{3-375.} NÉMETH LÁSZLÓ KELET-EURÓPAI KONCEPCIÓJA ÉS SZEKFŰ GYULÁVAL FOLYTATOTT VITÁJA

{3-377.} Németh László kelet-európai koncepciójával és Szekfű Gyulával való vitájával először az 1932-ben megindult Tanú hasábjain találkozhattunk. A kelet-európai témák nála akkor Közép-Európa címszó alatt szerepeltek, valójában azonban annak a három szomszéd népnek a jobb megismerésével foglalkoztak, melyekkel szemben a hivatalos Magyarország a békeszerződések területi rendezései miatt a legteljesebb politikai és kulturális elzárkózás politikáját folytatta, nem kis kárt okozván ezzel a határokon túl került magyarságnak is. Ennek a merev, terméketlen és önpusztító álláspontnak a feloldására ugyan sorompóba léptek mások is, azonban itthon a kölcsönös megismerés és szellemi kapcsolatok programját szélesebb visszhanggal először Németh László tűzte ki. A Tanú 1932-es évfolyamának Közép-Európa című fejezetében egyenesen belevág a lényegbe, és minden hivatalos álláspont botrányára kimondja, hogy ezen a területen új politikai és szellemi vállalkozás körvonalait látja, mely testvérré fogja tenni az itt élő ellenséges népeket. Rámutat arra, hogy a szomszéd országokban kisebbségi sorba jutott magyarok már rég elindultak a többségi népek, csehszlovákok, románok, jugoszlávok jobb megismerése felé, csak az itthoniak vannak oly távol tőlük, mintha Venezueláról volna szó. Németh László ugyanakkor egy másodrendű német irodalomtörténésznek a kelet-európai népek irodalmáról szóló könyve kapcsán kezdi meg a keleteurópai fejlődés, alkat és szellemiség közös vonásainak a felvázolását. Ennek fő elemei: a nyugati fejlődéstől való lemaradás, a nyugati orientációjú magas kultúra és a népi kultúra éles elválása s a kelet-európai népi kultúráknak a nyugat-európai népi kultúrákkal szemben való rendkívüli gazdagsága.1 1933-ban a Tanú a szomszéd országok három népköltési kiadványát ismerteti igen {3-378.} behatóan és értően.2 Az 1934-es évfolyamban Comenius és Petőfi szellemi és nemzeti jelentőségét vázolja fel párhuzamosan, s ekkor veszi észre a magyar és cseh történelem döntő párhuzamos évszámait.3 1935-ben egy teljes szám tartalmazza Németh László romániai útinaplóját: hosszú idő óta ő az első magyar író, aki a maga jellegzetes, sokszor szellemtörténész, sokszor alkatelemző, de mindig jó intuícióra támaszkodó módszerével egy szomszéd nép karakterét, szellemét, egyéniségét megragadni próbálja. Ugyanekkor némi melankóliával veszi észre a regáti magyarság cselédszerepét és megdöbbenve azt, hogy az erdélyi magyarság hivatalos vezetése mennyire a régi vezető osztályok kezében van, kiknek politikája majdnem ugyanannyira terméketlen és kártékony, mint az itthoniaké.4

A Szekfű Gyulával való vita ugyancsak már az első évfolyamban, 1932-ben megkezdődik a Tanú-ban is, csak éppen akkor még a kelet-európai vonatkozásokkal való szélesebb kapcsolat nélkül. Németh László – ekkor még Szekfű Gyula személyisége és életműve iránt teljes tisztelettel – már itt kimondja Szekfű Gyula történeti koncepciója felett a ma is érvényes végső ítéletet. Szekfű ugyanis, akinek első jelentős művét, A száműzött Rákóczi-t olyan alantas és tudománytalan ellentámadások fogadták,5 azzal az igénnyel lép fel, hogy a hagyományosan és romantikusan kuruc történetszemlélettel szemben egy modern, európai kitekintésű történelmet művel, s e minőségében a tárgyilag megalapozott deheroizáló történetírás vértanújának érezte magát. Valójában nem tett és nem tesz mást, mint egy kuruc elfogultságú történetszemlélet helyébe egy ellenkező előjelű, a Habsburg-uralom javára elfogult történetszemléletet helyez. Ezt a kritikát Németh László elmélyíti a Tanú utolsó évfolyamában, ahol újból áttekinti Szekfű életművét, s ezúttal lelki alkatát igyekszik tetten érni: megállapítja, hogy az egész életmű egy olyan alkat reagálása, mely betegesen irtózik minden lobogó vérmérséklettől, forradalmiságtól, heroizmusigénytől, s a szenvedélyes Széchenyiben is csak az üres pátosz lehűtésére kész kemény ítéletet veszi észre: mindennemű lelkesedés és pátosz leintésére használja fel jelszóul.6

{3-379.} Mindez már olvasáskor rendkívül inspiráló hatással volt rám, egyrészt mert ablakot nyitott a szomszéd népek felé, melyekről semmivel sem voltam tájékozottabb, mint az értelmiségi fiatalok átlaga az akkori Magyarországon, másrészt az eddiginél magasabb szinten fogalmazta meg a bennem Szekfű, mondhatnám „labanc” történetírásával szemben élő, addig csupán ösztönös „kuruc” ellenérzést. Mindezt az inspiráló hatást megerősítette a Németh Lászlóval való első és sokáig egyetlen személyes találkozásom a harmincas évek végén. Ez az ő Törökvész úti lakásán történt, ahová Borbély Mihály7 és Erdei Ferenc barátommal együtt mentünk fel. A beszélgetés során először arra került szó, hogy Németh László éppen szerbhorvátul tanul, miután csehül már elég jól megtanult. Majd rátért a magyarság és a szomszédos népek, elsősorban a csehek és lengyelek történetének feltűnő párhuzamosságára, államalapításaik, első nyelvemlékeik időbeli egyezésére, intézményeik hasonlóságára és kölcsönös hatására, politikai és irodalmi fellendüléseik azonos ritmusára; arra, hogy ezek mindig azokra az időkre estek, amikor a német nyomás csökkent felettük, s legfőbb törekvésük mindig az volt, hogy a közbeékelődő és Európát közvetíteni akaró német közegen átnyúlva, az európai fejlődés nagy irányító francia és olasz műhelyeivel tudjanak kapcsolatot tartani. Szó esett az akkor uralkodó hivatalos történetszemléletről, mely a magyarság szláv és kelet-európai kapcsolatait éppen olyan szégyenkezéssel hárította el vagy helyezte másodsorba, mint ahogyan száz évvel azelőtt a finnugor kapcsolatokat utasították el sokan az előkelőbbnek vélt hun-török kapcsolatokkal szemben.

Ez a beszélgetés tette világossá számomra, hogy Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával való vitája között, melyek a Tanú-ban még egymástól függetlenül látszottak egymás mellett állni, mély belső összefüggés van: a kettő együtt éppen nem egy beszűkült magyar, hanem mind Kelet-, mind Nyugat-Európa felé szélesen kitekintő, a német-osztrák kapcsolatra leszűkített szekfűi szemléletnél lényegesen tágabb perspektívát nyit meg. Ugyanakkor ez a szemlélet mellékesen, de magától {3-380.} értetődően igazolta azt az ösztönösen helyes „kuruc” nézetet, mely az ország politikai súlypontjának 400 éves Bécsbe költözését, Buda fővárosjellegének megszűnését nem valami természetes folyamatnak, hanem nagy nemzeti szerencsétlenség részének tekintette. S az egész elgondolást mélységesen aktuálissá tette az a sötét árnyék, mely ekkor már rávetődött egész Európára: a mindent elnyelni készülő hitleri birodalom árnyéka.

Németh László ezt az egész gondolatmenetet az említett beszélgetést követően pár évvel később, 1940 tavaszán foglalta írásba, oly időpontban, amikor az addigi udvarias tiszteletet feladva, teljes mértékben szembefordult Szekfű Gyulával.8 Közben a hitleri birodalom megjelent a magyar határon, s megindult a második világháború. Szekfű Gyula fél lábbal már az antifasiszta táborban állott, de ugyanakkor lezajlott közte és Németh László között egy vita az asszimiláció és disszimiláció kérdéséről; ez a probléma lényegét és a történelmi pillanat tanulságát nem érte el, s egyikük álláspontja sem volt szerencsés, de vitán felül Németh László volt az, aki őszintébben és hátsó gondolat nélkül fogalmazott.9 Az ezt követő Szekfű Gyula című vitairat rendkívül kegyetlen írás: kíméletlenül leleplezi Szekfű sokszor elpalástolt hátsó gondolatait, nem jóhiszemű eszmei és fogalmi csúsztatásait, a legrosszabb indulatú állításokat óvatosan ki nem mondó, hanem az olvasóval tovább gondoltató technikáját, a vele szemben álló álláspontoknak legostobább képviselőikkel való kompromittálását. Ugyanakkor egy sor vélt vagy valóságos személyes sérelmet és hajszát is felró Szekfűnek, úgyhogy az olvasó óhatatlanul felveti a kérdést, vajon nem elfogult-e maga Németh László is. Ha azonban újraolvassuk Szekfű műveit, akkor meghökkenve kell igazat adnunk Németh Lászlónak abban, hogy Szekfűről adott képét az ő érvelésénél sokkal frappánsabban igazolja a szekfűi mű maga.

Németh László Szekfű első jelentős művén kezdi, az 1912-ben megjelent A száműzött Rákóczi-n10: ebben Szekfű kiemeli Rákóczi párizsi egzisztenciájának zavaros voltát, politikai tervezgetéseinek irrealitását, „emigráns” mentalitását, Erdélyre {3-381.} alapozott magyar függetlenségi elgondolásának a történelem által való túlhaladottságát. Németh László felhívja a figyelmet arra, hogy Szekfű Rákóczi jellemrajzát éppen a legkülsőségesebb adalékok, a diplomáciai akták alapján véli megrajzolhatni, tekintet nélkül olyan döntő jellemadalékokra, mint az Emlékiratok, a Vallomások és Mikes levelei11; rámutat Szekfűnek még a jelzők használatában is kivilágló elfogultságára a Rákóczi-pártiak ellen és a Habsburg-pártiak mellett. A következő Szekfű-mű az 1917-ben magyarul és németül is megjelent A magyar állam életrajza,12 mely szerint a magyar történelem nem más, mint a keresztény-germán (!) kultúrközösségbe való fokozatos beilleszkedés története, mely a Habsburg Birodalomba való szerves betagolódásban vált teljessé. Németh László viszont rámutat, hogy mily mesterkélten disputálja el a szerző a magyar államalapítás nyilvánvaló szláv párhuzamait egy olyan gondolatmenet jegyében, melynek végső célja, még ha a szerző tiltakozik is ez ellen a beállítás ellen, egyszerűen a német-osztrák-magyar világháborús szövetség eszmei alátámasztása. A Monarchia összeomlása és a két forradalom bukása után jelent meg Szekfű Gyula Három nemzedék című műve,13 mely megfogalmazta az ellenforradalmi rendszernek és a történelmi Magyarország legrosszabb várakozásokat is túlhaladó felbomlása miatt megrettent magyar értelmiség nagyobb részének történelmi köztudatát, mely a 400 éve áhított függetlenség visszanyerését szinte teljes közönnyel fogadta, a Monarchiára pedig mint a történelmi ország fennmaradásának biztosítékára emlékezett vissza. Ez a mű a magyar politikai fejlődés zsákutcába jutását egyetlen okra vezeti vissza, a liberalizmusnak nevezett ideológiára, amivel egyszerre marasztalja el a felvilágosodás egész eszmekörét, a szabadságharc katasztrófájára vezető kossuthi agitációt, a zsidó bevándorlást és kapitalizmust, a 48-as vívmányok megvalósításaként beállított kiegyezés elleni áldatlan függetlenségi agitációt s az egyházpolitikai törvényeket. Németh László itt is éles szemmel mutat rá arra, hogy milyen önkényes és egyoldalú a dinasztiahű és előrelátó Széchenyinek meg a liberális és bajt hozó Kossuthnak az {3-382.} egész művön végighúzódó szembeállítása; s az egész műnek mennyire nem más a célja, mint az ellenforradalmi rendszer eszmei igazolása s a Habsburg-monarchia idealizálásának a konok és szívós továbbfolytatása.

A húszas évek végén megjelent Hóman-Szekfű-féle Magyar történet-nek Szekfű által írt újkori és legújabb kori részét14 Németh László Szekfű Gyula legjobban megírt és legtartalmasabb művének tudja. De ebben dolgoz ki Szekfű a 16–17. századi magyar szabadságmozgalmak értékének a lejjebb szállítására egy rosszhiszemű, de igen ügyes frazeológiát: a keleti, Erdélyre támaszkodó, törökbarát, az ország felosztottságába belenyugvó „kismagyar” állásponttal szembeállítja az egész országot a törvényes király jogara alatt egyesíteni kívánó „nagymagyar” álláspontot; a 18. századi és legújabb kori részekben pedig a felvilágosodási, forradalmi, liberális és kossuthi eszmék diszkreditálására irányuló szívós aprómunkáját folytatja. A szerzőnek azzal az öntudatos állításával szemben, hogy e művével kiemelte a magyar történelemszemléletet a kuruc-labanc ellentét hagyományos s a magyar glóbuszon túl nem látó kátyújából, Németh László négy oldalon sorolja fel Szekfű kérdésfelvetéseit, melyek mind ama jellegzetes kuruc-labanc ördögkörben forognak, hogy ki volt a jó és ki a rossz magyar, s kik felelősek a nemzeti katasztrófákért; csak éppen a válaszok a kuruc romantika válaszaival ellenkező előjelűek: nem a labancok és németek, hanem a „keleti” magyarok és törökök egyedül felelősek.

Ezzel a zsákutcával szemben Németh László sorolja fel azokat a szélesebb távlatokat nyitó, kelet-európai és európai súlypontú kérdésfeltevéseket, melyekkel a kuruc-labanc kátyúból valóban ki lehetne lábalni. Rámutat arra, hogy az európai történetben a magyar történet fehér folt, a magyar történet körül pedig Európa és főleg Kelet-Európa marad fehéren. Felveti vizsgálandó kérdésként, hogy a keresztény hitre tért kelet-európai népek oly jól indult európai betagolódása utóbb miért akadt el oly hosszú időre. Intézményeink, kultúránk hogyan helyezkednek el a szláv és nyugati analógia között? S mennyi bennük a keleti ugor-török-bolgár {3-383.} emlék? Milyen volt az a kelet-európai (lengyel-román-kozák) kultúrkör, melybe a török ék az erdélyi magyarságot beszorította? Hogyan osztozott a nyugati magyarságban a német, olasz és délszláv hatás? Hogyan viszonylik a 18–19. századi magyar megújhodás a német és kelet-európai megújhodásokhoz? Mennyiben egyezik meg vagy tér el a magyar jobbágyság sorsa más kelet-európai jobbágyokétól? Stb. stb.

Metszően és minden elnézés nélkül elemzi Németh László Szekfű Gyula indítékait abban, ahogyan a harmincas években bizonyos reformer és antifasiszta álláspontokhoz közeledni kezdett. Elemzése szerint a hitleri előretörés kényszerítette választásra élete két nagy lojalitása, a német lojalitás és a Habsburg-lojalitás között, s ő az utóbbit választotta: Németh László gúnyos megfogalmazása szerint megrökönyödve kellett látnia, mennyire más – ti. a hitleri birodalom – készül befeküdni abba az ágyba, melyet ő „a magyar történelemből a Habsburg királyfi számára vetett”.

Már a Három nemzedék-nek a harmincas évek közepén megjelent toldalékában15, melynek óvatos földreform- és szociálpolitikai programját örömmel és „megtérésként” fogadták Németh László és a hozzá hasonló fiatal reformerek, észrevehette volna egy figyelmesebb szem, mondja most Németh László, hogy mindez csak alátámasztása és körítése a „szociális népkirályság” nyíltan kimondott programjának, melytől Szekfű elég gyermeteg módon mind a szociális kérdések megoldását, mind a történelmi ország helyreállását várta. Mindezzel s egész élete művével Szekfű nem tett mást, mint azt, hogy éppen a német világuralmi kísérlet nagy próbájának az idejére vette ki a nemzet kezéből a rendelkezésre álló szellemi fegyvereket.

Németh Lászlónak ezt a vitairatát az a vád érte, hogy nem lett volna szabad a hitleri végveszedelem árnyékában Szekfű Gyula élveboncolásával egy ilyen belső harcot kezdenie. Őt azonban éppen az háborította fel végleg, hogy úgy látta, Szekfű nem bűnbánó alázattal lép át a Hitler-ellenes táborba, hanem továbbra {3-384.} is a szellemi irányító fölényével és a restaurációs végcél szívós fenntartásával.

Bár alig kétséges, hogy Németh László elemzése helytálló, valóban sajnálnunk kell, hogy ez a harc úgy és akkor zajlott, ahogyan és amikor zajlott. Nem azért, mert Németh László megtámadta Szekfű Gyulát, hanem azért, mert megtámadta anélkül, hogy biztosítva lett volna az, hogy egy, a Szekfűénél jobb Hitler-ellenes szellemi harcot van módjában vezetnie vagy abban közreműködnie. S ennek a belső harcnak jelentős része van abban, hogy Németh László oly termékeny kelet-európai koncepciója nem kapta meg azt a szerepet az antifasiszta harcban, amelyre hivatott lett volna.

Ma azonban mindezen túl vagyunk, s nincs okunk egy gondolatmenet érvényességét abból a szempontból megítélni, hogy közzététele pillanatában taktikailag időszerű volt-e. Németh László koncepciója ma is gondolatébresztő, mert történelmünknek a többi kelet-európai nép történelmével való együttes végiggondolása – nem kizárólag a mi hibánkból – teljes szélességben máig sem történt meg, és tartogat még feladatokat számunkra.

1979