Szlávik G.: "Jó princeps" TARTALOM Baán I.: Chrysostomos

Az arianizmus és a barbár államalakulatok

Horváth Emőke


A kereszténység egyik korai tévtanaként tarthatjuk számon az arianizmust. Mint minden jelentős szellemi áramlat, intellektuális megújhodás ez is keletről származik. Arius alexandriai presbyter nevéhez fűződik a barbár királyságokat oly sajátosan jellemző eretnek nézet. Jelen tanulmány a barbárok szemszögéből vizsgálja a kérdést és arra próbál választ keresni, miért is lehetett az arianizmus olyan sikeres a barbár népek között, illetve a Rómához fűződő kapcsolatokban a vallási elkülönülés milyen politikai felhangot kapott? A felvetett kérdések egyben jelzik, hogy nem a teológiai-dogmatikai problémák kerülnek előtérbe, hanem az általuk gerjesztett politikai ellentétek.

Az arianizmus a római birodalmat is megbolygatta, keleti felén gyorsan terjedt az új tan. A niceai zsinat hiába ítélte el Ariust, a megfertőzött kelet még hosszú ideig kitartott az általa megfogalmazott tanok mellett. Az arianizmus támogatói között voltak a keleti császárok, közülük is Valenst kell kiemelnünk, aki meghatározó szerepet fog betölteni a barbárok térítése szempontjából.

A barbárok viszonylag hamar, a niceai zsinatot követően megismerkedtek az arianizmussal. A gótok voltak azok, akik Róma és a germánok között fő szellemi közvetítőként szerepeltek, térítőjük, Ulfilas (Wulfila) szintén ariánus nézeteket valló püspök volt. Révükön később több germán nép is megismerkedett a kereszténység e sajátos formájával. A Rómával kapcsolatban álló germánok közül ki kell emelnünk a gótokat (és különösen a vizigótokat), akik a népvándorlási hullám idején az egyik legfontosabb politikai tényezőt képviselték Rómával szemben. Jelentőségüket mutatja az is, hogy a IV-V. századot egyértelműen a gótok évszázadainak lehetne nevezni, amikor a hunok elől menekülve megvetik a lábukat a birodalom területén belül, majd önálló regnumot hoznak létre. Ezeknek a barbár királyságoknak egyik lényeges karakterét adja az, hogy Arius követői voltak. A germánok magukkal hozták nyugatra az arianizmus-problémát, ami a római-barbár elkülönülés egyik szimbólumává vált. A vizigótokon és az osztrogótokon kívül a burgundok, a vandálok, a langobardok és a szvévek is az arianizmust vallották magukénak. Hosszan kitartottak hitük mellett, legutoljára a langobardok tértek meg (csak 671-ben tudták teljesen megtörni őket), és ezzel bevégeztetett az arianizmus és a barbár regnumok története is.

Már a kora középkori szerzők is sokat foglalkoztak a kérdéskörrel, azonban származásukból és egyházi hivatalukból adódóan Róma szemszögéből értelmezték a kérdést. Germán oldalról nem maradt fenn feljegyzés e problémával kapcsolatban, így csak az egyik fél által hagyományozott kútfőkre támaszkodhatunk.

A gótokkal azért foglalkozom behatóbban, mert megtérésük nemcsak önmagában jelentős, hanem rendkívüli hatással volt a többi germán népre is, mivel az arianizmus általuk lett "germán vallás". Egyben a gót az egyetlen olyan IV. századi barbár nép, amelyikről részletes ismeretekkel rendelkezünk. A gótok vándorlásuk során, bizonyára már jóval a IV. század előtt megismerkedtek a kereszténységgel (kereskedelem, hadifoglyok, stb. révén), hiszen az említett időszakra a római Scythia Minorban már fejlett egyházi szervezet alakult ki, és valószínűsíthető, hogy kisebb gót csoportok meg is tértek az innen érkező papok missziós munkájának eredményeként. Szókratész szerint a niceai zsinat aláírói között szerepelt Theophilus, Gothia püspöke is, ami azt jelzi, hogy keresztény közösségnek kellett léteznie a gótoknál, mely feltételezést a régészeti leletek is alátámasztják.[1]

A gótok őshazájukból elindulva délkeleti irányba vándoroltak. A III. században a Fekete-tenger északkeleti részén, a Kárpátok, a Don és a Visztula határolta területen találhatók. Ekkor válnak szét tervingekre és greutungokra, mely megnevezést kezdettől fogva a vizigótok-osztrogótok megjelöléssel helyettesítettek. Ettől kezdve más barbár népekkel együtt dúlták Kis-Ázsiát. Miután Aurelianus császár 271-ben átengedte Daciát a gótoknak - ahol a vizigótok telepedtek meg - egy évszázadon keresztül Róma közvetlen szomszédai voltak a Duna egész szakaszán, a Pannon-medencétől a folyó deltájáig. A vizigótok 332-ben foedust kötnek Rómával, melynek értelmében átveszik az északi határszakasz védelmét. Ettől kezdve még intenzívebben szivároghattak be a keresztény eszmék Gothiaba, amit az is jelez, hogy Ulfilas fellépése is erre az időszakra esik.

Ulfilas (kb.311-382/383) életéről keveset tudunk. Maga is gót származású, 311 körül született, valószínűleg 341-ben szentelték fel püspöknek. Már negyven éve viselte a püspöki hivatalt, amikor 382-ben vagy 383-ban meghalt.[2] 360-ban részt vett a konstantinápolyi zsinaton, ahol megerősítették a rimini zsinaton megfogalmazottakat, vagyis azt, hogy a Fiú az Atyához hasonlatos, de nem egylényegű vele. Ulfilas térítő munkájának alapját gót Biblia-fordítása jelentette, amit megelőzött az ábécé megalkotása (a görög és latin írás, valamint a rúnák alapján). A fennmaradt gót Biblia, amely Nagy Theoderik Itáliájában készült, nem teljes, csak az újszövetségi részeket tartalmazza, de így is a legbecsesebb gót nyelvemlék. Ezüst tintával bíbor pergamenre írták, 1665-ben nyomtatták ki először Hollandiában. A Codex Argenteus néven számontartott kézirat ma az Uppsalai Egyetem könyvtárában található.

Szókratesz szerint a vizigótok akkor lettek keresztények, amikor a belviszályok következtében két részre szakadtak, egy részük Fritigern, másik részük Athanarik vezetése alá tartozott. Fritigern Valens császár támogatását élvezte ellenfelével szemben és hálája jeléül csatlakozott a császár vallásához, az arianizmushoz.[3] Az bizonyos, hogy Valens érdekében állt a kereszténység és Ulfilas támogatása, hiszen ezáltal politikai ellentétek is szíthatók voltak a gótok között. Ulfilas követőit 347-348-ban az első keresztényüldözés alkalmával űzték ki Gothiából, akik ezután Moesiában, Nicopolis környékén telepedtek le. Jordanes gothi minores néven említi őket, és azt állítja, hogy a VI. században még mindig ezen a területen éltek.[4] Sevillai Izidor gót hitvallókként (confessores priores gothos) és mártírokként tartja számon őket.[5] Jordanes megnevezése is utal arra, hogy ebben az időben csupán egy kis keresztény töredékről beszélhetünk, a gótok többsége még pogány volt, majd csak 382-395 között lesz a keresztény kisebbségből többség, vagyis nem Ulfilas ideje alatt.[6] A pogányság hosszan együtt élt a kereszténységgel, az osztrogótok esetében még akkor sem fejeződött be teljesen a krisztianizálódás folyamata, amikor 553-ban Narses megdöntötte itáliai államukat.[7]

A második keresztényüldözés 369-372 között zajlott és Athanarik nevéhez fűződik. Az üldözés mind az ortodoxokra, mind az ariánusokra, mind az audeianusokra kiterjedt, azaz mindazokra, akik a pogányságtól eltértek. Athanarik a lelki megtisztítás szándékával uralmi területén egy kultikus szobor körülhordozását rendelte el, és megparancsolta, hogy mindenki mutasson be áldozatot.[8] Athanarik magatartása politikai tettnek minősíthető, amelynek célja az volt, hogy a Fritigern-Valens szövetséget támadja és a politikai ellenfélként értelmezett keresztényeket elűzze. A Róma és a vizigótok között 367-ben kirobbant háború következményeként is értelmezhető ez a vallásüldözés, amellyel Athanarik az ősi tradíciók védelmezőjének álarca mögött a "Róma-barát" keresztényeket akarta megleckéztetni és elriasztani. A keresztényeket el tudta űzni, de a kereszténység eszméjét nem tudta megsemmisíteni, ez még száz év múlva is továbbélt a barbárok között.[9]

A hunok 375-ös támadása elől menekülve Athanarik a Duna-Tisza-Maros közét szállta meg (osztrogótok és vizigótok vegyesen), Fritigern pedig Valens császárt megnyerve foederati statusban 376-ban bebocsátást kapott a birodalomba. A nép nagyobb részét alkotó csoport számára Thrakiát jelölték ki letelepedésre. Mivel a rómaiak nem tartották be a szerződésben vállalt kötelezettségeket éhínség lépett fel a gótok között, ami lázadásra késztette őket. A helyzet tisztázása végett Konstantinápolyba mentek, de Valens elutasította kérésüket és egészen Hadrianopolisig (Edirne) üldözte őket, ahol 378-ban gót győzelemmel végződött a csata, és a császár is életét vesztette. Ezzel végérvényesen megvetették lábukat a vizigótok a birodalmon belül. Athanarik is kénytelen volt területét elhagyni, csatlakozott Fritigernhez, akit hamarosan megöletett. A vizigótok új pozícióba kerülnek, ami azt jelenti, hogy a Rómához fűződő kapcsolat más jelleget ölt, a foedus tartalma megváltozik, mivel már nem a limesen túl, hanem a birodalmon belül telepedtek meg. A ius hospitalitatis szellemében a rómaiaknak földterületük, házuk, szolgáik egy részét át kellett engedniük a jövevényeknek. A barbárok közül elsőként a vizigótok hoznak létre önálló államot a birodalmon belül.

Gallia erős szeparatista törekvések központja volt, mely önállósodási szándékot a terület jelentős gazdasági pozíciójával támasztott alá a helybeli nemesség. Politikai céljaik legszemléletesebb megnyilvánulása Jovinus császárrá választása, aki az alánok, a frankok és az alamannok segítségére számíthatott. Honorius császár Galliában letelepedést és évi gabonaellátmányt ígért a vizigót Athaúlfnak, ha Jovinust megfosztja hatalmától. Az ellencsászár likvidálásával megnyugtatóan rendezték a galliai kérdést a vizigótok, ezért Aquitania II területét kapták, majd fokozatos terjeszkedésük eredményeként Aquitania I déli, Narbonensis nyugati és Novempopulania északi része szintén uralmuk alá került. Galliában hozták létre első államukat (418-507) Tolosa (Toulouse) központtal. A vallási ellentétek nem voltak kiélezettek, a vizigótok engedélyezték a római lakosság szabad vallásgyakorlását, annak ellenére, hogy ők továbbra is áriánusok maradtak.

Ariánus és ortodox a barbár-római fogalompárral azonosult. Kérdés, hogy a barbároknak ugyanolyan fontos volt-e a más vallás, mint a rómaiaknak, illetve tudatos elhatárolódást jelentett-e számukra? A források azt sugallják, hogy a germánok szintén az elkülönülés egyik megnyilvánulásának tekintették vallásukat, ami úgy jellemezte őket, mint sajátos öltözetük vagy a hosszú haj és a szakáll. Véleményem szerint a kereszténység felvétele a vizigótok számára azért volt jelentős, mert ez a rómaiak szemében kiemelte őket a barbárságból és hozzájuk közelítette. Sok elmélet született azzal kapcsolatban, hogy az ortodoxia helyett miért az arianizmust választották a vizigótok.[10] Velük ellentétben úgy vélem hihetünk a forrásoknak és elfogadhatjuk, hogy Valens császár személyes szerepe meghatározó volt ebben a kérdésben. Nem hiszem, hogy Fritigern vagy más fontos vizigót politikai személyiségek különösebben tisztában lettek volna a Szentháromságtannal, egyszerűen az adott pillanatban az arianizmus volt "elérhetőbb". Bizonyára az is pozitívan befolyásolta a döntést, hogy Valens szintén ezt a hitet vallja, vagyis támogatása ezután még könnyebben biztosítható lesz. Az is az arianizmus mellett szól, hogy nincs centralizált egyháza, inkább a helyi közösségekre épül, a vallásgyakorlásban pedig a köznyelvet használja. Ez a strukturálatlanabb egyház könnyebben és gyorsabban kiépíthető és a germán hagyományoknak is jobban megfelelő volt, mint az ortodox egyház. A gótok hite azért lesz annyira fontos az antik szerzők számára, mert új, szokatlan helyzet jön létre a római-barbár kapcsolatrendszerben azzal, hogy Valens császár a birodalom területére engedi őket. Eddig legalább a "kívüllevőség" és az "elháríthatóság" fogalmait kapcsolhatták tudatukban hozzájuk a rómaiak, mostanra azonban ez a védekezési technika is elfogadhatatlanná vált. A fizikai elhatárolódás lehetőségének megszűnése az elkülönülést máshová, a spirituális szférára helyezte át, és ez az elutasítás annál intenzívebb volt, minél erősebben megvetették lábukat a germánok a római földön. Tulajdonképpen a rómaiak adtak "nemzeti" jelleget az arianizmusnak, de ezt a germánok is elfogadták és mindvégig meg is őrizték. Mindez azt jelenti, hogy már régen nem hitbéli kérdésekről volt szó, hanem annak ürügye alatt súlyos politikai tartalmat hordozó problémáról. Ezt az is bizonyítja, hogy a gótok (és a vandálok kivételével a többi germán nép is) alapvetően nagyon toleránsak voltak a más vallásúakkal szemben. Nem üldözték őket, nem akarták őket áttérésre kényszeríteni, elfogadták ortodox vagy zsidó hitüket. A meglévő egyházi hierarchia mellett kialakították a sajátjukat, ami azzal járt, hogy számos helyen párhuzamosan élt egymás mellett az ortodox és az ariánus egyház, ami a városok két püspökének személyében nyilvánult meg.[11] A gót toleranciát csak átmenetileg szakította meg egy-egy rövidebb vallásüldözés időszaka. Ezek nem öncélú vallási tisztogatások voltak, hanem politikai horderejű döntések. A gótoknak szükségük volt a rómaiak szakértelmére, az adminisztratív ügyekben való jártasságára és az együttműködésük megnyerése a vallási kérdések területén tanúsított toleranciával könnyebb volt. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ebben az időszakban a püspököknek milyen kiemelt szerepük volt a városi közigazgatásban, mert a barbár inváziók következtében szétzilált római arisztokrácia adminisztratív szerepét is nekik kellett betölteniük. A spirituális élet mellett igen konkrét, napi döntéseket igénylő világi feladatokat is meg kellett oldaniuk. Az ő kötelességük volt a városi lakosság oltalmazása, a középületek helyreállítása, stb. Azt se felejtsük el, hogy például Galliában, Itáliában, de Hispániában is több püspök világi hivatalt viselt mielőtt egyházi méltóságot töltött volna be, ezért püspökként sem volt számukra ismeretlen ez a feladat.[12] Mindez azt jelenti, hogy a gót katonai vezetőknek sok esetben a városok püspökeivel kellett tárgyalniuk és a gót megszállás után is nekik kellett intézni a város adminisztratív irányítását. Nyilvánvaló, hogy a két etnikum nyugodt egymás mellett éléséhez, a város korábbi életének fenntartásához egy püspök-vezetővel szemben a vallási toleranciának kellett érvényesülnie. Bizonyos helyzetekben azonban erőszakhoz nyúltak a vizigót uralkodók akaratuk érvényesítésekor.

A tolosai korszak egyik legjelentősebb uralkodója, Eurik (466-484) szakított a korábbi toleráns egyházpolitikával és az erő pozíciójából lépett fel az ortodox egyházzal szemben. Sidonius Apollinaris Aix-en-Provence püspökéhez, Basiliushoz írott levelében festette le a vizigót uralom alá tartozó területek egyházainak helyzetét. Beszámolója szerint Bordeux, Perigeuex, Rodez, Limoges, Mende, Eauze, Bazas, St. Bertrand-de-Comminges, Auch és más városok betöltetlen püspöki székkel rendelkező helyek voltak, a bazilikákba pedig nem lehetett belépni, mert bejárataikat benőtte a tüskebokor.[13] Tours-i Gergely a Historia Francorumban az Eurik uralkodása alatti általános jellemzőként fogalmazta meg ezt a leírást.[14] Tours-i Gergely állítását nem fogadhatjuk el hitelesnek, mert Eurik felhagyott ortodox ellenes valláspolitikájával, amikor a rómaiak elismerték hódításait (a bevett helységek közé tartozott Arles és Marseilles is).[15] Az egyházi méltóságokat ismét betöltötték, Sidonius például Clermontba tért vissza, ahol papjai részéről tapasztalhatta a legnagyobb szembenállást.[16] Eurik fia, Alarik (484-507) rendezni kívánta az egyházi vezetőkkel a helyzetet, ezért regionális zsinatot hívott össze Agdeba. (506. szeptember 10.) Ez volt az első zsinat a barbárok uralta területen. A zsinatnak fontos szimbolikus jelentősége volt, a gót-római "kibékülést" reprezentálta, ezzel a gesztussal Alarik meg akarta nyerni és ki akarta békíteni az erős politikai befolyással bíró galliai egyházfőket.

A vizigótok szomszédságában más barbár népek is éltek, közülük a későbbi események szempontjából leginkább a frankokat kell kiemelnünk. A frankokat, mint az egyetlen olyan germán népet szokás emlegetni, amely nem volt ariánus, hanem a pogányságból tért meg az ortodoxiára. Mára megkérdőjeleződött ez a szemlélet, mert Ian Wood felhívja a figyelmet Avitus levelére, amely utal arra a lehetőségre, hogy Chlodvig esetleg az arianizmusra tért, amit az is alátámaszthat, hogy nővére, Lenteild egyértelműen az arianizmust választotta.[17] Chlodvig már sokkal tudatosabban választott mint a vizigótok, számára adott volt a viszonyítás lehetősége. Az arianizmussal a germánok, az ortodoxiával a rómaiak támogatását vagy legalább együttműködési készségét remélhette. Kérdés, hogy melyikre volt nagyobb szüksége, a germán népek (vizigótok, burgundok, osztrogótok) inkább akadályt semmint kapaszkodót jelentettek. Velük szemben Róma jobban betölthette ezt a szerepet, ezért az ortodoxia választása hasznosabb volt az adott politikai pillanatban a frankok számára. Chlodvig ortodoxiára térése időben a vizigótokkal vívott Vouillé-i csata (507) időpontjának környékére tehető, mert Tours-i Gergely szerint Chlodvig eretnekségük miatt támadta meg a vizigótokat.[18] Kiváló indoklása volt ez az eseményeknek, de nem állja meg a helyét, mert említettem már, hogy Alarik a megbékélést képviselte, amit az Agde-i zsinat pecsételt meg. Jó kapcsolatát az ortodox egyházzal az is tükrözi, hogy 507-re egy újabb zsinatot terveztek, amely már nem ülhetett össze a háborús helyzet miatt.[19] Néhány évvel később (511) már a Chlodvig által összehívott zsinat foglalkozott Orléansban az újonnan meghódított Aquitania egyházi kérdéseivel.[20] A vizigótok és a frankok közötti viszony véglegesen elmérgesedett, amit a dinasztikus politika sem tudott helyrehozni. Athanagild két lányának - Golsuintha és Brunchilda - Chilperik és Sigibert Meroving királyokkal kötött házassága is csak a további viszály magvát hintette el. Golsuinthát férje gyilkolta meg, Brunchilda pedig özvegységre jutva politikai csatározásokba kezdett. Golsuintha hozományát képezte Aquitania egy része, amit halála után nővére, Brunchilda szerzett meg.[21] Többek között ez a vizigót-frank határon fekvő terület motiválta a hosszú ideig fennmaradó ellentéteket. Férje halálát követően a Meroving állam politikai életében hangsúlyos szerepet betöltő Brunchilda sem kívánta pozitív irányba befolyásolni a kapcsolatokat, a tradicionális frank politika szellemében viszonyult a vizigót államhoz. Szerencsétlenül végződött Witerik lányának, Ermenbergának Theuderik, Burgundia frank királyával kötött jegyessége is. Fredegarius szerint a királylányt Theuderik hozományától megfosztva visszaküldte Hispániába a Chalonba érkezését követő évben.[22] Witerik a lányát (és az őt) ért sérelem megtorlására szövetségeseket keresett, akiket meg is talált Clothar (Neustria), Theudebert (Austrasia) és Agilulf langobard király személyében. Mint a felsorolt példák is mutatják a dinasztikus politika nem ért célt, az ellenségeskedés inkább újabb táptalajt kapott.

A toledói királyságban Leovigild (569-586) uralkodása alatt következik be jelentősebb konfliktus az ariánusok és az ortodoxok között. A félsziget területi egyesítése mellett a vizigót és a római lakosság összeolvadását is elősegítő politikát folytatott, amit a vegyes házasságokat tiltó törvények eltörlése is támogatott. Leovigild saját vallásának, az arianizmusnak kiterjesztésével és általánossá tételével képzelte el a vallási kérdés megoldását. Ennek érdekében 580-ban egy ariánus zsinatot hívott össze, amely a Szentháromságtan értelmezésekor jelentős gesztust tett az ortodoxia irányába azzal, hogy a Fiút egylényegűnek mondta az Atyával, csak a Szentlélekkel kapcsolatban maradt meg az eredeti nézeten. Ez az új Szentháromságtan azt jelzi, hogy a vizigótok félariánusok lettek, egy lépéssel közelebb kerültek az ortodoxiára téréshez, ami persze nem volt a zsinat szándéka. A zsinat azt is kimondta, hogy a megtérőknek nem kell újrakeresztelkedniük, hanem kézrátétellel megtérhetnek.[23] Ez a kedvezmény Johannes Biclarensis szerint sokakat arra indított, hogy áttérjenek. Sevillai Izidor ezt megerősíti, egyben hozzáteszi, hogy nem kis számban arannyal és kincsekkel bírta rá Leovigild az ortodoxokat az áttérésre.[24] Izidor Leovigildet vallásüldözőként ábrázolja, aki állítása szerint sok püspököt száműzetésbe küldött. A vallásüldözés Leovigild uralkodásának teljes időszakára nem mondható el, csak közvetlenül a zsinat után, amikor Leovigild az ortodox püspöki kar ellenállásába ütközik a toledói határozatok érvényesítésekor. Ennek következtében valóban több püspököt (pl. Johannes Biclarensist, Leandert, Masonat) száműzetésbe küldött.[25]

A Baetica tartományban kormányzó Hermenegild (Leovigild fia) 579-ben fellázadt apja ellen és királynak kiáltotta ki magát. Hermenegild 582 körüli ortodoxiára térését a Bizánchoz való közeledés reménye motiválhatta, ami Hermenegild alapvető érdeke volt, hiszen az általa birtokolt déli terület a bizánciak által korábban megszállt részek közvetlen szomszédságában volt. Valószínűleg Leovigild erősebb kezű valláspolitikáját a két ellenfél - fia és Bizánc - közeledésének a szándéka is táplálta. Az erőszakos térítés a klérusban nem lehetett sikeres, csupán egyetlen ortodox püspökről tudunk, aki áttért.[26] A vallási kérdés végleges rendezése Leovigild másik fiának, Rekkarednek a nevéhez fűződik, aki 589-ben összehívta a III. toledói zsinatot, hogy az kimondja a vizigótok megtérését.[27] Ezzel a langobárd állam magára maradt az arianizmus képviseletével.

Egy másik germán nép agresszív egyházellenes politikájával a kortársak rettenetét vívta ki magának. A barbár királyságok és az arianizmus kapcsolatának elemzésekor nem lehet szó nélkül hagyni a vandál államot. A vandálok a szvévekkel és az alánokkal együtt 406-ban átkeltek a Rajnán majd 409-ben betörtek az Ibériai-félszigetre. Az asdingi és a silingi vandálok külön telepedtek meg a 411. évi felosztás alkalmával, az asdingi vandálok a szvévekkel együtt Gallaeciában, a silingi vandálok Baeticában. A vizigótok támadásai arra késztetik az asdingieket, hogy elhagyják területüket és délkeleti irányba vándoroljanak. 421-ben beveszik Carthago Novát (Cartagena), ezáltal kikötőhöz és hajókhoz jutnak, majd 426-tól kezdve rendszeresen portyáznak és kalózkodnak a Földközi-tengeren, ami azt jelenti, hogy lezárják Róma elől a Mediterráneum nyugati részét és ellenőrzésük alatt tarthatják a tengeri forgalmat. 429-ben Geiserik vezetésével Bonifatius hívására átkelnek Afrikába. Bonifatius a császári udvarral fennálló vitás helyzet katonai megoldására hívta őket Afrikába. Miután Bonifatius kibékült az udvarral, szerette volna a vandálokat eltávolítani Afrika területéről, de ez a vizigót és a bizánci seregek segítségével sem sikerült, ezért 435-ben a hippói békekötés alkalmával letelepedési egyezményt kötöttek. A vandál állam területének végleges formája 442-ben az új foedus szerződés alkalmával alakul ki, melynek értelmében ide tartozik a Proconsularis, Tripolis, Numidia, a központ Karthagó lesz.

A források szerint a vandálok kezdettől fogva nagyon ellenségesek voltak a helybéli lakossággal, száműzték a földbirtokosokat és az egyházi vezetőket.[28] Courtois szerint a vandál állam ortodox ellenes magatartásában az uralkodó és a vidéki római nemesség közötti ellentét kap vallási színezetet.[29] Musset értelmezésében az afrikai egyház politikai-vallási pozícióinak hagyományos kegyetlensége, Geiserik pedig a teológiai árnyalatok ismeretének hiánya miatt keveredett ebbe a bonyodalomba.[30] Én úgy gondolom már Szt. Jeromos hosszú távon meghatározta a római szerzőknek a vandálokhoz fűződő viszonyát, amikor az V. század elején a ferocissimi jelzőt akasztotta rájuk. Az kétségtelen, hogy a többi barbár államhoz képest valóban sokkal erőszakosabb valláspolitikát folytattak. Ez különleges helyzetükkel is magyarázható, mert a vandálok Afrikában teljes mértékben elszigetelődtek, és mindvégig ellenség (római, berber) övezte közegben mozogtak, ahonnan csak a Földközi-tenger felé volt valódi kitörési pont. Afrikának ez a területe nagyfokú romanizáltságának köszönhetően hagyományos keresztény központ volt, elég Szt. Ágoston személyére és az itt zajló hitvitákra utalnunk. Mindez, valamint a vandálok létszámbeli kicsinysége azt eredményezte, hogy erőszakosabb politikát alkalmaztak a meghódított területek lakosságával szemben. Ebben az esetben sem az arianizmus védelme, illetve az ortodoxia elleni harc a fő motívum, ez csak külső megjelenési formája a vandál-római ellentétnek. Különösen így van ez a vandálok esetében, akik valószínűleg csak Hispániában, 409-417 között tértek meg a pogányságról az arianizmusra.[31] Alig 30-40 év telt el a megtérést követően, a pogány hit maradványai még erősen jelen lehettek a vandáloknál, vagyis a kereszténység még nem hatotta át teljes mélységében a társadalmat, ami természetesen nem jelenti azt, hogy politikai érdekből ne állítsák be magukat új vallásuk védelmezőjeként. A helyzetet azt is bonyolítja, amint Courtois is felvetette, hogy a kezdettől fogva üldözött régi birtokos nemesség és az egyház azonos érdekeik védelmében szolidárisak voltak egymással, hiszen a vagyonelkobzások a világi birtokosokat és az ortodox egyházat hasonlóképpen sújtották. A két réteg büntetése is azonos volt: száműzetésbe küldték őket. 484-ben az összes ortodox templomot elkobozták és csak 495-ben adták vissza őket.[32] A vandálok államuk megsemmisítéséig megmaradtak az ariánus hiten, ami identitásuk megőrzésében és erősítésében fontos szerepet kapott.

Összegezve elmondható, hogy az arianizmus nem az ortodoxiával összemért tudatos választás, hanem az "elérhetőség" és a császári befolyás következtében lett a vizigótok vallása. Közvetítő szerepük révén általánosan elterjedt a germánok között. A kereszténység felvétele bizonyos mértékig kiemelte a gótokat (és a többi germán népet) a barbárságból és a rómaiakhoz közelítette. Ugyanakkor az arianizmus, mint a kereszténység eltérő formája a későbbiekben el is választotta őket a rómaiaktól, ami az antik szerzők hatására kapott túlzott hangsúlyt, és maguk is elfogadva ezt, germánságuk megerősítését látták ebben a germánságtól teljesen idegen vallásban. Az évszázadok folyamán azonban a vallás eredete háttérbe szorult, és csak annak volt jelentősége, hogy egyedül a germán gensek maradtak meg vagy tértek át erre a hitre, vagyis ezáltal valóban a Rómával kapcsolatban álló germánságot jellemző vallásról volt szó.

A frankok megtérése sokban eltért a gótokétól. Chlodvig már tudatosan választhatott, hiszen az ortodoxia és az arianizmus ellentéte addigra a keresztény tanokban járatlan barbárok számára is egyértelművé vált, politikai vonzata is tisztázott volt. A germán-római viszony szempontjából meghatározó lett a vallás, amely azonban csak a felszínen volt ilyen mértékben hangsúlyos és elsősorban politikai jelentése volt. Az arianizmus nem volt kirekesztő, a barbár uralkodók toleránsak voltak, mivel a meghódított területek adminisztratív irányítását továbbra is kézben tartó római vezető réteg szaktudására feltétlenül szükség volt. A vandálok sajátos földrajzi helyzetükből és a terület erős krisztianizáltságából kifolyólag is vallásilag türelmetlenebb voltak, amit a rómaiakkal szembeni bizonytalanságból fakadó indulatként és gazdasági érdekeik megvalósításának eszközeként is értelmezhetünk.



FÜGGELÉK


Rövidítések:

CC Ser.Lat. = Corpus Christianorum Series Latina. Turhout, 1953.

MGH = Monumenta Germaniae Historica.

AA = Auctores Antiquissimi. Berlin, 1877-1919.

SRG in usum scholarum = Scriptores Rerum Germanicarum in usum scholarum. Hannover-Leipzig, 1871.

SRM = Scriptores Rerum Merowingicarum. Hannover-Leipzig, 1885-1951.

PG = Migne, J.P.: Patrologia Graeca. Paris, 1857.


Források:

Szókratész: Historia Ecclesiastica. (Kiadta: Migne) PG 67 (Magyarra ford.: Baán István) Bp. 1984. (Ókeresztény Írók, 9.)

Szozomen: Historia Ecclesiastica. (Kiadta: J.Bidez-G.Hansen) Die griechischen christlichen Schriftsteller der ersten Jahrhunderte 50. 1960.

Jordanes: Getica. MGH AA. 5,1 (Kiadta: Th. Mommsen)

Sevillai Izidor: Historia Gothorum, Vandalorum et Suevorum (Kiadta: C.R.Alonso) León, 1975.

Paulus Diaconus: Historia Langobardorum. (Kiadta: G.Waitz) MGH SRG in usum scholarum

Sidonius Apollinaris (Kiadta: W.B.Anderson) Cambridge, Mass. 1936-65.

Tours-i Gergely: Decem Libri Historiarum.(Kiadta: B.Krusch-W.Levison) MGH SRM 1

Concilia Galliae A.511-695 (Kiadta: C. de Clerq) CC Ser.Lat.

Fredegarius: Chronica (IV. könyvét kiadta: J.M.Wallace-Hadrill). London, 1960.

Johannes Biclarensis: Chronica (Kiadta: J.Campos) Madrid, 196o.

Victor Vitensis: Historia persecutionis Africanae provinciae. (Kiadta: K.Halm) MGH AA 3,1

Procopius: De bello vandalico III-IV. (Kiadta és ford.: H.B.Dewing) Loeb Classical Library. Cambridge, Mass. - London, 1990.

Bede: Chronica. (Kiadta: Th. Mommsen) MGH AA 13


Arianism and the Barbarians

-- Summary --

This study aims at exploring the connections between the politics of various barbarian peoples and Arianism. According to the author, Arianism was not a conscious position taken up against orthodoxy but became the religion of the Visigoths because it was readily available and received support from important imperial authorities. As an intermediary between the Roman Empire and some of the barbarian peoples, Arianism became widespread among the Germans. To a certain degree conversion to Christianity had elevated the Visigoths, as well as other Germanic peoples, and made them more acceptable to the Romans. Later, however, Arianism because it was a different form of Christianity also separated the barbarians from the Romans.

The fact of the religious differences between Arianism and orthodox Christianity and consequently between the barbarians and the Romans was unduly emphasized by the ancient authors. Yet the Germans themselves accepted it and saw the alien religion they had taken up as a confirmation of their separate identity. During the centuries that followed the conversion of the Germans the origins of Arianism in the Roman Empire were overshadowed by the fact that only the German peoples had been converted and had remained devoted to this faith. The later conversion of the Franks was different in many respects. Unlike the Goths earlier, Clovis had the possibility to choose consciously because by his time both the religious and political aspects of the conflict between Arianism and orthodox Christianity had become clear even to the barbarians, who were otherwise unfamiliar with the intricacies of Christian doctrinal disputes.

Religion became an important factor in Germano-Roman relations and had considerable political significance. The barbarian rulers were tolerant because they needed the professional skills of the Roman elite, without whom the administrative control of the subdued territories would have been difficult, if not impossible. The Vandals proved to be the least tolerant of the barbarian peoples. Their lack of tolerance can be understood as stemming from their economic interests and the religious history of the regions that they occupied.


Jegyzetek

[1] Wolfram, H.: History of the Goths. Los Angeles-London, 1988. (továbbiakban: Wolfram, 1988.) 79. p.

[2] Thompson, E.A.: The Visigoths in the Time of Ulfila. Oxford, 1966. Bev.XVII.; 93. (továbbiakban: Thompson, 1966.); Auxentius. In: CC Ser. Lat.I. 87:149. A felhasznált források jegyzékét és az alkalmazott rövidítések feloldását ld. a Függelékben.

[3] Szókratész HE IV,33

[4] Jordanes: Getica 267

[5] Sevillai Izidor HG 10

[6] Thopmson, 1966. 78-93. p.

[7] Burns, Th.: A History of the Ostrogoths. Bloomington-Indiannapolis, 1991. 149. p

[8] Szozomen HE VI. 37.12-14; Wolfram, 1988. 69. p.

[9] Ld.: Jordanes Getica 267

[10] Thompson, 1966. 107-110. p.

[11] Paulus Diaconus HL 42

[12] Pl. Langres-i Gregorius (korábban Autun comese), Tours-i Baudinus (több magas tisztséget is betöltött Clothar idején) vagy Rodez-i Innocentius (Javols comese volt püspökké szentelése előtt).

[13] Sidonius Apollinaris Ep. VII. 6

[14] Tours-i Gergely DLH II,25

[15] Wolfram, 1988. 190-200. p.

[16] Tours-i Gergely DLH II,22-23

[17] Avitus MGH AA Ep. 46. 6,2.; Wood, I.: The Merovingian Kingdoms. London-New York, 1994. 44. p.; Tours-i Gergely DLH II,31

[18] Tours-i Gergely DLH II, 27-43

[19] Wolfram, 1988. 200-201. p.

[20] Concilia Galliae: Orleans-i zsinat (511).

[21] "De ciuitatibus uero, hoc est Burdigala, Lemouecens, Cadurcus, Bernamo et Begorra, quae Gailesvinda, germana domnac Brunichilde tam in dote quam in morganygaba...certum est adquisisse..." Tours-i Gergely DLH IX,20

[22] Fredegarius Chron. IV, 30

[23] Fredegarius Chron. IV,31

[24] Johannes Biclarensis Chron. 89-90.

[25] Sevillai Izidor HG 50

[26] Zaragozai Vincentiust említi Izidor (HG 50).

[27] Vives, J.: Concilios visigóticos e hispano-romanos. Madrid, 1963. 131. p.

[28] Victor Vitensis: Historia persecutionis Africanae provinciae; Procopios: De bello vandalico; Sevillai Izidor: Historia Vandalorum; Bede: Chronica.

[29] Courtois, Ch.: Les Vandales et l Afrique.Paris, 1955. 220. p.

[30] Musset, L.: Las invasiones. Las oleadas germánicas. Barcelona, 1982. (továbbiakban: Musset, 1982.) 177. p.

[31] Musset, 1982. 175-177. p.

[32] Sevillai Izidor HV 8

Szlávik G.: "Jó princeps" TARTALOM Baán I.: Chrysostomos