{3-212.} VI. FEJEZET •
A HATVANNÉGY KÖZÉPFOKÚ KÖZPONT ÉS A NEKIK MEGFELELŐ NYOLCVANNYOLC NAGYJÁRÁS VAGY VÁROSKÖRNYÉK


FEJEZETEK

A Településhálózat-fejlesztési Koncepció 3. pontjának c) alpontja szerint a középfokú központok a megyénél kisebb területrészek számára hivatottak ellátni a gazdasági-igazgatási-oktatási, valamint a különböző szolgáltatási és ellátási funkciókat; egyes ún. részleges középfokú központok ugyanezeket a funkciókat csak bizonyos részben látják el. A Koncepció szerint a középfokú központokat úgy célszerű fejleszteni, hogy lakosságuk 20–40 000 fő, vonzáskörzetük lakossága – a központtal együtt – 50–120 000 fő körül legyen; a részleges középfokú központokat pedig úgy, hogy lakosságuk 8–15 000 fő, vonzáskörzetük lakossága pedig 20–25 000 fő körül legyen. A Koncepció 64 teljes értékű középfokú központot és 39 részleges középfokú központot sorol fel, melyeket az 5. sz. táblázat és a neki megfelelő 5. sz. térkép tartalmaz némi átminősítésekkel. Ebben a fejezetben a 64 középfokú központra vonatkozóan fogjuk vizsgálni azt, hogy azok országos elosztásban milyen vonzásterületeket vonzanak maguk köré, és ez milyen értelmű területi beosztást kíván; a továbbiakban e kérdést először területi szempontból, vagyis a központok száma, mérete, elhatárolása, eloszlása és minősítése szempontjából, azután pedig közigazgatási szervezeti szempontból fogjuk vizsgálat alá venni.

a) A KÖZÉPFOKÚ KÖZPONTOK SZÁMA

Tisztázandó mindenekelőtt, hogy ennek a 64 középfokú központnak a kijelölése országosan hány középfokú vonzáskörzetet hoz létre. Hogy ezt megkapjuk, a felsorolt 64 központhoz hozzá kell adnunk az összes (kiemelt, rendes és részleges) felsőfokú {3-213.} központokat – összesen 23-at – és a fővárost, mint amelyek a maguk nagyobb vonzásterületén belül egy kisebb, közvetlenebb körzet számára szintén ellátják a középfokú központ funkcióit. Ezek szerint 88 középfokú funkciót ellátó központunk van, amelyek körül az országot 88 középfokú vonzáskörzetre, területi egységre kell felosztanunk. Ez a 80–90-es szám vissza-visszatér területrendezési irodalmunkban. Kb. 80 központot tételez fel Erdei Ferenc Magyar város c. művének egyik zárófejezetében, ahol a magyar alföldi tanyás város települési szerkezetéből levont tanulságok alapján először veti fel egy olyan országos városközpont-hálózat szükségességét, amelyben az ország minden pontjának megvan a maga városi funkciókat ellátó központja. Eszláry Károly, aki 1947-ben a Városi Szemlében9 három alternatív közigazgatási területrendezési tervet vázolt fel nagymegye-, középmegye- és kismegyerendszer elnevezés alatt, az országot mindhárom változatban csaknem azonos számú alapegységre osztotta fel, a nagymegyéken belül 87 járásra, a középmegyéken belül 93 járásra, a kismegyerendszerben pedig 90 kismegyére. Valamivel több, 98 városkörnyéket vett számításba e sorok írójának Erdei Ferenc elgondolásain alapuló Magyarország városhálózatának kiépítése c., 1949-ben megjelent műve. Viszont pontosan 80 ún. alrégiót javasolt a Perczel Károly vezetése alatt 1963-ban készült Magyarország Településhálózat-fejlesztési Tanulmányterve. Végül megállapíthatjuk, hogy egyrészt a járások számbeli csökkenésének és méretbeli növekedésének folyamata, mely az utolsó két évtizedben szinte állandóan folyt (jelenleg – 1975. január 1-je óta – 92), a jelek szerint szintén egy 90 körüli számnál fog nyugvópontra jutni; másrészt a városok szaporodásának folyamata (jelenleg a fővárost nem számítva 82) ugyancsak egy ilyen szám felé mutat. Mindezek alapján a 80–90-et elfogadhatjuk a magyarországi középfokú, illetőleg ilyen funkciót teljesítő egységek és vonzáskörzeteik irányadó számául. Annál is inkább reálisnak látszik ez a szám, mert az ország túlnyomó részében meglehetős egyértelműséggel adva vannak az e felosztás számára alkalmas központok: az eddigi {3-214.} tervekben és a Településhálózat-fejlesztési Koncepció jegyzékeiben a tervezett központok között kb. 70 ismétlődően egyezik, s mint majd látni fogjuk, a Koncepció központjegyzékére vonatkozóan javasolható csökkentések vagy hozzáadások száma is a 10 alatt marad.

b) A VONZÁSTERÜLETEK MÉRETEI

A következő kérdés az, hogy Magyarországnak 80–90 egységre való felosztását feltételezve átlagosan milyen méretű egységekhez jutunk. Ennek megválaszolásához, csakúgy, mint a felsőfokú központoknál, előbb egy előzetes kérdést kell tisztáznunk; azt, hogy a középfokú központok vonzásterületei méreteinek összehasonlításánál a hozzájuk beosztott részleges középfokú központok vonzásterületeinek méreteit odaszámítsuk-e. A felsőfokú központoknál ugyanezzel a kérdéssel kapcsolatban arra az eredményre jutottunk, hogy oda kell számítanunk őket, mert különben az előírásos méretű egységek ténylegesen nem jöttek volna ki az ország területéből. A középfokú központok vonzáskörzeteinek méretelőírásai nem adnak erre ilyen egyértelmű választ, mert a rendes középfokú központokra vonatkozó előírások (50–120 000 lakos) meglehetősen tágak, a részlegesek vonzáskörzeteire vonatkozó előírások (20–25 000 lakos) meglehetősen kicsinyek, úgyhogy a rendes középfokú vonzáskörzetek maximális méreteibe könnyen beleférnek az összes részleges központok vonzáskörzetei is, viszont minimális méreteik esetén mellettük is kitelnek az ország területéből. Ha egyszer azonban áll az, hogy bizonyos középfokú funkciókat a részleges központok vonzáskörzeteire nézve is valamely rendes központnak kell ellátnia, akkor logikusabb itt is – mint a felsőfokú központoknál – abból kiindulni, hogy a részleges központok vonzáskörzetei a rendes központok vonzáskörzeteiben benne foglaltatnak. Hozzátehetjük végül, hogy ha a rendes középfokú központok vonzásterületeit az alájuk beosztható részleges központok vonzásterületei nélkül (pl. Körmend környékét Szentgotthárd vonzásterülete nélkül) {3-215.} gondoljuk el, akkor számos esetben a rendes központ vonzáskörzete nagyon is a Koncepció által elgondolt méretek alá kerül.

Ha az országot ezek szerint osztjuk fel 80–90 középfokú egységre, természetesen úgy, hogy eltekintünk az átlagnál valamivel szükségszerűen nagyobb méretű felsőfokú központok középfokú vonzáskörzeteitől, akkor gyakorlatilag kb. 1000 négyzetkilométeres átlagterületű, kb. 10–20 kilométer sugarú és kb. 60–80 000 átlaglakosságú egységeket s egymástól 20–40 kilométerre lévő székhelyeket kapunk. Ilyen körülmények között a Településhálózat-fejlesztési Koncepciónak az a méretbeli előírása, hogy a középfokú központok vonzáskörzeteit úgy kell fejleszteni, hogy lakosságuk – a központokat is beleértve – 50–120 000 fő körül legyen, reálisnak látszik. Az ilyen méretű egységeket egyelőre egyrészt nagyjárások, másrészt városkörnyékek nevezetével fogjuk illetni, tekintettel a járások és városok várható számával való fent említett egyezésre.

Hasonlóképpen reális a Koncepciónak az a méretelőírása is, hogy a középfokú központoknak maguknak a fejlesztésénél 20–40 000-es lakosságszámot kívánatos elérni. A Koncepció számára a maga középfokú központjainak a kiválasztásához rendelkezésére állt – a 23 felsőfokú központon és a fővároson felül – kb. 20–25 kiépült (20 000-en felüli) város, kb. 25–30 ennél kisebb, de a városi rangot már elért továbbfejleszthető kisváros; de ezenfelül számításba kellett vennie egy sor kezdődő kisvárosi jelleget mutató községet, sőt néhány falut is, mivel az egyenetlen területi eloszlás miatt nem minden város jött szükségképpen számításba, s adódtak teljesen várostalan vidékek is. Végeredményképpen a kijelölt 64 középfokú központnak kb. egyharmada éri el a Koncepció által kívánatosnak tartott, városi jellegű 20 000-es belterületi lakosságszintet, kb. fele a 10–20 000 közötti fejlődésképes kisváros és kb. egyhatoda a 10 000 alatti, de többnyire a 10 000-től nem nagyon messze eső község: közöttük Encs és Lenti képviselik az olyan faluszerű helységeket, ahol a városi központot gyakorlatilag a semmiből kell felépíteni. Mindez nem érinti a Koncepció 20–40 000-es előírásának realitását, mert hiszen {3-216.} amennyire nincs okunk Magyarország s így az egyes vonzáskörzetek összlakosságának jelentős növekedésére számítani, annyira számíthatunk a városi központok lakosságának további állandó gyarapodására.

c) EGYES VONZÁSTERÜLETEK KONKRÉT MÉRETBELI PROBLÉMAI

Az alábbiakban érinteni fogjuk a központok és vonzáskörzeteik néhány konkrét méretbeli problémáját; nem készítünk minden egyes központra és vonzásterületre kiterjedő teljes számításokat, hanem azokat a helyzeteket fogjuk a rendelkezésre álló statisztikai adatok vázlatos felhasználása alapján szemügyre venni, ahol az egyes központok és vonzáskörzeteik önmagukkal, egymással, a Koncepció méretelőírásaival vagy a statisztikai adottságokkal ellentétbe kerülnek, vagy problémát vetnek fel. Az egyes helységek hovatartozását az optimális megközelíthetőség elve alapján tételeztük fel, s ott, ahol azok megfeleltek ennek az elvnek, egyszerűen a járáshatárokból indultunk ki. A Budapest vidéki járásszékhelyek vonzáskörzeteinek a meghatározásánál azonban nem ezekhez a járásokhoz, hanem Budapest vonzáskörzetéhez számítottuk azt a negyven-egynéhány községet, melyek a budapesti nagyagglomerációba való betagolódás folyamatában vannak, s a fővárosi városrendezés munkálataiba is bekapcsolódtak.

Elsőre azt a – különösebb problémát nem jelentő – méreteltérést említjük meg, hogy a felsőfokú központok középfokú vonzáskörzetei is természetszerűen valamivel nagyobbak az átlagos középfokú vonzáskörzeteknél. Úgy is mondhatnánk, hogy e központok nagyjárásai már kismegyei méretűek, ahogyan ugyane központok kismegyéi rendszerint középmegyei méretűek szoktak lenni. Előfordul, hogy e központok középfokú szinten is nagyobb vonzást fejtenek ki, többnyire azonban az a helyzet, hogy főleg a székhely többletlakossága növeli meg a méreteket, míg maguk a vonzáskörzetek sem területben, sem lakosságban nem lényegesen nagyobbak az átlagos középfokú vonzáskörzeteknél.

{3-217.} A kiemelt felsőfokú központok középfokú vonzásterülete többnyire 200–300 000-es lakosságú, kivéve egyrészt Debrecent, mely valamivel e méret fölé kerül, amennyiben Hajdúböszörmény nem válik önálló központtá, másrészt az ennél kisebb vonzásterületű Győrt. Győr és a rendes felsőfokú központok vonzáskörzete 120–200 000 lakosra terjed ki. Kivétel ebben Nyíregyháza, melynek vonzáskörzete viszont jóval felette van a 200 000 lakosnak, s felette marad ennek a számnak akkor is, ha Tiszavasvári részleges központ, mely ma egész környékével a nyíregyházi járáshoz tartozik, végül nem oda, hanem Hajdúnánáshoz kapna beosztást. A nyíregyházi vonzáskörzet túlméretezettségén végsőleg nem lehet segíteni, mert abból semmilyen irányban nem lehet egy teljes értékű középfokú vonzáskörzetet leszakítani. Mérlegelni lehetne azonban a jelenleg is járásszékhely Nagykállónak, valamint egy kissé távolabb eső kisebb környék középpontjában fekvő Gávavencsellőnek részleges központok rangjára való emelését, mely esetben Nyíregyháza szorosan vett vonzáskörzete megfelelően csökkenne.

A részleges felsőfokú központok középfokú vonzáskörzetei már nagyobbrészt a középfokú központokra előírt méretek között maradnak, bár azok között inkább a nagyobbak között foglalnak helyet. Egyedül Eger, Salgótarján (Pásztó és Szécsény részleges központok vonzáskörzeteivel kiegészített) és Veszprém (Balatonfüred és Zirc részleges központok vonzáskörzetével kiegészített) vonzáskörzete megy a 120 000-es előírás fölé, de ezek közül Eger és Veszprém az a két részleges felsőfokú központ, melyeket a rendes felsőfokú központok közé való átminősítésre javasoltunk.

A közönséges középfokú központok közül Cegléd, Mátészalka és némileg Kisvárda vonzáskörzetei azok, melyek szorosan megközelítik vagy valamivel felülhaladják a Koncepció által előírt 120 000-es felső határt.

Cegléd városkörnyékének lakosságát növeli Nagykőrösnek mint alközpontnak az idetartozása, s növeli a 16 000-es lakosságú szomszédos Abony, melynél mérlegelhető, hogy ne tartozzék-e {3-218.} inkább Szolnokhoz; a legfőbb növelő tényező pedig Budapest könnyű megközelíthetősége és kisugárzása. Cegléd esetében tehát Abonynak esetleges Szolnokhoz csatolásán kívül más tennivaló nemigen adódik.

Mátészalkát elsősorban a határ felé nagy mélységben elhúzódó fehérgyarmati alközpont idetartozása növeli meg. Nincs messze Mátészalkától a vásárosnaményi alközpont sem, melynek vonzáskörzete azonban Mátészalkát már lehetetlenül megnövelné. Itt lép be Kisvárda problémája, melynek vonzáskörzete akkor közelítené meg a 120 000-et, ha Vásárosnamény alközponti vonzáskörzete odakerülne, ami indokolt, mert maga Vásárosnamény ugyan egyforma távolságban van Mátészalka és Kisvárda között, és Mátészalka felé jobb és többféle közlekedése van, de vonzáskörzetének egésze inkább Kisvárda felé húzná. Mátészalka és Kisvárda túl nagy méretein csupán Fehérgyarmat és Vásárosnamény feljebb minősítése, rendes középfokú központtá való emelése segíthetne, amit indokoltnak tartunk.

A többi rendes középfokú központ túlnyomó részének vonzásterülete a Koncepció által előírt 50–120 000-es népességi határok között marad. Most arról a néhány központról ejtünk szót, melynek vonzásterülete a Koncepció által előírt, amúgy is elég széles keret legalsó határánál, az 50 000 főnél is kevesebb lakosságú. Ezek között sereghajtóknak tekinthetjük a csupán 30 000 körüli vonzásterülettel rendelkezőket. Ilyenek: Csongrád mindenképpen, Hajdúnánás, Szigetvár és Várpalota bizonyos feltételek mellett.

Csongrád esetében ugyan magának a városnak 15 000-et meghaladó és 20 000 felé haladó belterületi lakossága van, de vonzásterülete a székhellyel együtt is alig haladja meg a 30 000-et, és semmilyen irányban nem növelhető, lévén szinte beszorítva a székhelytől kb. 10 kilométerre eső Szentes és kb. 20 kilométerre eső Kiskunfélegyháza vonzásterületei közé. Erre való tekintettel indokolt volna Csongrádot részleges központtá átminősíteni, mely esetben semmi kétség nem volna afelől, hogy egész területének Szenteshez kell kerülnie, mely Csongráddal és vonzásterületével {3-219.} együtt is az átlagot lényegesen meg nem haladó, szabályos 80–90 000-es vonzáskörzettel rendelkezne.

Hajdúnánásnál, mely szintén a rendes középfokú központok jegyzékében szerepel, az a probléma, hogy közvetlen vonzásterülete nem terjed ki többre, mint Hajdúdorog községre, mellyel együtt is alatta marad a 30 000-es lélekszámnak: rendes központi minősége nyilván azon a feltevésen alapult, hogy hozzákerül még vagy Tiszavasvári mint részleges központ körzete, vagy Polgár és vidéke, vagy esetleg mind a kettő. A kérdést az dönti el, hogy a megyei keretek (s Polgárnál a folyóhatárok) mennyiben lesznek súlyponti jelentőségűek, mert ez mindkét esetben kihat a döntésre, éspedig ellenkező előjellel: Tiszavasvári és körzete akkor kerülhet a hozzá Nyíregyházánál közelebb eső Hajdúnánáshoz, ha Nyíregyházához húzó megyei kapcsolatai jelentőségüket vesztik; Polgár és vidéke viszont éppen akkor kerül a távolabb levő Hajdúnánástól a folyó túlpartján bár, de egészen közel lévő Leninvároshoz, ha Hajdú megyei kapcsolatai válnak jelentőség nélküliekké. Hajdúnánás vonzáskörzete mindkét változatban – Polgárral együtt valamivel, Tiszavasvárival együtt jóval – a 40 000 fölé kerül. Végül abban a kevésbé valószínű esetben, ha bármely okból olyan döntés születne, hogy Tiszavasvári, mint részleges központ, Nyíregyházánál marad, ahová járásilag most is tartozik, viszont Polgár és vidéke Leninvároshoz kerül, akkor Hajdúnánást logikusan törölni kell a rendes középfokú központok közül és beilleszteni a Debrecen körüli hajdúvárosok részleges középfokú központok rangját viselő gyűrűjébe. Tekintettel a megyei kapcsolat súlyának feltehető megmaradására, a legvalószínűbb megoldás Polgárnak és a környező községeknek Hajdúnánás alá való beosztása, melyekkel együtt Hajdúnánás vonzáskörzete megközelíti a rendes középfokú központok számára előírt méretet; sőt elképzelhető Tiszavasvári és Polgár egyidejű idecsatolása, mely esetben természetesen nincs méretbeli probléma.

Szigetvár akkor marad a 30 000-esek között, ha vonzáskörzete jelenlegi járásával marad azonos. Ha azonban a jelenleg a Siklósi {3-220.} járáshoz tartozó Sellye és vidéke, mely légvonalban közelebb esik Szigetvárhoz, arrafelé jobb közlekedést is kap, akkor Szigetvár vonzásterülete felmegy 40 000 körüli lélekszámra, és Siklósé csak valamivel csökken 50 000 alá. Szigetvárnak részleges központtá való átminősítése semmiképpen sem volna célszerű, mivel az egyetlen számba jövő közeli központ, Pécs, távolabb van tőle, semhogy oda lehetne csatolni.

Várpalota helyzete némileg hasonló Csongrád helyzetéhez: be van szorítva 20–20 km távolságban Veszprém és Székesfehérvár közé, s a kettő között közvetlenül csak pár ezer főnyi környező lakosság csatlakozik Várpalota 24 000-es lakosságszámához, melynek vonzásterülete azokkal együtt is alatta marad a 30 000-nek. Dél felé való közlekedésének megjavításával azonban ezt a mennyiséget valamivel a 40 000 fölé lehet tornázni. Részleges központtá való átminősítését fel lehet vetni, de ez ellen szól az, hogy magának a központnak is még erőteljes növekedése várható, és akár Székesfehérvár alá kerülne részleges központként (melyhez nagyon kevéssel közelebb van), akár Veszprémhez (melyhez vonzásterülete, mint egész, esik közelebb), mindenképpen túlságosan megnövelné azok vonzásterületét.

40 000-et megközelítő, azaz határesetben már elfogadható méretű vonzásterülete van Lentinek, Mezőtúrnak, Mórnak és Tatának. Lenti esetében az a helyzet, hogy ha emiatt átminősülne részleges központtá, akkor itt nagyfokú hovatartozási célszerűtlenség lépne fel: Lenti maga Nagykanizsa alá rendelődne, azonban közvetlen vonzáskörzetének jó részét el kellene tőle csatolni és Zalaegerszeghez kapcsolni, melyhez közelebb van, mint Nagykanizsához. Feltehető viszont, hogy Lentinek várossá való kiépítése során lakossága nemcsak saját vonzásterületéről, hanem távolabbról érkezőkkel is gyarapodni fog, s akkor a lenti vonzáskörzet összlakossága is megnövekszik.

Mezőtúr a részleges központként feltétlenül hozzákerülő Túrkevével és néhány szomszédos faluval együtt szintén 40 000 körüli egység központja, mely akkor kaphatna nagyobb méreteket, ha a megyehatárok jelentőségüket vesztenék, s így a szarvasi {3-221.} és gyoma-endrődi részleges központok Mezőtúr alá rendelődhetnének. Erre az alábbi d) pontban még visszatérünk. Mezőtúrnak azonban akkor is meg kell középfokú minőségben maradnia, ha az említett két részleges központ vonzásterületei nem osztódnak be hozzá, egyszerűen azért, mert magában is jelentős város, és nincs a környékén olyan nála jelentősebb, mely alá be lehetne osztani.

Mór vonzáskörzete sem éri el a 40 000-es lakosságszámot, még ha egy-két idehúzó Komárom megyei községet hozzácsatolnánk is. Viszont ha részleges központtá minősítenénk át, és Székesfehérvár alá kapna beosztást, annak vonzáskörzetét csaknem 200 000-re megnövelné. Mégis ez az átminősítés látszik célszerűnek abból a később, e fejezet e) pontjában kifejtendő okból, hogy ha Mór rendes középfokú központ marad, akkor a hozzá közel fekvő Kisbér részleges központ vonzáskörzetét hozzá kellene beosztani, ezt azonban nehézzé teszi az, hogy Kisbér más megyébe és más megyeszékhely vagy megyeszékhelyek vonzáskörzetébe tartozik. Célszerűbb elrendezést kapunk, ha Mór, mint részleges központ, Székesfehérvár alá, Kisbér, mint részleges központ, Komárom alá kap beosztást, mely esetben egymás közötti határaik egyben alkalmas középfokú és felsőfokú határok is.

Tata helyzete Csongrádéhoz és Várpalotáéhoz hasonló: be van szorítva a kb. 10 kilométernyire lévő Tatabánya és kb. 20 kilométernyire lévő Komárom közé, s így saját vonzásterülete valamivel 40 000 alatt marad. Ha részleges központtá minősülne át, egészében simán Tatabányához kerülhetne, mely azonban ebben az esetben túlnőne a kritikus 120 000-es lakosságszámon.

Megjegyezzük, hogy Csongrád, Várpalota és Tata háromszoros torlódást jelentő esetein kívül is van számos olyan helyzet, ahol a két székhely egymástól való távolsága alatta marad a 20 kilométernek, így a vonzásterület sugara ezen a távon alatta marad a 10 kilométernek. Ilyenek: Bonyhád-Szekszárd, Gyula-Békéscsaba, Mezőkövesd-Eger, Nagykáta-Jászberény, Nyírbátor-Mátészalka, Püspökladány-Karcag. Mindezeknél azonban {3-222.} az a helyzet, hogy a két központ mintegy egymás hátának támaszkodva az ellenkező irányban megfelelő méretű vonzásterülethez jut, nem indokolt tehát a kisebb központ alárendelése vagy felosztása, mert vele együtt olyan területek is a másik központ alá kerülnének, melyek attól már túl nagy távolságra vannak, vagy annak területét túlságosan megnövelnék.

Méretbeli okokból ellenkező értelmű átminősítést lehet felvetni azoknál a részleges középfokú központoknál, melyeknek vonzásterülete meghaladja vagy megközelíti a rendes középfokú központok számára előírt méretek alsó határát, az 50 000-es lakosságszámot. 50 000-et meghaladó vonzásterülete van az alábbi részleges központoknak: Dabas, Hajdúböszörmény (Hajdúhadház és Téglás ide való beosztása esetén), Kunszentmárton (Tiszaföldvár-Martfű mint részleges központ vonzásterületével együtt), Szarvas (Gyoma-Endrőd mint részleges központ vonzásterületével együtt) és Törökszentmiklós. Ezek közül Dabas kérdését az alábbi f) pontban Budapest-vidék problémái között fogjuk tárgyalni, Kunszentmárton és Szarvas problémájára pedig az alábbi d) pontban a részleges központok Körös menti torlódásának tárgyalása során térünk majd ki.

Hajdúböszörmény esetében maga a város belterülete csaknem 30 000 főnyi lakosságú, de közvetlen és feltétlenül hozzá tartozó környéki község csak a községként ma is hozzá beosztott, vele egy vasútvonalon fekvő és csekély lakosságú Hajdúvid. Jelentős és a rendes központi rangot indokoló 50 000-es vonzásterülete Hajdúböszörménynek akkor adódnék, ha a légvonalban hozzá legközelebb eső Hajdúhadház és a mellette lévő Téglás is hozzá kerülnének; ezeknek azonban megvan a saját Debrecenbe vezető vasútvonaluk, s együtt szintén kitesznek egy 20 000-es kis körzetet; úgyhogy Hajdúböszörmény feljebb minősítése helyett ugyanúgy javasolni lehetne Hajdúhadháznak részleges központ rangjára való emelését, mely esetben mindketten a Debrecent körülvevő alközpontgyűrű tagjai lehetnének.

Törökszentmiklós esetében annak Szolnoktól már elég távol eső, a Tisza mentén feljebb fekvő területekre is kiterjedő vonzáskörzete {3-223.} indokolná azt, hogy emelkedjék rendes középfokú központ rangjára; viszont Szolnoknak mint felsőfokú központnak a közelsége inkább azt indokolja, hogy Törökszentmiklós maradjon meg részleges központnak Szolnokhoz beosztva, melynek középfokú vonzásterületét 130 000-ről kb. 170 000-re emeli.

A rendes középfokú központok 50 000-es méreteit megközelítő vonzásterülete van a következő részleges központoknak: Békés, Fehérgyarmat, Kapuvár, Komló, Vásárosnamény.

Békés esete Hajdúböszörményéhez hasonló: ugyanúgy lehet mérlegelni rendes központ rangjára való emelését, mint azt, hogy esetleg a most a Békéscsaba alá beosztott, de vasúti fővonalon fekvő Mezőberény néhány községgel együtt kiszakítódjék a vasúti szárnyvonalon fekvő Békés körzetéből, s Békés is és Mezőberény is részleges központokként egyaránt Békéscsabához kapjanak beosztást.

Fehérgyarmat és Vásárosnamény esetleges rangemelését már felvetettük Mátészalka, illetőleg Kisvárda vonzásterületének lakossági túlterheltségére való tekintettel; ezt vonzáskörzetük mérete is indokolja.

Kapuvár teljes vonzásterülete, ha azt az optimális megközelíthetőség elve alapján Csorna és Sopron között megállapítanánk, egyenlő a megszűnt Kapuvári járás területével, és megközelíti a rendes középfokú központok 50 000-es alsó határát. Kapuvár azonban, mint részleges központ, e terület egészét nem tarthatja meg, mert ha a hozzá legközelebb eső Csornához részleges központként egész vonzásterületével beosztást kapna, akkor nagyfokú hovatartozási célszerűtlenség jelentkezne az egykori Kapuvári járás nyugati felénél, mely lényegesen közelebb van Sopronhoz, mint Csornához. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor Kapuvár mint részleges központ részére lehetséges vonzásterületének csak a csonkját hagyhatjuk meg. Ezért és városiassága miatt is – több lakosságú is, és előbb is lett város, mint Csorna – indokolt volna Kapuvárt a rendes középfokú központok közé átminősíteni.

Komló, ha úgy tekintjük, mint a ma még járásszékhely szerepét {3-224.} játszó, de a központok jegyzékében már nem szereplő Sásd központi szerepének örökösét, akkor szintén elég tekintélyes vonzásterület központjának látszik. Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy a központnak Sásdról délkeleti irányban Komló felé való eltolása folytán a Sásdi járás északi feléből nagyobb résznek kell Dombóvárhoz kerülnie, délnyugati felének tekintélyes része pedig egyenesen Pécsre gravitál, akkor indokoltnak látszik, hogy a Péccsel a Mecsek gerincén határos Komló maradjon meg részleges központnak, Pécs bolygóvárosának.

d) A VONZÁSKÖRZETEK ELHATÁROLÁSI KÉRDÉSEI

Az egyes vonzásterületek egymás közötti határait s azok kérdéseit szintén csak a problémák érzékeltetése erejéig fogjuk felvázolni. Itt elsősorban az optimális megközelíthetőség elvéből mint a legáltalánosabb érvényű szempontból fogunk kiindulni, s mivel a járások egymástól való elhatárolása – egy megyén belül – általában szintén az optimális megközelíthetőség elvét követte, itt is módunkban van bizonyos fokig a járáshatárra támaszkodni és hivatkozni.

A leggyakoribb elhatárolási probléma az, amikor az optimális megközelíthetőség szempontja különböző szinteken más-más eredményre vezet, s ebből egyik vagy másik szinten hovatartozási célszerűtlenség adódik. Az ütközés legtipikusabb esete a felső fokú vonzásterületek (megyék) elhatárolási szempontjainak összeütközése a középfokú vonzásterületek (járások) elhatárolási szempontjaival. Egy olyan elképzelhető közigazgatási rendszerben, melynek a középfokú központok vonzásterülete, a nagyjárás vagy városkörnyék a jellegzetes súlyponti egysége, az egyes települések hovatartozását a középfokú központok optimális megközelíthetősége alapján kell eldönteni, s a hovatartozási célszerűtlenségeket más szintre lehet szorítani. Valószínűbb azonban a jelenlegi helyzet fennmaradása, melyben a közigazgatás jelentős súlypontja marad a felsőfokú egységen (megyén, nagymegyén), {3-225.} mely esetben a felsőfokú központok (megyeszékhelyek) optimális megközelíthetősége a döntő szempont, s a középfokú egységek (nagyjárások, városkörnyékek) elhatárolásánál el kell viselni az ebből esetleg adódó hovatartozási célszerűtlenségeket.

Először röviden utalunk a városkörnyékeknek azokra a hovatartozási problémáira, melyek a megyék súlyponti egység jellege mellett is orvosolhatók, akár a mai megyerendszeren, akár a III. fejezetben felvázolt korrigált nagymegyerendszeren belül. Ezek közül a legfontosabbak:

Balassagyarmathoz gravitál Pest megye Szobi járásából több község, melyek azért tartoznak Pest megyéhez, mert Budapestet megyeszékhelyként könnyebben elérik, mint Nógrád székhelyét, Salgótarjánt; ezek természetszerűen visszacsatolhatók Balassagyarmathoz, nemcsak egy városkörnyék-rendszerben, de egy olyan nagymegyerendszerben is, ahol Balassagyarmat maga is Pest megyéhez tartozik.

Bonyhádhoz húznak Baranya megye Pécsi járásának egyes községei, amelyek oda is csatolhatók nemcsak egy városkörnyék-rendszerben, de egy olyan nagymegyerendszerben is, ahol Tolna megye megszűnik, és Bonyhádnak magának is Pécs a megyeszékhelye.

Dombóvárhoz húz Baranya megye Sásdi járásának és Somogy megye Kaposvári járásának számos községe: ezek közül néhánynak Tolna megyéhez való csatolása és Dombóvár város alá való beosztása 1975 januárjával megtörtént; Dombóvár teljes vonzáskörzetének a várossal való egyesítését – akár a város alá való beosztás, akár egy megfelelő méretű Dombóvári járás újbóli felállítása útján – megkönnyítené egy olyan nagymegyerendszer is, melyben Tolna megye feloszlása folytán Dombóvár és vidékének Kaposvár válik a megyeszékhelyévé.

Hatvanhoz húz Pest megye Aszódi járásának és Nógrád megye Pásztói járásának néhány községe, s a Hatvan vonzásterületét háromfelé szabdaló megyehatárok okozták, hogy a Hatvani járás Heves megyén belül aránylag kicsinek bizonyulván, megszűnt; e községeknek Hatvanhoz kell kerülniök, s ezt a jelenlegi {3-226.} megyerendszer keretében is megvalósíthatja ama javaslatunk, hogy mind Hatvant és Heves megyei vidékét, mind Nógrád megye néhány határos községét is Pest megyéhez kell csatolni, amivel Hatvan egész vonzásterülete egy megyébe kerül, s járása is helyreállhat.

Két Békés megyei község, Bucsa és Ecsegfalva a Szolnok megyei Karcag, illetőleg Kisújszállás közvetlen városi vonzókörébe esik, s egy hajszállal talán magához Szolnokhoz is közelebb, mint jelenlegi megyeszékhelyükhöz, Békéscsabához; ezért ez a célszerűtlenség a város környéki község intézménye révén a mai megyerendszerben is csekély megyehatár-módosítással orvosolható.

Nagykanizsának a volt Csurgói járásból meg kellene kapnia mindazokat a falvakat, melyek hozzá közelebb esnek, mint Nagyatádhoz, amit megkönnyítene egy olyan nagymegyebeosztás, melyben Zala megye déli része Nagykanizsával együtt Somogyhoz kerül, s így ez az átutalás is egy megyén belül zajlik le.

Vác felé gravitálnak a Rétsági járás déli felének községei, s odacsatlakozásuk elől elhárul a közbeeső megyehatár akadálya egy olyan nagymegyerendszerben, melyben Nógrád megyének ez a része is Pest megyéhez kerül.

Ezeknél súlyosabbak azok az esetek, amikor a megyehatárok egy reformált megyerendszerben, nagymegyerendszerben is – amennyiben a nagymegye súlyponti egység – továbbra is nehezítik a középfokú központok vonzáskörzeteinek egymás közötti elhatárolását.

Ilyen eset áll fenn Jászberény és Heves egymás közötti viszonylatában: több jászsági község, Jászszentandrás, Jászivány, sőt Jászapáti is lényegesen közelebb esnek Heveshez, mint Jászberényhez, viszont az őket Hevestől elválasztó megyehatár meglehetősen pontosan követi a megyeszékhelyek, Szolnok és Eger közötti optimális megközelíthetőséget. Ezenfelül itt nemcsak a megyehatár akadálya a merőben racionális határvonásnak, hanem az a ma is élő nagyon erős történeti kohézió, mely a Jászságot összetartja. Itt meglehetősen nehéz teljesen racionális megoldást {3-227.} erőltetni, de felvethető, hogy Heves vonzását nem csökkentené-e, ha – indokoltan – részleges központ rangjára emelkedne Jászapáti, mely hosszú időn át járásszékhely volt, 10 000 körüli belterületi lakossággal és a Jászberényen átfutó vasútvonallal párhuzamos jó vasútvonallal rendelkezik.

Nem kevésbé útjában áll a megyehatár annak, hogy a Somogy megyéhez tartozó Siófokhoz kapcsolódhassanak a hozzá húzó Fejér megyei községek Enying környékén, mivel ezek a községek megyeszékhely szempontjából mégis inkább Székesfehérvárra gravitálnak. A kérdés a megyerendszeren belül szinte megoldhatatlan: először is nem megoldás Siófoknak Fejérhez való csatolása, mert a város maga ugyan szintén közelebb esik Székesfehérvárhoz, mint Kaposvárhoz, de ugyanezt somogyi hátországáról már nem lehet elmondani; ugyancsak nagyon nehéz részleges központot létesíteni e kétfelé húzó vidék számára, mert a számba jövő nagyobb helyek közül Enying e területnek túlságosan a nyugati végén, Polgárdi tőle túlságosan északra fekszik, viszont a geometriailag legcélszerűbb pont – Kisláng – tökéletes közlekedési holt térben foglal helyet, s a városiasodás egyéb támpontjaival sem rendelkezik.

Különleges és a vonzásterületek arányos elosztását is érintő problémát jelentenek a folyóhatárokat átvágó vonzáskörzetek. Az elhatárolásra gyakorolt hatásuk hasonló a megyehatárokéra, melyekkel egyébként a kritikus pontokon egybe is esnek. Főleg a Duna középső és a Tisza felső folyása határol el olyan területeket egymástól, melyek sokáig különálló életet éltek, s a folyó ezeken a részeken egyben megyehatár is, sőt a Tisza felső szakaszán a folyó egyben a debreceni és miskolci kerület természetes határa is. Ugyanakkor a középfokú központok egymás közötti viszonylatában nem egy helyen jelentkezik a folyóhatárt átmetsző vonzás.

Ilyen helyzet áll fenn Borsod és Hajdú megyék határán, ahol a Tisza jó és természetes határt alkot a két megye között, de ugyanakkor a Tisza-parton fekvő Polgárral és vidékével szemben érvényesül a túlparton fejlődő Leninváros vonzóereje, holott {3-228.} e vidéknek Hajdú megyén belül Hajdúnánás volna a központja. Itt is enyhítené a problémát, és könnyebbé tenné Polgár és vidékének Hajdúnánás alá való beosztását, ha a 10 000 főt meghaladó belterületi lakossággal és jó közlekedési helyzettel rendelkező Polgár részleges középfokú központ rangjára emelkednék.

Még nehezebb ugyanez a probléma valamivel lentebb, Tiszafüred környékén, mely Szolnok megye legészakibb csücskében járásszékhely és középfokú központ úgy, hogy járásának legnagyobb községe, Kunmadaras inkább Karcaghoz húz, viszont Tiszafüred vonzása saját járásán kívül kihat még a Hajdú megyei Egyekre, sőt némileg Tiszacsegére is, továbbá a Tisza másik partján lévő Heves megyei Poroszlóra s a környező falvakra, sőt néhány kisebb Borsod megyei falura is. Szinte sajnálhatjuk azt a régi időt, mikor Heves megye még átnyúlt a Tiszán, és magában foglalta Tiszafüredet is; igaz viszont, hogy a mai Tiszafüredi járás délibb községeit már nehéz volna Szolnoktól elcsatolni. Itt is enyhítené Tiszafürednek a folyón átható és a megyei kereteket megbolygató vonzását, ha Heves megyében az Egerhez és Mezőkövesdhez közel eső, csekély lakosságú, de jó közlekedési helyzetű Füzesabony – mely ma is járásszékhely – részleges központ rangjára emelkednék. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Tiszafüredi járáshoz és Tiszafüredhez mint középfokú központhoz tartozó s a Tisza folyása mentén lejjebb fekvő Szolnok megyei Abádszalók maga is részleges középfokú központ, amely rangot a vele szemben lévő parton fekvő Kisköréről elnevezett vízmű várható iparosító és városfejlesztő hatása indokolja. Ha azonban Abádszalók akár csak részleges központ is, óhatatlanul érvényesülni fog a vonzása legalább a szemben lévő Heves megyei Kiskörére s tán más falvakra is, amivel Hevesnek mint középfokú központnak amúgy sem népes vonzásterülete csökken tovább.

Kunszentmiklós elhatárolási problémái részben szintén a Dunával mint határfolyóval függenek össze. Mint kijelölt középfokú központ, jó közlekedési csomópont és egykori járásszékhely {3-229.} célszerűen vonzáskörébe vehetné a megszűnt Dunavecsei járás községeinek nagyobb részét. Ennek hátránya viszont az, hogy lehetséges vonzásterületének kissé túlságosan is az északi végén foglal helyet, míg a hozzá északra csatlakozó Dömsöd már nemcsak Pest megye, de egyben Budapest-vidék része is. Viszont délebbre Kunszentmiklós vonzása a Duna partján levő terület tekintetében már szembetalálkozik a túlsó Duna-parton közlekedésileg igen jól fekvő Fejér megyei Dunaföldvár vonzásával, aminek csökkentésére fel lehetne vetni a Kunszentmiklóstól délebbre fekvő Solt részleges központi szerepének lehetőségét is.

e) A RÉSZLEGES KÖZPONTOK BEOSZTÁSA A TELJES ÉRTÉKŰ KÖZÉPFOKÚ KÖZPONTOKHOZ

Lényegében elhatárolási probléma a következő fejezetben tárgyalandó részleges központoknak a rendes középfokú központokhoz való beosztása is. Országosan a legtöbb részleges központ esetében nem vitás, hogy az optimális megközelíthetőség elve alapján mely rendes középfokú központ alközpontjaként lehet őket számba venni. Egyes esetekben azonban több megoldás között is lehet választani, s néhol a fennálló vagy lehetséges megyei határok is bonyolítják a helyzetet.

Ilyen helyzet áll fenn Barcs mint részleges központ esetében, mely valami kevéssel közelebb van a Baranya megyei Szigetvárhoz, mint az ugyancsak Somogy megyei Nagyatádhoz, viszont vonzásterülete olyannyira középen fekszik a kettő között, hogy mint egész, célszerűen egyik alá sem osztható be, maga pedig, mint részleges központ, nem súlyponti egység székhelye. Ugyanakkor csekély, 30 000 körüli és egyik irányban sem növelhető vonzásterülete miatt önállósítása kevésbé jön tekintetbe. Ilyen körülmények között a megyei hovatartozás jelentkezik döntő szempontként, s Barcsot Nagyatádhoz utalja.

A Komárom megyei Kisbérhez mint részleges központhoz a rendes központok közül a Fejér megyei Mór esik legközelebb. {3-230.} Ha azonban oda kapna beosztást, ez lehetetlen helyzetet hozna létre megyei és kerületi szinten, mert Kisbért Székesfehérvár megyei székhely és Budapest kerületi székhely alá vinné, holott Kisbér és vonzáskörzete megyei szinten Tatabánya vagy Győr, kerületi szinten pedig Győr alá kívánkozik. A kérdést azonban megoldja az, hogy Mórt, mint láttuk, indokoltnak látszik (kis vonzáskörzete miatt) részleges központtá átminősíteni, mely esetben Mór és Kisbér egymás közötti vonzáskörzeti határai egyben célszerű középfokú (járás-), felsőfokú (megye-) és kerületi határok is.

Említettük már, hogy Tiszavasvári részleges középfokú központ vonzáskörzetét középfokú szinten Hajdúnánás mint legközelebbi rendes középfokú központ alá volna célszerű beosztani, azonban felsőfokú (megyei) szinten Nyíregyháza esik hozzá legközelebb, melynek járásába ma is tartozik. Ezt a kapcsolatot csak a megyei keret háttérbe szorulása esetén lehet figyelmen kívül hagyni.

Említettük Vásárosnamény részleges központ helyzetét, mely maga valamivel közelebb van Mátészalkához, azonban vonzásterületének egésze inkább Kisvárda alá kívánkozik; feltéve ha nem minősül vonzáskörzetének megközelítően elegendő méretei alapján át rendes középfokú központtá, ami a problémát tárgytalanná teszi.

Kiterjedtebb probléma a részleges központok Körös menti torlódása, ahol belőlük négy foglal sorra egymás mellett helyet: Tiszaföldvár–Martfű, Kunszentmárton, Szarvas és Gyoma-Endrőd. Igaz, valahová be lehet osztani mindegyiket, Tiszaföldvár–Martfűt Szolnokhoz, Kunszentmártont Szenteshez (mely ezzel meghaladja a 120 000-es felső határt), Szarvast és Gyoma-Endrődöt pedig Mezőtúrhoz, mely éppen ezáltal jutna megfelelően átlagos méretekhez. Ha azonban figyelembe kell vennünk a megyehatárokat is, melyek Kunszentmártont Szentestől és Szarvast és Gyoma-Endrődöt Mezőtúrtól elválasztják, s amelyek mind Szolnok–Csongrád, mind Szolnok–Békés vonatkozásában megyei szempontból jó helyen vannak, úgyhogy egy megyereform {3-231.} sem igen mozdítaná el őket – akkor nincs más megoldás, mint egyrészt a járásszékhely Kunszentmártonnak teljes értékű középfokú központ rangjára emelése, ami után Tiszaföldvár–Martfű hozzá kerülhet beosztásra, másrészt az ugyancsak járásszékhely Szarvasnak teljes értékű központ rangjára emelése, ami után Gyoma-Endrőd kaphat hozzá beosztást, mely ma is a szarvasi járáshoz tartozik.

f) KÖZPONT NÉLKÜLI TERÜLETEK

Szemügyre kell most vennünk az országnak azokat a területeit, melyek a Koncepcióban adott központjegyzékek mellett elegendő közelségben lévő központ nélkül maradnak. Tekintettel arra a megállapításunkra, hogy egy átlagos középfokú vonzásterület (nagyjárás vagy városkörnyék) sugara 10–20 kilométer, a központ nélküli állapot legegyszerűbb mértékéül azt találtuk, hogy központ nélkülinek tekintsük az országnak azokat a pontjait, amelyeknek a legközelebbi központtól való távolsága a 25 km-t meghaladja; ezek feltalálásának legegyszerűbb módjául az látszott, hogy sorra vegyük azokat a központpárokat, melyeknek egymástól való távolsága az 50 kilométert megközelíti vagy meghaladja, és azokat a központokat, melyeknek az országhatártól való távolsága a 25 km-t megközelíti vagy meghaladja. Ilyen helyzet áll fenn a következő pontokon:

Budapest és Székesfehérvár között a Budapestet 20–30 kilométeres körzetben övező központgyűrű egy ponton hézagos, amint arra Budapest-vidék problémájával kapcsolatban majd visszatérünk: javaslatunk az lesz, hogy valahol Martonvásár vagy Baracska környékén indokolt volna egy közbülső Budapest vidéki központot beiktatni.

A Siófok és Marcali közötti túl nagy, csaknem 60 kilométeres távolságot enyhíti az, hogy közöttük ott van Fonyód mint részleges központ. Valójában az a helyzet, hogy a vonzáskörzetek területi elosztása sokkal jobb lenne, ha Fonyód lenne a rendes {3-232.} és Marcali a részleges központ, mert Fonyód a budapesti fővonalon pontosan félúton, 40–40 kilométerre fekszik Siófok és Nagykanizsa között. E pillanatban azonban, a Fonyódi járásnak 1975. január 1-jével történt megszűnése után, nem látszik túlságosan kilátásosnak egy ilyen értelmű minőségcserét javasolni.

Siófok és Kaposvár között ugyancsak feltűnően nagy a távolság: itt valaha két járásszékhely is közbeékelődött két jelentéktelen vasútállomásnál, Tabon és Igalon. Minthogy azonban ezen a távolságon a kaposvár-siófoki vasútvonal halad végig, és elég jó összeköttetést biztosít az egész terület számára, itt esetleges új részleges központ felállítását csak akkor érdemes mérlegelni, ha a közbülső területen a városias fejlődésnek valamilyen különleges újabb tényezője mutatkozik: ennek híján valószínűleg elég lesz ezen a távon tudatosan törekedni a közlekedés minél nagyobb méretű megjavítására.

Kalocsa és Kunszentmiklós nagy távolsága miatt mérlegelni lehetne egy közbülső településnek, Soltnak részleges központ rangjára való emelését, amit már javasoltunk a Duna túlpartján levő Dunaföldvár vonzásának a csökkentése céljából is.

Nyíregyháza és Sátoraljaújhely távolsága miatt indokolt volna a Nyíregyházától északra fekvő szabolcsi részek számára valahol Gávavencsellő környékén legalább egy részleges központot beiktatni, amit már javasoltunk Nyíregyháza tehermentesítése céljából is.

Gyula és Berettyóújfalu között mérlegelni lehetne valahol Komádi táján egy részleges központ beiktatását.

Kazincbarcika és a Bódva-völgyi északi határ között a jelenlegi járásszékhely, de a központok jegyzékében már nem szereplő Edelény aligha maradhat központ Kazincbarcika közelsége miatt, viszont a Sajó völgyében fekvő Kazincbarcika nehezen lehet az északi Bódva-völgy számára jó központtá; ezért mérlegelni kellene valahol Szendrő táján legalább egy részleges, de inkább egy teljes értékű középfokú központ megtervezését.

Eger és Salgótarján között az egykori Pétervásári járás területe szintén jól fogadna egy közbevetett részleges központot, amely {3-233.} szerepre legalkalmasabbnak a jó közlekedési és központi fekvésű Recsk látszik, melyet a Perczel-féle Tanulmányterv is felvetett alrégiószékhelyként.

Vác és a nyugati határ, illetőleg Balassagyarmat és az északnyugati határ között az Ipoly völgye mindkét központtól egyformán messze, a 25 kilométeres sugáron túl esik, a légvonalban közelebb eső Esztergomtól pedig a híd nélküli Duna és a közbeékelődő csehszlovák terület választja el; itt tehát indokolt volna egy új részleges központ lehetőségét mérlegelni valahol Vámosmikola táján, amely egykor egy kisméretű járás székhelye volt, vagy attól délebbre vagy északabbra aszerint, hogy ez a részleges központ Vác alá vagy Balassagyarmat alá kerül-e beosztásra. Ennek eldöntésében bizonyára szerepet fog kapni a Dunakanyar e részére tervezett vízlépcső és erőmű is.

g) BUDAPEST-VIDÉK KÖPONTJAI

Budapest vidékén a különböző kijelölt s ki nem jelölt központok vonzásterületei oly bonyolultan fonódnak egymásba és függenek össze az összbudapesti agglomerációval és agglomeráció-rendszerrel, hogy az ebből adódó méret-, hiány-, elhatárolási és minősítési kérdéseket indokolt a többiektől elválasztva tárgyalni.

Budapestnek és vidékének a városiasság, városiasodás és várossal való összefüggés különböző szintjein és helyzeteiben élő részei gyűrűszerűen sorakoznak a legbelsőbb városmag köré. A belső városmag a 100 éve egyesült Budapest területe, melyet körben övez a sokáig különálló, 1949-ben a fővárossal egyesült, de azóta is még valamennyire kivehető peremvárosok gyűrűje, mely a belső városmaggal együtt alkotja az ún. Nagy-Budapestet. Nagy-Budapest körül az erősen városiasodó peremközségek újabb gyűrűje van kialakulóban, melynek tagjai a fővárossal való lassú összenövés folyamatába kerültek, a teljes összenövéstől kisebb vagy nagyobb távolságban. Ez az a negyven-egynéhány község, melyek ténylegesen már belevonódtak a főváros településfejlesztési, {3-234.} területrendezési és városrendezési műveleteibe. Az egész együttest Budapest-környéknek nevezhetjük, vagy esetleg Nagyobb-Budapestnek. E települések belátható időn belül jórészben ugyanúgy városokká fognak alakulni, mint egykor Újpest, Kispest és társaik, s talán azoknál tovább fognak önálló életet élni. Szentendre már régen város, Százhalombatta nemrég alakult azzá, s nyilván következnek mások is: Érd, Szigetszentmiklós, Dunaharaszti, Vecsés, Dunakeszi (vagy Dunakeszi-Fót) s esetleg még Göd, Gyál, Gyömrő, Kistarcsa-Csömör, Maglód-Ecser, Pilisvörösvár stb. is. Jelenleg az idetartozó községek zöme náluk Budapesttől távolabb eső központokhoz van járásilag beosztva, kivéve a budai hegyvidék községeit, melyeket a Budai járás fog össze. Nyilvánvaló azonban, hogy e községek nagyobb része hamar tehernek fogja érezni Budapesttől elfelé húzó központjait, és vagy várossá fog alakulni, vagy egy külön Budapest környéki járásban egyesül, vagy mint község, a főváros alá kerül beosztásra.

Az új peremvárosoknak ezen a gyűrűjén, Budapest-környéken túl következik a Budapest körüli helyi központoknak az a gyűrűje, mely központok nagyobb részben belátható időn belül nem fognak összeépülni Budapesttel, ezzel szemben a fővárostól elfelé vezető irányban jelentős méretű, falusi, mezőgazdasági területeket is magában foglaló vonzásterületekkel rendelkeznek, melyek a fővárossal erős gazdasági és társadalmi kölcsönhatásban élnek. Ezt az egész területet együtt Budapest-vidék néven foglalhatjuk össze: egészében az a terület ez, melyet az V. fejezetben Pest (Budapest) kismegyéjeként vázoltunk fel. Az e területre eső központok vagy központjelöltek nagyobb része szerepel a Településhálózat-fejlesztési Koncepció jegyzékeiben: Gödöllő, Monor, Ráckeve mint rendes középfokú központok, Bicske és Dabas mint részleges középfokú központok. Valamennyire hasonló helyzetben van Vác, sőt talán Esztergom is, de ezek vonzásterületeinek vannak olyan külsőbb részei, melyeket már nem indokolt Budapest-vidéknek tekinteni. Különleges és kettős helyzete van Szentendrének, mely a Nagy-Budapestet körülvevő új peremvárosi {3-235.} gyűrű, Budapest-környék része, s nyilván ezért nem került bele (a frissen várossá lett Százhalombattával együtt) a Koncepció városjegyzékeibe. Ugyanakkor helyzete hasonlít a külső központgyűrűnek a Koncepció jegyzékeiben szereplő tagjaihoz, melyeknek jelentős vonzásterületük van a fővárostól távolodó irányban: ez van Szentendrének és kisebb méretben a Pilis hegység területe formájában, melynek járási székhelye is. Szentendrének e helyzete folytán vannak Budapest környékén valamivel kívül eső Budapest vidéki központ feladatai is, amelyekre figyelemmel kell lenni akár a Koncepció jegyzékeibe való formális beillesztés útján, akár másképpen. E kettős helyzet (a leendő Budapest környéki nagyagglomeráció része + egy Budapest vidéki városkörnyék központja) településfejlesztési és szervezeti követelményeinek kidolgozása azért is fontos, mert a Budapest környéki nagyagglomeráció esetleges további növekedése során más központok is Szentendre kettős helyzetébe kerülhetnek, pl. Gödöllő vagy Monor.

Meg kell végül említenünk, hogy ebben a Budapest vidéki központgyűrűben az egyik oldalon – délnyugaton a budapest–székesfehérvári és budapest–dombóvári vasúti fővonalak mentén – űr tátong: nincs megfelelő közbülső Budapest vidéki központ. Elképzelhető, hogy e területnek Érd vagy a már városi rangú Százhalombatta legyen a központja, csakúgy, mint az ugyancsak a budapesti nagyagglomerációhoz tartozó Szentendre a pilisi hegyvidéknek. Érd azonban maga is egy meglehetősen központ nélküli település, és túl közel is van már Budapesthez; Százhalombatta pedig túlságosan a szélén fekszik a szóban lévő gazdátlan területnek. Felvetjük tehát itt egy további Budapest vidéki központ kifejlesztését – valahol Martonvásár vagy Baracska táján.

Rövid megjegyzést érdemes még tenni arról a tényről, hogy a Budapest vidéki központok közül egyesek teljes értékű, mások részleges központokként szerepelnek a Koncepció jegyzékeiben. Ez a megkülönböztetés kétségtelenül kifejezi azt a fejlettségi különbséget, mely egyrészt Gödöllő, Monor és Ráckeve, pláne {3-236.} Vác vagy Esztergom, másrészt Bicske és Dabas között van, azonban a Településhálózat-fejlesztési Koncepció elsődleges feladata nyilván nem tényleges állapotokat rögzíteni, hanem a településhálózat-fejlesztés programját! Annyi bizonyos, hogy ha Budapest vidékén is fenn akarjuk tartani a rendes és részleges középfokú központok e megkülönböztetését, akkor a részleges központokat valahová be kell osztani, éspedig aligha egy szomszédos sugaras főútvonalon fekvő rendes központhoz, hanem csak Budapesthez magához. Valójában az összes Budapest vidéki központoknak bizonyos értelemben a részleges központ szerepköre felel meg, mivel Budapest közelsége folytán lesznek középfokú funkciók, melyeket óhatatlanul Budapest fog ellátni e vidékek számára. Ugyanakkor e vonzáskörzetek lakosságszáma azt teszi szükségessé, hogy központjaikban a rendes középfokú központokét megközelítő méretű hivatali és szolgáltatási apparátus jöjjön létre. A különböző funkciók egyenként való elemzése fogja eldönteni, hogyan oszlanak majd meg ezek Budapest és a Budapest vidéki központok között, abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy ez a megoszlás nem mindenben fog hasonlítani a rendes és részleges központok közötti szokványos funkciómegoszláshoz. De az is bizonyos, hogy a Budapest vidéki központok valamiféle egységes minősítésére van szükség: kell hogy vagy mind rendes központok, vagy mind részleges központok, vagy – ami a legindokoltabbnak látszik – mind sajátságos minősítésű Budapest vidéki központok legyenek. Mindez nem vonatkozik a távolabb fekvő és magukban is jelentős Vácra és Esztergomra, melyeknek szükségképpen rendes központoknak kell maradniok.

{3-237.} h) ÁTMINŐSÍTÉSI JAVASLATOK ÉS LEHETŐSÉGEK ÖSSZEFOGLALÁSA A KÖZÉPFOKÚ KÖZPONTOKKAL KAPCSOLATBAN

Érdemes most röviden összefoglalni, hogy a rendes középfokú központokkal kapcsolatban az előbb végigtárgyalt szempontok alapján milyen átminősítési lehetőségek vetődnek fel:

Rendes középfokú központból részlegessé javasoltuk minősíteni: Csongrádot vonzásterületének kicsinysége és Szenteshez való könnyű beoszthatósága miatt; Mórt vonzáskörzetének aránylagos kicsinysége miatt és azért, mert ezáltal a hozzá közel eső Kisbér részleges központ beosztása egyszerűen és a megyehatárokat nem zavaró módon lehetővé válik; Hajdúnánást feltételesen, vonzáskörzetének kicsinysége miatt, abban a nem nagyon valószínű esetben, ha sem Tiszavasvári, mint részleges központ és vonzásterülete, sem Polgár és vidéke nem kerülnének hozzá beosztásra; Várpalotával és Tatával kapcsolatban pedig ugyanezt a lehetőséget felvetettük ugyancsak vonzásterületük aránylagos kicsinysége miatt és amiatt, mert Veszprémhez, illetőleg Tatabányához mint részleges központok beoszthatók volnának, bár meg tudnak állani a maguk lábán is.

Részleges középfokú központból rendes középfokú központ rangjára javasoltuk emelni: Kapuvárt városiassága és kerek vonzásterülete miatt és amiatt, mert részleges központ mivoltának fennmaradása esetén ez a vonzásterület széttöredezik Csorna és Sopron között; Fehérgyarmatot és Vásárosnaményt Mátészalka, illetőleg Kisvárda tehermentesítése céljából, tekintettel elegendő méretű vonzásterületükre; feltételesen Kunszentmártont és Szarvast abban az esetben, ha a megyehatár miatt az előbbi Szenteshez, az utóbbi Mezőtúrhoz nem kerülhet; felvetettük e gondolatot Törökszentmiklóssal kapcsolatban jelentős vonzásterülete miatt, bár ugyanakkor nehézség nélkül maradhat Szolnokhoz beosztva is; Békéssel és Hajdúböszörménnyel kapcsolatban, tekintettel elegendő méretű vonzásterületükre, azonban azzal, hogy ugyanennyi okkal fel lehetne vetni egy Békéstől független mezőberényi és Hajdúböszörménytől független hajdúhadházi {3-238.} részleges központ létesítését is, mely esetben az előbbiek felminősítése tárgytalanná válik.

Budapest vidékével kapcsolatban felvetettük azt, hogy vajon nem kellene-e az idetartozó központoknak egységesen vagy csupa rendes középfokú központokká, vagy csupa részleges középfokú központokká, vagy csupa sajátos Budapest vidéki központokká minősülniök, ami az egyik esetben Bicske és Dabas felminősítését, a másik esetben Gödöllő, Monor és Ráckeve lejjebb minősítését jelentené; felvetettük továbbá Szentendrének ugyanezek közé a Budapest vidéki központok közé való besorolását is.

Az országnak központ nélküli pontjain többnyire csak részleges középfokú központok beiktatását javasoltuk; de a Bódva-völgy ellátása érdekében Szendrő környékén felvetettük egy rendes középfokú központ létesítésének lehetőségét is; és Martonvásár vagy Baracska táján felvetettük egy új Budapest vidéki központ beiktatását.

Mindeme javaslatok végeredményeképpen a Településhálózat-fejlesztési Koncepció szerint a középfokú központok jegyzéke alapján kialakítható városkörnyékek száma (88) annyiban módosul, hogy Budapest-környék területén felül országosan 88 városkörnyék és 8 Budapest vidéki sajátos városkörnyék jön létre. Ezeknek, valamint a részleges középfokú központok köré alakítható alegységeknek a lakosságadatait, továbbá a mindezekből alakítható országos kerületek lakosságadatait az alábbi táblázatos összefoglalás mutatja, mely egyben megfelel az 5. sz. térképnek is.

5. sz. táblázat * A részleges középfokú központok alegységeinek lakosságadatai a föléjük beosztott középfokú központ város-járásának lakosságadataiban benne foglaltatnak. | ** Ez a jelenlegi Budai járásnak az a néhány községe, melyek nem tartoznak a fentebb „Budapest-környék” néven megjelölt budapesti nagyagglomerációba, de járási szinten csak Budapest (Buda) a lehetséges székhelyük. | *** Ez a Szentendrei járásnak az a néhány községe, melyek nem tartoznak a fentebb „Budapest-környék” néven megjelölt budapesti nagyagglomerációhoz, de járási szinten csak Szentendre a lehetséges székhelyük. | **** Martonvásárt, mely nem szerepel a Koncepció központjegyzékeiben, azokon felül javasoltuk Budapest-vidéki központként. | ***** Szendrőt, mely nem szerepel a Koncepció központjegyzékeiben, azokon felül javasoltuk rendes középfokú központként.

Nagyítható ábra

{3-244.} i) A VONZÁSKÖRZETEK ÉS A KÖZIGAZGATÁSI EGYSÉGEK EGYEZTETÉSE

A területi kérdéseknek nagy vonalakban való felvázolása után rátérhetünk a középfokú központokkal kapcsolatban felvetődő közigazgatási szervezési problémákra is. A Településhálózat-fejlesztési Koncepció e központokról szólva nem utal olyan egyértelmű módon a nekik megfelelő közigazgatási egységre és hatásköri szintre, mint a felsőfokú központokkal kapcsolatban a megyére; csupán annyit mond, hogy a középfokú központok a „megyénél kisebb” méretű vonzásterületekre nézve lássák el az igazgatási stb. funkciókat. Adott közigazgatási rendszerünkben ez a megyénél kisebb egység a járás: ez a kevésbé jellegzetes és kevésbé előtérben lévő, újabban megint önkormányzat nélkül szűkölködő egység, melyet a Koncepció talán abban a feltevésben nem említett név szerint, hogy honunkban megye valamilyen formában bizonyára mindig lesz, egyéb közigazgatási egységekre nézve azonban ugyanez nem olyan bizonyos. Mindamellett a középfokú funkciókat ellátó központok s a járások számának fentebb már említett egyezése minden vitán kívül állóvá teszi azt a következtetésünket, hogy az az igazgatási funkció, melyet egy teljes értékű középfokú központ ellátni hivatott környéke számára, nem lehet más, mint egy járás hatósági és hivatali teendőinek az ellátása. Sőt gyakorlatilag, mint látni fogjuk, lényegesen egyszerűbb a Koncepció középfokú központjainak jegyzékét és a járásokat egyeztetni, mint a felsőfokú központok jegyzékét és a megyéket. Némileg leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk: minden teljes értékű középfokú központnak egyben járásszékhelynek is kell lennie, és a járások területének egyeznie kell a központok vonzáskörzeteivel.

Ez az ily módon megfogalmazott alapkövetelmény azonban többrendbeli kiegészítést is kíván. Mindenekelőtt fennáll egy átfogó jelentőségű, a járásszékhelyi mivoltnál fontosabb követelmény; az, hogy a középfokú központnak a szó minden értelmében s így természetesen igazgatási szempontból is városnak kell {3-245.} lennie, vagy azzá kell válnia: következik ez az általa ellátandó funkciók minőségéből és mennyiségéből, de következik a számára kívánatos fejlődési végcélként előírt 20–40 000-es lélekszámból is. Ma ténylegesen a kijelölt középfokú központok kétharmada visel városi rangot, további egyhatoda előreláthatóan a nem túl távoli jövőben, utolsó egyhatoda pedig nyilván kitűzött fejlődésének megfelelő időpontjában fog városi rangra emelkedni.

Másodsorban fontos utalnunk arra, hogy közigazgatásunk újabban ismeri a város – mint a járással egyenrangú közigazgatási szint – alá beosztott község, a város környéki község10 intézményét; ilyenkor e községek felett a járási hatáskört egy közeli szomszédságban lévő város gyakorolja, mely maga válik ezáltal járási jellegű közigazgatási központtá. Természetesen normális esetben községet vagy községeket város alá beosztani csak akkor érdemes, ha az egy város alá beosztható községek együttvéve is kevesen vannak ahhoz, hogy belőlük járás alakuljon: ennek megfelelően rendszerint nem telik ki belőlük a várossal együtt az az 50–120 000 lakosságú vonzásterület, melynek a Koncepció szerint egy középfokú központ körül ki kell alakulnia. Más a helyzet azonban akkor, ha a városnak magának is van nagyobb területen szétszórtan lakó lakossága, mint az alföldi nagy határú tanyás mezővárosoknak: ezeknek határa gyakran ma is járást megközelítő méretű, s rendszerint néhány, hozzá közel fekvő, de külön települést alkotó községnek a város alá való beosztása esetén a járással teljesen egyenrangú és egyenlő méretű vonzásterület központjává válhatnak; sőt van olyan is köztük, pl. Hódmezővásárhely, mely egymagában is felér egy járással, azonban az ilyeneknek is majdnem mindig vannak hozzájuk közel eső és beosztható környéki községei is. Van ezenfelül két, némileg hasonló jellegű, aránylag nagy határú – több község egyesüléséből alakult – dunántúli városunk is, Tatabánya és Várpalota, melyek a hozzájuk gravitáló és közigazgatásilag alájuk beosztható néhány községgel együtt esetleg külön járás alakítása nélkül is azzal egyenértékű vagy azt megközelítő közigazgatási vonzásterület központjai lehetnek. Hozzá kell még tennünk, hogy olyan városoknál, {3-246.} melyeknek mind saját, mind vonzásterületi lakossága csak ahhoz elég, hogy részleges középfokú központok legyenek, szintén hasznos és indokolt, bár nem szükségszerű, hogy a vonzásterületükhöz tartozó községek a város alá beosztassanak; erre a részleges központokkal kapcsolatban még visszatérünk.

Harmadik tisztázni való kérdés az, hogy az az előzőkben megfogalmazott követelmény, mely szerint minden középfokú központnak egyben járási igazgatási központtá és várossá is kell lennie, fordítva is áll-e: kell-e minden járásszékhelynek és városnak egyben teljes értékű középfokú központnak is lennie? Véleményünk szerint ez a fordított követelmény nem áll fenn, mert egy járásszékhely vagy egy város lehet részleges középfokú központ is; nincs ugyanis akadálya annak, hogy egyes központok igazgatási szempontból teljes mértékben ellássák a maguk vonzásterületét, azaz járásszékhelyek vagy beosztott községekkel rendelkező városok legyenek, ugyanakkor egyéb funkciók és szolgáltatások tekintetében csupán részleges központok legyenek, melyeknek vonzásterülete e szolgáltatások szempontjából egy másik, teljes értékű központhoz tartozik. Ez járási szinten, ahol a közigazgatási funkciókon kívül sok más funkció tömörül és tömörülhet, sokkal kevesebb problémát okoz, mint megyei szinten, ahol a közigazgatási funkció túlnyomó jelentőségű, és a Koncepció kategóriáitól való eltérés zavaró hatású. Ilyen esetben nem egy, hanem két vagy több járás teszi ki annak a teljes értékű középfokú központnak a vonzáskörzetét, melyhez ezek a részleges központok be vannak osztva. Az azonban szükségszerű, hogy minden járásszékhely vagy város legalább a részleges központ rangját viselje, mert hiszen egy helységet járási, illetőleg városi igazgatási szolgálat létezése már magában is részleges központtá tesz. A részleges központok kapcsán e kérdésre is még visszatérünk.

Mindent összefoglalva tehát, a fentebb megfogalmazott követelményt oly értelemben kell teljessé tennünk, hogy egy teljes értékű középfokú központnak lehetőleg városnak kell lennie, vagy idővel feltétlenül azzá kell válnia, és mindenképpen vagy járásszékhelynek, {3-247.} vagy beosztott községekkel rendelkező városnak, vagy önmagában is járási méretű, nagy határú városnak kell lennie; egyes járásszékhelyek és városok azonban lehetnek csupán részleges központok is. A járások területeinek pedig mindenkor lehetőleg egyezniök kell a központok vonzásterületeivel, egyes esetekben (a járási igazgatási funkciót is ellátó részleges központok esetében) oly módon, hogy két vagy több járás tegye ki egy teljes értékű középfokú központ vonzásterületét.

Nézzük, az ország jelenlegi közigazgatási területi szervezete mennyiben felel meg ennek a követelménynek, s mennyiben közeledik vagy távolodik tőle.

A főváros a maga középfokú funkciójának megfelelően egyben a Budai járás székhelye is, de egyelőre nem járásszékhelye a fővárosi városrendezésbe már bekapcsolt negyven-egynéhány községnek, melyek egy részéből előbb-utóbb város lesz, a fennmaradó községekből pedig valamiféle Budapest környéki járásnak kell majd alakulnia, vagy mindnyájuknak a fővároshoz beosztott községekké válnia.

A középfokú funkcióra is hivatott 23 felsőfokú központ közül 20 járásszékhely, 2 (Békéscsaba, Tatabánya) hozzá beosztott város környéki községekkel rendelkezik, 1 (Hódmezővásárhely) pedig a maga járási méretű határával teljesen magában áll. Ez utóbbi 3 közül Tatabánya alá a Tatai járásnak legújabban történt megszűnése óta minden hozzágravitáló község be van osztva, ezzel szemben Békéscsaba és Hódmezővásárhely környékén még vannak olyan közel eső községek, melyeknél a város alá való beosztás indokoltnak látszik.

A 64 rendes középfokú központ közül 52 járásszékhely; a nem járásszékhely középfokú központok közül 4 beosztott községekkel rendelkező város, melyeknél a beosztott községek Hatvan esetében a város vonzásterületének csak egy kisebb részét, Dombóvár és Kiskunfélegyháza esetében nagyobb részét, Tata esetében a teljes egészét teszik ki; a többi 8 (Csongrád, Hajdúnánás, Karcag, Kazincbarcika, Kunszentmiklós, Leninváros, Mezőtúr, Várpalota) sem nem járásszékhely, sem beosztott községekkel nem {3-248.} rendelkezik. Közülük kettő, Kazincbarcika és Leninváros közel fekszenek olyan járásszékhelyekhez, Edelényhez, illetőleg Mezőcsáthoz, melyek a Településhálózat-fejlesztési Koncepció jegyzékeiben egyáltalán nem szerepelnek, s így értelmezhetjük a helyzetet úgy is, hogy ezekben az esetekben csupán idő kérdése a járásszékhelynek az említett városokba való áthelyezése, mint ahogyan az már megtörtént a várossá felfejlődött Ajka és Dunaújváros esetében, melyek a régi szomszédos járásszékhelyek, Devecser és Adony örökébe léptek. Kunszentmiklós számára javasoltuk az 1970-ben megszűnt Dunavecsei járás területét Kunszentmiklós székhellyel újból járássá egyesíteni. A megmaradó 5 központ közül 4 alföldi nagy határú város (Csongrád, Hajdúnánás, Karcag, Mezőtúr), 1 pedig (Várpalota) dunántúli, aránylag nagy határú város, melyeknek környező községei járásilag szintén máshová tartoznak, holott indokolt volna őket e városok alá beosztani. Közülük Csongráddal kapcsolatban határozottan, Hajdúnánással és Várpalotával kapcsolatban feltételesen felvetettük a teljes értékű központi minőség megszüntetését és részleges központokká való átminősítésüket, azonban a hozzájuk húzó környező községeket ez esetben is célszerű hozzájuk beosztani.

Érdemes még a kijelölt központok vonzásterületeinek és a közigazgatási egységeknek az egyeztetését ellenkező előjellel is megcsinálni, vagyis szemben azzal, hogy az ország kijelölt központjai mennyiben járásszékhelyek és városok, azt vizsgálni, hogy az ország járásszékhelyei, illetőleg városai mennyiben kijelölt központok. A 92 járás székhelyei közül 1 a főváros, 20 felsőfokú központ, 52 középfokú központ és 11 részleges középfokú központ, 8 pedig nem szerepel a kijelölt központok jegyzékeiben. E 8 járásszékhely közül három, Edelény, Mezőcsát és Sásd oly helyek, melyek közelében, mint arra már utaltunk, egy-egy új város (Kazincbarcika, Leninváros és Komló, ez utóbbi részleges középfokú központ) nőtt nagyra, mely a járásszékhelyi rangot is minden valószínűség szerint igényelni fogja; két további járásszékhely, Derecske és Rétság feltehetőleg a járások {3-249.} számának csökkenési folyamatában nagyobb nehézség nélkül megszüntethető és felosztható lesz: egy további járásszékhely, Szentendre azért maradt ki, mert várhatóan része a kialakuló Budapest környéki nagyagglomerációnak; ennek ellenére felvetettük, hogy a Pilis hegység vidékének ellátása céljából megmaradhatna járásszékhely és kijelölt központ; a hátralévő kettő, Füzesabony és Nagykálló pedig olyan helyek, melyeknek részleges központokká való átminősítését felvetettük, mely esetben járásszékhelyekként is megmaradhatnak.

Ami az ország városait illeti, azok mind benne vannak vagy a rendes, vagy a részleges középfokú központok jegyzékében, kivéve a már említett Szentendrét, valamint Százhalombattát, mint az alakulóban lévő Budapest környéki nagyagglomeráció részeit.

Az a követelmény, hogy a járások határainak egyezniök kell a központok körüli vonzáskörzetek határaival, általában érvényesül a mai járáshatároknál is, melyek többnyire az optimális megközelíthetőség elve alapján vannak meghúzva – feltéve, ha egy megyén belül vannak, és nincsen a közelükben olyan város, mely nem járásszékhely. Azok közül a rossz járási elhatárolások közül, melyeket a közbeékelődő megyehatár okoz, egyeseket orvosolhatja a megyék jelenlegi számát megtartó racionális megyehatár-rendezés, másokat a fentebb, a III. fejezetben javasolt nagymegyerendszer, amint azt fentebb, a d) pontban már bemutattuk. Igazi probléma ott adódik, ahol a megyehatárok a racionalizálás után is zavarják a célszerű járási határvonást azért, mert a megyeszékhelyek optimális megközelíthetősége által kívánt megyehatár nem esik egybe a járásszékhelyek által kívánt optimális járáshatárokkal. Láttuk, hogy ilyenkor a kérdést az dönti el, hogy a megye vagy a járás-e súlyponti egység, mert a súlyponti egységek javára kell az alárendeltebb egységnek kisebb-nagyobb hovatartozási célszerűtlenségeket elviselnie. Bár, mint látni fogjuk, egy nagyjárásokra és városokra alapozott területi beosztás előbb-utóbb csökkenteni fogja a megyék súlyát, a megyerendszer felszámolása a közeljövőben nem látszik valószínűnek, {3-250.} úgyhogy a megyék létéből következő járási szintű hovatartozási célszerűtlenségekkel általában továbbra is számolni kell, így a már említett Enying (Siófok és Székesfehérvár között), Solt (Kunszentmiklós és Dunaföldvár között), Gyoma (Mezőtúr és Szarvas között), Poroszló (Füzesabony és Tiszafüred között), Polgár (Hajdúnánás és Leninváros között), Jászszentandrás és társai (Heves és Jászberény között) esetében.

Ha a mondottak alapján mérlegre tesszük az országban az utolsó évtizedekben folyt és folyó közigazgatási, területrendezési változásokat, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a hivatalos közigazgatási területrendezésnek voltak – nagyobb részben – helyes és a Koncepció elgondolásainak megfelelő, illetőleg azokkal párhuzamos lépései, de voltak mostanáig – kisebb számban – azzal ellenkező és célszerűtlen irányzatai is.

A Városhálózat-fejlesztési Koncepció elgondolásaival egyező tendencia: a központi szerep szempontjából számba nem jövő járásszékhelyek megszüntetése. Az 1970-ben történt járásmegszüntetések során a megszüntetett 10 járás közül 7 volt ilyen: Baktalórántháza, Biharkeresztes, Csurgó, Dunavecse, Letenye, Szob, Tiszalök. (A nyolcadik, Polgár, általunk fentebb részleges központi minőségre javasolt hely, a kilencedik, Zirc, kijelölt részleges középfokú központ, a tizedik, Kiskunfélegyháza pedig rendes középfokú központ.) Ugyancsak a Koncepcióval egyező tendencia az, hogy annak életbe lépte óta nem emelkedett városi rangra olyan – a Budapest környéki agglomeráción kívüli – helység, mely ne lett volna vagy a rendes, vagy a részleges középfokú központok jegyzékében, viszont a bennük foglaltak közül több is várossá lett. Végül nagymértékben egyezik a Koncepcióból fakadó követelményekkel a város alá beosztott község intézménye maga, mely a Koncepcióval egyidős, s még ha esetleg nincs is összehangolt közös szándék e mögött az egyidejűség mögött, az bizonyos, hogy e párhuzamos rendelkezéseket a tények egyugyanazon logikája: a város és környék összekapcsolásának szükségessége hívta életre.

Ezzel szemben a Városhálózat-fejlesztési Koncepció helyes {3-251.} elgondolásaival szemben áll az a tény, hogy a járások csökkentése jegyében – igaz, hogy még a Koncepció hatályba lépte előtt – olyan járások is megszűntek, melyeknek székhelye jelentős vonzóerőt kifejteni képes s utóbb a Koncepció jegyzékeibe is belekerült város volt. Így megszűnt a Hatvani járás – melynek székhelye utóbb rendes középfokú központ lett –, főleg azért, mert amint arra már utaltunk, vonzásterülete három megye között oszlik meg; s az e járáshoz tartozó községek zömmel a távolabb fekvő Gyöngyös járásához kerültek. Megszűnt a Kapuvári járás – mely egy kis, de igen kerek városkörnyék volt egy városias kisváros körül –, éppen az idő tájt, mikor Kapuvár várossá lett, majd nemsokára részleges középfokú központtá; volt járásának községei nagyobbrészt Csorna és Sopron között kerültek szétosztásra. Mindkét esetben a járás megszüntetésével egyidejűen megtörtént néhány közeli községnek – mintegy „kárpótlás”-ként – a város alá való beosztása; azonban a beosztott községek csupán kis töredékét tették ki a városok vonzásterületének, melyek nagyobb része más, távolabbi székhely igazgatási hatáskörébe került.

Ezzel párhuzamosan a Koncepció elgondolásaival szemben álló helyzet volt mostanáig az is, hogy a város környéki község intézményét létrehozó rendelet hatályba lépte után sokáig vontatottan ment a város környéki községek létesítése, s országszerte uralkodó maradt az az állapot, melynek orvoslására a város környéki község létrejött, hogy ti. a nem járásszékhely városokhoz húzó községek vagy részben, vagy teljes egészükben a közeli város helyett távolabbi járásszékhelyekhez voltak beosztva, s oda kellett ügyeik intézésére bejárniok. Az első eset, amikor egy járás megszüntetésével egyidejűleg a volt járásszékhely város vonzáskörzetének jelentős része került beosztott községek formájában a város igazgatása alá, az 1970-ben megszüntetett Kiskunfélegyházai járás megszüntetése alkalmával történt; ugyanekkor még két nem járásszékhely város (Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló) később, 1973-ben pedig további három nem járásszékhely város (Békéscsaba, Kecskemét, Komló) alá került egy-két közeli {3-252.} község. Az igazi áttörés 1974-ben történt, amikor december 31-i hatállyal öt járás szűnt meg úgy, hogy csak egy (a fonyódi) került teljes egészében felosztásra, a többi négynél a székhely vonzásköre vagy teljes egészében (Tata), vagy nagyobb részében (Békés, Dombóvár, Törökszentmiklós) beosztott községek formájában a város alá került; ugyanekkor történt először az, hogy egy összefüggő vidéken (a volt Tatai járás területén) az összes községek a sűrűn egymás mellett fekvő városok (Oroszlány, Tata, Tatabánya) között kerültek felosztásra mint város környéki községek. Nem kell más, mint ugyanezt az eljárást azoknál az alföldi városoknál is alkalmazni, melyek köré külön járás nem kerekíthető ki, s akkor belátható távlatba kerül a város környéki község intézményének és a Településhálózat-fejlesztési Koncepció rendszerének az a közös végcélja, hogy az ország minden pontja mind közigazgatási, mind egyéb szolgálatok tekintetében ahhoz a városhoz tartozzék, melynek vonzáskörében ténylegesen helyet foglal.

A fentieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy annak a követelménynek, mely szerint minden kijelölt teljes értékű központ köteles vonzásterületét igazgatási szempontból is járási szintű központként ellátni, önmagában nem kell felforgató változásokat előidéznie a magyar közigazgatás területi szerkezetében, azonban elég sok részletmódosítás következik belőle: néhány járás megszüntetése és felosztása (Derecske, Rétság), néhány járás székhelyének áthelyezése (Kazincbarcika Edelény helyett, Leninváros Mezőcsát helyett, Komló Sásd helyett), néhány régi járás helyreállítása (Hatvan és Kunszentmiklós, továbbá Kapuvár abban az esetben, ha teljes értékű középfokú központtá lesz), esetlegesen néhány új járás létesítése (Hajdúnánás, Szendrő, Tatabánya, Várpalota) vagy ehelyett a környező községeknek a városok alá való beosztása mindazoknál a városoknál, melyek középfokú központok, de nem járásszékhelyek; a jelenlegi megyék számának megtartása esetén néhány megyehatár-kiigazítás (néhány Bonyhádhoz húzó Baranya megyei község Tolnához csatolása, a Karcaghoz és Kisújszálláshoz húzó Bucsa és Ecsegfalva {3-253.} békési községeknek Szolnok megyéhez való csatolása és Hatvannak és környékének Pest megyéhez való csatolása) s végül egy esetleges átfogóbb megyereform (a nagymegyerendszer bevezetése) után a járáshatároknak az optimális megközelíthetőség alapján való kiigazítása mindazokban az esetekben, amelyekben ennek eddig a jelenlegi megyék rendszere állotta útját (Balassagyarmati, Bonyhádi, Nagykanizsai, Váci járások, Hatvan és Dombóvár környéke).

j) A VÁROSOK ÉS JÁRÁSOK EGYBEFEJLŐDÉSÉNEK TÁVLATA ÉS KÖZIGAZGATÁSI SZERVEZÉSI PROBLÉMÁI

Van azonban a fenti közvetlen tennivalókon messze túlmutató távlata is a középfokú központok és vonzásterületeik további fejlődésének, mind társadalmi-települési, mind pedig közigazgatási-szervezési téren. Mihelyt ugyanis befejeződik a középfokú központoknak a járásszékhelyekkel, illetőleg járási igazgatási központokkal, valamint a központok vonzásterületeinek a járásokkal, illetőleg városkörnyékekkel való egyeztetése, megindul egy rendkívül érdekes folyamat, melyet úgy nevezhetnénk, hogy a városok és járásaik egybefejlődése. Abban az arányban ugyanis, amilyen arányban általánosan tudott és számon tartott ténnyé válik az, hogy a városok fejlődése és fejlesztése szorosan összefügg azokkal a funckiókkal és szolgálatokkal, melyeket vonzásterületük számára ellátnak, mind nagyobb mértékben jelentkezni fog a városok és járásaik között egy sor közös probléma és közös feladat, melyekből kinő a közös vállalkozások és közös gazdálkodás lehetősége és szüksége, s ki fog alakulni valamiféle közös közvélemény és összekapcsolódó közélet is. Közben folyik egy világméretű tendencia, a települési egybefejlődés is: mind szélesebb körben fellép egyrészt az az igény, hogy a városban dolgozók távolabbi, természetközeli lakóhelyeket, a vidéken dolgozók városi lakóhelyeket, a városban dolgozók és lakók pedig környéki {3-254.} nyaralóhelyeket keressenek. Kellő előrelátás nélkül ebből rengeteg közlekedési, közteherviselési, iskoláztatási súrlódás és méltánytalanság származik. Ismeretes pl. a nyugati világnak az a terjedő problémája, hogy a városok belterületei elpauperizálódnak, szegénynegyedekké válnak, ugyanakkor a környékre költöző tehetősebbek kivonják magukat olyan városi szolgálatok terhei alól is, melyeket továbbra is igénybe vesznek. Ugyanakkor bőven s nálunk feltehetően nagyobb számban előállhatnak olyan helyzetek is, melyekben a város lesz a haszonélvező s a vidék a hátrányban levő fél. Ilyen és hasonló problémák felvetődhetnek egyszerűen a települési tendenciák következményeként a legkülönbözőbb gazdasági és társadalmi feltételek mellett is. Mindennek egyetlen orvossága: a városnak és környékének mind fokozódó integrálódása. Ezt a programot tűzte ki Erdei Ferenc magyar városkoncepciója; legújabban pedig Madarász Tibornak a városigazgatásról és urbanizációról szóló könyve,11 melynek egy vitatható részlettételére az alábbiakban még visszatérünk.

Ez a fejlődési irányzat igen messzemenő követelményeket támaszt igazgatási téren is. Első közvetlen követelmény az, hogy ki kell dolgozni a város és járás együttműködésének a konkrét szervezeti formáit: közös bizottságokat, közös vállalkozások szervezetét, esetleg közös tisztségviselőket és testületi szerveket is. Hogy ennek mik a problémái, abból nagyon sokat ki lehet tapasztalni és ki lehet kísérletezni a város alá beosztott községek szervezeti életének most kezdődő gyakorlatában. További követelmény, hogy helyre kellene állítani a járások nemrégiben újból megszüntetett önkormányzatát, mert hiszen ezeket a közös vállalkozásokat és közös döntéseket nagyon nehéz úgy megszervezni, hogy az egyik oldalnak, a városnak van önkormányzata, vannak népképviseleti testületei és választott tisztségviselői, míg a másik szerződő fél, a járás csupán egy magasabb szerv, a megye kirendeltsége. Ha mégannyira húzódozunk is az újabb változtatástól, s a járások képviseletét csupán a községi kiküldöttek valamiféle együttesére kívánjuk alapozni, akkor is létrehoztuk a járási képviseletet, csak éppen közvetett formában. {3-255.} Ennél azonban valódibb járási önkormányzatra van szükség, mert csak ez lehet a városokkal való közéleti összeműködés nevelő iskolája: egész járások összes községeinek a városokhoz való merő beosztása, melyet Madarász Tibor – a járási önkormányzat elvetése mellett – javasol, csak még inkább aláhúzná a vidék alárendelt és hátrányos helyzetét a várossal szemben.

Teljes távlatban azonban többre van szükség, mint az együttműködés megszervezésére és járási önkormányzatra: végsőleg arról van szó, hogy szakítsunk helyi közigazgatási szervezetünknek azzal az alapvető elvével, mely éles különbséget tesz városi és vidéki igazgatás között, és a vidéki igazgatás egységeit a városoktól és a várostól teljesen függetlenül fogja össze. A járások és városi vonzásterületek egyeztetése, melyről a fentiekben annyi szó esett, végsőleg ennek a várost és vidékét igazgatásilag elválasztó szemléletnek a teljes felszámolása felé mutat. El lehet képzelni és előre lehet látni egy olyan igazgatási és szervezési alakulást, olyan „város-járást”,amely minden várost és vidékét szervezetileg, közéletileg egységes „polisz”-szá egyesít, melynek vannak városi és vidéki kerületei (az egykori városi kerületek, községek és tanyakörzetek), de egységes a szervezete, a közteherviselése, a közélete, mint az ókori görög városoknak. Ez lényegileg nem más, mint Erdei Ferencnek 1939-ben, a Magyar város egyik zárófejezetében az alföldi tanyás mezőváros tanulságai alapján kifejtett, városokon alapuló országépítési programja, mely ma már rég túlnőtt a tanyarendszer problémáinak körén; ma egy világméretű tendenciáról van szó, mely igen nagy valószínűséggel bekövetkezik nálunk is, s ennek csupán egy érdekes kísérő körülménye az, hogy ennek nálunk feleleveníthető előzményei vannak a tanyás mezővárosok igazgatási és közéleti gyakorlatában.

Ha városnak és környékének így felfogott szervezeti együttélése kialakul, felvirágzó önkormányzatuk komoly versenytársként léphet fel a felettük álló, ugyancsak önkormányzattal bíró megyével szemben. Különösen abban az esetben, ha a megye felett kiépülnek az országos kerületek, jön létre olyan helyzet, {3-256.} melyet úgy is jellemezhetnénk, hogy a megye „két tűz közé szorul”: felülről az országos kerület nagyobb szakértelme, „technokrata” fölénye, alulról a város és városkörnyék elevenebb önkormányzata fogja elvenni tőle a levegőt és a feladatkört. Ez nem jelenti szükségképpen a megye megszűnését, de jelenti azt, hogy megszűnik oly mértékben súlyponti egység lenni, amilyen mértékben ma az. Ha azt kérdezzük, hogy ez esetben a megyékben élő összefogó erők milyen teret kaphatnának, azt felelhetjük, hogy abban az esetben, ha az igazgatás leginkább súlyponti egysége egy önkormányzattal rendelkező város-járás, akkor a megye mint területi keret számára legmegfelelőbb létezési forma az lenne, ha a hozzátartozó város-járások közös szerveként, mintegy federációjaként működne az egy város-járás erejét meghaladó közös vállalkozások elvégzésére és közös intézmények fenntartására. Ha közben az átfogó tervezés számára megvannak az országos kerületek, akkor ezek a megyei szövetségek nagyságrendileg a nagymegyéknél, sőt a mai középnagymegyéknél is valamivel kisebbek, középmegyei vagy középkismegyei méretűek lehetnének, országosan 25–30 egységgel, s körvonalaikban újból közeledhetnének a régi történelmi megyeméretekhez és megyehatárokhoz, anélkül hogy ennek jelentősebben zavarnia volna szabad az egész konstrukció ésszerű jellegét. A megyék „federatív” szerkezete mellett még olyan keresztkombinációk is elképzelhetők, hogy a megyéken mint meghatározott területen intézményesen létező járás- és városszövetségeken felül létrejöhetnek akár alkalmilag, akár állandóan azokat keresztező szövetségek is, pl. létrejöhetne a továbbra is fennálló Somogy, Veszprém és Zala megye területét keresztező módon egy „eszmei” Balaton megye, mint a Balaton körüli város-járások együttműködésének a kerete. S az együttműködésnek azok a formái és intézményei (közös szervek, bizottságok, testületek), melyek még a város és a járás egybeszerveződése során kialakultak, most tovább élhetnének a város-járások megyei szövetségeiben.