FEJEZETEK

A KISGAZDAPÁRTI VEZETÉS REAKCIÓBA KERÜLÉSE

A kisgazdapártnak a magyar demokrácia 1945. évi elindulásának szellemében az lett volna a dolga, hogy egy magántulajdoni alapon álló, de feudalizmusellenes parasztdemokratizmus programját fogalmazza meg. Az 1945. évi koalíciónak csakis ezen az alapon adódhatott volna közös tennivalója: a magyar társadalom jobbágyi beidegződéseinek, mozdulatlan erőviszonyainak és zárt felső és középosztályának a felszámolása. A kisgazdapárt bizonyos fokig felismerte ugyan ezt a szükségességet, azonban túl sok volt benne az úrrá vált nagygazda, semhogy határozott vonalat tudott volna húzni jobbfelé. Első pillanattól kezdve gyülekezőhelyévé vált tehát azoknak a legenyhébb szóval is konzervatívnak minősíthető erőknek, amelyek a hitleri német birodalom bukása után is úgy képzelték a magyar demokrácia közös világnézeti és kormányzási alapját, hogy annak részese maradhat mindenki, aki a hitlerizmussal vagy pláne egészen egyszerűen a németekkel valamennyire szemben állott. Ezt képzelni annyit jelentett, mint nem látni azt, hogy 1944-ben nemcsak a nyilas fasizmus bukott meg, hanem az egész ún. keresztény nemzeti kormányzás, mind konzervatív, mind demagóg, mind németbarát, mind németellenes kiadásban egyaránt. A helyzet ilyen félreismerésén alapult azután a kisgazdapártnak az a politikája, mely a demokratikus választójog és a számára túl radikális földreform után valóban elvesztette szem elől a baloldali pártokkal való közös feladatokat, és a kommunista akciók mérséklésének a merőben negatív szerepére szorítkozott. Amennyire hasznos feladat lett volna valóban a magyar demokratikus kormányzás folytonosságának és nyugalmának az erősítése, annyira reménytelen volt az a politika, mely kimerült a kommunistáknak való {2-527.} ismétlődő, de vonakodva tett és részleges engedményekben. A választási eredmény csak súlyosbította ezt a helyzetet, mert a kisgazdapártot éppen azok az új szavazatok juttatták többségbe, melyek tőle ezt a negatív politikát várták: ennek következtében megerősödött a párt öntudata ugyanakkor, amikor tervtelenebbé vált, mint valaha. Ezt a hamis helyzetet hidalta át a dolgoknak az a beállítása, mely a párt szerepét kezdte mindinkább úgy felfogni, mint ami lényege szerint a szovjet-orosz megszállás és a kommunista akciótúlsúly tartama alatt csupán egy kivárási művelet lehet, s igazi feladatai – a parlamenti többség érvényre juttatása és a rend, jog, biztonság jelszavának a százszázalékos érvényesítése – csak az oroszok kivonulása után következhetnek be. A kisgazdapárt feladatának ilyetén negatív felfogása mellett azonban mind fokozódó nyugtalanság támadt a kisgazdapárti vezetőkben az elkerülhetetlen és állandóan ismétlődő engedmények miatt. Azoknál, akiknél ez a nyugtalanság végül is ellenzékbe vonulást váltott ki, ez le tudott vezetődni a kormánypolitika ellenzéki kritikája, valamint konkrét visszaélések leleplezésére való törekvés útján. Annál inkább elhatalmasodott a kormányban részt vevő kisgazda vezetőkben az a szükséglet, hogy szerepüket jobb felé, az oroszellenes és kommunistaellenes erők felé igazolják. A félrecsúszás az ő részükről ezen a ponton kezdődött.

A REAKCIÓ ELLENI KOMMUNISTA HARC

A kommunisták politikai harca a reakció ellen a nemzeti bizottságok megalakulásától kezdve mind a mai napig minden községben és testületben egyformán folyik. Ennek a harcnak a legjellemzőbb vonása az, hogy a kommunisták országszerte állandó erőfeszítéssel keresik a kapcsolatot azokkal a tényezőkkel, amelyeket a reakcióval, vagyis az úrtiszteletet, a jobbágyi alázatot és a tömegek politikai öntudatlanságát kihasználni akaró erőkkel szemben sikeresen csatasorba lehet állítani. Nem igaz, hogy a kommunisták apránként tervszerűen mindenkit reakcióba akarnak szorítani, és reakciósnak akarnak bélyegezni, aki nem hajlandó nyílt vagy titkos kommunistává lenni. A nem kommunisták {2-528.} reakcióba szorulása valóban sok ponton folyik, de ezt a kommunisták nem akarják, s ez számukra minden, csak nem jó. A nehézségek ott kezdődnek, hogy ezek a reakcióellenesként számba vehető társadalmi és politikai erők nem egységesek, nem homogének, s politikai eszmeviláguk önmagában is, de különösen kommunista szemmel nézve, kevert és ellentmondó. Ezért a kommunista párt országszerte készenlétben figyeli minden közszereplő minden megnyilvánulását, hogy ebből együttvéve meggyőződést szerezhessen arról, hogy a reakció elleni harc szempontjából szövetségesnek vagy ellenfélnek tekintse-e. Ebben az egész figyelésben a kommunisták érzékei – talán éppen azért, mert határozottabb társadalmi szemléletük van a dolgokról, mint a többieknek – igen jól működnek, s megállapításaik alapjában hitelesek. Akit a kommunisták reakciósnak „kiáltanak ki”, ha nem is bizonyul olyan sötét szándékú gonosztevőnek, ahogyan a reakcióst leírják, de igen gyakran kiderül politikai és társadalmi gondolkodásának egy olyan görcse, merevsége, csökönyössége vagy előítélettel terheltsége, amely valahol megakadályozza abban, hogy a magyar politikai és társadalmi fejlődés valóságos adottságait s ebből származó tennivalóit világosan meglássa, s ennek következményeit levonja.

A baj nem a reakciós hajlandóságok felismerésénél van. A baj ott kezdődik, ahol a kommunisták ezeknek a felismeréseknek az alapján akcióba lendülnek. Mert azt hiszik, hogy ha valakit egyszer valahogyan elejtett szavakból, elintézések késleltetéséből, csökönyös ellenkezésből, személyes kapcsolatokból reakciós hajlandóságúnak ismertek fel, azzal szemben, mint a nép, a köz és a jövő esküdt ellenségével szemben a büntetőjog, a fegyelmi jog, a létalapelvonás, a politikai harc és a hatalmi túlsúly minden eszközével el kell és el lehet járni, tekintet nélkül arra, hogy mennyi tárgyilag felróható tényt lehet vele szemben felhozni és bizonyítani. Túlontúl megtanulták ugyanis azt, hogy mindezek az intézmények merő eszközök társadalmi, gazdasági, hatalmi helyzetek fenntartása érdekében, és a kérdés csupán annyi, hogy a haladás vagy a megrekedés erői használják-e őket. Nem veszik {2-529.} eléggé figyelembe, hogy ezeknek az eljárásmódoknak ugyanakkor megvan – a társadalmi, gazdasági, hatalmi tényezőknek valóban döntő, de csak durva körvonalakat megszabó keretei között – a maguk kialakult belső törvényszerűsége; hogy van egy csomó ember, aki komolyan veszi a büntetőjog, a fegyelmi jog, a sajtó, az államhatalom tárgyi funkcióját, és ezeket az eljárásokat a maga körében több-kevesebb sikerrel valóban tárgyi szabályok szerint, a maguk belső törvényei és alapelvei szerint kezeli és tiszteli, nem pedig kívülálló hatalmasságok puszta eszközeként. Amelyik hatalmi tényező ezt felismeri, az reájön arra is, hogy ezeket az eljárásokat a maga politikájának az eszközeként éppen akkor használhatja fel, ha nem akármikor és akármire használja, hanem belső szabályaikhoz, törvényeikhez, szakmaszerűségükhöz alkalmazkodva. Ezt a tanulságot a kommunisták nem vonták le, vagy ha levonták, nem illesztették még be ideológiájukba és taktikájukba. Az eredmény az, hogy a büntetőjog, a fegyelmi jog, a létszámcsökkentés, a sajtótámadás, mint minden szerszám, amelyet nem a saját szabályai szerint használnak, hanem másféle célok eszközeként, elkezd csikorogni: felháborodás és riadalom támad nemcsak a reakciósokban, hanem a szóban lévő eljárások szakmai kezelői s őszinte hívei körében, s egy reakciós elintézésével tíz, addig használható, meggyőzhető és megbízható emberből lesz új reakciós.

A VÁLSÁG LEFOLYÁSA

Az ellentétek kirobbanása azzal kezdődött, hogy 1946 végén egy többé-kevésbé összefüggő és részben földalatti szervezkedés került Magyarországon napvilágra. E szervezkedés egyik végén egy, a demokratikus köztársaság törvényességét is kétségbe vonó, lényegében Horthy-párti földalatti katonai mozgalom állott, amely a sikernek nem túl nagy lehetőségével indult, azonban telivér összeesküvés volt. Ez az összeesküvés kapcsolatban volt egy olyan régebbi időre visszanyúló politikai szervezkedéssel, a Magyar Közösség mozgalmával, amelyben egykor inkább németellenességen, ma inkább zsidóellenességen volt a hangsúly, {2-530.} s amely a tiszta vérű magyaroknak valamiféle készenlétét akarta megszervezni a megszállás megszűnése esetére. Ez az egész szervezkedés már magában azért, mert a „jó magyarokat” akarta összehozni, tekintet nélkül arra, hogy azok hogy viszonylanak a demokrácia és a társadalmi átalakulás ügyéhez, szükségképpen kaput nyitott demokráciaellenes és fajelméleti tendenciák számára, még ha nem is voltak összes tagjai ilyen felfogásúak. Ez a szervezkedés több ponton belenyúlt a kisgazdapárt kereteibe, s mindenütt tervszerűen ott volt, ahol a párton belül egy kommunisták nélküli és kommunisták elleni későbbi kormányzásnak az előkészületeit tárgyalták. Ilyen megbeszélésekről tudtak, s azokon néhányszor részt is vettek a kisgazdapárt legfőbb vezetői, közöttük Nagy Ferenc is. De nemcsak részt vettek ezeken, hanem eltűrték, hogy „taktikai” okokból az ő személyük a megbeszélések második vonalában maradjon, s ami a legsúlyosabb, tudtak róla, hogy létezik egy átfogóbb szervezkedés, amelynek súlypontja kívül áll nemcsak az ő vezetésükön, hanem egész pártjukon, sőt az egész 1945. évi politikai platformon is. S anélkül hogy annak minden vonatkozását áttekintették volna, örömmel vették, hogy ez a szervezkedés őket „a történtek ellenére is” jó magyar emberekként tartja számon. Azt, hogy ők ezek után sem voltak és nem lehettek horthysták, nyugodtan elhihetjük, mert ez nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

Az összeesküvés kipattant, és rákerült a büntetőjogi üldözés útjára. Az, hogy Nagy Ferenc is, mások is bizonyos megbeszélésekről tudtak, bizonyos megbeszéléseken részt vettek, ezzel kapcsolatban bizonyos megbízásokat adtak, anélkül hogy az egész az ő akciójuk lett volna, mindez nagyjában és egészében 1947 elején már tudott dolog volt. A magyar demokrácia baloldalán erre a helyzetre felállítottak egy egészében helytálló és gyakorlatilag használható megkülönböztetést. Eszerint van egy összeesküvés, amelyet a büntetőjog eszközeivel kell elintézni, és van egy politikai felelősség, amely Nagy Ferencet és társait az egész ügyben való eljárásukért terheli.1 Ezt így a nyilvánosság előtt, sajnos, nem fogalmazták meg, ellenben megfogalmazták a belső politikai {2-531.} viták és megbeszélések számára. Körülbelül ugyanilyen alapon a kisgazdapárti többségű nemzetgyűlés az elébe tárt adatok hatására ki is adta mindazokat a tagjait, akik a Magyar Közösség nevű szervezkedésben részt vettek,2 még olyan keserves és meghökkentő esetekben is, mint Kiss Sándor3 és Vatai László4 esetében, akiknek emberi tisztességét és szenvedélyes néppártiságát ellenfeleik sem vonták kétségbe.

A zavar Kovács Béla5 ügyével kezdődött. Kovács Béla egész szerepe nyilvánvalóan a Nagy Ferencével s a kisgazdapárt néhány többi vezetőjével esett nagyjában és egészében egy tekintet alá. A kommunista párt mégsem a politikai felelősség formuláját kívánta vele szemben alkalmazni, hanem a büntetőjogi felelősség formuláját. Miért? Az ő neve az összeesküvés aktáiban többet szerepelt, mint Nagy Ferencé, de alig valószínű, hogy ez elég lett volna az ő személyének a másféle beállításához, ha nem járul ehhez az, hogy Kovács Béla, mint politikus és mint ember, baloldali szempontból határozottan merevebb és tárgyalóképtelenebb volt, s sokkal több reakciós tünetet mutatott bal felé, mint Nagy Ferenc. Ez azonban nem büntetőjogilag sikerrel érvényesíthető különbség, és ez volt az a pont, ahol a nemzetgyűlés kisgazdapárti többsége megbokrosodott. Amennyire természetesnek találták a kommunisták, hogy egy nagyjából azonos tényállást lehet büntetőjogilag különbözően kezelni az illetők reakciós hajlandóságainak foka szerint, annyira nyilvánvalónak látszott a kisgazdapárt oldaláról, hogy az egész csupán egy ördögi cselfogás avégből, hogy a futni engedett miniszterelnök nyaka szilárdan a kommunisták hurokjába kerüljön. Ebben a helyzetben indultak el a Kovács Béla körüli huzavonák és az ő telivér összeesküvő voltát hangsúlyozó sajtótámadások.

Pontosan abban a pillanatban, amikor az egész huzavonában a baloldal kezdett felülkerekedni – Kovács Béla a rendőrség előtt megkezdte vallomását, s az ügybe való belekevertségének a körvonalai kezdtek kialakulni –, történt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság6 közbelépése és Kovács Béla letartóztatása,7 ami úgy hatott, mint mikor kötélhúzás közben egy harmadik személy {2-532.} középen elvágja a kötelet. Mind a két fél érezte, hogy megütötte magát, s talán ennek volt egyik következménye, hogy a pártközi béke oly hirtelen helyreállott.8

Ez a béke azonban nem nyugodott őszinte alapokon. Bármily furcsán hangzik is egy olyan országban, mely évszázados szoktatás folytán a politikát eredendően aljas dolognak képzeli, az igazság az, hogy sikeres politikát nem lehet művelni egy bizonyos elemi egyenesség nélkül. Lehetetlen állapot egy olyan pártközi béke, melyben két, nagyjában és egészében azonos cselekedetet elkövetett ember közül az egyik Magyarország miniszterelnöke marad, a másik pedig börtönben ül. Mi lett volna, ha Nagy Ferenc Kovács Béla ügyével kapcsolatban – lehetőleg még letartóztatása előtt – nyíltan bejelenti, hogy őt is terheli annyi felelősség, mint Kovács Bélát, azonban ezt a felelősséget mindkettőjükkel szemben elsősorban politikai síkon kell levonni? Hogy nagy bátorság kellett volna ehhez? Sokkal kevesebb, mint amennyi vakmerőség kellett ahhoz, hogy valaki utóbb a tényállás ilyenfajta nyilvánossága mellett Kovács Béla elfogatása után három hónapig Magyarország miniszterelnöke merjen maradni! S mi lett volna, ha a kommunista párt hozza nyilvánosságra az év elején a kisgazdapárt egész felső vezetésének szerepét, és nyilvánosan felveti a belső használatra helyesen megformulázott politikai felelősség kérdését? Nyilván úgy gondolták, hogy nem lehet a hitel komoly reményeivel a kisgazdapárt összes kiemelkedő vezetőit egyszerre megvádolni. De végül így is vád alá kerültek, éspedig olyan körülmények között, melyek a közvélemény baloldali értelmű meggyőzése szempontjából lényegesen hátrányosabbak.

Ilyen előzmények után történt ugyanis a Szövetséges Ellenőrző Bizottság második lépése: a Kovács Béla vallomására és Nagy Ferenc szerepére utaló jegyzék közlése.9 A jegyzék először hozta nyilvánosságra adatszerűen Nagy Ferenc szerepét, azonban ezek az adatok lényegében csupáncsak illusztrálták és megfogalmazták azt a képet, amely egészében már az év elején világosan kialakult. Ez a lépés éppen úgy keresztezte a hazai politikai {2-533.} folyamatok és minden oldali akciók útját, mint az első. Erre következett be aztán Nagy Ferenc kinnmaradása és lemondása,10 Varga Béla emigrációja11 és néhány diplomatánk disszidálása.12

Mindezek eredményeképpen teljes mértékben vagy legalábbis nagyobbrészt kiömlött az a méreganyag, amely az összeesküvés nyilvánosságra kerülésével kapcsolatban kezdett hatni. A magyar politikai életből kiiktatódtak vagy ki fognak iktatódni mindazok, akik az összeesküvésben vagy azzal kapcsolatos szervezkedésben vagy megbeszélésekben részt vettek. A dolgok egész lefolyása azonban mégsem volt olyan, hogy annak akár a kommunisták, akár a baloldal, akár az egész demokrácia zavartalanul örülhetnének.

A PÁRTOK BAJAI S A TÁRSADALMI HÁTTÉR

Az egész eseménysorozat látható és közvetlen sebesültje nyilvánvalóan a kisgazdapárt. Elvesztette csaknem összes első vonalbeli vezetőit; csalódtak benne azok is, akik a kommunista térfoglalás megállítását várták tőle, s azok is, akik nagy, aktív demokratikus erőket láttak mögötte. Igaz, hogy a párt jobboldalának a leválása, ami feltétlenül egészséges folyamat, nagyobb erővel indult meg, azonban az adott helyzet olyan, hogy a kiválás vagy kizáratás bátor és kockázatos lépésnek tűnik fel, a bennmaradást és demokratikus buzgólkodást pedig a hitel reményével lehet megriadt igazodásnak minősíteni. Ez pedig a szétválási folyamat valóban hasznos értelmét elhomályosítja, s az egésznek a meghamisítódásával fenyeget. Biztató viszont, hogy a kisgazdapárton belül újból tényezőként jelentkezik egy bizonyos paraszti baloldaliság. Mindenki, aki a kisgazdapárt jobboldalának a leválását sürgette, meg volt győződve róla, hogy az egész kérdés Nagy Ferencnek és társainak állásfoglalásán és helyes ítéletén áll vagy bukik, s ha a törés netalántán úgy következnék be – ahogyan valóban be is következett –, hogy ők jobbra kerülnek, akkor múlhatatlanul jobbra megy az egész kisgazdapárt is, s baloldalon nem marad más, mint az a néhány polgári és értelmiségi tag, akiknek baloldalisága inkább személyes álláspont, szélesebb {2-534.} pártszervezeti vagy társadalmi háttér nélkül. Mindez parlamenti és kormánypolitikai síkon azt jelentette volna, hogy a kisgazdapárt a történtek után kivonul a kormánykoalícióból, és átengedi a helyet egy kisebbségi kormánynak, vagy feloszlik, vagy valami más módon fejezi ki, hogy Nagy Ferenc és Kovács Béla nélkül nincs kisgazdapárti parasztvonal. Mindez nem így következett be. Előkerült a háttérből a kisgazdapártnak eddig második sorban lévő parasztvonala,13 és döntőnek bizonyult a koalíció fenntartásában, még ha ez a kormánynak inkább az átmenetiséget mutató újjáalakulásában személyileg nem is tűnt különösebben ki.14 Nem azt jelenti ez, hogy a mögöttük álló paraszttömegek minden további nélkül lelkesen tapsolnának mindannak, ami történt, s ne volnának tele mindenféle ellenkezéssel és megrökönyödéssel. De megmutatkozott az, hogy a kisgazdapártnak van egy paraszti magja, mely valóban nem nézte jó szemmel a Nagy Ferenc köré sereglett „kérlekalássan” népet, s amelynek a számára túl azokon, akik jobbról vagy balról esetlegesen léptek be a kisgazdapártba, valóban ez az egyetlen lehetséges párt, éspedig az eredeti, 1944–45-i, pontosabban az 1945. évi választás előtti formájában. Ezek az erők továbbra sem igen radikalizálhatók, s a mindenáron való konszolidációkeresés továbbra is jellemző vonásuk és veszélyük lesz. A helyzet további romlása esetén fel is morzsolódhatnak. De úgy látszik, él bennük az úri vezetéssel szemben valamiféle paraszti ellenkezés, mely bizonyos fokon túl ellenforradalmasítani sem engedi magát, s ezt jó tudni.

A kommunista párt ezzel szemben láthatóan győztesként került ki a válságból. A kormánypolitika és az egész koalíció magáévá tette az összeesküvésnek azt az értékelését és azt az elintézését, melyet kezdettől fogva ők sürgettek. A pártnak hosszú időre megszilárdult az a pozíciója, melynél fogva részben ténylegesen kézben tartja, részben pedig döntően befolyásolja az állami apparátusnak azt a részét, mely a maga akcióival és ítéleteivel a demokrácia híveinek vagy ellenségeinek a körét, a kritika megengedett vagy meg nem engedett voltát s a demokrácia nevében folyó harc módszereit és irányát megszabja. Sokan úgy fogták {2-535.} vagy fogják fel jobbról és balról, hogy a kommunista párt ura lett vagy előbb-utóbb ura lesz a helyzetnek, s csodálkoztak is rajta, hogy miért nem hatott a párt első pillanattól kezdve egy kisebbségi kormány megalakulása irányában, ahonnan egyenesebb út vezet egy teljességgel kommunista súlypontú koalíció felé. A helyzet azonban távolról sem ilyen egyszerű, ha az egész kérdést nem merőben a politikai-hatalmi erőviszonyok síkján, hanem az egész magyar társadalmi és politikai fejlődés síkján állítjuk be.

Az a bevezetőben már említett kérdés, hogy Magyarország vagy bármely más ország társadalomfejlődése milyen mértékben minősíthető nyugatiasnak vagy nyugatiasabbnak, azon dől el, mennyire alakultak át benne kiharcolt társadalmi folyamatok adminisztrált folyamatokká. Ez az átalakulás a hatalomgyakorlás formáinak a nagymértékű humanizálódását s vele az ember felszabadulásának a lehetőségét jelenti, ugyanakkor azonban jelentheti mindazt a rosszat, amit a bürokrácia neve alatt szoktak összefoglalni. Megtörténhetik az is, hogy bizonyos hatalmi tényezők érintetlenül maradása folytán az élet ugyan elbürokratizálódik, azonban közben az ember felszabadulása alig vagy csak igen kis mértékben következik be. Ez az a zsákutcás társadalmi állapot, mely leginkább teszi ki a lényegét annak, amit „középeurópaiság” neve alatt szoktak emlegetni. Ebből Magyarországra is jutott egy jó adag, ami annyit jelent, hogy a helyenként – főleg vidéken – nagymértékben megmaradt nyers hatalomgyakorlási formák mellett az élet széles, sőt túlnyomó területein érvényesülnek fejlett igazgatási szokások, azonban az egész igazgatás nincs szilárdan egybeépülve az emberi felszabadulás útjaival és biztosítékaival. Ennek a helyzetnek a zsákutcás volta azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen társadalom bürokratikus adottságain egyszerűen túlteheti magát bárki. Ha a társadalom bürokratizáltsága bizonyos fokon túlhaladt, ennek legfőbb politikai következménye az, hogy lehetetlenné válik az alapvető kommunista akció: a régi állami apparátusnak frontális támadással való széttörése és új alapokon való felépítése, mert az igazgatás túlságosan {2-536.} beleépült az egyetemes életszint meghatározásába. Ehelyett az egész apparátust részenként kell igen körültekintően, bár nem kevésbé mélyreható módon kezelésbe venni és a szabadság szervezetévé tenni. A kezdődő magyar demokrácia politikája ezzel nem számolt eléggé, s ennek következménye az, hogy a harc első menetét kétségtelenül a bürokrácia nyerte meg. A demokratikus ősszervek minden ponton visszavonulóban vannak, s nemhogy széttörő hatást nem gyakoroltak, hanem egészséges felfrissítő hatásuk is elhalványulóban van. A bürokrácia engedett a pártok hatalmi betörésének, hogy aztán annál szorosabban ráfonódjék az összes pártok lábaira. S mindez nem azért történt, mert ez a bürokrácia ravasz volt, és körmönfont; nagyobbrészt riadt volt, és hatalomtisztelő, és mégis győzött, mert a társadalom egész szerkezete és összes beidegződései inkább neki kedveztek, mint a lendületes, de primitív újrakezdéseknek. Párhuzamos ez, sőt lényegében azonos azzal, hogy az országot több évtizede egy kispolgárosodási folyamat borította el, nyugati polgári baloldali forradalmi tradíciók nélkül. Megint csak „közép-európaias” jellegű vonás, ami fasiszta hatások befogadására való hajlandóságot eredményez. Valóban, az ország erős fasiszta fertőzésen ment keresztül, ami többek között azt is jelenti, hogy a tömegmozgalmak terén a kommunizmus racionális forradalmiságát indulatban túllicitáló, társadalomkritikában félrehajlító, észellenes forradalmi erők vannak jelen. Ebben az egész közegben, mely ragadós – mert bürokratikus és kispolgári – és fortyog – mert forradalmi – egyszerre, éppoly nehéz a társadalomátalakítás kommunista gyakorlatát alkalmazni, mint egy hordó szurokban kánkánt táncolni. Minden lépést, melyet a kommunisták a hatalmi pozíciók terén előre tesznek, a valódi társadalmi reformok lelassításával, a vallás, a nacionalizmus és a tulajdon tényezőinek a fokozottan óvatos kezelésével kell megfizetniök.

Mindezekhez a hosszú lejáratú nehézségekhez járult az a hirtelen hatás, melyet a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kétszeri közbelépése gyakorolt, s amely végsőleg nem annyira a Szovjetuniónak Magyarországhoz való viszonyát terhelte meg, mint {2-537.} inkább a kommunista pártnak a magyar közéletben elfoglalt helyét. A Szovjetunió egy másik ország és ezenfelül világhatalom: mind a két tényező abban az irányban hat, hogy ne egyes lépések időpontján vagy hatásain vitatkozzunk, hanem a magunk részéről tegyünk meg mindent, ami a vele való viszonynak egészben való zavartalanságához és politikánk harmóniájához szükséges. A kommunistáknak ellenben csakúgy, mint minden hazai pártnak, egyszerre kell magyarokként és párthívekként megmutatkozniok, ez pedig olyan dolog, ami néha magától értetődően egyszerű, néha nagyon nehéz. Abban teljesen igazuk van a kommunistáknak, mikor azt vallják és bizonyítják, hogy a magyarság legégetőbb kérdése a radikális társadalmi felszabadulás, tehát az igazi nemzeti érdek baloldalt van, nem pedig azoknál a magukat elvszerűen nacionalistáknak valló felfogásoknál, melyek tradíciótisztelet címén elsősorban a társadalmi erőviszonyok megőrzésére törekednek. Egy ország számára azonban ezt elsősorban nem érvelések, hanem történelmi tapasztalatok bizonyítják, melyek bizonyos helyzetekben világosak, más, kevésbé szerencsés helyzetekben elhomályosulnak. Nemzeti érdek és társadalmi radikalizmus egységének bizonyítására kevesebb érv kell egy franciával vagy jugoszlávval szemben, mint egy magyarral szemben, s egy magyarral szemben kevesebb érv kellett 1945-ben, mint 1947-ben. Ez csak részben a kommunisták hibája, de elsősorban az ő helyzetüket nehezíti. A legnagyobb veszedelem az lenne, ha mindennek eredményeképpen a kommunista párt maga is elkezdené magát úgy látni, ahogyan ellenfelei látják, s egyrészt tudatosan berendezkednék arra, hogy az emberek a Szovjetunió egész hatalmát lássák mögötte, másrészt letenne arról, hogy a Szovjetunió jelenlététől vagy közelségétől független alapot vessen a maga politikai helyzete számára. Különösen nagy hiba volna, ha a magyar szuverenitás helyreállásának sürgetését és hazafias örömét átengedné a jobboldalnak. A magyar szuverenitás helyreállása kell, hogy az egész ország számára egységes öröm legyen, nem azért, hogy utána a Szovjetunió nélkül vagy a Szovjetunió ellen s egyáltalán mindentől és mindenkitől {2-538.} függetlenül folytathassuk politikánkat, mert ezt nemcsak mi, de senki más sem teheti; hanem azért, mert ettől kezdve jutunk abba a helyzetbe, hogy politikánkról nem lépésenként és részletenként, hanem egész eredményekkel számolhatunk el a világ reánk néző hatalmasságainak.

A lezajlott eseményeknek egyik további hatása az, hogy a mellett a két nagy párt mellett, mely eddig a koalíció sarkpontját alkotta, előtérbe került a középpártok, pontosabban a baloldali, de nem kommunista pártok iránti szükséglet. Erre a szerepkörre ma mind erejénél, mind ideológiai elhelyezkedésénél fogva a szociáldemokrata párt van a legnagyobb mértékben felkészülve. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy erősebben szembe fog kerülni a magyar társadalomnak azokkal az alapvető kérdéseivel, melyekkel eddig más-más módon elsősorban a kommunista párt és a kisgazdapárt birkózott. Ha a kommunistáknak az volt a legfőbb bajuk, hogy a „polgár–proletár” és a „munkás–paraszt–értelmiségi” kategóriák közepette nem rendezkedtek be eléggé a kispolgáriságnak és bürokráciának a magyar társadalmat mind nagyobb mértékben meghatározó tényezőire, akkor a szociáldemokrata pártnak az a baja, hogy anélkül hogy elvi álláspontjaiból engedett volna, vagy elvi síkon ezekkel a kérdésekkel elszámolt volna, gyakorlatilag igyekezett és igyekszik minél inkább hasznosítani a maga számára e tényezők iránta való vonzódását. Bizonyos tehát, hogy ha a szociáldemokrata párt átveszi a legerősebb kormánypárt szerepét a kommunisták mellett, akkor nagyon sok ponton – bár nyilván enyhébb formában – vele szemben is meg fognak jelenni a kommunista–kisgazda harc bizonyos jelenségei, mindenekelőtt a régi világ képviselőivel szemben való engedékenység vádja. A többi pártok közül a parasztpárt, még ha növekedésre számít is, egyelőre a belső tisztázódás folyamatával van elfoglalva,15 s nem jutott még oda, hogy a benne rejlő lehetőségeket kibontakoztassa. Növekedésre számítanak, illetőleg helyet kérnek maguknak különféle kimondottan polgári, jogrendvédő vagy egyházias pártok is,16 melyek körül némelyek nem idegenkednek attól, hogy a kormánykoalícióba belépjenek {2-539.} – s ez esetben helyzetük a kisgazdapártihoz hasonlóan fog alakulni –, mások eleve ellenzéki szerepre készülnek.

A történtek azonban lényegesen megváltoztatják a magyar politikai életben mindenféle ellenzékiség helyzetét is. A magyar demokrácia eredetileg ellenzék nélkül indult: a fasizmus és az ellenforradalom volt a közös s a politikai életbe be sem eresztett ellenség. Két év alatt a kisgazdapárt kilépettjeiből kialakult egy ellenzék, mely, bármilyen heves kritikát gyakorolt is, az 1945-ös politikai platformon belül volt. Az ellenzéki bírálat lehetőségei és stílusa körül azonban hamarosan bajok kezdődtek. Az egyik oldalon ez a demokrata hitvallású ellenzék, bármennyire nem vállalt is közösséget a kormány feudális-konzervatív, ellenforradalmi vagy pláne fasiszta ellenfeleivel, mégis tűrte, hogy az országban lévő mindenféle ellenzékiség az ő dinamikáját növelje. Közben nagyon sok dolgot megmondott, amit helyes és hasznos volt megmondani, s más nem tette; ugyanakkor azonban széles körben gyakorolta azt a fajta terméketlen kritikát is, mely a megállapodott és konszolidált nyugati demokráciák kategóriáinak a minden valóságérzék és társadalmi szemlélet nélkül való alkalmazásában merült ki; sokszor pedig egészen egyszerűen csak a hazai elégedetlenek vagy a külföld számára szónokolt. A másik oldalon a kommunisták, ha a koalíciós együttműködéshez el is jutottak, az ellenzék egyenrangúságának a gondolatát eleve gyanús hátterű jogi formalizmusnak tekintették, a szabadságpárt támadásainak a fentiekben ismertetett jellege pedig végleg megerősítette őket abban, hogy ha egyáltalán tűrni kell az ellenzéket, akkor az a rendőrileg is megnyilvánuló gyanakvás és ellenségesség a megfelelő eljárás, melyet Bethlen és követői a szociáldemokrata ellenzék számára tartogattak. Az összeesküvés, különösen Nagy Ferenc emigrációja azután a meggyőződés végső biztonságát adta ama felfogás számára, mely kezdettől fogva úgy látta, hogy a demokratikus kormányzás ellenfelei előbb-utóbb a demokráciának magának is az ellenségeinek bizonyulnak. Ez a beállítás tovább fogja nehezíteni az ellenzékiség helyzetét, ami az adott helyzetben igen sajnálatos, függetlenül attól, {2-540.} hogy ez az ellenzékiség milyen és mit ér. Az alábbiakban megpróbáljuk közelebbről is megvilágítani, miért fontos, hogy a magyar demokrácia politikai élete a kölcsönös lojalitásnak egy bizonyos levegőjét ne veszítse el, s a feltétlen harc lendületét veszélyesebb szándékú és veszélyesebb ellenfelek számára tartogassa, mint a mai vagy a leendő parlamenti ellenzék.

ÚJ ELLENFORRADALMISÁG

Nagy Ferenc emigrációjának legsúlyosabb következménye, hogy általa a magyar ellenforradalmiság újból politikai formát kapott. Ez a legkevésbé az ő személyes teljesítménye. Sőt: egész politikája, ahogyan fentebb jellemeztük, az a mód, ahogyan a kommunistákkal szemben előbb engedékeny volt, azután szembefordult velük, ahogyan előbb elbukott partnereit a bajban hagyta, a maga távozását előkészítette, s végül odakinn az itthon maradt „utána következőket” nyilatkozataival befeketítette, bármilyen magyarázatot kapnak is utóbb ezek a cselekedetek, normális mérlegelés szerint egészben arra alkalmasak, hogy pontot tegyenek egy politikai pálya végére. Ma azonban mindez nem érdekes, mert Nagy Ferenc és társai a hazai és külföldi ellenforradalmi erők számára személyes képességeiktől és jellemüktől teljesen függetlenül valami olyant hoznak, melyre azoknak mindennél nagyobb szükségük van: a demokratikus hivatkozási formulák komoly lehetőségét. Ezek az erők eddig reménytelenül kompromittálva voltak nemcsak fasiszta, hanem konzervatív-reakciós részükben is, mert a magyar konzervatív erők Magyarországon oly mértékben ellenállás-képteleneknek bizonyultak a fasizmussal szemben, ahogyan, Németországot kivéve, a világon sehol sem. A magyar ellenforradalmiság mostanáig, ha bármilyen fórum előtt fellépett, vagy bárhol zászlót próbált volna bontani, a legitimizmus, a szegedi gondolat, a magyar irredenta17 vagy a hungarizmus18 jelszavaira hivatkozhatott volna, azaz vagy teljesen hitelüket vesztett, vagy a legjobb esetben önmagában elégtelen jelszavakra. Nagy Ferencék emigrációja annyit jelent, hogy most már az ellenforradalmiság az 1945. évi politikai {2-541.} alapon rendezkedhetik be, mint olyan valami, amely külföldre elüldözött vagy otthon üldözött 1945-ös demokrata államférfiak vezetése alatt áll.

Hogy ennek nagy jelentőséget tulajdonítunk, azt bizonyára sokan túlzottnak fogják találni. Az egyik ellenvetés nyilván az lesz, hogy a magyar ellenforradalmiság lehetőségeit nem politikai formulák és hivatkozások fogják eldönteni, hanem tényleges társadalmi és hatalmi erők. Amennyire szükséges azonban a magyar értelmiség egy részével szemben, mely merőben politikai formulákban gondolkodik, a társadalmi szemlélet fontosságát hangsúlyozni, annyira fontos el nem felejtenünk a politikai formulák, fogalmazások és hivatkozások örök politikai jelentőségét: hatalmas és széles társadalmi erők forgácsolódtak már szét politikai összefogó formuláik elégtelensége miatt, és egészen kis társadalmi erők váltak döntő tényezőkké jó politikai jelszavak és hivatkozási lehetőségek révén.

A másik ellenvetés bizonyára az lesz, hogy azok a világpolitikai erők, melyekre a magyar ellenforradalom s vele immár Nagy Ferenc is számít, akkor is őt és elvbarátait tekintették volna bizalmuk letéteményeseinek, ha mindez nem következik be, s ők pártjukkal együtt a koalícióban maradnak. Ez igaz, azonban ebben az esetben is és ettől függetlenül is súlyos jelentősége van annak, hogy a magyar politikai életnek hol húzódnak a döntő választóvonalai. Egészen Nagy Ferenc emigrációjáig, bármekkora bizalmatlanság volt is a koalíció két oldala között, és bármennyi élesen kommunistaellenes erő működött is a kisgazdapárton keresztül a koalíción belül, mégis a magától értetődő és át nem hágható választóvonal az volt, melynek egyik oldalán a kisgazdákat és a szabadságpártot is magában foglaló antifasiszta demokratizmus, a másik oldalán a fasizmussal többé-kevésbé kompromittált konzervatív vagy fasiszta ellenforradalmiság állott. Ez változott meg Nagy Ferenc emigrációjával. Mert ma immár nemcsak rejtetten, de nyilvánosan és hivatalosan is a kommunistákkal való együttműködési készség vagy engesztelhetetlen szembenállás szerint oszlanak meg a politikai frontok, s ez {2-542.} az új választóvonal immár megengedi, hogy az ellenforradalmi erők engesztelhetetlen kommunistaellenességük előtérbe hozásával elfelejtessék a fasizmusban való kompromittáltságukat.

Ez egyben megmagyarázza másfelől azt is, hogy miért beszélünk Nagy Ferencékkel kapcsolatban ellenforradalmiságról, és miért tekintjük elképzelhetetlennek, hogy az ő személye egy olyan demokratikus csoportosulás jegecesedési pontja legyen, mely nemcsak a kommunisták felé, hanem fasizmus és ellenforradalmiság különféle válfajai felé is tartja a demokratikus választóvonalat. Akinél egyszer a döntő választóvonal eltolódik, az nem tarthat fenn ilyen másodlagos választóvonalakat, mert semmiféle politikai alakulat sem tudja magát az erejét adó politikai és társadalmi tényezőktől függetlenül tartani. Őszinte demokraták benne lehetnek az egész együttesben, hiszen az egésznek a lényege éppen demokratikus és ellenforradalmi momentumok keveredése. Azonban szükségképpeni az ellenforradalmi elemek túlsúlya, mert a teljes demokratizmus tennivalói Magyarországon továbbra is elkerülhetetlenül társadalmi síkon, vagyis baloldalt vannak. A „demokratikus ellenforradalmiság” vezetése tehát szükségképpen Eckhardték köréből,19 legitimistákból és horthystákból fog összetevődni, az országban levő politikai erők közül pedig a kommunistaellenesség, az antiszemitizmus és a szegényparaszt-ellenesség erőire fog számítani. Ennek a konkrét megnyilvánulásai siker esetén igen csúnyák lennének, Orgoványra20 emlékeztetők, meglehetősen függetlenül attól, amit a vezetők mondanának, sőt jórészben attól is, amit akarnának.

Azon, hogy az ellenforradalom Nagy Ferenc és Varga Béla demokratikus múltját hasznosíthatja, nem lehet változtatni. Az azonban csak azután fog eldőlni, hogy mennyiben hasznosíthatja azt a minőségüket, hogy egy minden oldalról szabályosnak és tisztának elismert választás alapján összeült nemzetgyűlés kormányfői és házelnöki tisztét töltötték be, adandó esetben tehát úgy lehet őket felléptetni, mint a törvényes magyar kormányfőt és házelnököt. Ez, mint ütőkártya, elhomályosítaná minden cseh, lengyel, jugoszláv vagy román bizottság21 ütőkártyáit, {2-543.} azonban csak bizonyos feltételek mellett. Ma a volt kormányfő és házelnök kinnléte csak lemondást jelent, nem ellenkormányt. Ma vitán kívül csak egy magyar nemzetgyűlés, egy magyar kormány és egy magyar államfő van a világon, és ezek idebenn vannak az országban. Egy ellenkormány megalakításának a politikai előfeltételei csak akkor nyílnak meg, ha a magyar demokrácia törvényessége a hitel komoly reményével vitássá tétetik, ennek lehetősége pedig a választásokon fog eldőlni.

A MAGYAR DEMOKRÁCIA TÖRVÉNYESSÉGE ÉS A VÁLASZTÁSOK

A magyar demokrácia immár másodszor készül komolyan tiszta választásokra. Az, hogy sok helyi panasz és vita lesz-e, vagy kevés, az államhatalom, a pártok és a választók jó szándékán, nyugalmán és józan értelmességén múlik. Ahhoz azonban, hogy a választás egészben meghamisítódjék, a törvényben magában szükséges megfelelően kihasználható rendelkezéseknek lenniök, ilyenek pedig a mostaniban éppen úgy nincsenek, mint a két év előttiben, még ha a kizáró okok megszaporodtak és megszigorodtak is. Egyetlen szabály van, melynek a révén a választási eredményt irreálissá lehetne tenni, ha ti. az Országos Nemzeti Bizottság22 nem engedne komoly ellenzéki pártot indulni. Ebből a szempontból nem volt különösen szerencsés dolog a szabadságpárt önkéntes feloszlásának az előidézése;23 ez azonban csak akkor válnék katasztrofálissá, ha a többi ellenzéki pártot sem engednék indulni, vagy ha kirekesztenék közülük azt vagy azokat, melyek felé komolyabb ellenzéki indulatok fordulnak, s csak a kevesebb erkölcsi hátvéddel bíró vagy kevésbé komolyan vehető ellenzéki pártokat hagynák a porondon. A jelek szerint ez a veszély nem fenyeget, mert az ország vezetői is tudják, hogy a komoly ellenzék kikapcsolása esetén megismétlődnék az 1945. évi tiszta, de mégis irreális választási eredmény, melynek következtében az ellenzékiség a kormányban részt vevő pártok egymás közötti számarányait borította fel egészségtelen módon.24

Mégis szükséges, hogy a választások tisztaságával kapcsolatban {2-544.} egyrészt néhány elvi kérdést tisztázzunk, másrészt a pillanatnyi helyzet különös kényességére rámutassunk. Úgy látszik ugyanis, hogy a harcosabb baloldaliaknál elsősorban reálpolitikai meggondolások vannak előtérben, s nem mérik eléggé le, micsoda áldás önmagában az ország politikai érzése szempontjából, hogy immár másodszor készülhet tiszta és reális választásokra. Különösen befolyásolja őket az, hogy rajtunk és Csehszlovákián kívül az összes többi kelet-európai országok választásait Nyugaton kifogásolták; s ugyanakkor ezek közül az országok közül egyesekben, bár nem mindegyikben, sokkal nagyobb a társadalmi átalakulás lendülete, mint nálunk. De nem ezért.

A demokrácia formai szabályai és jogintézményi ismertetőjegyei körül sok vita folyt és folyik Magyarországon: gyakran a demokrácia nyugati és keleti felfogása körüli egész ellentétet úgy fogják fel, mint a szabályok tiszteletének vagy megvető felrúgásának a különbségét. A demokratikus formalizmus ellenségeinek teljesen igazuk van abban, hogy szabályos választásokból, a többség tiszteletéből, a bírói jogvédelem biztosításából, sőt szólási, gyülekezési szabadságból magából még nem lesz demokrácia, ha közben épen maradnak a társadalomban a jobbágyi alázat és társadalmi kiváltságtudat kölcsönös beidegződései. Igazuk van abban is, hogy az ellenzék jogainak a tisztelete csak ott képzelhető, ahol a kormány és ellenzék bizonyos alapvető eszményei megegyeznek, s mindegyik biztos benne, hogy ezeket a végső eszményeket a másiknak a kezében sem éri helyrehozhatatlan kár. A weimari német köztársaság, mely engedte, hogy tiszta és szabályos választásokkal a demokrácia halálos ellenségei jussanak uralomra, örök példa arra, hogy a szabályos választás még nem minden. Ez eddig mind igaz. A baj ott kezdődik, hogy kialakul egy lelkiállapot, mely ügyre, helyre és okra való tekintet nélkül mindent „jogi szőrszálhasogatásokra való tekintet nélkül”, „csak a végső célokat tartva szem előtt”, „kíméletlen eréllyel”, „kérlelhetetlenül”, vagyis a feltétlen harc gesztusaival intéz, és azt hiszi, hogy elvesztette azt a napot, melyen valami szabálytalansággal meg nem botránkoztatja a jámbor polgárokat. {2-545.} Abból a helyes felismerésből tehát, hogy a szabálytisztelet még nem biztosítéka a jó demokráciának, így születik az a fordított bölcsesség, hogy akkor nyilván a szabályfelrúgás a biztosítéka. Holott a helyes következtetés az, hogy a szabályokra immár nem tekintő végső harcot a demokrácia közös alapján kívül állók számára kell tartogatni. A magyar demokrácia halálos ellenségei azok az erők, melyek a fasizmus vagy a feudalizmus visszahozásával fenyegetnek; minthogy pedig nyílt fasizmusról ma nem lehet szó, gyakorlatilag azok az erők ellen kell a végső harc riadóját készenlétben tartani, melyeket Horthy, Bethlen vagy Habsburg Ottó nevei jelölnek. Viszont mindenki számára, aki ezekkel az erőkkel komolyan szemben áll, s minden helyzetben, ahol ezek az erők nem fenyegetnek, annyi lojalitás és annyi szabálytisztelet, amennyi csak lehet. Döntő szempont az is, hogy ha a szabályok mellőzése szükségessé válik, ezt a helyzetet nyíltan meg kell vallani és a rendkívüli állapotért felelősséget vállalni. Manipulált választás s általában minden eljárás, melynek tisztasága körül viták kezdődnek és kezdődhetnek, hosszú időre helyrehozhatatlan politikai demoralizáló hatással van, mely a pillanatnyi előnyt hamar semmivé teszi.

Az elvi okokon kívül azonban különösen kényessé, de egyben döntővé teszi a választások mikénti lefolyását az előző nemzetgyűlés volt kormányfőjének és házelnökének az emigrálása. Egy korrekt, kifogástalan és kifogásolatlan választás a demokrácia politikai és diplomáciai emigrációja alól egyszerűen kihúzza a gyékényt: az előző nemzetgyűlés kormányfői és házelnöki minősége, bármilyen tiszta választások voltak az előzők is, egyszerűen túlhaladottá válik, a diplomaták disszidálása pedig egyszerre meglehetősen indokolatlan lépésként fog megjelenni, ha a reákövetkező választás tisztaságát és reális voltát sem lehet a hitel komoly reményével kétségbe vonni. Míg az ország politikai nevelése és a párterőviszonyok tisztázása tiszta választásokat kíván, a demokratikus emigráció méregfogának a kihúzása kínosan tiszta választásokat, amelyekbe még belekötni se lehessen. A szabadságpárt feloszlásának az előidézése máris alkalmat adott {2-546.} arra a rosszhiszemű beállításra, amivel bőven élnek is, hogy itt olyan választások lesznek, melyeken komoly ellenzéknek nem érdemes és nem lehet indulnia. Ha már ez az első hiba megtörtént, alapvető oktalanság volna a választás lefolyásával kapcsolatban további kisebb panaszokat, vitákat és túlkapásokat kockáztatni, melyek a választás reális voltán nem változtatnak, ellenben megfelelő csoportosításban alkalmasak arra, hogy a választás tisztasága körül benn és künn mesterségesen kétséget támasszanak. Ekkor aztán mindenki a magyar baloldalon nevethet, mely egy számára előnyös pillanatban reális választásokat rendez, lemond a választások illetéktelen befolyásolásának a kétes előnyeiről, de ugyanakkor tizedrangú incidensek révén alkalmat ad a választások kifogásolására, amivel megmenti a mind fonákabb helyzetbe kerülő emigráció politikai pozícióját, melynek számára a választások kifogásolhatósága életkérdés.

VILÁGPOLITIKA ÉS MAGYAR POLITIKA

Nagyobbrészt Nagy Ferencék emigrációjával kapcsolatos az a változás is, hogy a magyar politikai fejlődés az eddiginél nagyobb mértékben vált a világpolitikai események és ellentétek függvényévé. Ezért van az, hogy mindabban, amit pl. az előző fejezetekben a jövő lehetőségeiről vagy veszélyeiről mondottunk, igen sok olyan dolog van, melynek bekövetkezte vagy elmaradása nem a hazai fejlődéstől, hanem világpolitikai folyamatoktól, változásoktól vagy állandósulásoktól függ. Világpolitikai hatások alól természetesen egy ország sem vonhatja ki magát, legyőzött ország a legkevésbé, azonban nagyon széles skála vezet a hatásoknak való kitettségtől az eseményekkel szemben való merő függvényi állapotig. Két éven keresztül az ország meg tudott őrizni egy különleges helyzetet, melyet nem lehetett sem nyugati, sem keleti demokráciának elskatulyázni, viszont nagyon is megfelelt az ország fejlődési adottságainak. A legutóbbi időben azonban a világpolitikai hatások oly erővel érvényesültek, hogy azokkal szemben a hazai szükségletek vonalán mozgó erők gyengéknek bizonyultak. Az amerikai sajtó a magyar válsággal {2-547.} kapcsolatban többször felvetette azt a kérdést, hogy vajon a Truman-elv25 nem járult-e hozzá a magyar politikai helyzet felborulásához, s nem tekinthető-e Magyarország a Truman-elv áldozatának. Ők megnyugtatják magukat azzal, hogy mindaz, ami Magyarországon történt, az oroszok és kommunisták együttesen rég megtervelt akciója volt, mely keresztülvivődött volna így is, úgy is. Mi azonban megállapíthatjuk, hogy nagyon is erős az okozati összefüggés a Truman-elvvel kapcsolatos világpolitikai kiéleződés és a magyar események között; legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy a magyar politikai tényezők belső erőtlensége tette és tehette csak ezt a hatást döntővé: mindenekelőtt az, hogy a Nagy Ferenc körüli politikai erők nem tudtak ellenállani annak a hisztériának, mely a világellentétek hamaros kitörését várta, és időben akart a „helyes” oldalra állani.

Az, hogy a magyar fejlődés az eddiginél inkább vált külső események függvényévé, elsősorban azért súlyos, mert a világhelyzet eshetőségei e pillanatban túlságosan nyitottak. Eltekintve a háború esetétől, melyre nem kell és nem lehet jósolni, a béke fennmaradásának változatai is igen sokfélék; kiegyenlítődés és közeledés, kiéleződés és választóvonalak megmerevedése, izolálódás és a választóvonalak eltolódása mind, mind igen lehetséges dolgok, melyek így vagy úgy kihatnak Magyarországra is. A lehetőségek ilyenfajta nyitottsága minden mérlegelést, mely ezekből az alternatívákból indul ki, relatívvá és bizonytalanná tesz, s ami az egyik esetre beállítva helyes, az a másik esetet feltételezve őrültség és viszont. Ennek következtében az ország politikusai csakúgy, mint átlagemberei, mindinkább úgy politizálnak és úgy néznek a jövő elé, hogy ott, ahol a velük ellenkező irányzat felülkerekedésének vagy végleges berendezkedésének a lehetősége felmerül, megáll az eszük. „Mi lesz velünk?”, és „Mi lesz velünk, ha…?” kérdezik a legkülönbözőbb változatokban, és ezalatt azt értik, hogy milyen hatalmi körben, milyen érdekszférában lesz a végleges helyünk, s milyen világhelyzetet feltételezve kell már most a jó pontokat megszerezniök. Az egész beállításban nyilvánvalóan a második világháború előtti helyzet mintája {2-548.} lebeg az érdekeltek szeme előtt. Ott azonban az egyik oldalon a nyilvánvaló őrült gonoszság állt, s csak az volt – Magyarország esetében lett volna – a probléma, hogy miképp lehet idejében a helyes oldalra állani. Ma azonban a dolgok ilyenfajta mérlegelése hamis és tévútra vezető, mert a háborús elintézésnek lényegesen kisebb a valószínűsége, a lehetőségek sokkal nyitottabbak, és a jövő fejlődés számára döntő politikai értékek mind a két oldalon vannak elosztva.

Bele kell-e tehát nyugodnunk abba, hogy az ország egész jövendő sorsa ilyenfajta ellentétek kockáira tétessék fel? Mint mondottuk, úgy látszik, hogy az ország nagyobb része belenyugodott, azt hivén, hogy nem tehet mást. Holott a fentiekből az következik, hogy ezek az alternatívák azért válnak kikerülhetetlenné, mert belenyugszunk a kikerülhetetlenségükbe. Valójában nagyon is lehet olyan politikát művelni, melynek egyaránt van értelme mindenféle világpolitikai lehetőség esetére. Ehhez nem ügyes lavírozás kell és hintapolitika, sőt ellenkezőleg: olyan politika, mely külpolitikában nem „játszik meg” semmiféle fordulatot, hanem a hangsúlyt a belpolitikai szükségletekre és a belpolitikai vonalvezetés egységére és szilárdságára helyezi.

A hazai társadalmi tények ereje ugyanis újból meg újból ellene dolgozik annak a kiéleződésnek, melynek erőtlen politikai életünk és politikai gondolkodásunk ellenállás nélkül átengedi magát. Nem jellegzetes dolog-e, hogy pontosan akkor, amikor az események amerikai mérlege úgy áll, hogy Magyarországon most rendezkedik be a kommunista uralom, idehaza reális választásokra és középpárti előretörésre való készületek vannak a napirenden? Nagyon jól tudjuk, hogy ez is átmenetinek bizonyulhat, és az előtérbe kerülő nem kommunista baloldali erők is rákerülhetnek a két oldalról való felmorzsolódásnak, kompromittálódásnak és kettészakadásnak arra az útjára, melyre a kisgazdapárt rákerült. Mindenképpen áll azonban az az igazság, hogy az ilyen vagy olyan irányú világesemények hazai következményei nemcsak egy irányban, hanem esetleg a hazai fejlődés szükségleteinek hatása alatt, hogy úgy mondjam, dialektikusan {2-549.} is érvényesülnek és érvényesíthetők. Pontosan akkor, amikor Amerika immár leszámol azzal, hogy Magyarországon féktelen kommunista terror dühöng, éppen azért, mert Amerika ezzel leszámolt, és a kommunistaellenes magyar politikai erők irrealizmusát nem táplálja tovább, vagy legalábbis nem táplálja olyan mértékben – éppen ezáltal nyílik meg számunkra újból egy lehetőség, hogy bizonyos belső tisztázódás után az ország a demokratikus kormányzásnak a maga által kiépített útján haladjon tovább. Különösen fontos, hogy az ország politikai életének, sajtójának, publicisztikájának, szellemi életének eddig elért szabadságát megőrizzük, sőt továbbfejlesszük, a félelem eddig kialakult gócait, különösen ha az államhatalomból sugároznak ki, próbáljuk feloldani vagy legalábbis hatókörüket csökkenteni, és a folyó vagy megindítandó alapvető reformok ügyét igyekezzünk egy kicsit kiemelni a pártpozíciókon való viaskodás siralmas posványából. Ez is egy lehetséges érvényesítése, éspedig a hazai fejlődés szükségleteihez szabott érvényesítése világpolitikai helyzetváltozásoknak.

Ma minden jel azt mutatja, hogy az ország saját politikai erői nem állanak úgy, hogy ilyen lehetőségekkel élni tudjanak. De ezek a lehetőségek fennállanak, és néhány falnakmenés és kudarc után ismét sor kerülhet rájuk. A világpolitika helyzetei változhatnak, a hazai tennivalóknak, azonban csupán a nehézségei változnak meg és tolódnak el velük, de nem változik a hazai feladat maga: az ország társadalomszervezetének, életvitelének és szellemi kultúrájának elért fejlettségét őrizve és emelve folytatni radikális társadalmi reformpolitikát. Minden politikai és társadalmi csoportnak s egyáltalán mindenkinek, akiben ennek a feladatnak a tudata él, ma két kötelessége van: megőrizni a szükséges ellentmondás töretlen bátorságát a baloldalon belül és nem feladni semmiféle harci készenlétért az európai szabadságeszmény teljességét, de ugyanakkor töretlenül szembeszállani a felénk áramló, immár nemcsak kommunistaellenes, hanem egyetemesen szocialistaellenes hisztériával és megőrizni a feudális reakcióval és ellenforradalommal való készenlét éberségét.

1947