Szlávik G.: "Jó princeps" | TARTALOM | Baán I.: Chrysostomos |
Horváth Emőke
A kereszténység egyik korai tévtanaként tarthatjuk
számon az arianizmust. Mint minden jelentős szellemi
áramlat, intellektuális megújhodás ez is
keletről származik. Arius alexandriai presbyter nevéhez
fűződik a barbár királyságokat oly
sajátosan jellemző eretnek nézet. Jelen tanulmány a
barbárok szemszögéből vizsgálja a
kérdést és arra próbál választ
keresni, miért is lehetett az arianizmus olyan sikeres a barbár
népek között, illetve a Rómához
fűződő kapcsolatokban a vallási
elkülönülés milyen politikai felhangot kapott? A
felvetett kérdések egyben jelzik, hogy nem a
teológiai-dogmatikai problémák kerülnek
előtérbe, hanem az általuk gerjesztett politikai
ellentétek.
Az arianizmus a római birodalmat is megbolygatta, keleti felén
gyorsan terjedt az új tan. A niceai zsinat hiába
ítélte el Ariust, a megfertőzött kelet még
hosszú ideig kitartott az általa megfogalmazott tanok mellett. Az
arianizmus támogatói között voltak a keleti
császárok, közülük is Valenst kell
kiemelnünk, aki meghatározó szerepet fog betölteni a
barbárok térítése szempontjából.
A barbárok viszonylag hamar, a niceai zsinatot követően
megismerkedtek az arianizmussal. A gótok voltak azok, akik Róma
és a germánok között fő szellemi
közvetítőként szerepeltek,
térítőjük, Ulfilas (Wulfila) szintén
ariánus nézeteket valló püspök volt.
Révükön később több germán
nép is megismerkedett a kereszténység e sajátos
formájával. A Rómával kapcsolatban
álló germánok közül ki kell emelnünk a
gótokat (és különösen a vizigótokat), akik
a népvándorlási hullám idején az egyik
legfontosabb politikai tényezőt képviselték
Rómával szemben. Jelentőségüket mutatja az is,
hogy a IV-V. századot egyértelműen a gótok
évszázadainak lehetne nevezni, amikor a hunok elől
menekülve megvetik a lábukat a birodalom területén
belül, majd önálló regnumot hoznak létre.
Ezeknek a barbár királyságoknak egyik lényeges
karakterét adja az, hogy Arius követői voltak. A
germánok magukkal hozták nyugatra az
arianizmus-problémát, ami a római-barbár
elkülönülés egyik szimbólumává
vált. A vizigótokon és az osztrogótokon
kívül a burgundok, a vandálok, a langobardok és a
szvévek is az arianizmust vallották magukénak. Hosszan
kitartottak hitük mellett, legutoljára a langobardok tértek
meg (csak 671-ben tudták teljesen megtörni őket), és
ezzel bevégeztetett az arianizmus és a barbár regnumok
története is.
Már a kora középkori szerzők is sokat foglalkoztak a
kérdéskörrel, azonban származásukból
és egyházi hivatalukból adódóan Róma
szemszögéből értelmezték a
kérdést. Germán oldalról nem maradt fenn
feljegyzés e problémával kapcsolatban, így csak az
egyik fél által hagyományozott kútfőkre
támaszkodhatunk.
A gótokkal azért foglalkozom behatóbban, mert
megtérésük nemcsak önmagában jelentős,
hanem rendkívüli hatással volt a többi germán
népre is, mivel az arianizmus általuk lett "germán
vallás". Egyben a gót az egyetlen olyan IV. századi
barbár nép, amelyikről részletes ismeretekkel
rendelkezünk. A gótok vándorlásuk során,
bizonyára már jóval a IV. század előtt
megismerkedtek a kereszténységgel (kereskedelem, hadifoglyok,
stb. révén), hiszen az említett időszakra a
római Scythia Minorban már fejlett egyházi szervezet
alakult ki, és valószínűsíthető, hogy
kisebb gót csoportok meg is tértek az innen érkező
papok missziós munkájának eredményeként.
Szókratész szerint a niceai zsinat aláírói
között szerepelt Theophilus, Gothia püspöke is, ami azt
jelzi, hogy keresztény közösségnek kellett
léteznie a gótoknál, mely feltételezést a
régészeti leletek is alátámasztják.[1]
A gótok őshazájukból elindulva délkeleti
irányba vándoroltak. A III. században a Fekete-tenger
északkeleti részén, a Kárpátok, a Don
és a Visztula határolta területen találhatók.
Ekkor válnak szét tervingekre és greutungokra, mely
megnevezést kezdettől fogva a vizigótok-osztrogótok
megjelöléssel helyettesítettek. Ettől kezdve
más barbár népekkel együtt dúlták
Kis-Ázsiát. Miután Aurelianus császár
271-ben átengedte Daciát a gótoknak - ahol a
vizigótok telepedtek meg - egy évszázadon keresztül
Róma közvetlen szomszédai voltak a Duna egész
szakaszán, a Pannon-medencétől a folyó
deltájáig. A vizigótok 332-ben foedust kötnek
Rómával, melynek értelmében átveszik az
északi határszakasz védelmét. Ettől kezdve
még intenzívebben szivároghattak be a keresztény
eszmék Gothiaba, amit az is jelez, hogy Ulfilas fellépése
is erre az időszakra esik.
Ulfilas (kb.311-382/383) életéről keveset tudunk. Maga is
gót származású, 311 körül született,
valószínűleg 341-ben szentelték fel
püspöknek. Már negyven éve viselte a püspöki
hivatalt, amikor 382-ben vagy 383-ban meghalt.[2] 360-ban részt vett a konstantinápolyi
zsinaton, ahol megerősítették a rimini zsinaton
megfogalmazottakat, vagyis azt, hogy a Fiú az Atyához hasonlatos,
de nem egylényegű vele. Ulfilas térítő
munkájának alapját gót
Biblia-fordítása jelentette, amit megelőzött az
ábécé megalkotása (a görög és
latin írás, valamint a rúnák alapján). A
fennmaradt gót Biblia, amely Nagy Theoderik
Itáliájában készült, nem teljes, csak az
újszövetségi részeket tartalmazza, de így is a
legbecsesebb gót nyelvemlék. Ezüst tintával
bíbor pergamenre írták, 1665-ben nyomtatták ki
először Hollandiában. A Codex Argenteus néven
számontartott kézirat ma az Uppsalai Egyetem
könyvtárában található.
Szókratesz szerint a vizigótok akkor lettek keresztények,
amikor a belviszályok következtében két részre
szakadtak, egy részük Fritigern, másik részük
Athanarik vezetése alá tartozott. Fritigern Valens
császár támogatását élvezte
ellenfelével szemben és hálája jeléül
csatlakozott a császár vallásához, az
arianizmushoz.[3] Az bizonyos, hogy Valens
érdekében állt a kereszténység és
Ulfilas támogatása, hiszen ezáltal politikai
ellentétek is szíthatók voltak a gótok
között. Ulfilas követőit 347-348-ban az első
keresztényüldözés alkalmával űzték
ki Gothiából, akik ezután Moesiában, Nicopolis
környékén telepedtek le. Jordanes gothi minores néven
említi őket, és azt állítja, hogy a VI.
században még mindig ezen a területen éltek.[4] Sevillai Izidor gót
hitvallókként (confessores priores gothos) és
mártírokként tartja számon őket.[5] Jordanes megnevezése is utal arra, hogy
ebben az időben csupán egy kis keresztény
töredékről beszélhetünk, a gótok
többsége még pogány volt, majd csak 382-395
között lesz a keresztény kisebbségből
többség, vagyis nem Ulfilas ideje alatt.[6] A pogányság hosszan együtt élt a
kereszténységgel, az osztrogótok esetében
még akkor sem fejeződött be teljesen a
krisztianizálódás folyamata, amikor 553-ban Narses
megdöntötte itáliai államukat.[7]
A második keresztényüldözés 369-372
között zajlott és Athanarik nevéhez
fűződik. Az üldözés mind az ortodoxokra, mind az
ariánusokra, mind az audeianusokra kiterjedt, azaz mindazokra, akik a
pogányságtól eltértek. Athanarik a lelki
megtisztítás szándékával uralmi
területén egy kultikus szobor
körülhordozását rendelte el, és megparancsolta,
hogy mindenki mutasson be áldozatot.[8]
Athanarik magatartása politikai tettnek
minősíthető, amelynek célja az volt, hogy a
Fritigern-Valens szövetséget támadja és a politikai
ellenfélként értelmezett keresztényeket
elűzze. A Róma és a vizigótok között
367-ben kirobbant háború következményeként is
értelmezhető ez a vallásüldözés, amellyel
Athanarik az ősi tradíciók
védelmezőjének álarca mögött a
"Róma-barát" keresztényeket akarta megleckéztetni
és elriasztani. A keresztényeket el tudta űzni, de a
kereszténység eszméjét nem tudta
megsemmisíteni, ez még száz év múlva is
továbbélt a barbárok között.[9]
A hunok 375-ös támadása elől menekülve Athanarik
a Duna-Tisza-Maros közét szállta meg (osztrogótok
és vizigótok vegyesen), Fritigern pedig Valens
császárt megnyerve foederati statusban 376-ban
bebocsátást kapott a birodalomba. A nép nagyobb
részét alkotó csoport számára
Thrakiát jelölték ki letelepedésre. Mivel a
rómaiak nem tartották be a szerződésben
vállalt kötelezettségeket éhínség
lépett fel a gótok között, ami lázadásra
késztette őket. A helyzet tisztázása végett
Konstantinápolyba mentek, de Valens elutasította
kérésüket és egészen Hadrianopolisig (Edirne)
üldözte őket, ahol 378-ban gót győzelemmel
végződött a csata, és a császár is
életét vesztette. Ezzel végérvényesen
megvetették lábukat a vizigótok a birodalmon belül.
Athanarik is kénytelen volt területét elhagyni, csatlakozott
Fritigernhez, akit hamarosan megöletett. A vizigótok új
pozícióba kerülnek, ami azt jelenti, hogy a
Rómához fűződő kapcsolat más jelleget
ölt, a foedus tartalma megváltozik, mivel már nem a limesen
túl, hanem a birodalmon belül telepedtek meg. A ius hospitalitatis
szellemében a rómaiaknak földterületük,
házuk, szolgáik egy részét át kellett
engedniük a jövevényeknek. A barbárok közül
elsőként a vizigótok hoznak létre
önálló államot a birodalmon belül.
Gallia erős szeparatista törekvések központja volt,
mely önállósodási szándékot a
terület jelentős gazdasági pozíciójával
támasztott alá a helybeli nemesség. Politikai
céljaik legszemléletesebb megnyilvánulása Jovinus
császárrá választása, aki az alánok,
a frankok és az alamannok segítségére
számíthatott. Honorius császár Galliában
letelepedést és évi gabonaellátmányt
ígért a vizigót Athaúlfnak, ha Jovinust megfosztja
hatalmától. Az ellencsászár
likvidálásával megnyugtatóan rendezték a
galliai kérdést a vizigótok, ezért Aquitania II
területét kapták, majd fokozatos terjeszkedésük
eredményeként Aquitania I déli, Narbonensis nyugati
és Novempopulania északi része szintén uralmuk
alá került. Galliában hozták létre első
államukat (418-507) Tolosa (Toulouse) központtal. A vallási
ellentétek nem voltak kiélezettek, a vizigótok
engedélyezték a római lakosság szabad
vallásgyakorlását, annak ellenére, hogy ők
továbbra is áriánusok maradtak.
Ariánus és ortodox a barbár-római
fogalompárral azonosult. Kérdés, hogy a barbároknak
ugyanolyan fontos volt-e a más vallás, mint a rómaiaknak,
illetve tudatos elhatárolódást jelentett-e
számukra? A források azt sugallják, hogy a germánok
szintén az elkülönülés egyik
megnyilvánulásának tekintették vallásukat,
ami úgy jellemezte őket, mint sajátos
öltözetük vagy a hosszú haj és a szakáll.
Véleményem szerint a kereszténység felvétele
a vizigótok számára azért volt jelentős,
mert ez a rómaiak szemében kiemelte őket a
barbárságból és hozzájuk
közelítette. Sok elmélet született azzal kapcsolatban,
hogy az ortodoxia helyett miért az arianizmust
választották a vizigótok.[10] Velük ellentétben úgy vélem
hihetünk a forrásoknak és elfogadhatjuk, hogy Valens
császár személyes szerepe meghatározó volt
ebben a kérdésben. Nem hiszem, hogy Fritigern vagy más
fontos vizigót politikai személyiségek
különösebben tisztában lettek volna a
Szentháromságtannal, egyszerűen az adott pillanatban az
arianizmus volt "elérhetőbb". Bizonyára az is
pozitívan befolyásolta a döntést, hogy Valens
szintén ezt a hitet vallja, vagyis támogatása
ezután még könnyebben biztosítható lesz. Az is
az arianizmus mellett szól, hogy nincs centralizált
egyháza, inkább a helyi közösségekre
épül, a vallásgyakorlásban pedig a köznyelvet
használja. Ez a strukturálatlanabb egyház könnyebben
és gyorsabban kiépíthető és a germán
hagyományoknak is jobban megfelelő volt, mint az ortodox
egyház. A gótok hite azért lesz annyira fontos az antik
szerzők számára, mert új, szokatlan helyzet
jön létre a római-barbár kapcsolatrendszerben azzal,
hogy Valens császár a birodalom területére engedi
őket. Eddig legalább a "kívüllevőség"
és az "elháríthatóság" fogalmait
kapcsolhatták tudatukban hozzájuk a rómaiak, mostanra
azonban ez a védekezési technika is elfogadhatatlanná
vált. A fizikai elhatárolódás
lehetőségének megszűnése az
elkülönülést máshová, a spirituális
szférára helyezte át, és ez az
elutasítás annál intenzívebb volt, minél
erősebben megvetették lábukat a germánok a
római földön. Tulajdonképpen a rómaiak adtak
"nemzeti" jelleget az arianizmusnak, de ezt a germánok is
elfogadták és mindvégig meg is őrizték.
Mindez azt jelenti, hogy már régen nem hitbéli
kérdésekről volt szó, hanem annak ürügye
alatt súlyos politikai tartalmat hordozó
problémáról. Ezt az is bizonyítja, hogy a
gótok (és a vandálok kivételével a
többi germán nép is) alapvetően nagyon
toleránsak voltak a más vallásúakkal szemben. Nem
üldözték őket, nem akarták őket
áttérésre kényszeríteni, elfogadták
ortodox vagy zsidó hitüket. A meglévő egyházi
hierarchia mellett kialakították a sajátjukat, ami azzal
járt, hogy számos helyen párhuzamosan élt
egymás mellett az ortodox és az ariánus egyház, ami
a városok két püspökének
személyében nyilvánult meg.[11] A gót toleranciát csak átmenetileg
szakította meg egy-egy rövidebb
vallásüldözés időszaka. Ezek nem
öncélú vallási tisztogatások voltak, hanem
politikai horderejű döntések. A gótoknak
szükségük volt a rómaiak szakértelmére,
az adminisztratív ügyekben való
jártasságára és az
együttműködésük megnyerése a vallási
kérdések területén tanúsított
toleranciával könnyebb volt. Azt sem szabad figyelmen
kívül hagyni, hogy ebben az időszakban a
püspököknek milyen kiemelt szerepük volt a városi
közigazgatásban, mert a barbár inváziók
következtében szétzilált római
arisztokrácia adminisztratív szerepét is nekik kellett
betölteniük. A spirituális élet mellett igen
konkrét, napi döntéseket igénylő világi
feladatokat is meg kellett oldaniuk. Az ő kötelességük
volt a városi lakosság oltalmazása, a
középületek helyreállítása, stb. Azt se
felejtsük el, hogy például Galliában,
Itáliában, de Hispániában is több
püspök világi hivatalt viselt mielőtt egyházi
méltóságot töltött volna be, ezért
püspökként sem volt számukra ismeretlen ez a feladat.[12] Mindez azt jelenti, hogy a gót
katonai vezetőknek sok esetben a városok püspökeivel
kellett tárgyalniuk és a gót megszállás
után is nekik kellett intézni a város
adminisztratív irányítását.
Nyilvánvaló, hogy a két etnikum nyugodt egymás
mellett éléséhez, a város korábbi
életének fenntartásához egy
püspök-vezetővel szemben a vallási toleranciának
kellett érvényesülnie. Bizonyos helyzetekben azonban
erőszakhoz nyúltak a vizigót uralkodók akaratuk
érvényesítésekor.
A tolosai korszak egyik legjelentősebb uralkodója, Eurik
(466-484) szakított a korábbi toleráns
egyházpolitikával és az erő
pozíciójából lépett fel az ortodox
egyházzal szemben. Sidonius Apollinaris Aix-en-Provence
püspökéhez, Basiliushoz írott levelében festette
le a vizigót uralom alá tartozó területek
egyházainak helyzetét. Beszámolója szerint Bordeux,
Perigeuex, Rodez, Limoges, Mende, Eauze, Bazas, St. Bertrand-de-Comminges, Auch
és más városok betöltetlen püspöki
székkel rendelkező helyek voltak, a bazilikákba pedig nem
lehetett belépni, mert bejárataikat benőtte a
tüskebokor.[13] Tours-i Gergely a
Historia Francorumban az Eurik uralkodása alatti általános
jellemzőként fogalmazta meg ezt a leírást.[14] Tours-i Gergely
állítását nem fogadhatjuk el hitelesnek, mert Eurik
felhagyott ortodox ellenes valláspolitikájával, amikor a
rómaiak elismerték hódításait (a bevett
helységek közé tartozott Arles és Marseilles is).[15] Az egyházi
méltóságokat ismét betöltötték,
Sidonius például Clermontba tért vissza, ahol papjai
részéről tapasztalhatta a legnagyobb
szembenállást.[16] Eurik fia,
Alarik (484-507) rendezni kívánta az egyházi
vezetőkkel a helyzetet, ezért regionális zsinatot
hívott össze Agdeba. (506. szeptember 10.) Ez volt az első
zsinat a barbárok uralta területen. A zsinatnak fontos szimbolikus
jelentősége volt, a gót-római
"kibékülést" reprezentálta, ezzel a gesztussal Alarik
meg akarta nyerni és ki akarta békíteni az erős
politikai befolyással bíró galliai
egyházfőket.
A vizigótok szomszédságában más
barbár népek is éltek, közülük a
későbbi események szempontjából
leginkább a frankokat kell kiemelnünk. A frankokat, mint az
egyetlen olyan germán népet szokás emlegetni, amely nem
volt ariánus, hanem a pogányságból tért meg
az ortodoxiára. Mára megkérdőjeleződött
ez a szemlélet, mert Ian Wood felhívja a figyelmet Avitus
levelére, amely utal arra a lehetőségre, hogy Chlodvig
esetleg az arianizmusra tért, amit az is alátámaszthat,
hogy nővére, Lenteild egyértelműen az arianizmust
választotta.[17] Chlodvig már
sokkal tudatosabban választott mint a vizigótok,
számára adott volt a viszonyítás
lehetősége. Az arianizmussal a germánok, az
ortodoxiával a rómaiak támogatását vagy
legalább együttműködési
készségét remélhette. Kérdés, hogy
melyikre volt nagyobb szüksége, a germán népek
(vizigótok, burgundok, osztrogótok) inkább akadályt
semmint kapaszkodót jelentettek. Velük szemben Róma jobban
betölthette ezt a szerepet, ezért az ortodoxia
választása hasznosabb volt az adott politikai pillanatban a
frankok számára. Chlodvig ortodoxiára térése
időben a vizigótokkal vívott Vouillé-i csata (507)
időpontjának környékére tehető, mert
Tours-i Gergely szerint Chlodvig eretnekségük miatt támadta
meg a vizigótokat.[18]
Kiváló indoklása volt ez az eseményeknek, de nem
állja meg a helyét, mert említettem már, hogy
Alarik a megbékélést képviselte, amit az Agde-i
zsinat pecsételt meg. Jó kapcsolatát az ortodox
egyházzal az is tükrözi, hogy 507-re egy újabb zsinatot
terveztek, amely már nem ülhetett össze a
háborús helyzet miatt.[19]
Néhány évvel később (511) már a
Chlodvig által összehívott zsinat foglalkozott
Orléansban az újonnan meghódított Aquitania
egyházi kérdéseivel.[20]
A vizigótok és a frankok közötti viszony
véglegesen elmérgesedett, amit a dinasztikus politika sem tudott
helyrehozni. Athanagild két lányának - Golsuintha
és Brunchilda - Chilperik és Sigibert Meroving királyokkal
kötött házassága is csak a további
viszály magvát hintette el. Golsuinthát férje
gyilkolta meg, Brunchilda pedig özvegységre jutva politikai
csatározásokba kezdett. Golsuintha hozományát
képezte Aquitania egy része, amit halála után
nővére, Brunchilda szerzett meg.[21] Többek között ez a vizigót-frank
határon fekvő terület motiválta a hosszú ideig
fennmaradó ellentéteket. Férje halálát
követően a Meroving állam politikai életében
hangsúlyos szerepet betöltő Brunchilda sem
kívánta pozitív irányba befolyásolni a
kapcsolatokat, a tradicionális frank politika szellemében
viszonyult a vizigót államhoz. Szerencsétlenül
végződött Witerik lányának,
Ermenbergának Theuderik, Burgundia frank királyával
kötött jegyessége is. Fredegarius szerint a
királylányt Theuderik hozományától
megfosztva visszaküldte Hispániába a Chalonba
érkezését követő évben.[22] Witerik a lányát (és az őt)
ért sérelem megtorlására
szövetségeseket keresett, akiket meg is talált Clothar
(Neustria), Theudebert (Austrasia) és Agilulf langobard király
személyében. Mint a felsorolt példák is
mutatják a dinasztikus politika nem ért célt, az
ellenségeskedés inkább újabb táptalajt
kapott.
A toledói királyságban Leovigild (569-586)
uralkodása alatt következik be jelentősebb konfliktus az
ariánusok és az ortodoxok között. A félsziget
területi egyesítése mellett a vizigót és a
római lakosság összeolvadását is
elősegítő politikát folytatott, amit a vegyes
házasságokat tiltó törvények
eltörlése is támogatott. Leovigild saját
vallásának, az arianizmusnak kiterjesztésével
és általánossá tételével
képzelte el a vallási kérdés
megoldását. Ennek érdekében 580-ban egy
ariánus zsinatot hívott össze, amely a
Szentháromságtan értelmezésekor jelentős
gesztust tett az ortodoxia irányába azzal, hogy a Fiút
egylényegűnek mondta az Atyával, csak a
Szentlélekkel kapcsolatban maradt meg az eredeti nézeten. Ez az
új Szentháromságtan azt jelzi, hogy a vizigótok
félariánusok lettek, egy lépéssel közelebb
kerültek az ortodoxiára téréshez, ami persze nem volt
a zsinat szándéka. A zsinat azt is kimondta, hogy a
megtérőknek nem kell újrakeresztelkedniük, hanem
kézrátétellel megtérhetnek.[23] Ez a kedvezmény Johannes Biclarensis szerint
sokakat arra indított, hogy áttérjenek. Sevillai Izidor
ezt megerősíti, egyben hozzáteszi, hogy nem kis
számban arannyal és kincsekkel bírta rá Leovigild
az ortodoxokat az áttérésre.[24] Izidor Leovigildet
vallásüldözőként ábrázolja, aki
állítása szerint sok püspököt
száműzetésbe küldött. A
vallásüldözés Leovigild uralkodásának
teljes időszakára nem mondható el, csak
közvetlenül a zsinat után, amikor Leovigild az ortodox
püspöki kar ellenállásába ütközik a
toledói határozatok érvényesítésekor.
Ennek következtében valóban több
püspököt (pl. Johannes Biclarensist, Leandert, Masonat)
száműzetésbe küldött.[25]
A Baetica tartományban kormányzó Hermenegild (Leovigild
fia) 579-ben fellázadt apja ellen és királynak
kiáltotta ki magát. Hermenegild 582 körüli
ortodoxiára térését a Bizánchoz való
közeledés reménye motiválhatta, ami Hermenegild
alapvető érdeke volt, hiszen az általa birtokolt
déli terület a bizánciak által korábban
megszállt részek közvetlen
szomszédságában volt. Valószínűleg
Leovigild erősebb kezű valláspolitikáját a
két ellenfél - fia és Bizánc -
közeledésének a szándéka is
táplálta. Az erőszakos térítés a
klérusban nem lehetett sikeres, csupán egyetlen ortodox
püspökről tudunk, aki áttért.[26] A vallási kérdés végleges
rendezése Leovigild másik fiának, Rekkarednek a
nevéhez fűződik, aki 589-ben összehívta a III.
toledói zsinatot, hogy az kimondja a vizigótok
megtérését.[27] Ezzel a
langobárd állam magára maradt az arianizmus
képviseletével.
Egy másik germán nép agresszív egyházellenes
politikájával a kortársak rettenetét vívta
ki magának. A barbár királyságok és az
arianizmus kapcsolatának elemzésekor nem lehet szó
nélkül hagyni a vandál államot. A vandálok a
szvévekkel és az alánokkal együtt 406-ban
átkeltek a Rajnán majd 409-ben betörtek az
Ibériai-félszigetre. Az asdingi és a silingi
vandálok külön telepedtek meg a 411. évi
felosztás alkalmával, az asdingi vandálok a
szvévekkel együtt Gallaeciában, a silingi vandálok
Baeticában. A vizigótok támadásai arra
késztetik az asdingieket, hogy elhagyják területüket
és délkeleti irányba vándoroljanak. 421-ben
beveszik Carthago Novát (Cartagena), ezáltal
kikötőhöz és hajókhoz jutnak, majd
426-tól kezdve rendszeresen portyáznak és
kalózkodnak a Földközi-tengeren, ami azt jelenti, hogy
lezárják Róma elől a Mediterráneum nyugati
részét és ellenőrzésük alatt
tarthatják a tengeri forgalmat. 429-ben Geiserik
vezetésével Bonifatius hívására
átkelnek Afrikába. Bonifatius a császári udvarral
fennálló vitás helyzet katonai megoldására
hívta őket Afrikába. Miután Bonifatius
kibékült az udvarral, szerette volna a vandálokat
eltávolítani Afrika területéről, de ez a
vizigót és a bizánci seregek
segítségével sem sikerült, ezért 435-ben a
hippói békekötés alkalmával
letelepedési egyezményt kötöttek. A vandál
állam területének végleges formája 442-ben az
új foedus szerződés alkalmával alakul ki, melynek
értelmében ide tartozik a Proconsularis, Tripolis, Numidia, a
központ Karthagó lesz.
A források szerint a vandálok kezdettől fogva nagyon
ellenségesek voltak a helybéli lakossággal,
száműzték a földbirtokosokat és az
egyházi vezetőket.[28] Courtois
szerint a vandál állam ortodox ellenes
magatartásában az uralkodó és a vidéki
római nemesség közötti ellentét kap
vallási színezetet.[29] Musset
értelmezésében az afrikai egyház
politikai-vallási pozícióinak hagyományos
kegyetlensége, Geiserik pedig a teológiai árnyalatok
ismeretének hiánya miatt keveredett ebbe a bonyodalomba.[30] Én úgy gondolom már
Szt. Jeromos hosszú távon meghatározta a római
szerzőknek a vandálokhoz fűződő
viszonyát, amikor az V. század elején a ferocissimi
jelzőt akasztotta rájuk. Az kétségtelen, hogy a
többi barbár államhoz képest valóban sokkal
erőszakosabb valláspolitikát folytattak. Ez
különleges helyzetükkel is magyarázható, mert a
vandálok Afrikában teljes mértékben
elszigetelődtek, és mindvégig ellenség
(római, berber) övezte közegben mozogtak, ahonnan csak a
Földközi-tenger felé volt valódi kitörési
pont. Afrikának ez a területe nagyfokú
romanizáltságának köszönhetően
hagyományos keresztény központ volt, elég Szt.
Ágoston személyére és az itt zajló
hitvitákra utalnunk. Mindez, valamint a vandálok
létszámbeli kicsinysége azt eredményezte, hogy
erőszakosabb politikát alkalmaztak a meghódított
területek lakosságával szemben. Ebben az esetben sem az
arianizmus védelme, illetve az ortodoxia elleni harc a fő
motívum, ez csak külső megjelenési formája a
vandál-római ellentétnek. Különösen
így van ez a vandálok esetében, akik
valószínűleg csak Hispániában, 409-417
között tértek meg a pogányságról az
arianizmusra.[31] Alig 30-40 év telt el
a megtérést követően, a pogány hit
maradványai még erősen jelen lehettek a
vandáloknál, vagyis a kereszténység még nem
hatotta át teljes mélységében a társadalmat,
ami természetesen nem jelenti azt, hogy politikai érdekből
ne állítsák be magukat új vallásuk
védelmezőjeként. A helyzetet azt is bonyolítja,
amint Courtois is felvetette, hogy a kezdettől fogva
üldözött régi birtokos nemesség és az
egyház azonos érdekeik védelmében
szolidárisak voltak egymással, hiszen a vagyonelkobzások a
világi birtokosokat és az ortodox egyházat
hasonlóképpen sújtották. A két réteg
büntetése is azonos volt: száműzetésbe
küldték őket. 484-ben az összes ortodox templomot
elkobozták és csak 495-ben adták vissza őket.[32] A vandálok államuk
megsemmisítéséig megmaradtak az ariánus hiten, ami
identitásuk megőrzésében és
erősítésében fontos szerepet kapott.
Összegezve elmondható, hogy az arianizmus nem az
ortodoxiával összemért tudatos választás,
hanem az "elérhetőség" és a császári
befolyás következtében lett a vizigótok
vallása. Közvetítő szerepük révén
általánosan elterjedt a germánok között. A
kereszténység felvétele bizonyos mértékig
kiemelte a gótokat (és a többi germán népet) a
barbárságból és a rómaiakhoz
közelítette. Ugyanakkor az arianizmus, mint a
kereszténység eltérő formája a
későbbiekben el is választotta őket a
rómaiaktól, ami az antik szerzők hatására
kapott túlzott hangsúlyt, és maguk is elfogadva ezt,
germánságuk megerősítését
látták ebben a germánságtól teljesen idegen
vallásban. Az évszázadok folyamán azonban a
vallás eredete háttérbe szorult, és csak annak volt
jelentősége, hogy egyedül a germán gensek maradtak
meg vagy tértek át erre a hitre, vagyis ezáltal
valóban a Rómával kapcsolatban álló
germánságot jellemző vallásról volt
szó.
A frankok megtérése sokban eltért a
gótokétól. Chlodvig már tudatosan
választhatott, hiszen az ortodoxia és az arianizmus
ellentéte addigra a keresztény tanokban járatlan
barbárok számára is egyértelművé
vált, politikai vonzata is tisztázott volt. A
germán-római viszony szempontjából
meghatározó lett a vallás, amely azonban csak a
felszínen volt ilyen mértékben hangsúlyos és
elsősorban politikai jelentése volt. Az arianizmus nem volt
kirekesztő, a barbár uralkodók toleránsak voltak,
mivel a meghódított területek adminisztratív
irányítását továbbra is kézben
tartó római vezető réteg szaktudására
feltétlenül szükség volt. A vandálok
sajátos földrajzi helyzetükből és a terület
erős krisztianizáltságából kifolyólag
is vallásilag türelmetlenebb voltak, amit a rómaiakkal
szembeni bizonytalanságból fakadó indulatként
és gazdasági érdekeik
megvalósításának eszközeként is
értelmezhetünk.
Rövidítések:
CC Ser.Lat. = Corpus Christianorum Series Latina. Turhout, 1953.
MGH = Monumenta Germaniae Historica.
AA = Auctores Antiquissimi. Berlin, 1877-1919.
SRG in usum scholarum = Scriptores Rerum Germanicarum in usum scholarum.
Hannover-Leipzig, 1871.
SRM = Scriptores Rerum Merowingicarum. Hannover-Leipzig, 1885-1951.
PG = Migne, J.P.: Patrologia Graeca. Paris, 1857.
Források:
Szókratész: Historia Ecclesiastica. (Kiadta: Migne) PG 67
(Magyarra ford.: Baán István) Bp. 1984.
(Ókeresztény Írók, 9.)
Szozomen: Historia Ecclesiastica. (Kiadta: J.Bidez-G.Hansen) Die
griechischen christlichen Schriftsteller der ersten Jahrhunderte 50.
1960.
Jordanes: Getica. MGH AA. 5,1 (Kiadta: Th. Mommsen)
Sevillai Izidor: Historia Gothorum, Vandalorum et Suevorum (Kiadta:
C.R.Alonso) León, 1975.
Paulus Diaconus: Historia Langobardorum. (Kiadta: G.Waitz) MGH SRG in usum
scholarum
Sidonius Apollinaris (Kiadta: W.B.Anderson) Cambridge, Mass. 1936-65.
Tours-i Gergely: Decem Libri Historiarum.(Kiadta: B.Krusch-W.Levison) MGH
SRM 1
Concilia Galliae A.511-695 (Kiadta: C. de Clerq) CC Ser.Lat.
Fredegarius: Chronica (IV. könyvét kiadta: J.M.Wallace-Hadrill).
London, 1960.
Johannes Biclarensis: Chronica (Kiadta: J.Campos) Madrid, 196o.
Victor Vitensis: Historia persecutionis Africanae provinciae. (Kiadta:
K.Halm) MGH AA 3,1
Procopius: De bello vandalico III-IV. (Kiadta és ford.: H.B.Dewing)
Loeb Classical Library. Cambridge, Mass. - London, 1990.
Bede: Chronica. (Kiadta: Th. Mommsen) MGH AA 13
This study aims at exploring the connections between the politics of various
barbarian peoples and Arianism. According to the author, Arianism was not a
conscious position taken up against orthodoxy but became the religion of the
Visigoths because it was readily available and received support from important
imperial authorities. As an intermediary between the Roman Empire and some of
the barbarian peoples, Arianism became widespread among the Germans. To a
certain degree conversion to Christianity had elevated the Visigoths, as well
as other Germanic peoples, and made them more acceptable to the Romans. Later,
however, Arianism because it was a different form of Christianity also
separated the barbarians from the Romans.
The fact of the religious differences between Arianism and orthodox
Christianity and consequently between the barbarians and the Romans was unduly
emphasized by the ancient authors. Yet the Germans themselves accepted it and
saw the alien religion they had taken up as a confirmation of their separate
identity. During the centuries that followed the conversion of the Germans the
origins of Arianism in the Roman Empire were overshadowed by the fact that only
the German peoples had been converted and had remained devoted to this faith.
The later conversion of the Franks was different in many respects. Unlike the
Goths earlier, Clovis had the possibility to choose consciously because by his
time both the religious and political aspects of the conflict between Arianism
and orthodox Christianity had become clear even to the barbarians, who were
otherwise unfamiliar with the intricacies of Christian doctrinal disputes.
Religion became an important factor in Germano-Roman relations and had
considerable political significance. The barbarian rulers were tolerant
because they needed the professional skills of the Roman elite, without whom
the administrative control of the subdued territories would have been
difficult, if not impossible. The Vandals proved to be the least tolerant of
the barbarian peoples. Their lack of tolerance can be understood as stemming
from their economic interests and the religious history of the regions that
they occupied.
Szlávik G.: "Jó princeps" | TARTALOM | Baán I.: Chrysostomos |