VII.

Ez a katasztrofális szembenállás nem takar területi vitákat, hanem lényegében ideológiai jellegű: ahol területi szembenállás formáját veszi fel, ott lényegileg olyan gyengébb országok területén jelenik meg, ahol az egyik ország az egyik, a másik a másik ideológiáját és kormányzati rendszerét tette magáévá, s így az ideológiai harc meghatározott területen folyó csatározássá is válik. A lényeg azonban az, hogy két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, egyaránt {4-739.} abban a messianisztikus tudatban él, hogy a világ boldog jövője két ideológia és kormányzati rendszer, a szabadversenyes kapitalizmus és az államközpontú kommunizmus ilyen vagy olyan harcában fog eldőlni, s nekik ezt a harcot nem annyira sajátos rendszerük belső tökéletesítésével, hanem – a bekerítés ellen védekezve – nagyhatalmi szembenállás formájában kell lefolytatniok. E kettő közötti választásra szólítják fel – mindketten – világszerte a „tisztességes” embereket, különösen azokat, akik valamely okból a „harmadikutasság” gyanújában vannak. Ezt a választási kényszert fogadta el Erdei Ferenc barátom, választotta – az úri világ elleni mélységes ellenérzés jegyében – a második alternatívát, s vállalta – nem könnyű szívvel – ennek sokszor nemszeretem következményeit. Ezt a választási kényszert vagyok kénytelen visszautasítani, felismerve annak mélységes hamisságát, bármely kényelmetlenségekkel járt és jár is ez. (Sajnos, lassan eltelik az életem hamis alternatívákkal való küszködésben, hiszen Magyarországon 1945-ig állandóan a „Hitler vagy Sztálin” első látásra is hamis alternatívájával terelték be a magyar értelmiség jelentős részét a fasiszta térfoglalásnak hallgatólagos tudomásulvételébe.)

Miközben azonban kétségbe vonom, hogy a két rendszer szembeállításának és a kettő közötti választási kényszernek a hangoztatása megalapozott volna, le kell szögeznem, hogy melyek azok a hasonló eredményre jutó érvelések, melyekkel nem azonosítom magamat.

Először is nem hiszek abban, hogy a szemben álló rendszerek közötti közeledésben döntő szerepe lehet annak a világpolitikai enyhülésnek, mely a világpolitika jelenlegi adottságai, az atomfegyverkezés közveszélyes állása és az ideológiai harc fenntartása, sőt kiélezése mellett, el-elakadozva folyik. Ez az enyhülés igencsak törékeny dolog marad mindaddig, amíg mind a két oldal az indokolatlan önelégültség állapotában él, és ideológiájának is, politikájának is döntő eleme a másik rendszerről festett ördögi kép.

{4-740.} Nem hiszek másodszor abban sem, hogy biztató jelként lehet kezelni a két rendszer lassú hasonulásának egyes tüneteit, a nagyüzemi fejlődést, a tervgazdálkodást, a gazdasági csúcsszervezetek kialakulását, a technokraták előtérbe kerülését, a tömegtársadalmi jelenségeket, a rohamos urbanizációt, melyeket az „ipari társadalom” vagy modernebbül a „posztindusztriális társadalom” címszavai alatt szoktak összefoglalni – a gazdasági szempontok szokásos túlértékelése jegyében. A hasonló szervezeti formák és a hasonló társadalmi jelenségek önmagukban akkor sem akadályoznák végzetes konfliktusok kitörését, ha az ideológiai harc és a kölcsönös ördögi kép nem állna fenn – mint ahogyan annak idején nem akadályozták a nagyjából homogén fejlődésű európai monarchiák egymás közötti háborúit sem.

Nem bízom végül abban sem, hogy a szociáldemokrácia, hívei többségének minden hite és tisztessége ellenére is, jelen formájában képes volna érvényesen képviselni a liberális demokratizmus és a szocializmus valamiféle termékeny szintézisét. Bár ma a két nagy ideológiában való kétoldali kölcsönös kiábrándulás folytán a szociáldemokrácia a világ számos pontján újból előtérbe került, kénytelen vagyok egyetérteni, ha nem is osztozom ádázságában, azzal a kommunista kritikával, mely szerint a szociáldemokrácia, a szakszervezetekkel együtt, lényegében a kapitalizmus intézményévé vált. Nem azért, mintha árulók és bérencek volnának, ahogyan a vád többnyire szól, sőt becsületesen védik a munkásságnak az adott feltételek között védhető érdekeit, és becsületesen, a polgári pártoknál becsületesebben őrzik a felvilágosodott humanizmus örökségét. Hanem azért, mert teljességgel a legtávolabbi jövőbe napolták el, s még ott sem tartják eléggé számon a szocializmus legigazabban érvényes tartalmát, az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon felszámolását. Ehelyett elfogadták azt, hogy a nagyvagyon túlnyomó része a „munkaadó” hamis funkcióját kapja, és a munkásokat képviselő szakszervezetekkel való szabályozott viaskodáson {4-741.} keresztül a gazdasági élet egyensúlyának döntő tényezőjévé legyen: ezzel egy olyan, ostobán polarizált viaskodás került a gazdasági élet középpontjába, melyek közül az egyik fél a munkások jólétében, a másik fél az eredményes termelésben nem igazán érdekelt, s kettejük között elsikkad az igazi probléma, a gazdasági élet egészsége ügyében való érdekeltség.