Rémiás T.: Miskolc TARTALOM Szabó D.: Kisváros

A kormánybiztosi rendszer 1848-1849-ben[1]

Hermann Róbert


Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc sajátos intézményei közé tartozott a kormánybiztosság rendszere. Az intézmény végigkíséri a másfél év történetét, s a forradalmi közigazgatás sajátos alkotása volt. 1848 szeptemberéig a végrehajtó hatalom és a helyi közigazgatási szervek közötti kapcsolattartást szolgálta, a Batthyány-kormány lemondása után pedig - a végrehajtó hatalom átalakulásából következően - a törvényhozó és a végrehajtó hatalom egyaránt részt vett kialakításában. Eredetében és súlyában jelentősen különbözött mind feudális kori előzményeitől, mind a francia forradalom kormánybiztosi intézményétől.

A kormánybiztosi intézmény a magyar közjogban és államszervezetben komoly előzményekre tekintett vissza. A királyi biztosság intézménye a XIV-XV. századra nyúlt vissza, s a XVI. századtól kezdve egyre nagyobb jelentőséghez jutott. Az intézmény eredete a késő-római császárkorra nyúlt vissza, innen vette át előbb a pápaság, majd a legtöbb európai uralkodói udvar, s így a magyar király is. A királyi megbízottak esetében kezdetben az uralkodó bírói hatalmának átruházásáról volt szó, s ez a későbbiekben egyéb közigazgatási és politikai feladatokkal egészült ki. Ilyen volt pld. a hadsereg élelmezése, a járványok és éhínségek elleni védekezés ügye, folyószabályozások irányítása, a parasztmozgalmak vagy az uralkodói akaratnak ellenálló törvényhatóságok megzabolázása. Elsősorban tehát a biztosságok két típusát különböztethetjük meg. Az egyik a több törvényhatóság működését koordináló, illetve irányító királyi biztosság, amely egy vagy több törvényhatóság hatáskörét és erejét meghaladó feladatok ellátását kapta feladatul. A másik típusba a központi hatalomnak a helyi végrehajtó hatalommal szembeni fellépését szolgáló királyi biztosságokat sorolhatjuk. Ez utóbbiakról a magyar társadalom az 1848 előtti hét évtizedben három komoly, s nem éppen kedvező tapasztalattal is rendelkezett. Ebbe a típusba sorolhatjuk a II. József császár által 1785-1790 között kiküldött királyi biztosokat (kiküldésükkel egy időben az uralkodó felfüggesztette a megyei önkormányzatok működését). Ide tartoztak az 1822-1823-ban az emelt összegű adókivetés és az újoncozás végrehajtását megtagadó megyék ellenállásának felszámolására kiküldött királyi biztosok. Végül, a kormányzat a liberális többségű megyék megzabolázására 1845 tavaszától főispáni helyetteseket, úgynevezett adminisztrátorokat küldött ki, akik a főispán jogait gyakorolva irányították a helyi közigazgatását, s a megyei tisztújítások és az országgyűlési követválasztások alkalmával igyekeztek többséget szerezni a kormánypárti konzervatívoknak.[2]

Az 1847-1848. évi rendi országgyűlés utolsó időszakában, az 1848 februári párizsi forradalom hírének vétele és Kossuth felirati javaslata után maga Széchenyi István gróf ajánlotta fel az Udvarnak, hogy teljhatalmú királyi biztosként kész az országgyűlésen megzabolázni a reformellenzéket, ha ezzel együtt bizonyos reformokat keresztülvihet.

Az első biztosi kiküldetéseket maga István nádor és a kinevezett miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf eszközölte 1848. március 23-án. Batthyány ekkor a fővárosból érkező hírek hatására egyrészt bejelentette az országgyűlésen a kormány tagjainak névsorát, másrészt a kijelölt miniszterek közül Szemere Bertalant és Klauzál Gábort, valamint Pulszky Ferencet Pestre küldte, hogy ott "ideiglenes rendőri országos bizottmányként" működjenek. A továbbiakban a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány (MOIB) feladata a rend és nyugalom fenntartása, a budai főhadparancsnoksággal, valamint a feudális kormányszékekkel, így a Helytartótanáccsal és a Kamarával történő kapcsolattartás volt. A Bizottmány tagjai magukat ugyan nem nevezték biztosoknak, de a hozzájuk érkező jelentések többsége miniszteri, országos és ideiglenes biztosként említi őket. A Bizottmány koordinálta a nemzetőrség országos szervezését, igyekezett fegyvert szerezni a szerveződő nemzetőri alakulatoknak, megakadályozni az országban található fegyver-, lőszer- és nemesfémkészletek kiszállítását. A Bizottmány feladata volt az egyelőre még nem létező kormány képviselete, s forradalmi közigazgatási szervezetek, így a Pest megyei Rendre Ügyelő Választmány ellensúlyozása. A Bizottmány egészen április 20-ig folytatta működését. Jellegét tekintve a Bizottmány egyszerre volt "kihelyezett" kormány és kormánybiztosi testület. Az előbbire mutat az is, hogy a Bizottmány maga is eszközölt újabb biztosi kinevezéseket. Így a Bizottmány hatalmazta fel Csány Lászlót és Széll Józsefet, hogy Zala, Vas, Veszprém és Sopron megyék, valamint a területükön található szabad királyi városok területén teljhatalommal lépjenek fel a rend védelmére, azaz akár erővel is felszámolják az antiszemita, illetve a parasztmozgalmakat. Csány és Széll a kormány Pestre érkezése és a MOIB feloszlása után is folytatták működésüket.[3]

A Batthyány-kormány egyik legnagyobb gondja az volt, hogy a március-áprilisi átalakulás következtében megingott közhatalmat hogyan szilárdítsa meg. Ezért is figyelte különös gonddal az ország nem-magyar lakosságának mozgalmairól érkező híreket. Kormánybiztosokat küldött ki a felvidéki szlovák, a délvidéki szerb és az erdélyi román mozgalmak megfigyelésére is. Kormánybiztosok feladata volt az antiszemita és a parasztmozgalmak megfékezése, de kormánybiztosokat küldött ki a kormány az erdélyi unió végrehajtatására is.[4]

Először a szerbek április 14-i karlócai gyűlésén hangzott el az a követelés, hogy a Temesközből, a Bácskából, a Szerémségből és Baranyából alakítsanak különálló szerb vajdaságot, s ezt egyesítsék a Háromegy (Horvát-Szlavón-Dalmát) Királysággal. A Batthyány-kormány erről értesülve április 23-án Csernovits Péter temesi grófot és főispánt bízta meg azzal, hogy az ország alsó részein és a határőrvidéken élő horvát és szerb lakosság kívánságait kipuhatolja. Április 24-én azonban Nagykikindán súlyos, halálos áldozatokat is követelő zavargásokra került sor. Bár a résztvevők és az áldozatok egyaránt szerbek voltak, a kormány úgy döntött, hogy Csernovits kormánybiztosi fennhatóságát kiterjeszti Torontál megyére, s felhatalmazza mind a közrend helyreállítására, mind a május 27-re Karlócára összehívott szerb egyházi kongresszuson a kormány képviseletére. Megbízatását már másnap nádori rendelettel kiterjesztették Torontál, Temes, Krassó, Bács és Arad megyékre, a területükön lévő szabad királyi városokra, illetve a titeli sajkás kerületre. Csernovits Torontál, Bács és Krassó megyékben, Szabadka, Újvidék és Zombor városokban statáriumot hirdetett, s látszólag helyreállította a rendet. Csernovits engedélyezte, hogy a szerbek május 13-án Újvidéken a 27-i kongresszust előkészítő tanácskozást tartsanak, a statáriumot azonban nem függesztette fel. Így a szerbek átvonultak a határőrvidéken lévő Karlócára, s ott tartották meg a magyar kormányzattal immár teljesen szakító kongresszusukat. Csernovits célja a továbbiakban az volt, hogy megakadályozza az ellentétek fegyveres küzdelemmé fajulását. Május 23-án a kormány kinevezte mellé, azonos hatáskörrel és területi illetékességgel királyi biztossá Vukovics Sebő temesi alispánt. A kormány szándéka ekkor már az volt, hogy Csernovitsot Vukoviccsal váltsa fel, az intézkedést azonban Csernovits állandó utazásai is magyarázták.

Június 12-én lezajlott az első fegyveres összecsapás Karlócánál. Csernovits a beérkező erősítések ellenére a tárgyalások mellett döntött, s június 24-én tíznapos fegyverszünetet kötött a szerbekkel. A fegyverszünet végeztével azonban a szerbek nem teljesítették a megállapodás feltételeit, sőt, sokkal erősebb állásokban várták a fegyveres akciót. Július 24-én aztán Szemere Bertalan belügyminiszter leváltotta Csernovitsot a biztosságról.[5]

Ezzel egy időben Vukovics hatóságát a bánsági (Arad, Krassó és Temes) megyékre korlátozta, a bácskai megyék (Bács, Torontál, Csongrád, Csanád) királyi biztosává pedig Szentkirályi Móric jászkun főkapitányt nevezte ki. Szentkirályi azonban csak addig vállalta el a királyi biztosságot, amíg a Jászkun-kerület nemzetőrsége a Délvidéken szolgál. A két biztos, Vukovics és Szentkirályi rendelkezett mindazokkal a jogokkal és kötelességekkel, amelyeket korábban Csernovits birtokolt. Elsődleges feladatuk a védelmi intézkedések megtétele, a polgári és katonai hatóságok közötti kapcsolattartás koordinálása volt. A délvidéki biztosságnak ez a területi megosztása (Bácska és Bánság) 1849 februárjáig fennmaradt. Ekkortól a bánsági területi kormánybiztosság lényegében megszűnt.[6]

Szentkirályit augusztus 26-án Beöthy Ödön, Bihar vármegye főispánja váltotta fel a bácskai kormánybiztosság élén. Szeptember 3-án Szemere belügyminiszter értesítette Beöthyt, hogy a kormány teljes hatalmú királyi és egyszersmind országos biztosnak nevezte ki. A levél jelezte, hogy a kormánybiztosságok uralkodói és nádori legitimációja lassan átadja helyét az országos, tehát a nemzet szuverenitásából következő legitimációnak. Szeptember 4-én Kossuth javaslatára az országgyűlés is teljes hatalommal ruházta fel Beöthyt.

A délvidéki királyi biztosságok kiterjedt közigazgatási, politikai és igazságszolgáltatási jellegű feladatai viszonylag hamar megkövetelték, hogy az itt állomásozó hadsereg ellátásával kapcsolatos terheket levegyék a biztosok válláról. Ezért Szemere június 11-én a délvidéki polgári biztosságot (azaz a hadseregellátással kapcsolatos ügyeket) Török Gábor aradi polgármesterre bízta. A polgári biztosság előzményének a már 1848 előtt is létezett tartományi biztosságokat tekinthetjük. A polgári biztosság hatásköre az egész Délvidékre kiterjedt, s 1848 július végén sem osztották meg olyan módon, mint a királyi biztosságét.

Egészen eltérő volt a szlovák és a szerb mozgalométól a horvát mozgalom kezelése. A szlovák és szerb mozgalmak ugyanis - tényleges súlyuktól függetlenül - lényegében rendfenntartási és közbiztonsági kérdésnek minősültek. Vezetőik nem rendelkeztek a magyar alkotmányos jogrendbe beilleszthető formális politikai tisztséggel, s súlyukat az általuk mozgósítható tömegek, illetve fegyveres erő adta csupán. A Jellačić vezette horvát mozgalommal azonban más volt a helyzet. A bán az ország zászlósurai közé tartozott, s kinevezésének törvényességéhez nem férhetett készség. Viszonylag gyorsan kiderült azonban, hogy a bán nem hajlandó elismerni a magyar kormány felsőbbségét. Megrendszabályozására olyan királyi biztost kellett tehát találni, aki rangját, tekintélyét és állását tekintve egyenrangú vele. Így esett a választás Hrabovszky János báró, altábornagyra, a péterváradi (szlavóniai) főhadparancsnokság vezetőjére, királyi tanácsosra. Hrabovszky feladata a Zágrábban mutatkozó magyarellenes mozgalmak kivizsgálása és felelőseik megbüntetése volt, s ehhez a horvátországi és szlavóniai fegyveres erővel egyaránt rendelkezhetett. A kinevezést május 11-én a nádor írta alá. Május 14-én egy újabb nádori rendelet - uralkodói felhatalmazás alapján - arra is felhatalmazta Hrabovszkyt, hogy felfüggessze a Jellačić által hozott törvénytelen rendeleteket, ha a hűtlenség bűnében elmarasztalható, fogassa őt hűtlenségi perbe, s ideiglenesen minden polgári és katonai hatalmat, így a báni hivatalt is gyakorolhasson Horvátországban. Hrabovszky ezzel olyan kiterjedt hatalmat kapott, mint eleddig egyetlen biztos sem. Június 10-én maga az uralkodó is megerősítette Hrabovszky királyi biztosi hatáskörét. Hrabovszky volt a magyar kormányzat által kinevezett királyi biztosok közül az egyetlen, aki egyenes - és nemcsak a nádortól származó, közvetett - uralkodói felhatalmazással is rendelkezett.

Hrabovszky azonban nem élt ezzel a felhatalmazással. Jellačićcsal történt első, 1848 május végi találkozása után arra hivatkozva, hogy a bán olyan népszerű a horvátok között, hogy békés eszközökkel elmozdítani nem lehet, beadta lemondását. A június 10-i felhatalmazás után ezt ugyan visszavonta, de működése a későbbiekben is csupán saját, szlavóniai és a péterváradi főhadparancsnokként illetékességi körébe tartozó határőrvidéki fennhatóságának megőrzésére korlátozódott. Megkísérelte Varasdra összehívni a horvát tartományi gyűlést, de előbb nem volt hajlandó, a határőrezredek többségének lázadása után pedig már nem is tudott fegyveres erővel fellépni. Királyi biztosi tevékenységét lényegében 1848 augusztus végéig folytatta, különösebb eredmény nélkül.

A horvát fenyegetés elhárítását célozta a korábban a nyugat-dunántúli megyékben működő Csány László királyi biztosi kinevezése. Szemere június 2-án kibocsátott rendeletében Csány fennhatósága alá rendelte Zala, Somogy, Baranya és Tolna (tehát a horvát betörés által fenyegetett) megyéket, s ezekben teljhatalmú királyi biztossá nevezte ki. Csány joga volt az érintett területeken a nemzetőrség fegyverbe hívása és felhasználása, s neki kellett gondoskodnia ezek ellátásáról. A rendelet Csányt a Hrabovszkyval történő együttműködésre szólította fel. Június 13-án egy hadügyminiszteri rendelet Csányt arra is felhatalmazta, hogy az említett törvényhatóságokban, kivéve Baranya megyét, de ide értve Vas és Sopron megyéket, alakuló honvédzászlóaljakat felhasználhassa a Dráva-vonal védelmére. Csány volt az első olyan biztos, akinek komoly összecsapása volt a katonai hatósággal. A Dráva-vonal katonai parancsnokává kinevezett Ottinger vezérőrnagy ugyanis Varasdon meglátogatta Jellačićot, majd olyan utasítást adott ki, hogy a Muraközben álló csapatok ne álljanak ellen egy esetleges horvát betörésnek. Csány erről értesülve lemondott, Ottinger ugyanígy tett. A kormány Csány lemondását nem, Ottingerét elfogadta. A polgári és katonai hatalom első konfliktusában a kormány a polgári hatóság mellé állt. Augusztus 14-én egy újabb belügyminiszteri rendelet immár a Dráva és Duna közötti terület egészére (Baranya, Somogy, Tolna, Vas, Zala, Veszprém, Sopron és Fejér megyék, valamint a területükön lévő szabad királyi városok) kiterjesztette Csány hatáskörét. Csány megszolgálta a bizalmat: 1848 szeptember közepén, Jellačić betörése után lényegében ő akadályozta meg a drávai magyar hadtest felbomlását.[7]

Vay Miklós báró koronaőrt június 19-én nevezte ki Erdélybe teljhatalmú királyi biztossá a nádor. Felhatalmazása Erdély területére szólt, de a későbbiekben egyes volt partiumi megyékkel is rendelkezett, ahogy az őt felváltó erdélyi országos biztosok többsége is. Vay legfontosabb feladata a polgárháborús veszély elkerülése, a választások lebonyolítása, a nemzetőrség felfegyverzése és az erdélyi honvédtoborzás beindítása volt. Vay a közigazgatási kérdések többségével jól megbirkózott, a politikai rendezésre tett kísérletei (így a magyarellenes román és szász mozgalmak leszerelése) nem sikerültek. A nem magyar kiegészítésű erdélyi sorkatonaság és a két román határőrezred azonban csak addig engedelmeskedett Vaynak, amíg Puchner főhadparancsnok ezt szükségesnek tartotta.[8]

István nádor és Szemere augusztus 24-én a román származású Mihályi Gábort nevezte ki a magyarországi román- és ruszinlakta törvényhatóságok (Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung, Szatmár, Közép-Szolnok, Kővár és Kraszna megyék) és a 17. (2. román) határőrezred királyi biztosává. Feladata a nemzetiségi lakosság felvilágosítása, és a békét veszélyeztető személyek elleni határozott fellépés volt. Mihályi területi illetékességi köre a 17. (2. román) határőrezred esetében átfedte Vay Miklósét. Mihályi kinevezésével befejeződött a magyarországi nemzetiségek által lakott területeken a királyi biztosi intézmény kiépítésének folyamata.

A katonaállítási törvény elfogadása után Szemere Bertalan belügyminiszter elrendelte, hogy az újoncállítás mielőbb megkezdése érdekében az egyes törvényhatóságok vezetői mielőbb intézkedjenek az újoncköteles korban lévő férfilakosság összeírásáról. Az újoncösszeírás vezetésére az érintett fő- és alispánokat, főkapitányokat és polgármestereket nevezte ki újoncállítási biztossá. Miután az uralkodó nem volt hajlandó szentesíteni a törvényjavaslatot, s a Batthyány-kormány szeptember 11-én lemondott, az országgyűlés Kossuth javaslatára határozati úton léptette életbe a törvényt. A szeptember 12-én ügyvezető miniszterelnökké kinevezett Batthyány miniszterelnök szeptember 13-án elrendelte az ellenség betörése által veszélyeztetett megyékben a népfelkelést, majd 14-én az ország egész területén a honvédtoborzást, 19-én pedig az újoncozást.

E három aktushoz kapcsolódott az újabb kormánybiztosi kinevezések eszközlése. Ezek már valóban szó szerinti értelemben vett kormánybiztosok voltak, hiszen megbízólevelüket szeptember 27-ig Batthyány Lajos, ezt követően az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjai írták alá. A nádor egyikük kinevezését sem ellenjegyezte.

Szeptember 17-én Batthyány népfelkelési biztossá nevezte ki Kossuth Lajost, 17-18-án kb. 33 honvédtoborzási kormánybiztost küldött ki a különböző törvényhatóságokba. Szeptember 19-én 8 népfelkelési kormánybiztost nevezett ki (többnyire a dunántúli megyékbe). Ezek egy kivétellel honvédtoborzási biztosok is voltak. Szeptember 20-án Zólyom, Bars, Hont megyék és a bányavidék, ideértve az itt lévő bánya- és szabad királyi városok területét is, kormánybiztosává nevezte ki Beniczky Lajost, s felhatalmazta egy tartalék sereg felállítására. Szeptember 22-23-án kilenc erdélyi képviselőt nevezett ki honvédtoborzási kormánybiztosul. (Igaz, alig a feléről van adatunk, hogy működését meg is kezdte). Az átfedéseket is tekintetbe véve legalább 40 kormánybiztosi kiküldetésről tudunk.[9]

Beöthy kinevezésének országgyűlési megerősítése már megelőlegezte egy újabb típusú, az ország- vagy nemzetgyűlési biztosság kialakulását. Jellačić támadása és a magyar hadsereg ellenállás nélküli visszavonulása után, 1848. szeptember 15-én Kossuth a képviselőházban javasolta, hogy a képviselőház biztosként küldje ki Csány támogatására Asztalos Pál, Bónis Sámuel s Perczel Mór képviselőket. Ez meg is történt, azonban Perczel másnap - szintén Kossuth javaslatára - megbízást kapott Batthyány Lajos ügyevezető miniszterelnöktől a Zrínyi-szabadcsapat felállítására. Így Perczel helyét az országgyűlési biztosok között Luzsénszky Pál báró vette át. Perczel azonban továbbra is érvényesnek tekintette megbízatását, s egészen 1849 január végéig erre hivatkozva akadályozta meg, hogy az általa vezetett muraközi hadtesthez, majd az ebből alakuló Középponti Mozgó Sereghez az OHB kormánybiztost nevezzen ki. Hivatalos minőségében egyszerre használta a hadtestparancsnoki és a nemzetgyűlési biztosi címet.[10]

Szeptember 15-én az országgyűlés Kossuth javaslatára ügy döntött, hogy a miniszterelnök katonai intézkedéseinek parlamenti ellenőrzésére hattagú bizottmányt küld ki. Ennek tagjaivá választották Kossuthot, Madarász Lászlót, Sembery Imrét, Nyáry Pált, Pálffy Jánost és Patay Józsefet. A későbbiekben Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) néven működő testület már tagjai már szeptember 22-én közelebbről meg nem határozott státusú megbízottakat küldtek ki a dunántúli megyékbe. Kossuth alföldi toborzóútja során tíz népfelkelési biztost nevezett ki. Első visszatérése alkalmával a bizottmány elnöklő tagjaként nevezte ki Pozsony megye és város teljhatalmú országos biztosát. Október 7-ig, Kossuth visszatéréséig az OHB további 13 kormánybiztosi vagy ilyen jellegű felhatalmazást adott ki, három képviselőt pedig élelmezési biztosként rendelt a fősereg mellé.[11]

Október közepére a kormánybiztosi intézmény országossá vált. Batthyány és az OHB intézkedéseinek köszönhetően szinte nem volt olyan törvényhatóság, amelynek ne lett volna legalább egy kormánybiztosa. A kinevezési rendeletek alapján a következő típusokat állíthatjuk fel:

-- Honvédtoborzási (újoncállítási) biztosok. Feladatuk az újoncállítás ügyeinek intézése, az újoncok felruházása és felszerelése. Többségüket Batthyány küldte ki. A honvédtoborzási biztos gyakran (különösen a városokban) azonos volt az újoncösszeírási biztossal, s ily módon a polgári közigazgatás vezetőjével. Honvédtoborzási biztosként általában a törvényhatóságban élő személyt (főispán, alispán, képviselő) működött.

-- Népfelkelési biztosok. Feladatuk a horvát haderővel szembeni népfelkelés megszervezése. A dél- és kelet-dunántúli területeken Batthyány, a többi területen főleg az OHB nevezte ki őket. A népfelkelési biztosok általában a törvényhatóság fő- vagy alispánjai, esetleg képviselői voltak. Városokba ritkán neveztek ki népfelkelési biztost. Miután az országgyűlés hivatalosan is a végrehajtó hatalom vitelével bízta meg az OHB-t, a testület egyre több olyan népfelkelési biztosi megbízatást adott ki, amelyek több törvényhatóság területére vonatkoztak.

-- Teljhatalmú országos biztosok vagy főkormánybiztosok. A megnevezés több törvényhatóságra kiterjedő (azaz, a korábbi királyi biztosságnak megfelelő) teljhatalommal rendelkező biztosokra vonatkozott. Feladatuk az adott terület védelmének szervezése és koordinálása volt. Jogkörük alapján beleszólhattak az ott állomásozó hadsereg alkalmazásába is.

-- Törvényhatósági teljhatalmú (országos) biztosok. Ezek egyetlen törvényhatóság (megye) feletti teljes intézkedési joggal rendelkeztek. Feladatuk a helyi védelmi intézkedések szervezése volt, de közigazgatási és politikai ügyekben is intézkedhettek. Képviselőket, fő- és alispánokat egyaránt találunk közöttük. Az egy-egy törvényhatóságba kinevezett biztosok esetében is előfordult, hogy nem az illető megye vagy város területén éltek.

-- Élelmezési biztosok. Feladatuk a haderő élelmezésével kapcsolatos adminisztráció volt. E biztosokat többnyire az OHB küldte ki, de az egyes teljhatalmú országos biztosok is nevezhettek ki ilyeneket. Az előbbiek főleg képviselők, az utóbbiak alacsonyabb beosztású közigazgatási hivatalnokok (fő- és alszolgabírók, jegyzők stb.) lehettek.

-- Országgyűlési biztosok. Feladatuk a hadműveletek politikai irányának ellenőrzése és befolyásolása volt. Ezek mindannyiszor képviselők voltak. Kiküldésüket parlamenti határozattal, nem pedig megbízólevéllel eszközölték. Miután megbízatásuk eseti jellegű volt, annak elvégzése után vissza kellett volna térniük a képviselőházba. Ám gyakran előfordult, hogy a táborban maradtak, s ott egyéb feladatokat (pld. hadseregélelmezés) láttak el.

-- Eseti megbízással kiküldött biztosok. Feladatuk speciális megbízások (várak, erődök átvétele, sorezredi zászlóaljak engedelmességének biztosítása) volt. Ezek képviselők voltak, s többnyire párosával küldték ki őket. Ebbe a típusba sorolható Pázmándy Dénesnek, a képviselőház elnökének kiküldetése is. Pázmándyt az OHB bízta meg, a nemzetgyűlés külön felhatalmazása alapján, hogy a lajtai táborba menjen, s ott a nemzeti becsület megóvásán munkálkodjon, azaz a bécsi forradalmi erők megsegítésével kapcsolatos döntést kieszközölje.

Speciális, több megyére kiterjedő felhatalmazást kaptak azok a biztosok, akiket Kossuth a Győr, Pozsony és Moson megyei gabonakészletek felvásárlásával és az ország belső területeire történő szállításával bízott meg november 10-én[12] Ilyen volt Halasi Kázmér Heves és Külső-Szolnok megyei szolgabíró szolnoki szállítási biztosi kinevezése is.[13]

Az egyes országos biztosságok területi illetékességében komoly változások történtek. Október végére több megyei biztos kinevezése révén Mihályi Gábor teljhatalmú országos biztossága megszűnt, a továbbiakban Máramaros megye kormánybiztosaként működött.[14]

Az OHB november 5-én a Vas, Sopron, Veszprém, Pozsony, Győr, Komárom, Nyitra és Fejér megyei kormánybiztosokat felszólította a népfelkelés megszervezésére, s e szempontból Csány fennhatósága alá rendelte őket.[15] November 10-én minden tekintetben Csány alá rendelte a Pozsony, Sopron, Moson, Győr és Komárom megyei kormánybiztosokat.[16] November 26-án Kossuth Máramaros, Ung, Ugocsa, Abaúj és Szepes megyék, illetve a területükön található szabad királyi városok kerületébe a felvidéki erők főparancsnokává nevezte ki Pulszky Sándor alezredest, s vele való együttműködésre utasította a sárosi, beregi és zempléni kormánybiztosokat.[17] Az intézkedés megelőlegezte egy újabb országos biztosság kialakulását. December 13-án, Schlik betörése és a budaméri csatavesztés után az OHB Szemere Bertalant, az OHB tagját nevezte ki Felső-Magyarország teljhatalmú országos biztosává. Szemere hatásköre Abaúj, Gömör, Szepes, Sáros, Torna, Zemplén, Szabolcs, Borsod, Heves és Pest megyékre, a Hajdú- és Jászkun kerületekre terjedt ki, s a fenti törvényhatóságokba kinevezett kormánybiztosokat is fennhatósága alá rendelte. A maga Szemere által fogalmazott kinevezés olyan általános felhatalmazást tartalmazott, amely teljes cselekvési szabadsággal ruházta fel az országos biztost.[18]

Kolozsvár eleste után az OHB november 20-án Hodossy Miklós Bihar megyei kormánybiztost az erdélyi hadsereg teljhatalmú polgári főkormánybiztosának nevezte ki. Tudomásunk szerint ez volt az első olyan eset, hogy a testület nem adott területre, hanem egy mozgó hadsereghez nevezett ki kormánybiztost, noha a polgári főkormánybiztos kifejezés arra utal, hogy Hodossy jogköre főleg a hadseregellátási ügyekre terjedt ki. Hodossy kinevezése nem járt együtt az erdélyi királyi biztos, Vay Miklós leváltásával.[19] December 9-én Kossuth a bácskai teljhatalmú országos biztosnak, Beöthy Ödönnek ajánlotta fel az erdélyi főkormánybiztosságot. Beöthy helyét pedig Haczell Márton foglalta volna el.[20] Beöthy késedelmes válasza miatta kinevezésre csak december 19-én került sor. Beöthy hatásköre az erdélyi megyéken kívül kiterjedt Szabolcs, Bihar, Szatmár, Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd megyék, Kővár-vidék és a Hajdú-kerület területére. Az erdélyi hadsereg hadműveleteitől függően Máramaros, Ugocsa, Bereg, Arad, Békés, Csanád megyék és a Jászkun-kerület hatóságai is kötelesek voltak rendeleteit követni. A felhatalmazás kiadásával együtt az OHB - Hodossy Miklós kivételével - valamennyi, az adott területen eleddig működő kormánybiztos megbízását felfüggesztette, s felszólította őket végjelentésük benyújtására. Egyben felhatalmazta Beöthyt, hogy a fennhatósága alatti törvényhatóságokban új kormánybiztosokat nevezzen ki. Beöthy ezzel olyan jogkört kapott, amilyennel eddig egyetlen kormánybiztos sem rendelkezett. Az utódjául kinevezett Csány László ugyanezeket a jogokat kapta meg.[21]

Szemere felső-magyarországi és Beöthy erdélyi országos biztosi kinevezésével megszilárdult az országos biztosságok rendszere. A továbbiakban öt ilyen országos biztosságról beszélhetünk: a bácskai, bánsági, erdélyi, felső-magyarországi, tehát területhez és hadsereghez egyaránt kötött, és a feldunai, majd a fősereg mellett működő, tehát nem annyira területhez, mint inkább területhez kötött országos biztosságról. A főváros feladása előtt, december 31-én kiadott megbízólevélben Kossuth felhatalmazta Csányt mindenütt, hol a hadsereg táboroz, így Budapesten is, országos biztosi hatóságát gyakorolni".[22]

Volt még egy országos biztosság, ez azonban sem súlyát, sem folyamatosságát tekintve nem hasonlítható az előbb említettekhez. Kossuth november 11-én megerősítette Beniczky Lajos teljhatalmát Zólyom, Hont, Bars és Turóc megyékben, illetve az itt található bányavárosokban.[23] A megerősítést 1849. január 24-én megismételte. Amikor Beniczky az újabb megerősítést megkapta, a cs. kir. csapatok megszállták az említett megyéket és a bányavárosokat, Beniczky pedig Görgei feldunai hadtestéhez csatlakozva vett részt a téli hadjáratban.[24] A tavaszi hadjárat sikerei után, április 28-án Kossuth Zólyom megye és a Zólyom, Hont és Bars megyei bányavárosok kormánybiztosává nevezte ki Beniczkyt, az említett két megye, valamint Árva, Turóc és Trencsén megye kormánybiztosságát viszont Madocsány Pálra, Árva megye főispánjára bízta.[25]

Az utolsó, csaknem minden kormánybiztost érintő intézkedések kibocsátására december közepén került sor. December 16-án Kossuth Pest, Nógrád, Gömör, Bars, Esztergom, Komárom, Győr, Veszprém, Somogy, Zala, Baranya, Tolna, Fejér, Csongrád, Békés és Szabolcs megye, a Jászkun- és a Hajdú-kerület közönségét mozgó szabadcsapatok alakítására szólította fel. December 18-án a fenti törvényhatóságokon kívül hasonló felszólítást intézett Nyitra, Trencsén, Liptó, Zólyom, Turóc, Hont, Szepes, Zemplén, Ung, Bereg, Máramaros, Szatmár, Bihar, Zaránd, Kraszna, Közép-Szolnok, Arad, Csanád, Temes, Torontál, Krassó, Bács, Vas és Sopron megyék, Kővár-vidéke és Szeged város közönségéhez is. (E felszólításban a december 16-iban szereplők közül kimaradt Szabolcs megye és a Hajdú-kerület). A szervezéssel általában az illető törvényhatóságok fő- és alispánjait, illetve kormánybiztosait bízta meg. Összesen 42 megye és kerület, illetve 3 város szerepelt a felhívásban, s közülük húszban a kormánybiztos kapta a szervezés feladatát. Kivételt képeztek a bánsági megyék (Temes, Torontál és Krassó), illetve Szatmár, Bihar és a volt partiumi megyék: az előbbiben Vukovics Sebő, az utóbbiakban Beöthy Ödön kapta a megbízást.[26]

Csány december 31-i felhatalmazása alapján feltételezhetjük, hogy Kossuth tervezte: az ország összes kormánybiztosa fölött teljhatalmú kormánybiztossá nevezi ki Csányt. Így értelmezte ezt pl. Beniczky Lajos is, aki január 8-án hosszú jelentést küldött Csánynak a bányavidéki eseményekről, noha korábban nem tartozott Csány hatósága alá. Csány nem követte a feldunai hadtestet a bányavárosokba, hanem Debrecenbe ment. Kossuth és az OHB fontosnak tartotta, hogy a feldunai hadtest se maradjon kormánybiztosok nélkül, ezért január 13-án Luzsénszky Pál báró és Ragályi Ferdinánd képviselőt nevezte ki a hadtest kormánybiztosává. A két kormánybiztosnak kiadott nyílt rendelet szerint fő feladatuk "ellenőrködni, miszerint a hadjáratokra nézve kitűzött iránya a kormánynak feltétlenül megtartassék". Az OHB utasította a két kormánybiztost, hogy jelentéseiket küldjék el Csánynak is.[27] A két kormánybiztos lényegében 1849 február közepéig, a feldunai hadtest és a többi hadtest egyesüléséig tartott, de március elejéig még a hadsereg mellett maradtak.

Az OHB és az országgyűlés Debrecenbe távozása után országos hatáskört kapott, s azt a szabadságharc végéig gyakorolta Lukács Sándor képviselő, Győr város volt kormánybiztosa is. Az OHB január 9-én a magyar hadsereg fölszerelési kormánybiztosává nevezte ki Lukácsot, s mind a magyarországi, mind az erdélyi törvényhatóságokat, a bennük működő kormánybiztosokat, céheket és mesterembereket Lukács rendeleteinek teljesítésére utasította.[28]

A kormánybiztosi megbízások között továbbra is találkozunk speciális, nem területhez kötött kiküldetésekkel. Ioan Drágos bihari román képviselőt az aradi görögkeleti papok fizetésének rendezésére, s egyházi zsinat tartására küldte ki az OHB, 1849. április 14-én pedig arra hatalmazta fel Kossuth, hogy lépjen érintkezésbe a román fölkelőkkel, s igyekezzen békére bírni őket.[29]

A hadiesemények, így a Délvidék elrendelt kiürítése az országos biztosságokban is újabb változásokat okoztak. Az OHB ugyanis csak helyettesként bízta meg Haczell Mártont a bácskai országos biztosság vitelével. Kossuth a Délvidék kiürítésének elrendelése után, január 17-én Almásy Pált, a képviselőház alelnökét bízta meg azzal, hogy teljhatalmú országos biztosként a bácskai és bánsági csapatok kivonásával kapcsolatos rendelkezések iránti engedelmességet biztosítsa. Almásy egy hét alatt bevégezte küldetését. Január 25-én Kossuth több Bács megyei országgyűlési képviselő kérésére Hunkár Antal Veszprém megyei főispánt és kormánybiztost nevezte ki Bács megye és a vele szomszédos vidékek teljhatalmú országos biztosává. Hunkár jogköre azonban csak a polgári hatóságokra és a nemzetőrségre terjedt ki. Almásy visszatérése után Kossuth január 30-án Vukovics országos biztosi hatóságát kiterjesztette a bácskai haderőre, Csongrád és Csanád megyére, Arad és Szeged városára is.[30] A csapatok felvonultatása miatt azonban Vukovics erejét és lehetőségeit meghaladta ez a kiterjesztett feladat. Ezért Kossuth február 12-én Bács, Csongrád megyébe, Pest megye alsó részébe, a kiskun kerületbe, Szeged, Szabadka és Zombor városokba teljhatalmú kormánybiztossá és katonai fővezérré nevezte ki Batthyány Kázmért, s felszólította Vukovicsot és a szomszédos törvényhatóságok kormánybiztosait, hogy védelmi intézkedéseket egyeztessék Batthyányval. Batthyány és Vukovics között ugyan volt némi hatásköri átfedés, de miután Vukovics március közepétől egyre inkább a fősereg déli csoportosítása (I. és III. hadtest) melletti főkormánybiztosként működött, ez semmilyen feszültséget nem okozott. Vukovics távozásával a Bánság és Arad megye fölötti országos biztosság szünetelt, s ezt a pozíciót csak április 23-án töltötték be. Batthyány Kázmér fővezéri megbízatása alig egy hónapig tartott: március 15-én a bácskai erők fölötti parancsnokságot Perczel Mór vezérőrnagy vette át.[31]

Csány 1848 decemberi dunántúli működése és Luzsénszkyék kinevezése már megelőlegezte az országos biztosság sajátos típusának, a hadseregi (tábori) országos biztosságnak a kialakulását. A többi országos biztosság és hadseregparancsnokság területi illetékessége nagyjából azonos volt. A főseregnél azonban a hadiesemények dinamikája miatt a területileg illetékes országos biztos személye állandóan változott. A fősereg mellett 1849 február közepétől március elejéig Szemere Bertalan, felső-magyarországi országos biztos töltötte be ezt a feladatot. A március 14-16-i cibakházi ellentámadási kísérlettől kezdve Vukovics Sebő tartózkodott a fősereg mellett állandó országos biztosként. Az ő igazságügyminiszteri kinevezése után Ludvigh János, képviselő kapta ezt a tisztet. Ludvighot Vukovics bízta meg, de ezt Kossuth is jóváhagyta. Megbízólevelét (ha volt egyáltalán), nem ismerjük, de Ludvigh volt az első olyan hadseregi országos biztos, akit pozíciója a hadsereghez, s nem egy adott országrészhez kötött. Ludvighot július 6-tól Bónis Sámuel követte e poszton. Feladata ugyanaz volt, mint amit Luzsénszkyék 1849 január 13-án kaptak: a hadműveletek politikai felügyelete. Hasonló felhatalmazást kapott a Komáromban maradt hadsereggel (II. és VIII. hadtest) kapcsolatban a város és a megye kormánybiztosa, Újházi László is.[32]

Figyelemreméltó tény, hogy az 1849 április-május fordulóján megalakuló kormányban négy országos biztos is miniszteri tárcát kapott: Szemere miniszterelnök és belügyminiszter, Batthyány külügy-, Vukovics igazságügy-, Csány közlekedés- és közmunkaügyi miniszter lett.

A kormányalakítás újabb változásokat okozott mind az országos biztosi, mind a kormánybiztosi rendszerben. Batthyány helyét április 18-án Haczell Márton foglalta el, de az ő megbízatása csak Bács megyére és a területén lévő szabad királyi városokra terjedt ki.[33] Kossuth április 23-án ideiglenes Krassó, Temes, Torontál megyék és a bánsági határőrvidék teljhatalmú kormánybiztosává nevezte ki Török Gábort. Úgy tűnik azonban, hogy a megbízás valóban csak ideiglenes volt, mert az ezt követő hetekben kinevezett megyei kormánybiztosok számára kiadott nyílt rendeletekben nincs utalás Török Gábor országos biztosságára.[34] Szemere helyére április 27-én Kossuth Luzsénszky Pál Sáros vármegyei kormánybiztost nevezte ki. Luzsénszky kinevező rendeletében azonban nem a "felső-magyarországi teljhatalmú országos biztos", hanem a "tábori biztos" titulus szerepelt.[35] Vukovics április 27-én adta át tisztét Ludvigh Jánosnak.[36] Végül Kossuth május 1-én nevezte ki erdélyi országos biztossá Szent-Iványi Károly Gömör megyei főispánt és kormánybiztost. Szent-Iványi hatásköre tehát - ellentétben elődeivel - már nem terjedt ki a volt partiumi megyékre.[37] Hasonló hatáskört kapott a Szent-Iványi utódjává június 29-én kinevezett Boczkó Dániel, Arad és Békés megyék volt kormánybiztosa is.[38] Azaz, az 1849 telén létező öt országos biztosság közül egy (a bácskai) megszűnt, a bánsági és az erdélyi területi illetékessége jelentősen szűkült, a felső-magyarországi jogköre pedig a tábori biztosság irányába mozdult el. Ez a szám 1849 július végén eggyel bővült: Szemere Noszlopy Gáspár somogyi kormánybiztost Tolna, Baranya, Somogy és Zala megyék teljhatalmú ("a dunántúli alsó megyék") biztosává nevezte ki.[39] Ha figyelembe vesszük, hogy 1849 tavaszán mind a Bácska, mind a Bánság, mind a Felvidék és Erdély nagyobbrészt biztosítottnak látszott, érthető, hogy mind Kossuth, mind a kormány csökkenteni akarta az országos biztosságokat, illetve szűkíteni kívánta jogkörüket.

Szemere a belügyminiszteri tárca átvétele után igyekezett kiterjeszteni fennhatóságát a kormánybiztosokra is. Noha a kormánybiztosok egy része (s főleg az országos biztosok) fontosabb jelentéseiket továbbra is Kossuthnak küldték, Szemerének lassan sikerült a kormánybiztosi intézmény feletti fennhatóságát elismertetnie. Május 12-én Szemere alaposan átszervezte a korábbi felső-magyarországi országos biztosságot. Heves, Borsod, Gömör, Szepes, Torna, Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár, Szabolcs, Bihar megyéből, a Hajdú- és a Jászkun-kerületből visszahívta a kormánybiztosokat. A rendelet azonban csak a kormánybiztosok közigazgatási teendőit érintette, speciális megbízatásaikra (hadfelszerelés, vásárlás) nem terjedt ki.[40] Szemere a honvédelmi intézkedések összpontosítása érdekében Luzsénszky területi hatóságát Sáros mellett kiterjesztette Szepes és Zemplén megyére, Eötvös Tamásét Bereg és Ung megyére, Madocsány Pálét pedig Liptó megyére. Azaz, a kormánybiztosi intézmény a határmenti megyékben továbbra is létezett. A többi megyében és kerületben többnyire a volt kormánybiztost nevezte ki főispánná vagy főkapitánnyá. Szemere tehát nem törekedett a kormánybiztosi intézmény felszámolására, csupán ésszerűsítésére. Erre mutat az is, hogy a valamilyen okból betöltetlen, s stratégiai okokból fontos kormánybiztosi helyek betöltéséről mindig intézkedett. Igaz, e posztok többségét Kossuth még a kormány megalakulása és működésének megkezdése előtt betöltötte. Szemere belügyminiszteri működésének megkezdése után azonban Kossuth felhagyott a kormánybiztosi kinevezések eszközlésével.[41]

Az intézkedés egyik magyarázata kétségkívül abban az optimizmusban keresendő, hogy a hadszervezés ügyét végre a polgári átalakulás továbbfejlesztése válthatja fel. De a személyi folytonosság a kormánybiztosság nélkül maradt megyékben is biztosíthatta a kormány intézkedéseinek végrehajtását. Végül pedig, a kormánybiztosok rendkívüli feladatai a hadfelszerelés és hadkiegészítés országos rendszerének kiépülésével lassan megszűntek, s így nem volt szükség a közigazgatási vezetés "megkettőzésére". Július 18-án Szemere egyenesen arra utasította a kormánybiztosokat, főispánokat, a törvényhatóságok elnökeit, hogy jelentéseiket ne a kormányzói hivatalhoz, hanem egyenesen az illetékes miniszterekhez küldjék. Ezt követően ugyan érezhetően megritkultak az egyenesen Kossuthnak küldött jelentések, de a kormánybiztosok egy része azt a korábban már alkalmazott megoldást választotta, hogy jelentéseit mind a minisztereknek, mind Kossuthnak megküldte.[42]

A biztosi kinevezésekkel kapcsolatban egyaránt figyelemreméltó, hogy csupán Hrabovszky János altábornagy kinevezésekor bíztak meg magas rangú katonát ilyen politikai feladattal. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a kormánybiztosok egy részének a későbbiekben ne lett volna katonai rangja is. Hivatásos katonai kinevezésükre azonban mindannyiszor kormánybiztosi kiküldetésük után került sor, addig legfeljebb nemzetőr tisztek voltak.

A kormány- és országos biztosok legfontosabb feladata kétségkívül a hadfelszerelési-, kiegészítési, szervezési és ellátási ügyek intézése volt, de - különösen az országos biztosok - politikai feladatokat is elláttak. A kormánybiztosi intézmény a végrehajtó hatalom képviselője volt az önkormányzatokban, de az volt a hadseregben is. A kormánybiztosok feladata volt a kormány határozatainak közvetítése és végrehajtatása a hadseregben, de neki kellett ideiglenesen vagy véglegesen rendezniük a hadseregen belüli konfliktusokat is. Ez eleve feszültségeket teremthetett a hadtest- és hadseregparancsnokok és a kormánybiztosok között, így nem voltak ritkák a kormánybiztosok és katonák közötti nézeteltérések sem.

Az első ilyen konfliktusra - mint már említettük - Csány László, a Dráva-vonal kormánybiztosa és Franz Ottinger vezérőrnagy, az ott állomásozó csapatok parancsnoka között került sor, majd ezt követte a Csány és Teleki Ádám vezérőrnagy közötti összecsapás. A kormány, illetve az ügyvezető miniszterelnök mindkét esetben a kormánybiztos mellé állt, s a végeredmény mindkét esetben a hadseregparancsnok meghátrálása volt. A konfliktus mindkét esetben politikai jellegű volt, azaz: az önvédelmi harc eszméjét képviselő kormánybiztos, és az ellenséggel egyezkedő parancsnok összecsapásáról volt szó.

1848 októbere után az ilyen típusú politikai konfliktusok - a frontvonalak tisztázódásával - lassan megszűntek. A kormánybiztosok igen komoly szerepet játszottak a megbízhatatlan tisztek eltávolításában, s több vár és erőd (Eszék, Lipótvár, Komárom) biztosítása is egy-egy kormánybiztos határozott fellépésének (is) volt köszönhető. A kormánybiztosok és katonák közötti konfliktusok ettől kezdve jobbára hatásköri jellegűek voltak.

A hadseregen belül jelentkező konfliktusok rendezése szintén a kormánybiztosok feladata volt. Két fontosabb ilyen esetről tudunk. Január 2-án a bánsági hadtest pancsovai veresége után a katonaság soraiban komoly elégedetlenség mutatkozott Kiss Ernő altábornaggyal, a hadtest parancsnokával szemben. A tisztikar küldöttsége felkereste Vukovics Sebő kormánybiztost, s kérte, szólítsa fel Kisst a vezérség letételére. Vukovics maga is veszélyesnek ítélte a helyzetet, s megírta Kissnek: ha nem tudja helyreállítani a rendet a seregben, adja át a parancsnokságot a rangban utána következő tisztnek. Így is történt. Kiss lemondott, s a hadtest parancsnokságát Damjanich János vezérőrnagy vette át.[43]

Hasonló este történt a február 26-27-i kápolnai vereség után is. A csata és visszavonulás során Henryk Dembiñski altábornagy, fővezér tanújelét adta hadvezéri alkalmatlanságának. A fővezér elleni mozgalom Klapka György ezredes hadtestében bontakozott ki, s a tisztikar kijelentette, hogy csak akkor követi Dembiñski utasításait, ha azokat a többi tábornok ellenjegyzi. A katonai alárendeltségi viszonyok szempontjából szokatlan igényt egy hónap kellemetlen tapasztalatai magyarázták. A tisztikar azonban betartotta a polgári államokra jellemző politikai normákat. A március 3-án Tiszafüreden összeült tiszti gyűlésre Görgei indítványára meghívták Szemere Bertalan felső-magyarországi teljhatalmú országos biztost, az OHB tagját, s őt kérték fel közvetítésre. Szemere a hadtestparancsnokok kíséretében felkereste Dembiñskit, s megpróbálta haditanács tartására rávenni. Dembiñski erre nem volt hajlandó, mire Szemere letette őt a fővezérségről, s ideiglenesen Görgeire bízta azt.[44]

A szabadságharc leverését követően a kormánybiztosokat is elérte a megtorlás. Kivégezték közülük Csány Lászlót és Jeszenák Jánost, majd 1853-ban Noszlopy Gáspárt. Sokan külföldre menekültek. Az emigrációban halt meg Lukács Sándor, Beöthy Ödön, Batthyány Kázmér, 1867, a kiegyezés után sem tért haza Újházi László. A többiek súlyos börtönévekkel fizettek az önvédelmi harcban tett szolgálataikért. Közülük az utolsók között, 1857-ben szabadult Beniczky Lajos, Bónis Samu, Boczkó Dániel. Többségük 1860 után visszatért a politikai életbe. 1867 után a volt kormánybiztosok jelentős részét a politikai életben találjuk, s Vukovics Sebő és Irányi Dániel igen komoly szerepet játszott a parlamentben is.[45]


The System of Government Commissioners, 1848-1849

-- Summary --

One of the most peculiar institutions of the Hungarian Revolution and War for Independence in 1848-1849 was the system of government commissioners. Until September 1848 the institution of the commissary had served to maintain the relations between the executive and the local administrative organizations. After the Batthyány cabinet resigned and the executive was transformed, both the executive and the legislature shaped the institution of commissioners. It was also in September 1848 when the system of commissioners gained nation-wide competence and the National Defense Commission sent commissioners to almost every part of the country. The commissioners were charged with the supervision of military logistics, recruitment, and the general levy. In addition to the commissioners to the municipalities and regions there were also national commissioners, who were appointed to coordinate defense measures in some territories. This type of High Commissioner was established for Transylvania, Bácska, Bánság, Upper Hungary and Transdanubia. This paper follows the development of the institution and concentrates in particular of the communication between the political and military leadership. In addition it also devotes attention to conflicts between soldiers and commissioners, social commissions, and the fate of some of the commissioners after 1849.


Jegyzetek

[1] A kormánybiztosi intézmény kialakulására ld.: Szőcs Sebestyén: A kormánybiztosi intézmény kialakulása 1848-ban. Bp., 1972.; Szőcs Sebestyén: Szemere Bertalan szerepe a kormánybiztosi intézmény megteremtésében (1848. április - szeptember). In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. I-II. k. Miskolc, 1991. Külön nem jegyzetelt adatainkat ebből a két munkából vettük.

[2] Minderre ld.: Ember Győző - Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története, 1686-1790. Bp., 1989. (Magyarország története tíz kötetben. 4/1-2. k.) 1084-1092. p. (A vonatkozó részt írta H. Balázs Éva); Mérei Gyula - Vörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790-1848. Bp., 1980. (Magyarország története tíz kötetben. 5/1-2. k.) 620-631., 936-943. p. (A vonatkozó részt írta Vörös Károly).

[3] Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp., 1986. 156-158. p. (továbbiakban: Urbán, 1986.); Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Bp., 1973. 26-32. p.

[4] A felvidéki kormánybiztosok irataiból jelentős mennyiséget közöl: Steier Lajos: A tót nemzetiségi kérdés 1848-49-ben. Bp., 1937. I-II. k.; Rapant, Daniel: Slovenské povstanie roku 1848-49. Dejiny a dokumenty. Turčiansky Svätý Martin - Bratislava, 1943-1967. I-IV. k.

[5] Csernovits ténykedésére ld.: Varsányi Péter István: Adalékok az 1848-as délvidéki harcokhoz. In: Századok, 1977/4.; Varsányi Péter István: Adalékok Csernovics Péter kormánybiztos és a délvidéki katonai vezetők kapcsolatához 1848 nyarán. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1978/3.; Varsányi Péter István: Csernovics Péter kormánybiztos megbékélési kísérletének dokumentumaiból. In: Bona Gábor (szerk.): Szerbek és magyarok a Duna mentén 1848-1849-ben. [I. k.] Bp., 1983. 148-152. p. [továbbiakban: Bona (szerk.), 1983.]; Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Duna mentén (Csernovits Péter politikai pályája). Szeged, 1989. Vukovicsra ld.: Sarlós Béla: Deák és Vukovics. Két igazságügyminiszter. Bp., 1970. 78-101. p.; Bessenyey Ferenc (sajtó alá rend.): Vukovics Sebő emlékiratai Magyarországon való bujdosása és száműzetésének idejéből. Bp., 1894. [továbbiakban: Vukovics (1894.)]; Katona Tamás (sajtó alá rend.): Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re. Bp., 1982.171-186. p.

[6] A délvidéki eseményekre ld. még: Urbán Aladár: A Batthyány-kormány, a szerb nemzeti mozgalom és a délvidéki kormánybiztosok 1848 nyarán. In: Bona (szerk.), 1983. 135-147. p.

[7] Barta István: Kossuth és Csány. In: Századok, 1952. 608-634. p.; Szőcs Sebestyén: Csány László kormánybiztosi tevékenysége 1848 áprilistól szeptember végéig. In: Molnár András (szerk.): Kossuth kormánybiztosa, Csány László. 1790-1849. Zalaegerszeg, 1990. (Zalai Gyűjtemény, 30.)

[8] Vay működésére ld.: Miskolczy Ambrus: Erdély a forradalomban és a szabadságharcban (1848-1849) In: Szász Zoltán (szerk.): Erdély története III. k. 1830-tól napjainkig. Bp., 1986. 1379-1405. p.

[9] Batthyány intézkedéseire ld.: Urbán, 1986. 660-693. p. Vonatkozó rendeleteinek jelentős részét ld.: Urbán Aladár: "Honunkat dúló ellenségeinknek minden lépteit nehezítsük..." Válogatás Batthyány Lajos miniszterelnök irataiból, 1848. szeptember 13. - szeptember 26. In: Századok, 1982. 1262-1295. p.; Jakab Elek: Szabadságharczunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848-1849-re. Bp., 1880. 381. p. A kinevező rendeletek fogalmazványait ld.: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) H 2. (= Miniszterelnökség, Országos Honvédelmi Bizottmány és Kormányzóelnökség iratai) 1848:633., 722.

[10] Urbán Aladár: Perczel Mór és a Zrínyi szabadcsapat. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1991/1. 93-95. p.; Hermann Róbert: Perczel Mór első honmentő hadjárata. Zalaegerszeg, 1995. (Zalai Gyűjtemény 36/II.) (továbbiakban: Hermann, 1995.) 5-7., 31. p.

[11] A kinevezéseket közli: Barta István (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos összes munkái. XIII. k. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I. Bp., 1952. (továbbiakban: KLÖM XIII.) 67-75. p.; Urbán Aladár: Az Országos Honvédelmi Bizottmány kezdeti tevékenysége dokumentumok tükrében, 1848 szeptember 30 - október 7. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1994/4. 83-114. p. (továbbiakban: Urbán, 1994.).

[12] KLÖM XIII. 394-398. p.; Hermann, 1995. 91-93. p.

[13] KLÖM XIII. 640-641. p.

[14] MOL H 2. 1848:1441.

[15] KLÖM XIII. 358-359. p.

[16] KLÖM XIII. 400. p.

[17] KLÖM XIII. 560-561. p.

[18] KLÖM XIII. 725. p. A kinevezéssel egyidőben Irányi Dániel sárosi kormánybiztost tábori élelmezési biztosnak, Vay Lajos főispánt borsodi, Almásy Pál képviselőt hevesi tartományi (azaz polgári) biztosnak nevezte ki. KLÖM XIII. 727. p. Szemere kormánybiztosi ténykedésére ld.: Hermann Róbert: Szemere Bertalan mint a honvédelem szervezője 1849-ben. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. Miskolc, 1991. I. k.; illetve: Hermann Róbert-Pelyach István (sajtó alá rend.): Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok. - Okmánytár. Bp., 1990. 281-471. p. [továbbiakban: Szemere (1990)]

[19] KLÖM XIII. 517. p.

[20] KLÖM XIII. 687-688. p.

[21] KLÖM XIII. 810-811. p., 880. p.; Barta István (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos összes munkái. XV. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai. Bp., 1955. (továbbiakban: KLÖM XV.) Bemnek az erdélyi hadsereg főparancsnokává történt kinevezéséről az OHB az erdélyi és az Erdéllyel határos megyék, kerületek és városok hatóságaihoz szóló nyílt rendeletet adott ki. A kormánybiztosok közül külön értesítést kapott Vay Miklós, Hodossy Miklós (Bihar megye), Mihályi Gábor (Máramaros megye), Eötvös Mihály (Szatmár megye), valamint Bihar, Közép-Szolnok, Kraszna és Szatmár megye hatósága; Zaránd megye és Kővár-vidék nem. KLÖM XIII. 613. p.

[22] KLÖM XIII. 935-936. p.

[23] KLÖM XIII. 405-406. p. A megbízás azonban nem terjedt ki a közigazgatási ügyekre, s erre az OHB november 30-án külön figyelmeztette is Beniczkyt. KLÖM XIII. 606. p. Batthyány szeptember 20-i felhatalmazása ugyanezekre a törvényhatóságokra terjedt ki. Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és tót mozgalomról. Bp., 1924. [továbbiakban: Beniczky (1924)] 554-555. p. Az OHB már okt. 4-én tiszteletbeli (számfeletti) őrnaggyá nevezte ki Beniczkyt. Beniczky (1924) 559-561. p.; Urbán, 1994. 99-100. p.

[24] Barta István (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos összes munkái. XIV. k. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. II. Bp., 1953. (továbbiakban: KLÖM XIV.) 212-214. p.; Beniczky (1924) 99-123., 248-262., 664-672. p.; Hermann Róbert: Görgei és a felvidéki kormánybiztosok 1849. január 5. - február 10. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1991/3. 132-135. p.

[25] KLÖM XV. 163-165. p. Beniczky (1924) 145-150. p.

[26] KLÖM XIII. 767-770., 794-798. p.

[27] KLÖM XIV. 120-123. p.; Hermann Róbert: Csány László, mint a feldunai hadtest kormánybiztosa (1848. szeptember 29. - 1849. január 18.) In: Molnár András (szerk.): Kossuth kormánybiztosa, Csány László 1790-1849. Zalaegerszeg, 1990. (Zalai Gyűjtemény, 30.) 212. p.; Hermann Róbert: Kormánybiztosok Görgei táborában I-II. (Luzsénszky Pál és Ragályi Ferdinánd kormánybiztosi tevékenysége 1849. január 31. - március 1.). In: Folia Historica 15-16. 25-53., 93-124. p.

[28] KLÖM XIV. 79-80. p.; Balázs Péter: Lukács Sándor. In: Lukácsy Sándor - Varga János (szerk.): Petőfi és kora. Bp., 1970.; Bona Gábor: Az 1848/49-es szabadságharc örmény hősei. Bp., 1995. 36-37. p. Lukácsot 1849. április 28-án kinevezték Győr város és megye kormánybiztosává is, de továbbra is megtartotta felszerelési kormánybiztosságát. KLÖM XV. 159. p.

[29] KLÖM XIV. 512. és 889-890. p.

[30] KLÖM XIV.151-153., 226-229., 271-272. p.

[31] Batthyányra ld.: Füzes Miklós: Batthyány Kázmér. Bp, 1991.

[32] Újházira ld.: L. Gál Éva: Újházi László, a szabadságharc utolsó kormánybiztosa. Bp., 1971.

[33] KLÖM XV. 28-32. p.

[34] KLÖM XV. 96-97. p. Május 4-én Krassó megyébe és a 18. (román-bánsági) határőrezred területére Fülepp Lipót képviselőt, május 7-én Torontálba Hertelendy Miksa képviselőt nevezte ki teljhatalmú kormánybiztossá, Csernovits Péter temesi grófot pedig utasította hivatalos működésének megkezdésére. KLÖM XV. 200., 231., 233. p. Május 11-én Kossuth ismét csak élelmezési biztosként említi Törököt. KLÖM XV. 276. p.

[35] KLÖM XV. 150-151. p.

[36] Vukovics - Görgei, Komárom, 1849. ápr. 27. MOL H 115. (= Görgei Artúr iratai.) 1. dob.; Vukovics (1894.) 85. p. Ludvighra ld.: Lengyel Tamás: Ludvigh János feljegyzései a magyar szabadságharcról. In: Történetírás, 1938.

[37] KLÖM XV. 176-177. p. Május 6-án - Szemere előterjesztésére hivatkozva - a Közlönyben is közzétette a kinevezést. KLÖM XV. 227. p.

[38] MOL H 9. (= Belügyminisztérium. Elnöki iratok.) 1849:367.; Szemere (1990) 543-544. p.

[39] Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár 1820-1853. Kaposvár, 1987. (Somogyi Almanach, 43-44.) 104. p.; Vörös Károly: Noszlopy Antal visszaemlékezései. In: Századok, 1953. 319-378. p.

[40] Közli: Rózsa György - Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével. Bp., 1973. 393. p. Így Sillye Gábor a Hajdú-kerületben továbbra is folytatta a Bocskai-csapat kiegészítését; Farkassányi Sámuel (Abaúj megye) a felső-magyarországi hadsereg melletti élelmezési biztosságot; Repetzky Ferenc (Heves és Nógrád) megtartotta a nógrádi biztosságot; Hodossy Miklós (Bihar) is folytatta működését, s megbízatását Szemere június 30-án megújította. Szemere (1990) 545. p. A kérdésre ld.: Hermann Róbert: Szemere Bertalan mint a honvédelem szervezője 1849-ben. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. Miskolc, 1991. I. k. 292. p.

[41] Csak a főváros újabb feladását megelőző időben, július első napjaiban nevezett ki újabb kormánybiztosokat. Július 6-án Sillye Gábort Szabolcs megyébe, a Hajdú-kerületbe és Debrecenbe; július 7-én Tarnóczy Antalt Ceglédre; július 8-án Rákóczy Jánost Kecskemétre majd 15-én Pest és Csongrád megyébe és a Kiskunságba. KLÖM XV. 671-672., 675., 690., 734. p.

[42] Közli: Szemere (1990) 564-566. p.

[43] Thim József: A magyarországi 1848-49-iki szerb fölkelés története. I. k. Bp., 1940. 285-286. p.; III. k. Bp., 1930. 293-294. p.; Vukovics (1894.) 415. p.

[44] Borus József: Dembinski fővezérsége és a kápolnai csata. Bp., 1975. 303-323. p.; Borus József: Tiszafüred - és a hozzá vezető út. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1974/2.; Hermann Róbert: A fővezéri kérdés 1849 telén és tavaszán. In: Horváth László (szerk.): A tavaszi hadjárat. (Az 1996. március 14-i tudományos konferencia anyaga). Hatvan, 1996. (Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 13.) 14-15. p.

[45] Az emigránsokra és a bebörtönzöttekre ld.: Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon. I. k. Bp., 1922. 188-191., 343-350., 374-375. p. II. k. Bp., 1925. 99-102. p.; Áldor Imre: Vázlatok a magyar emigratio életéből. Pest, 1870. Több volt kormánybiztos börtönéveiről tartalmaznak fontos adatokat a következő emlékiratok: Simon V. Péter (sajtó alá rend.): Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé 1849-1856. - Berzsenyi Lénárd rajzai az olmützi foglyokról. Bp., 1988.; Kovács József (sajtó alá rend.): Deák Farkas: Fogságom története. Bukarest, 1972.; Balassa Imre (sajtó alá rend.): Földy János: Világostól Josephstadtig 1849-1856. Bp., 1939.

Rémiás T.: Miskolc TARTALOM Szabó D.: Kisváros