{2-121.} A magyar demokrácia elindulása


FEJEZETEK

A MAGYAR DEMOKRÁCIA TEHERTÉTELEI:
Az 1848–49. ÉS 1918–19. ÉVI KUDARCOK

A magyar demokrácia 1944 végén és 1945 elején, amikor az orosz hadsereg Magyarország területét Hitlerék és bérenceik uralma alól felszabadította, súlyos indulási tehertételekkel kezdett neki újból pályájának. Mögötte állott egy huszonöt esztendős rezsim, mely pontosan az ellenkezője volt mindannak, ami a demokrácia; de messzebb és mélyebben mögötte [ott] állott a magyar népnek több mint százesztendős sikertelen erőfeszítése a szabadság, függetlenség, demokrácia és európai világosság irányában. Ennek a próbálkozásnak az útját két óriási bukás árnyékolta be: az 1848–49. évi magyar forradalom dicsőséges [sic!] vége és az 1918–19. évi magyar forradalom európai részvétlenségbe fulladó kudarca. Érdemes végigmenni a történeti előzményeknek ezen a során, hogy megérthessük, hogyan lett abból a Magyarországból, amely 1848–49-ben európai viszonylatban is a demokratikus szabadság előharcosa volt, 1944-re Hitlerék utoljára és legszerencsétlenebbül kiugró szövetségese.

A demokratikus mozgalom a 19. század első felében ragadta meg első ízben nagyobb erővel Magyarországot. Ez a mozgalom, mint lényegében minden demokratikus mozgalom, nagymértékben patriotisztikus jellegű volt, és szorosan összefüggött a modern nemzetek megalakulásának folyamatával. Ez a demokratikus és patrióta mozgalom azonban hamarosan ugyanazokba a nehézségekbe bonyolódott bele, amelyekbe az összes hasonló mozgalom Közép- és Kelet-Európában. Nyugat-Európában ugyanis a fellépő demokratikus és patrióta mozgalmak – egész csekély eltolódásoktól eltekintve – pontosan megfeleltek a fennálló stabil és állandó állami kereteknek. Ezzel szemben Közép- {2-122.} és Kelet-Európában a fennálló állami keretek – közelebbről a német kisállamok, Ausztria, Poroszország és a török birodalom – nem voltak sem nem régi, sem nem stabil képződmények, és mögöttük szimbolikus intézményekben, provinciális politikai keretekben vagy legalábbis nagyon eleven politikai emlékekben még meglehetősen erősen éltek azok a korábbi politikai keretek, melyek ezeken a területeken a patrióta érzelmek kialakulására a fennálló államoknál nagyobb befolyást gyakoroltak: a német birodalom, a felosztott Lengyelország, a magyar királyság, a cseh királyság, a román fejedelemségek és a politikailag elsüllyedt, de el nem felejtett déli szláv fejedelemségek. A 19. század első, nagyobbik fele azzal telt el, hogy a fennálló államhatalmi keretek, mindenekelőtt Ausztria, reménytelen erőfeszítéseket tettek abban az irányban, hogy a fennálló dinasztikus államok területi kereteihez igazodó nemzeti érzést hozzanak létre. Ez azonban nem sikerült: komoly, erős nemzeti érzés helyett csak vértelen, szűk körre szorítkozó, lokális dinasztikus érzelmek jöttek létre, s végül is nem osztrák, bajor, württembergi vagy ottomán nemzeti mozgalmak keletkeztek, hanem német, lengyel, magyar, cseh stb. nemzeti mozgalmak. A másik oldalon azonban ezek a feltámadt német, lengyel, magyar, cseh stb. patrióta érzelmek egy sikeresebb, de nem kevésbé keserves küzdelmet folytattak azzal a ténnyel, hogy nem volt birtokukban a különálló államiságnak az a rengeteg támasztó tényezője, mely a nyugat-európai modern nemzetalakulásokat annyira megkönnyítette. Nem volt a szó mai értelmében vett fővárosuk, nem volt – vagy csak részben volt – kiépített állami apparátusuk, nem volt a maga lábán megálló gazdasági szervezetük, egységes politikai kultúrájuk és begyakorolt nemzeti elitjük. Mindez megvolt a Habsburgok birodalmának és a többi fennálló államhatalmi keretnek. Az új nemzeti mozgalmaknak tehát ezekkel a kiüresedett, de minden hatalmi eszköz birtokában lévő szervezetekkel szemben meg kellett mutatniok, hogy ők a gyökeres és életképes egységek. Ehhez vissza kellett nyúlniok a felületi erőviszonyoknál mélyebb, „népi” tényezőkre. Így lett a nép, mely Nyugat-Európában {2-123.} egyszerűen a társadalmi felemelkedés dinamikáját képviselte (peuple), Közép- és Kelet-Európában egyúttal a megkülönböztető nemzeti sajátságok döntő hordozója (Volk), mely az összekeveredett vezető rétegeknél tisztábban őrzi a nemzethez tartozás „igazi” kritériumait: a nyelvet, a népszokásokat stb. Így alakult ki az a tényező, mely Európa e részének amúgy is mozgásba jött területi státusát végleg folyékonnyá tette: a nyelvi nacionalizmus.

A nyelvi nacionalizmus speciális közép- és kelet-európai jelenség. A nacionalizmusnak leginkább Közép- és Kelet-Európában kidolgozott elméletei alapján ma már ugyan Nyugat-Európában is lehet olyan véleményt hallani, hogy nemzet úgy keletkezik, hogy az egynyelvű emberek „összeállnak” és államot alapítanak; ilyen azonban még soha ezen a világon nem történt. Minden nemzetet politikai események és politikai élmények hoznak össze. A nyelv azért vált döntővé a kelet-európai nemzetek kialakulásánál, mert a kelet-európai nemzetek nehéz indulási feltételei miatt a nyelv is azzá vált, ami nem volt Nyugat-Európában: politikai tényezővé. Az összes közép- és kelet-európai nemzet kezdett számot vetni a maga helyzetével a nyelvi erőviszonyok szempontjából is: azok a nemzetek, melyeknek történeti határa mellett nyelvrokonok éltek, vagy melyeknek már nem is voltak történeti határai, kitűzték az összes nyelvtárs egyesítésének programját; azok pedig, melyeknek történeti területén más nyelvűek éltek, kitűzték az egynyelvű nemzeti állam programját. Mindkét törekvésnek egy volt a lényege: etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét bizonytalanságát. Ez a törekvés elsősorban a három kelet-európai történelmi államot: Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot vitte súlyos válságba. Azáltal ugyanis, hogy az örökölt történelmi keretek egynyelvűvé tételét tűzték ki célul, maguk is elismerték a nyelvi szempont döntővé válását, provokálták mindenféle más nyelvűek politikai szervezkedését, és maguk adták igazolását annak a konzekvenciának, hogy ha az egynyelvűvé tétel nem bizonyul lehetségesnek, úgy a történelmi keret nem tartható fenn. Ez a konzekvencia {2-124.} pedig még e három nép között is Magyarországra volt a legsúlyosabb, mert míg Lengyelországnak és Csehországnak a veszélybe került más nyelvű történeti területek mellett voltak határ menti, azonos nyelvű „igényelhető” területeik, addig Magyarországnak – nem lévén határ menti nyelvrokonai – ezen a folyamaton csak vesztenivalója volt.

A magyar demokratikus mozgalom végső álma a történeti Magyarország kereteiben egy független, demokratikus állam volt. A nyelvi nacionalizmus elgondolása viszont az egynyelvű emberek országát tételezte fel. Minthogy a független történelmi Magyarország elképzelése szemben állt azzal a reális ténnyel, hogy ez a történelmi Magyarország távolról sem volt egynyelvű, a magyar demokratikus patrióta mozgalomban kialakult az az elképzelés, hogy az ősi történelmi keretet valamilyen módon egynyelvűvé kell tenni, az ország más nyelvű lakosait az ország nyelvének a fölvételére meg kell nyerni. A demokratikus patrióta mozgalom első fázisában Magyarország csakúgy, mint a 19. század elejétől a lengyel nemzeti mozgalom és a 20. században Csehszlovákia, a demokráciáért való harc együttes izzásától és a demokráciában megvalósuló szabadság asszimiláló hatásától várta azt, hogy az ország más nyelvű lakosságában az országgal szemben való hűség és a nemzeti öntudat gyökeret ver. Ennek a – ma már tudjuk – teljességgel hiú elképzelésnek a nagy és tévútra vezető példája Franciaország és a francia forradalom volt, amely képes volt arra, hogy a történelmi Franciaország nem francia nyelvet beszélő lakosságát a francia haza iránti teljes hűségbe és a francia nemzeti tudatban való fenntartás nélküli részvételbe vigye bele. Ami azonban sikerült annak a francia demokráciának, amely mögött kétezer esztendős kultúrmúlt, ezerötszáz esztendős történeti előzmény, ezeresztendős folyamatos állami múlt, ötszáz esztendős nemzeti tudat s a demokrácia és az emberi jogok kodifikálásának dicsősége állott, az reménytelen vállalkozás volt ezeknek a kelet-európai demokratikus nemzeti mozgalmaknak a számára, melyek elsüllyedt, hosszú tetszhalálból felébredt vagy legalábbis egzisztenciájuk bizonytalansága {2-125.} által keservesen gyötört állami kereteket akartak feltámasztani vagy megerősíteni.

Az 1848–49. évi magyar forradalom, másfél esztendős heroikus küzdelem után, az európai reakció akkori két nagyhatalmával szemben alulmaradt. A magyar demokrácia fejlődésére azonban nem maga az alulmaradás volt végzetes, hanem az, hogy abban a pillanatban, amikor Kelet-Európában egyedülálló eréllyel állott ki az állami függetlenség és a demokratikus szabadság eszméje mellett, automatikusan szembe találta magát az ország más nyelvű lakosaival, akiket a magyar állam keretén belül elszenvedett vagy várható nyelvi sérelmek arra indítottak, hogy a magát a demokrácia ügyével azonosító magyar nemzettel szemben a reakció ügyét képviselő Ausztria és Oroszország mellé álljanak. Pontosan ugyanaz volt a helyzet, ami csaknem száz évvel később, 1938-ban Csehszlovákia esetében, amely 1938-ban és 39-ben ugyanígy találta magát egész Kelet-Európában egyedül szembe az európai reakció hatalmaival és a saját soknyelvű országának ellenséges érzelmű kisebbségeivel.

Míg azonban Csehszlovákiát hétesztendei válság után a szabadságért egyesült nemzetek felszabadították, sőt elismerték azt a jogát is, hogy a történeti cseh állam területének egynyelvűségét a legradikálisabb kitelepítési akcióval biztosítsa,2 addig Magyarország 1849-ben úgy maradt egyedül Európában, hogy még csak reménye sem maradt olyan európai konstellációra, mely teljes szabadságát visszaadja. Ez pedig végzetes sokkot jelentett Magyarországon a demokrácia további lehetősége számára. 1848–49-nek az volt a történelmi tanulsága, hogy a teljes magyar függetlenség és a teljes demokratikus szabadság ügye Európa segítségére nem számíthat, ezzel szemben a történeti magyar államkeret szétesésének és szétdarabolásának veszélyét hozza magával. Ebből a tanulságból született meg tizennyolc esztendővel később, 1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés, melynek lényege: félutas függetlenség, félutas demokrácia, de a teljes történeti magyar államkeret fenntartása. Félutas demokrácia, mert a nem magyar nyelvű tömegektől való félelem egy szűk {2-126.} körű és retrográd választási rendszer fenntartását írta elő, ami viszont a demokrácia ügyeivel szemben álló társadalmi erők konzerválódásának kedvezett. Félutas függetlenség, mert Magyarország megkapta a belügyeiben való szabad rendelkezést, viszont elvállalta a részfelelősséget egy csőd felé tolódó államrendszer fenntartásáért. Minthogy pedig ezt az államrendszert a magyarság legjobbjai is szívből utálták, fenntartása egy tartós politikai kontraszelekciót hozott létre: a politikai egészség legfőbb eleme, a politikai realizmus és idealizmus együtthatása megszűnt; az idealisták hamis romantikába, a realisták lapos megalkuvásba mentek át. Mindezt egy illúzióért: a történelmi Magyarország szétdarabolásának elkerüléséért. Ebben a politikai rendszerben élt Magyarország 1918-ig, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásáig.

Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása, mely végét jelentette annak a hazug politikai kompromisszumnak, amelyben Magyarország 1867 óta élt, nem találta a magyar politikai életet egészen készületlenül. 1918-ra már újból kialakult Magyarországon egy olyan demokratikus politikai mozgalom, amely radikálisan számot vetett a Habsburg-birodalom halálra ítélt voltával, és felismerte azt is, hogy a magyar függetlenség és szabadság nem létezhetik a többi kelet-európai nép rovására, hanem csupán a többi kelet-európai nép függetlenségével és szabadságával egyidejűen. Ez a demokratikus politikai mozgalom egyrészt a régi negyvennyolcas hagyományokat őrző függetlenségi, patrióta mozgalom balszárnyának, másrészt radikális entellektüeleknek és a fölemelkedő magyar szociáldemokráciának a politikai közeledéséből alakult ki, és 1918-ban, a Károlyi Mihály vezetése alatt megalakuló magyar népköztársaságban3 ezek az erők vették magukra a magyar demokrácia másodszori elindításának súlyos feladatát. A magyar népköztársaság első pillanatban megpróbálta a soknyelvű magyar történeti keret fenntartásának az álláspontját elfoglalni, s a „keleti Svájc” annyiszor felmerült és annyiszor megbukott ideáját tűzte zászlójára. Hamarosan kiderült azonban, hogy az események túlhaladtak ezen a lehetőségen, és sem a magyarországi szerbek, sem a magyarországi románok, {2-127.} sem a magyarországi szlovákok nem tesznek le ennek a kedvéért a saját nemzeti államukhoz való csatlakozás gondolatáról. A magyar népköztársaság közvéleménye meg is indult azon az úton, mely a történelmi Magyarország felszámolásának a gondolatához vezetett volna. 1919 tavaszán azonban nyilvánosságra kerültek az antant által Magyarország számára előírt demarkációs vonalak,4 amelyek lényegében a későbbi trianoni határokkal egyeztek meg, vagyis igen erősen és demokratikus szempontból nem indokolhatóan belevágtak a magyar etnikumba is. Ezt a sokkot a második magyar köztársaság nem tudta túlélni, és 1919 márciusában átadta helyét a proletárdiktatúrának. A Magyar Tanácsköztársaság egyrészt látván azokat az okokat, melyek a népköztársaság bukásához vezettek, másrészt érezvén rettenetes izoláltságát a környező új, nacionalista országok között, kétségbeesett harcba kezdett, melynek motívumai között összekeveredett az egész európai proletariátusért való harc gondolata és a Magyarországnak oly súlyos megrázkódtatást jelentő demarkációs vonal korrigálásának gondolata. Négy és fél hónap múlva ez a kísérlet is elbukott, s a terep szabadon maradt a magyar reakció visszatérése számára.

A MAGYAR DEMOKRÁCIA KÖZVETLEN ELŐZMÉNYE:
A HORTHY-REZSIM

Az 1919 szeptemberében nyeregbe jutott magyar ellenforradalmi rezsim különös politikai konstrukció volt, mely, ha lehet, még mélyebben és alapvetőbben hazugságra volt alapozva, mint az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés. Az egész Horthy-rezsim létalapja az a tény volt, hogy hajlandó volt arra, amire sem a magyar népköztársaság, sem a Magyar Tanácsköztársaság nem volt hajlandó: a trianoni békeszerződés5 aláírására. A rezsim vezetői nagyon is jól tudták, hogy elismertetésüknek ez az ára. Hogy azonban ezt elpalástolják a mélyen megrázkódtatott magyar közvélemény előtt, a felelősséget a népköztársaságra és a Tanácsköztársaságra tolták, a békeszerződés aláírását és kifelé való elismerését pedig a nemzeti gyásznak, a nemzeti tiltakozásnak {2-128.} és a bele nem nyugvásnak olyan mértéktelen és terméketlen felkeltésével egyenlítették ki, mely kitűnően alkalmas volt arra, hogy reá azután nemcsak nemzeti, hanem politikai és szociális síkon is egy mindenestül megmerevedett és múltba néző kormányzati rendszert lehessen felállítani. Ez a kormányzati rendszer három komponensből tevődött össze. Az első volt az a nagybirtokos, nagytőkés és felsőbb katonatiszti réteg, amely a Habsburg Monarchia konzervatív, arisztokratikus, feudális társadalmi szemléletét és Magyarország jobbágyi szellemű parasztország-állapotát kívánta fenntartani. A második volt a Magyarország feldarabolása folytán állástalanná vagy hontalanná vált hivatalnokokra, elhelyezkedni nem tudó, volt tényleges és tartalékos katonákra, kibillent egyensúlyú középosztálybeliekre, kispolgárokra és proletárokra támaszkodó fasiszta irányzat, melynek az ország földarabolásából származó sérelem és érzelmi megrendülés adta meg azt az erkölcsi gátlásoktól való önfelmentést, mely minden fasiszta jellegű mozgalomnál oly döntő jelentőségű. A harmadik – járulékos, a politikai erőviszonyok szempontjából leggyengébb, de erkölcsileg legértékesebb s így szándékosan előtérbe tolt – komponense volt ennek a rezsimnek az államigazgatásból, a szabad értelmiségből, a gazdasági életből adódó nem mereven konzervatív, de hangsúlyozottan konszolidációs és európai réteg, mely az első világháború előtti osztrák–magyar központi adminisztrációnak és a magyar parlamentarizmus jobbik felének európai jellegű hagyományait őrizte, melyet azonban a közbeeső proletárdiktatúra megrázkódtatása és általában a forradalomtól való igen hangsúlyozott félelem késszé tett a legretrográdabb kormányzati rendszerrel való együttműködésre is. Horthy kezdetben a fasiszta jellegű katonatiszti csoportnak volt az embere: ezek segítségével jutott a kormányzói székbe, míg a feudális reakció az első időkben inkább legitimista volt. Bethlen István hosszú miniszterelnöksége alatt azonban a Horthy-rezsim politikai súlypontja áttevődött a konzervatív nagybirtokos és nagytőkés érdekek védelmére, és az ellenforradalom első kavargásának kalandor exponenseit meglehetősen háttérbe {2-129.} szorította. Ehhez a fordulathoz Horthy egyénisége igen alkalmas volt, mert Horthy fertálymágnás6 volt, nem pedig – amint azt ma a demokratikus Magyarországhoz egyáltalán nem illő ajkbiggyesztéssel emlegetni szokták – kurtanemes. Ugyancsak Bethlen István hosszú kormányzata volt az, amelyik a Horthy-rezsim számára a bürokrácia és az értelmiség támogatását, valamint az első kilengések miatt a rezsimtől egy ideig bizonyos távolságot tartó zsidó nagypolgárság támogatását megszerezte, s amelyik az egész rezsimnek egy bizonyos retrográd, patriarkális, de európai színt adott. Az egész kormányzati rendszert alkotó három komponens összetartó közös platformja a proletárdiktatúrától való görcsös félelem volt; ennek megfelelően a rezsim a politikai köztudatot s az egész nevelést mind erősebben eltöltötte nemcsak a proletárdiktatúrától, hanem ezen túlmenően is mindennemű harcos szocializmustól és erőteljes társadalmi reformtól való irtózással. Ez pedig arra vezetett, hogy a politikai életben szóhoz jutó demokratikusabb elemek is szüntelen mosakodásra kényszerültek abban az irányban, hogy mindennemű marxizmustól és forradalomtól távol álljanak. Így történt azután, hogy amikor a harmincas évek elején elmélyült gazdasági krízis és az egész retrográd kormányzás folytán mind erősebben kiéleződött szociális elégedetlenség a megmerevedett magyar politikai szerkezetet mozgásba hozta, akkor ez a mozgás a nemzet jobbjainak kétségbeesett erőfeszítése ellenére sem tudta megtalálni a népfront európai formáját, hanem a szociális forradalomnak valamiféle olyan formáját kereste, amelyet a „kommunistaság” vádja el nem érhet. Ebből kétféle dolog született. Vagy jó szándékú értelmiségi elemek ártalmatlan szociális reformtervei jöttek létre, amelyek óvakodtak attól, hogy a marxizmustól és forradalmiságtól „fertőzött” ipari munkásság politikai dinamikáját reformterveik hatóerői közé vonják. Vagy pedig – s ez volt a túlnyomó eset – a szociális elégedetlenség által a fasizmus erősödött, mely mögé a fasizmust jellemző gengszterhadon felül odagyűlt minden többé-kevésbé jó szándékú elem, melyet erős szociális elégedetlenség és minimális politikai judícium jellemzett. Így történt, {2-130.} hogy mikor Bethlen bukása után Gömbös – Hitler példáján felbuzdulva – 1935-ben felnyitotta a zsilipeket az 1921 után háttérbe került fasiszta kalandortársaság előtt, az így újjászületett fasizmus elérte, hogy Magyarországon 1935–1944 között a szociális forradalom ügyének a fasizmus vált a fórumon látható és érzékelhető hivatalos képviselőjévé, és emberek tömegei hitték komolyan azt, hogy a nagybirtokos és nagytőkés reakció ellen harcolnak, midőn a fasizmust erősítik. További vészt hozó fejleményt jelentett 1938-tól kezdve Magyarország egyes területi követeléseinek a békés úton, de a tengelyhatalmak politikai akcióival kapcsolatban történt teljesülése, ami szerencsétlen módon a konzervatívabb és európaibb magyar közvéleményhez közel hozta azt a gondolatot, hogy a tengelyhatalmak veresége a területek megtartását kétségessé teheti. Teleki Pál, aki utoljára képviselte a Horthy-rezsim konzervatív, feudális elemeivel együtt ennek európai színeit is, egy ideig megpróbált olyan politikát inaugurálni, mely a háború végéig fenn akarta tartani a németeknek tett bizonyos engedmények fejében Magyarország semlegességét. Ez a politika azonban Jugoszlávia megtámadásával megbukott, mert a Jugoszláviával szemben fennálló magyar területi követelés címén a németeknek sikerült Magyarországot a saját háborújukban először kompromittálniok, azután pedig teljesen be is ugratniok. 1942-ben Kállay Miklós kormánya ismét megpróbálta Magyarország ügyét distanciálni Németország háborújától, azonban már nem feudális és európai erőkre, hanem merőben feudális erőkre támaszkodott, amivel elérte azt, hogy a szociális forradalom ügyének a fasizmus általi rosszhiszemű kisajátítása, ami Teleki kormányzása alatt bizonyos fokig megtorpant, újból lehetségessé vált. Így történt azután, hogy 1944. március 19-én, amikor a németek a nyílt erőszak útjára léptek, a baloldali és jobboldali szociális forradalomtól egyaránt görcsösen félő Horthynak és a Kállay-kormánynak nem volt bátorsága ahhoz, hogy a hivatalos ország ellenállását meghirdessék, s ezzel mind a baloldalon, mint a jobboldalon lehetőséget adjanak a forradalmi erők fellépésére és működésére. Így az {2-131.} ellenállás az egyedül maradt, izolált hazafiak ügye maradt. A németek előtti lefekvéssel szétfoszlott Horthy tekintélye, akit az utolsó időben már kezdtek számba venni a nemzeti ellenállás politikai tényezőjeként. Az ő behódolásával demoralizálódott a magyar hadsereg, mely szórványos és vitéz szembeállás után azt a parancsot kapta, hogy engedjen a németeknek, és csináljon úgy, mintha a megszállás nem volna megszállás. Ugyanekkor Horthy szentesítésével kormányra jutott a fasiszta jobboldal kevésbé forradalmár szárnya, mely az elsikkasztott és becsapott szociális forradalom helyett eltűrte a zsidók borzalmas deportálását.7

1944 nyarán, a német katonai erő fokozódó romlása során Horthynak újból sikerült tényleges hatalmát megerősítenie, majd szeptemberben egy konzervatív színezetű kormányt kineveznie,8 s végül 1944. október 15-én bejelentette, hogy Szovjet-Oroszországgal megkezdte a fegyverszüneti tárgyalásokat. A fegyverszüneti kérést bejelentő rádióproklamáció után fél órával azonban kikapcsolódott a magyar rádió, és ugyanaznap délután már Hitler utolsó magyarországi bérencének, a szélhámos Szálasinak kormányalakítását jelentette be. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy ez egyúttal az egész Horthy-kormányzat teljes összeomlását jelentette. Horthy 1944. március 19-i behódolása most érlelte be a maga gyümölcsét: a németekkel időközben keresztül-kasul telerakott hadsereg nemcsak fizikailag nem volt képes a németektől hirtelen mozdulattal elválni, hanem lelkileg is megingott immár abban, hogy Horthyra hallgasson. A kiugrás technikailag és diplomáciailag siralmasan volt előkészítve: szó sem volt arról, hogy a hivatalos magyar kormányzatnak összefüggő része át tudjon menekülni a szovjet-orosz oldalra. Az egy délután alatti összeomlás maradéktalan és teljes volt. A német uralom alatt szenvedő magyar hazafiak október 15-e után kétségbeesve várták valamelyik külföldi rádió útján azt a híradást, hogy a fennálló törvényes magyar kormánynak valamely legitim képviselete immár a Vörös Hadsereg által megszállott magyar területen valahol megalakítja azt a kormányt, mely {2-132.} hivatva lesz a fegyverszüneti szerződést megkötni, és saját legitimitására s a Magyarország minden felszabaduló erőforrására támaszkodva Magyarország minden erejét a szövetségesek mellett latba vetni a fasizmus elleni háborúban. A külföldi rádiók azonban csak tábornokok és katonák átállásáról beszéltek, buzdítást adtak a nemzeti ellenállásra, de sehol semmi hírt semmiféle kormányalakításról. Néhány heti kétségbeesett várakozás után döbbentek rá a magyar hazafiak arra, hogy Magyarország összeomlása túlhaladja Olaszország, Románia, Bulgária, Finnország összeomlását, mert Magyarország nemcsak a csatlós államok szégyenét és a háborúvesztés nyomorúságát érte meg, hanem ezenfelül történelme legdöntőbb pillanatában nincs sem parlamentje, sem államfője, sem kormánya, sem közigazgatása, de még csak egy zászlaja sem, amelyre katonái felesküdhetnének.

Ebben a süket csöndben, ebben a szívszorongató ürességben született meg a magyar demokrácia.

[KEZDÉS A SEMMIBŐL:
A MAGYAR DEMOKRÁCIA ŐSSZERVEI]

A magyar demokrácia születési körülményei erősen különböznek a többi, Németországgal szövetségben volt államban a demokrácia megszületésének körülményeitől. A többi államban a fasiszta vagy fasisztabarát rezsimek összeomlása nem jelentette a teljes állami gépezet összeomlását; a fasiszta vagy fasisztabarát kormányokat felváltotta valamiféle koalíciós, demokratikus kormány, azonban a folytonosság többé-kevésbé megmaradt: megmaradt a király, annak egész udvartartása, megmaradt a hadsereg, s megmaradtak a központi és helyi igazgatás szervei is. Az állami apparátus nagyban és egészben ugyanazokban a szobákban, ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazok szerint a szabályok szerint folyt tovább a többé-kevésbé kicserélődött személyek és megváltozott politikai irányelvek mellett is. A demokrácia ezekben az országokban azzal kezdődött, hogy a király elbocsátotta és elfogatta az egyik vállrojtos és kitüntetéses miniszterelnököt vagy miniszterelnök-tábornokot, és kinevezett a helyébe {2-133.} egy másik ugyanolyan vállrojtos és ugyanúgy dekorált tábornokot, aki többé-kevésbé kicserélte a régi garnitúrát, több-kevesebb sikerrel lebonyolította a kiugrást, létrehozott valamiféle demokratikus koalíciót, és erélyesen vagy kevésbé erélyesen üldözni kezdte a volt fasisztákat.

Magyarországon ezzel szemben lényegesen más, lényegesen több történt. Magyarországon a demokrácia mindenekelőtt úgy kezdődött, hogy a fennálló kormányzati rendszer egy délután összeomlott anélkül, hogy a legtávolabbi nyomát hagyta volna maga után annak, amit legitim utódlásnak vagy akár csak politikai értelemben vett folytatásnak lehetett volna nevezni. Ezenközben az ország hadszíntér volt, s az országot megszállotta a szovjet-orosz hadsereg, mely a megszállás első hónapjaiban úgyszólván semmiféle helyi hatóságot nem talált a helyén. A szovjet-orosz megszálló hatóságok nem óhajtották az ország kormányzását átvenni, az ország tehát közjogi és igazgatási szempontból a legteljesebb tabula rasába került. Ebben a helyzetben a magyar demokrácia valóságos műhelyévé és iskolapéldájává lett az elemi közösségi formációkból újonnan felépülő politikai közösségnek. A magyar demokrácia indulásának számos döntő eseménye nem királyi fogadószobákban és miniszteriális termekben, hanem országutakon és hotelszobákban zajlott le, és az első demokratikus magyar kormány hónapokon keresztül lakott úgy, hogy szobái egy folyosóra nyíltak, és mindnyájan minden délben egy asztalnál étkeztek. Még előbb, a kormány megalakulásának egyik döntő előzménye úgy zajlott le, hogy egy magyar vidéki városban találkozott egy Moszkvából érkezett politikai publicista egy Budapestről érkezett szociológussal, azután együtt kigyalogoltak egy negyven km-re lévő falusi parókiára, mert azt hallották, hogy az ottani plébános a Független Kisgazdapárt exponense.9 Ma ezek az emberek, akik később érintkezésbe léptek a még Horthy által Moszkvába kiküldött fegyverszüneti bizottság egyes tagjaival és a magyar hadseregnek az orosz hadsereghez átállott néhány magas rangú tisztjével,10 utóbb miniszterek, államtitkárok és pártvezérek lettek. Mindamellett szó {2-134.} sincs róla, hogy e személyek kiszámíthatatlan esetlegességek által, véletlenül felvetődött szereplők lettek volna: mind nagyon is beletartoztak abba a nem túl bő vezetői garnitúrába, melynek minden egyes tagját a demokrácia előbb-utóbb, így is, úgy is, igénybe vette volna. Csak éppen a körülmények, melyek között összeverődtek, voltak olyanok, melyek egy mind lelkileg, mind fizikailag összeomlott országban a semmiből kezdés összes jegyét viselték magukon. A semmiből kezdésnek ebben az állapotában kellett megmutatnia a magyar népnek, hogy ha már nem volt ereje s alkalma arra, hogy a nyakába telepedett elnyomó rendszertől – saját erejéből – megszabaduljon, igenis vannak erőtartalékai ahhoz, hogy a felszabadulással megnyílt lehetőségeket meg tudja ragadni és saját belső erőivel ki tudja tölteni.

Az első feladat az állami igazgatás legelemibb, legalsó szervének a megalakítása volt egy olyan országban, ahol a hivatalok személyzete és berendezése részben szándékosan Nyugatra költöztetődött, részben magától szétszóródott a szélrózsa minden irányába. Az igazgatásnak a semmiből való újrakezdéséből országszerte a szerveknek egy teljesen új típusa alakult ki: a nemzeti bizottság.

A nemzeti bizottságokról, midőn első ízben szó esett róluk, senki sem álmodta, hogy a magyar közigazgatás újrafelvételének a szervei lesznek.

A magyar ellenállási mozgalom egyik szervezési programja volt az, hogy a fasizmus ellen harcoló pártok minden egyes községben nemzeti bizottságokat alakítsanak a földalatti, majd földfeletti harc vezetésére.11 Ezek a bizottságok országszerte megalakultak, de a fasizmus elleni fegyveres harcban sok szerephez nem jutottak, mert ez a harc megmaradt a partizánok és a szovjet hadsereghez átállott katonák ügyének. Annál nagyobb szerephez jutottak, mikor a német megszállás elmúltával az elpusztított, kirabolt és vezetőktől elhagyott falvakban és városokban a közösséget a szónak mind szoros, mind átvitt értelmében újból fel kellett építeni. Ezek a nemzeti bizottságok, melyek pártok, szakszervezetek, egyesületek, egyházak képviselőiből tevődtek {2-135.} össze községenként változó módon, az első pillanatban mindent csináltak: kezdve a megszálló hadsereg elszállásolásán, a közmunka megszervezésén, a mezőgazdasági munka megindításán és a házak újjáépítésén, s végezve a tisztviselők igazolásán, a halottak anyakönyvezésén, utazási és szállítási engedélyek kiállításán; nem volt az igazgatásnak, politikai életnek, termelésnek és népjólétnek olyan területe, amelyet ne a nemzeti bizottságok vettek volna valamilyen módon a kezükbe. A nemzeti bizottságok megalakulása és működése volt a megszülető magyar demokrácia első nagyméretű, spontán teljesítménye, melyet ilyen vonatkozásban legjobban az orosz szovjetek működésével lehet egybevetni, azzal a különbséggel persze, hogy a nemzeti bizottságok nem a proletariátus forradalmának, hanem a fasisztaellenes demokratikus erők koalíciójának, a népfrontnak voltak a szervei.

A nemzeti bizottságok későbbi sorsa meglehetős bizonytalanságba torkollott. Mindenekelőtt megjegyzésre méltó, hogy utóbb országszerte kialakult az a gyakorlat, hogy a nemzeti bizottságokban csak a pártok s esetleg a szakszervezet kiküldöttjei vesznek paritásosan részt. Ezzel végleg megszilárdult az a helyzet, hogy a nemzeti bizottságokban baloldali többség érvényesül. Részben ezért, részben az új és homályos hatáskörök iránti bizalmatlanságból, a koalíció konzervatívabb iránya, a kisgazdapárt meglehetősen bizalmatlan a nemzeti bizottságok működésével szemben, és sikerült is elérnie annak kimondását, hogy a rendes hatóságok megalakulásával a nemzeti bizottságok közigazgatási hatásköre megszűnik, s csupán politikai és társadalmi szerepe marad. Ez a megszorítás kissé túl korán történt: sok olyan cseppfolyós állapotban lévő probléma van még Magyarországon, melynek egy ilyen, folyékony hatáskörű szerv jobban tud nekifogni, mint egy kiépített és körülhatárolt hatáskörű hivatal. A valóságban szerte az országban igen sokféle hatósági és félig hatósági funkciót gyakorolnak a nemzeti bizottságok, s a fejlődés helyes útja nem is az elsorvadásuk, mint inkább az ország igazgatásába való szerves beleépülésük volna.

*

{2-136.} Magyarországnak azonban nemcsak helyi igazgatásra volt szüksége, hanem talán még annál is inkább egy törvényes, jogilag elismert kormányhatalomra, mely képes a félbeszakadt s az ország számára égetően sürgős fegyverszüneti tárgyalásokat folytatni s az ország erőit a fasizmus elleni harcra felsorakoztatni. Magát a kormányt megalakítani persze nem lett volna olyan nehéz, a probléma azonban az volt, hogy a nemzet valóban felsorakozzék is e kormány mögött. Ezért volt a magyar demokrácia második nagy teljesítménye a nemzeti bizottságok után a magyar népképviselet megszervezése. Az egymásra talált koalíciós pártok, a Moszkvából hazatért emigránsok, a Magyarországra dolgavégzetlen visszatért fegyverszüneti bizottság és a szövetségesek oldalára átállott tábornokok együttvéve elegen voltak ahhoz, hogy magukból valamiféle felszabadítási bizottságot szervezzenek, és magukat Magyarország kormányává proklamálják. Azonban a bizottság mögött nem állott semmiféle legitimitás, nem volt pouvoirja az előző Horthy-rezsim részéről, de még ha lett volna, az sem lett volna elég, mert annak összeomlása olyan maradéktalan és teljes volt. S nem volt pouvoirja semmiféle demokratikus szervtől sem, mely jogot vindikálhatott volna magának, hogy a nemzet nevében szóljon, és megbízást adjon. Ennek folytán alig volt elképzelhető, hogy egy ilyen bizottságot a szövetségesek elfogadjanak fegyverszüneti tárgyalópartnerül. De még ha ez megtörtént volna is, volt egy kevésbé látható, de mélyebbről nézve súlyosabb szükség. Magyarországon hosszú évszázadokra és mélyen begyökeresedett tradíciója volt az alkotmányosságnak és a parlamenti szuverenitás gondolatának. Ezt a tradíciót évtizedek óta szüntelenül rombolta és aláásta az erőszakos választásoknak, a népakarat hamisításának és a kormányszervek választási latba vetésének abúzusa. Lehetetlen volt a demokratikus magyar politikai életet azzal kezdeni, hogy egy esetlegesen és önkényesen megalakult bizottság egyszerűen Magyarország kormányának deklarálja magát, s ezzel még jobban aláhúzza a parlamentarizmus lehanyatlását Magyarországon. Mind a magyar politikai hagyományok, mind pedig a {2-137.} külpolitikai helyzet azt kívánták, hogy Magyarország új politikai irányítását a magyar nép igazi parlamentje indítsa el. Ebben a helyzetben a magyar demokrácia első hónapjainak az egyik legimpozánsabb teljesítménye volt az, ahogyan egy katonailag megszállt, háborús hadszíntérként szereplő országban, ahol helyi igazgatás nem volt, érvényes jogszabályok nem voltak, ahol a vasutak és az utak német alapossággal el voltak pusztítva, távíró és telefon nem volt, komoly sajtószolgálat nem volt: egy hét alatt komoly népi gyökerekkel bíró nemzetgyűlést tudtak összehívni. Teherautókkal mentek községről községre; a helyi nemzeti bizottság és a központi szervezetek küldöttjei megállapodtak a képviselőjelöltek személyében, s a főtéren összegyűlt tömegek zúgták rá a helyeslést vagy a helytelenítést a városháza erkélyéről kihirdetett nevekre. A megválasztott képviselőket pedig az ágyukból húzták elő, tették föl azonnal a teherautókra, és indították Debrecen, az Ideiglenes Kormány és az Ideiglenes Nemzetgyűlés kijelölt székhelye felé. Egy hét leforgása alatt együtt volt Debrecenben egy kétszáz-egynéhány tagú Ideiglenes Nemzetgyűlés, amely magába foglalta az akkor felszabadult Magyarország minden vidékének a képviselőit, és magába foglalta az antifasiszta koalícióban részt vevő minden komoly demokratikus párt képviselőit úgy, hogy egyik párt sem majorizálhatta a többit. Lehetett humorizálni magán a választási eljáráson, lehetett azon csúfolódni, hogy ezen az úton milyen kevésbé dekoratív képviselők is bejutottak az újjászülető magyar demokrácia első törvényhozó gyűlésébe, lehetett kifogásolni, hogy egyes nehezen megközelíthető községek kimaradtak a nemzetgyűlésből, lehetett háborogni, hogy a mindenekfelett aktív kommunista párt lényegesen több képviselőt küldött, mint amennyi párthívei arányszámának megfelelt volna. Azonban akárhogy történt is, mégis együtt volt egy olyan nemzetgyűlés, mely lényegtelen hiányoktól és lényegtelen aránytalanságoktól eltekintve, egészében teljes joggal hivatkozhatott arra, hogy a felszabadított Magyarország minden vidékét és az antifasiszta front minden pártját képviseli, jogosult tehát az ország nevében nyilatkozni és {2-138.} kötelezettséget vállalni. Az ily módon összeült nemzetgyűlés 1944. december 21-én a nemzeti szuverenitás kizárólagos képviselőjének nyilvánította magát, és kijelölte az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. Alig két hónap telt el azóta, hogy Magyarországon minden néven nevezhető legalitás összeomlott. Ami ez alatt a két hónap alatt történt, az közelről nézve lehetett elszomorítóan szánalmas és kisszerű, s abban, hogy valami jó mégis kijött belőle, része volt sok, a szerencsétlenségben is szerencsés konstellációnak, és döntő szerepe volt annak a politikai bölcsességnek és technikai segítségnek, amivel a Szovjetunió vezetői az új magyar politikai formálódás ügyét kísérték. Bizonyos távlatból azonban meg kell állapítanunk, hogy egy olyan méretű morális és materiális összeomlás után, ami 1944. október 15-én történt, s olyan politikai és fizikai feltételek mellett, melyek akkor Magyarországon, a hadak országútján uralkodtak, két hónap alatt nemzetközi tárgyalásokra képes kormányt és egy hét alatt komolyan vehető népképviseletet a szó legszorosabb értelmében vett semmiből előteremteni: olyan komoly teljesítmény, mely a pillanat minden nyomorúsága s a látható politikai változások külsőségei mögött egy mélyebben fekvő egészségnek és felszabadulásnak a tünete.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés későbbi pályafutásánál ugyanazt a jelenséget lehetett tapasztalni, mint a nemzeti bizottságoknál: a régi kategóriákhoz szívósan ragaszkodó jogász- és konzervatív gondolkodás kezdte mind erősebben aláhúzni azt, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés nem igazi népképviselet és nem igazi törvényhozó gyűlés, hanem inkább valami ad hoc ügyintéző bizottság, mert nem szabályszerű választás útján jött létre. Hogy az a mód, amelyen létrejött, nem volt konszolidált választás, azt igazán tudja mindenki. Ha azonban érdemben és végeredményben nézzük létrejövetelét és munkáját, és azt nézzük, hogy egy olyan koalíciós kormányzás épült fel reá, melyet a végleges választások is lényegében érintetlenül megerősítettek, akkor azt kell mondanunk, hogy jobban megérdemelte a törvényhozó gyűlés nevet, mint bármelyik népképviselet, amely Horthy kormányzósága {2-139.} alatt összeült. Ennek a felismerésnek a következményeit vonta le csaknem egyesztendei hezitálás után az Ideiglenes Nemzetgyűlés is akkor, amikor 1945 őszén, a végleges választások előtt törvényben foglalta össze a maga munkáját, s ezek között megalkotta a végleges nemzetgyűlési választások választójogát is.12

A semmiből kezdés időszaka a magyar demokrácia életében ezzel le is zárult. Azonban az Ideiglenes Nemzetgyűléshez és a nemzeti bizottságokhoz hasonló s a fennálló bürokratikus apparátuson kívül álló „demokratikus ősszerveknek” a jelentősége és szerepe nem szűnt meg. Teljesen hasonló jelenségek a mezőgazdasági dolgozókból és gazdákból álló termelési bizottságok, melyek a végigpusztított és végigrabolt országban a mezőgazdasági munkák újbóli beindítását végezték és végzik; hasonlók a földreform végrehajtására alakult községi földigénylő bizottságok, melyek magukból a földigénylőkből alakultak; ilyenek az üzemekben az üzem dolgozóiból alakult üzemi bizottságok, melyek a tulajdonosaiktól elhagyott üzemekben a munkát újból megindították, de a tulajdoni viszonyok helyreállítása után is fennmaradtak a munkásság üzemi szervezeti formájaként. Mindezeknek a szerveknek a munkája közelről nézve természetesen rengeteg súrlódással, igazságtalansággal és önkénnyel járt és jár. Ennek megfelelően a demokrácia konzervatívjai és jogászai igen nagy idegenkedéssel nézik mindezeknek a szerveknek a működését, s általában úgy kezelik őket, mint amelyek csak arra jók, hogy a kommunista párt agresszív fellépésének és előretörésének az eszközei legyenek. Nem vitás, hogy ilyen oldala is van ennek a jelenségnek. Rendszerint azonban ott van ilyen oldala, ahol a kommunista párt az egyedüli, mely mozogni, változtatni és építeni akar, a többiek pedig kizárólag nyugalmat akarnak, s olyanokhoz hasonlítanak, akik egy földig összeomlott ház földszintjének az újjáépítése közben szüntelenül azon siránkoznak, hogy ami épül, az nem ház, mert nincs teteje, és nem lehet benne nyugodtan aludni. Akik a magyar demokráciát mérlegre akarják {2-140.} tenni, egy percig sem szabad elfelejteniök, hogy a magyar demokrácia ma még sok vonatkozásban a maga „cromwelli”13 periódusát éli.

A MAGYAR DEMOKRÁCIA PÁRTJAI

A magyar demokrácia indulása, mely semmiből kezdés volt közjogi és közigazgatási téren, szerencsés módon nem volt semmiből kezdés politikai téren. A közjogi és közigazgatási formák megtalálását éppen az könnyítette meg, hogy csaknem teljesen kialakult s meglehetősen érett formában megvoltak már azok a pártok, melyekre az új, demokratikus Magyarországnak szüksége volt. Magyarországon ugyanis olyan fasizmus, mely a német nácizmus vagy az olasz fasizmus módjára a politikai élet minden megnyilvánulását teljesen kiölte volna, csak 1944. március 19-e után létezett. Addig pedig egy kicsinyes, bizalmatlan, fantáziátlan és lendület nélküli rendőrállam rácsai mögött folyamatosan fennállottak mindenekelőtt a szociáldemokrata párt és a Független Kisgazdapárt (ellenzéki és demokrata agrárius párt) politikai keretei. Így a német megszállók eltávozása után a politikai élet újrafelvétele számára az illegalitásból kilépő kommunista párt partneréül nem tíz- és húszéves álomból fölébredt, rég elfelejtett pártok állottak rendelkezésre, mint Németországban és Olaszországban, hanem folyamatos életüket tartósan meg nem szakított és a rövid rémuralom alatt erejükben még meg is gyarapodott pártok. Minthogy a magyar demokratikus fejlődés további menetét ezek a pártok döntően befolyásolják, érdemes végigtekinteni rajtuk, és összefoglalni jellemző vonásaikat, személyi összetételüket, az ország életében elfoglalt helyüket és problémáikat.

A Kommunista Párttal kell kezdenünk ezt a sort, mert az 1944-es összeomlás után a kommunista párt volt az, mely elsőnek bújt ki a föld alól, és a legaktívabb szerepet vállalta a magyar demokrácia megalapozása körül. Hogy ez így történt, annak legfőbb oka – bizonyos helyzeti előnyöktől eltekintve – a párt karaktere volt: az a különleges fegyelem, aszketikus önfeláldozás, nagyfokú támadó kedv, elméleti meghatározottság és hallatlan {2-141.} taktikai rugalmasság, mely a kommunista pártokat világszerte jellemzi. E tulajdonságaik tették őket képessé arra, hogy az igazgatás és újjáépítés kijegecesedési pontjai legyenek egy olyan országban, ahol egyébként a fegyelem, a munkaerkölcs, a jövőben való hit és a politikai tájékozódó képesség a legteljesebb mélypontra került.

Ami a kommunista párt személyi összetételét illeti, minden politikai mozgalom személyi garnitúrája lényegileg azonos tényezőkből tevődik össze: mindegyiknek van egy élcsapata, mely a párt régi, kipróbált híveiből áll; van egy társadalmi háttere, amely magában foglalja azokat a tömeges társadalmi tényezőket, melyek a párt célkitűzéseire reagálnak; minden pártprogram vonzóerőt gyakorol a többé-kevésbé szabadon úszó, politikailag el nem kötelezett, főleg értelmiségi rétegekre; végül mindenütt megvan a mozgalom salakja, azoknak az embereknek a tömege, akiket valamilyen alantas indulatukon keresztül a mozgalom valamelyik defektusa vonz magához, s ezek azután vagy a piszkos munkát végzik el a párt számára, vagy a párt árnyékában a maguk számlájára dolgoznak. Ha e felosztás alapján jellemezni akarjuk a kommunista párt személyi összetételét, akkor a kommunista párt élén néhány végsőkig elszánt, feltétlenül bátor, huszonöt éven keresztül illegalitásban, börtönben, emigrációban, a legsúlyosabb feltételek mellett meggyőződésük mellett kitartó, a meggyőződés legizzóbb hevétől fűtött, nem mindig könnyen tárgyalóképes, de taktikai vonatkozásban igen nagy rugalmasságra képes embert találunk, élükön Rákosi Mátyással, akit az igen nagyfokú politikai tárgyalóképesség is kitüntet. A kommunista párt társadalmi hátterét a munkásságnak harciasabb és politikai dogmatizmusra erősebben hajló fele adja; ehhez kapcsolódik egyrészt az intelligenciának hasonló szellemű kisebb része és a föld nélküli földmunkásságnak az a része, amelynek nyomora elég nagy volt ahhoz, hogy kommunista akarjon lenni, és szervezettsége elég nagy volt ahhoz, hogy kommunista merjen lenni. A párthoz jóhiszeműen sereglett elemek között érdemes kiemelni egy csomó szakszerű értelmiségi elemet, akiket {2-142.} a fasizmus üldözései kiemeltek régi életkereteikből, s olyan radikális emberi alternatívák elé állították, és olyan szörnyű élményeken vitték keresztül, melyek után lehetetlenné vált számukra az elhagyott polgári életkeretek újbóli békességes kitöltése. Végül a kommunista párt salakjának a fejezete alatt az erőszakosságra hajló s nyers hatalmukkal mind anyagi, mind erkölcsi vonatkozásban visszaélni szerető elemek odasereglését kell megemlítenünk.

A kommunista párt pozícióját Magyarországon a jelenlegi helyzetben az határozza meg, hogy ugyanazok a vonások, melyek a legaktívabb párttá teszik, egyben nagyfokú bizalmatlanságot és nyugtalanságot is teremtettek a párt körül. E vonások ugyanis a fasizmus és a nagytőke elleni kérlelhetetlen harcban alakultak ki, s Oroszországon kívül, ahol a győzelmes harcot a szocialista építés korszaka követte, másutt mindenütt a kérlelhetetlen harc volt a kommunisták kizárólagos életformája. Innen adódik egy bizonyos egyoldalú harciasság, melyen a hangsúly állandóan a kádereken, tisztogatáson, fegyelmezésen, ellenőrzésen, büntetésen, kérlelhetetlenségen van. Most, mint Európa-szerte, itt van a hosszú lejáratú, konstruktív építés lehetősége és szüksége, ami azonban a népfrontos koalíció keretén belül nem azok mellett a feltételek mellett állott be, melyekre a kommunista párt mintái és beidegződései vonatkoztak. Ezt a helyzetet a kommunista párt úgy hidalja át, hogy egyik percben saját koalíciós partnereivel szemben is olyan atmoszférát teremt, amely csak a közös platformot kialakítani nem tudó és végsőleg engesztelhetetlen ellenfelek között szokásos, a másik percben pedig a legpáratlanabb alkalmazkodóképességet tanúsítja, vulgárisan szólva: megpróbál hideget és meleget fújni egy szájból, ami nem lehetetlenség, azonban semmiképpen sem csinálható egyszerre és egyugyanazon objektumra. Ennek eredménye az, hogy végül saját egyszerűbb hívei is megzavarodnak: vajon mi érvényes, s mi nem érvényes a párt programjából; a külső szemlélők pedig úgy érzik, hogy egy diabolikusan céltudatos akció folyik előttük. Mindennek hatása összekapcsolódott Magyarországon nagyon erősen {2-143.} beivódott antibolsevista rémtörténetekkel, s végsőleg – leszűkített és a valósághoz közelebb jutott formában – egy félelmes kép alakul ki, melynek a proletárdiktatúra s egyáltalán valamiféle kommunista uralom a mumusa. Hogy a kommunista párt akcióira a nagytőke, a nagybirtok és a nagypolgárság félelemmel reagált, az magában sem nem meglepő, sem nem túl jelentős. Lényegesebb ennél az, hogy hasonlóan reagálnak az ország igen nagyszámú alkalmazotti, iparos és paraszti kispolgári rétegei is. A kommunisták szünetlenül tanulmányozzák azokat az okokat, melyek a körülöttük kialakuló ellenségeket létrehozzák, és szünetlenül igyekeznek a megfelelő ellenhatások taktikai módszereit kidolgozni. Ez a feladat azonban legalább olyan nehéz, mint Lenin feladata a marxizmus oroszországi alkalmazásánál s Sztálin feladata a különálló szocialista birodalomnak a kapitalista világ mellett való stabilizálódásánál.

Mindehhez azonban a másik oldalon hozzá kell tennünk, hogy ma Magyarországon nincsen olyan radikális párt, mely a még jó ideig esedékes radikális változtatásnak a szellemét árasztaná, és ugyanakkor a valósághoz kevesebb dogmatizmussal, kevesebb elméleti és múltbéli tehertétellel közeledne, mint a kommunista párt. A Nemzeti Parasztpártban van meg aránylag leginkább a lehetőség, hogy ilyenné váljék, de ez még csak lehetőség. A kommunista párt az egyedüli, mely demokrácia alatt nem csupán választást, szavazást és törvénytiszteletet ért, hanem a közösség ügyének az egyesek részéről való éber és izgága szemmel tartását is, mely nélkül a formai demokrácia valóban merő üres játék. Ma tehát a kommunista pártnak az a módszere, mely szünetlenül új akciót kezdeményez, és az országot politikai téren megállani nem engedi, lehet fárasztó, és lehet nem mindig szerencsés, az adott helyzetben azonban a politikai elkényelmesedéssel és megakadással szemben az egyetlen hatékony ellenerő.

Tökéletesen ellentétes a karaktere a Független Kisgazdapártnak. E párt 1930-ban alakult, lényegileg azonban azoknak a birtokos parasztságra támaszkodó demokratikus ellenzéki pártoknak az örököse, melyek mind a demokrácia, mind a nemzeti {2-144.} függetlenség vonatkozásában az 1848-as szabadságharc és jobbágyfelszabadítás eszmekörét őrizték, és szemben állottak a Habsburg-monarchiával, a kormányzó pártok politikai opportunizmusával, az arisztokráciával, a nagytőkével és általában a német befolyással, ugyanakkor azonban mindinkább eltávolodtak 1848 forradalmiságától. A jelenlegi pártok közül a Független Kisgazdapárt az egyetlen, mely ellenzékben ugyan, de mégis bevett és elfogadott közszereplője volt a Horthy-rezsim politikai platformjának, azonban 1938-tól kezdve, amikor a német expanzió akut veszélyként megjelent Magyarország kapujában, végleg és visszavonhatatlanul a feltétlen antifasizmus álláspontjára helyezkedett. Egyúttal jegecesedési pontjává vált mindazoknak az antifasiszta értelmiségi és agrárerőknek, amelyek nem óhajtottak a szocialisztikus pártokon belül elhelyezkedni. A párt vezérei, mindenekelőtt Tildy Zoltán jelenlegi köztársasági elnök, nagy politikai előrelátásról és bölcsességről tettek tanúbizonyságot, amikor 1942-ben,14 a fasiszta pártok legádázabb támadásait állva pártszövetséget mertek kötni a politikai vesztegzár alatt álló szociáldemokrata párttal, és 1944. március 19-e után vele együtt mentek a föld alá. A felszabadulás után a párt politikai élete az első időben kissé nehezen indult meg, elsősorban azért, mert konszolidációs tendenciája folytán kissé nehézkesen mozgott a fejetlenségnek és öntevékenységnek abban a világában, amely a Horthy-rezsim összeomlása után az országban kialakult.

Ami a Független Kisgazdapárt mai személyi összetételét illeti, a párt vezető garnitúráját néhány feddhetetlen és állhatatos értelmiségi és paraszt vezető teszi ki, akiket becsületes és tiszta demokratikus szándékok fűtenek, azonban nem nagyon hajlandók akceptálni a magyar demokrácia „cromwelli” jelenségeit. Elég idegenül állanak tehát szemben a kommunista párt akcióival, de azért eszük ágában sincsen magukévá tenni a nagybirtokosi és nagytőkési reakciónak azt a félelmi lelkiállapotát, mely az országban a kommunisták erőszakoskodását tekinti az egyedüli bajnak és a demokrácia egyedüli akadályának. A kisgazdapárt társadalmi hátterét a közép- és kisbirtokos parasztság, valamint {2-145.} főleg a vidéki értelmiségnek a demokratikus érzelmű, de konzervativizmusra hajló rétege teszi ki. A kisgazdapárt csatlakozói egyrészt a Horthy-rezsim „européer”-jeiből kerülnek ki, noha a párt annak idején végig ellenzéki volt, másrészt az egyházak helyzetéért aggódó elemek köréből rekrutálódnak, noha a párt nem volt klerikális, végül jelentkeztek a nagytőke képviselői, noha a párt eredetileg erősen nagytőkeellenes volt. Jellemző a kisgazdapártra, hogy rengeteg jogásza van, akik szünetlen éberséggel tartják számon azokat a különféle, önmagukban többé-kevésbé helyes jogszabályokat, amelyekre adott esetben a közbiztonság és a konszolidáció különféle sérelmével szemben hivatkozni lehet, azonban igen ritkán vannak olyan gyakorlati emberei, akik a demokrácia alakulása számára bátran és ötletesen tudnak a kaotikus helyzetben új szabályokat, új gyakorlatot, új utakat kitaposni. Végül a kisgazdapárt salakját egyrészt a demokrácia kifejezett ellenségei adják, akik a kisgazdapártot valamiféle jobboldali és antikommunista jegecesedési pontnak szeretnék látni, másrészt pedig az embereknek az a fajtája, mely szeret panamákat, visszaéléseket erőszakosság nélkül és minél több külső dekórum mellett elkövetni.

A kisgazdapárt jelenlegi helyzetét két probléma jellemzi. Az egyik a felhígulás veszedelme, mely a párthoz sereglett segédcsapatokból adódik úgyannyira, hogy a párt sok vonatkozásban a régi magyar politikai élet opportunista, mamut kormánypártjaira kezd emlékeztetni. Emiatt a párt eredeti, hangsúlyozottan konszolidációs, de nem kevésbé hangsúlyozottan demokratikus vonalát tartó vezetők újból meg újból arra kényszerülnek, hogy a párton belül is visszatartsák azoknak az erőknek a térfoglalását, amelyek kimerülnek a közrend és konszolidáció sérelmeinek a felpanaszolásában, s az „igazi” demokrácia követelésével valójában a régi, engedelmeskedő és passzív tömegeket szeretnék viszontlátni. A kisgazdapárt másik problémája a programtalanság. A párt a Horthy-rezsim alatt szünetlenül a demokratikus választójogért és a mértéktartó földreformért harcolt, és arra készült, hogy egy velejéig retrográd rendszerben egy fokozatos haladási {2-146.} folyamat megindítója legyen. Ma Magyarországnak olyan földreformja és olyan választójoga van, melyek teljesen túlhaladták azokat a propozíciókat, melyeket ezen a téren a Horthy-rezsim alatt egyáltalán meg lehetett kockáztatni, s ezzel a kisgazdapárt az új programadás szükségessége elé került. Ebben a helyzetben az egyik lehetőség, mely a kisgazdapárt előtt áll, kifejezetten a polgárság pártjává válni. Ez azonban nagyon nehéz egy olyan országban, ahol a nyugat-európai értelemben vett polgárság mindig gyenge volt, és egy olyan történeti pillanatban, amikor a polgárság demokratikus eszmeköre ott is gyengülőben van, ahol valaha virágjában volt. A másik lehetőség a kisgazdapárt számára, hogy hangsúlyozottan a városi és vidéki kispolgár tömegek vagy az e felé az életforma felé haladó tömegek pártjává legyen, hiszen lényegileg ezeknek a szavazatai tették nagy párttá. A baj csak az, hogy ezeknek a kispolgár tömegeknek önmagukban csupán biztonságkereső indulataik vannak, reformprogramjuk pedig úgyszólván semmi; aki pedig Magyarországon demokráciát akar csinálni, annak valamilyen módon forradalmi készenlétben kell tartania az országot a visszatérő vagy visszatérni készülő úri világszemlélettel szemben. Fölmerült végül az a gondolat, hogy a kisgazdapártnak valamiféle nem marxista szocialista párttá kellene alakulnia, az angol munkáspárt analógiájára. Azonban a kisgazdapárt reális társadalmi bázisa alig ad hátvédet komoly szocialisztikus vonalvezetésre, s e gondolatnál a hangsúly inkább az angol munkáspárt mérsékletén és antiklerikális velleitásoktól való mentességén van.

Hogy mindebből milyen fejlődés vagy visszafejlődés fog kialakulni, az ma még nyílt kérdés. Ma mindettől függetlenül van a kisgazdapártnak egy lényeges, negatív, de regulatív szerepe, melynek betöltésében nélkülözhetetlen: a kisgazdapárt az, amely a mások által elgondolt programokat újból meg újból igyekszik minél szelídebb és minél rendezettebb formák közé szorítani.

A Szociáldemokrata Párt büszkén hivatkozik arra, hogy ma Magyarország legrégibb politikai pártja. Súlyát az adja meg, hogy a munkásságnak legális politikai harcra és látható szervezetekbe {2-147.} való szervezése és az ezzel kapcsolatos politikai nevelőmunka fűződik a nevéhez. A szociáldemokrata párt valóságos politikai vesztegzár alatt ugyan, de fennállott a Horthy-rezsim huszonöt esztendeje alatt is, s állandó rendőri ellenőrzés mellett némi szervezkedési lehetősége volt a városokban. A Horthy-rezsimmel való ilyetén „kiegyezés” [miatt] sok súlyos támadás és vád érte a kommunista párt részéről. Ezek azonban abban az arányban, amint 1934 után a népfront politikai formációja kialakult,15 mindinkább alábbhagytak. A szociáldemokrata párt részéről pedig abban az arányban, amint a fasizmussal szemben való helytállás vált a legfőbb feladattá, újból s mind erősebben előtérbe került a harcos attitűd. 1944. március 19-e után a szociáldemokrata párt illegalitásba vonult, a felszabadulás után pedig a koalíció két pólusát képező kommunista párt és kisgazdapárt mellett mint a harmadik legerősebb párt szerveződött meg.

A szociáldemokrata párt vezérei a szakszervezeti és a pártapparátus kipróbált harcosai, akik huszonöt esztendőn keresztül a legmostohább feltételek mellett, a hazaárulás és a társadalomfelforgatás állandó vádja alatt őrizték azt a menedéket, amelyet a munkásság és a baloldaliság magának a pártban és a szakszervezetekben kiépített. A szociáldemokrata párt társadalmi hátterét a munkásságnak a beszervezettebb, mérsékeltebb része alkotja, folyékony átmenetet alkotva igen nagy és széles kispolgári vagy a kispolgárság felé haladó tömegek felé is. A párthoz a mértéktartás jegyében hozzácsapódott sok olyan értelmiségi ember, aki nem tudta vállalni a kommunistaság követelményeit, ugyanakkor azonban egy bizonyos határozottabb elköteleződést keresett a szociális haladás irányában. A régi pártbürokrácia tapasztalatai s ezeknek az új elemeknek a csatlakozása folytán ma az a helyzet, hogy ennek a pártnak van a legtöbb jó gyakorlati igazgatási érzékkel és közigazgatási tudással bíró exponense. A szociáldemokrata párt salakját az opportunisták teszik ki, akik úgy képzelik, hogy ez egy jó középpárt, amelyik nem kötelez semmire, és nem kompromittál semerre. Ugyancsak idecsapódtak mindazok, akik olyan pártot keresnek, mely a személyi elhelyezkedés {2-148.} ügyeiben jó segítséget nyújt, mert ezen a téren a szociáldemokrata párt az, amelyik a maga bürokratikusabb múltjának megfelelően a legnagyobb személyi garnitúrát tartja számon, s garnitúráját meglehetősen erősen, néha a kelleténél is erősebben támogatja.

A szociáldemokrata párt helyzetét a magyar demokráciában az jellemzi, hogy belső atmoszférájában nem áll messze a kisgazdapártnak konszolidációt kereső és a fölfordulástól riadozó atmoszférájától, külső akcióiban azonban igyekszik nem elmaradni forradalmiság terén a kommunista testvérpárt elemeitől, elvi síkon pedig helyenként jobban őrzi a klasszikus marxista frazeológiát és dogmatikát, mint a taktikai alkalmazkodóképesség jegyében dolgozó kommunista párt. A párt lényegileg középen foglal helyet a koalíció két pólusa között, és kifelé is egyformán erős a szocialista Szovjetunióhoz és a demokratikus nyugati hatalmakhoz való kapcsolódása. Ez a helyzet igen nagy lehetőségeket rejt magában, s csaknem a koalíció súlypontjává tehetné a pártot. Annál is inkább, mert a koalíciós, népfrontos kormányzás pontosan annak a feladatnak a megoldását jelenti, melyre a szociáldemokrata párt évtizedek óta berendezkedett: parlamentáris és demokratikus formák között a szocializmus előkészítését és építését. A párt azonban nem találta meg, helyesebben nem hallatja nagy erővel a maga hangját, hanem maga is áldozatává lesz annak a polarizálódásnak, mely a magyar közéletet nyugtalanítja: kettéoszlik egy kommunistáktól félő kisebbségi és egy kommunistákkal együttműködő többségi frakcióra.

A Nemzeti Parasztpárt a négy kormányzó párt között a legkisebb és legfiatalabb. Formailag 1939-ben alakult meg, gyökerei azonban régebbi időre nyúlnak vissza. A 19. század utolsó negyedétől kezdve Magyarországon az alföldi földmunkás proletárság körében időnként forradalmi mozgalmak tűntek fel, hol szocialista formák között, hol önálló parasztmozgalom formájában. E mozgalmaknak nem volt szilárd ideológiai hátterük: messianista szektáskodástól a szabályos marxizmusig terjedt az a skála, melyen eszmeviláguk mozgott, mindamellett csaknem {2-149.} teljesen homogénné tette őket éles úr-, pap- és birtokosellenességük és az a közös nyomorúság, melyből megszülettek. Válságosabb gazdasági időkben megdagadtak, prosperitás idején lelohadtak. Mai szemmel nézve leginkább abban különböztek a városi ipari proletariátus mozgalmaitól, hogy ugyan a szabadság, egyenlőség és forradalom európai gondolatai éltek bennük, mindamellett gyakorlati céljaik felállításánál nem az általános európai sémákat (kollektivizmus, iparosodás, termelőeszközök köztulajdona stb.) alkalmazták, hanem kizárólag a maguk konkrét nyomorúságainak konkrét megoldásait (földosztás, sztrájk, népi közigazgatás stb.) formulázták meg. Ez egy bizonyos provincializmust és naivitást jelentett az egyik oldalon, ugyanakkor azonban a másik oldalon valami sémától és dogmatizmustól mentes realizmust is.

Ennek az agrárforradalmiságnak különlegesfajta reneszánsza támadt a harmincas évek közepén. Maguk a mozgalmak a gazdasági válság minden súlyossága ellenére sem támadtak fel újból, annyira szorító és szisztematikus volt a Horthy-rezsim rendőri készenléte. Ezzel szemben az agrárproletariátusnak újból kimélyült feneketlen nyomorúsága egy csomó írói helyzetrajzban csapódott le, az ún. falukutató művekben, melyeket részben parasztok, részben parasztszármazású vagy a parasztsághoz egészen közel álló értelmiségiek írtak. Ezeknek az írásoknak az eszmei háttere éppolyan variált volt, mint az általuk idézett agrárforradalmi mozgalmaké: az egyik oldalon nacionalizmuson és a nemzet ősforrását képező parasztság végveszedelmén volt a hangsúly, a másik oldalon egész egyszerűen egy agrárhelyzetre alkalmazott szocialista forradalmiságon. Ezt az eszmei heterogenitást azonban megint csak egységbe kovácsolta az élmények és a gyakorlati problémák azonossága. E művek a magyar közvéleményt különös erővel rázták meg, mert szétoszlatták az értelmiségiekben és városi középrétegekben a parasztságról élő idillikus képet. A parasztot nem egyszerűnek, természetközelinek és egészséges életmódot folytatónak mutatták be, hanem úgy, mint aki a legteljesebb fizikai elnyomorodásban, csaknem szünetlen {2-150.} alultápláltságban, állati tompultságban, hisztérikus lelki elferdülések hálójában és az egész felszíni nemzeti Magyarországgal szemben való teljes és tökéletes idegenségben él.

Ez az írói csoport az egyetemi ifjúság bizonyos forradalmibb csoportjával együtt „Márciusi Front” néven tömörült 1937-ben, majd 1939-ben mint párt is megalakult. A magyar politikai életben az összeomlásig, mint pártnak, különös szerepe nem volt, ami azonban nem érintette magának az írói csoportnak a politikai súlyát, és néhány embertől eltekintve, akiket a nemzeti romantika a fasizmus irányába elvitt, szilárdan az antifasiszta táborban maradt. Ennek a politikai súlynak volt a következménye, hogy a felszabadulás után a párt is automatikusan helyet kapott a kormánykoalícióban egy taggal, s ugyanakkor – a három nagyobb párt mögött némileg elmaradva – országosan is szervezkedni kezdett.

A párt legfelsőbb vezetői ma is azok közül kerülnek ki, akik a harmincas években írói munkásságukkal tűntek föl, azonban ezek valójában politikai publicisták voltak, akiknél az írói forma inkább csak egy lélegzési lehetőség volt abban a rettenetes atmoszferikus nyomásban, amit az ellenforradalmi rezsim jelentett. A párt társadalmi bázisát a legszegényebb kisparasztság adja, s ezek között is különösen a földbirtokreform által földhöz juttatott parasztságnak egy tekintélyes része. A párt vonzókörébe azok esnek, akiket a nemzeti forradalmi hagyomány vagy a realistább és életközelibb program vonz, vagy a többi pártnál jobban kihangsúlyozottabb és nemcsak politikai, de nemzeti színezetű németellenesség. A párt salakját képezik végül a legkülönbözőbb, többé-kevésbé korrupt fantaszták és szélhámosok s a ködös nemzeti vagy forradalmi romantika különféle képviselői.

A párt még nem jutott túl a legkisebb párt állapotával járó nehézségeken és hátrányokon, azonban óriási perspektívát nyit számára az a tény, hogy egy radikális forradalmi atmoszférájú párt anélkül, hogy különösebb dogmatikai és taktikai tehertételei lennének. Benne van meg tehát leginkább a képesség arra, hogy a kelet-európai kisparaszt országok számára, melyek társadalmi {2-151.} szerkezete nem nyugat-európai jellegű, de paraszti individualizmusuk már fejlettebb, mint amit Oroszország végigcsinált, a forradalmi ütemű társadalmi, gazdasági és politikai fejlődésnek az útját és módszereit kitapogassa. E pillanatban azonban a párt még nem jutott odáig, hogy az eszmék szőnyegén lévő harcában legalább néhány alapvonásban világosan és félreérthetetlenül állást foglaljon. Ez nem akadályozza abban, hogy konkrét kérdésekben állást tudjon foglalni, és a nem ideológiákban gondolkodó kisparasztság körében terjeszkedjék, de föltétlenül akadályozza abban, hogy országos ügyekben is kidolgozza a maga programját, és kifejtse a maga terjeszkedési lehetőségeit olyan rétegekkel szemben, amelyek többé-kevésbé ideológiákban vagy legalábbis ideológiák által determinált érzelmekben vagy ideológiák formájában megjelenő érdekkategóriákban gondolkodnak.

A koalíción belül a Nemzeti Parasztpárt, éppúgy mint a szociáldemokrata párt, még nem találta meg a maga hangját, s nem ők, hanem a két szélső párt, a kommunista párt és a kisgazdapárt szabja meg, hogy az ország milyen kérdések felé váljék el két táborra. Így azután belsőleg a parasztpárt is, éppúgy mint a szociáldemokrata párt s az egész ország, megoszlik egy kommunistabarát és egy kommunistaellenes szárnyra, a nagypolitikában azonban általában mindkettő a kommunista párttal halad együtt.

Ez a négy párt alkotja ma a kormánykoalíciót. A demokratikus Magyarországon minden demokratikus erő ezekben összpontosul: vannak ugyan, mint alább látni fogjuk, rajtuk kívül is demokraták, de azok nem képviselnek erőt, s vannak rajtuk kívül is erők, de azok nem demokratikus erők. E négy párt együttvéve a választási szavazatok kilencvenhét százalékát kapta meg: a kisgazdapárt ötvenhat százalékot, a kommunista párt tizenhét százalékot, a szociáldemokrata párt tizenhét egész öt tized százalékot, a parasztpárt hat egész öt tized százalékot.16

Rajtuk kívül említeni kell a Polgári Demokrata Pártot, mely nem résztvevője a kormánykoalíciónak, politikai súlya teljességgel visszamenőben van, azonban a négy kormányzó párttal {2-152.} együtt alkotta a felszabadulás pillanatában alakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, melynek részt vevő pártjai bizonyos előjogokat élveznek, pl. a népbíróságokba és az igazolóbizottságokba csak ez az öt párt küld ki tagot. A Polgári Demokrata Párt a városi polgárságnak és kispolgárságnak volt a pártja, s mint ilyen, a huszonöt esztendős ellenforradalmi uralom alatt a szabályos, városias, nyugat-európai típusú demokratikus programot képviselte, azonban a forradalmiságnak még a látszatától is óvakodva. Különös jelenség, hogy ez a párt régtől fogva kapcsolatokat talált és tartott fenn a legitimizmussal és az arisztokrácia néhány européer tagjával. A felszabadulás után a párt élete igen nehezen tudott megindulni, s az első időkben – arisztokrata tagjai miatt – még gyakrabban vádolták reakcióval, mint a Független Kisgazdapártot. A választásokon a párt tömegei csaknem teljesen eltűntek,17 amit a zsidóság tömeges deportálásának és pusztulásának is tulajdonítanak, ennél azonban lényegesebb az, hogy a polgári biztonságkeresés a maga integrálódási pontját a Független Kisgazdapártban találta meg, s az ilyen integrálódási folyamatok ki szoktak kapcsolni minden közbeeső képződményt, mely a bizalmat nem tudja magára koncentrálni. A párt nyugodtabb időben még újból megszaporíthatja szavazatainak számát, azonban demokratizmusának merőben statikus és forradalomellenes volta miatt nagy jelentőségre aligha juthat.

Meg kell említenünk a Magyar Radikális Pártot, mely a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban részt vevő öt párton kívül még a választásokon indult, azonban mandátumot szerezni nem tudott. Ez a párt politikai vezérének Károlyi Mihályt, szellemi vezérének Jászi Oszkárt18 tekinti, és szintén nyugat-európai stílusú demokrata párt, azonban nem forradalomellenes, viszont nem is marxista. A párt azoknak a nyugat-európai műveltségű radikális entellektüeleknek az örökségét őrzi, akik az 1918. évi forradalom szellemi hátvédjét adták. Tiszteletre méltó, de doktriner párt, melynek társadalmi bázisa nincsen, eszmei programja pedig nem mondható ugyan korszerűtlennek, de az adott realitás követelményeihez kétségtelenül nincs hozzáigazítva.

{2-153.} Már az eddigiekből is föltűnhetett, hogy a magyar demokrácia életében e pillanatban nem játszik szerepet egy olyan katolikus párt, mely másutt Európa-szerte a demokratikus koalíciós kormányzás egyik fő pillére. A magyar választásokon indulásra jogosult pártok között szerepelt ugyan egy Demokrata Néppárt mint katolikus párt, azonban jelölteket nem állított. Ennek előzménye az, hogy a választáson való jogosultságért két demokrata néppárt is jelentkezett: egy konzervatívabb, mely a hivatalos egyházi körök támogatását élvezte, és egy baloldalibb, mely inkább egyéni vállalkozás volt.19 A választáson való indulásra az utóbbi kapta meg a jogosultságot, viszont a készületlenség és a hivatalos egyházi körök támogatásának hiánya miatt a választáson indulni már nem tudott. A párt ennek ellenére képviselve van a nemzetgyűlésben, ugyanis a Független Kisgazdapárt néhány megválasztott tagja a választások után kilépett, és a Demokrata Néppártba lépett be.20 Az a huzavona, mely végül is arra vezetett, hogy a párt a választáson nem indult, közelebbről kisszerűnek mutatkozik, s azt a vádat válthatja ki, hogy ezáltal komoly katolikus tömegek üttettek el attól a lehetőségtől, hogy a választásoknál akaratukat kifejezésre juttassák. Azonban egy bizonyos távolságból nézve a dolgokat, azt kell mondanunk, hogy nem véletlen és nem is hibáztatható, hogy Magyarországon egy egyházias vonalvezetésű keresztény demokrata párt nem kapott politikai szerepet a demokrácia felépítésében.

A kontinentális keresztény egyházaknak régtől fogva súlyos tehertételük az állammal való összeszövődöttségük s ennek folyamányaképpen az állammal szemben való bátortalanságuk és önállótlanságuk. Ezektől a béklyóktól az egyes európai államok egyházai csak nagy harcok és szenvedések tüzén keresztül tudtak megszabadulni. A francia katolikus egyház volt az, mely először kényszerült erőszakkal arra, hogy az állam mindennemű gyámkodásától függetlenné váljék, s egy nemzedéknyi idő alatt megtapasztalta, milyen óriási erkölcsi erőgyarapodáshoz jutott ezáltal. A hitlerista rémuralom szerte egész Európában az egyházak sorozatát állította ugyanez elé az alternatíva elé, s ezek öt-tíz {2-154.} esztendeig tartó súlyos elnyomatási periódusok után lélekben meggazdagodva és politikai súlyban megerősödve kerültek ki a megpróbáltatásokból. A magyar keresztény egyházak ezekből a megpróbáltatásokból a magyar politikai szerkezet különlegességei folytán kimaradtak, s így kimaradtak abból a súlygyarapodásból is, mely ezzel jár. A Horthy-rezsim a maga patriarkális rendőrállami szellemével – a Schuschnigg-rezsimhez21 hasonlóan – a legnagyobb tekintettel és készséggel volt az egyházakkal szemben, honorálta minden politikai, erkölcsi és anyagi kívánságukat, keresztény hangszerelésben tartotta a maga antibolsevizmusát, viszont az egyházak, melyek – a kontinensen legalábbis – mindig könnyen inklináltak patriarkális abszolutizmusok támogatására, ennek fejében nem gyakoroltak kritikát a Horthy-rezsimmel, mint egésszel szemben. A német rémuralom Magyarországon még 1944-ben is közvetett volt, s az egyházak csak 1944 közepén, a borzalmas zsidódeportálásokkal kapcsolatban jutottak egyáltalán oda, hogy eszükbe jusson az állammal ellenkezni. Mielőtt azonban ebből komoly ellenállás megszülethetett volna, megjelent a magyar határon az orosz hadsereg, s a bolsevistáktól való pszichotikus félelem hullámaival együtt az egyházak állásfoglalása végleg megzavarodott, és belefulladt az általános zűrzavarba. A felszabadulás után a hangsúlyozottan keresztény politikai erők legfőképpen a Független Kisgazdapárt felé fordultak, melynek két fő vezetője egy református és egy katolikus pap.22 A hivatalos egyházi körök azonban általában defenzívában vannak a felszabadulás óta: üldözést nem szenvednek, s a demokráciát mint alapot elfogadják, de a készséges és támogató kedvű állam eltűnése, az egyházi birtokoknak egyik napról a másikra való felosztása, a közbiztonság hiányosságai s az egész közélet, mely alig van reájuk tekintettel, riadttá és bizalmatlanná tette őket. Vannak Magyarországon is erősen baloldali szellemű keresztény entellektüelek, írók és politikusok. Az a huzavona azonban, ami a két demokrata néppárt között a választások előtt lezajlott, világosan megmutatta, hogy egy egyházias politikai párt nem lehet haladó és baloldali a hivatalos egyház többségének {2-155.} konzervatív jellegével szemben. A magyar keresztény egyházaknak még nagyon erős belső élményeken kell keresztülmenniük ahhoz, hogy a reájuk támaszkodó politikai párt ne csak úgy legyen demokrata, hogy egyszerűen a maga számára is követeli a demokrácia különféle javait, hanem úgy is, hogy képes legyen a demokráciáért minden erővel harcolni.

Mindezeken kívül van a magyar politikai életnek egy további pártja, a Magyar Szabadság Párt, mely a Független Kisgazdapárt jobbszárnyát képviselő kilépett képviselőkből alakult.23 E pártnak ilyen módon vannak parlamenti tagjai, de nincsen tisztázva, hogy egy választáson jogosult volna-e indulni. E képviselők szereplése főleg a kormánykoalíció három baloldali pártjának szemében volt tüske: ezek voltak azok, akik semmilyen vonatkozásban nem veszik tudomásul a magyar demokrácia cromwelli jelenségeit, s a közrendnek és a tulajdonbiztonságnak – egyébként valóban centrális és égető – problémáját olyan kérdésnek tekintik, mely megéri a koalíció felbontását. E párt társadalmi háttere még nem alakult ki: nyilván azok az értelmiségi, középosztályi és középbirtokos paraszti rétegek reagálnának rája, melyek demokrácia alatt elsősorban tulajdonbiztonságot értenek.

Ha ezek után azt a kérdést tesszük fel, hogy nincs-e olyan komoly politikai árnyalat vagy társadalmi tényező, amely a pártoknak ebből a kaleidoszkópjából kimaradt, akkor egyetlenegy árnyalatra lehetne még gondolnunk, valamilyen konzervatív, de antifasiszta pártra, olyanra, amelyet például Bethlen István volt miniszterelnök személye jellemezne. Romániában pl. ma is létezik egy liberális párt, mely sok hasonló vonást mutat, különösen a nagytőkés és nagybirtokos jellegű társadalmi hátterével. Hogy egy ilyen párt Magyarországon még csak megalakulni sem próbál, az nem véletlen; s azt is nyugodtan megmondhatjuk előre, hogy ha próbálna megalakulni, az ország körülbelül ugyanúgy reagálna erre a próbálkozásra, mint bármiféle hitlerista vagy fasiszta párt próbálkozására. Hogy Magyarországon ilyen irányzatnak semmiféle létjogosultsága nincsen, az logikusan következik {2-156.} a magyarországi konzervatív, történeti erőknek abból az összeomlásából, amelyet Horthy 1944. március 19-i fiaskója és behódolása jelez. Néhány legitimista, katolikus főúr, aki igen bátran viselte magát a fasizmussal szemben,24 azt felelhetné erre, hogy a történeti, arisztokratikus Magyarországot ő képviseli, nem pedig a Horthy-rezsim parvenü és hibrid arisztokratizmusa. Ez elvileg igaz lehet, de a kérdés nem az, hogy ki jogosult ezt vagy azt képviselni, hanem az, hogy a döntő történelmi pillanatokban a politika látható formáiban tényleg ki és hogyan állott érte helyt. Minthogy a konzervatív, történeti Magyarország a legminimálisabb politikai szerepet sem tudta vállalni a fasizmus elleni harcban, logikus, hogy a legminimálisabb szerep sem juthat neki a demokratikus Magyarország felépítésében.

Ha végigtekintünk a magyar politikai pártok során, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a jelenlegi konstelláció egészében véve egészséges, és mind a valóság, mind a demokratikus fejlődés követelményeinek megfelel. Helyes és nem lehet másképp, hogy egy fasizmus által fertőzött országban a politikai pártok alakulása ne történhessék minden ellenőrzés nélkül. Helyes és nem lehet másképp, hogy a demokrácia kezdeti periódusában a pártok között a demokratikus jelentőség szempontjából egy bizonyos rangsor alakuljon ki, és ez a rangsor ott, ahol elkerülhetetlen, legális formában is kifejezésre jusson. Helyes végül, hogy az összes párt közül a jelenlegi négy kormányzó párt viselje Magyarországon a politikai felelősséget, mert rajtuk kívül, mint mondottuk, nincsenek az országban demokratikus erők, s az országnak mai helyzetében körülbelül erre a négy árnyalatra van ahhoz szüksége, hogy demokratikus jövőjét erőteljesen felépíthesse.

Ha mármost a pártok együttesét, a koalíciót nézzük, meg kell állapítanunk, hogy Magyarországon ma a négy kormányzó párt nemcsak a parlamenti élet és a kormányalakítás döntő tényezője, hanem tulajdonképpen a politikai tekintély legfőbb forrása, s a legfelsőbb elhatározó és irányító fórum is. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy amit a négy párt a pártközi értekezleten elhatároz, {2-157.} azt nyugodtan lehet törvénynek tekinteni, még ha nem hirdették is még ki. Ez önmagában nincs rosszul így, helyesebben szólva nem is lehet másképpen. Konkrét vonatkozásban azonban ebből sok mindenféle fonákság származik, főleg azért, mert a magyar politikai életben a koalíciónak mint a politikai művészet egyik eszközének a gyakorlati erkölcsi kódexe még nincs kialakulva. Nincs gyakorlatilag tisztázva a miniszterelnöknek mint a kormány fejének és a pártközi értekezletnek mint a legdöntőbb politikai elhatározások forrásának az egymáshoz való viszonya. A koalíció sokfejűségéből csak akkor nem származnak zavarok, ha van valaki – s ennek természetszerűen a miniszterelnöknek kell lennie –, aki nemcsak mint az egyik pártnak a tagja szerepel, hanem legfőbb feladata éppen az, hogy a koalíció mindennapos működését irányítsa, az ellentéteket kiegyenlítse, és a koalíciós rendszer kinövéseit lefaragja. Ma főleg személyi ügyekben, de más ügyekben is annyira elburjánzott a kérdéseknek a párttagság vagy a pártegyensúly jegyében való intézése, hogy ez komolyan az ügyek rovására megy. A koalíció gyakorlati erkölcseinek a kialakítása és megtisztítása a jövő egyik feladata, mert hosszú időn keresztül a demokratikus pártok koalíciója lesz a magyar politikai élet egyetlen lehetséges formája.

A MAGYAR DEMOKRÁCIA TELJESÍTMÉNYEI

A megszülető magyar demokrácia első nagy teljesítménye – a semmiből való kezdésnek magában is nagy teljesítményei után – a földreform volt. A földreformot 1945 tavaszán igen hirtelen elhatározás alapján, hallatlanul rövid idő alatt hajtotta végre az Ideiglenes Nemzeti Kormány. A helyszínen a végrehajtás szervei helyi földigénylő bizottságok voltak, amelyek magukból a földigénylőkből alakultak. A felmerült viták elintézésére megyei és országos földbirtokrendező tanácsok szolgáltak. Éppen a felmerült rengeteg vitával kapcsolatban emlegetik mind gyakrabban a földreform túl gyors lebonyolításából származó bajokat, s fölmerült néhány olyan vélemény is, hogy ennek a hebehurgyán végrehajtott földreformnak komoly része van Magyarország súlyos {2-158.} élelmezési helyzetében. Mielőtt még túlságosan elterjedne ez a teljességgel egyoldalú beállítás, igyekezzünk a földreform nagy történeti cselekedetének a hiteles mérlegét felállítani.

Az egyházi és világi nagybirtok a magyar társadalmi szerkezet megkövesedett állapotának és a magyar néptömegek elmaradt emberi méltóságának egyik legdöntőbb tényezője volt. Hatása sokkalta kiterjedtebb volt a nagytőke kizsákmányoló hatásánál, mert az nem terjedt túl a munkaerő és a munkaidő kihasználásán; kiterjedtebb volt a közigazgatás elnyomó és elaljasító hatásánál, mert az nem terjedt túl az emberek igazgatási úton elérhető életmegnyilvánulásain. A nagybirtokot mindezektől az elnyomó tényezőktől az különböztette meg, hogy a szónak csaknem középkori értelmében területi hatalom volt, mely a hatásköre alá eső embereknek az életét úgyszólván minden vonatkozásban determinálta. Magyarországon voltak községek, amelyek egész egyszerűen egyetlenegy uradalom területéhez tartoztak, ahol a községi bíróválasztás abban állott, hogy a béresek megválasztották az uradalmi ispánt községi bírónak, s akkor az uradalmi ispán a magyar állam jogán ítélkezett azokban a kisebb perekben, melyek az uradalom és alkalmazottai között felmerültek, és ítélkezett azokban a kihágásokban, melyekért az alkalmazottakat az uradalom feljelentette. Magyarország egyszer-kétszer már nekidurálkozott annak, hogy a nagybirtokrendszert felszámolja, de a nagybirtok politikai hatalma biztosította, hogy mindannyiszor csak elvetélt részletmegoldások jöttek ki a dologból, s ezek is belefulladtak az aprólékos előkészítés s a nagybirtokra különös tekintettel lévő végrehajtás ingoványaiba. Hozzájárult ehhez, hogy az utóbbi két évtizedben a nagybirtoknak egy része – a feudális munkásviszonyok érintetlenül maradása mellett – gazdasági technika szempontjából igen erősen fejlődött, s igen fontos tényezője lett mind a magyar közellátásnak, mind a magyar kivitelnek. Ennek következtében az utóbbi években a magyar nagybirtok érdekeinek képviselői a kérdést egyszerűen úgy tették fel, hogy a nagybirtokrendszer megszüntetésével az ország termelési és élelmezési érdekei igen súlyos kárt fognak szenvedni.

{2-159.} Az 1944–45. évi katasztrófa ebben a kérdésben olyan új helyzetet teremtett, mely minden eddigi meggondolást tárgytalanná tett, és – szerencse a szerencsétlenségben – nemcsak hogy megnyitotta a társadalmi és politikai szempontból szükséges átalakulás útját, hanem ezt az utat egyúttal az egyedül lehetséges megoldássá is tette. A háború folytán ugyanis mindenekelőtt a nagybirtokosok és a nagybirtok exponensei hagyták el igen nagy százalékban a földeket. A németek magukkal vittek minden mozdítható felszerelést és állatállományt. Ezzel szemben csupán a kisbirtokosok mentették, ami menthető, a nagybirtok – a maga központosítottsága és könnyű kézbevehetősége folytán – túlnyomó részben teljesen széthordódott. Amit nem vittek el a németek, az széthordódott az utánuk következő zűrzavarban, úgyhogy 1945-ben ott állott a magyar termelés, hogy igásállatok nélkül, gépek nélkül és fejlett módszerek lehetősége nélkül kellett megművelni az ország egész területét. Ha soha senki földbirtokreformról még csak szót sem ejtett volna Magyarországon, ebben a helyzetben akkor sem lehetett volna mást csinálni, mint földtelen kisparasztok között fölosztani megművelés végett a nagybirtokok egész területét. S ezek a földtelen kisparasztok azokról a területekről nem mentek volna ki akkor sem, ha nincs földbirtokreform-törvény, s a földet nem tulajdonba kapták volna. Minden olyan beállítás, amely országos érvénnyel azt állítja, hogy a földbirtokreform Magyarország élelmezési helyzetén rontott, egészen egyszerűen primitív és komisz rosszhiszeműség. A valószínű az, hogy javított, bár az is valószínű, hogy nem túl sokat.

A földreform lezajlása óta eltelt idő rengeteg keserű vitának és pereskedésnek az ideje volt. Innen az a kiélezett és kedvetlen hangulat, amely a felületen a földbirtokreform körül terjeng, ami azonban egész egyszerűen bagatell dolog a mellett a felmérhetetlen jelentőségű változás mellett, amit a földbirtokreform végrehajtása az ország jövendő társadalmi fejlődése számára jelent.

A földbirtokreform körüli viták lényegében akörül forrnak, hogy sok helyen a reform rendelkezésein túlmenően is igénybe {2-160.} vettek földet, s a régi birtokosok vissza akarják kapni a földet akár azért, mert a törvény rendelkezései ellenére vették el tőlük, akár azért, mert a törvény egyik vagy másik rendelkezését a maguk javára értelmezik. A probléma most meglehetősen ki van élezve abban az irányban, hogy egyik oldalról – főleg a kisgazdapárt jogászainak és általában a föltétlen közbiztonság híveinek oldaláról – a jog- és vagyonbiztonság helyreállításának próbáját látják abban, hogy a demokratikus magyar állam visszaadja azt, amit bárkitől jogtalanul vettek el. Másik oldalon viszont a földhöz juttatott magyar nép elleni merényletnek tekintenek minden visszavételi kísérletet, és a jelszó az, hogy „aki a földhöz nyúl, meghal”, vagy hogy „földet vissza nem adunk”. A bajok gyökere a földbirtokreform-törvény kompromisszumos jellegében van. A törvény száz holdig engedi megtartani a birtokot,25 kivételesen kétszáz holdig, ha a tulajdonos paraszt, és háromszáz holdig, ha különleges érdemeket szerzett a fasizmus elleni harcban. Ezek az alsó határok a törvény meghozatalának pillanatában hallatlanul radikálisnak tűntek, valójában azonban éppen olyan önkényesek voltak, mint ha száz helyett ötven vagy ötszáz hold lett volna a maximum. A földreform alapjelszava ugyanis az volt, hogy a „föld azé, aki megműveli”. Ezt tudta mindenki, a törvény szövegét ellenben nem olvasta végig mindenki. A földigénylő bizottságok tehát igen gyakran kisebb minimumokat alkalmaztak, egész egyszerűen azért, mert az illető úgysem tudja megművelni mind a száz holdat, s igen gyakran egészen kis birtokokat is elvettek azért, mert a tulajdonos nem maga művelte a földjét. Nem jog és önkény állanak itt tehát szemben, hanem kétféle jogérzet, s a feladat az lett volna, hogy a földigénylő nép jogérzetéhez, amely igen jól megérezte a rendelet felemás voltát, merjük hozzáigazítani magát a törvényt is. Végeredményben nagyon súlyos dolog, ha valakitől elveszik mind a száz holdját a törvény ellenére, de nem kevésbé súlyos dolog, ha két földhöz juttatott paraszt közül az egyik megtartja a földet, a másiktól pedig visszaveszik azon a címen, [hogy „törvénytelenül” jutott hozzá], annál is inkább, mert a földosztás során kiderült, hogy több földigénylő jelentkezett, mint amennyi földet ki lehetett osztani.

{2-161.} Sajnos, a magyar politikai sajtó atmoszférája – melyre még ki fogunk térni – megakadályozta, hogy ezt az egész helyzetet tiszta megvilágításban terjesszék a közvélemény elé. A szabálytalanul elvett földek visszaadását és a legszigorúbb jogrendet hirdetők úgy beszéltek a dologról, mintha itt a brigantiktól kellene lopott jószágot visszavenni, a „földet vissza nem adunk” hívei pedig úgy kezelték a kérdést, mintha nagybirtokok helyreállításáról volna szó. A valóságban az egész kérdésnek ki lehet húzni a méregfogát a kárpótlás sorrendjének a megállapításával.26

Visszatekintve az egészre, azt kell mondanunk: kár, hogy a magyar földreformtörvény nem állapított meg még alacsonyabb maximumokat. A törvény ugyanis csak addig tűnt fel radikálisnak, amíg a nagybirtokrendszer félelmetes és gigantikus méretű létezéséhez mérték, abban a percben, amint szembenézünk azzal a reális ténnyel, hogy Magyarország átváltozott a meglehetősen elaprózódott kisbirtokok hazájává, fölöslegesnek tűnik, hogy ezeknek a tömegéből továbbra is kiemelkedjenek a száz- és kétszáz holdas birtokok, holott a dolgok egészséges fejlődése nyilván az egy család megélhetését biztosító, tíz-húsz holdas típus általános elterjedését kívánja. Ezek azonban olyan dolgok, amelyek egy céltudatos birtokpolitika keretében a jövőben is megoldhatók.

A magyar demokrácia teljesítményei között kell felsorolnunk a fasizmus és a reakció üldözésére lebonyolított akciókat is. Ezek az akciók három vonalon folytak: először a háborús bűnösök és vezető fasiszták elleni bírói ítéletek, másodszor az internálások, harmadszor a közalkalmazottak és más szakmák igazolására szolgáló eljárás vonalán. A népbírósági eljárás a szakbírói és a laikus bíráskodás egészében helyes kombinációján alapult, és eredményei olyanok voltak, hogy minden jobbról vagy balról jövő kritika ellenére is meg tudta őrizni a maga tekintélyét. Nem volt mindig szerencsés, hogy időnként újságcikkek kívánták megszabni, hogy egyes vádlottak ellen milyen bűncselekmények bizonyultak be, s ennek alapján történt azután a népbírósági ítélet helyeslése vagy kritikája.

{2-162.} A magyar demokrácia következő nagy teljesítménye a végleges nemzetgyűlési választások megtartása volt. A választások kedvező előjelek mellett indultak el. A későbbiekben majd jellemezni fogjuk azt a feszültséget, mely egyrészt az országnak polgárias konszolidációra törekvő, a berendezett nyugat-európai demokratikus játékszabályokba kapaszkodó és a kommunizmustól való félelemben élő rétegei, másrészt a társadalmi átalakulás tempóját izgatottan sürgető, mindenütt a reakció és a fasizmus nyomait kereső és üldöző kommunista politika között volt. A konszolidációs oldal a kommunista párt csökkenő népszerűségében bízva a legnagyobb mértékben, hangsúlyozottan forszírozta a száz százalékig szabályos, nyugat-európai mértékkel mért választások szükségességét, egyrészt mert meg volt győződve, hogy ilyen választások a kommunista párt megsemmisítő vereségével végződnének, másrészt mert az orosz hadseregre és a kommunista párt politikai túlsúlyára való tekintettel eleve valószínűnek tartotta, hogy a választások nem lesznek egészen tiszták, és erre az esetre készenlétben volt arra, hogy a tisztaságnak ezeket a hiányait minél nagyobb hangsúllyal leszögezze. A másik oldalon, a kommunista párt részéről szintén komoly nyugtalansággal néztek a választások eredménye elé, különösen mióta a budapesti törvényhatósági választáson – általános meglepetésre – a közös listán indult két munkáspárt a mindenki által várt ötvenöt-hatvan százalékos többség helyett kb. negyvenöt százalékos kisebbségben maradt.27 Ilyen körülmények között a kommunistáktól sem állt távol az a gondolat, hogy az országszerte meglévő politikai tempóelőnyeiket és túlsúlyukat lehetne a választások eredményére is kihatóbb módon kamatoztatni. Ez az elgondolás gyakorlatilag főleg olyan tervekben nyilvánult meg, melyek ezt az elgondolást úgy gondolták keresztülvinni, hogy a választói névjegyzék összeállításában és a választások lebonyolításában valamilyen, a nemzeti bizottságok összetételéhez hasonló bizottságnak akartak szerepet juttatni, másrészt a választási eredményeknek mindenféle jogászias vagy bírósági jellegű kontrollját – különös tekintettel a fennálló bírósági szervek iránti bizalmatlanságukra {2-163.} – ki akarták kerülni. Maga a választói törvény végül kompromisszumos formát kapott: a választójogi névjegyzék összeállításában, a választásokból kizárandó személyek megválasztásában és a választásnak magának a lebonyolításában is a kommunisták által kívánt összetételű bizottságoké lett a döntő szó, melyekben a munkáspártok rendszerint többségben voltak. Hasonlóképpen kikapcsolták a választás elleni panaszok elbírálásából a közigazgatási bíróságot, mely ellen a baloldal részéről különösen erős bizalmatlanság nyilvánult meg, s a törvény erre a célra egy részben bírákból, részben pártkiküldöttekből összetevődő ad hoc vegyes bíróságot létesített. A másik oldalról viszont magának a választásnak a procedúrájában, a szavazókörök nagy számában és a visszaélések elleni garanciák kitűzésében érvényesült a kisgazdapártnak az a kívánsága, hogy technikai síkon az eljárás a pártatlanságnak minél több garanciáját mutassa fel. Miközben a választójogi törvény megalkotásának igen gyors tempójú előkészületei folytak és befejeződtek, két esemény adott az egész kérdésnek meglehetősen válságos fordulatot. Az egyik Bevin angol külügyminiszter beszéde volt, mely Magyarországon – Romániával és Bulgáriával együttesen – valamiféle új totalitárius rezsim meglétét panaszolta,28 s amely Magyarországon a Független Kisgazdapárt köré tömörült polgári konszolidációs, de még inkább a polgári és birtokosi reakciót azzal az izgalommal és azzal a reménnyel töltötte el, hogy Nagy-Britanniának a magyar belpolitikába való s az orosz hegemónia ellen irányuló közbelépése küszöbön áll és hamarosan várható. A másik esemény [az említett] budapesti és Budapest környéki községi választások voltak. Mindkét esemény vérmes és túlzott reményekkel töltötte el a konszolidációnak és a reakciónak egymáshoz szorult erőit, másrészt a legnagyobb mértékben idegessé tette a kommunistákat és a radikális baloldaliakat. Míg egyrészt a budapesti választások a legnagyobb mértékben nyugtalanná tették a kommunistákat az országos választások várható eredményére nézve, másrészt kezdtek rájönni arra is, s világossá vált az is, hogy pár százalékos eltolódás jobbra vagy balra igen kétes {2-164.} értékű eredmény a kommunista párt számára, ha ennek fejében bizonytalanná válik az eddig stabil koalíción alapuló magyar kormányzatnak a nyugati hatalmak által való elismerése. Ebben a nyugtalanító helyzetben volt egy pillanat, amikor mindkét fél őszintén megbánta, hogy egyáltalán ilyen korán belefutott a választásokba, és mindkét fél legalább annyira félt az ilyen vagy olyan úton elérhető sikerektől, mint a várható sikertelenségtől vagy bukástól. Ebben a hangulatban merült fel pár napig az összes párt egységes közös listájának gondolata, mely – tekintettel a magyar koalíciónak a román, bolgár és délszláv koalícióknál szélesebb alapjaira29 – nem jelentette volna ugyan komoly pártoknak és erőknek a választásból való kihagyását, de mindenesetre jelentette volna a választások merő formalitássá válását. Ez pedig amennyi nyereséget jelentett volna a köznyugalom szempontjából, ugyanannyi veszteséget jelentett volna a politikai nevelődés szempontjából, és súlyosbította volna a magyar politikai életnek azt a fejlődési tendenciáját, mely a választások komolyságának csökkentésével demoralizálja a demokratikus fejlődést. Utolsó pillanatban azonban az egész feszült helyzetből egy igen épkézláb és egészséges megállapodás sült ki: a koalícióban részt vevő pártok előre megállapodtak abban, hogy a koalíciót a választások után is és a választások eredményére való tekintet nélkül fenntartják, és ennek a koalíciós kormányzásnak a valószínű arányszámaiban is nagyjából megállapodtak. Ugyanakkor pedig együttesen kiáltvánnyal fordultak az ország lakosságához, melyben leszögezték a kormányprogram közös alapvető vonásait, és figyelmeztették az ország lakosságát a helyzet komolyságára és a választások tisztaságának a fontosságára.30 Ilyen előzmények után – a helyzet kiéleződése, majd a megriadás s végül a józan összeszedelőzködés egymásutánja után – a választás nyugodt, mondhatnám tompított hangulatban, minden komoly zavar, visszaélés vagy terror nélkül zajlott le: a választást vezető bizottságok – összetételükre és többségükre való tekintet nélkül – incidens nélkül funkcionáltak, a különleges választási bíróságnak pedig semmi dolga sem akadt, mert panaszt nem adtak be. {2-165.} A választások meghozták a kisgazdapártnak a várt abszolút többséget, de nem sokkal az ötven százalék fölött, viszont a választás egyik meglepetése volt, hogy a kommunista párt az ellenfelei által neki szánt öt-hat százalék helyett tizenhét százalék szavazatot kapott, s ezáltal a választás – igen csekély eltéréssel – igazolta azt a megállapodást, amely a koalíciós kormány összetételére vonatkozóan már előzetesen megtörtént. Az egész procedúrában a sok felületi izgalom mögött világosan megérződött az adottságoknak egy mélyebben fekvő egészsége, s a végeredmény nagymértékben hozzájárult Magyarország politikai helyzetének stabilizálódásához mind bel-, mind külpolitikai síkon.

A magyar politikai fejlődés következő lényeges lépése az államforma kérdésének végleges rendezése, a köztársaság kikiáltása volt.31 Ezt a lépést másfél éven keresztül úgy kezelték a politikai fórumon, mint egy nagyon nyugtalanító, kétélű és kényes kérdést, bár az első pillanattól kezdve nem volt vitás, hogy az Ideiglenes Kormányzat és az Ideiglenes Nemzetgyűlés teljesen új legitimitást kezdene, és semmi közük a Horthy-rezsimhez nincs. Maga a baloldal is bizonyos hezitálással fogott hozzá a kérdéshez, mert Magyarországon ugyan sem a monarchista, sem a horthysta irányzatnak nem voltak komoly számú hívei, azonban a huszonöt esztendős Horthy-rezsim annyit elért, hogy a köztársaságot valami olyannak állította be, mely ugyan emelkedetten és szimpatikusan szokott kezdődni, azonban végül is zűrzavarra, felfordulásra és diktatúrára vezet. A monarchista és horthysta erők nem voltak az országban nagyszámúak, de sokan azt várták, hogy a kommunistáktól való idegenkedés ki fog terjedni a racionalista baloldal által követelt köztársasági államformára is. A másik oldalról viszont a legnagyobb mértékben szükséges volt a közjogi ideiglenességnek minden téren való lezárása. Magyarországon a köztársaság kikiáltását csupán egyetlenegy célkitűzés jegyében lehetett volna komolyan késleltetni: a királyság későbbi helyreállításának a mellékgondolatával. Legitim királyság pedig, amely a legitimitásnak komoly súlyával jelentkezhetett volna, csupán a Habsburg-monarchia örökösének a trónra {2-166.} ültetésével s így egyben az Ausztriával közös perszonálunióban lett volna elképzelhető. Egy ilyen kombináció a magyar s vele együtt a kelet-európai fejlődés szempontjából a legnagyobb mértékben veszedelmes és retrográd lenne. Két okból is: egyrészt újból kikapcsolná Magyarországot a kelet-európai és balkáni népek természetes közösségéből, és újból összekapcsolná a teljességgel német nyelvterületet és kultúrát reprezentáló Ausztriával, s ezen a hibrid képződményen keresztül ismét előtérbe hozná a politikusoknak azt a hibrid fajtáját, mely az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó dekadens évtizedeit oly vigasztalanul jellemezte. Belpolitikai síkon pedig egy ilyen kombináció merőben azokra a negatív érzelmekre támaszkodna, melyet Magyarországon 1945 óta a demokrácia gyermekbetegségei váltottak ki; a biztonságkeresésnek, rémüldözésnek és sérelmeknek erre a hangulatára pedig komoly demokratikus fejlődést építeni aligha lehet. Ezek a meggondolások a legnagyobb mértékben latba estek abban az irányban, hogy Magyarországon a közjogi kétértelműség ne legyen többet feltalálható.

Az államforma kérdésének a politikai kibontakozása – éppúgy, mint a választás alkalmával –, a valóság és a dolgok belső erőinek az érvényesülése megcáfolta a kérdésekbe való belevágástól rettegők aggodalmait. A köztársaság kérdését a koalíció pozitív szárnyát képviselő kisgazdapárt baloldalán,32 országos viszonylatban tehát középről vetették fel, s a baloldali pártok részéről lelkesen, a koalíció konszolidációs szárnya részéről pedig lelkesedés nélküli helyesléssel fogadták. A nemzetgyűlésben egyetlen képviselő33 szólalt fel a királyság történeti intézménye érdekében anélkül, hogy felszólalása az országban visszhangot keltett volna, s újból kiderült, hogy Magyarországon a Horthy-rezsim összeomlásával a múlthoz való bármiféle hamis ragaszkodás lehetősége is radikálisan összeomlott.

A köztársaság mint racionalista intézmény természetszerűen nem tudta megnyerni a koalíció pozitív oldalának a tomboló helyeslését, de a koalíció baloldala is annak hangsúlyozásával állt ki teljes erővel a köztársasági megoldás mellett, hogy a köztársasági {2-167.} államforma önmagában még nem garanciája a demokráciának. Ezek után pedig az ország méltósággal, de túlzott vagy hamis pátosz nélkül kikiáltotta a köztársaságot, és meghozta az erre vonatkozó törvényt. Ez a törvény pedig, helyesen és józanul, nem fogott hozzá, hogy Magyarországnak tetőtől talpig új alkotmányt adjon – ehhez az ország nem volt elegendően éretten és termékenyen alkotó forradalmi hangulatban –, hanem egyszerűen szabályozta a köztársasági államfő helyzetével kapcsolatos kérdéseket. Ezzel a közjogi ideiglenesség utolsó nyomai is megszűntek, s a stabilizálódásnak egy újabb komoly lépését tette meg az [ország].

[A MAGYAR DEMOKRÁCIA FELADATAI]

A következő lépés, mely megoldásra vár, s mely újabb izgalomhullámmal borította el Magyarország politikai életét, a tisztviselői létszámcsökkentés kérdése. A kérdés a távoli szemlélőnek úgy tűnhetik fel, mint egy merőben gazdaságpolitikai művelet, mely az infláció elleni küzdelem egyik lényeges része. Valójában azonban a katasztrofális áruhiány és háborús pusztítás folytán az infláció elleni küzdelem még nemigen juthatott döntő stádiumába, s a tisztviselői létszámcsökkentést nem annyira ez tette aktuálissá, mint inkább az a hatalmi helyzet, amivé a Horthy-rezsim huszonöt esztendős uralma alatt a közigazgatás s az azt kezében tartó tisztviselői kar kinőtte magát. Ez a tisztviselői kar attitűdjeiben és társadalmi megkülönböztetésre való igényével a régi nemesség örököseként jelent meg, s ennek megfelelően is viselkedett. Ugyanakkor azonban mind nagyobb mértékben belefolyt egy helyenként elkispolgárosodó, helyenként egyenesen elproletarizálódó bürokratikus társadalomnak a tengerébe. Ezen keresztül ezer szállal összekapcsolódott azzal a nyugalomra, biztonságra és konszolidációra beállított középső tömeggel, melynek [egyrészt] nyugalomra, biztonságra és konszolidációra való törekvése, másrészt politikai zavarodottsága és jellegtelensége oly lényeges tünete volt a fasiszták sikerének, és bizonytalansági tényezője minden közép-európai társadalmi fejlődésnek. A reakciós {2-168.} tisztviselők kicserélése a választások lezajlásától kezdve állandó programpontja a baloldalnak, s e programpont megfogalmazását, mint általában minden politikai akció megfogalmazását, elsősorban a kommunista párt alakította ki. Ennél a nagyon komplikált matériánál azonban ismét megmutatkozott a kommunista politikai kategóriák túlságosan leegyszerűsített és kemény volta. A kommunisták újból meg újból úgy operálnak a reakcióval és a reakciós tisztviselővel, mint egy szubsztanciálisan létező, konkrét személyekben megfogható valamivel, amelyet valamiféle eljárással fel kell fedezni, hatalmi pozíciójából ki kell mozdítani, és ezáltal a kérdés meg is van oldva. Nem veszik azonban észre azt a rengeteg, mind társadalmilag, mind politikailag középen álló és szilárd orientálódási alapokkal nem bíró elemet, melyekből éppúgy lehetnek reakciósok, mint demokraták, és melyeket éppen a reakció elleni harcnak az agresszivitása és a kíméletlensége szorít bele a félelembe és ezen keresztül a reakcióba. Ilyen körülmények között a létszámcsökkentés politikai és technikai előkészítése részben a politikai hangulat megoszlása, részben a kérdés tárgyi nehézségei miatt igen nehezen haladt előre, ennek következménye pedig az volt, hogy 1946 tavaszán szerte az országban népítételek zajlottak le, melyek reakciós tisztviselőket erőszakkal távolítottak el hivatalukból.34 Ezekről az akciókról nemcsak szerte a világban, de Budapesten is mind jó, mind rossz irányban igen irreális hírek terjedtek el. Az egyik irányban úgy állították be őket, mint a spontán népi forradalmiság és a csalhatatlan népi bölcsesség hatalmas megnyilatkozásait, másik oldalról pedig mint szörnyűséges és vérszomjas, rendszerint nem is helybeli csavargók rablással és erőszaktétellel párosult kitöréseit, akik a helybeli józan lakosság terrorizálásával hajtották végre a maguk erőszaktételeit és rablásait. Közelről nézve ezek az akciók furcsa keverékei voltak az irányítottságnak és a spontaneitásnak, valamint az ösztönös józanságnak és igazságtalanságnak. A népítéleteket mindenütt a három baloldali párt szervezetei kezdeményezték, tehát nem indultak teljességgel spontán erőből, ugyanakkor erősen összefonódtak azzal a {2-169.} valóban ösztönös és valóban ellenséges érzéssel, melyet a régi bürokrácia helyen maradása vagy visszaszivárgása a népben országszerte kiváltott, s e kitörések természetesen igazságtalanságok[hoz vezettek], különösen ott, ahol a népítéleteket egészen egyszerűen az erélyes tisztviselők és különösen pedig az adóbehajtásban erélyes tisztviselők ellen fordították. Maguknak az akcióknak a tényleges lefolyása általában sok helyt volt fenyegető, és különösen fenyegető volt annak a tisztviselőrétegnek a számára, amely a proletárdiktatúra és a Horthy-rezsim alternatívája közepette nőtt fel, és zúgolódó néppel szemben nem ismert más eljárást, mint vagy a karhatalom hátvédjét maga mögött tudó kíméletlen brutalitást, vagy a riadt és gyáva meghunyászkodást. Valójában azonban ezek a megmozdulások a legtöbb helyen nem voltak sem vérszomjasak, sem gonosz szándékúak, s ha Magyarországon a köztisztviselők jobban be lettek volna állítva a tüntető tömegekkel való erélyes, józan és presztízsszempontokat nem nézően engedékeny tárgyalásokra, akkor ezeket a népmozgalmakat összes kívánságaikkal és követeléseikkel együtt minden polgármester és minden helyi főtisztviselő a saját hatáskörében el tudta volna intézni. Így azonban országos problémákká nőtték ki magukat, melyek azután egy országos jelentőségű, egyébként teljességgel békés lefolyású budapesti tüntetésben kulmináltak,35 melyben most már azon volt a hangsúly, hogy a reakciós tisztviselői kar fedezékéül szolgáló Független Kisgazdapártban a baloldali pártok szakadást provokáljanak a reakciós és demokratikus elemek között. Pár nappal későbben a Független Kisgazdapárt kitessékelte a maga legkonzervatívabb és legmerevebb tagjait, s a pártok megállapodtak a tisztviselői létszámcsökkentés erélyes végrehajtásában. Ez a kérdés társadalmi kihatásaiban kényesebb és nehezebb, mint – az első elindulás kérdésétől eltekintve – a magyar demokráciának bármely eddigi politikai kérdése, s megoldásánál kell majd elválnia annak, hogy mennyire erőteljesek azok a mélyebben fekvő egészséges erők, melyek Magyarországot a felszabadulás óta – a felületi izgalmak mögött hatva – az egymást követő politikai válságokon szerencsésen túljuttatták.

{2-170.} Ennek a sikere igen nagy részben azon múlik, hogy a tisztviselői létszámcsökkentés lebonyolítói mennyire tudják felismerni a létszámcsökkentés kérdése mögött meghúzódó komplex társadalmi kérdéseket, mennyire tudják megakadályozni, hogy könnyen fasizálható, helyüket nem találó, deklasszált tömegek keletkezzenek, és mennyire tudják a közigazgatásnál a merőben személyi kicserélést összekapcsolni egy olyan organikus szervezeti reformmal, mely a közigazgatás személyi változásait az önkormányzati élet megerősödésével és a közigazgatás szervezeti hatékonyságának a növelésével tudja összekapcsolni.

A magyar demokrácia előtt álló egyik legkomolyabb feladat a közbiztonság megszilárdítása. Az ember élete, az ember szabadsága és az ember vagyona kb. 1941 tavaszától, Jugoszlávia megtámadásától s ezzel egyidejűleg a szoldateszka nyeregbe kerülésétől kezdve került mind nagyobb mértékben ebek harmincadjára. Ettől az időtől kezdve lehetett zsidó üzletek igénylésével és zsidó állások elfoglalásával könnyen megvagyonosodni, ekkor lehetett zsidó hitelezők munkaszolgálatra való behívásával adósságoktól megszabadulni, majd később, 1944-től, a német megszállástól kezdve lehetett zsidókat gettóba záratni, végül 1944 októberétől kezdve lehetett zsidókat az utcán lelőni. Magyarországnak hadszíntérré válása nem járult hozzá különösebben ahhoz, hogy az élet, a szabadság és a vagyon tisztelete megerősödjék. A felszabadulás után még sokáig megmaradtak ezeknek a lehetőségeknek az utórezgései, s bőven akadtak olyanok, akik ezekkel a lehetőségekkel már mint a politikai, társadalmi és üzleti harc megszokott formáival próbáltak tovább élni. A felszabadítás utáni teljes káoszban alakult meg a magyar rendőrség, melyet azóta és bizonyos mértékig még most is vádolnak azzal, hogy a közbiztonság hiányaiban nemcsak mulasztásaival, hanem cselekedeteivel is részesült. A rendőrség védelmezői viszont azt hangsúlyozzák, hogy a rendőrség egy forradalmi jelentőségű vállalkozás, amelynél a forradalmi feladatok tudata a helyes, a fasizmus és a reakció elleni harci készsége a fontos, nem pedig a vagyonos és középosztályú rétegek testi és lelki nyugalmával {2-171.} való aprólékos törődés. Ha túllépünk ezen a primitív alternatíván, és közelebbről nézzük a dolgokat, nyilvánvaló, hogy a rendőrségnek van egy szakmai része, melyet nehéz forradalmi alapon csinálni, és van egy kisebb, a fasizmus fölszámolásával elkerülhetetlen politikai része, amelyet nehéz szakmai alapon csinálni. Az új rendőrség ellenfelei nem szűnnek meg a régi rendőrség kiváló szakértelmét dicsérni.

A másik nagy feladat, mely a magyar demokrácia előtt áll, s melynek megoldása nem egyedül rajta múlik: a békeszerződések előkészítésének s maguknak a békeszerződéseknek a kérdése. Ebben a vonatkozásban a múltnak két súlyos adottsága az, amely a mai helyzetben az egészséges kibontakozást nehézzé teszi. Az egyik, hogy Magyarországot a fasizálódás útjára igen nagy részben a trianoni békeszerződés juttatta. Ez a békeszerződés azt a súlyos oktalanságot követte el, hogy a történeti Magyarország felosztásának szükségszerű, de önmagában is eléggé fájdalmas műveleténél nem helyezkedett a történeti elvet egyenrangúan felváltani képes etnikai és önrendelkezési elvnek a szilárd elvi alapjára, hanem a történeti Magyarország felosztása során Magyarországot még a saját etnikai határainál is több ponton szűkebb területre szorította. Ilyen módon tudott létrejönni a demokráciával szemben az a hangulat, hogy a demokrácia elvei, mindenekelőtt az önrendelkezés, sötét és rosszhiszemű falláciák, melyek a győztesek és az ügyesebb szomszéd népek érdekeit szolgálják. Ugyancsak a trianoni határon túl maradt magyarok sérelmei és panaszai tartották fenn az integer történeti Magyarország illúzióját, mert a megmaradt, igen sokféle politikai hazugság hálójába belebonyolódott országban azt az illúziót keltették, hogy a határokon túl maradt vagy a határokon túlról átmenekült magyarok panaszai mögött az egész levált országrész vágyik vissza mindenestől az integer történeti Magyarországba. A békeszerződésnek első és eminens feladata volna a trianoni béke lélektani hatásának tanulságait levonni egy szilárd elvi alapokon álló békeszerződés létrehozásával.

A helyzet másik tehertétele viszont a közelmúltból adódik: {2-172.} abból a tételből, hogy Magyarország ezt a háborút mint Németország utoljára és legszerencsétlenebbül kiugró szövetségese folytatta végig, s ennek következtében annak a fegyverszünetnek, melyet kapott, első és magától értetődő rendelkezése a trianoni határok közé való visszahúzódás volt. Az elmúlt nyolc esztendőben Magyarország területi követeléseit vagy Németország követeléseivel párhuzamosan, vagy – mint Románia esetében – ugyan Oroszország követeléseivel párhuzamosan, azonban a tengely erőire támaszkodva érvényesítette, a területi követeléseiben nem maradt meg a szigorú etnikai követelések mellett, hanem újból visszatért a történeti Magyarországnak idegen nyelvű területeire támasztott igényeihez is.

Ebből a kétirányú helyzetből a magyar béke-előkészítés politikája számára az az utolsó dilemma adódik, hogy ha a magyar békekötés számára a demokráciának elvi alapokon való határ követelését [fogalmazza meg], akkor a szomszéd államok részéről azzal a tárgyilag nem komoly, de lélektanilag teljességgel érthető váddal találja magát szembe, hogy újból a történeti Magyarországot akarja helyreállítani, s irredentára és hódításra tör. Ha viszont elfogadja a trianoni határokat, akkor az országon belül kelti fel másodszor is azt a hangulatot, hogy a demokrácia és az önrendelkezés gondolatai merőben csak álcázói egy brutális hatalmi versenynek és az erősebb érvényesülésének. A magyar közvélemény általában tisztában van azzal, hogy mennyire súlyosan esik latba az a politikai szerep, melyet Magyarország 1938–1945 között folytatott. Ugyanakkor azonban a magyar közvélemény meglehetős keserűséggel emlegeti, hogy a románok, akik aránytalanul nagyobb katonai részvételt fektettek a németek ügye mellé, a német szövetségből való kiugrásuk ügyesebb politikai megszervezésével olyan előnyre tettek szert, mely merőben az ügyesség jutalma nem lehet. Nem kevésbé keserűséggel mutatnak rá, hogy a csehek a protektorátus36 ideje alatt nemcsak hogy teljes mértékben alátámasztották a német gazdasági erőfeszítéseket, hanem még egy bizonyos prosperitáshoz is jutottak, és most óriási politikai előnyhöz jutnak abból a tényből, {2-173.} hogy a nyugat-európai hatalmaknak velük szemben rossz volt a lelkiismeretük, hogy volt egy legálisan elismert emigrációs kormányuk, hogy a német uralom nyolc esztendeje alatt helyenként hősies, de teljességgel szórványos ellenállást produkáltak. Végül legteljesebb ingerültséggel utasítják vissza azt, hogy az a Szlovákia, mely a magyaroknál öt évvel korábban és sokkalta teljesebben lefeküdt a németeknek, ma egyszerűen átvedlik csehszlovákká, s ezen a címen fasiszta szlovákok ítélnek a Szlovákiához jutott demokrata magyarok megbízhatósága vagy meg nem bízhatósága felett. Csupán Jugoszlávia az, amellyel szemben komolyan fennáll Magyarországon az erkölcsi obligáció érzése, aminek az egyik tényezője az újvidéki szörnyű mészárlás37 súlyos emléke, másik tényezője az a megbecsülés, amit Jugoszlávia helytállásával a demokratikus világban és a demokratikus Magyarországon is szerzett, végül pedig a méltányos bánásmód, melyet Jugoszlávia a területére visszakerült magyar kisebbséggel szemben folytat. Mindezekben a keserűségekben vannak kiélezett és vannak elfogult momentumok. Egy azonban bizonyos: nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyes kelet-európai országok különféle s helyenként egészen mellékes tényezőkön múló politikai elhelyezkedése mögött az erkölcsi demoralizáltságnak, a nemzeti elfogultságnak és a politikai visszásságnak egy csaknem teljességgel homogén masszája található, és mindent el kell kerülni, ami arra vezethet, hogy a demokrácia, szocializmus, antifasizmus és a reakció elleni harc nyugat-európai mértékű kategóriája mögött a valóságban rosszhiszemű és kicsinyes helyi, nemzetek közötti bellum omnium contra omnes üsse fel a fejét.

A béke-előkészítés problémája 1946 elején egy rövid, de társadalmilag igen éles feszültséget is kirobbantott, nem annyira a politika, mint inkább a politikai publicisztika terén. Ennek során az egyik oldalról fölvetették az etnikai határok szükségességét, s a kérdésfeltevésnek volt egy kis olyan színezete is, mely ezt a kérdést az etnikai határokra való igény formájában fogta fel. A másik oldalról a kommunista párt képviselői voltak azok, akik elsőnek siettek ezt a hangot visszautasítani, s ezenközben olyan {2-174.} mértékben kihangsúlyozták Magyarország háborús felelősségét, szerencsétlenül pont a szlovákokkal való összehasonlításban, hogy ezzel az elcsuszamlással keltettek igen rosszízű hangulati visszahatást a magyar közvéleményben. Az egész vitát azután hamarosan sietve abba is hagyták, ami az adott helyzetben az egyedül lehetséges okos gondolat volt, a reakció azonban, amit fölkavart, meglehetősen megmutatta, hogy az egész kelet- és közép-európai rendezésnek mennyire félelmetesen kényes pontja a határok kérdése.

Különös ingerültséget keltett a cseheknek az a követelése, mely a cseh–magyar határ csehszlovák oldalán lakó magyar lakosság kitelepítésére irányul, mert ezzel kapcsolatban rámutatnak egyrészt arra, hogy a magyar lakosságra nem lehet alkalmazni a német lakosságra vonatkozóan előírt rendelkezéseket, másrészt arra, hogy cseh–német vonatkozásban egy hosszú történeti múltra visszatekintő határ megrögzítéséről van szó, magyar–szlovák vonatkozásban ellenben egy huszonöt évvel ezelőtti s teljességgel incidentálisan meghúzott határról, melyet sokkal egyszerűbb az etnikai adottságokhoz igazítani, mint fordítva.

A békeszerződés megkötése súlyos teherpróbája lesz a fiatal magyar demokráciának. Ennek elviseléséhez szükséges, hogy egyrészt Magyarországon belül kialakuljon egy olyan hangulat, mely a békekötések pillanatáig igyekezni fog minden jogos igényt komoly erővel és méltósággal érvényesíteni, azonban a békének magának azzal a tudattal indul neki, hogy bármi is legyen annak tartalma, azt lojálisan és hátsó gondolat nélkül végre kell hajtani. A békekötésben irányadó nagyhatalmak részéről viszont döntőnek kell lennie annak a felismerésnek, hogy minden békeszerződés ugyan szükségképpen a történeti pillanat erőviszonyainak és hangulatainak bélyegét viseli magán, ugyanakkor azonban olyannak kell lennie, hogy a megváltozott erőviszonyok és elszállt hangulatok közepette is tartalmazzon annyi elvi alapot és annyi belső igazságot, hogy ama lojalitás mellett, melyet joggal meg lehet követelni a szerződések tiszteletére való hivatkozással, föl tudja kelteni azt a mélyebben fekvő és ki nem {2-175.} követelhető belső lojalitást is, melyet csupán a procedúra korrektsége és a tárgyi adottságoknak való megfelelés tud kiváltani.

A magyar demokrácia előtt álló másik nagy erőpróba a gazdasági egyensúly helyreállítása, mindenekelőtt az infláció megfékezése. A kérdés inkább lassú és szívós erőfeszítés, mintsem hirtelen és gyors intézkedések révén valósulhat csak meg, hacsak egészen nagy mértékű áruhitelt hirtelenében nem kap Magyarország. Az infláció két legfőbb tényezője ugyanis: a katasztrofális áruhiány és a közerkölcsiség katasztrofális leromlása olyan tényezők, melyek közül az áruhiányon valószínűleg, az erkölcsök demoralizálódásán pedig bizonyosan csak lassú és szívós munkával lehet segíteni.

Ami a külföldi szemlélőt az általános nyomorúság és áruhiány mellett mindenekelőtt meghökkenti, az bizonyos, a konjunktúra által fölvetett rétegek jóléte és szemérmetlen dúskálódása. Ez a jelenség azonban szükségképpen velejárója a gazdasági áruhiány és az erkölcsi leromlás együtthatásának. Ilyen körülmények között lévő országnak hiába adjuk fel azt a leckét, hogy ha már áruszűkében van, akkor ossza el a kevés árut jobban, és törje le a feketepiacot, mert hiszen az áruszűke éppen a közerkölcs általános leromlásán keresztül fejti ki a maga legkatasztrofálisabb hatását, s kevés árut helyesen elosztani csakis igen jó általános közerkölcs mellett lehet. Ezt pedig Magyarországon helyre lehet állítani, mert az emberek alapvető erkölcsi beidegződései alapjában és végleg elrontva nincsenek; ehhez azonban idő kell, és egy olyan kormányzat, amely a tömegek felé is komoly hitellel tudja a megbízhatóság atmoszféráját árasztani.

Természetesen mindez távolról sem jelenti azt, hogy a magyar demokráciának a feketepiac ellen nem lehet és nem kell küzdenie, ezenközben azonban tudnunk kell, hogy a probléma éppen az általános demoralizálódáson van, vagyis abban, ami nem abból áll, hogy az emberek többsége megszűnt jó szándékú és emberséges lenni, hanem abban, hogy egy időre megszűnt hinni a jó szándékú és emberséges eljárások célravezetőségében, s komolyan és joggal aggódik, hogy ha megmarad a jó szándékú {2-176.} és korrekt eljárások útján, akkor minden valószínűség szerint az éhenhalás fenyegeti. Ez az a helyzet, amikor keveseknek a gazsága és sokaknak a kiábrándultsága együttvéve a túlnyomó többség teljes megbízhatatlanságát idézi elő. Azonban pontosan ezek a momentumok azok, melyek az infláció legfőbb tényezői, mert hiszen az infláció legfőbb előmozdítója, amint azt Móricz Miklós oly szellemesen megállapította,38 éppen az, hogy azok a kevesek, akik bizonyos áruk birtokában vannak, maximálisan kihasználják ezt a privilegizált lehetőséget, az áru tehát minden lépéssel, amit tesz, [azt] az adott helyzetben [mint] maximálisan elképzelhető árugrásokat teszi meg.

A MAGYAR DEMOKRÁCIA NEGATÍV TÉTELEI

A magyar demokrácia jelenlegi állapotában a legsúlyosabb tételnek, melyet a fizikai pusztulás és az erkölcsi elnyomorodás előtt kell megemlítenünk, az ország többségében mutatkozó fáradtságot és passzivitást kell tekinteni. Magyarország 1867, vagyis a hamis politikai kompromisszumot jelentő osztrák–magyar kiegyezés óta van mind fokozottabb mértékben hozzászoktatva ahhoz, hogy a politika egy teljességgel áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen, rosszhiszemű játék, melyet néhány kevés számú és erkölcsileg teljességgel alant álló ember csinál a maga számára. Különösen kiéleződött ez a közhangulat 1919 óta, amikor a Horthy-rezsim az Osztrák–Magyar Monarchia addig érvényes hazugságai helyébe a történeti Magyarország helyreállításának és a mániákus antibolsevizmusnak a hazugságait helyezte, amikor is a kereszténység és a nemzeti eszme lettek azok a bunkók, melyeknek a révén a valósággal való bármiféle szembenézés a legteljesebb politikai és közéleti kiközösítést hozta maga után. Ehhez járult az, hogy 1931-től kezdve, a világválság fokozódó kiéleződésével kapcsolatban Magyarországon mind katasztrofálisabban kiéleződött a szociális válság, de a szociális válság az antibolsevizmus dogmájának az uralma folytán a legkülönbözőbb ferde – félfasiszta, háromnegyed fasiszta és egészen fasiszta – formákat vette fel, és az álforradalmiságnak a legkülönbözőbb {2-177.} variációit futotta végig. A magyar politikai élet tíz esztendőn belül háromszor produkált olyan jelenségeket, melyek külsőségekben megjátszották a tömegek megmozdulásának az összes színpadi elemeit, valójában azonban egy-egy demagóg vagy zavaros ambícióktól fűtött kormányfőnek a többé-kevésbé tudatos blöffjei voltak. Ilyen volt Gömbös reformprogramja 1931-ben,39 Imrédy csodálatos forradalma 1938-ban40 és Szálasiék vérgőzös rémuralma 1944-ben. A tömeg, a nép, a forradalom, a népmozgalom fogalmai a sok álforradalom alatt teljességgel elvesztették a maguk valódi értelmét, s ezzel együtt fölburjánzott a blöffölő és hamis kategóriákkal dolgozó sajtónak egy különleges fajtája is, amely a feketéről egészen egyszerűen azt hazudta, hogy fehér, csak éppen ezt a hazugságot egy csomó korszerű vagy állítólag korszerű politikai fogalomnak a frazeológiájában tálalta föl. Lényegileg ugyanaz volt az, amit Goebbelsék csináltak Németországban, azzal a különbséggel, hogy az egy olyan őrültség volt, melyben volt rendszer, a magyarországi sajtó zagyva őrültségében pedig még rendszer sem volt. Hogy Magyarország a németek szisztematikus őrültségének nem esett áldozatul, az önmagában egészséges jelenség volt. Gyakorlatilag azonban azt is jelenti, hogy a zagyvaság és az őrültség bukása nem volt olyan meredek és végleges, mint a németeknél, hanem helyenként egyszerűen hangszerelést változtatott, és valamilyen demokratikus cégér alatt folytatódik tovább.

Az álforradalmaknak és az ellentétes világnézeti rendszereknek ebben az egymásutánjában a magyar politikai közgondolkozás általában elvesztette a hitét abban, hogy politikai rendszerekbe, világnézetekbe és mozgalmakba különösebb örömet, bizakodást és lendületet fektessen bele. A magyar politikai pártokat tehát az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban politizálásra kapható, de korrupt és selejtes elemeknek a közreműködését kapja meg, az ország többsége pedig egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak a tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek a közös ügyei, {2-178.} és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyek eme közösségével mindenki tisztában is legyen.

Valószínűleg Magyarországon is – úgy, mint Olaszországban – nagy nyílt és latens sikere lenne olyan pártoknak, olyan újságoknak és olyan mozgalmaknak, melyek az embereknek ezt a politikaundorát testesítik meg. A jó demokraták helyesen érzik, hogy az ilyenfajta hangulatok valami mélyen fekvő rokonságot mutatnak a fasizmussal – de persze a megoldás nem az, hogy az ilyen hangulatok szószólóit mint fasisztákat üldözzük. A rokonság nem a világnézetben van, hanem abban, hogy a fasizmus és az ilyen tömeghangulatok is olyan emberekre és olyan tömegekre vannak beállítva, amelyek nem jöttek tisztába minden demokrácia első és alaptételével: azzal, hogy az uralom nem természeti adottság, hanem a tömegek hozzájárulásától és beleegyezésétől függ, s a tömegek által kontrollálható és elmozdítható. Minden olyan tömegnél, mely ezt nem tanulta meg, könnyen fenyeget az a hangulat, hogy a fórumon folyó ágálásokat üres és rosszhiszemű szócséplésnek nézi csupán.

A magyar demokrácia másik súlyos tehertétele a közéleti erkölcsök teljes demoralizálódása. A magyar tömegek – más közép- és kelet-európai tömegekkel szemben – azt tanulták meg, hogy a kormányok és a kormányférfiak másképpen beszélnek, és másképpen cselekednek. Ennek megfelelően a kormányok [rendelkezéseit] annyiban kell betartani, amennyire ezek komoly szankciókkal el vannak látva. Teljességgel hiányzik ezekben a demoralizált politikai közösségekben az a gondolat, mely oly természetes minden valóságos demokráciánál, hogy ti. jogszabályok betartása, adók befizetése olyan dolgok, melyeket a közösségre való tekintettel, kényszeredettség nélkül, jó lélekkel és meggyőződésből is lehet csinálni.

*

(A kommunista párt volt az első, amely a felszabadulás után kivonult a föld alól, és a politikai szervezkedésbe belekezdett. A legtöbb helyen kommunistákból alakultak az első önkéntes {2-179.} rendőrségek, kommunisták voltak csaknem mindenütt a nemzeti bizottság alakulásának a kezdeményezői, és kommunisták kezdték el a fasizmusnak és a fasizmussal szimpatizálóknak a szisztematikus számontartását, számonkérését és megbüntetését.) [Az önkénynek, az egyéni akcióknak, a hatalmi túltengésnek a kilengései szintén a kommunisták akcióihoz kapcsolódnak.]41 A másik oldalon azonban a kommunisták az első pillanattól kezdve a leghatározottabban vallották és a legkövetkezetesebben alkalmazták a nemzeti koalíció programját, és a leghatározottabban színt vallottak a magyar nemzeti függetlenség gondolata mellett. Az ország többi részének a reakciója mindenekelőtt az volt, hogy a bolsevizmustól és a proletárdiktatúrától való rettegésben élő középosztály és polgári elemek az első pillanatban bizonyos megkönnyebbüléssel, de azért riadozva léptek rá a kommunistákkal való mindennapi együtt munkálkodás útjára, mikor azonban az első fizikai ijedelmen túljutottak, és azon vették észre magukat, hogy Magyarországon benn van az orosz hadsereg, és a kormányban kommunisták ülnek, de azért a középosztálynak a közéleti szerepe nem szűnt meg teljesen, mikor rájöttek, hogy a polgári világ a legkevésbé sem szűnt meg, ugyanakkor azonban a közéletet és a gazdasági életet elöntötte egy csomó olyan jelenség, amely a közbiztonság és a tulajdonbirtokosság súlyos sérelmét jelentette, akkor elkövetkezett a második fázis, a pszichotikus félelem korszaka, s elkezdték az új demokratikus országra a jog- és tulajdonbiztonság nyugat-európai mértékét alkalmazni, és ennek eredményeképpen újból kialakítottak egy rémüldöző közhangulatot, amely kb. abban foglalható össze, hogy a megszállás különféle velejárói és az agresszív kommunista politikai akciók együttvéve előkészítései egy pillanatnyilag nem hangoztatott, de fel nem adott ördögi politikai tervnek: Magyarország bolsevizálásának és szovjet tagállammá való átalakításának. A megkönnyebbülésnek és a pániknak ez a változása a fölszabadulás óta kisebb-nagyobb hullámokban több ízben lezajlott, s olyan jelenségek, mint Bevin beszéde vagy a kisgazdapárt politikai győzelme, azokat a vérmes reményeket keltették, hogy néhány {2-180.} hónapon belül Magyarországról gyökeresen ki lehet söpörni mindazt a sok fésületlen és turbulens elemet, amely a polgárság nyugalmát zavarta. Mikor azonban a kommunista párt újból meg újból megmutatta, hogy nemcsak hogy nem engedi magát visszaszorítani, hanem újból meg újból visszaszerezte magának a kezdeményező szerepet, akkor újból meg újból a pánikszerű depresszió lett úrrá ezen a rétegen.

[A MAGYAR DEMOKRÁCIA ÉS A MEGSZÁLLÁS]

Külön kérdése a magyar demokráciának a megszálló szovjet hatalomhoz való viszony. Azok a feltételek, melyek mellett a magyar lakosság a szovjet megszálló csapatokkal az érintkezést és a kapcsolatot felvette, általában a legtöbb helyen nem voltak kedvezőek. A szovjet hadsereg Magyarországnak csaknem egész területét igen kemény, lépésről lépésre és házról házra folyó harcban foglalta el, mindezt egy olyan országban, amelynek túlnyomó része nagyon régóta nem látott harcoló hadsereget, [különösen] olyan hadsereget, melyet egy egészen aljas támadás és minden mértéket meghaladó kegyetlenségek bosszúra hívó emlékei vittek előre harcában. Ha ehhez hozzávesszük a magyarországi fasiszta és antibolsevista rémhírpropaganda hatását, akkor együttvéve megértjük azt a végeredményt, hogy a magyar lakosság és a megszálló hatalom viszonyában a megszállás folyamata olyan történeti emlék és olyan folyamat, melyet mindkét oldalról igen céltudatos és igen szívós munkával lehet csak tartós és kölcsönösen jókedvű együttműködési és a közvéleményben mélyen gyökerezett politikai akcióvá átalakítani. Mindamellett ennek a munkának sok kedvező feltétele van együtt.

Ami a megszálló hatalomnak és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak a magyar politikai életben történő közvetlen behatásait illeti, ezen a téren némileg hamis és ferde képzetek vannak elterjedve nemcsak Nyugat-Európában, hanem Magyarországon belül is. Optikai csalódást okoz mindenekelőtt az, ha a kommunista párt akcióit és a szovjet megszállás akcióit egyugyanazon számlára könyveljük el, holott ez minden ellenkező {2-181.} látszat ellenére két igen élesen elkülönülő aktivitáscsoport. Optikai csalódást okoz másodsorban az is, ha a Szovjet-Oroszország politikai exponenseinek a magyar politikai életre vonatkozóan történő behatásainál hitleri értelemben vett parancsokat és nyomásokat tételezünk fel, és bizonyos összefüggéseket ennek a jegyében értelmezünk. Nem vitás, hogy Szovjet-Oroszország magyarországi politikai exponenseinek van véleményük a magyarországi politikai helyzetről; nem vitás, hogy ez a vélemény a legtöbb ponton közelebb áll a kommunista párt véleményéhez, mint más párt véleményéhez, és nem vitás, hogy ennek a véleménynek időnként kifejezést is adnak. Az azonban, hogy ezek a megnyilatkozások milyen hatással vannak, teljes mértékben azon múlik, hogy milyen közegbe ütköznek. Pontosabban és nyíltabban megfogalmazva a kérdést: Szovjet-Oroszország képviselőinek az elgondolásai döntően estek latba olyan pillanatokban és olyan helyzetekben, ahol a magyar politikai élet képviselői többé-kevésbé határozatlanok, tanácstalanok és programtalanok voltak. Így a moszkvai külügyi hivatalnak döntő szerepe volt az Ideiglenes Kormány megalakulása körüli tárgyalásokban, és a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak a véleménye súlyosan esett latba a földreform egészen rapid tempójú megvalósulása terén, egészen egyszerűen azért, mert a magyar politikai élet képviselői ehhez a kérdéshez hezitálva és bizonytalankodva fogtak hozzá, azonban alapjában véve semmi komoly okát nem tudták adni annak, hogy miért ne lehetne ebbe rohanvást és gyorsan belemenni. Ezzel szemben az összes párt közös választási listájának a gondolata, mely magyar részről indult ugyan ki, azonban nyílt titok, hogy orosz részről igen kedvező fogadtatásra talált, végül is megbukott a magyar politikai élet helyes ösztönből fakadó ellenállásán, s ezt az ellenállást a szovjet-orosz politika magyarországi képviselői tudomásul vették. Egyáltalán: azt kell mondanunk, hogy ez az egész kérdés száz százalékig azon dől el, hogy a magyar politika mennyire képes a saját lábára állni, és mennyire képes a saját erejéből az erőteljes demokratikus társadalmi átalakulásnak az irányvonalát fenntartani.

{2-182.} A MAGYAR DEMOKRÁCIA ELŐNYÖS TÉTELEI

A magyar demokrácia legfőbb előnyös tétele az, ami egyúttal a közelmúlt legnagyobb szerencsétlensége: hogy a magyar társadalom feudális és arisztokratikus erői, melyek 1944-ig döntő és irányító szerepet játszottak, az 1944. esztendő eseményeinek tüzében teljességgel összeomlottak. Horthy és környezete száz százalékig csődöt mondtak azokban a helyzetekben, melyekben Viktor Emánuel42 és környezete Olaszországban, Mihály király43 és környezete Romániában helyt tudtak állni, és komoly érdemeket vindikálhattak maguknak a nemzetnek a katasztrófától való megmentése terén. Magyarországot ezek az erők a katasztrófának semmiféle részétől menten tartani nem tudták, ami mérhetetlen mennyiségű emberi nyomorúságnak, Magyarország politikai helyzetében súlyos rosszabbodásnak vált az okozójává, ugyanakkor azonban lehetővé tette Magyarországon a demokratikus fejlődés számára, hogy ezekre az erőkre való legkisebb tekintet nélkül fogjon hozzá a maga feladataihoz. A nagybirtokos arisztokráciának és a nagykapitalizmusnak az a rétege, melyet Romániában a liberális párt jelenít meg, s melyet Magyarországon gróf Bethlen személye jelképez, 1944 eseményei és Horthy személyes csődje folytán eljátszotta minden jogcímét ahhoz, hogy a magyar politikai fejlődés kérdéseibe a legkisebb beleszólása is legyen. Ennek a helyzetnek rengeteg előnye van. Az egyik előnye az, hogy lehetővé tett Magyarországon egy olyan közjogi újrakezdést, amelyet a múltnak semmiféle közjogi előzménye nem terhel meg; nemcsak úgy, hogy legitim előzményei nincsenek, de nincsenek komolyan vehető legitim ellenlábasai sem. A köztársasági államforma sima bevezetése ennek köszönheti lehetőségét. Hasonlóképpen ennek köszönheti lehetőségét a radikális és egészen gyökeres földreform.

A másik oldalon nem kevésbé szerencsés tétele a magyar demokráciának, hogy ugyanakkor, amikor a nagybirtokos és nagykapitalista reakció minden erkölcsi jogcímét eljátszotta, épen, sértetlenül és morális tőkében megerősödve került ki a fasizmus földalattjából egy olyan politikai tényező, mely képes {2-183.} volt arra, hogy minden konzervatív és konszolidációs jellegű, de becsületesen demokratikus tendenciának a jegecesedési pontja legyen: a kisgazdapárt. Leírtuk, hogy ez a párt a felszabadulás után a belső megerőtlenedésnek, a túlságos felduzzadásnak és a programtalanságnak milyen veszedelmes és krónikus válságába került. Mindamellett azt kell mondanunk, hogy a magyar demokráciának eddigi előrehaladását lényegileg a fentiekben leírt helyzet alapján létrejött egyensúly biztosította. A feudális és arisztokratikus tényezők teljes bukása ugyanis eleve sikert biztosított minden olyan radikális propozíciónak és akciónak, melyeknek ellentmondani csupán valamilyen arisztokratizmus vagy historizmus jegyében lehetett volna. Magyarországnak a legnagyobb mértékben szüksége van arra, hogy ne csak az eddigiek, hanem azokon túlmenően is a radikális propozíciók és akciók sikerrel és eredményesen átalakítsák az ország státusát. A másik oldalon viszont ezeknek az akcióknak, melyeket rendszerint a kommunista párt fogalmazott meg, és a kommunista párt dinamikája vitt keresztül, a kisgazdapárt gyakran riadt, tehetetlen és rémüldöző együtt haladása a konkrét lebonyolításban egy bizonyos rendezettséget és tompítottságot adott, ami egészében jobban megfelelt az ország megtépázott és kiábrándult állapotának, mint a túl hangos s ennélfogva hamis pátosz. Ez az egyensúly mutatkozott meg a választások lebonyolításánál, a köztársaság kikiáltásánál, s ebből, ha megpróbálunk okosan élni vele, a jövőben is származhatik egy s más jó.

Általános elkispolgárosodás.

Kisparasztság dinamikája.

1946