{3-389.} I.

Az életmű periodizációja szempontjából nemcsak a művekben megjelenő értékirányok, intellektuális jellemzők fontosak, de – ezektől elválaszthatatlanul s velük kölcsönhatásban – személyiségének, gondolkodói habitusának formálódása is.

Bibó István 1911-ben született, Budapesten. Édesapja, id. Bibó István a szegedi egyetem könyvtárigazgatója, jeles – jóllehet nem kellően ismert – művelődéstörténész, tudományszervező.1 A tudás megbecsülése családjában nemzedékek során megőrzött hagyomány, mint ahogy szellemi örökségéhez tartozott a magatartást belülről vezérlő kálvinista morál, a szenvedélyes Habsburg-ellenességgel társuló Petőfi- és Kossuth-kultusz, valamint ennek az „alapmagatartásnak” úriembernél szokatlan eleme: „…erős szolidaritás a magyar paraszti néppel, különösebben éles nacionalizmus nélkül.”2 Erősen hatott egyéniségére édesanyja érzelemgazdagsága, lelki intelligenciája is. Bibó visszaemlékezéseiből kitetszően az ő személyiségét az orosz regényirodalom legendás nőalakjai formálták: morális alkata, mindennapi cselekedeteiben megnyilvánuló humanizmusa, szenvedélyes hite a világ és az emberiség megjavíthatóságában Bibó István barátait is mélyen impresszionálták.3

Tanulmányai során találkozott jelentős tanáregyéniségekkel, mélyebb hatást azonban a vállalható életminta, a tudósi szerepfelfogás szempontjából a jogtudós Horváth Barna gyakorolt a fiatal Bibó Istvánra.4 1933-ban a jogtudományok doktoraként fejezi be az egyetemet Szegeden, egy év múlva az államtudományok doktora címet is megszerzi.

Rövid ügyvédjelöltség után 1934. aug. 6-án állami szolgálatba lépett, a Budapesti Törvényszék fogalmazógyakornoka lett. Professzora – széles körű nemzetközi kapcsolatait kamatoztatva – tanítványát bevezette az európai jogtudomány központjaiba. 1933–34-ben a bécsi egyetemen folytathatta stúdiumait. Fizetett szabadsággal járó állami ösztöndíjjal a következő évben {3-390.} eljutott a genfi Institute Universitaire des Hautes Études Internationales rangos tudományos műhelyébe. Nem kisebb nagyságokkal ismerkedett meg itt, mint Paul Guggenheimmel, Hans Kelsennel és a kiváló diplomácia- és politikatörténész G. Ferreróval. Társadalom- és történelemszemléletére az utóbbi hatott a legerőteljesebben. 1936-ban – ekkor még bírósági joggyakornok – Cornegie-ösztöndíjasként a hágai Nemzetközi Jogi Akadémián folytathatta stúdiumait.

Mindazokban, akik figyelemmel kísérték indulását, joggal alakulhatott ki a meggyőződés, hogy jelentős nemzetközi tudományos karrier előtt áll: kevés fiatal jogász, tudósjelölt pályakezdése volt ilyen egyértelműen felfelé ívelő. Bibó István meg is szolgálta a bizalmat, támogatást: nemcsak tehetségére hagyatkozott, de fegyelmezetten, rendkívüli alapossággal dolgozott.5

Úgy látszott, személyiségfejlődése is kiegyensúlyozott. Levelezésének, visszaemlékezéseinek tanúsága szerint azonban e folyamat nem volt konfliktusmentes. A feszültségek természetét és forrásait jól érzékelteti változó kapcsolata az úgynevezett kortárscsoporttal, mozgalmakkal.

Az első történések a kor szabványai szerint alakultak: a szegedi piarista gimnázium cserkészcsapatának foglalkozásaira együtt jár barátaival, az osztálytárs Ortutay Gyulával és Reitzer Bélával; a csapat parancsnokának, Sík Sándornak karizmatikus, humanista egyéniségét évtizedek távlatából is melegséggel idézi fel. Egyetemistaként ugyanakkor egyetlen ifjúsági szervezet, így a Bethlen Gábor Kör agrársettlement munkájába nem kapcsolódott be. Amikor e mozgalom legértékesebbjei létrehozták a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát, a társulás már vonzó számára, ám felvételi kérelmét a kollektíva nem fogadta el. Visszaemlékezéseiben e döntést nem tartja méltánytalannak: „…ők hagytak ki engem. Az az érzésem, hogy teljes joggal. Én nemhogy forradalmárnak, de baloldalinak se nevezhetném magam akkori koromban…”6

Mégsem magányos ezekben az években: Reitzer Bélával való pajtási kapcsolata a jogi stúdiumok idején intellektuális barátsággá {3-391.} mélyül, és egy évfolyamtárs, Erdei Ferenc is hozzájuk szegődik.

E baráti együttes szociális képlete a harmincas években korántsem nevezhető szokványosnak: a Bibó család a városi úri középosztály felső csoportjához tartozott; Reitzer Béla katolizált zsidó polgár sarja, édesapja egy fakereskedelmi cég képviselője (Reitzer Béla a második világháborúban munkaszolgálatosként pusztult el); Erdei Ferenc felmenői apai ágon zsellérek, anyai ágon gazdagparasztok; a szünidőkben maga is részt vállal a családi hagymagazdaság üzemeltetésében. S nemcsak származásuk, habitusuk is sokban különbözik.

Talán e többféle világban való nyitott, szuverén jelenlét is formálta a különböző nézőpontok és érzékenységek meggyőző megjelenésének és szembesítésének készségét, amely érett tanulmányainak egyik legvonzóbb sajátja.

Erdei Ferenchez való viszonya s annak módosulása személyiségfejlődése szempontjából külön is figyelmet érdemel. A kor hivatalos értékrendjétől Bibó István érzelmileg korán eltávolodott; Erdei paraszti radikalizmusa azonban az első években riasztó volt számára. „Aztán szóba került a szegényparasztok állapota, egyáltalán a szegény emberek állapota és az emberek egyenlősége… – idézi fel Bibó első találkozásaik egyikét. – És én akkor meghökkentem, mert én ugyan azt tudtam, hogy az embereket erkölcsileg egyenlőknek kell tekinteni, de hogy ebből a társadalom komoly felborítása következik, azt nem gondoltam végig. Úgyhogy kialakult köztünk egy olyan vita, amelyben én úgy fogalmaztam, hogy végeredményben ahhoz, hogy jelentős és igazi kultúrértéket jelentő személyiségek létrejöjjenek, egy bizonyos mennyiségű alárendelt személyiségre is szükség van, és ha fontosnak tartjuk ezeket a jelentős személyiségeket, akkor fel kell vetnünk a kérdést, hogy végeredményben egy civilizációnak mi a célja: az-e, hogy virágozzék, vagy pedig az, hogy egy egyenlő, szürke tömeget létrehozzon. Én akkor így fogalmaztam meg az ellenkezésemet, s bár ez sokat szelídült, de úgy mondhatnám, {3-392.} hogy egészen 1935-ig lényegében ezt ebben a formában érvényesnek is hittem.”7

Bécsi tartózkodása idején e számára felkavaró beszélgetést – maga ír erről az őt jellemző nyíltsággal Erdeinek – igyekszik elfelejteni: „Bevallom, hogy még egy évvel ezelőtt is, amikor Bécsbe kerültem, szívesen letagadtalak magamnak, illetve az általad képviselt gondolat- és ténykomplexumot, és bizonyos megnyugvással süllyedtem belé a velem hasonló előfeltevésű emberek közé.”8

Ez a beállítódás magyarázza, hogy az otthoni közügyek kevéssé foglalkoztatják. „Magam most – írja Bécsből – erősen elszakadtam a köz bajaitól: úgy értve, hogy nemigen gondolkozom azon ott: van és legyen. Ezzel szemben annál többet gondolkozom a saját van és legyen-emről. A kétféle töprengésnek megvan az a közös keserves tulajdonsága, hogy olyankor lepi meg az embert, amikor legmesszebb van a megoldástól. Rettenetesen nehéz egy szép életet berendezni, hát még egy jót.”9

A levelekből is felsejlő, még kiforratlan társadalom- és világlátás összhangban volt elképzelt szerepének akkori értelmezésével, s motiválta tudományos előmenetelével kapcsolatos elképzeléseit.

A világban végbemenő változások – Hitler hatalomra kerülése, a Schutzbund leverése, amelyet szemtanúként néz végig Bécsben; a nyugat-európai és hazai létviszonyoknak a mindennapokban is észlelhető fájdalmas különbözősége, a Gömbös-féle „reformpolitika” valós céljainak manifesztté válása – s részben legszemélyesebb kapcsolatainak alakulása önvizsgálódásra késztetik. „1935-ben meghalt édesapám, én az idő tájt, 1933-tól 35-ig voltam külföldön. Ez egy csomó személyes válsággal járt számomra, amely egészen más síkon, férfi-női viszonylatban ébresztett rá arra, hogy valami kártékony rezerváltság van bennem az emberekkel, a világ dolgaival, magamnak mások s a dolgok számára való átadásának a készségében, és ezen változtatni kell. Akkor egyszerre Erdeihez való viszonyom, teljesen magamban, egymástól távol, megváltozott. Addig számomra Erdei {3-393.} egy jó barát volt, akinek azonban a puszta létezése ugyanakkor bizonyos nyugtalansággal töltött el. Éppen a benne rejlő forradalmiság miatt. Akkor, főleg a genfi és párizsi környezetben olyan társadalmakkal kerültem szembe, ahol az átlagember viselkedésén meglátszott az, hogy ezekben az országokban volt forradalom. És az emberi méltóságnak egy olyan formája jelent meg számomra, amelyről világosan tudnom kellett, hogy ez otthon nagyon csökevényesen létezik csak.”10 A lelki történések több évtized távlatából felidézett rajzának pontosságát a korabeli levelek is igazolják. 1935-ben írja Erdeinek adresszált levelében: „Hajlandó vagyok elvi síkon többre becsülni a kontemplatív szellemi aktivitást, mint a politikát – ami gyakorlati síkon lustaságnak is nevezhető –, azt azonban nem hiszem, hogy a bajok forrása lehetne, mert 1. születéstől ellenkezés van bennem a politikum teljes elhagyásával szemben, 2. kontemplatív szellemi aktivitáshoz szellemi atmoszféra is kell, mely országunkban ma annyira hiányzik, hogy itt tisztességes ember vagy politikus lesz, vagy kivándorol.” (Kiemelés: H. T.)11

Az 1935-ös év ily módon egzisztenciális jelentőségű fordulat kezdeteként is jellemezhető személyiségfejlődésében, gondolkodói pályáján. A kezdeteként, mert értékszemléletének átalakulása folyamat, amely a felszabadulást megelőző évtizedben – bár a választóvonalak viszonylagosak – lényegében két, 1935-től 1940-ig, illetve 1940-től 1945-ig terjedő szakaszra osztható.

Melyek az első periódus mai ismereteink szerint leginkább kibetűzhető jellemzői? Azok a plebejus kötődések, melyek eszmélése első pillanatától érzelmileg motiválták magatartását, felerősödtek, s részben új jelentést kaptak. Bibó tudatosabban fordul szembe a „neobarokk magyar társadalom” visszás jelenségeivel, ugyanakkor él még benne a remény: ha a java értelmiség rádöbben történelmi kötelezettségeire, a szükséges reformok az adott keretek között megvalósíthatók. Saját szavaival: „Távolról sem volt bennem az a fajta teljes idegenség az úri világgal {3-394.} szemben, ami Erdeiben; az ellenérzés megvolt, de ez nem egy teljes minőségi különbözőségből fakadt.”12

A változások társadalmi-politikai kondícióiról korántsem voltak kiforrott elképzelései – ne felejtsük: 1935-ben huszonnégy éves –, ám annak tudatában volt, hogy az elkerülhetetlen harcok elsődleges terrénuma a politika. A Gömbös-korszakban – nem lévén párt, melynek programját sajátjának érezte, s mert egyébként is idegen volt tőle a „pártpolitikai praktika” – úgy vélte, e szférában is csak akkor lehet befolyásos tényező, ha szakmai előmenetele feddhetetlen, ha kellő tudományos autoritással rendelkezik. „Én a magam pályájának útját – mondja visszaemlékezéseiben – továbbra is úgy képzeltem, hogy először a körülöttem lévő lehetőségek igénybevételével igyekszem eljutni az egyetemi tanári pozícióig és megszerezni azt az aránylagos függetlenséget, amelyből kiindulva aztán már lehet közéletet és politikát csinálni. Mert végső kitekintésben mindig politikát szerettem volna én is csinálni, csakúgy, mint Erdei Ferenc.”13

A vállalt cél és a választott út megfelelése, mai szemmel, a korszak realitásainak ismeretében, megkérdőjelezhető. Bibó emberi nagyságát mutatja, hogy életútjának felidézésekor éppen ő szolgáltatott érveket ennek megértéséhez. Az ő látószögéből azonban akkor joggal tetszhetett következetesnek a tudományos sikerek politikában való kamatoztatásának elképzelt taktikája. Személyiségének feddhetetlenségét ez az ellentmondás ily módon nem érinti, de magyarázza tanulmányainak, közszereplésének visszafogottságát, rejtett kettősségét, legalábbis bizonyos írások, közfunkciók esetében.

A félreértések elkerülendők, állapítsuk meg: ezekben az években közzétett publikációiban nincsen olyan okfejtés, amely bármely vonatkozásban ellentmondana vállalt meggyőződésének. Ami ezeket későbbi, különösen a felszabadulás utáni tanulmányaitól megkülönbözteti, az szaktudományos irányultságuk.

A szakcikkek – Bibó stúdiumaival összhangban – a büntetőjog, a nemzetközi jog tágan értelmezett kérdéskörébe sorolhatók.14 Érdemi kritikai elemzésük a jogtudomány szakembereire {3-395.} vár; a gondolati igényesség, az érvrendszer ökonomikus megszerkesztettsége azonban a laikus olvasó számára is szembeötlő. Külföldi publikációit is hasonló erények jellemzik. Különösen vonatkoztatható e megállapítás a jogerővel, a jogi tévedhetetlenséggel és szuverenitással foglalkozó tanulmányaira.15 Nem fogalmazódnak meg azonban ezen írásokban – rejtetten, a fogalmak csonthéjába zárva sem – a belső, intellektuális lázadás gondolati tényei, jóllehet e folyamat stációi levelezésében pontosan nyomon követhetők.

A „rejtőzködés” – tények mutatják – tudatos. Szakmai előmenetele töretlen: 1937-ben kinevezik fogalmazógyakornoknak a Budapesti Büntető Járásbíróságra, majd áthelyezik a Budapesti Központi Járásbírósághoz. 1938 júniusától a Budapesti Törvényszék jegyzője, az év végén az Igazságügy-minisztérium állományába kerül, előbb a magánjogi, utóbb a magánjogi és közigazgatási ügyosztályra. Tudományos-közéleti megbecsültségét tanúsítja: 1938-ban a Magyar Filozófiai Társaság tagjai közé választja, s a Magyar Társadalomtudományi Társaság igazgatásválasztmányába is bekerül. Ugyanakkor ezen időszakban, amikor a szó polgári értelmében vett karrierje kiteljesedni látszik, Bibó István csatlakozik a markánsan ellenzéki Márciusi Fronthoz, bár nem lép előtérbe: személyes részvétele a nyilvánosság előtt rejtve marad. E tényt azzal magyarázzuk, hogy egyetemi tanári kinevezéssel kapcsolatos tervét nem adva fel, a nyilvános szereplés koreográfiáját ehhez a taktikai elképzeléshez igazította.

Bibó István 1937 őszén került kapcsolatba a Márciusi Front szűkebb vezető magjával; részt vesz a Front makói tanácskozásán,16 majd 1938 januárjától – Erdei közvetítésével, Reitzer Béla társaságában – bekapcsolódik a Front programtervezetének szövegezésébe.

Későbbi pályafutása alakulásában több szempontból is jelentős ez a tény: megismerkedik a népi írói mozgalom több jellegadó képviselőjével; e közegben olyan fiatal kommunista értelmiségiekkel találkozik, akik a népfrontpolitikát megfelelő intellektuális színvonalon és személyi hitellel képviselik; a programdokumentum {3-396.} körüli viták a történelmileg reális lehetőségek végiggondolására késztetik.

Ezen utószó keretében nem idézhetjük fel a vita filológiailag dokumentálható részleteit, csak utalhatunk rá: Bibó több kérdésben a demokratikusabb változat mellett kötelezte el magát. Figyelemre méltó az a kitüntetett szerep, amelyet a szövetkezetesítésnek szán az ország termelési szervezetének megújításában; az, hogy külön pont beiktatását szorgalmazza a közéleti morál megújításának szükségességéről. („12. A szolgalelkűség szellemének kiirtását a magyar közéletből: olyan gerinces közszellemet, mely minden tekintélyt a teljesítmény állandó próbája és a nyilvánosság bírálata alá helyez, és olyan közigazgatási és társadalmi berendezkedést, mely leveszi a hatalom előtti meghunyászkodás kényszerét a magyar értelmiség, a magyar parasztság és a magyar munkásság válláról.”17)

Ugyanakkor a zsidó és német öntudatú kisebbség problematikájának kritikaibb hangvételű kifejtését szorgalmazza. A Bibó által javasolt szövegváltozat: „A magyarság vezető szerepét a magyar élet minden területén: a német és zsidó öntudatú kisebbség számára a kisebbségi jogok teljességét, a valóságos beolvadás teljes megbecsülését, de a beolvadás mellett külön érdekvédelmet folytató német és zsidó eredetű rétegek közéleti vezető szerepének és hatalmi befolyásának megszüntetését.”18 Visszaemlékezésében a javaslatot s annak sorsát így kommentálta: „Még visszatérve a Márciusi Front 1938-as nyilatkozatára, az Erdeivel készített első fogalmazásban én – erősen Németh Lászlói hatás alatt – javasoltam egy pontot, amely a sváb és a zsidó asszimiláció kérdését egyidejűleg érintette… Ezt a pontot utóbb az aláíróknak az ügyben határozó együttese kihagyta. Ez akkor engem nagyon bosszantott, úgy éreztem, a szöveg ezzel jellegtelenebbé vált. Ma kifejezetten örülök, hogy így történt, mert az egész Németh László-i elképzelés, amely 1939-ben, a hitlerizmus árnyékában a magyarországi zsidó és német félasszimilációt mint egyformán káros és az országot bizonyos értelemben gyarmati {3-397.} sorba vivő jelenséget kezelte, mai szemmel nézve rendkívül abszurd tévút volt…”19

A Márciusi Front felbomlását személyes kudarcként éli meg, s nem hajlandó azokkal szövetkezni, akik a kisgazdapártba való beolvadást kezdeményezik. E lépés megtételére a vezető „ötös” (Kovács Imre, Illyés Gyula, Veres Péter, Féja Géza és Erdei Ferenc) többségének nem volt hajlandósága, a legmesszebbre Féja Géza ment. „Sulyok cikkét bizonyára olvastad – írja Erdei Ferencnek –, melyben Imrédy-Eckhardt-összefogást hirdet. Úgy látom, ez a koncentrációs nóta, mely 1935 eleje óta fújatik, most ismét új erőre kap. Ha lenne belőle valami – előzetes választás után képzelem –, igen zavarba hozhat némelyeket: képzeld Féja Gézát és gróf Teleki Pált egy táborban.”20 Saját akkori hangulatára nyilván sebtiben fogalmazott, reményvesztett leveléből következtethetünk: „Ferencem, az M. F. [Márciusi Front – H. T.] zsákutcája és csődje az egeket verdesi… a szétzüllés teljes, s úgyszólván mindegy (a zsidó ügytől eltekintve), hogy mit csinálunk, és milyen formákon megy széjjel az a vonal, amin eddig mozoghattunk. Az új vonalat elölről kell csinálni.”21 A levelezésből kitetszően ugyanakkor nem osztotta „doktrinér progresszívjeink”-ként jellemzett kommunista barátainak véleményét, akik a „legrosszabbat” – a szövegösszefüggésből kitetszően a németek által támogatott totalitárius fasiszta diktatúrát – kikerülhetetlennek tartották.22

A nyilas, nemzetiszocialista erők előretörése azonban tény, a szélsőjobboldali fordulat pedig valós lehetőség volt, s e veszélyhelyzet felismerése a következő években alakítóan befolyásolta gondolkodói pályáját. Jóllehet egyetemi tanári aspirációit nem adja fel,23 s változatlanul távol marad a politikai közélet legitim fórumaitól, tanulmányaiban és még inkább kiadatlanul maradt kézirataiban kifejezettebbé válik a fasizmus bírálata, annak a gondolatnak sokoldalú bizonyítása, hogy Magyarországot csak az értékvilág radikális megújítása teheti védetté mindenféle totalitárius diktatúrával szemben. Nézetei a társadalom pozitív irányú átalakulásának jellegéről és mozgatóerőiről ebben az időszakban {3-398.} is módosulnak, de Ausztria, Csehszlovákia s különösen Lengyelország megszállását követően egyre erőteljesebben fogalmazódik meg írásaiban egy ilyen, vagyis a fennálló rendszer alapjait érintő változás elkerülhetetlensége. S markánsabban körvonalazódnak azok az értékirányok is, amelyek előlegezik 1945 utáni eszmei és politikai pozícióit.