{1-673.} JOGSZERŰ KÖZIGAZGATÁS, EREDMÉNYES KÖZIGAZGATÁS, ERŐS VÉGREHAJTÓ HATALOM

1. Szontagh Vilmos (1885–1962) – jogász, egyetemi tanár. Előbb közigazgatási szolgálatot teljesített, 1925-től miskolci jogakadémiai tanár, 1940-től Debrecenben a közigazgatási és pénzügyi jog tanára. – Főbb művei: A közigazgatás szabad belátása (1928); A közigazgatási jogtudomány kézikönyve (1948) – Irodalom: Szamel Lajos: A magyar közigazgatástudomány. Bp., 1977

2. Magyary Zoltán (1888–1945) – jogász, egyetemi tanár. Az egyetem elvégzése után a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban kezdte pályáját, ahol 1917-től – miniszteri tanácsosi rangban – a tudománypolitikai ügyosztály vezetője. 1930-tól egyetemi tanár. A Bethlen-kormány idején, 1930. jan.-tól a közigazgatási racionalizálási program kormánybiztosa; 1933. márc.-ban – nem látván biztosítékát a program érdemi végrehajtásának – lemondott. Ettől kezdve a budapesti tudományegyetem jogi karán létesített Közigazgatástudományi Intézet igazgatója. Elméleti és közigazgatás-politikai tevékenysége elismeréseként a Nemzetközi Közigazgatástudományi Intézet egyik alelnökévé is megválasztották. Irányításával végeztek Magyarországon először empirikus kutatást a közigazgatás működéséről és a közigazgatásnak a társadalommal való kapcsolatáról a tatai járásban, ahol egyébként népfőiskolát is alapított. – Főbb művei: A magyar tudománypolitika alapvetése (1927); A magyar közigazgatás racionalizálása (1930); Amerikai államélet (1934); Közigazgatási vezérkar (1938); Magyar közigazgatás (1942) – Irodalom: Szamel Lajos: A magyar közigazgatástudomány. Bp., 1977

3. 1942 októberében jelent meg Magyary Zoltán nagy összefoglaló munkája, a Magyar közigazgatás. Módszertani fundamentuma a közigazgatástudománynak általa már több mint egy évtizede követett irányzata, a tudományos üzemvezetés, amelynek eredete F. W. Taylor (1856–1915) 1911-ben megjelent munkájához (The Principles of Scientific Management, New York and London; magyarul: Üzemvezetés, Bp., 1983) vezethető {1-674.} vissza. A scientific management az ipari üzemek munkaszervezésében hozott forradalmi változást és látványos eredményeket. A tudományos üzemszervezésnek a közigazgatásra való átültetését a francia H. Fayol (1841–1925) kísérelte meg 1923-ban, egy brüsszeli közigazgatástudományi konferencián tartott előadásában (La doctrine administrative de l’État). Magyary 1925-ben ismerkedett meg Fayol előadásával, s kezdett ennek nyomán foglalkozni minisztériumi tisztviselőként a közigazgatás racionalizálásával. Később Magyary hosszabb tanulmányutat tett az Egyesült Államokban, ahol az üzemgazdasági eredményeknek az alkalmazása már javában folyt, ami teljes mértékben meggyőzte őt arról, hogy helyes úton jár. Hazatérve, mint a Közigazgatástudományi Intézet vezetője, haláláig folytatta az üzemgazdasági irányzat közigazgatástudományi elméletének építését, amelynek alapján számos reformtervezetet dolgozott ki. Amikor a Magyar közigazgatás című munkája megjelent, a bírálatok általában nagy elismeréssel szóltak a műről, vitát igazában csak Szontagh Vilmos kezdeményezett. Magyary koncepciójának két neuralgikus pontja van. Az első abból fakad, hogy ő a közigazgatástudomány üzemgazdasági irányzatának államelméleti megalapozást is igyekezett adni, amelynek lényege az, hogy szerinte a 19. századi indusztriális állammal szemben, amelyben a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalom fölé emelkedett, a 20. századi posztindusztriális állam követelménye az erős végrehajtó hatalom mint az eredményesen, azaz hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás biztosítéka, amit – társadalmi berendezkedéstől függetlenül – egyformán bizonyít Német-, Olasz-, Franciaország és az Egyesült Államok, valamint a Szovjetunió is. A másik neuralgikus pont abból adódik, hogy – bár Magyary hangsúlyozza: az eredményes közigazgatás nem szoríthatja háttérbe azt a 19. századi jogállam által megvalósított követelményt, mely szerint a közigazgatásnak alkotmányszerűen, jogszerűen, az emberi jogokat tiszteletben tartva kell működnie – művében terjedelmi és hangsúlybeli eltolódások mutatkoztak a közigazgatás jogszerűségi és egyáltalában jogtudományi megközelítésének rovására. {1-675.} Éppen emiatt támadta meg Szontagh Vilmos Magyary koncepcióját a közigazgatás jogtudományi irányzatának képviselőjeként. E felfogás szerint, mivel a közigazgatás elsősorban is jogalkalmazó tevékenység, a közigazgatástudomány feladata az, hogy a polgári jog mintájára maga is kidolgozza a közigazgatási jog alapfogalmait, azaz megteremtse és állandóan továbbfejlessze az ún. közigazgatási jogdogmatikát.

4. Ágoston, Szent, Augustinus Aurelius (i. sz. 354–430) – hippói (ma Bone, Algériában) püspök, a középkori keresztény filozófia korai képviselője. Fő műve: De civitate Dei, libri XXII. (Isten állama). Nagy hatást gyakorolt a nyugati kereszténység fejlődésére. – „Remota itaque iusticia quid sunt regna, nisi magna latrocinia? qua et ipsa latrocinia quid sunt, nisi parva regna?” Az igazságosság megszűnésével tehát mivé válnak az országok, ha nem hatalmas rablóbandákká? Mert a rablóbanda is mi egyéb, mint parányi birodalom? Aurelius Augustinus püspöknek a pogányok ellen Isten városáról írt 22. könyve. Bp., 1922. I. k. 238. Ford. dr. Földváry Antal.

5. Calvin, Johannes (1509–1564) – genfi lelkész és tanár, önálló vallási rendszer, a róla elnevezett kálvinizmus megalapítója. 1541-től Genf prédikátoraként nagyfokú vallási türelmetlenséggel lépett fel mind a katolikusok, mind az általa eretneknek tartott radikális áramlatok ellen. (Pl. 1553-ban megégettette M. Servetet szentháromság-tagadó unitárius eszméje miatt.)

6. Locke, John (1632–1704) – angol filozófus. Elsősorban ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozott. Alapvető munkájában (Essay Concerning Human Understanding – Értekezés az emberi értelemről, 1690) a materialista szenzualizmus elméletét fejti ki, az érzékelés és a tapasztalat fontosságát hangsúlyozván a megismerésben. Jelentősek szociológiai és társadalompolitikai nézetei is; ő az angol politikai liberalizmus megalapítója. Kidolgozta az alkotmányos monarchia elméletét. Az első volt, aki nemcsak a politikai és egyházi hatalmat különítette el, hanem az állami főhatalom különböző ágazatait is elválasztotta egymástól. Azt vallotta, hogy el kell választani a törvényhozó hatalmat (a parlamentet) {1-676.} a végrehajtás-hatalomtól (ide értve a bírói és katonai hatalmat is) és a „szövetségi” hatalomtól, vagyis a hatalom külső gyakorlásától (a királytól, a miniszterektől). Úgy vélte, hogy a kormányzati hatalom társadalmi szerződés eredménye, amelyet szuverén emberek kötnek, s ha a körülmények változnak, módosíthatnak. Az embereknek joguk van önmagukat kormányozni bármilyen módon, amelyet a közjó szempontjából hasznosnak ítélnek, s a polgári (világi) hatalomnak nincs joga beleavatkozni az emberek vallásos meggyőződésébe, ha az nem összeegyeztethetetlen a polgári társadalommal. Ez volt politikai filozófiájának alaptétele. Ugyanakkor úgy gondolta, hogy a hatalom köteles védelmezni az emberek „természetjogait”, mindenekelőtt a magántulajdont és a személyes szabadságot.

7. Montesquieu, Charles de Secondat (1689–1755) – francia filozófus, a felvilágosodás korai képviselője. Fő műve, A törvények szelleme nagy hatást gyakorolt a polgári állam- és jogelmélet fejlődésére. Ebben fejtette ki többek között az államhatalmi ágak elválasztására vonatkozó elgondolásait.

8. Alanyi jog – a természetes és jogi személyek azon jogosultsága, amelyet közvetlenül érvényesíteni lehet.

9. Merkantilizmus – a korai polgári közgazdaságtan egyik irányzata és az eredeti tőkefelhalmozás korának (15–18. sz.) állami gazdaságpolitikája, amely elsősorban a kereskedelmi tőke érdekeit fejezi ki, akkor, amikor még nem különült el az ipari tőkétől. Lényege: a profit a forgalomban keletkezik, s a nemzet gazdasága az aranyban, a pénzben testesül meg, forrása pedig a külkereskedelem. Éppen ezért a merkantilisták gazdaságpolitikájukban az árukivitel növelésére (állami kivitel monopólium útján) és a belső piac védelmére (védővámokkal) törekedtek, hogy minél nagyobb mennyiségű aranyat és ezüstöt halmozzanak fel az országban. A gazdaság tőkés formáinak terjedésével és a külkereskedelem bővülésével nyilvánvalóvá vált, hogy célszerűtlen az olyan politika, amelynek célja a pénz kivonása a forgalomból, így az aktív pénzügyi mérleg politikáját felváltotta az aktív külkereskedelmi mérleg politikája. Az ún. kései merkantilisták {1-677.} ekkor már azt hangoztatták: az államnak oly módon kell gondoskodnia az aktív külkereskedelmi mérlegről, hogy több árut vigyen ki, mint amennyit behoz. Ezért támogatták az exportálható árucikkeket előállító kézművesipart. A merkantilizmus a 17. sz. közepétől bomlásnak indult, azzal párhuzamosan, ahogy a gazdaság gyarapításának fő formájává a tőkés termelés vált.