IV. A magyar kérdés szempontjai indiai–szovjet megbeszéléseknél

A szovjet államférfiakkal való tárgyalás során tudatossá kellene tenni az egész szovjet akció szinte megoldhatatlan belső ellentmondását: a Szovjetunió azért lép fel Magyarországon az erőszakalkalmazás teljességével, mert attól fél, hogy ha itt {4-187.} enged, akkor lavinaszerű folyamatok indulnak meg a többi kelet-európai országban is; viszont éppen a magyarországi erőszakalkalmazás folytatása az, amely a feszültséget az összes kelet-európai országban a kibírhatatlanságig fokozza. Vagyis az erőszakalkalmazás a maga ősi ördögi szabályai szerint pontosan azt a veszélyt idézi fel, amit el akar kerülni. Addig kell tehát a Szovjetuniónak a magyar kérdést békésen megoldania, amíg ebből az ördögi körből lehetőség van a bátor kiugrásra. Ennek egyetlen útja azonban Magyarországon a szovjet csapatok kivonása, a többpártrendszer elismerése és Nagy Imre visszahelyezése. Reménytelen Magyarországon a lengyel kísérlet, amelynek lényege titoista jellegű liberalizálás szovjet katonai jelenlét mellett: Magyarországon ugyanis ilyen kísérlet történt okt. 28.–nov. 4. között, amit a szovjet katonai beavatkozás zárt le: ezek után nincs az az államférfi, aki rá tudná venni a magyarokat, hogy még egyszer szovjet katonai jelenlét – és bármikori újabb beavatkozás lehetősége – mellett próbálják újból felvenni a békés munkát és a szabad intézmények kiépítésének kísérletét. Reménytelen Magyarországon az egypárturalom, mert mind a Rákosi-féle, mind a Kádár-féle egypárt erkölcsileg halott. És egyetlen lehetőség Nagy Imre, akiben az ország feltétlenül bízik, s aki mégsem vinné az országot semmiféle polgári restauráció felé (l. fentebb II. alatt mondottakat). Ha egyszer a Szovjetunió mindebbe belenyugodott, akkor rá kell jönnie, hogy igenis lehetséges menetrendszerű konszolidálódás egypárturalom nélkül is, szocialista struktúra többpártrendszerben is, s egy ilyen Magyarország nem lesz agresszív nyugati ék, sem a nyugati blokkhoz húzó semleges állam, hanem egy olyan bel- és külpolitikai helyzetet alakíthat ki, mely valahol Jugoszlávia, Finnország és Lengyelország helyzete között volna középúton. Ezzel kapcsolatban az indiai államférfiak mérlegelésére van bízva, hogy indokoltnak tartják-e és mikor a nov. 6-i expozé és tervezet gondolatmenetét a szovjet államférfiakkal közölni.

{4-188.} Ezzel kapcsolatban rendkívül fontos volna, ha az indiai államférfiak valószínűsíteni tudnák szovjet államférfiak előtt, hogy magyarországi benyomásaik szerint a magyar tömegek nagyfokú elkeseredése ellenére is a kibontakozásban számba jövő magyar politikusokban nem találtak szovjetellenes indulatokra, sőt nagy megértést találtak a Szovjetunió helyzetének komplex voltával szemben; de célszerű volna arra is rámutatni, hogy ez a ma még kedvező helyzet minden nappal romlik valamit, mely a Kádár-kormány reménytelen helyzetének a támogatásával és a katonai berendezkedés kísérleteivel telik el.

Végül fontos volna arra is rámutatni – amint ezt már I. alatt is kifejtettük –, hogy a Magyarországon elkerülhetetlenül esedékes szovjet engedmény szükségszerű következménye súlyosan elhibázott és vétkes előző lépéseknek, úgyhogy kilátástalan volna ilyen engedményeket tisztára a hatalmi egyensúly jegyében elgondolt ellenengedményektől függővé tenni.

Ismételten leszögezem, hogy a jelen kiegészítés alapjául szolgáló nov. 6-i expozé és tervezet másokkal való közlése vagy esetleges nyilvánosságra hozatala azok címzettjeinek (indiai, amerikai és francia követségek és államférfiak) mérlegelésére van bízva, ellenben a jelen kiegészítés elsősorban az indiai államférfiak bizalmas használatára készült, s inkább egyes részleteinek közlése látszik célszerűnek.

Budapest, 1956. december 4.