{4-13.} 3. Az egyetemes nemzetközi szokásjog szankciórendszere


FEJEZETEK

a) A SZANKCIÓK FELOSZTÁSA

A nemzetközi jog szankciórendszerének alapépítményét ma is a világháború előtti, főleg szokásjogilag kialakult jogállapot képezi, melyre az új nemzetközi jogszabályok rárakódtak anélkül, hogy azt érvénytelenné vagy nélkülözhetővé tudták volna tenni.

A nemzetközi jog szankcióinak rendszeres tartalmi felosztása csaknem lehetetlen. A szokásos felosztásoknak legnagyobb hibája, hogy bennük a nemzetközi jog fennálló intézményei teljesen összekeverednek jogpolitikai követelményekkel. További nehézség az, hogy minden tartalmi felosztás természetszerűleg a szankció módjából, eszközeiből indul ki, viszont a nemzetközi jogra éppen az oly szankciók jellemzők, melyek tartalmilag konkretizálva nincsenek, illetve a konkrét lehetőségek végtelen sorát foglalják magukban (represszáliák, háború). A szokásos tartalmi felosztások tehát (egyházi, erkölcsi, polgári, büntető, gazdasági, katonai szankciók) részben tökéletlenek, mert tételesjogi és jogpolitikai szempontok keverednek bennük, részben céltalanok, mert ilyen módon a nemzetközi jogi szankciók rendszerét soha le nem zárhatjuk, sem át nem tekinthetjük.*A szankciók között gyakran felsorolják a közvélemény nyomását mint erkölcsi szankciót (Alcorta 44. Codsi-Gourban 66–69. Dumas 120–149. Eagleton, Government 73, 78. Rivier I, 22. Root 453.), valamint a dolgok természetes következményeit mint természetes szankciót (Alcorta 44. Funck-Sorel 7–9, 491–492. Heffter 3–4.). Rámutattunk arra, hogy a különféle irracionális erők és értékítéletek éppúgy tényezői a jog hatékonyságának, mint az erőszak. Azonban nagymértékben zavaró, ha e tényezők jogintézményekben megtestesült formái: a szankciók mellé e jogon kívüli tényezőket magukat is mint szankciókat állítjuk oda. A nemzetközi közvélemény nyomása a hatékony jóvátételi kötelezettségekben válik szankcióvá, a fizikai erőszak pedig a represszália és háború jogintézményeiben.
Más a helyzet az egyházjogi szankcióknál (interdictum, excommunicatio), melyek kétségtelenül jogi szankciók, jogkövetkezmények, s csupán az újkor nemzetközi jogában veszítették el régi jelentőségüket. Amíg hatékonyan érvényesültek, addig az, hogy fizikai erőhatalom nem mindig állott rendelkezésükre, egyáltalán nem rontotta le szankciójellegüket. Vö.: a 25. jegyzettel.
Még nagyobb {4-14.} nehézségek elé kerülünk, ha a szankciók helyét a nemzetközi jog összefüggő rendszerében keressük. A hagyományos rendszerekben teljesen szétszórva találjuk azokat a jogintézményeket, melyeket szankciókként foghatunk fel. Az államoknak jogsértésekért való jogi felelősségével kapcsolatban szokták tárgyalni a jogsértések jogi következményeképpen beálló jóvátételi kötelezettséget s ennek különböző fajait „jogsértés-következmények”,*Buxbaum 39–43. Liszt 287. Strupp, Delikt 208, Grundzüge 158. Theorie 77. ritkábban „szankciók”*Liszt 287. Marton 39. Verdross 463. címén. A szankciók másik fontos csoportját a nemzetközi viszályok különböző elintézési módjaival kapcsolatban találjuk meg. A békés és kevésbé békés elintézési módok a hagyományos rendszerezésben egy összefüggő, folyton súlyosbodó sort képeznek (egyezkedés, diplomáciai jószolgálatok és közvetítés, nemzetközi bizottság, döntőbíráskodás, retorzió, represszáliák, intervenció, háború),*Heffter 226–244. Hershey 320–348. Holtzendorff IV, 13–127. Liszt 405–445. Louter II, 101–212. Martens II, 452–476. Oppenheim II, 3–109. Peaslee 328. Rivier II, 152–200. melyben szankció jellegű jogkövetkezmények a nemzetközi jog és nemzetközi politika egyéb intézményeivel vegyesen foglalnak helyet. Végül a „nemzetközi szerződések” fejezete alatt találjuk a nemzetközi jog részleges, szerződésekben kialakult szankcióit, különösen az előzetes biztosítékokat a garancia szerződéssel kapcsolatban.*Bussmann 1–2. Despagnet 545. Quabbe 14–16. Jogkövetkezmény jellegüket tagadja Laïs 125, 134. Csak ritkán találkozunk azzal a törekvéssel, mely a nemzetközi jog különféle szankcióit egymással is összekapcsolni igyekszik.*Hatschek 403–405. Stowell 413–487. Teghze 143–144. Verdross 463–502. Wild 489–490. Pedig minden eltérésük mellett is meg lehet találni a közöttük fennálló lényegbeli hasonlóságot. Ha a szankció jogintézmény, éspedig hátrányos jogkövetkezményt tartalmazó jogintézmény, akkor ez a hátrányos jogkövetkezmény nem lehet más, mint a jogsértést elkövető jogi kötelességeinek hátrányos növekedése {4-15.} és ezzel párhuzamosan más jogalanyok vele szemben való jogainak ugyancsak reá hátrányos megnövekedése. Az állami jogban általában jogoknak és kötelezettségeknek ez a szankción keresztül való hátrányos növekedése természetszerűleg párhuzamos egymással. A nemzetközi jogban viszont megállapíthatjuk, hogy ez a párhuzamosság igen gyakran teljesen felbomlik, vagy legalábbis egészen aránytalanul alakul. A nemzetközi jog szankcióinak egyik részénél a hangsúly sokkal inkább a kötelezettségek hátrányos növekedésén van, s a szemben álló jogosultságok igen kis mértékben konkretizáltak. Ilyen jellegűek a különböző jóvátételi kötelezettségek mint szankciók. A nemzetközi jogi szankciók másik csoportjánál viszont a jogsértés elkövetőjét érő hátrányos jogkövetkezmény elsősorban a sértett jogosultságainak és jogi lehetőségeinek növekedése által valósul meg. Ilyenek a megengedett önsegély esetei: a represszália és a háború. Az előzetes biztosítékok különböző fajait nem az egyetemes nemzetközi jog, hanem a részleges, szerződésen alapuló nemzetközi jog fejezete alatt fogjuk tárgyalni.

b) A JÓVÁTÉTELI KÖTELEZETTSÉG

A jóvátételi kötelezettség a nemzetközi jogsértést elsődlegesen követő szankció. A legtöbb esetben, csak ha ezt is áttöri a jogsértő állam, akkor kerül sor a sértett állam részéről erőszakos jogérvényesítési módokra. A jóvátételi kötelezettség többféleképpen valósulhat meg.

Abban az esetben, ha a jogsértés természete olyan, hogy az előbbeni állapot visszaállítható, akkor elsősorban az előbbeni állapot visszaállításának kötelezettsége jön tekintetbe.*Anzilotti 411. Laïs 29. Strupp, Theorie 77.

Kártérítés kötelezettsége akkor áll be, ha a jogsértés anyagilag felmérhető károsodással járt. Kelsen helyesen mutat rá arra, hogy a kár megállapítására vonatkozólag azért találunk {4-16.} az egyes szerzőknél annyi különböző álláspontot, mert tulajdonképpen erre vonatkozólag nincsen egyetemes nemzetközi jogszabály.*Kelsen, Unrecht 548. A legfőbb vitakérdés az, hogy a „lucrum cessans” és a „közvetett kár” tekintetbe veendő-e. Az a vélemény tekinthető uralkodónak, mely szerint a lucrum cessans számba veendő, de a közvetett kár nem.*Teghze szerint a lucrum cessans tekintetbe veendő, „bár a gyakorlat a nemzetközi jog általános tételének tekinti, hogy kártérítés csak közvetlen károkozásért igényelhető”. Laïs csak a közvetett kár fogalmával dolgozik (39, 45, 54, 85. ), és rámutat az elmélet és praxis teljes bizonytalanságára és ellentmondó voltára. Eagleton (Responsibility 197–202) a közvetett kár fogalmát zavarosnak és kiküszöbölendőnek tartja. A kérdést Anzilotti állásfoglalása világítja meg legjobban (415–416), aki rámutat a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság gyakorlatára, mely rendesen akkor állapított meg közvetett kárt és utasította el ezen az alapon a kártérítési követelést, ha az eset konkrét körülményeinek s a kauzális összefüggésnek vizsgálata alapján a kártérítés megítélését nem találta megokoltnak.

Az eszmei, erkölcsi kártérítés kötelezettsége a nemzetközi jog területén nem szerepel oly terjedelemben, mint a magánjogban. Legfeljebb egyes alattvalókat ért eszmei kár megtérítésénél jön számba az ilyen kötelezettség.*Strupp, Delikt 213. Államokat ért eszmei károk helyrehozatalára az elégtételadás kötelezettsége szolgál.*Anzilotti 409. Valamely minimális összeg erkölcsi kártérítésként való megítélése voltaképpen ugyancsak egyik formája az elégtételadásnak.

Az elégtételadás kötelezettsége oly jogsértéseknél merül fel, melyek nem vagyoni értékűek. Az elégtételadás egyes módozatai fontosságuk sorrendjében: a sajnálkozás kifejezése, a bocsánatkérés, az ígéret hasonló jogsértések meg nem ismétlődésére, a vétkes állampolgárok vagy államszervek megbüntetése, pénzösszeg fizetése, mely, mint fentebb említettük, többnyire kis összegű és inkább az erkölcsi károkozás elismerése. Végül az ünnepélyes elégtételadás különböző fokú katonai és diplomáciai módjai. Az enyhébb módozatokat rendesen a sértő állam ajánlja fel, a súlyosabbakat rendesen a sértett követeli ki.

A jóvátételi kötelezettségekre vonatkozó ismeretes szabályok {4-17.} inkább általános logikai és gyakorlati követelmények, mint tételesjogi jogszabályok. Pl.: a jóvátétel nagysága és módja függ a vétkesség fokozatától, az okozott kár nagyságától, a jogsértő tényező kiemelkedő voltától etc. E felsorolásokból rendesen kihagyják a döntő momentumot; ugyanis a jóvátétel módja – de nem a jóvátételi kötelezettség maga – függ a két állam megegyezésétől.*Anzilotti 410. Buxbaum 43. Strupp, Theorie 78. Verdross 463. A két szélső álláspontot képviselik Kelsen (Unrecht 555), aki szerint a jóvátételi kötelezettség maga is csak szerződésen alapszik, és Laïs, aki szerint a jóvátétel módjának a megállapítása is a sértett állam egyoldalú joga (118). A sértett fél jóvátételt követel, a sértő fél bizonyos fokú jóvátételre hajlandó, s a két fél megegyezésének eredménye a jóvátétel módja és mértéke.

Fel kell vetnünk a kérdést, hogy mennyiben szankciók a jóvátételi kötelezettség fentebb felsorolt fajai? Ezeknek lényege ugyanis az, hogy valamely jogsértés következményeképpen mint új vagy kiterjedtebb jogi kötelezettségek jelennek meg, melyeknek teljesítője, így a szankció végrehajtója, maga a sértő állam. Ez utóbbi tekintetben különböznek a nemzetközi jog összes további szankcióitól, melyeknek végrehajtója a sértett állam. Kérdés, hogy megmaradunk-e a felvett szankciófogalom határai között, amikor új vagy kiterjedtebb jogi kötelezettségek beállását más jogszabályok szankciójául elfogadjuk? Kétségtelen, hogy ebben önmagában semmi elfogadhatatlan nincsen, csupán beidegzett állami jogi fogalmaink teszik szokatlanná. Minden szankció végeredményben nem más, mint jogsértést követő jogi helyzet, és a szankció lényegéből nem következik, hogy az feltétlenül mások által végrehajtott erőszak-alkalmazást tartalmazzon. Nem az a fontos, hogy az egymást biztosító jogszabályok sorában utolsóul erőszakot elrendelő jogszabály álljon, hanem az, hogy a legutolsó jogszabály – akár erőszakos szankcióval, akár anélkül – feltétlenül érvényesülő szabály legyen. Ha valamely nemzetközi jogszabály erőszakot alkalmazó szankció nélkül is érvényesül, akkor nincs akadálya annak – sem az állami, sem a nemzetközi jogban –, hogy az {4-18.} ilyen szabályt, illetve az általa létrehozott jogi helyzetet más jogszabály szankciójául elfogadjuk; pl. ha bizonyos jogsértések esetén egy állam sem kerülheti el, hogy a döntőbírósági ítéletet végrehajtsa, vagy hogy sajnálkozásának kifejezést adjon, akkor a jóvátétel kötelezettsége teljes mértékben a sértett jogszabály szankciójának tekinthető. Ténykérdés, hogy a jóvátételi kötelezettség hány esetben lép fel ilyen kikerülhetetlenül: a nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy igen gyakran lép fel hatékony szankcióként, azonban ugyancsak gyakran eredménytelenül.

A jóvátételi kötelezettség tehát akadály nélkül helyet foglalhat a nemzetközi jog szankcióinak rendszerében. A szankciók egyéb fajaitól megkülönböztető tulajdonságai abban foglalhatók össze, hogy a jóvátételi kötelezettség mindig egy előzetes jogsértést tételez fel, s mint e feltétel jogi következménye áll be, tehát tisztán jogintézmény. Az is kétségtelen, hogy a szankciók közül a jóvátétel fenti formái azok, melyek a helyes jog bármely szempontból felállítható követelményeit leginkább kielégítik. Az államok közötti döntőbíráskodás változatos formái főleg az ilyen kérdésekkel kapcsolatban fejlődtek ki. Viszont kétségtelen tény, hogy hatékonyságuk csekély és érvényesülésük gyakran válik bizonytalanná.*Az itt leszögezett s a nemzetközi jogi irodalomban általános állásponttal szemben homlokegyenest ellenkező Kelsen állásfoglalása a nemzetközi jogsértésről és jogsértés-következményről legutóbb megjelent munkájában. (Unrecht und Unrechtsfolge im Völkerrecht.) Kelsen szerint a jóvátételi kötelezettségek nem tekinthetők szankcióknak, illetve – az ő terminológiája szerint – jogsértés-következményeknek (Unrechtsfolge), hanem ezek ún. pótkötelességek (Ersatzpflicht), melyek a jogsértés és a valóságos jogsértés-következmény: a nemzetközi jogi kényszeraktus (represszália és háború) közé ékelődnek, hogy az utóbbiak alkalmazását elodázzák. Ez a beállítás szoros kapcsolatban van Kelsennek a jogtételről szóló elméletével, mely szerint a jogtétel hipotetikus ítélet, mely bizonyos előfeltételek beállása (a jogsértés) esetére kényszeraktus alkalmazását jelenti ki. A nemzetközi jogban ilyen kényszeraktus valóban csakis a represszália és a háború lehet. Ha azonban a jogtétel kelseni formuláját nem tartjuk a pozitív jog egyetlen lehetséges megjelenési alakjának, akkor jogsértés-következmény, azaz szankció alatt nem kell csupán erőszakos kényszeraktust értenünk. A jóvátételi kötelezettség – amennyiben érvényesülő jogszabály – lehet szankció, mely az általa szankcionált jogszabállyal szemben a jogkövetkezményt reprezentálja.

{4-19.} c) A REPRESSZÁLIÁK ÉS A HÁBORÚ

A szankciók következő csoportját az „a megengedett önsegély esetei” elnevezés alatt foglalhatjuk össze. Ezek a világháború előtti nemzetközi jog tipikus szankciói, és közös jellemzőjük, hogy a sértettől indulnak ki, a sértett jogainak kiterjedését jelentik, tartalmilag nincsenek konkretizálva, s alkalmazásuk nem kétoldalú megegyezéstől, hanem a sértett elhatározásától függ. Megkülönböztetünk béke idején lehetséges és háborús szankciókat. Az előbbieket represszáliák neve alatt foglalhatnánk össze; ha azonban tekintetbe vesszük, hogy vannak háborús represszáliák is, akkor legcélszerűbbnek látszik mindazt represszáliának tekinteni, ami nem esik a szorosan vett háború fogalma alá.*Strisower 7.

A represszáliák különböző megjelenési formái: a retorzió, a szoros értelemben vett represszáliák, végül egyes, tartalmilag konkretizált, differenciálódott represszáliák. (Hajózár, békés tengerzár.)

A retorzió formailag jogszerű, de nem méltányos cselekedetnek visszatorlása hasonlóképpen formailag jogszerű, de nem méltányos cselekedettel. Ebben az értelemben nem egészen felel meg a szankcióról adott általános definíciónak, mert nem jogsértésen alapul, azonban figyelembe kell vennünk, hogy tisztán formai jogszerűségről van szó, s a szóban forgó formailag jogszerű cselekedet mindig ellenkezik a nemzetközi jogi „bona fides”-szel. Épp ezért nem elég a retorziót mint érdeksértést követő érdeksértést*Bardeleben 11–12. Ugyancsak nem áll, hogy a retorzió feltétlenül a jogsértéshez hasonló cselekmény. Vö.: Dumas 172–173. vagy mint a nemzetközi udvariassági szabályok megsértésének szankcióját meghatározni,*Oppenheim II, 81. Teghze 560. A kereskedelmi háborúk, a nemzetközi, a magán-, a büntető-és a közigazgatási jog körébe tartozó méltánytalan intézkedések mind retorziókat vonhatnak maguk után! mert ily módon nevezhető ugyan retorziónak, de még nem jogi szankció. A retorzió egyéb tekintetben is a megengedett önsegély eseteit tartalmazó {4-20.} szankciók jellegzetes vonásait viseli magán, s a represszália enyhébb fajának tekinthető. Pozitív tartalma már talionális jellegénél fogva sem lehet meghatározva. Főleg gazdasági jellegű szabályozások súlyosbítása és privilégiumok megvonása szerepelnek retorzióként.*Fauchille 687. Teljesen a sértett állam dönti el, hogy alkalmaz-e retorziót, s hogy retorzióképpen ugyanolyan, hasonló vagy tetszés szerinti más eljárással él-e.

A represszália jogsértő cselekménynek oly cselekménnyel való viszonzása, mely maga is jogsértés tényálladékát képezi. A nemzetközi jog legtipikusabb szankciója és összes szankcióinak őse. Tartalmilag éppúgy nincs meghatározva, mint a retorzió: bizonyos gyakoribb esetek (állampolgárok kiutasítása, vagyonuk elkobzása, kereskedelmi, diplomáciai érintkezés megszakítása, terület megszállása, sőt katonai akciók*McNair (38) szerint a represszália címén indított katonai akció háborúvá lesz – éspedig visszaható erővel –, ha azt a másik állam háborúnak tekinti és arra mint háborúra reagál. A nemzetközi közélet valóban hajlamos az ilyen értelmezésre, ez azonban a háború fogalmának az elformalizálását jelenti, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy államok represszália címen háborút folytathatnak, melyet nem „tekintenek” háborúnak, s így bizonyos jogszabályokat kijátszhatnak. stb.) megállapíthatók, de minden erre vonatkozó felsorolás szükségképpen tökéletlen, mert nincs oly nemzetközi jogsértő cselekmény, mely bizonyos feltételek mellett represszáliaképpen ne szerepelhetne. A represszáliák módja, határaik és szabályaik tételesjogilag alig vannak szabályozva: alkalmazásuk és milyenségük a sértett állam elhatározásától függ. A represszáliák végrehajtásánál mindenesetre fennáll a nemzetközi jog általános elveinek korlátja. Kezd általánossá lenni a jogsértés és represszália arányosságának elve,*Brière 277. Despagnet 594. Hershey 344. Oppenheim II. 89. Verdross 492. de találkozunk még az ellenkező állásponttal is.*Kelsen, Unrecht 573. Schumann 53. Strupp, Delikt 192. Grundzüge 165. Különbséget szoktak tenni pozitív (cselekvésben álló) és negatív (mulasztásban álló) represszáliák között,*Despagnet 592. Holtzendorff IV, 85. Louter II, 200. Oppenheim II, 89. Rivier II, 192. de ez a különbségtétel {4-21.} jelentőség nélküli.*Fauchille I (3) 689–690. Hershey 344. Martens II, 470. Különbséget tehetünk békében és háborúban alkalmazott represszáliák között. E megkülönböztetés ellentmondásnak látszik, hiszen a háború maga is általános és minden vonatkozásra kiterjedő represszáliának tekinthető. Mivel azonban a háborúnak is kialakultak a jogszabályai, ezeknek megsértése vonhat maga után külön háborús represszáliákat, melyek természetesen a békés represszáliáktól tartalmilag eltérnek.

A represszália meghatározásához hozzáteendő legfontosabb momentum az, hogy a represszáliaként alkalmazott jogsértő cselekmény ezáltal megszűnik jogellenes lenni, és átminősül jogalkalmazássá, jogérvényesítéssé. Az állami jogban is vannak oly cselekmények, melyek bizonyos körülmények között jogsértések, bizonyos körülmények között szankciók, azonban az állami jogban gyilkosság és kivégzés, személyes szabadság veszélyeztetése és szabadságvesztéssel járó büntetés végrehajtása tartalmukban és tényálladékukban határozottan elkülönülnek egymástól. Igaz, hogy jogsértés és represszália között is megvan ez a tényálladéki különbség: a represszália feltétele mindig egy előzetes jogsértés. Ezzel a megállapítással azonban represszália és jogsértés éles elhatárolása nem történt meg,*Brière 275. Dupuis 276. Eagleton, Government 67. ami világosan kitűnik abból a helyzetből, hogy a represszália eltűrése nem kötelesség,*Hatschek 405. Heilborn 352. Holland 132. Strupp, Delikt 185. s represszáliára lehet jogszerűen ellenrepresszáliával felelni.*Kelsen, Unrecht 575. Liszt 440. Wille 163. Némelyek szerint, bár tűrési kötelezettség nincs, az ellenrepresszália mégsem megengedett (Hatschek 407. Holland 132. Strupp, Delikt 192, Theorie 80), ami nem elfogadhatatlan, de erőszakos konstrukció, mert ebben az esetben a represszáliával szemben tanúsított ellenállás nem jogsértés és nem is szankció, hanem megengedett cselekmény, melynek a represszáliától való elválasztása a nemzetközi jogi praxisban alig lenne lehetséges. Ugyancsak tagadja az ellenrepresszália jogosultságát Bardeleben (141) és Schumann (44–45), míg Verdross szerint csak az aránytalan represszáliát lehet viszonozni (492–493), de ezt a konstrukciót már az is nehézzé teszi, hogy a represszália arányosságának elve még nem kétségtelen nemzetközi jogelv. A represszáliával megtámadott állam jogszerű {4-22.} megítélése szerint tehát a represszália egyben jogsértés is, mert hiszen előfeltételül szolgálhat egy újabb represszáliának.*Kelsen érvelése (Unrecht 576–577), mellyel a represszália tiszta jogérvényesítési jellegét igyekszik fenntartani, ezt a tényt figyelmen kívül hagyja. Teljesen helytáll az az állítása, mely szerint valamely szankció jogérvényesítési jellegéhez nem tartozik hozzá, hogy annak eltűrése jogi kötelezettség, s ez a helyzet a represszáliáknál is. Hozzátehetjük, hogy az állami jog sem teszi okvetlenül kötelességgé a szankció eltűrését. A represszália tiszta jogérvényesítés mivoltát azonban nem az teszi kétségessé, hogy eltűrése nem kötelező, hanem az, hogy maga is represszália előfeltétele lehet, s a neki való ellenállás represszáliának minősülhet, holott minden represszália előfeltétele egy előzetes jogsértés. Kelsen szerint a jogsértés nem tagadása a jognak, csupán feltétele a szankciónak (488), tehát a represszália lehet jogsértés és jogérvényesítés egyszerre. Ily módon azonban Kelsen ellentétbe kerül avval a tételével, mely szerint a jogrend „kényszerrend” jellege éppen abban áll, hogy benne a kényszeraktus monopolizálva van, azaz minden kényszeraktus vagy szankció, vagy jogsértés (583).

A represszália két speciális és tartalmilag is szabályozott esetének tekinthető a hajózár*Liszt 440. Louter II, 205. Oppenheim II, 89. Rivier II, 195. (embargó) és a békés tengerzár*Brière 272. Eagleton, Government 68. Fauchille I (3) 695. Hatschek 408. Schumann 61–62. Strupp, Grundzüge 165. (blokád). Bizonyos kiemelkedést jelentenek a retorzió és represszália „talionális” alapelveivel szemben, és a háború utáni tökéletesebb, tartalmilag is szabályozott szankciók első megjelenéseinek tekinthetők.

A hajózár a sértő állam hajóinak zár alá vételét jelenti a sértett állam kikötőiben. Speciális kifejlődése annak tulajdonítható, hogy egyrészt végrehajtása aránylag nem nehéz, viszont érzékenyen érinti a semlegesek érdekeit, s ez a körülmény tette szükségessé részletes szabályozását.

A békés tengerzár valamely állam tengerpartjának az elzárása. Általában háborús rendszabály, de a 19. század vége óta szerepelt békében is mint beavatkozás vagy represszália. Szabályai a háborúéhoz közelednek. A nemzetközi irodalomban, de a nemzetközi szokásjogban is elfogadott szabály szerint fő kellékei, hogy kinyilvánított, bejelentett és hatékony legyen, és ne érintse a semlegesek hajóit. A lefoglalt hajók rakománya a tengerzár megszűntével visszaadandó.*Bardeleben 18. {4-23.} Vita tárgya, hogy a békés tengerzár beavatkozás-e vagy represszália?*Holland 131–138. Liszt 444. Louter II, 207 szerint beavatkozás. A vita teljesen meddő, mert a két fogalom nem ellentétes: a békés tengerzár oly intézkedés, mely természeténél fogva beavatkozás; amennyiben represszáliaképpen szerepel, a jogos beavatkozás körébe esik.*McNair 35.

A represszáliákkal kapcsolatban néha külön sorolják fel a beavatkozást*Buxbaum 46. Heilborn, System 353, 367. Hershey 347. Liszt 441. Oppenheim II. 98. és a diplomáciai viszony megszakítását*Fauchille I (3) 712. Peaslee 328. Stowell 469–471. mint szankciókat. Valójában mindkét eljárás a represszáliák körébe esik. (A beavatkozás annyiban, amennyiben egyáltalán jogsértés következménye.)

A nemzetközi szankciók leghatékonyabbika az „ultima ratio regum”: a háború. A háború államok közötti fegyveres küzdelemmel*Fauchille II, 1–2. együtt járó, elvben korlátlan érdeksértés,*Kelsen, Unrecht 585. Strisower 7–8. mellyel kapcsolatban a nemzetközi jogszabályok nagy részének hatálya felfüggesztetik. A háború tehát nem jelent új vagy más jogrendet: a háború jogának szabályai, tilalmai a béke jogában éppúgy érvényesek, illetve még inkább, csupán a béke jogának egyes szabályai vesztik el hatályukat háború idején. Minthogy végeredményben a represszália különböző fajai is ugyanezt jelentik a jogszabályok kisebb körére, kétségtelen, hogy represszália és háború között a különbség fokozati. Azonban az eddigi nemzetközi gyakorlat figyelembevételével megállapítható, hogy háborúról általában ott lehet kétségtelenül beszélni, ahol a fegyveres küzdelem megindításával együtt a diplomáciai kapcsolat is megszakad.*Kelsen, Unrecht 590–591. Ez azonban nem annyira kritériuma, mint inkább egyik objektíve könnyen megállapítható tünete a háborúnak.

A háborúval kapcsolatban fellépnek elsősorban az ellenrepresszália {4-24.} összes problémái, mivel a háború háborúval éppúgy jogszerűen viszonozható, mint a represszália represszáliával. A további problémák forrása az, hogy az egyetemes nemzetközi jog szerint nemcsak háborút lehet háborúval viszonozni, hanem az államokat megilleti a „ius belli” (ius ad bellum), a háborúindítás joga (eltekintve a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya és a Kellogg-paktum által vállalt részleges nemzetközi jogi kötelezettségektől), függetlenül attól, hogy történt-e jogsértés a másik fél részéről.*Rettich 290. Vannak definíciók, melyek hangsúlyozzák, hogy a háború jogérvényesítés,*Strisower 43. e meghatározások alapján azonban nem lehetne háborúnak tekinteni a nem jogsértésen, hanem korlátlan ius bellin alapuló háborút, amely pedig mégiscsak az. A szankciók sorában a háború tényleg csak mint jogérvényesítés foglalhat helyet, ebből azonban nem következik, hogy minden háború jogérvényesítés.*Kelsen idézett munkájában (579 s köv.) a jogtételről szóló elméletét érdekes módon alkalmazza a háború jogi minősítésénél. A kelleni jogtételformula értelmében a jogi kényszeraktus vagy jogsértés, vagy jogsértés-következmény, de ezenkívül más nem lehet: azaz a jogsértés mint előfeltétel beállta nélkül a kényszeraktus nem lehet megengedett cselekmény. Mivel pedig a háború, mint a nemzetközi jog szankciója, az egyetemes nemzetközi jog értelmében nem képez deliktumot, ennélfogva Kelsen szerint csakis jogsértés-következmény, csakis szankció, mert a fentiek értelmében ha nem csak szankció, akkor egyáltalán nem is szankció. Épp ezért Kelsen azt az etikai követelményt, hogy a háború csupán valamely jogsértés jogszerű szankciója legyen (Rutgers 11), átminősíti logikai szükségszerűséggé: a háború szükségképpen valamely jogsértés jogszerű szankciója, tehát minden háború jogos, már ti. logikailag. Így jut el Kelsen a maga legdogmatikusabb pozitivizmusán keresztül egy logikai természetjoghoz (vö. Horváth, Természetjog 18–24) s a bellum iustum tanához, mely „már a legrégibb nemzetközi jogászok (értsd: természetjogászok!) által képviselt elmélet”, amelyet „az utolsó század német és olasz jogi írói” (értsd: pozitivisták!) némileg megingattak. Hivatkozik Kelsen arra, hogy a legújabb történelem háborúiban a háborúindítást majdnem kivétel nélkül megelőző jogsértésekre alapították; ez is bizonyítja, hogy valamely fiktív vagy nem fiktív jogsértés a háború előfeltétele. (Ez az érv nem áll meg. Az újkori történelem nem egy példát ismer, ahol a háború alapjául nem jogsértés volt megjelölve, hanem a háborút indító fél egyszerűen kinyilvánította politikai célkitűzéseit. Így a világháború idején Románia hadüzenetében. L. Bardelebennél. 36.)
Természetesen a kelseni jogtételformula elvetésével erre a logikai konstrukcióra nincs szükség. Ha a szankciót nem korlátozzuk az erőszak-alkalmazást tartalmazó kényszeraktusra, akkor nincs akadálya annak, hogy a szankciókat kitevő cselekmények adott esetben közönséges, megengedett cselekményeknek ne minősüljenek. Ez az erőszak-alkalmazást jelentő szankcióknál, így különösen a háborúnál mindenesetre az állami joggal összehasonlítva szokatlan lesz és jogpolitikailag elvetendő, azonban nem lesz joglogikai lehetetlenség.
A háborúnak minden {4-25.} esetben van valami joginak minősülő alapja, és számos esetben jelenik meg jogérvényesítésként, szankcióként. Azonban a háború a legritkábban csak jogérvényesítés, csak szankció, viszont igen gyakran egyáltalán nem az!

A korlátlan ius belli elve következtében a nemzetközi jogban a háború vagy szankció, azaz egy jogsértés következménye vagy egyszerű megengedett cselekmény, mely meghatározott formasághoz van kötve. Hogy mikor mi, az teljesen ingadozó.*Eagleton, Government 68. Strisower 15–18. Oly háború, mely pusztán jogsértés alapján indul meg, igen ritka. Gyakran történik hivatkozás megelőző jogsértésekre olyankor, mikor a háború valódi oka politikai, gazdasági, hatalmi célkitűzésekben rejlik. Azonban leggyakrabban egyszerre történik hivatkozás jogsértésekre és politikai célkitűzésekre mint a háborúindítás alapjaira.*Strisower 22–24. Számunkra ebben a vonatkozásban nem az a lényeges, hogy a háborúindítás történhet politikai okokból is, vagy a valódi okok elhallgatásával is, mert a „ius belli” következtében a háborúindítás oka jogilag nem minősül. A szankciók rendszerezése szempontjából az a fontos, hogy a háború, sem mint jogintézmény, sem mint konkrét esemény jogilag nem minősül egységesen: részben szankció, részben nem az. Hogy egy cselekmény, amely megfelelő körülmények között szankcióként szerepel, egyben minden különösebb nehézség nélkül bármely jogalany számára megengedett is legyen, ez az állapot jogilag ugyan nem lehetetlenség, de az állami jogban teljesen ismeretlen és jogpolitikailag elvetendő. Látni fogjuk, hogy a világháború utáni nemzetközi jogpolitika célja valóban az volt, hogy – a védelmi háborútól eltekintve – a háborúindításnak egyetlen jogszerű formája maradjon fenn: a tiszta szankcióháború, mely semmi egyéb, csak {4-26.} szankció, éspedig a leghatékonyabb szankció. A jelenlegi tényleges helyzet szerint azonban a háború akkor a leghatékonyabb, mikor legkevésbé jogérvényesítés, mikor leginkább jogon kívüli okokon alapuló erőszak-alkalmazást képvisel. Éppen ezért igen gyakran találkozunk olyan állásponttal, mely a háborút nem tekinti szankciónak.*Eagleton, Government 69. Fauchille I (1) 18–19. Heilborn, Grundbegriffe 24. Grosch álláspontja szerint a háború nem jogeszköz, hanem csak jogvédelmi eszköz, s mint ilyen nem jogi fogalom. (55, 83 s köv.) Ez az álláspont ebben a formában el nem fogadható, azonban jellegzetesen rámutat arra, hogy a háború, mint jogi fogalom, a benne rejlő túlnyomó jogon kívüli elemek miatt milyen nehezen ragadható meg. Azonban a szankcióháborúnak a világháború után létrejött intézménye világosan mutatja, hogy a háború is lehet szankció. Tulajdonképpen tehát minden háború annyira szankció, amennyire a tiszta szankcióháborúhoz közeledik.

d) A SZANKCIÓK RENDSZERÉNEK EGYSÉGE

A nemzetközi jog szankcióinak rendszerében a jóvátételi kötelezettségek meglehetősen élesen elválnak a megengedett önsegélyt tartalmazó cselekményektől. A kétféle szankció közötti hézag szinte áthidalhatatlannak látszik. Éppen ezért felmerültek oly nézetek, melyek vagy az egyik, vagy a másik szankciócsoportot tekintik a nemzetközi jog valódi szankciójának. Az egyik rendszerezés értelmében a jóvátételi kötelezettségek a nemzetközi jog egyedüli és igazi szankciói, s a megengedett önsegély jogérvényesítési eszközei csupán azt célozzák, hogy az igazi szankció általuk nyerjen megállapítást és segítségükkel érvényesüljön. (Vö.: Oppenheim I, 298–300, Schuman 12.) A másik konstrukció szerint épp ellenkezőleg, a megengedett önsegély jogérvényesítési eszközei az egyedüli és valódi szankciók, s a jóvátételi kötelezettségek csupán azt célozzák, hogy a szankciók alkalmazására ne kerüljön sor: a háború után megállapított jóvátétel pedig már kívül esik a szankciókon, mert új jogalkotás eredménye. Ezt az álláspontot képviseli Hans Kelsen (vö.: 25. jegyzet).

{4-27.} Mindkét felfogás tetszetős, mert zártnak és egységesnek látszik, azonban éppen ebben áll gyengeségük, mert a nemzetközi jog szankcióira az jellemző, hogy rendszerük nem zárt és nem egységes. Mind a két konstrukció tulajdonképpen ugyanazt célozza: elméletileg helyreállítani a nemzetközi jog szankcióinak rendszerében jogok és kötelességek egységét, összefüggését és kölcsönösségét. Ezt az elméleti törekvést azonban a tételesjog nem igazolja. A nemzetközi jogban vannak helyzetek, ahol a jóvátételi kötelezettség az egyetlen és esetleg tökéletesen hatékony szankció (vö.: 13. és 25. jegyzet), s az egyetemes nemzetközi jogban nincs oly jogszabály, mely bizonyos esetekre garantálná a represszália és a háború megjelenését. Máskor viszont a jóvátételi kötelezettség teljes kikapcsolásával azonnal represszália és háború következik.

Valójában a nemzetközi jogi szankció két faja között az ellentét nem átmenet nélkül való. A legsúlyosabb és leghatékonyabb kártérítési kötelezettségek az előzetes biztosítékadással kapcsolatban állanak elő (l. 4. fejezet), amely már a represszáliához áll közel. Ha a nemzetközi jog szankcióit ebben az értelemben egymás mellé sorakoztatjuk, akkor oly sort kapunk, melyet a hatékonyság növekedése s a jogérvényesítési jelleg csökkenése jellemez. Legkezdetén találjuk a jóvátételi kötelezettséget tartalmazó szankciókat, melyek mindig jogérvényesítést jelentenek, tiszta jogintézmény jellegüket az is kiemeli, hogy módjukat és mértéküket a két érdekelt fél egyező akarata, tehát a „nemzetközi jogalkotó” akarata szabja meg; a megengedett önsegély esetei már a sértettnek egyoldalú cselekményei: a represszália ugyan még jogérvényesítés jellegű, de ugyanakkor tulajdonképpen nem más, mint a jogi felelősségtől mentesült jogellenes cselekmény, mely a puszta jogsértésektől élesen el nem határolható; végül eljutunk a háborúhoz, mely hasonló jellegű, mint a represszália, de sokkal ritkábban szankció, azaz jogérvényesítés, s a közönséges megengedett cselekményekkel is összefolyik, viszont – amennyiben szankció – a leghatékonyabb.

{4-28.} A nemzetközi jog szankciórendszerének jellegzetességét abban foglalhatjuk össze, hogy a nemzetközi jog szankciói minél hatékonyabbak, annál inkább elveszítik jogérvényesítés jellegüket; minél inkább érvényesülő jogszabályok, annál inkább keverednek jogon kívüli (hatalmi, politikai) motívumokkal. Hatékonyságuk legnagyobb fokát a háborúban érik el, melyről konkrét esetben igen nehéz eldönteni, hogy egyáltalán szankció-e.

A világháborút követő békeszerződések, majd a Nemzetek Szövetségének alapokmánya s egyes ezt továbbépítő szerződések jelentős nóvumokat hoztak a részleges nemzetközi jog szankcióinak rendszerébe. Az egyetemes nemzetközi jogban azonban ma is a fentiekben vázolt jogállapot van érvényben, s a részleges nemzetközi jognak is ez képezi az alapépítményét.