5. A területi viták nyomorúsága


FEJEZETEK

Közép- és Kelet-Európa területi státusának az összezavarodása és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közti viszonyában járt. A távoli szemlélő ezt úgy fogalmazza meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és kibogozhatatlan területi ellentétekkel, és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédaival az állandó viszálykodás állapotában van.

{2-228.} A NYELVI HÁBORÚ

Ezek között a visszataszító jelenségek között első helyen a nyugat-európai szemlélő számára oly érthetetlen és oly értelmetlen nyelvi háború áll. Nyugat-Európa is ismeri a nyelvhasználati vitákat. De tisztában kell lennünk azzal, hogy micsoda különbség van egy nyugat- vagy észak-európai nyelvhasználati vita és egy közép- vagy kelet-európai nyelvi háború között. A flamand–vallon vagy finn–svéd nyelvi vita valami gyökeresen más, mint a cseh–német, magyar–román vagy lengyel–ukrán nyelvi háború. A nyugat- és észak-európai nyelvi vitákban olyan ellenfelek állanak egymással szemben, akiknek számára a demokrácia meglévő és jól értékelt szerzemény, a nyelvi vita viszont nem létkérdés. A nyugati és észak-európai nyelvvita rendszerint nem is két nép között folyik, hanem egy nép intelligenciájának két szárnya között, s az agitáció arra irányul, hogy egy, a népnyelvtől elszakadt, svédül beszélő finn, franciául beszélő flamand vagy breton, angolul beszélő ír réteg térjen vissza a népnyelvhez. Maga a finnországi svéd nép vagy a belgiumi vallon nép, még ha szimpátiával is nézi azt a küzdelmet, melyben az általa beszélt nyelv az egyik szereplő, igazában kívül áll rajta, még kevésbé jut eszébe, hogy az érvényesülni kívánó másik nyelv elnyomásához eszközöket adjon. A legtöbb nyugat- és észak-európai nép szemlélete számára azonban nemcsak a nyelvhasználatért való üldözés és elnyomás idegenszerű, hanem idegenszerű a visszaszorulóban levő népnyelvek (ír, gael, walesi, breton, baszk, fríz, lapp stb. stb.) felújítására irányuló propaganda is olyankor, mikor egy nép kezdi felcserélni ősi nyelvét egy számára szélesebb perspektívát nyújtó tanult nyelvvel.

A közép- és kelet-európai nyelvi háborúkat azonban – szemben a nyugat- és észak-európaiakkal – olyan népek vívják, melyek az állami és nemzeti lét bizonytalanságában s az ebből származó félelemben élnek több nemzedék óta. E népek állami életük jövőjét az egynyelvű emberek összetartozására akarják alapozni, a nyelvi háború kimenetelétől függ meglévő vagy vágyaikban kívánt állami keretük léte vagy nemléte, s a nyelvi {2-229.} statisztika eredményeitől várják határaik vagy határigényeik sorsának az eldőltét. Ebben a lelkiállapotban hiába mondjuk, hogy e vidéken a nyelvi arányokat lényegesen megváltoztatni nem lehet és nem érdemes, s egyesek megnyerését sokak elvesztésével s egyesek legyűrését halálos ellenségek szerzésével kell megfizetni. Persze hogy ilyen helyzetben tisztán látó, bátor és demokratikus közvélemény és politika egyet tehet: maximális lehetőségeket nyújt a kisebbségnek a meglevő kereten belül, és saját kezdeményezéséből megvalósítja a legmerészebb kisebbségi követeléseket, amivel azonban egyúttal vállalja az esetleges elszakadás kockázatát is, azaz: angol domíniumi politikát folytat. Ehhez azonban az kell, hogy ne féljen, és ne higgye, hogy az idegen nyelvű vagy kisebbségi területek leválása a nemzet halálát jelenti. Ha ezt hiszi, s azt, hogy a nyelvi háború kimenetele egzisztenciális kérdés, akkor ez valóban háború, s megnyerése érdekében előkerülnek mindazok az ádáz és végső eszközök, melyeket minden nemzet nagyon jól ismer, mint kivételes velejáróit az igazi háborúnak.

KISEBBSÉGI ELNYOMÁS ÉS KISEBBSÉGI SÉRELMEK

Ezen a ponton kezdődnek a kisebbségi elnyomás és a kisebbségi sérelmek. Teljesen reménytelen az az állandó vita, hogy a többség kezdte-e az elnyomást vagy a kisebbség az államellenes agitációt. A létért való, egzisztenciális félelem lelkiállapota kiszelektálja a vita résztvevői közül a józan értelem képviselőit, s bekövetkezik az a helyzet, hogy az az agitáció, mely arra irányul, hogy a kisebbségi nyelvű gyermekek többségi nyelvű népdalokat tanuljanak, rafinált és erőszakos nyelvterjesztésként jelenik meg, s az az ellenkező agitáció, hogy ne tanuljanak, hanem annál inkább énekeljék a magukét, veszedelmes államellenes agitációnak számít. A kisebbségi sérelmek frazeológiája kifogyhatatlan az elnyomás technikájának ecsetelésében, a többségi népek „sérelmi” frazeológiája pedig kifogyhatatlan a derék és jámbor népet erőszakkal felizgató, idegen egyetemeken és agitátorképző kurzusokon nevelkedett agitátorok gonosz aknamunkájának lefestésében. {2-230.} A groteszk csak az, hogy az egész frazeológia és az összes vele kapcsolatos álokoskodások és illúziók pontosan megfordulnak, ha területi státusváltozás folytán a többségből kisebbség lesz és viszont.

Az ember könnyekig meghatódik, ha magyarokat a szlovák parasztok jóságáról és szelídségéről vagy cseheket a magyar parasztok nemes komolyságáról és polgári erényeiről hall áradozni, s mélyen el kell csodálkoznia, hogy ennyi jóakaratú kormány s ennyi áldott jó parasztnép között miért olyan kibírhatatlan a népek élete Kelet-Európában, és ugyan honnan születik az a rengeteg gonosz pánszláv agitátor és az a nem kevésbé rengeteg és nem kevésbé gonosz revizionista agitátor, aki e népeket szüntelenül törvényes kormányuk ellen izgatja. Csak persze nehéz a törvényes kormány és az agitátor fogalmait olyan nyugat-európai értelemben venni ott, ahol a tegnapi agitátorból lesz a mai törvényes kormány, majd ismét fordítva. A vádaskodásoknak ebben az összevissza gabalyodott szövedékében az a keserves, hogy a valóság nemhogy távolodnék, hanem mindinkább közeledik a kölcsönös vádakban kirajzolódó képekhez. A közösségi rémképeknek ugyanis megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek bennük, testet tudnak ölteni. A jó szándékú kormányok, s a derék és dolgos népek világában először megjelennek a nemzeti vagy népi veszedelmet hirdető próféták és a lelkes kulturális megmozdulások, erre jön a kisebbségi kultúrmozgalmak gyanakvó figyelése s a többségi kultúrmozgalmaknak karhatalmi segédlettel való ellátása; így kialakul az államellenes hangulat, amire jönnek a hatósági tyúkszemre hágások; lassan megjelennek az államellenes mozgalmak, erre jön a börtön és a csendőrszurony, ezután az összeesküvések, erre a kisebbség szisztematikus tönkretétele, végezetül az öldöklés, lázadás és irtóháború.

{2-231.} A KISEBBSÉGI ÉLET ELVISELHETETLENSÉGE

De még ott is, ahol a helyzet nem fajul idáig, a kisebbségi élet lassan lehetetlen állapottá válik. Az államhatalom – hacsak nem áll kifejezetten a faji szupremácia alapján – állandó lelkes szólamokkal öleli keblére másnyelvű állampolgárait, ugyanakkor azonban a kisebbségi ember, ha egy kicsit is jelét adja nyelvéhez és népéhez való ragaszkodásának, gyanússá válik, és gyanúsként kezelődik. Ez pedig a kisebbségi ember helyzetét ellentmondóvá és idegenné teszi akkor is, ha történeti kisebbség, s még inkább akkor, ha frissen odacsatolt kisebbség. Ez az idegenség úgyszólván független attól, hogy civilizáltak vagy brutálisak-e az államhatalom módszerei. Csehszlovákia módszerei 1939-ig toronymagasan kiemelkedtek az összes közép- és kelet-európai országok módszerei közül, mégis éppen úgy nem számíthatott kisebbségeire, mint a többi országok. Mert ha egyszer a csehszlovák hadseregnek bizalmas utasítása volt arra, hogy vásárlásaiban a csehszlovák cégeket részesítse előnyben a kisebbségi cégek felett – ami teljesen logikus intézkedés egy olyan államban, mely az államnyelvet beszélő lakosságot érzi az állam igazi bázisának –, akkor az ezáltal érintett kisebbségi kereskedők stb. számára nem kevésbé logikusan értelmetlenné és üressé válik az állampolgári egyenlőség szólama, még ha különben egy ujjal sem nyúlnak hozzájuk. Már ebben a helyzetben is, még inkább az erősebb üldöztetés alatt, a kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik, melyet egy reális vagy kevésbé reális remény kompenzál, a fajtestvérekkel való egyesülés reménye. A reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg, állandó kilengést jelent a hiú fantazmagóriák és a csüggedt letargia között, s tartósan elviselhetetlen.

A TERRITORIOCENTRIKUS SZEMLÉLET

Az egzisztenciális bizonytalanság és a területi viták zavaró és korrumpáló hatásából születik meg a nemzet erejének, hatalmának, virágzásának Közép- és Kelet-Európára oly jellemző territoriális, {2-232.} úgy is mondhatnánk, territoriocentrikus szemlélete. Ez a szemlélet elsősorban a területi igényeket támasztó „irredentista” nemzeteket dönti politikai és kulturális terméketlenségbe, azonban nem hagyja érintetlenül a „birtoklókat”, a status quo híveit sem. Egy olyan világban, amelyben egy nemzetnek legaggasztóbb és legszorongatóbb kérdése az, hogy milyen területeket félt, vagy milyen területeket követel, bekövetkezik az az állapot, hogy a nemzet prosperitását elsősorban a területi státussal hozzák kapcsolatba: az emberek nemzeti büszkeségük vagy nemzeti vágyaik teljességét úgy elevenítik meg, hogy megrajzolják a való vagy leendő állapot térképét, s azt mindenütt szemük elé rakják. Ez a szemlélet mélyen antidemokratikus. Azért mélyen, mert önmagában nem jelent sem elnyomatást, sem oligarchiát, hanem egészében, mint szemléletmód összeférhetetlen a demokráciával. A demokrácia ugyanis a műgonddal alkotó ember szemléletének győzelmét jelenti a hódító és birtokló ember szemléletével szemben, s leglényegesebb tanítása az, hogy egy nemzet mélységben és magasságban a többszörösére növekedhetik annak, amennyit akár a legnagyobb erőfeszítéssel is a többi nemzetek rovására növekedni képes. Nem azt jelenti ez, mintha egy demokráciának ne lehetnének jogos területi kívánságai; nyilvánvaló, hogy az a területi igény, mely arra irányul, hogy egy terület lakói politikailag oda tartozzanak, ahová vágyaik és akaratuk viszi őket, demokratikus szempontból kifogástalan. De az bizonyos, hogy ha valami ok miatt egy területi vita domináns üggyé válik egy nemzet életében, akkor egy még nem demokratikus közösséget megakaszthat a demokratikus fejlődés útján, sőt egy demokratikus közösségben is a demokratikus szellem visszaesését válthatja ki.

„VEZETÉSI” IGÉNYEK

Nehezen tartható területi igények állanak a háttérben rendszerint akkor is, amikor valamely közép- és kelet-európai nemzet különös csökönyösséggel hangoztatja a maga kiválóbbságát vagy misszióját más népekkel szemben, mindenekelőtt azokkal szemben, akiket vagy akiknek területét uralma alatt akarja tartani. {2-233.} Idetartoznak a különböző nemzetek itteni vagy ottani „vezető” szerepéről, a kereszténységet, a kultúrát, a demokráciát terjesztő vagy védelmező „misszió”-járól szóló elméletek. Nem egészen azonos ezekkel a német „Herrenvolk” koncepció, mely elvileg minden más nemzettel szemben érvényes akar lenni. A kelet-európai kis nemzetek vezetési jogcímei ellenben csak egy meghatározott, igényelt vagy birtokolt területre vonatkoznak, s egyetlen céljuk a kisebbségek, a másnyelvűek elszakadási vagy különállási törekvéseit ellensúlyozni. Itt tehát a „vezetési” igény egy kényszerűségből származó, kínban kiagyalt formula: az illető nemzet híveinek valójában az fáj, hogy az általuk birtokolt vagy igényelt terület nem egynyelvű: ha az volna, boldogan lemondanának arról, hogy „vezessenek”, vagy a „demokráciát terjesszék”, s inkább élnék a nemzeti érzelmeik által övezett területen a maguk „igény”-telen nemzeti életét.

TÖRTÉNETI JOG ÉS STATUS QUO:
A MAGYAR ÉS A CSEHSZLOVÁK FRAZEOLÓGIA

Közép- és Kelet-Európa népeinek abból a lelki beállításából, mellyel minden politikai dolgot nem a valóság és a lehetőség szemszögéből néznek, hanem a sérelmek és az elégtétel szemszögéből, folyik a területi kérdéseknek egy bizonyos jellegzetes queruláns felfogása: a történeti jogoknak vagy a status quónak az igényét hangoztató felfogás, mely a demokratikus szempontokon, önrendelkezési jogon alapuló jogos igényekkel kibogozhatatlanul összekeveredik. Ezeknek az igényeknek a lényege az, hogy egy bizonyos történeti időpontbeli – természetesen kedvező – területi állapotot érvényesnek nyilvánítanak. Ők nem kívánják a másét, csak azt, ami az övék; a gyanútlan szemlélő csak akkor hűl el, mikor kiderül, mi mindent követelnek ezen a címen. Az ilyen igényeknek az igazolása két teljesen különböző módszerrel szokott történni, melyeket a két fő kidolgozó után nyugodtan nevezhetünk magyar és csehszlovák módszernek.

A magyar módszer a történeti régiségre, az ezeréves birtoklásra támaszkodik. Ennek az ezer évnek minden magasztos vagy magasztosítható {2-234.} eseménye bele van állítva a történeti igény megalapozásába, mindenekelőtt az a tétel, hogy ha a magyarok nem véreztek volna Európáért a török veszedelemmel szemben, akkor nem ritkultak volna meg annyira saját országukban, s Európa megbocsáthatatlan hálátlanságot követ el, ha a történeti magyar államnak ilyen módon kialakult soknyelvűsége miatt azt felosztja. Az indokolás helyenként teljesen belefullad a historizálásba, s középkori szentek és királyok vonulnak fel a történelmi Magyarország igazolóiként.

A csehszlovák indoklás gyökeresen más és radikálisan modern: az ezeréves cseh múltra alig hivatkozik, legfeljebb annak demokratikus és humánus teljesítményeire, ezzel szemben az 1918–19. évben keletkezett nemzetközi békeszervezetek kialakulását minden területi igény szempontjából irányadó „Stichtag”-nak tekinti; minthogy ez a békeszervezet 1938-ban mindenféle területi igények feszegetése folytán omlott össze, a világbékét zavaró akcióktól csak úgy lehet elvenni a támadó szellemű országok kedvét, ha maradéktalanul helyreáll az a status quo, mely a békeszervezet összeomlásának pillanatában fennállott. A többi kelet-európai ország a kétféle argumentációt s hozzá harmadikul az egyszerű etnikai igényt felváltva és kombinálva alkalmazza.

Bármennyire eltérő is a magyar és a csehszlovák argumentáció hangszerelése, lényegükben teljesen azonosak. Mind a kettő jogokat vél érvényesíteni a nyers erőszak ellen, holott valójában igények szélmalomharcát folytatja a tények ellen. A magyar argumentáció súlyosan irrealisztikus azért, mert szembeszáll a közép- és kelet-európai nemzetalakulás alapvető tényével, a történeti államkeretek összeomlásával. A csehszlovák verzió pedig súlyosan irrealisztikus azért, mert az 1918. évi békeszervezetnek éppen azokat az elemeit akarja helyreállítani, melyek miatt az egyszer már összeomlott. Mind a két argumentációban van valami szellemidéző jelleg: a magyarok Szent Istvánt, a csehek a Genfi Szellemet idézik, s oly csodákat várnak tőlük, melyekre azok nem képesek. S ha e nemzetek céljaik valamelyikét alkalmi nagyhatalmi támogatások kihasználásával elérik, nem ismerik el ezt {2-235.} a kevésbé dicsőséges tényt, hanem ki-ki „az igazság diadalát” ünnepli, és a maga védőszellemének oltára előtt mutat be hálaáldozatot.

A TERÜLETI IGÉNYEK KÜLPOLITIKÁJA

Az egzisztenciális félelmekkel megterhelt politikai tudat következménye volt az is, hogy a két világháború között Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végsőleg nem elvek, nem lelki habitusok, de még csak nem is tárgyi érdekek döntötték el, hanem kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk. Területi okok tették, hogy Lengyelország 1938-ban minden ellenkező érdeke dacára is Németországgal haladt egy vonalon; területi aspirációk csábították bele Olaszországot 1940-ben a háborúba, területi okok tették, hogy Románia 1941-ben a német táborba került, s területi okok tették, hogy Magyarország és Bulgária, bármilyen szilárdan elhatározták is, hogy kétszer nem kerülnek rossz oldalra, döntő pillanatban mégis belecsúsztak a németek háborújába. Bulgária esete különösen jellegzetes. Valóban nehéz volna azt mondani, hogy Bulgáriát imperializmusa vitte a német oldalra, a szerbeket pedig demokratizmusuk az antant oldalára: a két azonos szerkezetű és társadalmú balkáni parasztország külpolitikai helyzetét területi viták determinálták. Így következett be az, hogy Bulgária, mely az összes „revizionista” országok között a legkevesebb zajjal és nyugtalansággal viselte területi megkurtítását, s az orosz politika támogatását is élvezte, a döntő pillanatban mégis abban az irányban mozdult meg, amerről területi igényeinek érvényesítését várhatta.

Olyan nemzet, mely a maga területi érdekei fölé emelkedő külpolitikát tudott volna folytatni, nem volt ezen a területen: egyikük sem volt demokrata vagy fasiszta önmagáért, hanem azért a területi biztonságért vagy területi nyereségért, amit demokrácia vagy fasizmus jelenthet számára.

{2-236.} A POLITIKAI FELELŐTLENSÉG SZELLEME:
JÓGYEREK NEMZETEK ÉS ROSSZGYEREK NEMZETEK

Kelet- és Közép-Európa politikai kultúrája deformálódásának egyik legszomorúbb fejezete a politikai felelőtlenségnek az a szelleme, melyet területi vitáiktól determinált európai politikájukban megmutattak. A félelemtől és bizonytalanságtól megkínzott és nagy történelmi megrázkódtatásoktól és sérelmektől elferdült lélek egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem a maga való mivoltából akar megélni, hanem abból, hogy neki az élettől, a történelemtől, a többitől követelnivalója van. Ebben a lelkiállapotban mindinkább elveszti érzékét a maga kötelességei és közösségi felelőssége iránt, s minden erkölcsi szabály csak arra jó számára, hogy a maga követeléseit alátámassza velük. Az európai nemzetközi viszonyoknak főleg 1918 után történt túlmoralizálása okozta, hogy a közép- és kelet-európai nemzetek vitái számára a moralista szólamoknak egész arzenálja állott rendelkezésére: a birtokló oldal mindenekelőtt a békét, a követelő oldal az igazságot hangoztatta. Valójában azonban mindez hamis nagyzolás volt, mert ezek a kategóriák itt sem valódi értelmükben szerepeltek, hanem egyedül azt jelentették, amire az egymás közötti területi vitákban fölhasználhatók voltak.

A politikai felnőttség hiánya sehol sem mutatkozott meg olyan élesen, mint éppen ebben: a legegyszerűbben úgy jelölhetnénk meg ezeket a pozíciókat, hogy voltak jógyerek nemzetek és rosszgyerek nemzetek, stréberek és rontópálok. Békevágyuk és igazságvágyuk megalapozatlansága rögtön ki is derült, ha méltányos békéről vagy kétoldali igazságról volt szó. Erre az esetre a status quo országoknak megvolt a maguk szólama, „a revízió háborút jelent”, mely a valóságban annyit jelentett, hogy „kész vagyok háborúra, ha akarják, hogy lemondjak arról, amit igazságtalanul birtoklok”. A revizionisták szólama pedig „előbb igazság, azután béke”, valójában azt jelentette, hogy „kész vagyok lángba borítani a világot, ha nem kapom meg, amit igénylek”. Valóban a Biblia fordulatával lehetne kérdezni: ha ezeket valljátok, mivel cselekszetek másoknál többet, és minek a békére és igazságra való {2-237.} hivatkozás?15 Vajon az erőszakos és igazságtalan nemzetek nem pontosan ugyanígy cselekednek-e? Kevés ártott annyira a Nemzetek Szövetsége európai presztízsének, mint azok a vég nélküli, terméketlen viták, amelyek elvi kérdésekké álcázva valójában a közép- és kelet-európai nemzetek egymás közötti területi állapotának kóros állandósághiányából származtak. E népek kezén az egész genfi ideológia egyszerű politikai csatabárddá lett egymás közötti vitáik számára. Így váltak mind közönyösebbekké az európai közösség életbe vágó érdekei iránt, és mind felelőtlenebbeké az európai közösség alapvető erkölcsi maximáival szemben. Hogy a nemzetiszocializmus és fasizmus milyen mélységes felelőtlenséggel indította el Európát a katasztrófa útján, az közismert. De nem kevésbé lényeges, hogy 1918–1933 között a német–francia kibékülésnek milyen fontos kísérletei buktak meg a kisantant vétóján, mely egyúttal az oly nagy reménnyel hirdetett regionális gondolat perverzióját is jelentette. Vagy az, ahogyan 1938-ban az azonos veszedelemtől fenyegetett Lengyelország és Magyarország hogyan nem tudta a csehszlovák állam katasztrófájával kapcsolatban a kis nemzetek közötti szolidaritásnak még csak egy gesztusát is felmutatni.

Ha összefoglalóan nézzük a Rajna és Oroszország közé eső országok európai politikájának szempontjait és cselekedeteit 1918 óta, nehéz pálcát nem törni ez országok felett. Két ok mégis azt tanácsolja, hogy ezt ne tegyük. Az egyik az, hogy ezek az országok embertelenül sokat szenvedtek. A másik az, hogy ha keresztet is vetünk jövendő sorsukra, nem nyerünk semmit, mert ezzel csak súlyosbodik Európa és a világ helyzete. Okosabb tehát mégis feltenni a kérdést, nincs-e járható útja e terület konszolidálásának, és nem lehet-e ez országok politikai fejlődését visszavezetni arra az egyenes útra, melyről letértek.