IX. Az újkori forradalmak és a francia forradalom pozitív hagyatéka

A francia forradalom eszmerendszerének lényege az volt, hogy az államot és társadalmat immár nem transzcendens, isteni meghagyásra és igazolásra, hanem ésszerűen megfogalmazható és indokolható elvekre alapozta. Ennek megfelelően felmondta azt a kompromisszumot, mely az egyház és az akkor a társadalom élén álló születési nemesség között a középkor hajnalán létrejött, s így az addig vitán kívül elfogadott születési társadalmi szelekció helyébe valamiféle személyes teljesítményen és értéken alapuló szelekciót tűzött ki célul. Ennek éle elsősorban a születési nemesség ellen irányult, melynek kiváltságai az egész társadalom terheiként, fellépési módja az egész társadalom sérelmeként jelentkeztek, s funkciótlansága mindinkább napvilágra került. Ezért lett a megindult forradalom első feladata mindennemű nemesi kiváltság és a merőben nemesi kiváltságon alapuló jogok és követelések megszüntetése. Az ezek elleni harcot az ún. „harmadik rend” képviselői vették fel, amely szó akkor {4-746.} gyakorlatilag az egész népet jelentette, gazdag polgárokat és szegény kézműveseket, földműveseket, értelmiségieket és szolgákat egyaránt: képviselőik azonban elsősorban értelmiségi és polgári együttest alkottak, ahol az értelmiségiek voltak a hangadók, de a szó szoros értelmében vett tőkés polgároknak elég súlyuk volt ahhoz, hogy a szorosan vett tulajdont, a nemesekét is, biztosítani igyekezzenek. A nemesi kiváltságok megszüntetésével a múlt jelentős részét eltakarító cselekedete után következtek a forradalom nagy, időálló vívmányai, az emberi jogok rendszerbe foglalása és az új alkotmány létrehozása. Ez tartalmazta a népszuverenitás rousseau-i elvének és a hatalmak megosztása Locke és Montesquieu által megfogalmazott követelményének a megvalósítását.

Az első, minden kétségen felüli vívmánnyal, a népszuverenitás elvével és gyakorlatával egy új legitimitás, a hatalom intézményes igazolásának új elve és gyakorlata született, amely nem könnyen bár, de ma is betölteni képes és a világ számos pontján be is tölti azt az űrt, azt a nihilt, amit a monarchikus és arisztokratikus legitimitásnak 1792-ben bekövetkezett részleges és 1918-ban bekövetkezett csaknem teljes összeomlása maga után hagyott. Ettől kezdve vált fontos alkotmányjogi és területi döntések érvényességének általánosan elfogadott pecsétjévé a népszavazás és a demokratikus választás. Ez egyben a demokrácia mint kormányzási forma, mint az állami és társadalmi vezető szervek létrehozásának minden más feletti elvi elsőbbségét is jelenti. Ma ezt az elvet – a kifejezetten fasiszta álláspontoktól eltekintve – általában nem vonják kétségbe, az olyan kormányzatok sem, melyek valójában monarchiák, diktatúrák, arisztokráciák vagy oligarchiák. Persze a demokrácia általános elfogadottsága nem helyezi hatályon kívül azt az arisztotelészi bölcsességet, hogy egy egyensúlyozott kormányzatban a demokratikus, monarchikus (egyszemélyű) és arisztokratikus (testületi) összetevőknek egy bizonyos egyensúlyát célszerű megvalósítani. {4-747.} A népszuverenitás nem is minden vonalon való közvetlen népi kormányzást jelent, hanem a népnek mint a legitimitás végső forrásának és a szabad, manipulációmentes választási vagy népszavazási döntés kötelező erejének az elismerését.

A francia forradalmi alkotmányozó és törvényhozó gyűléseknek a népszuverenitás alapján való megvalósítását a képviseleti elv tette lehetővé, ezt az ókor nem ismerte, a középkori hűbériségből nőtt ki, régtől fogva ismert volt a régi rendi gyűléseknél, a parlamenteknél is, de a népszuverenitásnak a szavazati jog tekintetében megfogalmazható követelményeit a francia forradalmat követő évszázad alakította ki. Ennél döntőbb jelentőségű eleme az európai és amerikai népképviseleti rendszernek a kormányt felváltani képes ellenzék megengedettsége, hiszen léteztek olyan többségi kormányrendszerek, melyek természetesnek tartották a kisebbség zsarnoki elnyomását. Ezt az angol és amerikai kormányzásban kialakult elvet a francia forradalom kezdetben nehezen emésztette meg, és csak a restauráció és a 19. század későbbi forradalmai után nyert polgárjogot. Ezt szokták többpártrendszer néven emlegetni, ahol a hangsúly nem a sok párton, hanem az egynél több párton, a választási lehetőségen van.

A második döntő vívmány az államhatalmak elválasztásának elve, mely a politikai és személyes szabadság fontos garanciáját valósítja meg azáltal, hogy nem engedi a végső döntések lehetőségét egyetlen szervnél koncentrálni. A klasszikus – montesquieu-i – megfogalmazás szerint három államhatalmat kell egymástól elválasztva tartani, a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat. Ezt az elvet az első francia és az amerikai alkotmány kissé dogmatikusan érvényesítette. Azóta az értelmezése körül könyvtárnyi politikai és könyvtárnyi professzori elmefuttatás jött létre. A politikai elmefuttatások – leginkább a végrehajtó hatalom jelentős részét még birtokló monarchia érdekében – főleg azzal igyekeztek {4-748.} félreérteni az elv lényegét, hogy vagy külön államfői hatalom körvonalazásával próbálkoztak, vagy a végrehajtó hatalmat is védeni igyekeztek a másik kettő illetéktelen beavatkozásától; a professzori elmefuttatások viszont azzal, hogy az államhatalmak tényleges funkcionálásának vizsgálata helyett az államhatalmak különböző fajtáit tudományosan igyekeztek kategorizálni. Az elv igazi lényege az, hogy a karhatalommal, kényszerítő erővel rendelkező államhatalom, vagyis a végrehajtó hatalom túlkapásaival szemben kell a másik kettőt megvédeni és nem fordítva. A törvényhozás, amennyiben az demokratikusan jön létre, a demokrácia védelme miatt igényeli a függetlenséget, a bíráskodás függetlensége a személyes szabadságjogok, az emberi jogok kikövetelhetősége miatt életbevágóan fontos. Kiegészíti a hatalmak elválasztásának elvét a 19. században általános követelménnyé vált jogállam elve, mely szerint ne csak az egyének egymás közötti vitái kerüljenek bírói döntés alá, hanem az államhatalomnak mindennemű, az egyén jogait érintő aktusai is. Ezt Angliában a jog uralmának ott régebben kialakult elve alapján a rendes bíróságok intézik, Franciaországban a hatalmak elválasztásának némi félreértése alapján külön közigazgatási bíróságok, amelyek azonban mostanra szintén a szakszerű és független bíróságok mintájára fejlődtek ki; a kontinentális európai országok többsége ezt az utóbbi rendszert követte.

A francia forradalom harmadik döntő vívmánya az ún. szabadságjogok vagy emberi jogok kodifikálása. Ezek eredetileg az egyéni kiváltságokra és rendi szabadságokra alapozott régi középkori alkotmányokból nőttek ki, biztosítékait – főleg az önkényes letartóztatástól való mentesség joga vonatkozásában – főleg az angol alkotmány dolgozta ki, de a francia forradalom volt az, mely ezeket modernizálta, rendszerbe foglalta és minden ember jogaiként deklarálta, Ezek között vannak olyanok, melyek lényegükben az alkotmány működésének előfeltételei, így a vallás- és gondolatszabadság, {4-749.} a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, ez utóbbinak konkretizálása az egyesülési jog, ezekhez járult a legújabb időben a sztrájkjog. Az ember személyes jogai minden ember szabad és egyenlő születésének deklarálásával kezdődnek, ennek konkretizálása a törvény előtti egyenlőség, valamint – az angol alkotmányból már ismerős – önkényes letartóztatástól való mentesség, a személyes szabadság, a tulajdonbiztonság. A szabadságjogoknak általános emberi jogokká való kiszélesítése hozta magával utóbb a faji, vallási, nemzeti és anyanyelvi megkülönböztetésektől való mentesség jogának a megfogalmazását. Mindezek a jogok szervesen összefüggnek a bíróságok függetlenségével, mert ezen keresztül válnak a szabadságjogok az egyes emberek és csoportok által kikövetelhetővé.

Sokat elemezték a demokratikus liberalizmusnak mindezeket az elveit. Megállapították, hogy ezek különböző gondolkodóktól és intézményi előzményekből indultak ki, s mi sem könnyebb, mint végső elméleti következményekig kiélezni őket, s ennek alapján ellentmondásokat találni közöttük. De a lényeg nem absztrakt elvek deduktív következményeinek az összeütközése, hanem az, hogy mindeme elvek alapján állt össze a francia forradalmat követő évszázadban a liberális demokratizmus összefüggő intézményláncolata, melynek tagjai gyakorlati működésükben fogaskerékszerűen kapcsolódnak egymásba. Ennek a láncolatnak a tagjai: a) a népszuverenitáson alapuló szabadon választott törvényhozó testület, mely az ún. parlamentáris rendszerben ellenőrzi és megbuktathatja a kormányt, az ún. elnöki rendszerben pedig ugyanezt a garanciát a kormány határozott időre szóló választása jelenti; b) az ellenzék megengedettsége és többségre jutása esetén kormányra jutásának lehetősége; c) az alkotmányozó és törvényhozó testületben és azonkívül a gyülekezési, pártalakítási, sajtó- és gondolatszabadság; d) a bírák függetlensége és a kormányzati aktusok valamiféle bírói ellenőrzése. Ez az intézményláncolat az egyetlen politikai {4-750.} rendszer a történelemben, mely a szabadság számottevő mennyiségét, a kormányváltozás erőszakmentességét és a közélet nyíltságát aránylag stabil módon biztosítani képes. Elmondhatjuk, hogy ez az európai emberiség legjelentősebb találmánya, jelentősebb a természettudományi és műszaki tudományoknál, s az európai zenén kívül talán az egyetlen olyan teljesítmény, melyet más kultúrák nem fedeztek fel, s amelynek áldásos és hasznos voltához kétség nem fér. Amióta ezt feltalálták, mindent megtettek ellene kezdetben a monarchiák, később pedig a monarchiák által hagyott űrt betöltő, hatalomkoncentrációra törekvő politikai rendszerek. Ez az ellenkezés valaha monarchikus és reakciós érvek jegyében történt, ma azonban van egy magát modernnek tartó fogalmazása is, mely szerint ez a rendszer a polgárság találmánya a polgárság érdekében, csakúgy, mint a francia forradalom és a liberális demokrácia egész ideológiája. Itt elég annyit leszögezni, hogy ez a tétel még akkor is abszurdum volna, ha a francia forradalomra és a liberális demokratizmusra nézve igaz volna. Ebben az intézményláncolatban benne van a jogbiztonság követelménye, de nem egy bizonyos jogrendszer biztonságáé, s így az bármilyen szabadságelvű társadalmi és gazdasági rendszer stabilizálására és humanizálására alkalmazható: el kell tehát hárítani azt a nyilvánvaló és mind kapitalista, mind kommunista oldalról rosszhiszemű félreértést, hogy ez az intézményrendszer csakis kapitalizmusban jöhet létre, csakis ott alkalmazható és alkalmazása kapitalizmust hoz létre.