{4-10.} 2. A szankciók helye a nemzetközi jogban

A nemzetközi jogban a szankció: probléma. Problematikus maga a szankció léte: kétséges, hogy van-e egyáltalán szankciója a nemzetközi jognak. Fentiekben rámutattunk arra, hogy a szankciók megléte a nemzetközi jog jogiságára nézve döntő nem lehet: a szankciók kérdésében való állásfoglalásból nem következik állásfoglalás a nemzetközi jog jogiságának kérdésében. A szankciók meglétére vonatkozólag tehát nyugodtan felelhetjük azt, ami világosan következik a nemzetközi jog tárgyilagos szemléletéből: a nemzetközi jog ismer szankciókat, de nem minden nemzetközi jogszabálynak van szankciója.*Dupuis 275.

A következő kérdés az, hogy a nemzetközi jog szankcióinak hézagossága nem szükségszerűen következik-e a nemzetközi jog struktúrájából? Nem azt találjuk-e, hogy éppen a szankciót nélkülöző jogszabályok a legjellegzetesebb részei a nemzetközi jognak? Erre a kérdésre egyelőre csupán annyiban óhajtunk feleletet adni, hogy a nemzetközi jog ún. alapelveit, melyek a nemzetközi jog belső, szerkezeti jellemvonásait sematikusan kifejezik, összevetjük a szankciók meglétének és fejlettségének kérdésével.

Első látásra semmi akadálya nincs annak, hogy a nemzetközi jog szabályai is a jogrend értelmében jogsértés esetére beálló hátrányos jogkövetkezményekkel bírjanak. A nemzetközi jog első alapelve – mely szerint alanyai általában az államok – összefér a szankciók meglétével. Az állam éppúgy szenvedhet nemkövetés esetére szóló hátrányos jogkövetkezményeket, mint az egyesek. Természetesen lesznek oly szankciófajok, melyek nem képzelhetők el közületekkel {4-11.} szemben, és olyanok, melyek csakis közületekkel szemben tételezhetők fel.*A nemzetközi jognak általánosan elfogadott tétele, hogy államokat, mint jogi személyeket, büntetés nem érhet. Vö.: Dumas 271–298. Kelsen, Unrecht 504–505. Lais 138–140. Strupp, Grundzüge 159, Theorie 78. Viszont igazat kell adnunk Struppnak (Delikt 217–218), hogy az államok büntethetősége pusztán a tételesjog fejlődésének kérdése, és – mint az angolszász jogrendszerben a jogi személyek büntethetősége mutatja – nem fogalmi lehetetlenség. Mindenesetre a nemzetközi jog mai szerkezete mellett sem nem célszerű, sem nem könnyen keresztülvihető.

Az államok egyenlőségének elve már bizonyos nehézségeket okoz. A szankció végrehajtása ugyanis jogszervi funkció, a nemzetközi jog pedig az államokon vagy azok bizonyos összességén kívül más végrehajtó szerveket nem ismer.*Vö.: Bardeleben 6–7. Grosch 83, 87. Az államok egyenlőségéből az következik, hogy egyik állam sem lehet inkább jogszerv, mint a másik. A valóságban ezt a követelményt rég áttörte a nagyhatalmak szerepe, mely a Nemzetek Szövetsége Tanácsában tételesjogi alakot is öltött. Mindenesetre azonban az államok jogszervi működése mellett ki van zárva a szankcióknak oly differenciált szervezetű végrehajtása, amilyent állami jogból fakadó szemléletünk a szankciók végrehajtásától általában megkövetel.*Kelsen, Unrecht 607–608.

A szankciók kérdéses volta a nemzetközi jog legfőbb alapelvében, a szuverenitás elvében gyökerezik, mely tulajdonképpen magában foglalja az államok jogalanyiságának és egyenlőségének elvét. A nemzetközi jogban a jogalanyok, illetve az államok cselekvőségét jogilag nem korlátozza más, mint a pacta sunt servanda elve. Nem áll tehát, hogy „minden egyes államszerződés az állami szuverenitás egy részének feladását jelenti saját előnyért”.*Fried 108. A leghátrányosabb államszerződések s bennük a legsúlyosabb szankciók sem érintik az államok szuverenitását. A szuverenitás feladása akkor kezdődik, amikor egy állam előre kötelezőknek fogad el oly szabályokat, melyeknek tartalmát az elfogadó államon kívül álló tényezők (szervek) jogosultak megállapítani, {4-12.} vagyis az állam rajta kívül álló jogi tényezőket bianco-elfogadó lappal ruház fel. A nemzetközi jog számos intézménye a szuverenitás elvének sérelme nélkül is kifejlődhetik arra a fokra, melyet az egységes rendszer, a szabályozott eljárás, a bírói ellenőrzés, egyszóval „szerveknek munkamegosztásos működése” jellemeznek. Azonban az államok ellen irányuló hatékony szankciók egységes, végrehajtásban centralizált rendszere csakis a szuverenitás elvének részleges feladásával lehetséges, mert az államok elleni szankciók megállapítására és keresztülvitelére feltétlenül szükséges, hogy bizonyos szervek bianco-elfogadó lapot kapjanak: döntéseik, intézkedéseik az érdekelt államok beleegyezésére való tekintet nélkül kötelező erővel bírjanak. Kétségtelen, hogy a nemzetközi jogban a szuverenitásnak ilyen értelemben vett korlátozása is előfordul, főleg a Párizs környéki békeszerződésekben. (Jóvátételi bizottságok!) A szuverenitás elvének minden vonalon való feladása azonban alapjában változtatná meg a nemzetközi jog mai egész rendszerét. A nemzetközi jog alapelvei tehát nem teszik lehetetlenné, hogy a nemzetközi jog szankciókkal ellátott jog legyen, de kizárják, hogy ezek a szankciók az állami jog szankcióinak fejlettségi fokát elérjék. A nemzetközi jog szankciói első látásra is az állami jog szankcióihoz viszonyítva tartalmilag tagolatlanok és hatékonyságuk ingadozó. A következőkben vizsgálat alá kell vennünk, hogy a nemzetközi jog szankcióinak fejletlensége közelebbről hol és hogyan nyilvánul meg és a nemzetközi jog mélyebb szerkezeti tulajdonságaival hogyan függ össze.

A legcélszerűbb tehát, ha előbb áttekintjük a nemzetközi jog szokásjogilag kialakult szankciórendszerét, mely a nemzetközi jogközösség egyetemes jogát alkotja, azután vizsgálat alá vesszük az egyes szerződésekben, különösen a békeszerződésekben, a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányában és a többi, világháború utáni egyezményekben lefektetett szerződéses szankciórendszert, mely a nemzetközi jogban partikuláris jog jellegével bír.