A KELET-EURÓPAI KISÁLLAMOK NYOMORÚSÁGA

1. E tanulmány elkészítésénél Bibó István felhasználta Az európai egyensúlyról és békéről című, a háború alatt írt nagyobb munkáját. A részletesebb jegyzeteket ezért l. ott: Az európai egyensúlyról és békéről 7–61., valamint 166., 183., 185., 187. és 192. sz. jegyzetek. (I. k. 684–697., 715., 720–721., 724. l.)

2. A lengyel–litván perszonáluniót 1385-ben kötötték meg. Jagelló litván nagyfejedelem (ur. 1377–1392) ekkor vette feleségül Nagy Lajos magyar és lengyel király kisebbik leányát, Hedviget, akit egy évvel korábban Krakkóban lengyel királlyá koronáztak. II. Ulászló néven lépett lengyel trónra (ur. 1386–1434). A lengyel–litván államszövetség Lengyelország bukásáig (1795-ig) állott fenn.

3. Az 1791. évi alkotmány – az 1788–1792 között ülésező ún. „négyéves szejm” által 1791. máj. 3-án elfogadott alkotmány, amely Lengyelországot alkotmányos monarchiává alakította át. Eltörölte a királyválasztást, a nemesi konfederációkat és a liberum vetót (lat., szabad tiltakozás). Az utóbbi 1652 óta lehetővé tette, hogy egyetlen követ tiltakozó szava megakadályozza egy javaslat törvényerőre emelkedését, aminek következtében a lengyel törvényhozás majd másfél évszázadra működésképtelenné vált. Bevezette a miniszteri felelősséget és a kétkamarás országgyűlést. A bocskoros nemességtől megvonta a követválasztási jogot, s így a mágnásokat megfosztotta – könnyen megvásárolható – szövetségeseiktől. A polgárság megerősítését célozta, hogy a városok a közigazgatás és a bíráskodás terén teljes autonómiát kaptak, s követeket küldhettek az országgyűlésbe, igaz, hogy csak tanácskozási joggal. Bizonyos nemesi előjogokat is kiterjesztettek rájuk: így pl. vásárolhattak földet, s betölthettek minden {2-851.} állami vagy egyházi hivatalt. A parasztságnak tett engedményt azáltal, hogy a földesúri önkénnyel szemben „a jog és az országos kormányzat” védelme alá helyezte. Biztosította a szabad vallásgyakorlatot. Az alkotmány, amely a francia forradalom szellemében fogant, s a feudális anarchiát megszüntetve megteremtette a polgári fejlődés politikai feltételeit, azonban csak alig egy évig volt érvényben. Az ún. mágnásellenzék az orosz cári csapatok segítségével átvette a hatalmat, s hatályon kívül helyezte az alkotmányt.

4. A harmadik felosztás után (1795) Lengyelország önálló államként megszűnt létezni. A „maradék Lengyelország” alatt Bibó talán a Napóleon által 1807-ben, korábban Poroszországhoz tartozó területeken mesterségesen létrehozott kis államot, az ún. Varsói Nagyhercegséget érthette, amelynek francia mintára saját alkotmánya volt, s lengyelek kormányozták. A 2,6 millió lakosú Varsói Nagyhercegség hadseregét 1813-ban a cári csapatok szétverték.

5. Az 1814–15-ös bécsi kongresszuson a Napóleon felett győztes hatalmak, Ausztria, Poroszország és Oroszország felosztották egymás között a franciák által elhódított lengyel területeket. Ausztria és Poroszország visszakapták korábbi birtokaikat, az előbbi Galíciát, Krakkó nélkül, az utóbbi Kelet-Poroszországot, kiegészítve a Varsói Nagyhercegség nyugati részével és olyan nagyvárosokkal, mint Poznań és Toruń. A Varsói Nagyhercegségből létrehozták a Lengyel Királyságot (más néven a Kongresszusi Lengyelországot), amelyet alkotmányos monarchiaként perszonálunió formájában „örökre” egyesítettek Oroszországgal. Ezt a területi elrendezést, amely 1918-ig érvényben maradt, a lengyel történetírás nem tekinti Lengyelország újabb – tehát negyedik – feldarabolásának, mivel az önálló lengyel állam már két évtizede nem létezett.

6. Az antifasiszta nagyhatalmak 1945 nyarán a potsdami konferencián egyeztek meg abban, hogy Lengyelország nyugati határa a Balti-tengertől az Odera és a Neisse folyók mentén, a csehszlovák határig kell húzódjon, s Lengyelország felhatalmazást {2-852.} kapott arra, hogy az attól a vonaltól keletre fekvő területeken élő német ajkú lakosságot kitelepítheti Németországba. Az NDK és Lengyelország 1950. júl. 6-án írtak alá egyezményt arról, hogy az Odera–Neisse mentén húzódó határt végleges határvonalként ismerik el.

7. 1419 és 1434 között.

8. A párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanács (1916) kezdeményezésére, amelynek elnöke Tomáš G. Masaryk volt, 1917-ben alakultak felfegyverzett csehszlovák légiók Franciaországban, Jugoszláviában, Olaszországban és Oroszországban. Összlétszámuk kb. 150 ezer főre tehető. Csak a nyugati hadszíntéren lévő légiók kapcsolódtak be a harcokba az antant oldalán, jelentősebb hadműveletekben azonban nem vettek részt. Az oroszországi Csehszlovák Légió 1918-ban átállt a fehérek oldalára, s elfoglalva a transzszibériai vasutat, komoly károkat okozott a fiatal szovjet-orosz államnak. 1919-ben Vlagyivosztokon keresztül szállították haza. A légiósok a csehszlovák államban – az átcsatolt területeket is beleértve – a közhivatalokban, a hadseregben fontos pozíciókat kaptak, sőt a földreform során sokan közülük kisebb földbirtokhoz is jutottak.

9. Az önálló Csehszlovákia 1918. okt. 28-án alakult meg.

10. Az egységes csehszlovák nemzet koncepcióját az első világháború idején Párizsban a cseh emigráció vezetői, Beneš, Masaryk és társai dolgoztak ki, s a Csehszlovák Nemzeti Tanács propagálta. Csehszlovákia megalakulása után a cseh politikai vezetés továbbra is fenntartotta ezt a felfogást, ami szlovák részről nagy ellenkezést váltott ki. A húszas évek első felében a Csehszlovák Kommunista Párt is a csehszlovák nemzeti egység alapján állt. Valójában azonban nincs és korábban sem létezett egységes csehszlovák nemzet; a múlt század elejétől kibontakozó nemzeti fejlődés két önálló nemzetet alakított ki, a csehet és a szlovákot.

11. A szociáldemokrata Zdenĕk Fierlinger elnökletével 1945. ápr. 3-án Kassán alakult meg a Cseh és Szlovák Nemzeti Tanács kormánya, s ott hirdette meg Csehszlovákia helyreállítását célzó {2-853.} programját, az ún. Kassai programot. Köztársasági elnökké ismét Eduard Benešt választották.

12. Lengyelország ötszöri felosztása – Bibó Lengyelország ötödik felosztásaként értelmezi az 1939-es szovjet–német megnemtámadási egyezményt, amelynek értelmében a Szovjetunió 1939. szeptember második felében felszabadította Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziát, s határait mintegy száz kilométerrel nyugatabbra helyezte át. A náci Németország és a Szovjetunió közötti új határokat később szerződésben szabályozták.

13. Karagyorgyevics- (Karadjordjević)-ház – szerbiai, később jugoszláviai fejedelmi, ill. királyi uralkodócsalád. Alapítója Kara Djordje (1752–1817), az 1804–1813. évi törökellenes szerb felkelés vezetője. Tagjai fél évszázados szünet után 1903-ban kerültek ismét a trónra, s 1945-ig uralkodtak, amikor is Jugoszláviában kikiáltották a köztársaságot.

14. Azt, hogy az ún. Králove Dvůr-i és Zelená Hora-i kéziratok hamisítványok, nem Masaryk leplezte le. A 19. sz. első felében már a korai szlavisták megfogalmaztak bizonyos kételyeket, a nyolcvanas évek közepén Jan Gebauer, a prágai cseh egyetem tanára volt az, aki korszerű nyelvészeti módszerekkel bizonyította be, hogy a Václav Hanka által 1817–18-ban felfedezett kéziratok hamisítványok. Masaryk annyit tett, hogy folyóiratában, az Athenaeumban leközölte Gebauer (és mások) erről szóló cikkét, ami akkor a felfűtött nacionalista légkörben igen bátor cselekedetnek számított; átmenetileg kárt okozott politikai tekintélyének, s ideiglenesen egyéni elszigetelődéséhez vezetett. (L. Kovács Endre: Tomáš Garrigue Masaryk – Történelmi arcképek. Bp., 1976. 521–525.; Machoveč, Milan: Tomáš G. Masaryk. Graz–Wien–Köln, 1969. 120–129., 245–252.)

15. Máté Ev. 5:46–47.

16. Albánia függetlenségét 1912. nov. 28-án kiáltották ki, az ország több mint öt évszázados török uralom után szabadult fel. A lett polgári köztársaság 1918. dec.-ben, az észt 1919. máj. 19-én alakult meg. Észtország 1939. szept. 28-án, Lettország {2-854.} okt. 5-én, Litvánia okt. 10-én kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött a Szovjetunióval, amely lehetővé tette szovjet katonai bázisok kiépítését. A Vörös Hadsereg 1939. szept. 17-én bevonult Vilniuszba, Litvánia fővárosába, majd 1940. jún. 17-én Lettországba és Észtországba, hogy megvédje ezen országokat a náci Németország részéről fenyegető veszéllyel szemben. Litvániában 1940. jún. 17-én, Lettországban jún. 20-án, Észtországban jún. 21-én megdöntötték a fasiszta, ill. reakciós rendszereket, s népi kormányok alakultak. Mindhárom országban egyidejűleg (jún. 14–15-én) parlamenti választásokat tartottak, amelyekből a kommunisták vezette demokratikus erők kerültek ki győztesen, s egyszerre, júl. 21-én kiáltották ki a szovjethatalmat. Augusztus elején mindhárom balti államot felvették a szovjet szocialista köztársaságok sorába.

17. Ortega y Gasset, José: A tömegek lázadása. Bp., 1938. 199–207.

18. Savoya – önálló grófság, majd hercegség (1416–1720), később a Szardíniai Királysághoz, Franciaországhoz, ill. Olaszországhoz tartozott. Az 1860-ban rendezett népszavazás óta Franciaország része.

19. A trianoni békeszerződés (1920. jún. 4.) után olasz közvetítéssel létrejött osztrák–magyar egyezmény értelmében 1921. dec. 4-én népszavazást rendeztek Sopronban a város hovatartozandóságáról. A szavazás eredményeként – amit a fehérterrorista különítményesek jelenléte nem kis mértékben befolyásolt – Sopron Magyarország része maradt.

20. Auvergne – régi francia tartomány Franciaország középső részén. 603-tól a 17. sz.-ig önálló grófság volt.

21. Jugoszlávia náci lerohanása, 1941 után Bulgária katonailag megszállta a korábban Jugoszláviához, ill. Görögországhoz tartozó, jobbára bolgárok lakta macedón területek egy részét. A második világháború végén a fegyverszüneti egyezmény (1944. okt. 23.) értelmében Bulgáriának e területeket ki kellett ürítenie. Görögország a háború után bejelentette igényét a Bulgáriához tartozó Pirin-hegység vidékére. A vitát az 1947. febr. {2-855.} 10-én Párizsban aláírt bolgár békeszerződés zárta le, amely visszaállította mind Jugoszláviát, mind Görögországot illetően Bulgária 1938 előtti határait. Macedónia továbbra is három ország, Bulgária, Jugoszlávia és Görögország között osztódott fel. A Pirin-hegység vidékét Görögország nem kapta meg, az ma is Bulgária része.

22. Az 1931. dec.-i, ún. westminsteri statútum szerint, amely a brit birodalom helyén létrehozta a Brit Nemzetközösséget, a domíniumok (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-afrikai Unió, Írország) a brit birodalom önálló, autonóm államai, egyenjogúak Angliával, kül- és belpolitikájukat illetően nincsenek alávetve sem egymásnak, sem Angliának, csupán a koronához való hűség fűzi össze őket, s szabadon csatlakoztak a volt angol gyarmatok szövetségéhez. A második világháború után számos, függetlenségét kivívó angol gyarmat lett a Brit Nemzetközösség tagja, pl. India, Pakisztán, Ghana stb., de voltak olyanok is, mint pl. Burma (1947) és Írország (1949), amelyek kiléptek.

23. Kelet-Poroszországban, Mazuriában és Warmiában 1920. júl. 28-án rendeztek népszavazást, amely – a porosz közigazgatás és rendőrség jelenlétében – a lengyelek vereségével végződött. Lengyelország e területekből csupán néhány falut kapott. Felső-Sziléziában a népszavazás 1921. márc. 20-án zajlott le. 500 ezren, főként falusiak Lengyelország mellett, 700 ezren, zömmel városiak Németország mellett szavaztak. 1921 májusában, attól félve, hogy az antanthatalmak kedvezőtlen döntést hozhatnak a terület sorsáról, fegyveres felkelés robbant ki a lengyelek körében. Az antant közbelépésére fegyverszünetet kötöttek, s hosszas tárgyalások után rendezték a területi kérdéseket oly módon, hogy Felső-Szilézia délkeleti része, beleértve az ipari övezetek felét, Lengyelországhoz került.

24. Bibó valószínűleg az 1939–40-ben, a német–szovjet megnemtámadási egyezmény után a Baltikumból Németországba áttelepített németekre utal.

25. Ferrero, G.: Reconstruction. Talleyrand à Vienne (1814–1815). Paris, 1940. 106. (A továbbiakban: Ferrero, G.: Reconstruction.)

{2-856.} 26. Az ún. hétéves háború (1756–63) nemcsak Európában – a szárazföldön – folyt, hanem kiterjedt a tengerekre és a gyarmatokra is. Franciaország és Anglia elsősorban Észak-Amerikában, Nyugat-Afrikában és Délkelet-Ázsiában háborúztak egymással, amelybe később Spanyolország is bekapcsolódott. A gyarmati háború Franciaország súlyos vereségével végződött, többek között át kellett adnia Angliának Kanadát, Új-Skóciát, Dominikát, Tobagót és Szenegált.

27. Ferrero, G.: Reconstruction, 93.

28. I. Sándor (1777–1825) – orosz cár, 1801-től 1825-ig. Csatlakozott az európai monarchiák Napóleon elleni koalíciójához, de Poroszország összeomlása után aláírta a tilsiti békét (1807). Egy évvel később szövetségre lépett Franciaországgal, és 1811-ig támogatta az Anglia ellen irányuló kontinentális zárlatot. Befejezve a hét éve tartó orosz–török háborút (1806–1812) és kibékülve Svédországgal várta Napóleon 1812. évi támadását. A franciák visszavonulása után részt vett a drezdai és a lipcsei csatában (1814), s a szövetséges seregekkel vonul be Párizsba. Jelentős szerepet vitt a bécsi kongresszuson, ő kezdeményezte többek között az Oroszország számára sok előnnyel járó Szent Szövetség létrehozását.

29. Lotaringia – régi francia tartomány. Az 1870–71-i francia-porosz háború után – Elzásszal együtt – a győztes Németországhoz csatolták (Elzász-Lotaringia). Az I. világháború után az 1919-i versailles-i békeszerződés értelmében került vissza Franciaországhoz.