{2-297.} A KOALÍCIÓ EGYENSÚLYA ÉS AZ ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOK


FEJEZETEK

{2-299.} A koalíció atmoszférája az országos választások óta eltelt egy esztendő alatt lényegesen megromlott. Csaknem szabályos időközökben visszatérnek a koalíció válságai, melyeknek legfőbb tárgya a kisgazdapárton belül érvényesülő reakció és a közigazgatás pozícióiért való harc. A koalíció két pólusa, a kisgazdapárt és kommunista párt között a szakadék lényegesen megnőtt, és a hangulat mind a két oldalon idegesebb lett. A koalíció sokkalta merevebben működik, mint azelőtt; kevesebb benne a kölcsönös készség, és erősebben érvényesül benne az „ennyit adok, ennyit kapok” szelleme. A hang néha egészen éles lesz, különösen amikor valami friss keletű kudarcot kell ellensúlyozni. Helyenkint egészen komolynak látszanak a koalíció bekövetkező szakadásának jelei. Dátumok merülnek fel, legtöbbször a békeszerződés hatályba lépte,1 amikor majd a Baloldali Blokk2 kizárólagosan kormányra fog kerülni, vagy amikor a kisgazdapárt teljes erővel érvényesíti majd a többségéből folyó jogait. Mindenki tudja azonban, hogy mindez nem fog a másik fél csendes belenyugvása mellett lefolyni. Éppen ezért időnként megjelennek a végső harc szólamai: „megmutatjuk az öklünket”, „százezres tömegek az utcán”, „hárommilliós tömegek a falvakban”, „nem engedjük magunkat provokálni”, „nem fogjuk tűrni”, ezek a bevett csatakiáltások. Az éles viták azonban rendszerint váratlanul elcsendesednek – a beavatottak tudni szokták, hogy nem minden irányítás nélkül –, s a nagy elvi ellentétek pozícióharcokon, alkukon és osztozkodásokon keresztül jutnak el a megoldáshoz, illetőleg a válság elodázásához. Kérdés, hogy mindez egy kelletlen, huzavonás, de hosszú lejáratú együttműködésnek a természetes kísérőjelensége-e, vagy pedig egy mindjobban közeledő szakításnak a fenyegető előjele.

{2-300.} Vannak közismert momentumok, amelyek azt látszanak igazolni, hogy a válságok és a válság mögött mélyreható s lényegükben áthidalhatatlan világnézeti és politikai módszerbeli ellentétek vannak. Vannak viszont momentumok, főleg a külpolitikai helyzettel és a békeszerződéssel kapcsolatban, melyek a koalíciós politika hosszú lejáratú fennmaradását látszanak valószínűvé és szükségessé tenni. Tudjuk azt is, hogy a koalíció eddigi életútját egészen figyelemreméltó teljesítmények szegélyezik: a földreform, a korrekt és zavarmentes választások, a köztársaság kikiáltása, a stabilizáció, s ezek részben igen válságos előzmények után, igen gyors és sikeres lebonyolódáshoz jutottak. Az, hogy egy közösség életében sorozatosan történnek ilyen dolgok, mindenesetre mélyen fekvő egészség jele, azonban semmi sem volna veszedelmesebb, mint azt képzelni, hogy az ilyen kedvező fejlemények csak úgy maguktól, a szereplő személyek állandó erőfeszítése nélkül következnek be, s a jövőben is bizonyosan be fognak következni. A politikában is, mint általában mindenütt, a szerencsés fejlemények sohasem magukban állanak elő, hanem egy szerencsés alkalomnak és az alkalommal élni tudó egészséges egyéni vagy közösségi ítélőképesség helyes reagálásának a találkozásából. A magyar demokratikus koalícióban pedig napról napra gyengül az, ami elengedhetetlenül szükséges hozzá, hogy egy ilyen egészséges reagálású politikai közösség maradhasson: a közös politikai vállalkozás szelleme. A tavasz óta ismétlődő válságok krónikus, s úgy is mondhatnánk, üszkösödő jellegűek: egyugyanazon kérdés, a magyar közigazgatás pozíciói feletti harc vonszolódik egyik összeütközéstől a másikig, anélkül hogy az időnként kisütött „megoldások” bármit is megoldanának. Egy esztendőbe tellett, amíg a közigazgatás megtisztítása és a tisztviselői létszámcsökkentés egyáltalán olyan pontra jutott, hogy legalább formailag befejezésről beszélhetünk,3 azonban az, ami történt, messze van attól, hogy összefüggőnek és megnyugtatónak érezhessük. Most pedig, csaknem félesztendei huzavona után, az önkormányzati választások ügye jutott olyan pontra, hogy mindkét félnek ki kellett raknia kártyáit az asztalra.4 Aki {2-301.} azonban egy kicsit is ismeri e kártyák állását, az tudja, hogy a játszma az adott feltételek mellett úgyszólván lejátszhatatlan, s az újrakezdéséhez egy nagyon egyetértő együttesre volna szükség.

Az a perspektíva, melyben politikai köztudatunk e pillanatban az önkormányzati választásokat látja, a legnagyobb mértékben szűk. Nem terjed túl annak felismerésén, hogy a választás a kisgazdapártnak, mely erős többséget remél, jó, viszont a baloldalnak, különösen a kommunista pártnak rossz, mert a közigazgatásban bírt baloldali pozíciók megingásával fog járni. A baloldal egy kritikus pillanatban hozzájárul az önkormányzati választásokhoz, de a vidéki közigazgatásból való kisemmizését nem akarja tűrni, viszont a jelek szerint maga sincs vele tisztában, hogy ez a nem tűrés miben nyilvánuljon meg. Ebben az irányban eddig egyetlenegy és jelentőségében igen korlátozott ötletet vetett fel: a választójog némi szűkítésének, pontosabban további antidemokratikus kategóriák kizárásának a gondolatát.5 Legjobbnak azt találná, ha választások jó ideig nem volnának, azonban a kisgazdapárt sokkal erősebben belehangolta magát ebbe az ügybe, hogysem a szokásos kompromisszumok útján félúton kiegyezhetne, hacsak valami egészen nagy méretű ellenszolgáltatás fejében nem. Akármerre indulunk is el, mindenütt valamiféle bajba ütközünk. Nézzünk tehát szembe mindenekelőtt azzal, amiből a bajoknak ez a sorozata kibontakozik: a kisgazdapárt országos többségének a fikciójával.