VIII.

A RÉGI DIÁK egész lényével szervesen hozzátartozik környezete életéhez; ő maga is ennek a szakadatlanul hullámzó, százrétű életnek osztályosa, csillogó hab, mely egy percre a tenger színére vetődött; ha rátűz a nap, felvillanni látjuk benne az egész tengert, a távoli mélységeket, melyekből eredt s ahova visszatér. Környezete a maga életét, a maga ifjúságát szereti benne s a diák sohasem felejti el, hogy ez a környező világ vele rokon, az ő természetes otthona. A város, melyben lakik s melyben iskolába jár, tőle nyeri jellegzetes színét s a falu ünnepi díszt ölt, ha benne megjelenik. Mert feltűnése majdnem mindig azt jelenti, hogy ünnepet ülnek valahol; és a diáknak van egy tudománya, mely itt mindennél szorosabb kapcsolatot teremt közötte és vendéglátó gazdái között, mely az ünnepet igazán ünneppé avatja: ez a szolennis éneklés. Lakodalom és temetés nem eshetik meg a diák éneke nélkül; ha aratnak, eljön búzáért kántálni, ha szüretelnek, énekel borért is és ilyenkor bizonyára nemcsak Baróti Szabó Dávidnak segít szőlőhegyét lekopasztani.31-175 Énekel karácsonykor és háromkirályok napján, énekszóval kéreget Gergely-napon, húsvétkor és pünkösdkor, ott van a falu s a kisváros minden mulatozásán, lakomáján és vendégségében, tanyai fogadóban és nemesi kúrián.

De a városi szegény tanulók is korán rászorulnak, hogy énekes koldulással keressék meg napi élelmüket. Németországban „bacchansok”, „vagansok”, mendikánsok csapatostul járják a városok utcáit és kórusban énekelnek a vagyonosabb polgárok házai előtt; belőlük alakul a híres „Kurrende” intézménye, mely pénzadományokért és élelemért „futkos” az utcákon s mely egyik legjellegzetesebb intézménye a régi német városok zenei életének.31-176 Luther kisdiák korában ilyen „Kurrendé”-ben énekelget Mansfeld, Magdeburg {32.} és Eisenach gazdag polgárainak kapuja előtt. Maga a szokás a középkorba nyúlik vissza, de a reformációval, részben a kolostori iskolák megszüntetése nyomán, hatalmas lendületet nyert; az énekes diák nemcsak az utcák jólismert kéregető alakja: ott van a német polgárság minden házi, családi ünnepségén, keresztelőn, lakodalmon, hivatalos ünnepségeken, temetésen, processzión; „repertoár”jának java latin és német vallásos énekekből áll, de ha az alkalom megengedi, világi dal is felcsendül a lakodalmas házban; itt azután nem egyszer „reutter und bulenlieder”32-177 hangjai mellett folyik a tánc és az evés-ivás. Így él a „Kurrende” hagyománya évszázadokon át; a XVIII. században már annyira elfajul, hogy az iskolai fegyelemnek egyik legsúlyosabb akadályává lesz. Gyökerei a polgárság mindennapi életében, szokásaiban lassanként meglazulnak; most már csak a megdöbbentő diáknyomornak és a tanulók züllöttségének elriasztó szimptómája.32-178 1800 után a „Kurrende” kihal vagy elcsökevényesedik; egyes nyomai azonban még a XIX. század második felében is felismerhetők. Molnár Aladár még a hatvanas években találkozik vele Wittenbergben, ahol „a hét bizonyos napjain, vagy bizonyos alkalmakkal gymnasiumi szegény tanulók egy tanító vezetése alatt énekeltek a házuk előtt azon jóltevőknek, kik a tanulókat egy vagy más módon segélyezni szokták.”32-179 Molnár hozzáfűzi, hogy „hasonló szokás az újabb időig gyakorlatban volt Kézsmárkon is”. Valóban, az énekes diákoknak ez a csoportos feltűnése az iskolán kívül, legelőször azokban a felvidéki és erdélyi városokban figyelhető meg, melyek a német kultúrával szorosabb kapcsolatban állottak. A felvidéken az ilyen énekes kivonulásokat „recordatiók”-nak nevezik; szegény tanulók, esetleg tanítójukkal együtt, megjelennek a városi elöljárók és előkelőbb polgárok házainál és „szent énekeket” énekelnek. A jövedelemnek, mely ilyenkor a megtisztelt patriciusnak, némelykor magának a városnak ajándékaként „befolyt” hozzájuk, rendszeres elosztásáról csakhamar írott rendelkezésnek kellett határoznia. Bártfán 1504-ben és 1506-ban, Zólyomban 1500-ban, 1511-ben és 1546-ban említenek rekordációkat;32-180 hasonló szokás tűnik fel a XVI. század derekán Nagyszombatban.32-181 Az 1542-es besztercebányai szabályzat az addig rendszeresen tartott vasárnapi és csütörtöki rekordációkat, melyek a város utcáin szoktak volt felvonulni („umb den ring und in gassen der Statt”), megszüntetni és más jövedelmet rendel az éneklés funkcionáriusainak.32-182 Késmárk 1595–96-ban rendezi a rekordációk jövedelmének kérdését, oly módon, hogy az éneklésért fizetett összeget felosztja a tanító, a segédtanító és a szegény tanulók között; ebből a rendelkezésből egyúttal megtudjuk a rekordációk idejét: itt is a vasárnap és csütörtök szerepel, mellettük kiváltképpen a Gallus utáni vasárnap, a négy vásár napja, Mártonnap, Háromkirályok, karácsony, húsvét és pünkösd.32-183 Az ünnepi felvonulásokon kívül tehát hetenként kétszer rendszeresen megjelentek a régi felvidéki városok utcáin az énekes diákok. Nem hiányoznak egyébként másutt sem; a brassói városi számadáskönyvekben ismételten olvashatunk róluk: Cantori et scholasticis, qui post datam, rationem inter prandendum in consistorio cecinerunt, bib. fl. 1. (1542. dec. 18.).32-184 – Cantori et studiosis sub prandio in praetori canentibus, bib. fl. 1. (1545. dec. 16.)32-185 stb. Itt tehát „asztali zené”-t szolgáltatnak énekmesterükkel egyetemben.

{33.} Ha most a szorosan vett magyar városi, illetve iskolai kultúra gyújtópontjai felé fordulunk, kissé eltérő szerepkörben, de már ott áll előttünk a magyar énekes diák is. Itt a gyermekek és felnőttebb tanulók szereplése az iskolán kívül, városokban és rezidenciákon, – legalább részben – más hagyományból eredhetett; talán a régi udvari énekes-apródok tradíciójának nyomait is sejthetjük benne. A XVI–XVII. század főnemesi és főpapi kastélyaiban nem egyszer találkozunk énekes gyermekekkel; ilyen gyermekről ír 1590-ben Enyinghi Török István Batthyány Ferencnek Gyulafehérvárról, ilyen kis apródot ígér Batthyánynak 1609-ben Dóczy Simon32-186 s ilyet kér Batthyány Ádámtól 1645 októberében Homonnai János, Zrinyi Miklós lakodalmára (Budapesti Szemle CLXIV. 1915. 71.). Az ő társuk az az „énekes Deák” is, akivel, Szentmártoni Bodó János „Tékozló Fiu”-ról szóló históriájának (1628. 1. kiad. 1636) lakoma-jelenetében (II. rész 32. str.) a házigazda, „a’ búnak boszszúját mondatja”. Az énekes diák még a XVII. század második felében is ott szerepel főúri udvartartások lajstromain (így I. Rákóczi Ferencznél 1668; l. Zenei Szemle 1929. II. 55). Versmondó rekordáló diákok általában jólismert vendégei lehettek a rezidenciáknak; az ő szerepük mintegy átmenetet jelöl az udvari énekesapród és az iskolák éneklő mendikánsa között. A városok utcáin nemsokára éppúgy megjelennek, mint a „Kurrende” diákjai; Komáromban 1623-ban „énekes diák-gyermekecskék”-ről hallunk, akik az utcákon énekelnek s a polgároktól pénzt kapnak, egyik hallgatójuk azonban felháborodik rajta, hogy „nem az igazat szólják és éneklik” s nem ad nekik semmit.33-187 Itt kétségkívül vallási animozitásról van szó; de éppen ezért feltehetjük, hogy a rekordáló diákok éneke nem szorítkozott áhítatos templomi énekekre, hanem aktuálisabb, merészebb témákat is érintett. A világi dal sem jelentett többé tiltott birodalmat. Ne feledjük, hogy ebben a időben, mint Pázmány pár évvel később szigorúan megrója, „mind gyermekek s mind leányasszonyok kardéra [= fejből] tudnak”, „undok virágénekek”-et33-188 s hogy „csaknem minden házak ezekkel zengedeznek”; másfelől Huszár Gálnak 1574-ben még nyomatékosan ki kell jelentenie, hogy „nem illik… minden gaz korcsomán, virágénekek között és a részeg disznók előtt az Istennek szent dicséretit énekelni”.33-189 A reális élet tehát még nem ismer szigorúan elhatárolt kategóriákat; egyházi és világi, vallásos és szerelmi költészet még összefolynak az egyetemes népi gondolatvilágban. S ha itt, az utcán éneklő kisdiákok esetében nem is gondolkodhatunk virágénekekre, annál nagyobb valószínűséggel gyaníthatunk „nem igaz” énekeikben iskolai eredetű históriás szerzeményeket, esetleg moralizáló verses krónikákat, tehát lényegében világi énekanyagot.33-190 És valóban, épp ez a terület volt az, melyen az énekes diák legközvetlenebbül kapcsolódott bele a mindennapi problémák világába, melynek révén az iskola már helyet kért az „aktuális” élet irányító tényezőinek sorában. Az utcai ének, úgy látszik, a társadalom nagy kérdéseinek propaganda-eszközévé lett. Szenczi Molnár Albert, a „Postilla Scultetica”-hoz csatolt újesztendei prédikációjában (Oppenheim 1617) megemlíti a reformáció ügyét előbbrevivő nemzeti, vallásos, politikai és társadalmi momentumok között, hogy „Az lelki tanusággal tellyes énekekis [helyesen: énekekkel is, vagy: énekek révén is], az mellyeket az Euangeliomnac tanitói szerzettenec, {34.} és az szegén Deakoc, és aytóc előtt, hazanként éneklettenec, sokszantalan emberec vezérletettenec az igasságnac esmeretire Nemet országban, Belgiumban, Francia országban, kiváltképpen pedig Magyar országban, holott az könyv nyomtatásnac szüc volta fogyatkozása miatt ez eszközzel kellett gyakran elniec az tanitoknac, az kic az Diakoknac szép lelki tanusággal tellyes énekeket irtanac eleikben, mellyeket, nem czac házankint, hanem lakodalmokbanis megénekeltenec.”34-191 De a társadalom életébe való közvetlen bekpacsolódásnak nemcsak ez az egy útja van, az ilyen kapcsolat nem merül ki a moralizálás vagy a prédikátori agitáció hivatásában. Már Szenczi Molnár megemlíti a lakodalmi éneklést; ez a szokás tehát már a XVI. században élt Magyarországon s mint iskolai rendelkezések bizonyítják életben volt még a XIX. században is. Sem ennek, sem az általános ünnepi köszöntésnek ének-repertoárja nem merülhetett ki általános vallásos jellegű dalokkal; s hogy az ének-anyagnak ilyen kibővülése, ha nem előbb, legalábbis a XVII. században valóban megtörtént, az épp a korszak egy puritán prédikátorának megrovása bizonyítja. Kabai Bodor Gellért debreceni református lelkész, „Traditionum Humanarum Flagellatio” című munkájában (Debrecen 1677) szigorúan elítéli, hogy gyermekek és ifjak ünnepi alkalmakkor ritmusokat mondanak, ekhós verseket énekelnek, hogy a passiót és Jeremiás siralmait éneklik, még pedig a siralmakat „hehengetéssel”., – hogy halott felett úton-útfélen énekelnek stb.34-192 A „ritmusok” és „ekhós” énekek ilyen megfeddésére aligha nyílnék alkalma Kabai Gellértnek, ha a diákok ünnepi éneke megmaradt volna a „lelki tanulsággal teljes énekek” kategóriájának határai között. De bármiként és bármikor is alakult ki végleg a diákok ünnepi és alkalmi éenekeinek ez a „készlete”, bizonyos, hogy szorosan összeforrott a mindennapi élet aktusaival, sőt, mint ez különben természetes is, egyenesen a kisvárosi és falusi társadalom szükségleteiből és szokásaiból nőtt ki. Ha tehát az iskolai ifjúság felvonulása valamely lakodalmon vagy temetésen fényűzés-számba ment is, maga az énekkultúra, a dallamkincs, az együttes éneklésnek az a módja, melyet a diákok alkalmi fellépése képviselt, egyáltalán nem volt mesterséges, „messziről hozott” luxus, valamely idegen szellemnek különlegességszerű vendégjárása, hanem közvetlen megtestesülése a magyar vidéki nemes, kispolgár, gazda, pap és tanár közös zenei műveltségének. S épp mert ilyen általános kultúra volt az alapja, hamarosan el kellett veszítenie a tisztán egyházi vagy tisztán iskolai jelleget. Az egyháznak és iskolának tehát korán lépéseket kell tennie, hogy a kollégiumi éneket megtartsa a maga határai között. Az 1648-i sárospataki zsinat egyik határozata szerint (De scholis corrigendis, 3. pont): „Inutiles cantilenae in scholis festivis diebus non satis decenter usitatae tollantur ubique, praeter ordinariam cantorum institutionem”,34-193 ebben a legfeltűnőbb, hogy a „haszontalan dalok” kultuszát élesen elválasztja a rendes énekkar intézményétől, – az iskolai kórust tehát már a XVII. század derekán rendszere intézmény gyanánt ismerik, míg az ünnepi éneklést, úgy látszik, egyelőre más, hivatlan elemek intézik az iskolákban.

Még érdekesebb a zsinatnak egy másik, hasonló irányú döntése (De schola patachiensi, 1. pont): Cantationes festivales in schola Patakiensi, velut celeberrimo in Hungaria gymansio, tamque amplis ab Illustr. principe {35.} beneficiis exornato, indecoras et inconvenientes, quin etiam plerumque cum profanatione nominis Divini usitatas prorsus abolendas judicamus.35-194 Az ünnepi kantációk tehát nem egyszer már a profanálásig szabad és komolytalan jellegűek; a Szenczi Molnár említette „lelki tanulsággal teljes” énekektől itt nyilvánvalóan igen messzire kerültünk. Valóban, az idevágó iskolai szabályzatok java a XVII. és XVIII. században egyebet sem tesz, mint a kantációkat szabályozza, fegyelmezi, korlátozza. A szászvárosi Kún-kollégium egyik 1669-es törvénye büntetéssel sújtja a kantációkról elmaradó tanulókat;35-195 itt tehát, úgy látszik, kötelező a rendszeres kantálás, ami természetes is, hiszen az iskola, a diákok egyik legfőbb jövedelmi forrása. Nagybánya (1651) a kantációra való felvonulásban igyekszik rendet teremteni: „Cantaciones eorum in tribus solennibus festis anniversariis instituantur iuxta classes ne singulatim procedentes oneri magis, quam laetitiae civium inserviant, frequenti ianuarum strepitu, obedientiam detrectantes comperti cantationis proventu priventur.” „Az három nevezetes Innepekben való Cantatiok rendeltessenek Classisok szerint ne hogy mind külön külön és egyenként járvan az ajtó sokszori ki nyitással terhekre legyenek inkább, mint sem kedvekre a városiaknak. A melj gyermekek ezen rendelesnek nem engedelmeskedni tapasztaltatnak, Cantatiojokbol gyülő jövedelemtől illő hogy meg fosztassanak”.35-196 Ez a rendelkezés a „sokszori ajtónyitás” elkerüléséről, önkéntelenül is felidézi az olvasóban azt a jelenetet, melyet Hermányi Dienes József ír le „Nagyenyedi síró Heráklitus”-ának (1758–62) egyik anekdótájában: Hermányi kisdiákkorában húsvéti kantációra indul (Udvarhelyről) három „háromszéki nemeske” társával; Árvádfalván bemennek egy házba, melyről azt hiszik, hogy nemes ember lakása, de az ajtónál észreveszik, hogy oláhok laknak benne s hirtelen visszafordulnak; egyik társuk azonban szelesen „bélobban” a házba, „holott sem éneket, sem rithmust nem tud vala” s zavarában értelmetlen, „csúfos szófiát” dadog el az oláhoknak (a szokott köszöntővers formájában), amiért aztán a csodálkozó oláhok, „nékiek innepjek nem lévén”, egy nyers tojást adnak neki.35-197 Udvarhely különben 1737-ben és 1744-ben külön konstituciókban szabályozza az „innepi alkalmatosságokkal Cantalni kimenő Studensek” kötelességeit.35-198 Debrecen már 1657-ben megszabja a a kantációk idejét: az alkalmi (menyegzői, születésnapi) kantáció az ünnep másodnapján délben, az ünnepi és rendkívüli kantálás „szokott időben”, de lehetőleg az is alkonyat előtt, vagy napnyugta táján történjék.35-199 Miskolcon 1749-ben városi közgyűlési végzés mondja ki, hogy „a togatusoknak lakadalmakon, czehek lakásán két párnál többnek megjelenni, vagy ott sokat inni, énekelni tiltatik, csak köszöntéssel tiszteljék a társaságokat”.35-200 De ez még korántsem az utolsó szó a miskolci diákok énekes köszöntéseinek ügyében. A XVIII. század közepén Miskolcon divatos szokás volt, hogy tehetős polgárok nevenapjának estéjén az ifjúság az „ünnepeltek” ablaka alatt gyülekezett s a ház gazdáját karénekkel köszöntötte. Ez a szokás 1780 felé már zavar és fejetlenség forrásává lesz; a köszöntőket ugyanis rendszerint megajándékozták: a városi mesterinasok most hasonló dicsőségre vágynak s eltanulják a diákoktól a köszöntést, amiből gyakran véres összeütközések támadnak a két rivalizáló tábor között. A helytartótanács ezért 1781. november {36.} 19-én a megye kérésére betiltja az énekes köszöntéseket, velük általában a kantációkat.36-201 De az új helyzet érzékenyen érinti a diákságot; 1790-ben feltűnően hanyatlik a togatusok száma s mikor a megmaradt togatusok 1791. dec. 13-án relációt nyújtanak be az egyháztanácshoz ennek a létszámcsökkenésnek okairól, nem mulasztják el, hogy rámutassanak (a 4. pontban): milyen kedvező volt a régi helyzet, mikor névnapokon és lakodalmakon tekintélyes összeget kereshettek, a mostanival szemben, mikor kántálni nem szabad, viszont a temetés és templomi szolgálat sok, a fizetés pedig kevés. – Ezek az érvek hatnak: az egyházkerület 1792. okt. 16-án megengedi az ünneprejárást és szupplikációt.36-202 Nagybányán a minorita iskolaigazgatást követő világi rendszer idején, a XVIII. század utolsó évtizedében, még elevenen élnek az iskola protestáns korszakának emlékei, közöttük a kántálás szokása is. 1790. ápr. 7-én a városi tanács engedelemért fordul az igazgatósághoz, hogy a szegényebb tanulók szombaton s nevezetesebb névnapokon, mind Nagybányán, mind Felsőbányán, – hova a kántáló nagybányai diákok régóta ki szoktak rándulni, – rendszeresen énekelhessenek. A főigazgatóság (Pechata János?) megadja az engedélyt, de csak azzal a feltétellel, ha semmiféle kihágás nem fordul elő.36-203 A pápai főiskola 1789-es törvényei (a tanulók magaviseletéről szóló szakasz 18. pontja) megrója a névnapi köszöntésekkel való visszaélést.36-204 Debrecen 1792-ben ismételten szabályozza a diákok temetési kivonulását s a „De moribus Studiosorum” szakasz 5. törvényében külön kitér a „harmonista” énekkar tagjainak kötelességeire. Minthogy itt elsősorban a temetést megelőző, halottas háznál való éneklést tiltja el, intézkedése, főként ami a harmonisták külön hatáskörét illeti, a kantációk „fegyelmezési gyakorlata” szempontjából is figyelemreméltó: „Qui ad harmonice canendum per professores ordinabuntur, non prius, sed eodem tempore ac hora cum reliquis studiosis ad locum exequiarum se conferant; neque domum ingrediantur, sed eodem, quo caeteri, loco consistant; et initio ante communem cantum, post concionem autem, ubi cantor ecclesiae cum reliquis studiosis cantum, post concionem autem, ubi cantor ecclesiae cum reliquis studiosis finierit, non ultra tres, quatuorve versus cantabunt. Ante exsequias vero harmonice canendi caussa, domos funerum nec interdiu, nec noctu, etiamsi flagitaretur, adire, nec professoribus facultatem dare licitum esto.”36-205 A továbbiakban a városonkívüli temetésekről intézkedik. – A „harmóniás ének”-nek ez a megszorítása talán arra mutat, hogy a külön énekkar fokozottabb igénybevétele hivalkodónak, feleslegesnek látszott a temetések alkalmával; de tán még több joggal következtethetünk belőle arra, hogy megvolt a hajlam a „harmónia” kizárólagos, vagy legalább is a „közönséges” kórushoz, a kivonult köz-diákság szokásos karénekéhez mérten aránytalan kultiválására, az előírt rituális kereteket meghaladó szerepeltetésére, egyszóval „túlbecsülésére”, ami a többi kivonult diákság erkölcsi és anyagi érdekeit egyaránt érzékenyen érinthette. – Ezeket az anyagi kérdéseket különben a kantációk terén is korán rendezik. Nagybányán (1651, illetve 1654) a contrascriba kötelessége, hogy a kórusból hiányzókat számontartsa, a kantációkból befolyó pénzt gondosan megvizsgálja, a rossz pénzt a jótól különválassza, végül az összeget feljegyezze és átadja a seniornak. A senior levonja a maga számára a befolyt pénz huszadrészét, – „nihil autem ex pecunia illa quam civilis munificentia {37.} anniversarie iuventuti scolasticae administrat”, – maga a felosztás azonban a rektorra vár, akit a főünnepi kantációk jövedelméből „az eleitől fogva gyakoroltatot szokas szerint” minden egyes alkalommal három magyar forint illet meg. A megmaradt összeg arányosan oszlik meg a résztvevők között. 37-206 Debrecenben (1657) körülbelül ugyanez a rendszer: a contrasciba megtudakolja a kantációból visszaérkező cantor-tól, nem maradt-e el valamelyik társa; gondosan számontartja a hiányzókat, elkülöníti a jó pénzt a rossztól és a fennmaradó összeget megszámláltan, feljegyezve átadja a seniornak az iskolai pénztár részére.37-207 Hasonlóképp történik Marosvásárhelyen: a contrascribának ugyanez a hatásköre, az iskola közös vagyonát ő és a senior kezelik s ők osztják szét havonként a tanulók illetékét; honorárium gyanánt itt a senior havonként a jövedelem huszonötödrészét kapja, a contrascriba a neki járó illetékben megtartja a hamis pénzeket is.37-208 Székelyudvarhelyen (az 1682-ben leírt törvények szerint) a senior kötelessége a kantációkból befolyt adományok lelkiismeretes szétosztása.37-209 Kúnszentmiklóson egy 1816-os végzés intézkedik a névnapi és lakodalmi köszöntések „egy darab idő óta megszünt”, de most helyreállított „régi szokás”-áról; a jövedelem kétharmada a cantistáké, egyharmadán a verset készítő professor vagy corrector és az alsóbb classisnak a cantusban is közreműködő praeceptorai osztoznak. A sátorosünnepi, névnapi és lakodalmi köszöntések honoráriumáról egyébként itt már az 1770-es „curatorialis confluxus” határozott.37-210

De akár az iskolai pénztárba folynak, akár a rektor jövedelmét gyarapítják, vagy a szegény diákok életének fenntartásához járulnak hozzá: adományokra mindenképp sűrűn van szükség. A régi iskolák többnyire szegények s onnan szerzik az anyagi támogatást, ahonnan tudják. Szerencse, hogy az adománygyűjtére gyakran is nyílik alkalom; az énekes szupplikánsokat nemcsak az iskola székhelyén, de a környék falvaiban is szívesen látják. Ezek a kisdiákok, akik télen-nyáron a rossz utak s az időjárás minden viszontagságával szembeszállva, hűségesen megjelennek a falusi házak tornácán, a községháza előtt, a kisvárosok utcáin és kapuiban, lassanként a magasabb zenei kultúra megtestesítőivé lesznek a kisváros és a falu szemében. Az ő képükben jelenik meg maga a művészet, mely a nép mindennapi életét besugározza; s ha testük-lelkük egy is a kúriákéval, mégis magasabbrendű világ a övék, mely a többiekét is megnemesíti, mert elébe tárja saját legfőbb, igazi értelmét. Ennek a felemelkedésnek, ennek a dísznek nem szabad hiányoznia az élet egyetlen fontosabb aktusánál sem. Ez az oka, hogy a kántáló diák valóban ott állhat az ajtóban minden vigasság és minden nagy, közös szomorúság alkalmával. Fussuk végig Nagykőrös város számadáskönyveit 1653-tól a század hetvenes éveinek végéig; sűrű egymásutánban bukkanunk ilyen tételekre: Pünkösd innepekor öreg deákoknak és cantánsoknak adtam 50 d. Apró deákoknak… Husvét innepekor öreg deákoknak s cantánsoknak… Szent György napkor öreg cantánsoknak… (1653).37-211 Öreg diákok, mendicansok… (1654).37-212 Apró és öreg cantánsok… Város házánál való öreg cantánsok… (1655).37-213 Szent György napi kantánsok… Mendicans énekesek (1656.)37-214 Praedikátor uram konveniálásakor cantánsok… (1657–58).37-215 Karácsoni kantáns gyermekek… Mendikáns kántánsok a prédikátornál… {38.} Szentgyörgynapi kántánsok… (1658–59).38-216 Éneklő deák… (1660).38-217 Nyiréskor kántáló deákok… Pünkösdi kántáló deákok… Mendikánsok, deák gyermekek, supplicansok… Husvéti kantáló deákok… (1672–73).38-218 Bíró tételkor öreg deákok… (1678–89).38-219 Ennyi és ennyiféle szerepük van egyetlen város polgári életében. Másutt más feladatok is várnak rájuk. A ceglédi diákok szüreti borkántálása a szőlőhegyeken 1723 és 86 között, éppúgy rendszeresen részletét teszi a rektor évi fizetésének, mint sátorosünnepi énekes gratulációk az iskola patrónusainál.38-220 Ezt a borkantációt 1772-ben Kúnszentmiklóson is engedélyezik, de az előljáróság később megszünteti.38-221 A búzakantációról azonban épp Kúnszentmiklóson hallunk;38-222 Kolozsvárott egy 1735-ös feljegyzés 18 helységet sorol fel (közöttük van Zilah, Szilágysomlyó stb.), ahová a kollégiumi diákok szüreti kantációkra szoktak kivonulni; itt különben már a XVIII. század első felében, körülbelül 1730 óta, jegyzéket vezetnek a seniorok a lakodalmi kantációkról és a mendikánsok ünnepi énekléséről.38-223 A század második felében némelyik professzor nevenapját is énekkel ünnepli a diákság.38-224 Marosvásárhelyen rendes szokás a patrónusok ünnepi megköszöntése.38-225 Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tanulók rendszeres kéregető expedícióit sem, melyeken fát, lisztet, gabonát, élelmiszereket gyűjtöttek iskolájuk számára. Nagykőrösön például bárányt kéregetnek a tanulók részére, mustot a rektornak.38-226 Az ének kétségkívül ezeken a kéregető-körutakon is jelentős szerepet játszott. S hogy milyen természetűek lehettek azok a kihágások, melyeket az iskolai törvények, rektori engedélyek és zsinati tilalmak a kantációval kapcsolatban emlegetnek, arról részben a „fajtalan dalok”-at emlegető szigorú megrovások, részben az olyan határozatok világosítanak fel, mint az 1820-as miskolci törvényeknek az ifjúság erkölcséről szóló 11. pontja, mely szerint „polgárok vendégségében keresztelő vagy lakodalom idején megjelenni, vendégeket, vagy idegeneket részegségig itatni” stb. tilos.38-227 Az ilyen kihágások nagyrésze azonban éppen énekkel, zenével áll kapcsolatban.

És itt feltűnő, milyen egyöntetű szigorral fordulnak a kollégiumok – szinte kivétel nélkül – a szerelmi dalok, táncnóták, bordalok kultiválása ellen. Pápa 1585-ös (vsz. 1724-ben másolt) törvényeinek XIII. szakasza értelmében „Procul igitur exulent a Minervio nostro… cantationes inordinatae, cantilenae venerae, … saltationes, lusus horumque instrumenta quovis nomine venientia…”38-228 Az 1789-es törvények szerint (IV. A tanulók magaviseletéről. 10. pont): „fajtalan énekeknek irogatási, s dallási… keményen tiltatnak”.38-229 Székelyudvarhely és Szászváros, valószínűleg közös forrásból merített XVII. századi törvényükben, eltiltják a profán, szerelmi és bordalok éneklését vagy másokkal (gyermekekkel, szolgákkal) való énekeltetését: „Cantilenis spurcis et profanis Baccho, Venerique dicatis si vel ipsimet utantur, vel aliis, utpote pueris, famulis jusserint canendas, prim. den. 5, post den. 10, dein 15 privantor”.38-230 Ugyanúgy tiltják el a „szerelmi és borénekek” kultuszát a nagyenyedi kollégiumban.38-231 Nagybánya 1651-es törvényének XXII. szakasza kimondja: „Nemo… obscenas cantiunculas! meretriculis aptiores! cantitato fabit…” „… senki szemtelen és fajtalan enekeket… ne daloljon…”.38-232 Miskolcon (1820) sajátságos módon még a temetések komolyságát is külön {39.} határozatnak kell megvédenie „bármely tréfás, annyival inkább fajtalan dalok” veszedelmétől.39-233 Nagykőrös 1693-ban megújított törvényeinek 7. pontjában tiltja el a „trágár dalolás”-t39-234 s hogy az ének terén való vétségeket és mulasztásokat valóban komolyan vette, azt az iskola XVIII. századi fegyelmezési naplója bizonyítja. Ebben a naplóban (Excessus observati) ilyen esetekről olvasunk: 1723. Kocsi István és Kéregi János a városban 11 óráig maradtak ki, Kocsi István a városban profán dalt dalolt, hogy mások rajta táncoljanak, kalapját egy polgáréval elcserélte s úgy poharazott. Ezért 4 ifjúval „alább tétettek” (ez a tanulók „ranglistáján” való degradálást jelenti), egy hétig szolgáltak (azaz valamilyen alsóbbrendű tisztséget kellett viselniök) s „közönségesen” kértek bocsánatot. – 1724. Losonczi János, minthogy a lakodalomban két éneklést elmulasztott, 2 máriást (quinarios) fizet. – 1725. Csombor György, mivel őrszolgálatot elmulasztotta s még muzsikálni is mert, fizet 25 dénárt. Szoboszlai János, mivel csúf dalokat dalolt, közdeclamatióra (büntetésszerű nyilvános „felmondásra”) ítéltetett.39-235 – A kollégium, mely ily módon korlátot szab a világi dal profán kultuszának, a pataki emlékek tanúsága szerint, épp a legvilágibb dalkultúra melegágya a XVIII. században. Hogyan magyarázzuk ezt az ellentmondást? Legvalószínűbb, hogy a diákének repertoárjának ilyenirányú kibővülése előbb-utóbb a rigorózusabb iskolákban is elkerülhetetlen volt. Az iskolába kívülről beáramló népies dalanyagot egyre kevésbé lehetett szelektálni s a kijáró diákok ének-készlete egyre kevésbé őrizhette meg az őket el-elbocsátó iskola s a rájuk várakozó közönség énekei, felfogása között fennálló különbséget: egyre jobban megtelt népszerű elemekkel. S ahogy a diák és a kántor latinos-mithológikus iskolai kompozíciói lassanként, minden tudákos színezetük mellett, új elemekkel gazdagították a népi költészet ősi vegetációját, úgy hatotta át viszont ezeket az iskolai szerzeményeket egyre jobban, egyre intenzívebben a népi éneklés kultúrája, nyelvben, szerkezetben, dallamban egyaránt.

Igaz, hogy a kantációk „anyagáról” az iskolákban már akkor gondoskodni kellett valamilyen módon, mikor megszervezésükre, rendszeresítésükre került a sor. Legalkalmasabbnak látszott, ha ezt a szervezést időnként egy-egy alkalmas diák vállalja, ki egyrészt a kantáció külső körülményeit intézi, másrészt énekesről, s egyúttal kétségkívül alkalmas énekről is gondoskodik. A nagykőrösi fegyelmi naplónak abban a passzusában, mely Losonczi János büntetéséről szól, mert „a lakodalomban két éneklést elmulasztott”, már ezzel a tisztséggel, az explorator-diák típusával találkoztunk. Maga a „hivatal”, az énekes kéregető-diák tisztsége azonban sokkal régibb: már Pápa 1585-ös törvényei intézkednek az exploratorról, aki a vendégségek ügyét intézi s ha újonc, 24, ha régi tagja a coetusnak, 12 kantációról köteles gondoskodni; ha pedig hivatalos ideje letelte előtt más tisztséget foglal el, a tizenkét, illetve huszonnégy kantáció jövedelmének megfelelő összeget meg kell fizetnie a coetusnak.39-236 Részletesebben ismerjük meg hatáskörét az 1657-es debreceni törvényekből. Itt két hónapig viseli hivatalát; naponként kétszer, reggel 9 és délután 4 órakor kimegy a városba megtudakolni, lesz-e valahol vendégség. Idejekorán visszatér az iskolába, jelentést tesz valamelyik iskolai tisztség viselőjének és csengetéskor kivonul énekes társaival a vendégség színhelyére. {40.} De csak az olyan társaságokat tisztelik meg énekükkel, ahol két vagy több asztal vendg van („Convivarum ac mensarum in convivio numerum observato; convivas, si duarum vel plurium fuerint mensarum, cantu cohonestatum, cum sociis adito”). Ha kevesebb a vendég, elmarad az ének; kivételnek itt csak valamely előkelő idegen jelenléte esetén van helye. Az ének végeztével egyikük sem maradhat a vendéglátó háznál, sem máshová be nem térhet; erre az exploratornak és helyettesének kell ügyelnie. A megrovásra méltókat feljegyzi és bejelenti. Mindezt kisebb-nagyobb pénzbüntetések szankcionálják.40-237 Marosvásárhelyen a XVII. században 35 jövedelmező kantációról (cantationes… pingves) kell gondoskodnia az exploratornak (numerare et explorare); a kantánsok lehetőleg ne térjenek vissza üres kézzel s ne váljanak a város nevetségesévé; aki az exploratori tisztséget nem vállalja el, két forintot fizet a coetusnak (az összeget esetleg mérsékeli az iskolai elöljáróság).40-238 Nagykőrös 1693-ban megújított törvényei szerint az exploratort minden elmulasztott kantációért 6 dénár büntetéspénz terheli; ha újonc, húsz éneklésről, egyébként tízről tartozik gondoskodni; tudakoló és felügyelő munkájában gyermekek nem helyettesíthetik, mindenben egymagának kell eljárnia; úrnapokon is ő gondoskodik az éneklő diákok megjelenéséről.40-239 A nagykőrösi törvények különben világosan mutatják az explorator nevének s fogalmának későbbi értelmi eltolódását: az 1803-iki törvények már „cantus praeses” értelmében említik az exploratort s kétségkívül ugyanez a név jelentése az 1846-os iskolai törvényben is.40-240 Nagybányán (1654) csak általános utasításokat hallunk az exploratorral kapcsolatban: az oeconomussal és coquussal együtt róla is elrendelik, hogy a senior, vagy annak távollétében a contrascriba utasításait kövesse s hogy viselkedésében az iskola méltóságát tartsa szem előtt.40-241 Az itteni helyi viszonyok szempontjából fontosabb az a jegyzék, mely a nagybányai exploratorok névsorát őrizte meg az 1633 előtti évektől 1671-ig.40-242 Megtudjuk belőle, hogy ez az iskola már a XVII. század harmincas éveiben rendszeresítette az éneklések ilyenformájú organizációját; Kolozsvárott a seniorok csak 1730 körül kezdenek rendszeres jegyzéket vezetni az explorator-diákok kinevezéséről.40-243

Az a tény, hogy az explorator-intézmény aránylag korán, határozott keretek között alakul ki, már a kantációk s főként a „kantációs alkalmak” nagy megbővülésére, felszaporodására mutat. Mint láttuk, a XVII. század már hatalmas sorát vonultatja fel ezeknek az énekes szolennitásoknak s a kantáns diákok keresettsége nem csökken a XVIII. században sem. Működésük földrajzi területe is egyre jobban bővül; minél népszerűbb valamelyik iskola kórusa, annál többször hívják falura s más városba is: Sárospatak, Debrecen, Kolozsvár40-244 az énekkar s a kantációk szempontjából is hatalmas területek anyagi és szellemi centrumai s épp a kollégiumi ének nem legutolsó azoknak a tényezőknek sorában, melyek a régi magyar iskolai központokat valóban kulturális irányításra predesztinálták. S ha később az Antimondolat (1815) Zafir Cencije az elavult „parlagi” ízlés képviseletében magasztalja a pápai diákok kántusát,40-245 ezzel épp azt bizonyítja, hogy a kollégium zenéje az újabb korszak szigorúbb kritikusának szemében is egy egész társadalmi réteg s egy egész korszak zenei műveltségének reprezentatív hangja s irányítója volt. {41.} Természetes, hogy a kollégiumok rituson kívüli ének-kultusza nem csak a kantációk megszabott határai között érvényesült. Minden kivonulás, minden demonstratív gyülekezés vagy iskolai ünnepség, több helyen az iskolai színjáték is, alkalmat adott jóhangú diákoknak a szereplésre, nem egyszer a teljes kórus felvonulására. Gyászos demonstrációk idején természetesen inkább egyházi énekek állnak előtérben. Bányai Székely György leírja, hogyan költözött ki a marosvásárhelyi kollégium Gyulafehérvárról (1716. márc. 26); a tanulók fekete posztóval bevont dobokat visznek, dicséreteket énekelnek (közöttük az „Izraelnek megszomorodott nemzetsége” kezdetűt) és ilyen módon, „alternatim énekelvén és dobolván mentünk egyenesen Krakóba” (Gyulafehérvár mellett).41-246 Mikor a nagybányai iskolát és nagytemplomot 1712. jan. 11-én elveszik a reformátusoktól, a coetus, több togatus diák kíséretében – „volt hét diák és gyermek igen sok” – Aszalai Sámuel rektor vezetése alatt gyászos zsoltáréneklés közepette vonul az iskola mentén húzódó sikátoron át a piacra és onnan ki a városból.41-247 Marosvásárhelyen 1848-ig rendes szokás volt, hogy a tanulók tavasszal hetenként kétszer zászlósan, váltakozó ének és dobszó mellett, kivonultak a rétre játszani.41-248 Nagybányán a régi német diákéletben jól ismert „rusticatio” vagy „virgidemia”,41-249 t. i. az ünnepélyes venyigeszedés, vesszőgyűjtés szokásával is találkozunk; „Egressi quotannis ad recreationem et insimul consectionem scoparum, ne se cum efferant tympanu(m) studiosi curabunt.” „Ki menven Esztendönként magok mulatságokra s egjszersmind seprük tsinalasokra meg lassak a Deakok hogy a Dob es zászló oljkor ki ne vitessék” – olvassuk az iskola 1651-es törvényeiben.41-250 Ilyen kivonulások valószínűleg világi dalok éneklése közben folytak le; talán itt is indulókat énekeltek, mint azt később a nagykőrösi diákok kivonulásairől feljegyzik.41-251 Ami pedig az iskolai színielőadásokat illeti, ott az ének fontos szerepe kétségen kívül áll. Egyházi énekek, úgy lászik, korán fellépnek ebben a keretben: egy 1667-ben Nagybányán előadott protestáns iskoladráma, Eszéki István „Rythmusokkal való szent beszélgetés”-e például „sok éneklő gyermekek”-kel énekelteti a „Dicsőség Mennyben a nagy Ur Istennek” kezdetű éneket (Akad. Értesítő 1908. 614.). A XVIII. században azután nemcsak a csiksomlyói drámák hivatkoznak számos alkalommal a tanulók kórusára, nemcsak a minoriták és pálosok darabjai, közjátékai kívánnak dalbetéteket,41-252 de a protestáns iskoladrámák is többször felléptetik az „éneklő kar”-t, most már világi jelleggel: a sárospataki „Pandorának Históriájá”-ában (1773 v. 74, a darab sárospataki másolatában) kórus mondja az epilógust,41-253 a losonci „Nasonak számkivetésé”-ben (1790 körül) múzsák kórusa énekel,41-254 a marosvásárhelyi „Komédia és Tragédiá”-ban (1777, vagy azelőtt) múzsák és trójaiak kórusa lép fel,41-255 Ákáb István „Éneás és Didó”-jában (Sárospatak 1784) a gráciák „altató ének”-et mondanak és Didót utolsónak az „éneklő Kar” parentálja el.41-256 Ma már ennek az irodalomnak néhány jelentős dallamemlékét ismerjük, Kátsor Keresztély kegyesrendi tanár 1736-ban Besztercén előadott két latinnyelvű színjátékához, – részben régi magyar népi dallamokat!41-257 Csokonai ennek az iskolai hagyománynak közvetlen folytatója, mikor a csurgói diákok számára írt s velük előadott „Özvegy Karnyóné”-ban (1799) és „Cultúrá”-ban (1799 v. 1800) dalbetéteket énekeltet a szereplőkkel (előbbiben {42.} még együtteseket is találunk; egy „duetto”-t s egy záró-ensemble-t,42-258 utóbbiban különösen érdekes a Rákóczi-nóta megjelenése s utána Kanakuz kanász-tánca, melynek kíséretéül a diákok „közel egy rejtek házba”, a színpadon imitált duda muzsikájaként, „harmonice a duda hangot” utánozzák).42-259

Ha most a kollégiumok világi dalkultúrájának minden megnyilatkozását egész területét még egyszer végigpillantjuk s felvetjü a kérdést: milyennek kellett lennie magának a produkciónak, mely ebből a talajból kisarjadt? azt kell rá felelnünk, hogy ez a produkció kétségkívül jellegzetes képviselője annak az egész kultúrának, melyből a diákság származott, mellyel szakadatlanul érintkezett, mely az iskolát körülvette, táplálta s felemelte, mialatt maga is vele emelkedett. Az a zene, mely itt a kollégiumokban megszületett, vagy még inkább: melyet a kollégiumok begyűjtöttek, valóban magyar népi és nemesi zene volt egyszerre, ahogyan maga a kultúra, melyben létrejött, mely vele megszólalt, népi és ugyanakkor köznemesi kultúra volt. Népies, hiszen alapjaiban még öntudatlanul részese a népi gondolatvilágnak s mert öntudatosan is azt a nyelvet tanulja legtöbbet, melyen meg akarja magát értetni; ez a népi nyelv tehát számára nemcsak hazulról hozott emlék, de egyúttal program is. És nemesi ugyanakkor, hiszen „szűkebb otthona” mégis a köznemesi világ; ennek a világnak napi élete, régi latinos műveltsége, újabb sporadikus külföldi tanulmányai, kuruc emlékei, ellenzékisége az aktuális nyugati áramlatokkal s a bécsi politikával szemben, később új erőre kapó s egyidőre fanatikus erővel fellobogó nemzeti programja, rendi elzárkózása s időnként felbukkanó reformtervei – mind híven visszatükröződnek a kollégiumok dalirodalmában. Új, raffináltabb zenéjű olasz formák kerülnek a kuruc strófák mellé s a jozefinus földmérést sirató ének mellett Phyllis és Ámor idilljei enyelegnek. A kúriák teljes napi élete felvonul itt a parasztember panaszában, egy-egy harcias indulóban, szerelmi dialógusban, elkeseredett politika gúnydalokban és kifakadásokban. A nemesi ház öreg gazdái emlékeznek és politizálnak, a fiatalok terveket szőnek, szeretnek, útrakelnek s visszatérnek. De a kúria hangja mélyén szakadatlanul ott zeng a falu hangja is és ez a hang akkor is átcsendül a nemesi idiómán, mikor a diák s a költő legkevésbé gondolnak rá. A szántóföldeken aratnak és dalolnak, a falu utcáin hol lakodalmas menet vonul, hol halottat kísérnek, a korcsmákban ritkán hallgat el a nóta s öreg emberek még ismeretlen korokból eredő titokzatos dalokat dúdolnak. A diákmelodiáriumok anyaga valóban egész világ: számtalan emberélet találkozása, sokszor ellentétes irányú problémák zavaros gyűjtőhelye, sokszor több korszak egymásradobált emlékeinek lomtára; de töredékesen is mindig egy egész társadalom teljes, kavargó, sorsszerű életének átható sugarait veri vissza, – a fény, mely benne tükröződik, az egyetemes emberi életből való.

S ezt a sokrétű termést a régi kollégium nemcsak betakarítani segít, de maga is szakadatlanul hozzájárul gyarapodásához. Az iskola ünnepségei, kivonulásai, köszöntései: mindmegannyi követelő alkalom, mely a produkciót ösztönzi, sőt egyenes befogja a maga szolgálatába. Sárospatakon az 1782-es „Forma et norma societatis harmonicae” értelmében az énekkar elnökének hivatalba lépésekor első feladata, hogy halotti énekek szövegéről és dallamáról {43.} gondoskodjék. Elnöksége minden félévében „tartozik egy új halotti darabot készíteni s annak szövegére az összhangzatos éneklés szabályai szerint dallamot szerkeszteni, vagy szerkesztetni, s ha ezt elmulasztja, 80 denárt fizet. Ha pedig az éneket elkészítette, de elnöki dalkönyvébe be nem írta, 40 denárt fizet, mely elnöki szimbolájából vonatik le.”43-260 Köteles továbbá legalább egy zsoltári éneket „az összhangzatos éneklés szabályai szerint elkészíteni”, vagyis négyszólamú kórusra átírni. De minthogy ezzel még nem elégítette ki „a mindinkább jelentkező szükséget”, a procentorium (az elnökökből és főénekesekből alakult testület) évenként több éneket rendszeresen átír az énekkar számára, úgy, hogy a XIX. század első negyedében „már csaknem minden használható zsoltári énekünk ki volt dolgozva”; később Maklári Papp Lajos protocantor kiegészíti és befejezi a zsoltárok kórusátiratainak sorozatát.43-261 Az alkalomszerű produkciónak ez a kötelezettsége, ha másutt ily részletesen nem is hallunk róla, kétségkívül megvolt más iskolák kórusainál is. Már Szenczi Molnár megmelíti, hogy azokat a „szép lelki tanusággal tellyes énekeket”, melyeket a diákok házanként és lakodalmakban „megénekeltenek”, a tanítók írták. Az énekes búcsúztatóknak mindig a helyi szükségletekhez kellett igazodniok s ha bizonyos formulák „közös kincsévé” is lettek az egész műfajnak, maguk az alkotóelemek, az individuális vonatkozású részletek s arányaik kétségkívül számtalanszor változtak, cserélődtek s megújultak a konvencionális, nagyjában változatlan keretek között. Ezeket az alkalmi verseket s jelentős részben dallamaikat is, az egyes iskolák tanárai s idősebb tanulói szerezték, többnyire megrendelésre. Miskolcon az 1785-ben alakult ifjúsági énekkar tisztviselőinek sorában ott találjuk a „dictáló”-t, „ki a különböző alkalmakra részint a tanárok, részint az énektanár vagy karelnök által írott eléneklendő darabot az éneklés előtt felolvasta vagy elszavalta.”43-262 Kúnszentmiklóson, mint láttuk, egy 1816-os végzés megosztja a kantációk jövedelmét a verset készítő professzor vagy corrector és a cantus tagjai között. Alkalmi vers és alkalmi ének együtt járnak s ha nemcsak új szövegnek adott dallamra való alkalmazásáról van szó – amire számtalan példa lehetett, elég, ha itt csak a Keresztesi József naplójába iktatott alkalmi énekekre gondolunk, – a dallam „megszerkesztése” nem egyszer több nehézséggel járhatott, mint a szövegé, hiszen az énekkar vezetői nem voltak mindig hivatásos muzsikusok, vagy kivált komponisták. Hogy ilyenkor hova fordultak, honnan merítettek, arról Orbán József világosít fel legérdekesebben „A sárospataki énekkar története” című munkájában.43-263 „Sokszor megtörtént, hogy sem az elnök, sem a protokantorok nem voltak zeneértők, vagy legalább nem oly mértékben, hogy új dallamot készíteni képesek lettek volna; pedig az exameni nagy ünnepélyre múlthatatlanul új darabokkal kellett előállaniok, mert azt mind az iskolai törvény, mind a nagyközönség megkívánta. Ekkor vagy a nép ajkáról lesték el az új népdalokat, vagy kerítették dalos deákoktól és dalos leányoktól, s az új dallamra aztán az elnök szöveget írt, a protocantorok pedig a harmónia szabályai szerint kidolgozták és betanították, s hogy a dalmű hatásosabb legyen, a négy szólamot megpótolták, felbassussal, concantussal, procantussal és accantussal, s addig változtatták, alakították, javították, míg végre egy szép összhangzatos dalmű vált belőle.” Tehát újra {44.} meg újra felfigyelnek arra, ami „odakint” történik, felhasználják, ami „kívülről” jön, gazdagodnak az újjal, mialatt őrzik a régit, s nem feledkeznek meg róla, hogy lényegében önnön hangjuk az, melyet most így a „falakon túlról” lesnek el s melyet egyszerre megnövelve, meggyarapítva, „sok szólamra kidolgozottan” kell visszaadniok annak a körülhullámzó életnek ott „a falakon túl”. A kollégium zenei produkciója ilymódon jelentékeny részében mintegy mesterséges, komplikált tükrökben felfogott s megnagyított reflexe a kívülről szakadatlanul beáramló zenei anyag sugárzó gazdagságának. Az iskola falai, ilyen folytonos ölelkezés közepette, nem jelenthetnek elválasztó korlátokat; a régi magyar kultúra vérkeringésében a lázasan lüktető „fiatal erek” s az éltető „középponti ütőér” munkája szakadatlan találkozásban forr össze egyetlen szívveréssé.

Az az életelv, melyet az eddig elmondottakból kiolvashatunk s melyet a kollégium évszázadokon át diákjaiba olt, lényegében egyetlen tétel formájában volna megfogalmazható: az ifjúságnak minden vonatkozásban meg kell őriznie kapcsolatát a reális élettel s ennek az életnek igényeivel, – olymódon, hogy a maga kultúrája, által felemeli s megnemesíti az élet legegyszerűbb, mindennapos jelenségeit is. Az ifjúságnak tehát tisztelnie kell ezt az őt körülfogó s dajkáló egyszerű életet, hiszen ettől újul meg, ettől nyer szakadatlanul új erőt, új alakot s új értelmet. Tudományában, instruktív módszereiben a kollégium elzárkózhatott a reális élettől; ezen a téren, ahol állandóan szüksége volt rá, meghajolt előtte. Ez a felfogás magyarázza, hogy a kollégium a zenét sem képes másként látni és láttatni, mint a napi élet természetes része és megnyilatkozása gyanánt, melyet ezer szál kötöz az élet egyéb jelenségeihez.

S most erről a pontról visszapillantva, megfelelhetünk a kérdésre, melyet az előző fejezet végén felvetettünk. A kollégiumi dalirodalom azért lehetett a XVIII. század reprezentáló magyar zenéjévé, azért kellett azzá lennie, mert minden más zenei áramlatnál intenzívebben, szervesebben és szorosabban kapcsolódott össze a magyarság reális életével s minden másnál természetesebben nőtt ki ennek a lassan változó életnek egyre gazdagodó szükségleteiből.