{142.} SZÖVEG ÉS DALLAM VISZONYA

Szöveg és dallam együttesének két közös problémája van: először, hogy milyen dallamok milyen szövegekkel járnak együtt; másodszor, hogyan illeszkedik össze finom részletekben a dallam a hozzákapcsolt szöveghez, vagyis a prozódia kérdése.

Abból a közismert tényből kell kiindulnunk, hogy a dallamok állandóan cserélik szövegeiket és viszont. Igen ritka az egyetlen szöveggel járó dallam, aminthogy éppen olyan ritka az egyetlen dallammal együtt járó szöveg is. Természetesen ez korántsem jelenti azt, hogy bármilyen dallamra bármilyen szöveg énekelhető. De hogy minden idevágó kérdésben világosan eligazodjunk, kezdjük a tájékozódást egy olyan dallamstílussal, amelyben a kérdés a legegyszerűbb, ahonnan kiindulva fokozatosan át tudjuk tekinteni a különböző dallamok szöveg-összefüggésének kérdéseit.

Ez a dallamstílus a sirató. Ennél ugyanis a szövegek és dallamok csereberéje még egyoldalú: csak a dallam van adva, szöveg tulajdonképpen nincs is; mindig újra és újra rögtönzik. Csak annyiban van kötve, hogy (ma már) csak sirató tartalmú szöveget énekelnek rá, s hogy ez a szöveg rögtönzött próza. A dallam viszont éppen ezért annyira szabad, annyira kötetlen, hogy akármilyen szöveget el tud hordozni. Minthogy szövege (egy-egy határesetet leszámítva) mindig próza, amely a rögtönzés természete szerint állandóan változik terjedelmében, tagolódásában, részeinek apró ritmikai sajátságaiban, ennek megfelelően a sirató-dallamnak is állandóan változnia kell a szöveggel együtt. Itt tehát csak a dallam többé-kevésbé állandó részeinek, a kadenciáknak kell egybeesniök nagyobb szövegegységek végével, a mondatvégekkel, vagy a nagyobb gondolati egységek végével. Ezenkívül csak a szabad recitálásban lefutó dallamvonal van adva, amely a szövegrészek hosszúsága szerint alakul sűrű hangismétlésekkel, s az egyes hangok hosszúsága többé-kevésbé igazodik a szótagok hosszúságához, a dallam vonala pedig egyes fontosabb részeknél a szöveg mondat-melódiájához és szöveg-ritmusához. Szép részlet az ilyen hasonulásra a 0186 vége: „Istenem, Istenem, adj nekem győzedelmet ennek a nagy keserűségnek az elhordozására.” A mondat-hanglejtés szerint emelkedő-süllyedő dallamvonal és a szólam-hangsúlyok szerint tagolódó ívek után a népdalok 4+2 képlete szerint finoman lehanyatló mondatvég jóleső, kifejező prozódiával festi alá a tartalmat. A Károly Sándor által elemzett siratókban minden kifejezési egység, egy-egy lezárt gondolati egység egybeesik egy-egy dallamsorral. Ezeknek szótagszáma 5–16 között mozog. A kis formában {143.} 5–7 szótag volt a ritmikai alapegység, a nagy formában 8–10 és sok volt a kanásztánc ritmusú sor. A szöveg zárt egységek egymásutánja, „nyitott” – azaz mindig folytatható felépítést mutat.

Egyébként a szövegben lévő szótaghosszúság, legalábbis a feltűnőbb, éles különbség a szomszédos hangok közt, úgy látszik, érvényre jut: negyedekkel váltakozó sok nyolcad, triolák, pontozás, néha gyors tizenhatodok láthatók a kottaképben. (Ott is, ahol a lejegyzés reális és megbízható.) Érdekes viszont, hogy a másik beszédszerű zenei stílus, a recitálás ilyen árnyalást nem mutat: ott a nyolcadok egyenletesen futó sorában csak olyan apró különbségek fordulnak elő, amelyeket általában nem jelölünk. Ez nem véletlen: ez a fajta recitálás nem azonos a sirató prózájával; ez már zeneileg „stilizált”, kissé monoton beszéd, amelyben azzal közelítjük a felmondást a zene felé, hogy kiegyenlítjük „egyenetlenségeit”. Ugyanezt tapasztaljuk a még rendezettebb, mert még szótagszámban is kötött parlando dallamokban, legyen az akár hatos, akár nyolcas, akár tizenkettes.

Az előbbiek, a sirató (0153–0154, 0157–0160, 0162, 0172–0175, 0180, 0186) és a valódi recitálások (1–5. pl., betlehemesekben, egyházi eredetű, népi vallásos recitálásokban, népszokások részleteiben), bármilyen kötetlen szöveget elhordozhatnak, ezeknek tehát csak tartalma van megszabva, formai tekintetben teljesen szabadok.

Mikor Rózsa Sándor... Lobog rajta gyócsgatyája.

Mikor Rózsa Sándor... Lobog rajta gyócsgatyája.

A parlando (recitálásszerű) daloknak, a parlando-rubato daloknak és a szövegritmusnak illeszkedéséről a ritmus-fejezetben már szóltunk. További kérdés viszont, milyen szövegek járnak együtt a dallamokkal. Minthogy ezek mind meghatározott szótagszámú, többségükben izometrikus versszakokat alkotnak, a siratóhoz és minden recitáláshoz képest már meg van kötve a szövegválasztás annyiban, hogy csak szótagszámban megfelelő szöveggel járhatnak együtt. A továbbiakban már teljes a szabadság: bármelyik nyolcszótagú, négysoros szöveg bármelyik izometrikus nyolcasra énekelhető, és fordítva. Tapasztaljuk is, hogy bármelyik hatos vagy nyolcas dallam akármilyen lírai vagy balladaszöveggel társulhat, amely szintén négy hatosból vagy nyolcasból van felépítve. Kialakult tehát a magyar népdal versszak-típusainak rendszere, amelyek a strófa-alkotó sorok szótagszáma szerint különülnek el, s a régi stílusban általában 6–12 szótagig alkotnak csoportokat, ezenfelül van a kanásztánc 13–14 szótag között ingadozó dalfajtája. Mindegyik csoportban számos dallam és szöveg született, amelyek elvileg különösebb nehézség nélkül társulhatnak egymáshoz. Ennyiben tehát a dallamok és szövegek csereberéje nem áll ellentétben azzal, hogy dallam és szöveg „elválaszthatatlan egység”. Tudniillik így is biztosítva van a jó együttjárás, a sima prozódia. A stílus párhuzamosságából következik a párhuzamos szöveg- és dallamfajták {144.} illeszkedése: mivel minden nyolcszótagos vers minden nyolcszótagos parlando-rubato dallamra illik, minden egyes dallam-szöveg együttes úgy összeillik, mintha együtt született volna.

Ez azonban máris fölveti a kérdést: hogy jöttek létre ezek a szótagszám-csoportok? Mindig megvoltak, vagy később fejlődtek ki? S ha igen, miért?

Ma már biztos képünk van arról, hogy a siratóból strofikus dallamok szilárdultak meg a fejlődés folyamán. Ugyanezt példákon láttuk a gyermekdal és regösének esetében. (83–4. lapon, valamint 53. dallampélda.) A korabeli szótagszám-szabadságnak is felbukkannak archaikus példái. Mindebből világosan kialakul egy kötetlen, szabad szótagszámú éneklésből kötött szótagszámú strófikus stílusba való fejlődés. Kérdés csak az: mi szabályozta a fejlődést, a zene vagy a szöveg?

Abból kell kiindulnunk, melyiknek nem volt szüksége a szabályozódásra. S ez kétségtelenül a zene. Egy elemi zenei gondolatot, egy dallam-motívumot legtöbb esetben kevés hanggal is, sokkal is, egyaránt meg lehet valósítani. Az MNT VI. kötete egyetlen ilyen elemi dallamgondolat különböző szótagszámú megoldásait gyűjtötte össze; ott tanulmányozhatjuk, mennyire lehet bővíteni hangismétlésekkel ugyanazt a l–s–m–r–s vagy l–s–m–r–l–s motívumot: 6 szótaggal ugyanolyan könnyen megvalósítható, mint 14-gyel. (02–014 dalunk.) Ez a dallammag tehát nem kívánja a szabályozódást, hiszen bármelyik sorában vagy versszakában bármelyik terjedelmet alkalmazhatta a motívumismétlés alkalmával. Nyilván a szöveg okozta, ha mégis ilyen határozott, ritmusban sőt dallamvonal részleteiben is megszabott különbségek alakultak ki benne. Ugyanezt láttuk elemi giusto dallamokban is, például a gyermekdalban: ugyanazt a motívumot hol 2 hangra éneklik, hol 3–4-re, ami egyáltalán nem változtat a motívum vagy ütempár jellegén. Ha ezek után a műfajok után mégis megjelent a szabályozott szótagszámú sor és strófa, azt a szövegek hatásának kell tulajdonítani: a magyar vers szabályozódott, s hozzá alkalmazkodtak a dallamok is. Ezt igazolja az is, hogy a sirató dallam-típusa csak a verses szövegekhez kapcsolódva szabályozódott kötött szótagszámú strófává, magában a siratóban nem; annak szövege ugyanis mindig újra rögtönzött próza, ami tehát nem szabályozódhat. Ott a dallamtípus megmaradt kötetlen szótagszámú, periódus-előtti formájában.

Bizonyos szabályozódás ugyan magán a zenén belül is elképzelhető, szöveg kívánalmai nélkül is: arányos részek kialakulhatnak, például bizonyos ütemszám – ez már olyan elemi fokon is megjelenik, mint a gyermekdal. De épp a gyermekdal példa rá, hogy egy-egy motívum arányos kialakulása, ütemszámának állandósulása sem követeli meg, hogy az ütemeket mindig ugyanannyi hanggal töltsük ki. Ha ezt a tapasztalatot alkalmazzuk a „Páva” dallamcsaládra is, elképzelhetjük, hogy az elemi motívumból kialakultak 2-, 3-, 4-ütemű megoldások; de azokban még tetszés szerinti elosztásban, tetszés szerinti helyen lehettek aprózások vagy lassú, kihúzott (augmentált) értékek. Viszont a dal mai, rokon-típusaiban nemcsak a sor szótagszáma van meghatározva, hanem az egyes ütemeké is, sőt az is, mennyi szótag kerül a motívum egy-egy „hajlására”. Ezek a ritmikus tagok {145.} annyira megegyeznek a magyar vers tagjaival, hogy kialakulásukat alig lehet elképzelni a szöveg hatása nélkül:

Leszállott a páva...

Leszállott a páva...
Hála Isten makk is van...
Édes-kedves pintes üvegem...
Fekete főld termi a jó búzát...
A marosi füzes alatt...
Kapum előtt eggy almafa, nem látszik...
Megismerni a kanászt ékes járásáról...

Van-e a nyelvnek olyan törvényszerűsége, ami ilyen szabályozódást előidézhetett a versben? Ilyen törvényszerűség jelentkezik a magyar nyelv hosszú szavainak és szólamainak viselkedésében. Minden négy szótagnál hosszabb szó vagy szorosan összetartozó nyelvtani egység (szólam) két ütemre tagolódik, de mindegyik csak egyetlen, szigorúan meghatározott módon: egy gyorsabban mondott, hosszabb első részre és egy rövidebb, ellassuló másodikra. Az 5 szótagúak például 3+2-be (Kis kacsa | fürdik Fekete | tóba, Anyjához | készül Lengyelor-|szágba.) Nem mondhatom, hogy Lengyel-országba, sem azt, hogy Lengyelország-ba, mert így nem ad semmiféle ritmust; egyedül a 3+2 tagolás ritmusos. A 6 szótagos szó vagy szólam 4+2 arányban válik ketté: (Tizenkét kőmíves | Összetana-|kodék. Nem ad ritmust Összeta-|nakodék, Össze-|tanakodék, sem Összetanako-|dék|, egyedül a 4+2 arány. Ugyanez vonatkozik a szólamra, például jelző és jelzett szó együttesére: Magos Déva-|várát | és nem: Magos | Dévavárát, Magos Dé-|vavárát, Magos Dévavá-|rát stb.) Ez azonban csak az egyetlen lendülettel, megállás nélkül kimondott, nyelvtani egységekre vonatkozik. Különálló, szünettel elválasztott beszédelemekből lehet 3+3 tagolódást is adni a hatosnak: „Úgy rakják, úgy rakják | Magos Déva-|várát,” Hová mégy, | hová mégy | Tizenkét | kőműves?”

Ennek az aszimmetrikus tagolásnak megfelelően ad minden 7 szótagos szó vagy szólam 4+3-as két ütemet. „Loptam csikót, | lopok is, Ha felakasz-|tanak {146.} is”, „Törökkani-|zsa felé | viszi a víz | lefelé”, „Ha meghízik, | levágjuk, | Majd tarisznyá-|ba rakjuk”.

A nyolcasok tagolódása viszont már csak 4+4 lehet; nem alakulhat belőlük egy hosszú első és egy rövidebb második tag; sem az 5+3, sem a dallamban gyakori 6+2 nem ad ritmust önálló szövegben. Nyilván 5 szótagot 3-mal, 6-ot 2-vel nem lehet nagyjából egyenlő időben kimondani semmiféle lassítással vagy szaporázással. Viszont a nyolcas két egyenlő fele: 4+4 már külön szóból vagy szólamból is könnyen kialakul, mert igen sok közülük „belefér” egy ilyen ütembe – néha még egész mondat is: „Amoda a | halom mellett | Három juhom | hatot ellett” „Van már juhom, | van bárányom, | Szerethetsz már | kisangyalom|”. (A dőltbetűs rész teljes mondat.)

Ezek az elemi lehetőségek, amelyekbe a legtöbb nyelvi jelenség ritmikusan beilleszthető, nyilván kristályosodási pontjai voltak a szabályozódásnak. Minthogy ezek a formulák beszédünkben is állandóan előfordulnak, ritmust hoznak létre – ismétlődésük fokozza a ritmus élményét; egyúttal mint legkönnyebb lehetőségek, szinte csábítanak is az utánzásra. Nyilvánvaló, hogy ezeket a könnyen kialakítható tagokat ismételték leggyakrabban; s az ismétlődő, azonos tagokban érezték a ritmust legélénkebbnek. Kialakultak tehát az állandóan ismétlődő 4+2, 4+3 és hasonló képletek. Népköltészet csakis a legkönnyebb megoldások irányába fejlődhet, márpedig ezeket a 4+maradék formulákat azért is legkönnyebb állandóan megvalósítani, mert ezekbe a négy-, három- és kétszótagos szavak, szólamok is beleillenek, meg a hosszú, hat-, hétszótagosak is, amelyek így válnak két tagra. Tehát ezekben az ütemfajtákban kell legkevésbé válogatni a kifejezésekben, a legtöbb beszédelem alkalmazható bennük ritmusosan. Nem véletlen tehát, hogy ezek a 4+2, 4+3, 4+4 elemből álló 6–7–8-asok és összetett formáik: 4+4+2 tízes, 4+4+3 tizenegyes váltak a legáltalánosabbá népköltészetünkben. Minthogy pedig a rugalmas dallam könnyen igazodik az alatta lévő szöveg kívánalmaihoz, népzenénkben is meghonosodtak a szótagszámképleteknek megfelelő metrikai típusok. (Részletesen: Vargyas 1952 és 1966.)

Kérdés ezek után, hogy alakították az így kiformálódó szövegtípusok a dallamokat? Egyszerűen ráhúzással? Egy-egy szövegforma kialakult, s egyik dallamot az egyikre húzták rá – mondjuk egy nyolcasra –, a másikat egy másra, mondjuk hatosra? Minthogy dalaink többsége csak egy-egy szótagszámcsoportba tartozik összes variánsával, arra gondolhatnánk, hogy minden dallam csak egy-egy meghatározott szótagszámú szöveghez társulva alakult ki mai ritmusformájával együtt. De vannak olyan dalcsaládok is, mint a sokat emlegetett „Páva” család. Ott mi hozta akkor létre a különböző szótagszámú rokon változatokat? Egy alapdal lett volna, mondjuk egy hatos, s abból alakult volna ki a többi, egyszerű ráhúzás útján? (Különböző szótagszámú szövegekre alkalmazták volna?)

A ráhúzás kétségtelenül élő gyakorlat; tapasztaljuk is, hogy ráhúzásból is alakulnak eltérő szótagszámú variánsok. Áj falu egyik öregasszonyától igyekeztem följegyezni valamennyi egyházi népéneket, amit tudott, minthogy templomi {147.} és búcsús énekvezetője volt a katolikusoknak. Sorra énekeltettem vele búcsús ponyva-szövegeit, amit előszedegetett nyomtatott levelekről. Ha belejött egy dallamba, hosszú ideig minden szöveget arra fújt el még akkor is, ha „nem pászolt”, „nem vitt rá”; megoldotta hangismétléssel vagy hajlítással; csak akkor mozdult ki belőle, amikor egy nagyon jól ismert énekhez érkezett, amit már a saját, megszokott dallamára tudott énekelni.

Az ilyen eljárás nemcsak öregek magányos éneklésében fordul elő; találkozunk vele a jó énekesek biztos előadásában, sőt közösségi gyakorlatban megszilárdult változatokban is. Egy-egy jól ismert, általánosan elterjedt dallamot néha kivételesen más szótagszámú változatban is hallunk. Az ilyen bizonyosan „ráhúzás” eredménye. Ilyen a következő példánk, a „Nem messze van ide Kismargita” igen elterjedt 10-esének (0262) egy ritka, 11-es változata. (Könnyebb összehasonlítás kedvéért alátesszük a 0262 dal vázlatát is.)

Szomorú nap sokat búsan sütött rám,

Szomorú nap sokat búsan sütött rám,

Nem süt többé, bóthajtásos a szobám.

Nem süt többé, bóthajtásos a szobám.

Vas az ajtóm, az ablakon sem lehet.

Vas az ajtóm, az ablakon sem lehet.

Fáj a szívem, érted, babám, megreped.

{148.} Fáj a szívem, érted, babám, megreped.

a) Vargyas 1960–63 I 43/B; b) 0262.

Ez azonban a ritkább eset. Alig hiszem, hogy a páva-dallam alakulatát bármelyik „első” változatból le lehetne vezetni ilyen „ráhúzások” sorozatával. Túl sok ráhúzás kellett volna, amíg mondjuk a hatszótagú „Pávától” eljutottunk volna a 14 szótagos kanásznótáig, és túl önálló, gazdag variáns-családok alakultak volna ki belőlük. Sokkal könnyebb elképzelni, hogy a szabályozatlan, különböző hosszú sorokra énekelt, állandóan váltakozó szótagszámú alapmotívum alakult át a szabályozódás folyamatában párhuzamosan különböző hosszúságú típusokká. Éppen egy ilyen elemi dallam-magról könnyű elképzelni, hogy még a szabad változékonyság idejéből származik, hiszen a legrégiesebb hangkészletű dallamok egyike. Az ilyen nagyon régi, nagyon elterjedt dallamra bizonyára sokféle szöveget énekeltek, s mikor a szövegek különböző metrikai-ritmikai típusokban kezdtek rendeződni, a rájuk énekelt dallam is különböző metrikájú típusokba variálódott.

A 129/a–g példában és legszebb dallamaink egész sorában megfigyelhetjük, mennyire simul a dallamvonal ezekhez a ritmusokhoz a dallam tagolásával, hajlásaival. Az ilyenek már láthatólag ezekkel a szövegekkel „együtt-variálódva” vették fel mai alakjukat. A 6+2 osztásúak ezzel szemben még közel vannak a tagolatlan parlandóhoz, s csak a sorvég ellassítása hoz bennük létre tagolást (096, 076, 0181 stb.).

Olyan esetben, amikor egy-egy régies dalban, különösen balladában fennmarad a régi szabad szótagszám emléke, még megfigyelhetjük azt a rugalmasságot, amellyel a dallam alakítható a különböző hosszúságú szövegekhez. 0147-ben és 0151-ben a kötetlenségnek még egészen ősi foka él tovább; 075-ben már csak a 8-ast váltogatja 6-ossal, vagyis két, kialakult sorfajtát; ez már későbbi fok, de a dallam alakíthatóságát ez is jól mutatja. (Lásd még Pt 339-et és Vargyas 1976 17/49–50-et.)

Azonban ma már – és nyilván régóta – egymás mellett élnek ezek a kialakult szótagszámcsoportok a rájuk jellemző tagolásokkal, illetve tagolási lehetőségekkel. Természetes, hogy az egymásnak megfelelő, párhuzamos vers- és dallamcsoportok teljes egészükben megfelelnek egymásnak: vagyis minden nyolcas szöveg minden nyolcas dallamra ráénekelhető (amennyiben nincs a dallamnak valami egészen sajátságos, belső ritmustagolása, ami különleges szövegsajátságokat kíván). {149.} Természetesen sem a szöveg, sem a dallam nem valósítja meg mindig az ideális tagolást. Éppen a nyolcasokban tapasztaljuk a legtöbb szabadságot. Néha a nyolcas sort egyetlen szólamból fogalmazzák meg „döccenő” ritmussal: „Magos a to|rony teteje”. Az ilyen ritmust a dallamnak el kell födnie; ami rubato dalban könnyen megy, hiszen ott nincsenek szigorúan kimért időegységek, s a soron belül nagyfokú szabadság, változatosság érvényesülhet. A szöveg alkalmi hullámzása, erősebb tagoltsága vagy tagolatlansága a dallamsorok változatosságában juthat kifejezésre. A rubato dalok, különösen a gazdagon díszítettek maguktól is változtatnak a merev alapsémán. Sokszor éppen a legművészibb kidolgozás valósít meg olyan belső tagolást pusztán zenei igények szerint, amely eltünteti a 4+4 séma merev határait, a változatosság követelményének megfelelően. Még művészibb az eljárás, amely az egész, négysoros dallamot egyetlen ívnek fogja fel, s azon belül valósít meg egyensúlyt a nyugvópontok, megnyúlások és megszaladások egymásutánjával. Vagyis hol a szöveg, hol a dallam formálódik inkább a szótagszámcsoport „ideális képlete” szerint. A kettő egyeztetése nem mindig hajszálpontos, de az illeszkedés nagy általánosságban biztosítva van.

Fokozott problémát okoz a giusto ritmus. Itt már nemcsak szótagszámegyezés szükséges, hanem további követelményeket is ki kell elégíteni az együttjárásban: a szótaghosszúságét is a metszetek mellett. A szótag hosszúsága vagy rövidsége nem okoz gondot parlandóban, rubatóban; feszesen kimért időhatárok közt azonban igen. Ha a giusto dallamnak valami sajátos hosszú–rövid váltakozása van a ritmusában, például 023-nak, akkor már csak valami avval egyező szótaghosszúságú, egyéni szöveg illik rá egészen pontosan, s ha más kerül rá, vagy olyan egyáltalán nem is született, akkor kissé döccen a vers, nem jóleső a prozódia. (Mint az idézett példában sem.)

Egyenletes negyedek közt jelentkezik a magyar prozódia sajátos jelensége, az alkalmazkodó, pontozott ritmus, amiről már bővebben szóltunk a „Ritmus” fejezetben: ilyenkor a dallam alkalmazkodik a szöveg szótaghosszúságához.

A pontozott ritmussal való alkalmazkodásnak elvileg minden dalban meg kellene jelennie, mihelyt legalább két negyed kerül egymás mellé. Kivételt jelentenek az olyan kötött ritmusú dalok, amelyekben bizonyos, megszabott képlet szerint váltakoznak a negyedek a nyolcadokkal, ami tehát bizonyos előre „megtervezett” ritmus. Ilyen a „mazurka” ritmus (0239) vagy az előbb idézett 023. (Ebben az utóbbiban tehát a negyedek nem kívánnak pontozást, de azért csak akkor igazán jó a prozódia, ha nagyobbrészt hosszú szótag esik rájuk, s a két nyolcadra rövid.) Ha pontozással követnék viszont a szöveg esetleges hosszúságviszonyait, elveszne a ritmusképlet kötött egymásutánjának hatása. Ilyen „megkomponált” ritmus

is. (Pl. „Hajtják a fekete kecskét, Ve-rik a barna menyecskét. Ha ve-rik is, megérdemli, Ki az urát nem szereti.” A megjelölt helyeken szinte kínos a rövid hangok hosszú éneklése; azért az előadó a „verik”-et nyolcad-pontozott negyeddel {150.} énekelte, de úgy meg a második szótag lett még hosszabb.) Érdekes és jellemző viszont, hogy ha ugyanezt a ritmust kétszeres értékre augmentálva – lassítva – éneklik, akkor már megjelenik a pontozott-alkalmazkodó ritmus:

„Sárgát virágzik a repce”

„Sárgát virágzik a repce”

Van azonban egy dallamfajta, ahol a negyedek alapritmusa igen ki van emelve, mégis csak a legritkább esetben pontozzák: a dudanóták. Sem a négy alapnegyedben mozgó dalokat:

sem a tripodikussá összevont formát

nem szokták pontozni általában, csak a leginkább fülsértő helyeken tesznek kivételt. Vagyis úgy viselkednek dudanótáink is, mint a „megkomponált ritmusú” dalok. Ez tehát alátámasztaná korábbi véleményünket, hogy nem ősi sajátság ez az alapritmus, hanem későbbi stilizálás, amit már „megtervezett” ritmusnak, változtathatatlannak éreznek.

Az alkalmazkodó-pontozott ritmus is olyan eszköze a magyar népzenei hagyománynak, amely a dallam és szöveg együttjárását biztosítja az állandó dallam–szöveg csere esetén is. A hagyományosan kialakult szótagszámcsoportok mellett ez a másik sajátság, amivel az állandó variálást, a szájhagyomány létformáját összhangba tudják hozni a jó prozódia követelményével.

A fordított eljárás már nehezebb: amikor a dallamnak kötött ritmusa van, s a ráhúzott szöveggel követni kell annak hosszúságát-rövidségét. Idéztük már a

„Szépen úszik a vadkacsa a vízen”

„Szépen úszik a vadkacsa a vízen”

új dalát, amely országszerte evvel a szöveggel van elterjedve. Ez nyilván az egyszeri szövegritmus következménye, amellyel a dallamnak minden változatban meglévő, tehát már lényegessé vált aprózását követi. Egyetlen olyan változatát ismerem, ahol más szöveget énekeltek rá, ami szintén jól követi a kiaprózott ritmust:

„Udvarnoki lány, mikor hozzád jártam”

„Udvarnoki lány, mikor hozzád jártam”

ezt minden valószínűség szerint már a kialakult dallamra gondolva költötték. (Az utolsó sorban visszatérő ritmust már nem tudta az illető ilyen jól eltalálni:

„Hány szép éjszakát töltöttem el nála”

„Hány szép éjszakát töltöttem el nála”

Az ilyen esetekben azután szöveg és dallam már elválaszthatatlanul összetartozik egymással.

Fokozottabban áll ez a heterometrikus versszak formákra. Itt két fokozatot kell megkülönböztetnünk. Vannak olyanok, amelyek alapritmusokból könnyen megvalósíthatók. Például: 8+7+8+7, 8+6+8+6 és hasonlók. Ezek könnyen {151.} kialakulnak a szövegből, több szöveg alkalmazható rájuk. Vannak viszont bonyolultabbak, amelyekhez már különleges szövegeket kell alkalmazni. A szaffikus strófa különböző népi változatára (118–119, 160, 44/ab–45, 148, 0227–0229 stb.) vagy 0215 változataira csak külön rá „költött” szövegeket lehet énekelni. Azért ezeknek vagy egyetlen, vagy csak néhány szövege ismeretes. (0215-nél a harmadik sor különleges ritmusa – legalábbis a többi sortól elütő, de azzal egyenlő időtartamú ritmusa – kíván különleges szöveget.)

Az ilyen bonyolult versszakképletek – egy-két kivételtől eltekintve – műzenei vagy más népektől átvett dallamokkal, illetve azok példájára alakult darabokkal terjedtek el a néphagyományban. S mennél bonyolultabb a versszakszerkezet, annál kevesebb a hozzá tartozó szöveg, legtöbbjének pedig csak egyetlenegy szövege van.

Egyéni szövegé van tehát a) a különleges formájú dallamoknak; b) a különleges funkciójú dallamoknak, mint a regösének, Gergelyjárás, villőzés, Balázsjárás, Szent Iván napi tűzgyújtás énekei és a régi lakodalmas dallamok és hasonlók. (Ezek legtöbbször sajátos formájú dallamok is egyúttal.)

Van ezen a két „érthető” csoporton kívül is több olyan dallamunk, amelyhez csak egyetlen vagy egy-két meghatározott szöveg tapadt annak ellenére, hogy izometrikus, négysoros formájuk van, tehát lehetne sokféle szöveget is rájuk húzni. (Természetesen csak a sok változatban élő dallamokról beszélünk, mert egy-két változatból ismert dallamnál természetes, hogy nincs sokféle szövege.) Ilyen 094 dalunk, amit szinte kizárólag a „Három huszár (betyár, legény) a csárdába” vagy „Kicsi betyár az erdőbe” kezdetű szövegre énekelnek. Érdekes a fordítottja is: ezt a szöveget a fenti dallamon kívül még egyetlen másikra éneklik: 0217.

Különösen sok ilyen egyedi dallam–szöveg kapcsolatot találunk balladákban: A „Halálra táncoltatott lány” (0244–0245), „Hol jártál az éjjel Cinegemadár” (04), továbbá a „Bakonyerdő gyászba van” kezdetű, „Verekedés fog lenni” és „Zavaros a Tisza” kezdetű, „Bogár Imre” ballada (Vargyas 1976 127. és 101. típus), „Virágok vetélkedése” (Pt 319) és a „Jó estét barna lány” (248. pl.) – ezt csak erre, meg a vele azonos tartalmú „Szégyenbe esett lány” szövegére éneklik; s teljesen egyedi dallama miatt is csak „A gróf és az apáca” ponyvaballadára éneklik a 89. példát.

Sokszor azonban már nem is dallam–szöveg kapcsolatról van szó; hanem arról, hogy egy dallamfajtával meghatározott szövegfajta jár együtt: például néhány „balladadallam”, amihez általában balladát vagy néhány meghatározott balladát szoktak csak kapcsolni. Ilyen 0296, amire a „Halálra hurcolt menyasszony”-t, a „Szégyenbe esett lány”-t és kivételesen a „Halálra táncoltatott lány” egy-két variánsát éneklik. 028 leginkább rabballadákkal és lírai rabénekekkel jár együtt, leginkább ilyen szövegekkel társul 0269 dalunk is.

Egészen világos dallamfajta összefüggése dallamtípussal a dudanótákban. Ezeket mindig táncdalokra, obszcén vagy szerelmi szövegekre éneklik, sokszor maga a duda is belekerül a szövegbe. Hasonló kategória a kanásznóta, a kanásztánc {152.} dallamkísérete, amelybe szintén többször bele van fogalmazva a kanász is, s ha nem, akkor is sajátos témakörű és hangulatú szövegek járulnak hozzá: pásztorokról, menyecskékről, többnyire táncos-szerelmi-obszcén tartalommal.

Utoljára szólnunk kell még a keservesekről. A székely, gyimesi keserves lehet tulajdonképpen minden szomorú tartalmú lírai dal; bármikor énekelhető is. Megkülönböztetett szerepe van azonban a gyimesieknél annyiban, hogy kinek-kinek van „saját keservese”, amit különlegesen szeret, s amit személyéhez kapcsol a közösség, s ezért temetésén el is éneklik vagy a zenészek eljátsszák. Nagyobb részük ötfokú, régi stílusú, parlando rubato előadású dallam. De ez már talán nem is a dallam–szöveg kapcsolat esete, mint inkább a sajátos funkcióé. Azonban egy-egy énekes „saját keservese” az ő számára már elválaszthatatlanul összeforrott dallamával.

Most még szólnunk kell néhány sajátos nyelvi jelenségről régi népdalaink előadásával kapcsolatban. Törvényszerű a régi éneklésmódban, hogy a dallam kezdetét valami kis torokköszörülésféle hanggal támasztják meg: hn, e, m, s, stb. hangot énekelnek határozott magasságú zenei hanggal a tulajdonképpeni dallam és szöveg kezdete előtt. Ez a hang a dallam kezdőhangjával kapcsolatban van: ha do-n kezdenek, akkor az előkészítő hang szo (b esetén f), ha la-n, akkor mi vagy szo (d vagy f). Kodály szerint „A hangsúlyos hangnak elölről való megtámasztása úgy látszik, fiziológiai szükség.” (1917–29 = Visszatekintés II, 71. Idézi Bartók, 1924, XV.)

Másik általános jelenség, hogy a mássalhangzóra végződő szavak után nyögésszerű magánhangzót énekelnek külön hangra, sőt szó belsejében is, ha hosszú hangra énekelt szótag végződik mássalhangzóval, s azt szinte nyomatékosítják. (Pl. 044 második-harmadik sorában.) Kiírva bonyolultnak látszik, énekben sajátos hatása van: lágyítja a kiejtést, és színezi az előadást.

Igen sok énekes kezdi a dalt vagy minden sort ej-haj, sej, hej, de és hasonló felkiáltó szócskákkal. Ez ilyenkor nem tartozik bele a verssorok szótagszámába, ráadás, illetve ugyanolyan „megtámasztása” a sorkezdetnek, mint az előbbi, szervetlen előke. Ez a gyakorlat azonban magával hozta, hogy néha ezek a szavak belekerülhetnek a szövegbe is, amikor a dallamban aprózás van, ami szótagszám-többletet kíván a szövegtől.

A dallam alakváltozása kényszeríti a szöveget is alkalmi bővülésre a 16-osok és Jaj-nóták esetében. A 16-osok tulajdonképpen nem hoznak alapvetően új metrikai formát, csak kétszeresére növelik a 8-as dallam sorait. Ennek megfelelően sorismétléssel vagy két versszaknak egyetlen dallamversszakra éneklésével meg lehet oldani a szövegtöbbletet. Másként állunk a jaj-nóták szövegbővüléseivel ezek az alapul szolgáló 8-asokat egy-két helyen 11-esre, néha 15-ösre bővítik. Ilyenkor kell a szöveget Jaj jaj jaj, vagy más, szervetlen szótagokkal kitoldani. Sokszor ez a „haj-haj” – „Jaj-jaj” éneklés vagy dúdolás végigmegy egy egész soron, különösen egy páratlan 5. vagy 7. soron, amikor nem akarják megismételni az előző szövegsort, amit már egyszer ismételtek.

{153.} Szöveg és dallam együttjárásának és közös, művészi hatásának több fogásáról már másutt beszéltünk: a rím, refrén zenei vetületéről, illetve aláfestéséről. Valószínű, hogy dallamainkban előbb volt meg a sorvégek rímelése, mint szövegeinkben.

A kvintváltó dallamok kadenciáinak összecsengése a magas és mély részben, de ereszkedő, régi stílusú dalaink kihangsúlyozott sorzárlatai általában rímelést valósítanak meg zenei elemekkel, s ezek már a honfoglalás előtt meglehettek népzenénkben. A vers viszont a rímet elég későn, a középkor végére fejlesztette ki a középlatin és más, európai költészet példájának hatására. Mindenesetre dalaink felépítése kihangsúlyozza a szöveg rímeit, s ennyiben szöveg és dallam együttjárása kifogástalan. Ugyancsak kiemeli, s régen még inkább volt alkalma kiemelni a betűrímet (alliterációt) dalaink hangsúlyos sorkezdése. Régi költészetünk és népköltészetünk néhány archaikus műfaja igen sokszor élt az alliterációval, éspedig nemcsak a soron belül, az egyes szókezdeteken, hanem a sorok kezdetein is (lásd Vargyas 1955); ezt pedig a sorokra tagolt, hangsúlyos sorkezdetekkel építkező régi dalok ugyanúgy kihangsúlyozzák, mint kadenciáik a rímet.

Sajátos költői fogás az átkötés: a sorvégen túlszaladó mondat, amely áthajlik a következő sorba. Ez a magyar népdalok sorvégekkel erősen tagolt felépítésében tulajdonképpen lehetetlen. Itt minden sorral egy értelmi egységnek, szövegszakasznak be kell fejeződnie. Mégis ismerünk néhány kivételes példát az átkötésre is. Olyankor sem mindegy, hogy mit tagol szét a sorvég: szorosan összetartozó nyelvtani egységeknek együtt kell maradniok, csak két, egymás mellett következő szólam közül lehet az egyiket átvinni a következő sorba. Ilyen például a következő:

Ellőtték a jobb lábamat, folyik piros vérem.

Ellőtték a jobb lábamat, folyik piros vérem.
Nincsen nékem édesanyám, ki bekösse nékem.
Gyere kisangyalom, kösd be sebeimet,
Sebeimet, gyógyítsd meg a bánatos szívemet!
Országszerte ismert.

„Gyere kisangyalom, kösd be | Sebeimet, gyógyítsd meg a | Bánatos szivemet!” Az átkötés miatt a dallamnak is hajlandók vagyunk más tagolást adni (a zárójelek szerint); mintha a „Gyógyitsd”-nál kezdődnék a negyedik sor, amit támogat az is, hogy annak első két hangja egyezik az első sor két első hangjával. Hasonlóan általános a következő, új stílusú dal.

Bárcsak lányokat is soroznának!

{154.} Bárcsak lányokat is soroznának!
Engem a rózsámhoz osztanának.
Kipucolnám a rusztungját, kardját,
Csókolom a piros száját.

A szöveg az új metszet révén egy 4+4+2-es tízesre és egy gyors nyolcasra változtatja át a dallamnak 8–10-es szótagszámarányát. (Természetesen a dallamban semmi sem változik.) Ez a fogaskerékszerűen összekapcsolódó szöveg- és dallamforma, ahol a szöveg áthidalja a zenei metszetet, mozgalmassá, változatossá teszi a formát. Hasonló hatású a 133.

Kassa felől sejehaj, Kassa felől tornyosodik a felhő.

Kassa felől sejehaj, Kassa felől tornyosodik a felhő.
Jönnek már a magyar fiúk befelé.
Sok anyának ott harcol a jókatona gyermeke,
Jó katona gyermeke, édesanyja de hiába nevelte!

Még érdekesebb, amikor már a zenei elemekben is „átkötést” látunk: nem mindennapi leleménnyel vonják össze egyetlen, megszakíthatatlan egységbe a két utolsó sort a „Jánoshidi vásártéren icate” kezdetű dalban (Pt 430):

Jánoshídi vásártéren icate.

{155.} Jánoshídi vásártéren icate.
Legényvásár lesz a héten icate.
Ezresekér adnak egyet, jaj de drága,
Jaj de drága, mégis vesznek icate.

Formája tulajdonképpen AA5A5kA. De a változott kadencia, amely megszakíthatatlanul lép tovább, le az alaphangra, avval egyúttal már az utolsó sor kezdőhangját „veszi el”, aminek így elmarad megismételt formája, sőt a következő dallamrészt is összevonják a kvart körül mozgó négy nyolcaddá, s csak a lezáró három hang hozza vissza igazán az első dallamsort. Így a g a harmadik sor végén egyúttal a negyedik sor eleje is, és közös hanggal, elválaszthatatlanul fűzi össze a két sort egyetlen lendületben lefutó egésszé; s az összefűzést a szöveg is felbonthatatlanná teszi. A teljes háromszori ismétlés után ez a lerövidülés a befejezéskor friss formai hatást kelt.

Valami ebből a fogásból már az előző 133. példában is megjelent: a 2. sor végének három d-jét és az ismétlődő A sor kezdetének d-ismétléseit vonják össze úgy, hogy a „jó katona” szövegrészre eső dallamot a 3. sor végének és a 4. sor elejének egyaránt érezhetjük, s ezzel a két sor elválaszthatatlanul összefonódik.

Dallam és szöveg közös hatásának és egymás értékét fokozó párhuzamosságának van egy másik biztosítéka is régi dalainkban: az a kétrészes felépítés legrégibb lírai dalainkban, ami a kvintváltó dallamok kétrészességéhez hasonló, (Lásd Lükő 1957.) Ezek egy versszakból állanak, mindegyik versszak, illetve dal önálló gondolat, amely sokszor két párhuzamos, egymást értelmező képből áll: az első természeti kép, a második egy emberi érzelem, lelkiállapot kifejezése, ami az első képhez hasonlít, vagy amit az első értelmez anélkül, hogy a hasonlatra rámutató szóval utalna a szöveg. Ez a két kép leginkább 2–2 soronként helyezkedik el a versszakban. Így a 2–2 sorból felépített, vagy a 2–2 sorban szembeállított kép annyira együttjár a kvintváltó formával, hogy arra is gondolhatnánk, az egyik talán a másik hatása alatt keletkezett. De ha nem, akkor is kétségtelen, hogy egymást kiegészítik, kölcsönösen kiemelik egymás formai szerkezetét, s így növelik is hatását. Ez is olyan jelenség, amelyben stílus stílusnak felel meg versben és dallamban, ami tehát eleve megteremti a sikeres szöveg–dallam párosítások feltételét. Ilyen együttesek néhány kivételes szépségű példáját az utolsó fejezetben fogjuk {156.} elemezni. Ugyanott fogunk látni néhány olyan példát, ahol a hangsúly, szótaghossz, mondat-hanglejtés tökéletesen fonódik össze a dallamformálással és a díszítésekkel, ami már a variálók egyéni teljesítménye, egyúttal dallam és szöveg közös, művészi hatásának legmagasabb színvonalú jelentkezése.

Szót kell ejtenünk az egy dallamra énekelt versszakok számáról is. Természetesen csak lírai dalokban lehet ez probléma, balladában maga a szöveg adja meg a versszakoknak – gyakran elég magas – számát. Minthogy lírai dalainkban a legrégebbi darabok egyversszakosak – s ilyen még ma is a legtöbb –, ritka az olyan több versszakos dal, ahol a versszakok tartalma összefügg, tehát nem választható el egymástól. Talán ilyen a régi stílusban a következő:

a) Azhol én elmenyek, Még a’ fák es sírnak,
Gyenge ágairól Levelek lehullnak.
Hulljatok levelek, Rejtsetek el éngem,
Mert az én éldessem Mást szeret, nem éngem.
b) Sir az út előttem, Bánkódik az ösveny,
Még az es azt mondja: Áldjon meg az Isten.
Áldjon meg az Isten Minden javaival,
Mint kerti violát Drága illatokkal.

Ez tulajdonképp még nem is több versszak; ha 6-os dallamra éneklik – ahogy a nagy kezdőbetűkkel jeleztem –, akkor valóban 4 összefüggő versszak. De keletkezhetett a szöveg 12-esekre is, akkor pedig már csak az a) és b) alkot külön-külön egy-egy versszakot; azok viszont már nincsenek kötelezően összekapcsolva; egymástól külön is gyakran kerülnek elő. Általában sosem biztos, ha egy hatszótagos szövegnek van két összetartozó versszaka, hogy eredetileg nem tizenkettesre gondolták-e: „Repülj madár, repülj Vármegyén keresztül! Szólj be a rózsámhoz, Maga van egyedül. Ha kérdi, hol vagyok, Azt mondd, hogy rab vagyok, Egerszegi várba Térdig vasba vagyok.” Ilyen a ballada határát súroló rabköltészetben is több akad. Már a következő táncdalban biztosan két külön versszak alkot egységet, ami a heterometrikus formából világos (6+6+8+6): „Elmegyek, elmegyek, El is van vágyásom. Ebbe rongyos kis tanyába Nincsen maradásom. Ha elmégy, ha elmégy, Csak hozzám igaz légy! Igaz szereteted, babám, Hütlenre ne forditsd!” Ugyancsak biztos a versszakkapcsolat a következő nyolcasban: Engem anyám megátkozott, Mikor a világra hozott. Azt az átkot mondta reám: Ország-világ legyen hazám. || Ott se legyen nyugovásom, Csipkebokor a lakásom. Ott se legyen nyugovásom, Csipkebokor a lakásom!” Kis történéssel vagy jelenettel a tartalomban már gyakoribb: A Vargáék ablakja (Pt 474) vagy pásztordalban: Már két hete, vagy már három, Hogy a számadómat várom” stb. (Pt 179.)

Legáltalánosabb mégis az, hogy minden lírai dal egy versszak, és tetszés szerint követhetik egymást egy dallam „versszakaiban”. A kedvelt dallamokra néha 20–30 is egyvégtében. Szeretik ugyanis, ha egy dalt sokáig lehet egyfolytában énekelni, {157.} tehát ha sok szövege van. Ájban mondta nekem egy öregasszony: „Négy sorocska, mi az? Danolóban úgy szép, ha több-több-több!” (Vargyas 1941, 24.)

Ezt a „többet” szolgálta talán az ismétlés is. Legrégibb dalainkban minden egyes szövegsort megismételtek, s egy négysoros dallamra csak két szövegsor került. Ez nagyon régies eljárás és Kelet-Európában, szomszédainknál éppúgy megtaláljuk, mint nyugat-európai népeknél. A ballada legrégiesebb előadása is ilyen. Balladában – de lírai dalban is – gyakori, hogy egy-egy szövegsort megismételnek a négysoros dallamversszakon belül, ha már nagyon egyhangúnak érzik a négy sor szöveg – és négy sor dallam párhuzamosságát. Még gyakoribb fogás a változatosság érdekében, hogy a versszak utolsó két szövegsorát a következő dallam–versszak első két sorára újra éneklik. Ez azonban már csak balladában fordul elő.

Annál gyakoribb lírai dalokban, különösen az újabbakban a versszak második felének – dallamnak és szövegnek – együttes, teljes megismétlése. Különösen a katonanóták, menetelők hangzottak el ilyen ismétlésekkel. Ennek következménye lett, hogy szomszédaink sokszor csak ezt a megismételt, sokszor hallott második részét vették át a dallamnak.

Balladában igen művészi hatást tudnak elérni avval, hogy egy hosszabb szövegrészt nem mindig új és új dallamversszakra énekelnek, hanem egy ilyen megismételt 3–4. sorra. Ezáltal valami makacs visszatérést, megszakíthatatlanságot, vagy siettetést, érzelmi fokozást érezhetnek. (Pl. a Halálraítélt húga átkában.) Nemegyszer variálják is ezt a továbbhaladó szöveg alatt ismétlődő dallamrészt, például a Halálra hurcolt menyasszony dunántúli változatában (Pt 494=Rajeczky: Hungarian Folk Music 1. sorozat IIA/2.) Mindez a változatosságot szolgálja szöveg és dallam együttesének hosszan ismétlődő sorozatában.

Egészen különlegesen alkalmazzák a szöveget néha dallamra a Mezőségen, ha banda játssza tánc alá: minden második sorra dalolnak egy-egy szövegsort (vagy a zenészek minden sor után egy sor hosszúságú kadenciát játszanak); 0225-ös dalunk mutatja be ezt a sajátos előadásmódot.

Szólnunk kell a magyarban ritka refrénnek egy még ritkább fajtájáról: amikor nem a versszak végén jelenik meg, hanem a belsejében, sőt esetleg egy dallamsor belsejében, akár mint értelmes refrén, akár mint értelmetlen szótagok füzére, akár mint az egyik szövegsor ismétlése. (Pt 474–476). Ezeknek a „libizáré-labzom” „Uj idrom-fidrom, gálica-szikszom”-féle refréneknek is megvan a párhuzamuk nyugati népek dalaiban.

Áttekintésünk végén, minden kiindulásul tett ellenkező megállapításunk ellenére – hogy tudniillik a népdalban a szöveg és dallam állandó csereberéje folyik –, mégiscsak le kell szögeznünk a másik, ellenkező állítás igazságát: a népdalban dallam és szöveg elválaszthatatlan egység, egyik a másik nélkül nem él, s együttjárásuknak gördülékenységét a stílus egysége biztosítja, valamint az alkalmi összekapcsolást elősegítő, számos kialakult fogás; végső soron azonban leginkább az összeillesztőknek, a variálóknak, az egyes énekeseknek formáló képessége, ízlése, művészi fogékonysága, ami a legszebb darabokban ennek a művészi egységnek valóban tökéletes példáit tudta megalkotni.