6. Nagy Sándor híre

Bizonyos tekintetben Nagy Sándor makedón királynak a mai napig nincs párja a világtörténelem uralkodói közt. Szinte föl sem tudjuk mérni a nagyságát. Róla is elmondhatta volna Auden, hogy "gigantikus teljesítménye árnyékában ütjük fel szánalmas sátrunkat". Nevezetes családból származott, Philipposz és Olümpiasz fia, a rettenthetetlen Polüklea unokaöccse és a "haditudományáról híres" hadvezér, Künane fivére volt. Nem született ízig-vérig görögnek - bár az olimpiai játékokon részt vehetett -, de három évig Arisztotelész mellett tanult. Mint S.C. Easton megállapítja:

Nagyítható kép

"Sándorba tanítója olthatta bele a józan ész és egyensúly tiszteletét, a meggyőződést, hogy az értelem ura a testnek, az elfogulatlan tudásszeretetet és a kutató szellemet.[45]

Lehet, hogy így történt; Sándor talán sokat tanult abból is, amit Arisztotelész taníthatott neki. De a gyakorlati ügyekről jóval többet tudott nála; képzelőereje pedig kevesebb korlátot ismert. Nagy Sándor a különleges képességek és látomásos képzelet ötvözetének köszönhette lángelméjét.

Itt nincs helye életrajznak, vagy a katonai teljesítmény elemzésének. Híres csatalova, Bukephalosz hátán, a királyi nehézlovas század élén, mintegy 3000 főnyi lovasság és 18 000 főnyi gyalogság parancsnokaként végigsöpört Kis-Ázsián és Fönícián, először Milétoszt és Szardeiszt vette be, a hadjárat első szakaszának befejezéseként pedig Türoszt. Ezután a föníciaiaknak már nem volt földközi-tengeri támaszpontjuk, ahonnan hajóik veszélyeztethették volna a későbbi közlekedési vonalakat Makedónia és Ázsia között. Egy évvel később, a második fázisban Sándor elfoglalta Egyiptomot, ahol felszabadítóként fogadták, és Siwáig és Memphiszig vonult. Ezután megalapította az új várost, Alexandriát, melynek tervei szerint Türosz szerepét kellett átvennie. Ebben az időben szerzett új lovakat Líbiából - csak Kürénéből háromszázat. Dareiosz, aki egy évvel korábban Granikosznál és Isszosznál vereséget szenvedett, most újabb hatalmas sereget gyűjtött Perzsia védelmére. Sándor behatolt a birodalom szívébe (Kr. e. 331), harmadszor és utoljára is legyőzte Dareioszt Ninive mellett, aztán tovább haladt s elfoglalta Babilont, Szúszát és Perszepoliszt. A birodalom meglepő gyorsasággal omlott össze. Miután Dareioszt megölték a saját tisztjei, Sándor felvette a "Nagy Király" címet és késedelem nélkül uralma alá hajtotta a további tartományokat.

Ebben harmadik szakaszban özönlötték el csapatai Indiát. Perszepoliszból Sándor északnak vonult Ekbatana felé, azután a kereskedelmi út vonalán Baktriába, menet közben új városokat alapított (az egyiket a lováról nevezte el), és folytatta útját az Indus mentén Patalába. Közben győzelmes csatát vívott Hüdaszpesznél, így megszerezte a hatalmat Pandzsáb fölött. A beludzsisztáni sivatagokon át vezető rövidebb, de sokkal nehezebben járható úton jutottak vissza Szúszába. Nem sokkal később Sándor Babilonba ment, ahol harminchárom éves korában (Kr. e. 323-ban) elvitte a mocsárláz. Bámulatos pályafutása véget ért.

Mit is ért el Nagy Sándor? A korábbi perzsa birodalom egész területén elterjesztette a "hellenisztikus" kultúrát. A "hellenisztikus" jelző - a "helléntől" eltérően - csak erre a későbbi kulturális szakaszra vonatkozik, melynek során a fejlődés helyét átvette a terjeszkedés. A makedón kultúra az amerikaihoz hasonlóan egy idegen eredetű civilizáció elterjesztését jelentette. Más szóval, amint a görögök tanítók lettek, többé nem voltak felfedezők. A hellenisztikus világ kulturális öröksége kétségtelenül lenyűgöző, de a művészi alkotókészség legnagyobb teljesítményei ekkor már a múlt emlékei voltak. Rájuk most az a feladat hárult, hogy megosszák a világgal gazdag örökségüket, és Ázsia készen állt a befogadására. Amint láttuk, a görög eszmék messzire eljutottak a kereskedelmi úton, mielőtt Nagy Sándor előrenyomulása megkezdődött volna. Freya Stark mutat rá, hogy a törzsek, amelyeket Sándor Kis-Ázsiában leigázott, részben már hellenizálódtak. Ez a felismerés győzte meg őt a további lehetőségekről. Hogy ismét Freya Starkot idézzük "se előtte se utána egyetlen birodalomnak sem volt olyan nagy hatása, és csak a vallások tudták olyan gyökeresen és széles körben átformálni a gondolkodást, mint ahogy ő hellenizálta az ázsiai világot."[46] A történészek sokat vitatkoztak azon, milyen mélyrehatóan vagy felületesen alakította át a gondolkodást. De minket most nem ez érdekel. A mi szempontunkból sokkal fontosabb, hogy mit is vitt Ázsiába Sándor. Hisz ez a lényeg. Könnyű azt mondani: "Hellasz szellemét", csakhogy ez homályos kijelentés, és valószínűleg nem is igaz.

Ha a hellenisztikus eszmény megfogalmazható egyetlen szóban, az a humanizmus. Hiszen a görögök fedezték fel az embert.

Ralph Turner írja:

"A művészet uralkodó formája az emberi alak volt. A vallás elsősorban az emberi lélekkel foglalkozott. A filozófia az emberi értelemre támaszkodott. A tudományos gondolkodás, a történelemben először, a természet részének minősítette az embert.[47]

Eszményítettek mindent, ami természetes és arányos, elutasították a groteszket, nagy becsben tartották az emberi arányokat. Egy korábbi kutató, D. G. Hogarth így határozta meg személetmódjukat:

"A hellenizmus nemcsak politikai-társadalmi meggyőződés volt, hanem szellemi beállítottság is. Erre a beállítottságra jellemző volt az, amit humanizmusnak neveznek, a szót sajátos értelemben használva: az emberi dolgokra korlátozódó, de ezen a tartományon belül szabad intellektuális érdeklődés kifejezésére. Természetesen nem volt minden görög egyformán humanisztikus a szónak ebben az értelmében ... De amikor Nagy Sándor elvitte a hellenizmust Ázsiába, még nagyjából megfelelt a tényeknek, hogy a civilizált hellének tömegei számára nem pusztán érdektelen volt, nem is létezett, amit az értelem az érzékelésből kiindulva fel nem foghatott. Ezenkívül semmi sem volt olyan szent előttük, hogy a kutató elme ne vethette volna alá próbának vagy vitathatta volna minden erejével, és következtetései nem függtek semmitől, csak a megismert tények logikájától. A gondolatmenetet végig kellett vinni, bármilyen eredményt hozott, és a következményekkel szembe kellett nézni, senki sem bújhatott valamiféle nem-intellektuális védőfal mögé. A gondolat és az eszmecsere korlátlan szabadsága az emberi dolgok teljes skáláját illetően; az ebből következő cselekvés korlátlan szabadsága, nehogy a közösség sérelmet szenvedjen - ez volt a tipikus hellén eszmény."[48]

Ezért az eszményért halt meg Szókratész, ezt vitte át a köztudatba Platón. Ám ennek ez az eszménynek az alapja az elszigetelt egyén volt, aki megszabadult a családi vagy törzsi kötelékektől. Ilyesfajta vitákat csak egyének folytathatnak, s a népesebb közösségekben csökken az egyéniség szerepe. A humanizmus tagadhatatlanul a hellenisztikus kor hitvallása volt, de nagyon is kézzelfogható formában öltött testet. Nagy Sándor a görög várost vitte el Ázsiába, piacterével, akropoliszával, tanácsházával, tornacsarnokával, stadionjával és színházával. Azonnal felvetődik a kérdés, hogy vajon miért volt újdonság a város. Már az ősi keletnek is voltak városai, épp ezekből nőtt ki a görög civilizáció: Memphisz, Heliopolisz, Babilon, Ninive és Szúsza. Olyan technológiai eredmények születtek bennük, amelyeket a görögök sem múltak fölül. Királyok, alkirályok és szatrapák kormányzási székhelyéül szolgáltak szilárd erődítményeikkel, virágzó gazdaságukkal, lenyűgöző épületeikkel. Csakhogy nem volt önálló, kormányzatuktól független életük. A hellenisztikus korszak görög városának lényege, hogy a nagyobb politikai szervezet keretei közt is megőrizte eredeti formáját - független városállam maradt. A kormányzás módszere akkor sem változott, amikor a vezetők már mindössze a városi tanács tagjai voltak. A város elevenen lüktetett, mint Birmingham vagy San Francisco, nem lett művi és szabályszerű, mint Canberra, Ottava vagy Washington. Élte a maga életét, akár ott tartózkodott a király, akár nem.

Az európai életforma példájaként Ázsiába telepített hellenisztikus városok élete az imént felsorolt intézmények körül forgott. Nézzük először a piacteret, az "agorát", amely nem is hasonlít az ázsiai "bazárhoz". Az ázsiai görög városok alaprajza kezdettől fogva sakktáblaszerű volt; ezt a megoldást a jelek szerint Milétoszban alkalmazták először, melyet földig leromboltak a perzsák, s amikor őket Kr. e. 479-ben leverték, új tervek szerint építettek fel a görögök. Hippodamosz milétoszi építész folytatta a munkát az Athén melletti Pireusz terveivel, és hasonló az alaprajza Rhódosznak, Halikarnasszosznak, Priénének és más városoknak is. Kínában sem volt ismeretlen ez a városszerkezet, Nankingnak például észak-déli tengelyű rácsszerkezete van, más városoknál a 11°-os vagy 13°-os hiba megfelel a Tang korszak-beli eltérésnek. A hellenisztikus városok azonban sajátos polgári jelleget mutatnak. Pontosan meghatározott piaci területük például nem valami bódékkal telezsúfolt sikátor, hanem a város társadalmi, gazdasági és politikai életének központja. Ahogy Kürosz mondta itt gyűltek egybe a görögök és hazudoztak egymásnak eskü alatt. Minden nap megjelentek itt, ez gyakorlati szempontból nélkülözhetetlen volt, hiszen semmi más módon nem értesülhettek volna a sokszor életbevágóan fontos hírekről. Akadtak a görög közt, akiknek nem volt kedvére a piactér henye, közönséges és pletykálkodó légköre, s a komoly ügyintézéshez külön hely kijelölését szorgalmazták. Ezért a "sztoát", a boltozatos árkádot néha fenntartották politikai és törvénykezési célokra. De akár az árusító bódék között, akár külön, mindig megvolt a hely, ahol találkozhattak, ahol a szónok elmondhatta beszédét; a központ, ahol szájról szájra jártak a hírek és kialakult a közvélemény. A görögöknél számított a közvélemény.

Nagyítható kép

A görög demokrácia alapjául szolgáló "agora" Nagy Sándor idején már nem létezett. Nemzeti méretekben már használhatatlannak bizonyult, de a helyi kormányzat még mindig támaszkodott rá. A görög város nem tudott kiterjedt térségeket irányítani, de a saját életét igen. Így kellett, hogy legyen fókusza, kiemelkedő látványossága, melyre a polgárok büszkén tekinthettek, az idegenek pedig remélhetőleg bámulattal. Ez volt az akropolisz, egy templomcsoport, amelyet lehetőség szerint magaslatra építettek. Később, mikor a vallás már csekély szerepet játszott az életükben, az akropoliszt néha elhagyták, de a templomok megmaradtak a görög arányérzék, rend- és szépségszeretet emlékműveinek. Soha nem szenteltek ennyi gondot semmi másnak. Ám a templomok mindig megőrizték az emberi arányokat, és az isteneket leszállították emberi szintre. Az életnagyságúnál nagyobb szobrok is ritkán voltak kolosszálisak, s az ábrázolt férfiaknak és nőknek csak fenséges nyugalma és tökéletes alakja volt isteni. Miután a görögök elvégezték az illő szertartásokat és kellő (vagy legalábbis tőlük telhető) hódolattal adóztak isteneiknek, a városatyák átvonulhattak komoly megbeszélésre a tanácskozásokra kialakított lépcsőzetes, félkör alakú helyiségbe, a tanácsházba.

A demokrácia soha nem volt a görög életforma elengedhetetlen része, a vita azonban igen. Vitatkozni látjuk őket Trója ostrománál és az Anabasziszban megint. Bármilyen kormányzat alatt éltek, mindig találtak időt a vitára. Ez részben a viszonylagos egyenlőség hagyományából adódott. Nem lehetett akkora különbség hírnevük és társadalmi rangjuk közt, hogy az egyik megalázkodjon, a másik meg ezoterikus felsőbbrendűséget élvezzen, és csak a kézzelfogható eredményekkel alátámasztott felsőbbrendűséget ismerték el - sportban, vitában, szépségben vagy háborúban. Az ékesszólás képességét például nagy becsben tartották. Bizonyos értelemben ez töltötte be az írói mesterség helyét, mert volt ugyan írásbeliségük - hála a föníciai ábécének -, de a klasszikus kor filozófiája és költészete nagyrészt még szóbeli volt. Az élőszó világában éltek, ez pedig aligha lett volna lehetséges, ha nincsenek nyilvános helyeik, ahol szónoki képességeiket gyakorolhatják. Xenophónnál Szókratész azt javasolja a szerény képességű jelölteknek, hogy a választásokon így próbáljanak szavazatokat szerezni:

"Athéni férfiak, én még soha senkitől semmit nem tanultam, ha szóban és tettben kiváló férfiú hírét vettem, meg sem kíséreltem találkozni vele, és nem fáradoztam azon, hogy tanítóra leljek a tudósok között. Épp ellenkezőleg, szüntelenül kerültem, hogy bárkitől is tanuljak, vagy ezt a látszatot keltsem. Mindazonáltal ajánlom, vegyétek fontolóra, ami sebtében eszembe jut."

Itt azon van a hangsúly, hogy a politikus elszalasztja társadalmi lehetőségeit - nem azon, hogy elmegy a jó könyvek mellett. Az irodalmat csak valamivel később fedezték fel.

A következő görög intézmény, amellyel számolnunk kell, a tornacsarnok: a meztelenség helye; a sportpálya, ahol a versenytársak nekivetkőztek. A görögök nemcsak ilyenkor voltak csupaszok. Kevés ruhát viseltek a lakomákon is, a szórakoztatók meg - a fuvolás fiúk, a táncos lányok és az akrobaták - semmit. Ebben a tekintetben a ión szokásokat másolták az etruszkok is, meztelen tornásznőikkel és alkalmi szerelmeskedésbe torkolló dáridóikkal. Charles Seltman állapítja meg:

"Mindebben az a legszomorúbb a moralistákra nézve, hogy a jelek szerint mindez az etruszkoknak mit sem ártott. Hatalmuk megmaradt és sokáig féltek tőlük a rómaiak, latinok és itáliai görögök egyaránt ... Néró egy-egy dáridója alighanem sokkal szelídebb mulatság volt, mint egy toszkán lakoma ... "[49]

Bár idővel a tornacsarnok jóval több lett egyszerű sportklubnál, eredeti nevéről nem szabad megfeledkeznünk. A görögök másképp gondolkoztak a meztelenségről, mint az ázsiaiak. Az egyiptomi vagy perzsa szobrászatban ruhátlanok csak a rabszolgák lehettek meg a rabok (a foglyul ejtett királyok is), és ez is megalázottságukat hangsúlyozta. Az uralkodóknak legalább rangjuk jelvényeit viselniük kellett. A perzsák díszes köntöst viseltek, és Hérodotosz ezzel a megjegyzéssel szakítja félbe Gügész történetét: "A lüdek körében ugyanis, mint általában a barbár népeknél, még egy férfi is rendkívüli szégyennek tartja, ha meztelenül látják."[50] A zsidóknál a meztelenség kezdettől fogva erkölcsi kérdésnek számított. A görögök azonban másképp gondolkodtak, aminek ékes bizonyítéka az a szobor, amely magát Nagy Sándort ruhátlanul ábrázolja, nincs rajta még az a fügefalevél sem, amelynek a későbbi erkölcs-csőszök olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak. Ha Nagy Sándor olyan volt és úgy viselkedett, mint egy görög isten - márpedig ehhez kétség sem fért - csodálói nem tartották volna érdemnek, ha ezt véka alá rejtik. Meg akarták örökíteni daliás külsejét, amilyennek a tornacsarnokban látták.

A tornacsarnokban a nézők nemcsak a sportról cseréltek eszmét, és beszélgetéseikből lassanként szabályos előadások meg viták alakultak ki. Athénban előbb három tornacsarnok - az Akadémia, a Líceum és a Künoszargész - nőtte ki magát valamiféle egyetemmé, később nyolcra nőtt a számuk. Másutt az iskola és a sportklub együttes feladatát látták el a tornacsarnokok. Európában is fontosak voltak, de Ázsiában még nagyobb jelentőségre tettek szert. Hiszen az emigráns görögöket az idegen földön a tornacsarnok tartotta össze. Számos kiegészítő szervezet és tevékenység központja lett, hellenisztikus nevelésben részesítette a fiatalokat és megakadályozta, hogy a felnőttek "olyanok legyenek, akár a bennszülöttek". Bár a tornacsarnokok hivatalos pártfogást élveztek, megmaradtak a tagok intellektuális, társadalmi és sportéletének központjául szolgáló magán vagy városi intézményeknek, élükön választott vezetőkkel (a "gimnaziárusokkal" vagy "kozmetákkal").

A tornacsarnokot kiegészítette a stadion, ami nagyjából azt jelentette akkor is, amit ma. A pálya mintegy száznyolcvan méter volt, és az ilyen távú futóverseny a legrégibb sportesemény, amelyen a legáhítottabb díjat lehetett megszerezni. Minden stadion pontos mása volt az olimpiainak, a pánhellén versenyek színhelyének. Az alapszintű pálya az építmény elenyésző hányadát tette ki, hiszen ülőhely kellett a többezer nézőnek, és megfelelő tér egész sor sporteseményhez, melyek közül a legtöbb napirenden van még ma is. A hellenisztikus kor végén megjelent a hivatásos sportoló, főképp birkózó vagy bokszoló, és népszerű hős lett. Bár akadhatnak körülötte visszaélések, a stadiont ma a legtöbben valószínűleg ártalmatlan intézménynek találják. De Nagy Sándor korának Alexandriájában sok vitát váltott ki; főképp a zsidók nézték rossz szemmel. S. Davis írja:

"A stadion Makkabeus idejétől a Gyalázatosság egyik legfőbb szimbólumának számított, a zsidóknak tilos volt közreműködniük még az építésében is. A rabbik merő bálványimádásnak minősítették a játékokban való részvételt, és a puszta jelenlétre is csak vonakodva adtak engedélyt.

Az ortodox zsidónak súlyos lelkiismereti aggályai lettek volna, ha olyan képzésben vesz részt, amilyet a görög Gymnasia kínált, ahol közszemlére tették a ruhátlan férfitestet, és valószínűleg imádattal vagy legalábbis elismeréssel adóztak a tornacsarnok isteneinek."[51]

Végül pedig a görög városhoz hozzá tartozott a színház. A rendszerint domboldalba vájt lépcsőzetes szabadtéri nézőtérről gyakran pompás kilátás nyílt a hegyekre vagy a tengerre. A színház teatronból, orkesztrából és proszcéniumból állt: az első a közönségnek, a második a kórusnak, a harmadik a dráma eseményeinek adott helyet. Legalább egy színházban, a szardíniaiban kitűnő erősítő rendszer működött. Sokféle drámát játszottak, a tragédiától a szatíráig és komédiáig. A nagy drámaírók művei közül néhány ma is műsoron van. De nagyrészük kétségtelenül feledésbe merült. Az ösztönzést, szórakozást és költészetet főképp a színház jelentette a görög közösségeknek. A drámákról sok szó esett köztük, megvitatták értelmüket és értéküket. A népesség központjai nem is számítottak városnak, ha nem volt színházuk. A görög színház különös jelentőségét a nagy gonddal megépített állandó helyszín adja. Ázsia egy részében is akadtak előbb-utóbb különböző színházféle látványosságok: akrobatamutatványok, zsonglőrködés vagy árnyjátékok - lakoma utáni szórakoztatásul. A kínaiaknál van színház és opera, de színészeik és színésznőik mindig a társadalmi ranglétra legaljára szorulnak. A japánok kétségtelenül komolyabban veszik a színházat. De a görögök előtt egyetlen nép sem tekintette társadalmi élete fontos részének, még kevésbé a város jellegzetes elemének. Ők viszont életformájuk létfontosságú tényezőjének tartották mindannyian.

Ezzel az intézményrendszerrel: az agora és sztoa, az akropolisz és a tanácsház, a tornacsarnok, a stadion és a színház együttesével a hellenisztikus kor ajándékozta meg a világot. Mindegyik létesítmény célja az volt, hogy kiemelje az egyént családjából és törzséből s bevonja a meghatározott tevékenységek köré szerveződő eleven társadalmi életbe. Az egyén egyre távolabb került a családi körtől vagy háremtől, hisz napja nagyrészét hozzá hasonló gondolkodású emberek - a politika, birkózás, versenyfutás, filozófia, zene, dráma vagy művészet iránt érdeklődő férfiak - körében töltötte. Csakhogy a görögökben mindennél erősebb volt az arányérzék. Aki elment otthonról, nem vonult mindjárt kolostorba. Aki üzlettel foglalkozott, érthetett a fegyverforgatáshoz is. Akit érdekelt a sport, szerethette a színházat is. Az egyént éppen az különböztette meg mindenki mástól, hogy sokféle érdeklődése lehetett és különböző csoportokhoz tartozhatott. Ázsiában valószínűleg óriási tömegeknek volt igen szűkszavú életrajzuk: valaki ebben vagy abban a faluban született, ezt vagy azt a földdarabot művelte, ebből vagy abból a családból nősült, ennyi vagy annyi gyereke született és ilyen, olyan vagy amolyan betegségben halt meg. De a legegyszerűbb görög kézműves is ennél többet mondhatott el magáról. Korinthoszi családból származott, vargának tanult, diszkoszvetésben harmadik díjat szerzett, részt vett ebben vagy abban a hadjáratban, harcolt ebben vagy abban a csatában, Alexandria megalapításakor odaköltözött a városba, közhivatalt vállalt mint piacfelügyelő, része volt ebben vagy abban az eljárásban, feleségül vett egy lányt, aki korábban modell volt, szerette a zenét, de utálta a tragédiákat. Az életrajzi adatoknak ez az együttese nem vonatkozhatott senki másra a világon. Igaz, az ilyesfajta individualizmus a felső és középosztályra korlátozódott - amit ma alsóbb néprétegnek neveznénk, azt a rabszolgák alkották -, de az ősi Keleten ilyen középosztály nem is létezett. Ez görög találmány volt.

Azt hihetnénk, a Kelet hellenizálása, mindezeknek az intézményeknek a bevezetése Ázsiában olyan becsvágyó cél, hogy a leggazdagabb képzeletű ember fantáziáját is próbára teszi. De Nagy Sándor hivatalnokai átlátták. Megkönnyítette a dolgukat, hogy maguk is hellenizálódtak. Az athéniak idővel alacsonyrendű barbárnak tekintettek mindenkit, aki nem volt hellén. Iszokratész szerint a görögök és a barbárok éppoly kevéssé hasonlítanak egymáshoz, mint az emberek meg az állatok. A makedónok persze türelmesebbeknek voltak, és készségesen elhitték, hogy az ázsiaiak képesek a görög világhoz hasonulni. De Nagy Sándor - és csakis ő - más lehetőséget is látott: az európai és ázsiai életmód szintézisét. Freya Stark kitűnően érzékelteti a különbséget az ő látomása és tábornokainak józan felfogása közt:

" ... Nagy Sándorba, aki huszonkét évesen érkezett Ázsiába, a világ hellenizálásának tervét származása, ifjúsága, sok tanítója és - valószínűleg mindenekfölött - apja oltotta bele. Ő változtatott a terven, de lényegét készen kapta: csak megértette és továbbfejlesztette a kor sugallatát. A fiatalok képzése amelyet Athénben Kr. e. 335 körül vezettek be Platón Törvényei alapján, már elterjedt a görög világban és a barbár vidékekre is eljutott; Nagy Sándor ázsiai irodalmi és sportjátékai meg versenyei fesztiválokká fejlődtek és a tiszteletére nemzedékeken át megrendezték őket; a városokban pedig hamarosan kőszínházak épültek. Mire a rómaiak megérkeztek ez a hatalmas, fajilag nem tiszta de mélységesen görög érzelmű hálózat már a Földközi-tenger vidékétől Indiáig terjedt, s a római világba is átnövő hellenizáció a mai napig érezteti hatását. Gondoljunk csak Pürrhosz álmára, aki az előrenyomulás előtt hallani vélte, hogy Nagy Sándor szól hozzá és felajánlja segítségét. Csakhogy Sándor betegen feküdt; hogyan is segíthetne, kérdezte Pürrhosz. "A nevemmel" - felelte Sándor; és ez a név a mai napig megteszi a hatását.

Ha csak ennyiről lenne szó, az is olyan hódítói teljesítmény volna, amelyhez foghatóval sem előtte, sem utána senki sem dicsekedhetett. De többről van szó. Tervének első része megfelelt kora és népe gondolkodásának, a másodikban azonban nem osztoztak sem tanítói sem barátai. Magára maradt vele. Több mint kétezer év eltelt azóta, és Nagy Sándor álma az egységes világról álom még ma is ... "[52]

Miféle álom volt ez? Lényegét egy imádság foglalta össze:

... Nagy Sándor "imádkozott mindenféle áldásért, különösen a makedónok és perzsák közti megértésért és barátságért", s "egyetlen testületté olvasztott minden embert, éljen bárhol, a szeretet hatalmas kelyhébe gyűjtve és összekeverve mindannyiuk életét, tulajdonságait, házasságait, még szokásait is ... Meghagyta nekik, hogy az egész lakott földet tekintsék szülőföldjüknek, az ő táborát erődjüknek és védelmezőjüknek, minden igaz embert rokonuknak, és csak a gonosz szándékúakat idegeneknek."[53]

A modern olvasó szinte belekábul Nagy Sándor látomásába. Ő elvitte Ázsiába Európa üzenetét, és felismerte, amit senki más: hogy Ázsiának is van üzenete Európának. Dareiosz trónjáról visszanézett Görögországra és ugyanazt látta, amit valaha Kürosz. Sok csodálatraméltót talált Perzsiában és sok elítélendőt a görög világban.

Nagy Sándor elfogulatlanságát és együttérzését mutatja, hogy Dareioszt őszintén meggyászolta, anyjával szívélyesen bánt, és Kürosz elhanyagolt sírjának látványa elkeserítette. Nemcsak azt ismerte fel, hogy Egyiptomban fáraónak kell lennie és Szúszában "Nagy Királynak", hanem azt is, hogy a keleti királyságnak megvannak az értékei, különösen ha az alattvalók keletiek. Azt is hamar belátta, hogy csak házasság révén egyesítheti birodalmában a különféle hagyományokat. Maga járt elöl jó példával, s előbb egy bennszülött hercegnőt vett feleségül, Roxánát, azután magának Dareiosznak az egyik lányát. Kilencven tisztjét rábeszélte, hogy perzsa nőt vegyenek el, nem kevesebb, mint tízezer katonáját ajándékozta meg ugyanezért, s harmincezer perzsát sorozott be a makedón hadseregbe. Vagyis gyorsan eljutott a görög hódítás eszméjétől a kultúrák összeolvadásán alapuló világbirodalom gondolatáig. És épp ilyen gyorsan távozott az élők sorából, örök életű legendát hagyva maga után.

Nagy Sándor óta Ázsia nem tisztán ázsiai, legfeljebb Távol-Keleten. Legendája előtte járt, és ma olyan helyeken is felbukkan, ahová ő maga el sem jutott, olyan népek körében, melyekről nem is hallott. A malájok Iszkandarnak nevezik a gyerekeiket vagy akár a macskáikat, és nem is sejtik, kinek az emlékét őrzi a név. Még mindig történeteket mesélnek az emberek világszerte egy emberről, akit mindenki "A Nagynak" nevezett. Nemcsak kiváló ember volt, példátlanul bátor és képzeletgazdag, hanem egy olyan civilizáció lándzsavivője is, amely (hogy ismét Freya Starkot idézzük)

" ... kegyetlenségével és tévedéseivel együtt mindörökre felülmúlhatatlan, mert minden ránk maradt semmiségében, épületei elhelyezésében, falainak kallódó köveiben, márványszobrai szilánkjaiban ott rejlik a halhatatlanság erős szála, melyről már kis híján megfeledkezünk, s amely egyetlen reménységünk és hazánk ezen a világon."[54]


7. Karthágó és Róma

Egy szédítő pillanatra egységesnek tűnhetett a világ, amikor Nagy Sándor visszatért Indiából. Az öt ismert civilizációból négy többé-kevésbé egyesült egyetlen királyságban. De az elért eredmények sem voltak tartósak, mert a makedónok lendülete Hüdaszpesznél megtört, s ezután megállt a hadsereg előrenyomulása. Mint látni fogjuk, minden terjeszkedés eljut erre a pontra. A történészek ilyenkor rendszerint azt mondják, hogy a hadsereg kimerült, és az olvasók egy része elcsigázott katonákat lát maga előtt. Csakhogy nincs az a közönséges fáradtság, amelyet ne orvosolhatna egy hét a táborban. A kimerültség itt egészen mást jelent. Azt, hogy a legjobb harci egységek súlyos veszteségeket szenvedtek. Azt, hogy a szerencsés túlélők közben tekintélyre, előmenetelre, rabnőkre meg zsákmányra tettek szert, és most élvezni akarják. Azt, hogy a tábornokok már öregek és a szakaszparancsnokok is középkorúak. Azt, hogy a gazdaságot fojtogatják a magas adók. És végül azt, hogy már az egész rendszer csak tanítani hajlandó, tanulni nem.

Nagy Sándor esetében a gazdasági tényező nem játszott szerepet. Harminc napra való ellátmánnyal vonult be Ázsiába, és több adósággal, mint készpénzzel, mert a későbbi hadműveletek költségeit azokból a kincsekből fedezte, melyeket Szúszából, Perszepoliszból, Paszargadaiból és Ekbatanából zsákmányolt. De a többi tényező mind érvényesítette hatását, és maga a szúszai menyegző sem fért össze a további hódítással. Ezután már a konszolidáció jön, mondogatták egymásnak kétségtelenül a tábornokok. S ekkor Nagy Sándor meghalt, és birodalma azonnal széthullott. Egyiptom monarchia lett Ptolemaiosz Szótér uralkodása alatt, Perzsia Szeleukosz, Makedónia pedig Antigonosz Gonátasz kezére jutott. Az álom az egységről már a múlté volt, de a kulturális lendület még nem merült ki. Folytatódott a hellenizáció Egyiptomban s Ázsiában egyaránt, és először rajzolta ki a gyarmatosítás azóta ismerőssé vált formáját. A perzsa birodalom egyiptomi és arameus nyelvű tartományai fölé görögül beszélő katonai és közigazgatási szervezet került. Ezt a kormányzati rendszert bizonyos mértékig fegyverekkel tartották fönn, de erősítette az is, hogy jónak találták. A hellenisztikus befolyás természetesen a városokban volt a legerősebb, de elterjedt mindenütt, ahová eljutott a kereskedelem, és végül létrehozta a klasszikus tájat, melyet az új-testamentumi események háttereként ismerünk.

Toutain elemzi, milyen gazdasági következményekkel járt, hogy Nagy Sándor elköltötte a perzsa aranykincset, majd leírja, mit hozott általánosságban a görögök megjelenése:

"Csakhogy a közös pénzforrások értelmes felhasználása révén nem lehetett volna teljes mértékben kiaknázni a hellén és földközi-tengeri világ hatókörébe vont keleti országok minden értékét. Ahhoz más is kellett: az emberi akarat kovásza - vagyis kezdeményezőkészség és módszeresség, a kifinomult, intelligens, önkéntes energia megnyilvánulásai. Ezt a kezdeményező szellemet és módszerességet hozták el keletre a görögök. Az utazók, történészek és filozófusok már régen felfigyeltek rá, mennyire különböztek ebből a szempontból a görögök és a keletiek. Hérodotosz valóságos vagy költött beszámolója Xerxész és Demaratosz beszélgetéseiről a második perzsa háború kezdetén szembeállítja a "nagykirály" alattvalóinak tespedt, gyáva szolgalelkűségét a görögök szenvedélyes szabadságszeretetével, szabadon érvényesített fizikai, intellektuális és erkölcsi erejükkel. Fél évszázaddal Hérodotosz után Hippokratész éghajlati tényezőkkel magyarázza a keletiek tunya elpuhultságát, és megállapítja, hogy a görögöket szülőföldjük kemény munkára és ötletességre kényszerítette. Arisztotelész azt állítja: a barbárok rabszolgaságra születtek.

A görögök és keletiek közti különbséget valószínűleg elmélyítette a hatodiktól a negyedik századig tartó perzsa zsarnokság keleten. A két évszázados perzsa uralomra jellemző volt a birodalom pusztán formális egysége. Semmit sem kívántak csak behódolást ... Soha nem volt uralkodásra alkalmatlanabb hatalom, mint a perzsák katonai patriarchális monarchiája ... A keletre tömegesen áttelepülő görögök felrázták a helybelieket a meddő tespedésből; a perzsa közigazgatás önző, zsarnoki közönyét felváltotta az ő munkaszeretetük, haladásvágyuk, kalandszomjuk és újító szellemük ... [55]

Ez a részlet jól érzékelteti, hogyan látták a korabeli görög szerzők Kelet és Nyugat kontrasztját, és hogyan látják azóta is olvasóik. Ami ebből az ábrázolásból megfelel a valóságnak, az a győztesek és legyőzöttek különbségét mutatja, éghajlatra vagy fajra való tekintet nélkül. A hellenisztikus világ görögjeinek felsőbbrendűségi érzetét ázsiai alattvalóik nagyrésze jogosnak találta. Csakhogy a legtöbb görög is indokoltnak tartotta a perzsák felsőbbrendűségi tudatát Thermopülai előtt. Kelet és Nyugat ellentéte mindig is közismert ténynek számított, de nem szabad a hódítók nagylelkűségét faji adottságnak vagy a meghódítottak hajbókolását és fortélyait egy nép veleszületett szolgalelkűségének vélnünk. Annak az elméletnek pedig, hogy a perzsák alkalmatlanok voltak az uralkodásra, nyilvánvalóan nincs semmi alapja. Az ő közlekedési hálózatuk nélkül - hogy csak a felszínen maradjunk - Nagy Sándornak módja sem lett volna a világhódításra, és ha a modern történészek nem találnak semmi csodálatraméltót Küroszban vagy Dareioszban, nagyon különböznek Nagy Sándortól. Perszepolisz romjai önmagukért beszélnek, és amit a makedónok a lovakról tudtak, azt mind a perzsáktól tanulták, amikor az uralmuk alatt éltek. Ami pedig a görögök szenvedélyes szabadságszeretetét illeti, az főképp a rabszolgaság intézményén alapult. Csak azok érvényesíthették szabadon fizikai, intellektuális és erkölcsi erejüket, akik helyett a rabszolgáik dolgoztak.

Természettől adott felsőbbrendűség nem létezett, csak azoknak az időleges fölénye, akiknek a kultúrája divatba jött. A hellenisztikus városban a tornacsarnok, a görög iskola és klub volt a hangadó. Ott, meg a stadion és a színház legjobb helyein jöttek össze a magasrangú köztisztviselők. A nagyratörő helybeliek mindent megtettek, hogy bejussanak ebbe a társaságba, vagy legalább a fiaikat bejuttassák. Amint láttuk, a görögöktől volt mit tanulni. De vajon mennyire érvényesült a hatásuk? A társaságuk mennyire volt zártkörű? És ők mit vettek át a keletiektől? Ismereteink szerint vidéken gyorsan csökkentek a faji különbségek, s a görögök hamar beolvadtak. A városokban, mint Davis bebizonyította, érvényesült némi faji megkülönböztetés; a három görög városnak Naukratisznak, Alexandriának és Ptolemaisznak pedig saját arculata volt.

"Itt konzervatív politikát követtek - tisztán akarták megőrizni a hellenizmus forrását. A polgárok nem köthettek házasságot bennszülöttekkel. Idegenek nehezen kaptak polgárjogot, bár akadt néhány eset a honosításra. A városok törvényei alaposan megnehezítették, Naukratiszban pedig egyenesen törvénytelennek minősítették a vegyes házasságot. A tiszta vérűség igen fontosnak minősült, a polgár törvénytelen fia nem nyerhetett polgárjogot, és a római korban az alexandriaiak kétségtelenül nem kötöttek házasságot egyiptomiakkal. Nyilván hasonló volt a helyzet Ptolemaiszban is, mert a város lakosai ... mindvégig jellegzetes görög neveket viseltek ... [A városokon kívül a görögök hasonultak a helybeliekhez.] Írtak és olvastak görögül, de egyre rosszabbul fejezték ki magukat írásban. A 2. és 1. században a magasrangú hivatalnokok leveleinek, rendeleteinek és körleveleinek stílusa mesterkélt, pontatlan és reménytelenül nyakatekert."[56]

Ami a hivatalos nyelvet illeti, talán nem kellene sokáig kutatnunk modern párhuzamok után. Mindenesetre azt látjuk, hogy a magasabb és igényesebb hivatalokat görögök töltötték be, akik egymás közt házasodtak, megőrizték saját kultúrájukat, és csak a saját köreikkel érintkeztek. Körülöttük voltak az elnyugatosodott helybeliek, akik görög tragédiákat szavaltattak a gyerekeikkel és mindent elkövettek, hogy bejussanak a sportegyesületbe. Ezek körül pedig az ázsiai népek, melyekre még mindig nagy hatással volt a görög építészet és művészet, s végül a peremen vagy azon túl néhány ténylegesen ellenséges alattvaló, nevezetesen a zsidók.

Egyetlen réteg volt a görögségben, amelynek kezdettől fogva el kellett fogadnia a keleti babonákat: amelyik az uralkodókat adta. Nagy Sándor megpróbálta csírájában elfojtani a faji megkülönböztetés gondolatát is, de még azokban a városokban sem járt sikerrel, amelyeknek ő adott nevet. Tábornokai viszont hamar megtanulták, amit ő már tudott -, hogy nem maradhatnak meg a saját köreikben. Egyiküknek fáraóvá kellett lennie, és elfogadnia a testvérházasságot, amelytől a görögök idegenkedtek. A másiknak viselkedésében és megjelenésében Dareiosz nyomába kellett lépnie. Nagy Sándor minden alattvalójától megkövetelte, hogy leboruljon előtte, akár makedón volt, akár perzsa és példáját követnie kellett minden utódának a perzsa trónon. Istenként imádták Sándort is, annak bizonyítékául, hogy a király nem lehet más, mint aminek alattvalói látni akarják. A keleti típusú királyoknak és hellenisztikus vagy hellenizált hivatalnokoknak ez a rendszere tartotta fenn a Nílustól az Indusig terjedő görög birodalmat, amely épp a legkeletibb tartományban, Baktriában volt a legszilárdabb. Bár a birodalom nem terjeszkedett tovább, a gócpontokat szilárdan kézben tartotta.

Ebben a korszakban, az európai uralom idején a makedón előrenyomulás logikus folytatása egy harmadik terjeszkedési hullám lett volna. Jönnie kellett volna egy másik nyugati népnek, amely bekebelezi a hellenisztikus királyságokat, áthalad rajtuk, tovább vonul kelet felé, eléri a Gangeszt és megteremti a kapcsolatot Kínával. Csakhogy a történelem nem ilyen szabályszerű. Nagy Sándor hadai ugyanis elözönlötték Ázsiát, de Európából nem űzték el az ázsiaiakat. Hátramaradt az, amit a modern katona, "az ellenállás sejtjének" nevezne. A föníciaiak - annak a korábbi ázsiai támadásnak a vezetői, amelynek a görögök olyan keményen ellenszegültek az Égei-tengernél - új támaszpontot hoztak létre Karthágónál, s onnan tovább nyomultak előre Spanyolországig. A karthágóiak épp akkor próbálták meg kiűzni a görögöket Szicíliából, amikor Kr. e. 480-ban megindult a perzsa támadás Görögország ellen, és Gelon ugyanazon a napon győzte le őket, amikor a perzsák súlyos vereséget szenvedtek Szalamisznál. Eredeti támaszpontjukat Türosznál Nagy Sándor keleti hadjárata során bevette és elpusztította, Karthágó azonban erős, virágzó város maradt. Dél-Olaszország és Szicília a görögök kezén volt, de Észak-Afrika a karthágóiakén. Arae Philenorumtól nyugatra (a mai El Agheila közelében) nekik juttatta egy Kr. e. 500-ban kötött egyezmény, és erről a területről módszeresen kiűztek minden birtokháborítót. Így az európai terjeszkedés következő hullámában az új hódítóknak, a rómaiaknak először Karthágóval kellett felvenniük a harcot. Csak azután indulhattak a hellenisztikus birodalom ellen, s mire bekebelezték, az ő lendületük is kifulladt. Nem jutottak tovább keletre, mint korábban Nagy Sándor. Sőt, addig sem jutottak, hisz jóval kevesebbet értek el, mint akár III. Antiokhosz. A nyugati barbár törzsek közt számottevő ellenállás nélkül terjedt el kultúrájuk. Keleten azonban, amikor végül odaértek, egyre fokozódó ellenállással találkoztak: Ázsia újjászületésének jeleivel.

Ázsiai típusú nép volt a karthágói is, mint korábban a föníciaiak, és elszántan szembeszegült a görögök eszményeivel. A zsidókkal rokon nép kétségtelenül idegen volt, és az is akart lenni. Sajnos nagyon kevesen tudunk róluk, azt is főképp görög és római ellenségeiktől. A vádaskodás középpontjában emberáldozat állt: az, hogy mindennél értékesebb ajándékként feláldozták a saját csecsemőiket.

"A karthágói vallásra teljes egészében jellemző az emberi lény gyengesége és megalázkodása a mindenható és szeszélyes istenek előtt, akiket minden áron ki akar engesztelni. Erről a kiszolgáltatottságról tanúskodnak a karthágói nevek is: Hasdrubal azt jelenti "Baál a segítségem", Hannibal azt, "Baál kegyeiben álló", Hamilkar azt, hogy "Melkart szolgája", és hasonló vallási értelemmel bírt a legtöbb név, amelyet viseltek ...

Szomszédaik mindig idegennek tartották őket, ezért is ítélkeztek fölöttük szigorúan, mint Plutarkhosz ellenséges summázata bizonyítja, aki a Kr. u. 2. században régebbi szerzőkre hivatkozva állapítja meg: "A karthágóiak kemény és komor nép, alázatosan engedelmeskednek vezetőiknek, kegyetlenül bánnak alattvalóikkal, rendkívül gyávák a rettenet Óráiban, és roppantul kegyetlenek a haragvás idején; konokul ragaszkodnak elhatározásaikhoz, rideg kedélyűek, nem érdeklik őket a szórakozások és az élet örömei."[57]

Ami a kegyetlenséget illeti, ezen a téren a görögök meg a rómaiak sem voltak feddhetetlenek. A csecsemők "kitevésének" náluk elterjedt szokása semmivel sem humánusabb, mint a feláldozás Baálnak. Csakhogy más volt az indítéka. A görögök a születésszabályozás egy formáját gyakorolták: korlátozták a család méretét és kiselejtezték a testi fogyatékosokat. Ésszerűen cselekedtek, bár sokan azt mondanák, helytelenül. Nem gondolták, hogy lelkes istenek bíztatják őket. A karthágóiak azonban szentül hitték, hogy meg kell békíteniük isteneiket, és erre a célra csak a legszebb csecsemők alkalmasak. Az eredmény sem volt ugyanaz, a mögötte rejlő gondolkodás pedig merőben ellentétes. A karthágóiak eljárása megmutatja, milyen képet alkottak Baálról. Istenük valamivel kevésbé megnyerő, mint az Ó-Testámentumé, márpedig hasonlítania kellett hozzájuk, hiszen a saját képükre alkották. A karthágóiak nyilván mélyen vallásosak voltak, bár nem egyistenhívők. A görögökhöz csak abban hasonlítottak, hogy nagyon szerették a lovakat és a hajókat - még hajóik orrát is lófejjel díszítették. Nagy hasznukra vált, hogy kitűnő hajósok voltak, és szinte kizárólag ők jutottak hozzá a líbiai lovakhoz.

Kr. e. 400-ban a több mint félmillió lakosú Karthágót már a világ leggazdagabb városaként emlegették. Hanno idején (Kr. e. 538-521) fejlődött a leggyorsabban, ez a király rendelte el először Nyugat-Afrika felkutatását. Karthágó később köztársaság lett, ők alkották az első nem-görög alkotmányt, amelynek még a görögök közt is akadtak csodálói. A jelek szerint a kereskedők és állattenyésztők oligarchiája volt. "A karthágói állam urainak, a pénzmágnásoknak viselkedésére általában jellemző volt a szolgalelkűség a hatalmasokkal és gőg a gyengékkel szemben, s a munka mélységes megvetése ... [58]

"A fiatalokat elsősorban arra igyekeztek ránevelni, hogy szívesen fogjanak vállalkozásba távoli vidékeken, az üzleti életben agyafúrtak vagy akár szélhámosok legyenek, hajhásszák a pénzt, imádják a vagyont, és rugalmasságot meg kitartást egyesítő politikai intelligenciájukkal képesek legyenek hasznot húzni a látszólag kedvezőtlen körülményekből is ... A latin szerzők talán eltúlozták, de nem ők találták ki a pun becsület, a "fides Punica" fogyatékosságait. A karthágóiaktól az ókori világ minden népe idegenkedett; a görögök éppolyan ellenszenvvel beszélnek róluk, mint a rómaiak ... "[59]

A legkorábbi karthágói érmék a Kr. e. 4. századból származnak, és egy ló és egy pálmafa lenyomata van rajtuk. Először Türoszban díszítették a hajók orrát lófejjel, de végül Cadizban terjedt el a szokás. A "Hippik" (ahogy ezeket a hajókat nevezték) a jelek szerint körül tudták hajózni Afrikát; egy hajóroncsról, melyet a kelet-afrikai parton találtak, az orrszobor Kr. e. 112 körül Egyiptomba került, s a szakértők megállapították, hogy egy cadizi hajó töredéke.[60] Vagyis a karthágóiakból a vállalkozó szellem korántsem hiányzott. De a képzelőerő nyilvánvalóan igen. Fennmaradt műalkotásaik nem silányak, de nem is igazán szépek - inkább árucikkek, mint művészi munkák.[61]

Nagyítható kép

A föníciaiak és görögök közt nagy volt a különbség, de a karthágóiak meg rómaiak közt még nagyobb. A pun háborúkban kiéleződött Kelet és Nyugat ellentéte. Már nem a hatalomért folyt a küzdelem, hanem a túlélésért. Mi lehetett ennek az oka? Talán főképp az, hogy a rómaiak messzebb voltak az ókori Kelettől. "A keleti kultúra nyugatra érkező sugarainak Görögország után először az Apennin-félszigetre kell rávetődniük" - írja V. Gordon Childe.[62] Ez így is van. Csakhogy a kultúra ezúttal közvetítőn át érkezett. Annak idején a görögök civilizációjukat Egyiptomtól és Mezopotámiától vették át, ábécéjüket a föníciaiaktól. A rómaiak civilizációja pedig egy másik európai néptől, a görögöktől származott, ők már sokkal távolabb kerültek a keleti befolyástól. A közép-itáliai barbár törzseknek ez a csoportja Kr. e. 509 körül lett köztársaság, addig királyság volt. Róma városának kultúrája a dél-itáliai görög gyarmatokról származott, melyek közül a legkorábbi körülbelül Kr. e. 760-ban jött létre. A rómaiak arisztokratáik vezetésével lassan egész Itáliát meghódították, többek között a déli görög kolóniákat is; így Rómában erősödött a görög befolyás. A városok magukkal hozták régi háborúskodásukat a karthágóiakkal, amely lényegében a Szicília fölötti uralomért folyt.

A további konfliktusban döntő szerepet játszottak a földrajzi tényezők. Mint Hogben nyomán Childe kifejti:

"Az ember úgy hajózhat el a part mentén az Égei-tengertől Itáliáig és Sziciliáig, hogy soha nem veszíti szem elő a szárazföldet. Ha tovább megy nyugatra, nekivág az ismeretlen óceánnak, és az égen sem talál a Sarkcsillaghoz hasonló pontot, amely segítené a tájékozódásban. Szicilia nyilván határt szabott a Földközi-tenger északi partjai mentén kialakult rendszeres összeköttetésnek."[63]

A föníciaiak nyugati útvonalán, az afrikai parton nem volt ilyen akadály. Részben ezért haladtak gyorsabban és jutottak messzebb a karthágóiak, akik megosztották erejüket a Máltától Gádesig és azon túl szétszórt települések közt. De magával Karthágóval szemben ott állt Róma összpontosított ereje, s ennek nyilvánvaló ugródeszkája Szicilia volt. Az első pun háborúban (Kr. e. 264-241) a rómaiak nagy nehézségek árán bekebelezték Sziciliát. A színpad készen állt a második szakaszhoz, de a karthágói hadak élükön Hannibállal megsemmisítő támadást indítottak Spanyolországban. Legjobb csapatai közt volt a Maharbal vezette numídiai lovasság. Hannibal 12 000 lovassal és 90 000 gyalogossal előrenyomult a szárazföldön és hadai északról elözönlötték Itáliát. A hadjárat eltartott tizenöt évig, de Scipio végül betört seregével Spanyolországba majd Afrikába. Masinissa parancsnoksága alatt álló saját numídiai lovasságával Scipio végül Zamánál (Kr. e. 202-ben) legyőzte nagy ellenfelét, és ezzel véget vetett a második pun háborúnak. Karthágó meggyengült, és csak Kr. e. 149-146-ban került sor a harmadik pun háborúra, amely Karthágó pusztulásához vezetett: épületeit lerombolták, földjét feldúlták és sóval behintették. A Földközi-tenger nyugati részén Róma lett az úr, és felügyelete alá vonta Szürakúszától nyugatra a kereskedelmi utat, amely keletre vitt Korinthosz, a Milétosz örökébe lépő Epheszosz, Rhódosz, a Don torkolatánál fekvő Tanaisz, a Fekete-tenger keleti részén Dioszkuriasz és Phaszisz, vagy Szeleukeia meg Antiochia szíriai kikötője és mindenekfölött Alexandria, a Vörös-tenger kapuja felé. Ott hevert az egész hellenisztikus világ, semmivé lett lendületével de érintetlen kincseivel, tökéletes ugródeszkául a további ázsiai hódításhoz. Rómára várt a feladat, hogy új világbirodalmat alapítson, európai nagy hatalmat, amely magába foglalja Nagy Sándor hajdani birodalmát, de kiegészül egész Európával: Itáliával, Galliával és Spanyolországgal meg Észak-Afrikával föl az Atlanti-óceánig, és mindennel, ami azon túl lehet.

A rómaiak nyugatiak voltak, talán még inkább, mint a görögök. Megtartották, bár néha nem egészen értették az alapvető görög intézményeket, azután kiegészítették őket a saját felfogásuk szerint. Életmódjukra jellemző volt az öltözködés és viselkedés republikánus egyszerűsége, melyhez lényegében arisztokratikus lelki alkat társult. Átvettek a görögöktől néhány demokratikus eljárást: a nyilvános gyűléseket, választásokat és szavazásokat. Tőlük tanulták a világi szemléletet is: hogy elsősorban azzal foglalkozzanak, amiről a saját szemükkel meggyőződhetnek, és hogy a papságot kizárják a társadalom fontos tényezői közül. Nem volt magasabb rang, mint a polgáré, és nem volt állandó hivatal. Talán Spárta példáját követték, amikor megvetést mutattak a választékos és mesterkélt öltözködéssel, illemszabályokkal, ételekkel vagy beszéddel szemben. A megvesztegethetetlen római Scipio Africanus idejéből fennmaradt képe borotvált arcával, rövidre vágott hajával, színtelen öltözetével, üres gazdagságot megvető, könyörtelen és hallgatag természetével rányomta bélyegét a nyugati világra. Ez a római épp olyan ridegen elutasította a költészetet, zenét és képzőművészetet, mint a címeket és hatalmi jelvényeket, az arany, drágakő és illatszerek hívságait. Neki csak a hírnév maradt, melyre a harcmezőn, a törvényszéken, a politikai tisztségben és a szenátusban tehetett szert. Legendás eszményét jól példázza annak a Cincinnatusnak a története, aki a halálos veszély óráiban megmentette Rómát, azután visszament az eke szarvához, hogy megkeresse a kenyerét. Még vagy tucatnyi szűkszavú legenda beszél a bátor, megvesztegethetetlen, egyszerű és hazaszerető férfiakról. Bár a rómaiak nem mindig feleltek meg az önmagukról kialakított eszménynek, fontos, hogy ismerjük ezt az eszményt. Hiszen más népek később a legendát utánozták, nem a valóságot.

A rómaiak egyenjogúságának látszata már a kortársakra is nagy hatással volt. A Makkabeusok könyve I:8 szerzője a római szenátus leírásakor megjegyzi: "Egyikük sem viselt soha diadémot, és nem öltöztek bíborba a saját dicsőségükre." Ez igaz, de azért a szenátor viselt a tógáján egy keskeny bíborszegélyt, és jól tudta, mi válik dicsőségére. Növelte a befolyását, ha régi családból származott, köztisztviselőként vagy konzulként teljesített szolgálatot. Vagyis Rómában az arisztokrácia rangját a kézzelfogható teljesítmények alapozták meg: a mélyreható, bár nem nagyon széles körű ismeretek, a szigorú képzés, a nehezen megszerzett tapasztalat és a fegyelem, melyet a szenátorcsaládok magukra és egymásra kényszerítettek. "A barátaim barátja vagyok"- mondta Dareiosz; a római hűsége azonban személytelen volt. Az államnak tartozott vele, a szenátusnak és a népnek, valami elvont erkölcsi nemesség eszményének. A köztársasági kor római emberei mind egy oldalon álltak, nem úgy, mint a görögök. Végső soron minden ragaszkodásuk és meggyőződésük, reményük és félelmük Rómához fűződött - nem egyetlen személyhez, hanem egy városhoz.

Róma az egységnek és fegyelemnek köszönhette európai vezető szerepét. A római légiók élükön Flaminiusszal már a második pun háború vége előtt beavatkoztak Görögországban. Ezután már nem maradhatott el a hódító hadjárat: Korinthoszt Karthágóval egyidőben rombolták le, és amikor Kr. e. 146-ban a görögök vereséget szenvedtek, a rómaiak bekebelezték Makedóniát és Görögországot egyaránt. Kezdettől fogva reménytelen kísérlet volt, hogy a Földközi-tenger vidékét a városállam politikai intézményeivel kormányozzák. A rövid időre választott és elvben a népgyűlések felügyelete alatt álló, fizetés nélküli köztisztviselők rövid szolgálati idejű polgárőrök hadaival próbálták megfegyelmezni a távoli provinciákat. A rendszer kudarca fájdalmasan nyilvánvaló lett Kr. e. 88-ban, amikor a pontoszi VI. Mithridatész elrendelte az Ázsiában lévő rómaiak és itáliaiak lemészárlását. Állítólag egyetlen nap alatt százezren haltak meg az ázsiaiak vagy a görög proletárok kezétől. Mindez előre jelezte a rómaiakat fenyegető ázsiai ellentámadást, a szövetségre lépő párthusok, armeniaiak és zsidók támadását. Az első, logikus válaszlépés a hadsereg újjászervezése volt. A katonaságot Marius konzul tette fizetett mesterséggé. Az ő helyét végül átvette egy másik tábornok, Sulla, aki kineveztette magát diktátornak. Az ezt követő hatalmi küzdelemben Pompeius legyőzte pontoszi Mithriadészt (Kr. e. 66-62), vetélytársa Julius Caesar pedig eredményesen szolgált Spanyolországban. Becsvágyuk ellentétes irányba hajtotta őket, ezért lehetségesnek látszott a kiegyezésük. Egy harmadik tábornokkal, Crassusszal Kr. e. 60-ban megalakították az első triumvirátust, azután Caesar meghódította Galliát és Britanniát. Crassus pedig megszerezte a szíriai provinciát és támaszpontnak tekintette, ahonnan Nagy Sándor hajdani birodalmának meghódítására indulhat.

A hellenisztikus birodalom természetesen már nem létezett abban a formában, ahogyan Nagy Sándor hátrahagyta. Három részre hullott. A nyugatiak - Makedónia Pontosszal (Pompeius hadjárata óta) és Egyiptom meg Szíria - már a római befolyási övezetbe tartozott. Csak a legkiválóbb makedón dinasztia, a Szeleukidák királysága maradt meg. Örökségük lényegét a Szeleukoszból a Tigrisig, onnan Baktriába és tovább keletre vezető kereskedelmi út és katonai főútvonal jelentette.

"A Szeleukidák kezében voltak azok a nagy interkontinentális utak, melyek Iránon át Kína és India felé vezettek. Ezeket az utakat állandóan javították és bővítették, s a Vörös-tengertől Indiáig mindenütt katonai őrállomások őrizték. A sivatagban gondoskodtak a vízutánpótlásról, és a karavánok számára pihenőállomásokat építettek ... A Szeleukidák a Kaszpi-tenger északi részén Dél-Oroszország felé haladó utat ugyan nem birtokolták, kezükben tartották viszont azt az utat, mely a Kaszpi-tengert átszelve, a Kürosz és a Phaszisz folyását követve, végül a Fekete-tenger partjait érte el ... A Perzsa-öbölben komoly flotta állomásozott, ez biztosította kelet felé Indiával, nyugat felé pedig a Vörös-tengerrel a kapcsolatot."[64]

A görög népesség beáramlását kihasználva továbbfejlesztették Nagy Sándor urbanizációs politikáját: városokat alapítottak a kereskedelmi úton és a Perzsa-öböl mentén. Az ősi Rhagai - amely jelenleg Teherán egyik külvárosa - sokatmondó új nevet kapott: Europosz. Az új arisztokrácia és a középosztály főképp görögül beszélt, és ez volt a kereskedelem és törvényhozás nyelve is. A görög kultúra nem terjedt el az iráni népesség egészében, amely passzív ellenállást tanúsított a hellenizmussal szemben. Végül meggyengült a Szeleukidák királysága. Ennek az első következménye a Baktria függetlenségéhez vezető felkelés volt. A második a legközelebbi nyugati provincia, Párthia elvesztése, amelyet leigázott egy betörő szkíta lovascsapattól, a parni törzstől. Ez röviddel Kr. e. 250 után történt, és II. Szeleukosznak nem sikerült visszaszereznie az elveszett területet. Utóda, III. Antiokhosz több sikerrel járt, de magára vonta Róma neheztelését. Kr. e. 190-ben Magnésziánál vereséget szenvedett, és megtagadták az engedelmességet más tartományai is. A párthiai VI. Mithridatész élt az alkalommal, Kr. e. 160 és 140 közt meghódította Médiát, Babilóniát és Asszíriát, legyőzte II. Demétrioszt és megszerezte a hatalmat az Eufrátesztől Hératig. Demétriosz fivére, VII. Antiokhosz végső támadásra indult a párthusok ellen; kezdetben sikerrel járt, de Kr. e. 129-ben megsemmisítő vereséget szenvedett. Ezzel véget ért a Szeleukidák királysága. "Európa végérvényesen az Eufratészig szorult vissza"[65] - állapítja meg Ghirsman.

A párthusok nem nyomultak be azonnal Szíriába - vissza kellett verniük a szkíta nomádok újabb keleti előrenyomulását -, de II. Mithridatész megszilárdította királyságát és fölvette a "királyok királya" címet.

"Mithridatész i. e. 115 körül fogadta a kínai császár követeit, és szerződést kötött velük. A szerződés kikötései nagymértékben megkönnyítették a nemzetközi kereskedelmet, melyben Irán mint elsősorban közvetítő állam, igen fontos szerepet töltött be."[66]

Tehát folytatódott a kelet-nyugati kereskedelem. De már egy új világhatalom volt a közvetítő; nem a makedóniai birodalom meggyengült töredéke, hanem olyan erő, amely majd gátat vet Európa további keleti terjeszkedésének.

Amikor Crassus Kr. e. 54-ben szíriai prokonzul lett, Irán meghódítását tervezte. Némi hírnévre tett szert azzal, hogy sikerült levernie egy rabszolgafelkelést Itáliában. De valójában inkább pénzemberként és földspekulánsként ismerték. Iránban új lehetőséget látott a fosztogatásra és főképp esélyt arra, hogy Pompeiusz-szal és Caesarral vetélkedő katonai hírnévre tegyen szert. A római haditechnika messze elmaradt Nagy Sándorétól, nagyrészt azzal a taktikával küzdöttek, amellyel végül legyőzték Karthágót: gyalogsági rohamra, amely alig volt több a görög falanx továbbfejlesztésénél. Crassus hét légiójával és négyezer főnyi lovasságával (összesen 42 000 katonával) Carrhaenál szemben találta magát a makedón rendszerű párthus hadsereggel, mely a nehézlovasság, lovas íjászok és gyalogság egyensúlyán alapult. A római hadakat nem is legyőzték, hanem lemészárolták.

"A hagyomány szerint a hírvivők éppen akkor érkeztek a szerencsétlen triumvir [Crassus] fejével és egyik karjával II. Oródészhez, amikor az udvartartása körében, Armenia királyának társaságában éppen Euripidész Bakkhánsnők című darabjának előadásán vett részt."[67]

Ebben az esetben a görög-iráni ötvözet erősebbnek bizonyult Nyugat tiszta fémjénél. A történet meglepő folytatását Homer H. Dubs tárta fel. Kr. e. 38-ban egy kínai tábornok, Kan Jen-sun bevette egy lázadó törzsfőnök főhadiszállását, Jzh-jzh [sic!] városát a Szogdiánéban a Talasz folyónál. A foglyul ejtett katonák közül 145 különleges elbánásban részesült. Egy újonnan alapított határvárosban telepítették le őket, amelyet Licsiennek neveztek el, vagyis Róma kínai nevét kapta. Ezek a katonák kétségtelenül legionáriusok voltak, akik Carrhaénál fogságba estek, majd a párthus seregben harcoltak, azután Jzh-jzh [sic!] szolgálatába álltak. "A rómaiak jelenléte az ősi Kínában rávilágít, tulajdonképpen milyen kicsi volt a világ már abban az időben is"[68] - állapítja meg Dubs így: "Két nagy birodalom uralta a világot, az új római és az újjászülető kínai" - írta H. G. Wells a Kr. e. második és első századról. A továbbiakban ismertette befolyásuk határait és hozzáfűzte: "Akkoriban előfordulhatott, hogy két hatalmas, egyidőben és egyazon világban fénykorát élő rendszer szinte mit sem tudjon egymásról." Talán előfordulhatott volna, de valójában többet tudtak egymásról, mint a régi történészek hitték. Összekötötte őket a kereskedelmi út, az a tény pedig, hogy Mithridatész Kínából és Rómából érkezett követekkel egyaránt tárgyalt, mintha közvetlenebb kapcsolatra is utalna. Római zsonglőrök megfordultak Kínában, ha más szabad római nem is, és a párthus követek eljutottak keletre és nyugatra egyaránt. Róma és Kína legalább közvetve kapcsolatban állt egymással.

Carrhae hamar véget vetett a rómaiak keleti terjeszkedésének. Caesar a pharsalusi csatában leszámolt Pompeiusszal, s az ő Egyiptomba menekülésének közvetett eredményeként ezen a területen is erősödött a római befolyás. Caesart Kr. e. 44-ben megölték köztársasági ellenfelei, kitört a polgárháború, amelyből Caesar unokaöccse, a későbbi Caesar, Augustus került ki győztesen, az ő kezébe került a legfőbb hatalom. Ekkor lett császárság a római köztársaságból. Keleti határát Bithünia és Kürénaika jelentette, de csatlós országai közé tartozott Armenia, Szíria és Egyiptom. Róma és Párthia közt Traianus idejéig feszült béke volt. Az ő uralkodása alatt elszánt erőfeszítések történtek a római uralom helyreállítására Keleten. Traianus betört Párthiába, bevette a fővárost Ktésziphónt, levonult a Tigris mentén és talán további előrenyomulást tervezett Indiába. Ekkor azonban a kürénéi, egyiptomi és ciprusi zsidók fellázadtak, s a mozgalom elterjedt az egész sémita világban. Amikor Traianus visszament, hogy megbirkózzon az új helyzettel, útközben meghalt, utóda, Hadrianus pedig készségesen tudomásul vette, hogy a határ az Eufrátesz. Ezen a területen további harcok folytak, és Ktésziphón még két alkalommal római kézre jutott (Kr. u. 165 és Kr. u. 197). De a rómaiak lendülete kifulladt, és ezek a végső erőfeszítések már nem hoztak tartós eredményt.


8. A császárkori Róma

Annak a lehetőségnek, hogy a rómaiak kiterjesszék befolyásukat Párthiára, a carrhaei csata lényegében véget vetett. Indítottak még hadjáratokat ezen vidéken, amikor Párthiát belső viszályok gyengítették, de maradandó eredményt egyik sem hozott. Viszont római fennhatóság alá kerültek azok a - korábban már többé-kevésbé hellenizált - hatalmas területek, melyeket régebben a perzsa birodalom egyesített, vagy a korábbi ázsiai birodalmak. Észak-Afrika, Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia a rómaiak ellenőrzése alatt állt. Csakhogy befolyásuknak határt szabott két tényező, melyekre ettől az időtől figyeltek föl a történészek, bár egyik sem volt már új keletű. Nevezhetjük őket kulturális kiáramlásnak és a tömegek befolyásának.

Lássuk őket egyenként. Aki történelemmel foglalkozik, tudja jól, hogy a legragyogóbb találmányok (mint az ábécé) gyakran két kultúra határvidékén születnek - főképp Kelet és Nyugat határán. Egy adott területet meghódít és elfoglal előbb egy ázsiai, majd egy európai eredetű nép, azután ismét fordul a kocka. Olyan ez, mint a földet megtermékenyítő áradás és nyomában a gazdag termés. A vitatott területek lakossága váltakozó eszmerendszerekkel találkozik, s végül kénytelen kialakítani a szintézisüket vagy választani közülük. Már nem hiheti, hogy csak egy lehetséges életforma van. Sok fájdalmas tapasztalat - hadjáratok és vérfürdők, nézeteltérések és viták - után gondolkodása rugalmasabb és frissebb lesz, mint a nyugodtabb körülmények közt élő népeké. Augustus korában már több népre jellemző volt ez a szellemi frissesség - például a görögökre, szíriaiakra és párthusokra. A másik figyelemre méltó tényező a legyőzöttek hatása a győztesekre. Ezzel nem kell számolnunk, ha a meghódított nép korábban civilizálatlan volt. A britektől vagy galloktól valószínűleg keveset tanultak a rómaiak. De más a helyzet, ha a leigázott népnek megvan a saját kultúrája, épp olyan magas színvonalú, mint a megszállóké. Keleten a rómaiak kezdettől fogva többé-kevésbé nyugatosodott ázsiaiakkal és keletiesedett görögökkel találták szemben magukat - amilyen például Kleopátra volt. Továbbá olyan népekkel, melyeknek civilizációja semmivel sem maradt el az övéktől.

Ezeknek a hatásoknak a tanulmányozása során hamar belátjuk, hogy "tisztán" európai hagyomány soha sehol nem létezett. És ha mégis, kezdettől fogva hatottak rá a most leírt tényezők. Ghirsman a Szeleukidák Perzsiájáról szólva megemlíti, hogy a pamut, citrom, dinnye, olajbogyó, datolya, füge, kacsa és ökör mind ebben az időben érkezett Itáliába Ázsiából. "A legyőzött Kelet meghódította a Európát."[69] Tisztán európai hagyomány nem létezett soha, de tisztán ázsiai igen. Kína talán kapcsolatban állt a világ többi részével, de nem olyan mértékig, hogy hatottak volna rá. Mint látni fogjuk, nyugaton kínai befolyás érvényesült, de az európai hatás nem jutott el abban az időben Távol-Keletre, legfeljebb talán a Maláj-félszigetre. Mindez nem változtat a római kor döntő jelentőségén. A viszonylag rövid kezdeti szakaszban érvényesült először a római eszmény hatása, a másodikban Róma vegyes kultúrájú népek, az utolsóban pedig közvetlenül Ázsia befolyása alá került. De addigra már védekezésbe szorult, és megkezdődött az újjászülető Ázsia előrenyomulása nyugat felé.

Első pillantásra nyilvánvaló, hogy Róma nem volt technológiai fölényben ázsiai alattvalói fölött. A rómaiak bátor és eltökélt katonák voltak, de nem sok haditechnikai vagy taktikai újítással dicsekedhettek. Nézzük például a háború idején létfontosságú acélt. Valaha a görögök Szkítiából és a Fekete-tenger partjáról szerezték be. A hellenisztikus korban a legjobb acélárú Kalübeszből, Szinopéból, Lüdiából és Lakóniából származott. Ezen a helyzeten a rómaiak sem változtattak.

"Közismert tény, hogy a Római Birodalomban a belföldinél sokkal jobbnak tartották és importálták a kínaiak és párthusok készítette acéltárgyakat. Tudjuk, hogy az ókorban a kínai és indiai acélművesség egyaránt kitűnő volt. Bár India talán elsőbbséget élvezett, hisz innen származott a híres damaszkuszi acél ... "[70]

A rómaiaknak olyan hatásos fegyvert sem mondhattak magukénak, mint a kínai íjpuska háromrészes elsütőbillentyűjével. A római katonák közül csak a Jzh-jzh-ben [sic!] szolgálatot teljesítő elveszett legionáriusok voltak kitéve a kínai íjpuskák nyilainak, és ők azonnal fedezékbe vonultak. Szabályos csatában semmi esélyük nem lett volna.

Régebben szokás volt bizonyos technológiai fölényt tulajdonítani a rómaiaknak, de a tények ennek is ellentmondanak; a rómaiak nem is dicsekedtek ilyesmivel.

"Saját szerzőik azt tartják, a rómaiak nem találtak fel semmi újat. Csak egyesítették a karthágóiak kövezett útjait és a perzsa őrállomás-hálózatot. De az első igazi út megépítésének érdeme a karthágóiaké ... Sevillai Szent Izidor ... beszámol róla, hogyan kövezték ki az utakat elsőnek a karthágóiak, és hogyan vették át tőlük a módszert előbb a rómaiak, majd az egész civilizált világ ... De kövezett utak léteztek már korábban is ... "[71]

A római útépítésekre nagyrészt Augustus és Tiberius idején, Kr. e. 27 és Kr. u. 37 közt került sor, de a munka főképp a meglévő úthálózat fejlesztéséből állt. Keleten már megvolt a perzsa utak rendszere, sőt, az összeköttetés is a még lenyűgözőbb kínai úthálózattal. Ralph Turner írja:

"A rómaiak idején addig nem látott szintre jutott a közlekedés fejlődése, akárcsak a mezőgazdaságé, iparé vagy kereskedelemé. De az eredmények, mint a gazdasági tevékenység más területein, itt is a régi eszközök módszeres alkalmazásából származtak. A Rómából sugárszerűen szétfutó széles utakat, melyeken hat hét alatt el lehetett jutni a fővárosból a legtávolabbi provinciába is, a hellenisztikus időkben továbbfejlesztett perzsa útrendszerből alakították ki. A hivatalos iratokat továbbító futárszolgálat minden tekintetben a perzsa mintát utánozta. A hajózás és tengerészet nem sokat változott a hellenisztikus időkhöz képest. A közlekedési eszközökön Róma rendőri védelmet biztosított - bár ez gyakran csődöt mondott -, szabályos távolságban elhelyezett posta-állomásokat meg fogadókat, és segítséget az utazáshoz, például idegenvezetőket, útikönyveket és útjelző táblákat. A mérföldkövet és az útjelző táblát a rómaiak találták föl ... Csakhogy úthálózatuk nem gazdasági, hanem katonai célokra épült ... Traianus idején körülbelül negyvenhétezer mérföldnyi út volt a birodalomban ... Technikai kivitelezésüknek nem akadt párja a világon ... "[72]

Az útfelület és vízelvezetés mellett a mérföldkő is jellegzetes római találmány, segített az egynapi menet megtervezésében, de olyan számokkal jelölték, amelyeket a matematikusok semmire sem használhattak. A mérföldkő a szabályozás és szervezés igényét fejezi ki. Nem tudományos ismeretekről tanúskodik, főképp akkor nem, ha a jelzése XXXVIII vagy XLIX. A mérföldkő magában mérnöki ismereteket sem bizonyít.

Mit nyújthattak a rómaiak, ami sajátosan európai volt? Egyáltalán, milyen mértékben szilárdították meg a formálódó európai gondolkodás fogalmait? A görögöktől átvették az egyéniség fogalmát. A "jellemre" helyeztek nagy hangsúlyt - nem például a nevelésre - s ezzel még jobban megkülönböztették az egyént mindenki mástól. Szobrászatuk jellegzetes műfaja a mellszobor és a dombormű. Az akt átadta helyét a valósághűen megformált emberi arcnak: a római arisztokrata szigorú, hajthatatlan vonásainak. A diadalmenet művészi ábrázolásának középpontjába náluk nem az elvont győzelem kerül, hanem a hadvezér elszánt arca. Az isteneknek csak formális tisztelettel adóztak. Valójában több tisztelet járt az egyén "géniuszának" vagy vezérlő szellemének, amely saját személyiségének kiterjesztése volt. A győztes hadvezér bevonulása Rómába a hamisítatlan római erények diadalmenete: a komolyságé, bátorságé, állhatatosságé és kötelességtudaté. Jaj a legyőzötteknek! A rómaiak jobban értettek az ellenség megalázásához, mint megnyeréséhez. Karthágót a földdel egyenlővé tették.

Amint láttuk, az egyén fölött ott volt az elvont Állam, s az egyén és állam viszonyát a törvény szabta meg. A görög agora vagy piactér, a közélet centruma Rómában a fórum lett. Itt a szónoki emelvényről nem az uralkodókra vagy az istenekre, hanem következetesen a törvényre hivatkoztak. A római alkotmány alapját, a Tizenkét Táblát nem egy isten, hanem egy bizottság alkotta. Erre épült az esetjog rendszere, amelynek végső kodifikációja Justinianus törvénykönyve.

A latin nyelvnek vannak korlátai, de jogi érvelésre rendkívül alkalmas, mert pontos, világos és tömör. A rómaiak mint törvényhozók egyedülálló teljesítménnyel gazdagították az európai kultúrát. Lenyűgöző volt az ékesszólásuk is, hiszen a retorika jelentette a formális nevelés alapját.

A korábbi civilizációktól eltérően Rómában pontosan meghatározták, megvédték és érvényesítették a polgárok jogait és kötelességeit. A törvényt a sztoikus filozófia támasztotta alá, amely az egyén méltóságát és kötelességtudatát hangsúlyozta, nem kínált isteni segítséget és nem ígért jutalmat. A törvényt és a köztársasági erényeket támogatta az egyetlen irodalmi műfaj is, amelyben a rómaiak felülmúlták tanítóikat: a szatíra. Az elmélet szigorú mértékletessége és a gyakorlat kapzsi nyereségvágya olyan helyzetet hozott létre náluk, melyet a Juvenalishoz és Martialishoz hasonló nagy szatíraírók alaposan kihasználtak.

A rómaiak azt vallották, hogy az egyénnek nem az istenekkel, nem a tudománnyal, nem a művészettel szemben vannak kötelességei, hanem az Állammal szemben, amely viszont biztosítja a jogait. Sokatmondó tény, hogy saját egyetemük nem volt, csak az athéni. Hiszen a tudós az igazságnak tartozott hűséggel, a római pedig Rómának. A tudományos érdeklődésű rómaiakat arra bíztatták, hogy az állam szolgálatába állítsák ismereteiket, például a boltív, a híd, a vízvezeték vagy a ciszterna megfelelő kialakítására. Ha tudományos érdeklődésük elvontabb volt, foglalkozhattak közegészségüggyel vagy higiéniával. A művészet önmagában nem állt nagy becsben, férfihoz méltatlan tevékenységnek minősült, amely csak a görögöknek való, de felhasználható a köz javára. Az építész és a szobrász tehát kialakíthatta a méltó környezetet a fontos alkalmakhoz: tanácskozásokhoz, szónoklatokhoz, kiáltványok felolvasásához és diadalmenetekhez. Jellegzetes római képzőművészeti forma az ünnepélyes, korinthoszi vagy vegyes stílusú, súlyos, díszes és költséges diadalív, melynek az a rendeltetése, hogy hirdesse az ember és az állam dicsőségét.

A jellegzetes görög intézmények közül a tornacsarnok helyét átvette a közös fürdő, a sportstadionét a szekérverseny pálya, ahol a jelek szerint általában az észak-afrikai lovak győztek. Voltak színházak is, de háttérbe szorították őket az amfiteátrumok, a játékok színhelyei; "játékot" pedig csak egyfélét ismertek a rómaiak.

Némi magyarázatot igényel lelkesedésük a viadalokért, melyekben emberek küzdöttek vadállatokkal, vadállatok egymással, vagy emberek egymással. Ilyesmire a jelek szerint keleten soha nem volt példa és ma sincs. De nyugaton fennmaradt a hagyomány Spanyolországban meg Dél-Amerikában, sőt, szerepjátszásként Hollywoodban is. Az elsődleges okot a római jellemben rejlő kegyetlenségben találjuk, s a játékok tovább szították az ösztönt, amely létrehozta őket. Főképp a gyerekekre voltak nagy hatással. De a játékok nemcsak a nézők kegyetlenségének köszönhették népszerűségüket, hanem a művészetektől való idegenkedésüknek is. A kemény római nem a költészetben, balettben, komédiában vagy zenében, vagyis a kevesek férfihoz méltatlan érdeklődésének tárgyaiban keresett felüdülést. Inkább a lóversenyekben, gladiátorok viadalaiban, szerencsejátékokban vagy nemiségben; ahogy sok férfit manapság is jobban érdekel a szabadfogású birkózás, mint az opera. A "játékok" egyik (nem elhanyagolható) eleme azonban a közösségi jelleg. A római közélethez tartoztak, látogatásuk társadalmi tevékenység volt. A római Flavianus Amfiteátrum vagy Kolosszeum 50 000 főnyi közönség befogadására épült Kr. u. 72-80-ban. Vespasianus költhette volna a pénzt palotára is (amint egy kínai császár tette volna), csakhogy ez nem felelt volna meg a római hagyománynak. Ebből az időből középületek romjai maradtak ránk; a paloták messze elmaradnak mögöttük Diocletianus kora előtt.

Ez tehát a római hagyomány néhány alkotóeleme. Az összképből valahogy hiányzik a varázs. De sugárzik a római elszántság és tetterő. Megépítették az utat minden áron, hegyen-völgyön át, egyenesre, tartósra, szilárdra. A fórum akkor is fenséges méltóságot sugárzott, ha távoli provincián vagy a sivatag peremén épült. Akárhogy ellenállt ember vagy természet, ők teljesítették a kitűzött feladatot. A munkát befejezték, nem takarékoskodtak sem pénzzel sem fáradsággal sem emberélettel sem idővel. A görög erődítményekről írja Freya Stark:

" ... nem tűrnek semmiféle gazdasági korlátozást: elérik a tökéletességet, kerüljön bármilyen költségbe vagy fáradságba, s ettől felragyognak, mintha a halhatatlanság tengelye futna át rajtuk. Az ilyen művekben nincs semmi kisszerű, bennük úrrá lesz a divat fölött az elmélyültség és rettenthetetlenség - a görög falban, a Seljuk-toronyban, a sugárhajtású vadászgép szárnyában és minden találmányban, amely olyan biztosan és örömmel ragadja meg az életet, hogy a halál elveszti jelentőségét.

Önmagáért való tökéletesség ez, melyet a mi takarékos államaink aprópénzre váltanak. Másodrendű kényelmünk tárgyai közül figyeljük, hogyan silányulnak el műalkotásaink és szavaink - még szerelmeink is - és vész ki belőlünk az öröm. De a maradandónak látszó ösvényeknek mindig ott találjuk útjelzőként ezt az örömet, és elfogadjuk a vele járó fájdalmat. "Mert ezt mondja istennő anyám, Thétisz az ezüstlábú, hogy az ikersors halált hoz reám."[73]

A római építményekről nem mondható el mindez. A varázsból már odaveszett valami. A tökéletesség már nem mindennél fontosabb, de megvan még a kiváló teljesítmény szenvedélyes vágya. Ahhoz elég, hogy mellette eltörpüljön minden, amit ma építeni tudunk.

Csakhogy Róma komor méltósága, mint láttuk, ki volt téve a kulturális kiáramlásnak és a tömegek befolyásának. Méghozzá nemcsak a távoli vidékeken. Birodalmi törekvéseik eredményeként a rómaiak szétszóródtak a világban. A katonai és gyarmatosító feladatok, háborús veszteségek és gazdasági lehetőségek elszívták Róma őslakosságát, és vákuumot teremtettek, amely más népeket vonzott ide - rabszolgákat, bevándorlókat, kereskedőket, mesterembereket, tanítókat és papokat - vegyes származású csoportokat és sokféle idegen életmódot. Ők hozták be többek között a hétnapos hetet. Ugyanez a folyamat megy végbe a mai Londonban, és játszódott le annak idején Bostonban meg New Yorkban. Rómát nagyrészt levanteiek, egyiptomiak, örmények és zsidók népesítették be; csillagjósok, tipszterek, naplopók és szélhámosok.

Még fontosabb volt, amit a rómaiak a tengerentúli szolgálatban tanultak, mert ez a vezetőket befolyásolta. A római császár Egyiptomban fáraó volt, Kis-Ázsiában Dareiosz és Xerxész örököse, és ezt a rangot alighanem többre becsülte Róma köztársasági zűrzavaránál. Hiszen ott még mindig legfeljebb Első Polgárnak vagy főparancsnoknak minősült, és csak vonakodva istenítették. Nagy Sándor utódai éppúgy magukra öltötték a perzsa császár palástját, mint hajdan ő maga. Ráadásul úgy találták, hogy a palást illik rájuk, s ha nem viselnék, abból csak kellemetlenség származna. A rossz helyen alkalmazott köztársasági eszmék káros következményeit, jól érzékeltetik Gibbon utalásai Juliánus császárra. Így írja le a szíriai Antiochiát:

" ... Az éghajlat heve a bennszülötteket a béke és jólét legmértéktelenebb élvezetére tette hajlandóvá, s a görögök élénk kicsapongása náluk a syriai örökölt pulyasággal párosult. Divat volt az antiochiai polgárok egyedüli törvénye, élvezet egyedüli czéljuk, s a ruházat és butorzat fénye egyedüli megkülönböztetésük. A fényüzési mesterségek tiszteletben tartattak, a komoly és férfias erények nevetség tárgyai valának, s a női szerénység és tisztes kor megvetése a kelet fővárosának általános megromlását hirdette ... "

A továbbiakban leírja, milyen hatást tesz Julianus Antiocheia divatos társaságára:

" ... A parasztos modorú fejedelem, ki az ily dicsőséget megvetette, és ily boldogság iránt fogékonytalan volt, szokásai által csakhamar megsértette alattvalóinak gyengéd érzelmét, és az elpuhult keletiek Julián szigoru egyszerüségét se utánozni, se bámulni nem tudták."[74]

Amire Julianus végül rájött, azt mások - például Pompeius és Julius Caesar, Marcus Aurelius és Kleopátra - kezdettől fogva világosan látták. A rómaiak mértékletessége Alexandriában vagy Antiochiában téves benyomást keltett. Könnyebb és kellemesebb volt olyan képet mutatni a nyilvánosság előtt, amilyet a népesség elvárt. Inkább az volt nehéz, hogy Rómába visszatérve levessék ezt az alakot. Végül már nem is volt rá szükség, mert Róma is megadta magát a keleti befolyásnak. A császár végül már csak nevében nem volt keleti király.

Nagyítható kép

A római mértékletesség hanyatlását jelképezte a Rómát Kínával összekötő selyemkereskedelem. Kínában Kr. e. 2700 táján fejlesztették ki a selyemhernyó tenyésztést és selyemszövést. Egyiptomba is eljutott, és Kleopátra divatba hozta. Bár a moralisták helytelenítették, mert szemérmetlennek és fölháborítóan költségesnek találták, a selyemköntös (mint ez várható volt), hamarosan nélkülözhetetlennek minősült a római hölgyek körében. A Nankingból behozott anyagot Perzsiában vagy a szíriai Antiochiában szőtték meg és az anyagot szállították Rómába, ahol a jelek szerint arannyal fizettek érte. A rómaiak Cattigarának nevezték el az egyetlen kínai kikötőt, amelyről hallottak, talán Hangcsout, és a kínai évkönyvekben följegyezték egy római követ érkezését Kr. e. 166-ban. A jelek szerint nemhivatalos volt, akárcsak egy későbbi küldetés, de kétségtelenül létrejött valamiféle kapcsolat, és Európa még évszázadokig nem tanulta meg a selyemszövést. A kínaiak nevet adtak Rómának, sőt Marcus Antoniusnak is. Csakhogy 243 napig tartott az út Nankingból a szíriai partokig, és természetesen sokkal szorosabb volt a kapcsolat Róma és India közt, különösen azután, hogy a Kr. u. első század közepe táján létrejött a hajó-összeköttetés. Az Alexandriából induló római hajók eljutottak Malabár-partra és Ceylonba, a kínai hajók pedig a Maláj-félszigetet megkerülve Dél-Indiába. Mezopotámiából a szíriai Palmürán haladt át a kereskedelem, innen jutottak el a fényűzési cikkek végül Puteoliba. A rómaiak a selymen kívül importáltak pamutot, fűszereket, drágaköveket, szépen kidolgozott fémtárgyakat, illatszereket és rabszolgákat. És ugyanezen az útvonalon érkezett néhány szokás, vallás és eszme is.

Milyen mértékben folyamodtak a rómaiak önvédelemből faji megkülönböztetéshez? Megengedték-e a vegyes házasságot római és ázsiai családok közt? A jelek szerint nem. Gibbon szerint Konstantin császár óva intette fiát a kevert házasságtól.

" ... A származás tisztaságának illő tiszteletben tartása megőrzi a köz- és magánélet tisztaságát; míg az idegen vér keveréke a zűrzavar és viszálykodás forrása. Mindig is ez volt a józan ítéletű rómaiak véleménye és gyakorlata; jogelvük tiltotta a polgárok házasságát idegenekkel; a szabadság és erény korában egy szenátor méltóságán alulinak tartotta volna, hogy leányát egy királyhoz adja; Marcus Antonius dicsőségén szégyenfoltot ejtett, hogy egyiptomi feleséget vett magához, és Titus császárt a nép ítélete arra kényszerítette, hogy nehéz szívvel eltávolítsa a vonakodó Berenicét."[75]

Kleopátra valójában görög volt, Berenice pedig öregedő zsidónő, és említése jól érzékelteti, meddig terjedt a rómaiak türelme. Mert a faji tisztaságot fontosnak tartották ugyan, de egyébként elég liberális gondolkodásúak voltak. Csak a zsidókat illetően nem, és fontos, hogy világosan lássuk, miért. Európai nagyhatalomként megkésett erőfeszítést tettek, hogy meghódítsák a világot. Sikertelenségük kijelölte a nyugati világ határait, melyen túl a párthusok voltak. Ha nincsenek a sémita karthágóiak, talán megszerezhetik Nagy Sándor birodalmának többi részét. Karthágót lerombolták, de megmaradtak régi csatlósaik, a zsidók, akik Palesztinától nyugatra szóródtak szét, származásuk és rokonszenvük azonban Ázsiához kötötte őket; megannyi potenciális kém és lázadó, nehezen asszimilálható és megbízhatatlan. A zsidó akkor is - mint a jelek szerint azóta mindig - ellenséges ügynöknek számított az európai arcvonalak mögött, akit csak a Kelet visszaszorulása idején tűrtek meg, de veszélyesnek tartottak, amint fordult a kocka. Alexandriában a Kr. u. első században egyre fokozódó antiszemitizmus Kr. u. 38-ban a zsidónegyed kifosztásához vezetett. A vádaskodások eljutottak Rómába, ahol a császár meg is jegyezte: "Akik engem nem istenítenek, azok végeredményben inkább ostobák, mint elvetemültek." Abban az időben a politikai hűség próbája volt, hogy valaki hódol-e az istennek kikiáltott uralkodó előtt, mint később az, hogy az uralkodóra üríti-e poharát. A párthusok Kr. e. 40-ben lerohanták Szíriát és Jeruzsálem trónjára helybeli királyt ültettek - akit a zsidók örömmel elfogadtak. Vespasianus idején pedig kitört a zsidó felkelés, amelyet Titus Kr. u. 70-ben elfojtott, és még jobban szétszórta a zsidókat. Végül Kürénaikában és másutt kitört a lázadás, amely megállította Traianus hadjáratát, és a párthusok újabb támadásához vezetett. A zsidóknak nagy befolyásuk volt Párthiában és saját településük az Eufrátesz partjain. "Amikor párthus csatalovat látsz egy palesztinai sírkőhöz kötve, elközelgett a Messiás órája." A zsidók Keletről várták a megváltást. Válságos időkben mindig ott voltak az ázsiai táborban, a nyugattal szembeszálló erőként. Szíriában egyetlen haditámaszpont sem számított biztonságosnak, amíg zsidók voltak a közelében. Ők konokul és örökké a másik oldalon álltak.


9. A keleti világ

Ha le akarjuk írni Kelet és Nyugat váltakozó terjeszkedését, a küzdelmet, amelyben először az egyik, aztán a másik oldal volt felül, soha nem tudjuk meghatározni a fordulópontot: azt a pillanatot, amikor az előrenyomulásból visszavonulás lett. Ha egyáltalán kijelölhetünk időpontokat, hármat kell megadnunk: azt az időszakot, amikor az elnyomott civilizációban a neheztelés vagy ellenállás jelei mutatkoznak; azt, amikor a felemelkedő civilizáció befolyása már nem érvényesül széles körben; és azt, amikor megkezdődik az ellentétes irányú mozgás. Ezen kívül gyakorlatban a folyamatot - mint sokszor az árapályt - megzavarják a fő tendenciákat elleplező áramlatok és örvények. Talán nem létezik olyan pillanat, amikor a dagályból apály lesz, gyakorlati okokból mégis igyekeznünk kell meghatározni a meghatározatlant. Amikor megkíséreljük leírni a dugattyú működését, néha nem könnyű eldönteni, melyik az a pillanat, amikor már nem húzódik hátra, hanem megindul visszafelé. Először csak annyit mondhatunk, hogy a dugattyú mozgásba lendült; ebben viszont nincs okunk kételkedni.

Az ázsiai ellenállás a hellenizmussal szemben Kr. e. 324-ben kezdődött, amikor Csandragupta Maurja hozzáfogott Észak-India egyesítéséhez. A hindu uralkodó annak idején találkozott Nagy Sándorral és szívélyesen fogadta az udvarába látogató görögöket, most mégis az ő dinasztiája védte meg Indiát a további nyugati behatolástól. Szeleukosz Nikator megpróbálta visszahódítani Nagy Sándor indiai provinciáit, de Kr. e. 306-ban megsemmisítő vereséget szenvedett. Ez a már Indiában élő görögök tevékenységét nem érintette, főképp a Maurja-birodalom széthullása után. A baktriai görögök Afganisztánon keresztül benyomultak Pandzsábba, s ott királyságot alapítottak, melynek fővárosa (feltehetőleg) Szialkotnál volt. Utolsó támadásuk Kr. e. 150 körül, a legendás hírű Menandrosz király idején Maurja fővárosa ellen irányult. Vereséget szenvedtek, Menandrosz állítólag Kr. e. 130-ban meghalt, és az indo-görögöket röviddel ezután kiűzték Pandzsábból. Csandragupta birodalma túlélte a zűrzavarokat, és unokája, Asóka (273-232) felvette a legtisztább ázsiai nagy vallást, a buddhizmust. Áttérésének időpontjától (Kr. e. 257) kezdődik India terjeszkedése. Egyiptomban a görög befolyás már Kr. e. 303-ban meggyengült, a római pedig, amint láttuk, soha nem volt igazán jelentős. Vagyis Kelet erőgyűjtésének időszaka Kr. e. 324-től 150-ig tartott, és érdemes megjegyezni Kr. e. 257-et, mint hasznos dátumot. Kelet közelebb eső részén Róma még sokáig megőrizte uralmát, de India mindig hű maradt önmagához, és a Nyugattól legfeljebb érméit vette át, meg a buddhista művészet néhány eszméjét. Kr. u. 200-ra már a keletiek voltak a világ urai, és azok is maradtak ezer évig.

Hiba volna a Nyugat sikertelenségét pusztán katonai tényezőkkel magyaráznunk. Hosszú távon az európai eszmék vallottak kudarcot - szinte az egész keleten, és jelentős mértékben nyugaton is. Nem kerülhetjük meg a kérdést: miért? A válasz során először is figyelembe kell vennünk, hogy a világ alapvető gondolati rendszerei különböző helyeken, de nagyjából egyidőben alakultak ki. Főképp Lao-ce (Kr. e. 604-532), Zoroaszter (Kr. e. 570-500), Gautama Buddha ( Kr. e. 567-487), Konfuciusz (Kr. e. 551-479) és Szókratész (Kr. e. 469-399) nevéhez fűződnek. A gondolkodóknak ebben a fényes gyülekezetében a keleti nevek időrendben az elsők, de hivatalos elismerésük sokáig váratott magára. Szókratész eszméi meghódították a görögöket, mondjuk Kr. e. 350-re. A zoroasztriánizmus a Róma elleni iráni küzdelem idején vált hivatalos kultusszá, "és a nép szellemi erőit Kelet védelmének a szolgálatába állította."[76] A buddhizmus Kr. e. 257-ben lett államvallás Indiában, a konfucianizmus Kr. e. 179-104-ben Kínában. A hellenizmus keleti alternatívái tehát kialakultak mielőtt a görög eszmék végleges formát öltöttek volna, de csak később fogadták el őket, néhány esetben talán az ellenszegülés gesztusaként. Vagyis nem volt olyan időszak, amelyben az irániaknak vagy indiaiaknak a görög filozófia és a barbár hiedelmek közt kellett választaniuk. Az ázsiai gondolkodás iskolái létrejöttek már, és talán csak azért lettek népszerűbbek, mert ázsiaiak voltak. De mellettük szólhatott az is, hogy olyasmit kínáltak, ami a görög és római világból nyilvánvalóan hiányzott.

Mit kínálhattak a görögök? Humanizmust, individualizmust, arányérzéket, humorérzéket, a haladás fogalmát és mindazt, ami közéletüket elevenné tette: a piacteret, akropoliszt, tanácsházat, tornacsarnokot, stadiont és színházat. A rómaiak átvették a görög intézményeket és eszméket, kevésbé hangsúlyozva az esztétikai tényezőket, de kiegészítve a fegyelem, törvény és rend iránti új érzékkel. A felelős állású aktív emberek - a görög diplomaták, orvosok és tisztviselők, akik egy Szeleukosznak vagy egy Ptolemaiosz Philadelphosznak dolgoztak; a görög tanítók, akik Szürakuszábain vagy Alexandriában adtak elő (mint Arkhimedész, Euklidész, Eraszthotenész, Apollóniosz és Hipparkhosz); a római tisztek a prokonzultól a centurióig - gyakran beérték a görög-római eszmékkel. Voltak civilizálásra váró népek, tanításra váró diákok, megépítésre váró hidak és színpadra vihető drámák; voltak elnyomható lázadások, példamutatásra való alkalmak, elvágható torkok és elvégzendő munkák. Az élet érdekes volt és változatos, az isteneknek csak jelentéktelen szerep jutott benne, így a vallásgyakorlás gépies és formális maradt, olykor feledésbe is merült. Csakhogy a humanizmus meg az individualizmus, amely az elfoglalt ügyintézőnek olyan sokat kínált, a parasztnak, a fogolynak vagy a rabszolgának a világon semmit nem tartogatott. Marcus Aurelius a filozófiában keresett vigaszt a csatatéren, de gondolatai az elnyomottakat és éhezőket aligha vigasztalták volna. A görög és római életmódhoz hozzá tartozott a cselédség. Ám ezt még sok görög sem engedhette meg magának. Kr. e. a 6. századtól kezdve olvasunk a Dionüszosz-kultuszról orgiáival és a halhatatlanság ígéretével. F. M. Cornford professzor így ír róla: "A kegyelem legfelsőbb eszköze a szent lakoma, amelyen a lélek a sokat szenvedett, meghalt és feltámadott istennel táplálkozik, így biztosítékot nyer arra, hogy végül kiszabadul az újjászületés körforgásából."[77] A hellenisztikus világ kevésbé szerencsés részeseinek, különösen a nőknek az ázsiai eredetű kultuszok kínáltak menekülési módot, változatosságot az élet egyhangúságában, reményt a végső boldogságra.

Azoknak az aránya, akiknek az élete nyomasztóan sivár Ázsiában mindig sokkal magasabb volt, mint Európában, és ma is az. India és Kína messze nyúló folyóvölgyeinek falvaiban éltek a rizstermelő parasztok.

Az önellátó paraszti életmód legjobb esetben mindenkinek biztosít valamit, de soha senkinek nem nyújt sokat ...

"Ázsiában az egyenlőség ... azt jelenti, hogy mindenki egyenlő a szegénységben. A mezőgazdaság mindenütt idénymunka, és néha nincs más tennivaló, mint nézni, hogyan nő a termés meg a jószág. A nyugati vegyes gazdaságban viszont, ahol az állatok életének ritmusa átfedi a gabona érését, csökken a szabadidő. Ázsiában főképp gabonatermesztés folyik, így hónapokig tart a semmittevés, amikor legfeljebb egy esküvőre lehet elmenni vagy feküdni a függőágyban ... esetleg feléleszteni a helyi viszályokat."[78]

Egy jávai birtok alig hatvanöt napi munkát igényel évente, jegyzi meg Zinkin, a koreai paraszt mindössze évi száz napot dolgozik, a japán csak száznegyvenet, a Dekkán-fennsíkon természetesnek számít az öt hónapig tartó tétlenség és egy teljes kínai falu munkáját elvégzi egyetlen kombájn.

" ... Ázsiában az a szabály, hogy a birtokot elosztják a fiúgyermekek közt. Az örökösök egyenlő jogai magyarázzák ... miért nincs mozgás a keleti társadalmakban. Csak a gazdagok és a tönkrementek fiai vágnak neki a világnak, a többi a faluban marad, és mivel a vagyont szétosztják az örökösök közt, kevesen gazdagodnak meg vagy mennek tönkre."[79]

Ez a viszonylagos tétlenség előnyös lehet a művelt és energikus embereknek, vagy akár azoknak, akik a szabadidejüket felhasználják vitorlázásra, halászatra vagy vadászatra. Csakhogy az ázsiai parasztok nagyrésze a hegyektől és a tengertől távol élt, a végtelenbe nyúló rizsföldeken. Ráadásul étrendjükből hiányzott a változatosság és a fehérje, így nem maradt felesleges energiájuk politikára vagy sportra. Azokon a vidékeken, ahol a parasztság a népességnek több mint 90%-át tette ki, legtöbbjük élete megdöbbentően unalmas volt. Mert nem mindegy, hogy valaki szőlőt vagy olajbogyót termeszt a domboldalon Déloszban, ahová a távolból odalátszik a borszínű tenger, és tudja, hogy másnap piac lesz; vagy rizst termel a Patna vagy Hanoi körüli síkságon. A más-más környezet tükröződik a politikai és társadalmi életben, de mindenekfölött a vallásban. Ahol az élet színes és változatos, ott a vallás lehet szegényes és jelentéktelen. Ahol az élet szörnyűségesen egyhangú, ott a vallásnak kell érzelemgazdagnak, drámainak és erőteljesnek lennie. Curry nélkül a főtt rizsnek semmi íze sincs.

Keleten sem mindenki él a síkságok rizsföldjein. Észak-Indiában voltak hegyi városok, Pandzsábban és az Indus völgyében egy időben még köztársaságok is kialakultak. De csak az a vallás nyerhette meg az embereket világszerte, amelyet a síkságok lakói és a rizstermelő parasztok is elfogadtak. Ennek az igénynek Indiában a kasztrendszeren és a reinkarnáció elvén alapuló hinduizmus felelt meg. A hindu társadalom négy elkülönített csoportra oszlott: brahminokra, harcosokra, parasztokra és érinthetetlenekre; a papok az első kasztból kerültek ki, az uralkodók a másodikból. De a rendszer alapvető egyenlőtlenségét és merevségét (amely ebben a formában a régmúlt történelmén és a jelen gazdasági tényezőin alapult) feloldották azzal a dogmával, hogy az elpusztíthatatlan lélek a halállal egy másik, újszülött testbe kerül át, és korábbi viselkedése határozza meg, mi lesz a társadalmi rangja új életében. Ha az érinthetetlen, a sudra jól viseli magát, magasabb kasztba születhet. Ha a brahmin nem teljesíti a kötelességét, páriaként vagy akár állatként születhet újjá. A jó magaviselet a szó indiai értelmében nem pusztán etika, hanem számtalan tilalom, rítus és megtisztulás együttese. A társadalmi szerkezet szilárd alapja a család, a kereskedelem és a falu volt. Mindez Kínára is érvényes, de ott nem ismerték a kaszt fogalmát. Viszont a földi életet az örökkévalóság elenyésző töredékének tartották, a halált pedig előjátéknak az átmeneti távolléthez a szellemvilágban. Azt vallották, hogy a végső újjászületés körülményeit a jelenlegi magatartás szabja meg, és a fiúi engedelmesség többet nyomott a latban, mint a rituális megtisztulás. Abban a társadalomban, melyet ilyesfajta hitelvek hatnak át, döntő befolyása van a vallásnak. És bár az egyént elpusztíthatatlannak tartották, csak igen vázlatos formában; a lélek pusztán számtalan különféle személyiség legmagasabb közös tényezőjének minősült. Indiában és Kínában az istenek fontosabbak voltak az emberiségnél, és a közösség fontosabb az embernél.

Ebből a rövid összefoglalásból magától értetődően kellene következnie a látható világban elmerülő görögök és rómaiak tudományos és technikai fölényének ázsiai kortársaikkal szemben. De valójában szó sem volt ilyesmiről. Az indiaiak legalább két tudományos területen előttük jártak. Matematikában a jelek szerint ők vezették be az úgynevezett "arab" számokat, a helyi értéket és a zéró jelét; ezek a találmányok vezető szerephez juttatták őket az aritmetikában. A brahmin csillagászok dolgozták ki az "űr", a "végtelenség" és az "atom" fogalmát, és a világegyetem korára vonatkozó becsléseket is végeztek.

" ... A hasznos kémiai és fizikai ismereteket szinte teljes egészükben a színezés, fehérítés, cement-összeállítás, festékkeverés, szappan- meg üvegkészítés és fémmegmunkálás szolgálatába állították, és természetesen nem papok és filozófusok, hanem mesteremberek foglalkoztak velük. Az indiai kelmefestők találták fel a színtartó festékeket, fedezték föl az indigót ... és valószínűleg az indiai lakatosok keze alól került ki először acél."[80]

Épp ilyen fejlett volt az orvostudományuk is: sebészeik ismerték a sérv- és hályogműtétet, tankönyveik 121 használatos orvosi műszert sorolnak fel. Technikai értelemben a kínaiak még előbbre jártak, a képzőművészetben sok ázsiai népnek megvannak a saját hagyományai, és éppen olyan lenyűgöző műemlékekkel dicsekedhetnek, mint az athéniak. Úgy látszik, az ázsiai uralkodók valójában kiváló képességeket tudtak mozgósítani, és a falusi élet unalmával rendszerint éles ellentétben állt az udvar gazdagsága, kifinomultsága és kultúrája. Az indiaiaknak megvolt minden okuk, hogy saját életformájukat a görögökénél és rómaiakénál magasabb rendűnek minősítsék. Állandó kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn a Római Birodalommal, ismerték a keleti és nyugati termékeket egyaránt, és a keletieket lehetett magasabb áron eladni. A nyugati nyomásra Kelet vallási fogalmakkal válaszolt. Először az asztrológia - végső soron babiloni eredetű - úgynevezett titkaival; ezeknek köszönhetjük a hétnapos hetet. Azután az Indiából származó buddhizmussal és a Perzsiából érkező Mithrász-kultusszal, majd a Palesztinából kiinduló kereszténységgel. Mivel a védekezést az eszmék beszivárgása, azt pedig ellentámadás követte, végül betört Arábiából az iszlám, amely a maga idején csaknem úrrá lett Európán.

A nyugati befolyással szembeforduló ázsiaiak összefogásában a buddhizmusnak jutott a vezető szerep. Hatása egész Ázsiára kiterjedt: erre nem volt példa sem azelőtt, sem azután. Éppen azokra az értékekre helyezte a hangsúlyt, amelyeket a rómaiak figyelmen kívül hagytak. Új lendületet adott annak, ami a hinduizmusban a legvonzóbb volt. Végül Ázsia szívében, az India és Kína határán magasodó hegytömbben talált otthonra. Ma is új híveket szerez Indiában, és legalább annyit az Egyesült Államokban. A legtudományosabb vallásnak tartják, valószínűleg joggal, de befogadása különböző szinteken történhet. Maga Siddhártha Gautama nemes ember volt, a nepáli határon fekvő Kapilavasztuban született Kr. e. 567-ben. Elhagyta feleségét, családját, és vándor szerzetes lett. Amikor elnyerte a "megvilágosodást", prédikálni kezdett és híveket toborzott. Tanai az emberi szenvedésből indulnak ki és azon alapulnak. A szenvedés oka a vágy, mely újabb és újabb életekbe hajtja az embert, s ezzel odaláncolja az élet forgó kerekéhez. A vágy abból az illúzióból ered, hogy a kézzelfogható világ valóságos, holott nem az. A szenvedés úgy orvosolható, hogy az ember úrrá lesz a vágyon, kerüli az újjászületést, és így eléri a nirvánát, vagyis a beolvadást a Mindenségbe. Buddha nem hitt semmiféle személyes istenben, csak abban a lehetőségben, hogy az ember - meditáció, nem pedig imádság révén - eggyé válhat a világmindenséggel. Eredeti, agnosztikus formájában a buddhizmus olyan eljárás és fegyelmi rendszer volt, amelynek révén elérhető a lélek belső békéje. Gyakorlatban tehát monasztikus vallás, hiszen csak a szerzetesek és apácák követhették minden tekintetben a tanait.

A Szangha vagy rend teljes jogú tagjai hátat fordítottak a világnak, nem mondhattak magukénak mást, mint sárga ruhájukat, koldulócsészéjüket és botjukat. Azok a buddhisták, akik még nem készültek fel a teljes lemondásra, követhették a Középutat: a hitnek, viselkedésnek és meditációnak a saját otthonukban élők részére kialakított szabályrendszerét. A buddhizmus eszméinek egy része a brahminoktól származott, de a kasztok kérdésében Buddha szakított a hindu tanokkal, főképp mert a brahmin örökletes helyét a buddhisták közt az önkéntes szerzetes vette át. Buddha elvetette a népszerű isteneket, a misztériumokat, az áldozatot és a mágiát is. De helytállónak bizonyult eredeti feltételezése, hogy tanítását követői túlságosan mélyen szántónak találhatják. A ceyloni, burmai, thaiföldi és kambodzsai hínajána buddhizmus nagyjából az eredeti formában őrizte meg a vallás tanait, de az észak-indiai mahájána buddhisták egy teista vallást alakítottak ki, melyben Buddha az istenség inkarnációja; lényegében egyházat hoztak létre: papokkal, szentírással, szertartásrenddel és dogmákkal, körmenetekkel és tömjénnel. Ez a változat terjedt el Kínában, Tibetben és Japánban.

A buddhizmus elterjedése nagyrészt a Maurja királynak, Asókának volt köszönhető, akinek öröklött birodalma Heráttól a Bengáli-öbölig terjedt, és akinek negyvenegy éves uralkodásában fordulópontot jelentett a dél-indiai Kalinga meghódítása. Amikor látta, hadjárata mennyi szenvedést okoz, a hódítóból hittérítő, az erőszakmentesség és erkölcsi kötelesség tanainak hirdetője lett. A Kalinga után következő akadályt, Ceylont már nem rohanta le, csak megtérítette. Meglehet, nemcsak moralista volt, hanem államférfi is, és félisteni tekintélyét arra használta, hogy érvényt szerezzen egy erkölcsi rendszernek, amely összetarthatja birodalmát. De ez sem változtat a tényen, hogy a buddhista erények - egyszerűség, szelídség, részvét, vegetarianizmus és az állatok szeretete -, amelyeket saját példájával igyekezett népszerűsíteni, örök értékű és maradandó hatású tanításoknak bizonyultak. Asóka minden alattvalójától megkövetelte, hogy, szüleivel engedelmes, tanáraival tiszteletteljes, szavaiban őszinte és rokonaival udvarias legyen.

Ezeket a szabályokat a közvélemény elfogadta, s az uralkodó más tekintetben türelmes volt. A polgárok zaklatásához az állatvédelem kérdésében jutott a legközelebb, amely mindig az intolerancia termékeny területe. Papjai révén az első térítő vallás, a buddhizmus messzire eljutott; egyik irányban a Maláj-félszigetig, a másikban egészen Egyiptomig, Észak-Afrikáig és Görögországig. Az új hitre tért Ceylonban bontakozott ki az a lenyűgöző civilizáció, melynek központja Anurádhápura lett. Asóka alattvalóinak technikai tudása ugyanis legalább olyan jelentős volt, mint uralkodójuk erkölcsi fölénye mondjuk az idősebb Catóval szemben. Anuradhapuráról azt tartják, hogy 6 000 000 lakosa volt, és huszonöt kilométer hosszú főutcája, bonyolult vízvezeték-hálózata és kilenc emeletes központi kolostora ezer szobával. A Nyugat semmivel sem dicsekedhetett, ami méretben, és igen kevéssel, ami szépségben megközelítette.

Nagyítható kép

A jelek szerint Kínában egyetlen buddhista misszionárius sem járt Kr. u. 65 előtt; azt tartják, ebben az évben alapította a Fehér Ló Kolostort Dharmaraksa és Kásjapa Matanga, akik szárazföldön érkeztek oda. Az északi út érdekessége volt, hogy Baktrián át vezetett, ahol a perzsa, görög, indiai és kínai hatás versengett egymással. Más hittérítők ezidőtájt a tengeren jutottak el Dél-Kínába. Az indiai terjeszkedésnek ebben a korszakában kereskedők és gyarmatosítók érkeztek Kambodzsába, Annamba, Jávára és Szumátrára, Srividzsaja lett a buddhista műveltség déli központja és Tonkin (később Canton) a Kínába belépés helye. A buddhisták indiai zarándoklatai a Kr. u. 4. században kezdődtek; Fa-hszien is megtette az utat Kr. u. 399 és 414 között. A 7. században már számos kínai diák tanult Nalandában az Indiai Egyetemen. 645-ben a hazatérő Hinan-cangot nyilvánosan fogadta a császár. India és Kína buddhista kapcsolata a 8. század közepéig fennmaradt, ettől az időszaktól azonban csaknem megszűnt.

A buddhizmus Kínában gyakorlatilag haldokló vallás, de hatása a mai napig érvényesül a kínai élet minden területén. "Ez a hatás tanúbizonysága két hatalmas ázsiai kultúra, az indiai és kínai erőfeszítésének a közös civilizáció létrehozására."[81] Később a buddhisták éppúgy elveszítették befolyásuk nagyrészét Kínában, mint jóval korábban Indiában. Csakhogy közben olyan kulturális és vallási egységet teremtettek Ázsiában, amilyen egyáltalán lehetséges volt.

Kínában azért nem terjedt el jobban a buddhizmus, mert ott már megszilárdult a konfucianizmus és taoizmus, az egyik mint a kormányzó rétegek elfogadott etikája, a másik mint a nép körében népszerű kultusz. Kínát Kr. e. 221-207-ben egyesítette központi uralma alatt Li Sze támogatásával az első császár, Csin Si Huang-ti. Az volt a politikája, hogy elpusztítja a feudalizmust is, a hozzá fűződő tudományos gondolkodást is, és sikerrel járt. De később ismét elismerték a konfucianizmust, és ez lett a klasszikus kínai nevelés alapja. A kínai császárokat a továbbiakban rövid megszakításokkal lényegében a politikai és társadalmi kötelességekre vonatkozó konfuciuszi elvek vezérelték. A taoista vallás viszont inkább az indiai kultuszokra emlékeztet. Lao Ce azt tanította, hogy a világegyetemben minden viszonylagos, és minden beavatkozás hiábavaló. A taoista szabad utat enged a természetnek, többre tartja az elmélkedést a cselekvésnél, idegenkedik a politikai hivataltól, igyekszik távol tartani magát a társadalomtól. A taoizmus mellett általános volt az ősök imádata és a lélekvándorlás hite. A buddhizmus és taoizmus sok rokon vonása a két vallás versengéséhez vezetett. Viszont ugyanaz az ember vallhatta magát akár három vagy több vallás hívének, és sokan meg is tették. Mindegyik vallást az igazság más-más aspektusának tekintették. Végeredményben a konfuciánus uralkodó bármelyiknek vagy mindegyiknek a híveiben eszményi - higgadt, belenyugvó és engedelmes - alattvalókra lelt. Kínában egészen a közelmúltig irigylésre méltó volt a stabilitás; nagyobb mint bárhol másutt.

A világ egyik nagy civilizációjának tartott kínait általában nem tekintjük olyan ősinek, mint a mezopotámiait vagy egyiptomit. Még arra is történtek utalások, hogy a csillagászati, matematikai és orvosi alapismeretek eredetileg Mezopotámiából juthattak el Kínába. Bárhogy is van, a kínaiak már történelmük korai (Kr. e. 1500 körül kezdődő) szakaszában létrehozták a saját írásukat, amely később is kultúrájuk fontos tényezője maradt. A sumer ékírás Kr. e. 3500 körül alakult ki, kétezer írásjegyéből Kr. e. 2900-ban, néhány évszázaddal a sumer birodalom összeomlása előtt már csak hatszáz maradt. A Kr. e. 3000-ben létrejött mezopotámiai ékírás képjegyeiből az akkád változat hatszázat tartalmazott. Kr. e. 1000 táján lassanként felváltotta a (huszonkét betűs) arameus írás, és Kr. e. 140-re gyakorlatilag eltűnt. Az egyiptomi hieroglifák is képírásos jelek, amelyeket először Kr.e. 3100 táján használtak, és Kr. e. 500-ra már tulajdonképpen elhagytak. Fokozatosan kiszorította őket a hieratikus és demotikus írás, ezeket pedig a föníciai ábécének a görögöknél és rómaiaknál használatos, továbbfejlesztett formája. Abban tehát nincs semmi meglepő, hogy a kínaiaknak képírásuk volt. Csak az a különös, hogy megtartották még akkor is, amikor az említett régiókban már vagy kétezer éve nyomtalanul eltűnt. Kétségtelenül járt némi haszonnal, hiszen a különböző nyelven beszélő tartományokban az írott nyelv egységes maradhatott. Csakhogy Kínában írástudóvá lenni olyan feladat, amelyhez szinte egy élet is kevés.

Ha az írott nyelvben a tudósoknak mintegy ötvenezer írásjegyet kell elsajátítaniuk, évekig tart, míg megtanulnak írni. Ezen kívül a nyilvános vizsgák rendszere a kínai klasszikusokra, irodalmi stílusra és művészi kalligráfiára helyezte a hangsúlyt. Így közhivatal betöltésére olyanok jelentkeztek, akik mind ugyanabban voltak jártasak: hogy a megfelelő érzelmeket megfelelő szavakkal fejezzék ki, és igazukat a megfelelő szerzőktől származó megfelelő idézetekkel támasszák alá. Mindez rendkívül értékessé tette a klasszikus műveltséget, tulajdonképpen minden másnak a rovására. A tudós nem engedhette meg magának, hogy alábecsülje drágán megszerzett tudását. Senki sem vallaná be szívesen, hogy ennyi időt elvesztegetett. Kínában tehát mélységes tisztelettel övezték a tudást, és ez átterjedt Japánba is. Mint minden klasszikus ismereteket nyújtó iskolarendszerben, az volt az alapelvük, hogy a régi korok írott szövegei fontosabbak a jelen minden élőszóbeli megállapításánál. A könyv vagy dokumentum mindig többet nyom a latban, mint az ember.

Ebből a szempontból érdekes, hogy a Ming-dinasztia (Kr. e. 1368-1644) alapítója buddhista szerzetes volt. Ez a tény emlékeztetőül szolgál, hogy a tudás tisztelete is összekapcsolja az indiai civilizációt a kínaival. A brahminok olyan áhítatos tisztelettel tanulmányozták a Védákat, mint a kínai tudós az Analektákat. A buddhizmus összekapcsolta a két rendszert, de kiegészítette a saját új skolasztikájával. Gautamát csak saját szellemi élményei foglalkoztatták, amelyeket a lehető legegyszerűbb nyelven magyarázott meg. Követői azonban óriási teológiai könyvtárt hoztak létre, hiszen a tanult embereknek rendelkezésére állt a teljes szanszkrit irodalom, hogy lefordítsák kínaira. Pusztán az alapelvek elsajátítása eltarthatott tizenöt évig, és egyetlen hittérítő olyakor ötszáz szöveget hozott magával. Egy-egy szövegmagyarázat kétszáz fejezet terjedelmű is lehetett, és bibliográfiák sokasága készült. Az írott szó megszállott tisztelete mélyen gyökerezett Indiában is, Kínában is. A görögök viszont keveset olvastak, a rómaiak pedig valószínűleg még kevesebbet. Ezzel a különbséggel magyarázta néhány történész, hogy Kínában nem volt technikai fejlődés; hiszen a tanult ember méltóságán alulinak tartotta volna, hogy szerszámokkal meg eszközökkel foglalkozzék. Talán el is hinnénk ezt a magyarázatot, ha a tények igazolnák. Csakhogy mint Joseph Needham kimutatta, a kínai technológia jóval előtte járt az európainak, különösen Kr. e. 300 és Kr. u. 1400 között. Tehát joggal vonta le a következtetést, hogy "Kelet és Nyugat ilyesfajta értékelése ingatag alapokra épül."[82]

Talán ingatagok az alapok, de ha az egyik elmélet tévesnek bizonyul, egy másik még helytálló lehet. A nyugati orientalistákat gyakran annyira nyomasztják az ismereteik, hogy félnek minden általánosítástól. Néhány általánosítás azonban kétségtelenül indokolt. Például köztudomású, hogy keleten (egyes országokban) az volt a szokás, hogy a nős fiú ottmaradt apja házában, így továbbra is szülői ellenőrzés alatt állt. Az ilyen háztartásban a gyerekek engedelmességgel tartoznak az idősebb rokonoknak, hozzászoknak, hogy végighallgassák a különböző véleményeket, és szertartásos udvariasságot tanulnak, hisz enélkül pokol lenne az élet az ilyen nagy családban. Gyakorlati szempontból hasznos, ha valaki többféle udvariasan előadott, de egymásnak ellentmondó véleményt képes tudomásul venni, de vannak bizonyos intellektuális hátrányai is. A szüntelen hivatkozás a klasszikusok tekintélyére megbénítja a gondolkodást, mert aláássa a választási képességet. Kínában volt technikai haladás, de bizonyos ponton túl nem fejlődött a tudomány. A sikertelenség egyik oka kétségtelenül a kínai társadalom szerkezetében keresendő és abban, hogy az egyén aláveti magát a csoportnak. Ezen a téren változásra számíthatunk. Ázsia újjászületésének meg kell hoznia a skolaszticizmus végét és az elfordulást a múlttól. Ha kialakul a nagyobb készség a választásra és elutasításra, a kínaiak hamarosan az ázsiai történelem új szakaszába lépnek, amelyben a további fejlődést egyre inkább Ázsia szabja meg. Könnyebben elhisszük, hogy az emberi teljesítmények dugattyúja megint keletről nyugatra tart, ha belátjuk, hogy nem ez az első eset. Nem a talicska volt az első kínai találmány, amely eljutott Európába. És kétségtelenül nem is az utolsó.


10. Diadalmas Kelet

India nem adta meg magát a nyugati befolyásnak, hanem elszántan szembeszegült vele: mozgalom indult a konszolidáció és terjeszkedés érdekében, és kialakult egy új hittérítő vallás, amelynek eszméi eljutottak Kínába, Egyiptomba és Dél-Kelet-Ázsiába is. A magasrendű buddhista filozófia és etika meg az elmélyült indiai gondolkodás együtt járt a művészet és technika fejlettségével, bár ezt csak a közelmúltban ismerték föl a történészek. Ráadásul India mögött ott állt a talán kevésbé vallásos szellemű, de még magasabb technikai fejlettségű Kína, amellyel mindvégig szoros kapcsolatot tartott. A Nyugattal szemben tanúsított ázsiai ellenállás központja ez a két ország volt, melyeket a buddhizmus fűzött egymáshoz. Csakhogy a szembeszegülő indiaiak és a kínaiak mindig is távol maradtak az európai befolyástól. A legtöbben soha nem kerültek római fennhatóság alá. De voltak ázsiaiak jóval közelebb is: irániak meg egyiptomiak, akik megtapasztalták a görög és római hódítást egyaránt; szíriaiak, akiket kizártak a gyarmati társaságból; zsidók, akiket be sem engedtek; arabok, akik soha nem hódoltak be egyetlen hódítónak sem. Ezeknek Rómához jóval közelebb lévő népeknek a körében még hevesebb ellenállás bontakozott ki.

Perzsiából indult a keleti befolyás első európai hulláma - a későbbi viharokhoz képest csak fodrozódás a vízfelületen. Ott épített Zoroaszter új vallást egy régire - olyan vallást, melynek legfőbb tárgya a jó és rossz küzdelme. A zoroasztriánus hittételek szerint a világot Ahura-mazdá, az iráni napisten teremtette, akivel szüntelen harcban áll Ahro Mainjusz, a sötétség istene.

A hívő kötelessége, hogy engedelmeskedjen urának, végezze a munkáját, állja a szavát és adakozzon a szegényeknek. A Fény istene végül az igazhívők segítségével legyőzi majd a gonoszt, de csak az Ítélet napján: ezen a napon a halottak a Paradicsomba jutnak, vagy a pokolra kerülnek. A zoroasztrianizmus, amely Perzsiában egy időben államvallás volt, eredeti formájában soha nem jutott el Európába. De belőle nőtt ki a mithraizmus, mely szintén a jó és rossz küzdelmére épült, ám az erények védelmezője ezúttal Mithrász isten, az emberiség nagy barátja, akinek az egyébként menthetetlen lélek megtisztítására és megváltására szolgáló beavatási és más szertartásokkal hódoltak a hívők. A rítusok középpontjában az állt, hogy Mithrász megöl egy szent bikát, és a vallás parancsai közt szerepelt az önmegtartóztatás és böjtölés. Az eredeti mazdaista kultuszban még volt egy istennő (Anchita vagy Artemisz), a mithraizmus azonban a nőknek semmit sem kínált. A római hadseregben azonban sok híve akadt. Először a foglyoktól hallottak róla Pompeius idejében, és Kr. e. a 2. században már sok római katona vallotta ezt a hitet. Kétségtelenül előkészítette az utat a kereszténységnek.

Azt nehezebb megállapítani, milyen mértékben szolgálta ugyanezt a célt a buddhizmus. "Sok példabeszéd, legenda, vallási mítosz és fogalom jutott el Indiából Szíriába, Egyiptomba és Palesztinába"[83] - állapítja meg Radhakrishnan, és így folytatja:

"Nyilvánvaló Perzsia és India hatása a Közép-Keletre, ahol a kereszténység megszületett. A kereskedelem és a missziók eljuttatták a buddhista eszméket az útjukba eső görög városokon át a Földközi-tenger partjáig. Alexandria még Szíriánál is készségesebben fogadta be a keleti eszméket. A kereszténység előtti évszázad a különböző hagyományok, a görög, babiloni, buddhista és zoroasztriánus eszmék furcsa keveredését hozta ... "[84]

A keresztény legenda sok eleme bizonyítja ezt: a Perzsiából érkező napkeleti bölcsek, a példabeszéd a magvetőről (buddhista), Jézus megkísértése (zoroasztriánus), családjának megtagadása (hindu). Az etikai tanok részben az esszénusoktól származnak (Keresztelő János közvetítésével), akik viszont sokat köszönhetnek a buddhizmusnak. A pokol tüze a mazdaista és zoroasztriánus doktrína része, és Jézus halálát előre vetíti Mithrász. A buddhizmusból nőtt ki a későbbi kereszténység szerzetesi rendszere is.

Itt nincs helye az események elbeszélésének vagy a keresztény legenda méltatásának. Elég annyi, hogy Jézus Kr. e. 4 táján született, és harminc éves kora körül jelent meg Judeában prófétaként; korábbi életéről szinte semmit sem tudunk. Abban az időben Judea római provincia volt, élén Tiberiusnak felelős helytartóval. A zsidók lázadoztak ez ellen az uralom ellen, és szívesen megragadták volna az alkalmat a felkelésre - később meg is tették -, ha megfelelően dinamikus vezetőt találnak. Jézusnak delejes személyisége volt, és királyi származásúnak mondták, ám ő határozottan elutasította ezt a szerepet. De nem tagadta, hogy ő a Messiás, a zsidók várva várt megváltója. Csakhogy messianisztikus küldetését merőben vallási jellegűnek tekintette. A papok természetesen rossz néven vették, hogy Isten képviselőjének vallja magát, hiszen ez az ő tisztük volt. A hazafiak pedig rossz néven vették, hogy nem akar részt venni a felkelés előkészítésében. Kr. u. 30 körül a főpap és a Tanács törvény elé idézte istenkáromlásért, halálra ítélte és az ítéletet a helytartó elé terjesztette jóváhagyásra. Amikor vonakodott, a főpap közölte vele, hogy Jézus a zsidók királyának vallja magát. A helytartó tudta, milyen szigorúan bánik Tiberius az árulókkal, és világosan látta, hogy ha elnéző, a Tanács bepanaszolhatja a caesárnál, így jóváhagyta az ítéletet. Ekkor Jézust kivégezték.

A szekta, amelyet Jézus alapított a judaizmus eretnek ágaként, a következő években sok követőre talált, főképp Jeruzsálemben. Pál azonban, a hellenizált zsidó és római polgár megkezdte a térítést Kis-Ázsiában és Görögországban is. Bár szórványosan üldözték, a kereszténység elterjedt a Római Birodalomban, és Kr. u. 300-ban már a legjelentősebb vallás volt. Ennek a kérdésnek a tanulmányozása során a történésznek először azt kell tisztáznia, miért terjedt el ez a lényegében keleti kultusz éppen Európában, nem pedig Ázsiában. Kétségtelenül eljutott Örményországba és Perzsiába, és létrejött egy kis keresztény szekta a Malabár-parton is; de a kereszténység általában az Atlanti-óceán felé tört előre. Miért? Legfőképpen talán azért, mert Ázsiában a zoroasztrianizmus és buddhizmus nem hagyott teret egy újabb mozgalomnak. Magukba olvasztottak mindenkit, akiket vonzott a miszticizmusnak és etikának ez az ötvözete. Nyugaton kisebb volt a verseny. Az államvallás a felsőbb rétegekből gyűjtötte híveit, a proletároknak és rabszolgáknak nem sok jót kínált. A hadseregben elterjedt a Mithrász-kultusz, de ebben nem volt helye a nőknek. Hátra volt még az egyiptomi Izisz és Ozirisz kultusz, de ez kevesebbet kínált a kereszténységnél. Hiszen a kereszténynek pusztán hitéért örök életet ígért a vallás, ellenségei elkárhozását, harcot a gonosz ellen, tagságot egy titkos társaságban, szent lakomát és testvériséget. A kereszténység, amely sok gondolati rendszer elemeit magába olvasztotta, többet kínálhatott, mint bármelyik egymagában.

"A Földközi-tenger vidékének gyökértelen és kisemmizett tömegeiből kikerült keresztények a szenvedést az Istenséggel azonosították és azt kívánták az egyénnek a túlvilágon, amit ez a világ megtagadott tőle, nevezetesen békét, örömet és fontosságot. A tömegek életének a gyarmatosítással járó felbomlása mindenütt kiváltotta ezt az érzést, amely egy megváltást ígérő vallásban talált kifejezésre, bár a többi kultúrában nem olyan elemi erővel, mint a kereszténységben. A korai ázsiai és európai szellemi fejlődés irányzatainak egységét fejezik ki megváltó-isteneik - Krisztus, a Messiás, Mithrász, Krisna, Amitábha -, akik az egyénnek az isteni könyörületbe vetett hite által olyan túlvilági állapotot kínáltak, amelyet lényegében a földi lét nyomorúságáért nyújtott kárpótlásként értelmezhetünk.[85]

Ebbe az irányba vitte a mozgalmat két további, kevésbé alapvető körülmény is. Pál és sok korai keresztény görög anyanyelvű vagy a görögül jól beszélő hellenizált zsidó volt. Kis-Ázsiában úgy tudtak prédikálni, ahogy az Eufráteszen túl nem lettek volna képesek. Csoportjuk eleinte nyilván elmaradt jelentőségben a zsidó-keresztény közösség mögött, amelynek maga Jeruzsálem volt a központja. De jött a zsidó felkelés és Jeruzsálem kifosztása Kr. u. 70-ben. A zsidók még jobban szétszóródtak, a jeruzsálemi szentély egy ideig nem is létezett, tehát megnőtt a nem-zsidó egyházak jelentősége, amelyekre ez az esemény nem hatott.

A folyamatot gyorsította, hogy bizonytalan idők jártak és összeomlófélben volt a Római Birodalom. Ahogy romlott a katonai helyzet, ahogy egyre kevesebbet ígért a jövő, ahogy gyengült a hit a római istenekben, akik adósak maradtak a győzelemmel, az embereket egyre jobban érdekelte a túlvilági élet. Az örökkévalóságban keresték a sikert, amely a földön nem jutott nekik osztályrészül. A régi Róma helyett, mely hajdan világuk politikai központja volt, végül majd felépítenek egy újat, egy spirituális birodalom központjaként. Arra a következtetésre kellett jutniuk, hogy az ő királyságuk nem e világról való, hiszen a földön nagyon rosszul mentek a dolgok.

Kelet és Nyugat kapcsolatának tanulmányozása során mi a civilizációval foglalkozunk, nem a civilizálatlanokkal. A kereszténység korának első századaiban igen nagy szerepet játszott a barbár törzsek Európa és Ázsia civilizációit egyaránt fenyegető kalandozása. De hiába sodródtak bele a történetbe és hatottak alakulására, addig nem tekinthetők főszereplőknek, amíg nem civilizálódtak maguk is. Létfontosságú volt, hogyan sorakoznak fel az egyik vagy másik oldalon, de csoporttá szerveződésüket lényegében történelmi véletlenek szabták meg, vagy egyszerűen a földrajzi közelség. A történésznek fel kell tennie a kérdést, honnan jöttek ezek a barbár hordák, és hogyan tudtak fennmaradni. A válasz csak az lehet, hogy kevesebben voltak, mint ellenfeleik hitték. Létszámukról csak a legyőzött tábornokok jelentéseiből tudunk, akiknek valamivel meg kellett magyarázniuk saját seregük csúfos vereségét. A felbomlás láttán a történész nem kerülheti meg a kérdést, vajon nem éppen a keleti beszivárgás volt-e a hanyatlás és gyengülés oka. Akik a hanyatlás korában éltek, hajlamosak voltak feltételezni, hogy igen. De mint később kiderült, tévedtek. Végül éppen a keleti elem szilárdította meg a nyugati ellenállást. A birodalom vesztét saját közigazgatási gépezetének bonyolultsága okozta. Nyugaton a magas adók végeztek vele.

A rómaiakat nem a keleti bűnök gyengítették meg. A keleti erő fenyegette őket. A hunokat közvetve a Han-dinasztia eredményes kínai uralkodása vetette vissza és kényszerítette, hogy nyugatra vándoroljanak, maguk előtt hajtva a közvetlen veszélyt jelentő nyugatgótokat és vandálokat. A népvándorlást valamilyen éghajlati változás is felgyorsíthatta. De bármi hajtotta őket, a Rajna és a Duna mentén egyre nagyobb volt a nyomás. A rómaiak azt a politikát követték, hogy néhány törzset beengedtek, átképezték és újra felfegyverezték, azután felhasználták a többiek ellen. Valószínűleg nem tehettek másképp, de végül a hadsereg már nem volt római, hanem barbár erő a birodalom belsejében, amelyet éppen azért helyeztek oda, hogy kézben tarthassák. A közvetlen fenyegetést Rómára nézve az újjáéledő Perzsia jelentette. A Szasszanida királyok alatt az irániak előrenyomultak. Amikor Kr. u. 226-ban Ardasír került a trónra, Perzsiában új terjeszkedési korszak kezdődött. Sápúr király először keletnek indult el Pesávar felé, kiterjesztette uralmát Baktriára, Szamarkandra és az Indus völgyére. Azután benyomult Szíriába és megpróbálta bevenni Antiochhiát. Először kudarcot vallott, de tizenöt évvel később az újabb hadjárat edesszai győzelmével és Antiochhia elestével végződött (Kr. u. 260-ban). Valerianus császárt és 70 000 legionáriusát foglyul ejtették, így új technikusok kerültek Sápurba. Az iráni fenyegetés valóságos volt.

Valerianus utódának Római Birodalmát most veszély fenyegette az Észak Britanniától a Kaszpi-tenger partjáig és onnan a Nílus torkolatvidékéig húzódó határ teljes hosszában. Ennek a döbbenetesen hosszú harcvonalnak a leggyengébb pontja a Duna alsó szakasza volt. Miután (a folyótól északra fekvő) Dácia Kr. u. 275-ben elveszett, a nyugatgótokat már kétszáz mérföld sem választotta el az Adriától, és ugyanilyen közel jutottak a Boszporuszhoz. Ha bármelyik ponton sikerül az áttörés, kettészakad a birodalom. És ha a szíriai Antiokhhia végleg elvész, akkor három részre, amelyek közt nincs semmiféle az összeköttetés. Ezt a veszélyt csak Dácia és Mezopotámia visszahódításával lehetett volna elhárítani, az ilyen hadműveletekhez azonban kevés volt a rendelkezésre álló, nem is eléggé megbízható hadsereg. Elsősorban kétségtelenül a járvány miatt, amely Kr. u. 250-260-ban söpört végig Európán. A népesség a Kr. u. első századi 70-75 millióról a harmadik század végére 50 millióra esett vissza. Kínát is sújtotta ugyanez vagy hasonló járvány valamivel korábban, Kr. u. 105 és 146 között, de ott nem járt ilyen végzetes következményekkel. Ez volt a barbárok sikereinek háttere. És rómaiak szempontjából egyetlen megoldás kínálkozott: ha felosztják a birodalmat a leggyengébb pontján, nagyjából a mai Split városának helyén (Dubrovniktól északra), ahová Diocletianus visszavonult. A végleges felosztásra Theodosius fiai között került sor 395-ben. De a keleti fővárost, az új Rómát már korábban, Kr. u. 324-ben megalapította Konstantin.

Nagyítható kép

Az ő érdeme volt, hogy a birodalom keleti fele megújult. A nyugatiak azt a politikát követték, hogy beengedik a barbárokat és csatasorba állítják őket a barbárság ellen, Konstantin pedig azt, hogy keleti erőkkel fékezi meg a keletieket. Azzal, hogy átköltözött a régi Bizánc helyén épült Új Rómába, áttette székhelyét egy megerősített helyre a legveszélyeztetettebb pont közelében. Konstantin fölvette a kereszténységet a halálos ágyán, és Theodosius tette államvallássá a birodalomban. Mikor a birodalom szétesett, az orientalizálódott keleti rész bizonyult erősebbnek. Részben gazdasági okokból, de főképp azért, mert életmódjának keleti vonásai - a szent monarchia, az udvar pompája, a vallás misztériumai, a művészet kifinomultsága - önálló életet éltek. A kereszténység, amely kielégítette az addigra már nagyon vegyes népesség igényeit, szilárdan tartotta magát a perzsa támadással szemben. "A lelkesedés, amely a katonákat és talán magát a császárt is fűtötte, megélesítette kardjaikat és megnyugtatta lelkiismeretüket."[86] De Gibbon helyteleníti ezt a folyamatot és nosztalgiával gondol vissza a valódi, köztársasági Rómára. Egy híres és fontos fejezetben (XVII) elemzi a változást:

"A rómaiak férfias büszkesége beérte a tényleges hatalommal, a kérkedő nagyság külsőségeit és ceremóniáit meghagyta a hiu keletnek. Midőn azonban semmivé lett az ősi szabadságukból származó erényeknek még a látszata is, viselkedésük egyszerűségét észrevétlenül megrontotta az ázsiai udvarok fennhéjázó mesterkéltsége. A személyes érdem és kiválóság rangjának, mely a köztársaságban oly nyilvánvaló s a monarchiában oly bizonytalan és homályos, véget vetett a császárok zsarnoksága, akik merev alárendeltségi rendszerrel helyettesítették, cím és hivatal szerint, a trón lépcsőjén kuporgó, nemesi rangú szolgától a hatalmi önkény legalantasabb kiszolgálójáig. A szolgalelkű alárendeltek e sokasága érdekből támogatta fennálló rendet, rettegvén a forradalomtól, amely egy csapásra meghiúsította volna reményeiket és megfosztotta volna őket szolgálataik jutalmától. Ebben az istentől való hierarchiában (amint gyakorta nevezték) minden rangot aggályos pontossággal meghatároztak, és méltóságát számtalan hiábavaló s ünnepélyes szertartással hangsúlyozták, amelyeknek elsajátítása külön tudomány, figyelmen kívül hagyása szentségtörés volt. A latin nyelv tisztaságát megrontotta az önhitt és hízelgő érintkezésben alkalmazott díszítő jelzők sokasága, melyeket Tullius alig értett, Augustus pedig felháborodottan elutasított volna. A birodalom legfőbb hivatalnokait még az uralkodó is olyan álságos címekkel tisztelte meg, mint Őszinteséged, Ünnepélyességed, Kiválóságod, Méltóságod, magasztos és csodálatos Nagyságod, kiváló és fényességes Magasságod."

Azután hozzáfűzi:

"Az a nép, amelyet elvakít a büszkeség vagy megkeserít a békétlenség, ritkán képes helyes ítéletet alkotni saját helyzetéről. Konstantin alattvalói nem vették észre, a szellem és férfias erények hanyatlása folytán milyen mélyre süllyedtek őseik méltóságához képest; de érezték és felpanaszolták a zsarnokság dühét, a fegyelem lazulását és a növekvő adókat."

Ez az értékelés későbbi korból származik, amellyel majd foglalkoznunk kell. De fontos a szóhasználat, mert jelzi, mit tekintett Gibbon keleti vagy nyugati jellemvonásnak. A keletre vonatkozó jelzők: hiu, kérkedő, mesterkélt, zsarnoki, ünnepélyes, önkényeskedő, szolgalelkű, önhitt, hízelgő, álságos és szolgai. A nyugatra vonatkozó jelzők: férfias, egyszerű, erényes, tiszta, méltóságteljes és szabad. Semmi kétség, Konstantinápoly valóban jelentős változások színhelye volt. De a későbbi történészek szemléletét gyakran átszínezik saját koruk tapasztalatai. Gibbons kortársai a hanyatló és összeomló, legyőzött és megfélemlített Keletet ismerték. Ennek a tapasztalatnak a fényében ő nem csak a romlottságot látta Bizáncban. De a tények nem igazolták ezt a benyomást.

Mert mi történt tulajdonképpen? A nyugati birodalom, középpontjában azzal a Rómával, amely mindenesetre távolabb volt a keleti befolyástól, tökéletes zűrzavarba és összeomlásba fulladt, és magát Rómát 455-ben kifosztották. A nyugati római intézmények közül egyedül a keresztény egyház maradt fenn. Először talán úgy látszott, hogy Bizánc sem jut jobb sorsra. A hunok rablóhadjárata meg sem állt Konstantinápolyig, és útjukban mindent elpusztítottak. De Konstantinápoly nem esett el. A keleti birodalom fennmaradt, és Jusztinianosz (527-565) innen kiindulva egy időre a nyugatit is visszaszerezte. Amikor a perzsák ismét megtámadták őket, a bizánciak élükön Hérakleiosszal nemcsak a támadókat űzték ki, hanem Ktésziphónt is bevették. Konstantinápolyból jutott el később a kereszténység Oroszországba, ahol szilárdan meghonosodott Novgorodban és Kijevben; ennek köszönhető, hogy az egész hatalmas terület a nyugati táborba került, nem a keletibe. De a bizánciaknak általában védekezniük kellett. Katonai tankönyveik főképp azzal foglalkoznak, hogyan lehet elkerülni a vereséget. Oman állapítja meg:

"A bizánci stratégia legjelentősebb korlátai abból adódnak, hogy legfőbb célja a birodalom védelme, nem pedig ellenségeinek megtámadása volt. De ez sem magyarázza meg teljes egészében a kora középkori keleti és nyugati katonai szellem eltéréseit.

A bizánciakban nyoma sem volt lovagias gondolkodásnak, bár nagy szakmai büszkeség és vallási rajongás fűtötte őket."[87]

Ennek a védekező magatartásnak - amely a visszavonulási hadgyakorlatokra helyezte a hangsúlyt - logikus következménye volt, hogy a bizánciak remekül értettek az erődépítéshez. A nagy Jusztinianosz nem kevesebb, mint hétszáz erődítményt épített vagy állított helyre. Sidney Toy írja: "A keleti birodalom építkezéseinek nem volt párja ebben az időben."[88] A maguk idején talán páratlanok voltak, de utánzójuk bőven akadt. Azt a szemléletet jelképezték, amelyet századunkban rendszerint a Maginot-vonalhoz társítunk - a különbség csak az, hogy a bizánci erődítményeket legalább befejezték. Akkoriban ezek a képességek és technikai ismeretek megfeleltek a célnak.

A hajdani Római Birodalom megosztott és kimerült világát most teljes dühével rohanta le az iszlám. Előtte járt a zoroasztrianizmus és a buddhizmus, amely csak a birodalom peremén fejtette ki hatását. Azután a kereszténység, amely meghódította - és bizonyos mértékig orientalizálta - az egész birodalmat. Az utolsó hullám először Arábián söpört végig, és úgy látszott, az egész emberiséget elnyeli. A világmozgalmak árapályának ismertetése során eddig nem volt alkalmunk említést tenni az arabokról. Ezek a népek - nomádok és városlakók egyaránt - igen korai időszaktól éltek az Arab-félszigeten, ám az eddig ismertetett mozgalmakban nem vettek részt. A perzsák, görögök és rómaiak elfoglalták Palesztinát és Szíriát, védték a földnyelvet Mezopotámia és Egyiptom között, de kevés érdeklődést mutattak a déli vagy keleti sivatagok, vagy akár Mekka és Medina iránt, ahová legalábbis a zsidók eljutottak. A nomád arabok vagy beduinok zabolátlan emberek voltak, és ádáz harcokat vívtak egymás közt. Törzsi isteneikben hittek, könnyen lelkesedtek és szenvedélyesen memorizálták saját költészetüket. Az "arab eleganciát" Freya Stark "a hosszú beduin kezeknek és könnyed mozdulatoknak s a nomád vidékeken, legalábbis Arábia nomád tájain viharzó érzelmektől felszántott arcoknak" tulajdonítja. Rámutat, hogy az arabok mennyire vonzódnak az elvont dolgokhoz, és megállapítja, hogy "bármilyen fárasztóak az arabok, valódi művészek. Nekik az ismeretlen világ valóságos."[89] A tuniszi Ibn Khaldun (1332-1406) írja: " ... ezenfölül minden nép közül az arab követi leggyorsabban az igazságra és becsületre hívó szót. Mert természetük viszonylag egyszerű, mentes a bűnös szokások és züllött élet káros hatásától!"[90] T. E. Lawrence azonban kifejti, hogy a beduin mozgalmak a városokban születtek. "Az arab mozgalmak a sivatagban kezdődnek és rendszerint igen rövid úton eljutnak Szíriába ... minden próféta kimegy a sivatagba, de egy sem született ott. A kinyilatkoztatásban mindig a sémita városi vagy falusi részesül."[91] Ilyen városi volt Mohamed, aki Mekkában született Kr. u. 570-ben és csöndesen élt ott negyven éves koráig. Ekkor egy látomás során kinyilatkoztatásban részesült: hogy csak egy Isten van, Allah, aki őt, Mohamedet kiválasztotta prófétájául. Mohamed tehát meghirdette az iszlám dogmát (vagyis az engedelmességet) és további hittételekkel gazdagította, amelyeket Gábriel arkangyal nyilatkoztatott ki előtte időről időre. Válaszait a hozzá intézett kérdésekre, és ítéleteit az eléje vitt jogi ügyekben halála után a Koránban gyűjtötték egybe. Tanításai nagy népszerűségre tettek szert, de 622-ben ellenfelei kiűzték őt és követőit Mekkából. Ennek a "biddzsrának" vagy menekülésnek köszönhette, hogy végül ő lett az első ember Medinában, bár előbb meg kellett küzdenie némi ellenállással a zsidók részéről. Beduin követőinek egyre népesebb seregével 630-ban bevette Mekkát. Két évvel később meghalt, és híveire hagyta örökül az uralmat Arábia fölött. Amikor az arabok Omar személyében új vezetőt (kalifát) találtak, fölszáguldottak északnak Szíriába és új fővárost hoztak létre Damaszkusznál. Az ott alapított Omajjád-dinasztia (661-750) stratégiailag kedvező helyzetbe került két összeomló birodalom, Perzsia és Róma között, melyeket már meggyengített (többek közt) a hadakozás egymással. Ekkor került sor a történelem egyik legbámulatosabb hadjáratára, amely kirobbanó energiával vitte az iszlám követőit mindkettő ellen. Perzsia azonnal összeomlott, így az iszlám eljutott az Indus völgyébe és új fővárost adott a birodalomnak Bagdadnál (762). Északon a Keletrómai Birodalom szilárdan ellenállt, Kis-Ázsiában és Krétán a 8. századig megőrizte uralmát, megtartotta a Balkánt Velencéig, Dél-Itáliát, Sziciliát és Szardíniát. A mohamedán áradat, amely ebben az irányban vereséget szenvedett, nyugat felé nyomult előre, meghódította Egyiptomot, Líbiát, Tripolit és az egész észak-afrikai partot Herkules oszlopaiig. 711-ben az arabok az áttért afrikai berberek segítségével bevették a Dzsebel-al-Tariknak (Gibraltárnak) elnevezett sziklát, és tovább mentek Spanyolországba, amelyet szinte teljes egészében meghódítottak. Onnan benyomultak Franciaországba, de Poitiers közelében 732-ben vereséget szenvedtek Martell Károlytól. 759-ben kiűzték őket Franciaországból, és kialakult birodalmuk végleges határa a Pireneusok vonalában.

Az arabok katonai sikereinek magyarázatánál először is figyelembe kell vennünk, hogy kitűnő lovasok voltak.

"A világtörténelem egyik legfontosabb eseménye volt, hogy a Mohamed születését megelőző századokban az arabok lovakra tettek szert. A Próféta eljövetele előtt az arab törzsek évszázadokon át nem játszottak vezető szerepet a Nyugat-Ázsia és Egyiptom feletti uralomért vívott küzdelmekben ... amíg csak gyalog vagy teveháton harcoltak, nem jelentettek komoly veszélyt a szomszédos területekre nézve. A próféta minden buzgalma és fanatizmusa hiábavaló lett volna, és az iszlám talán soha nincs olyan hatással a világra, amilyennel volt, ha vezetőik nem tesznek szert lovakra, nem foglalkoznak a tenyésztésükkel és nem válnak kiváló lovasokká közvetlenül Mohamed születése előtt. A Próféta világosan látta, milyen hihetetlenül fontosak népének a lovak, ezt a Korán számos része bizonyítja. A Mindenható a délnyugati szélből gyúrta a lovakat, mondja a Próféta, és a szent könyv egy helyén Isten így szólt ehhez az állathoz: "Az ember boldogságának és gazdagságának forrása leszel; a te hátadon a tisztesség ül majd, a te hasadban gazdagság; a bűnös megbocsátást vásárol minden szem árpával, amelyet néked adott!" Másutt azt a kényelmes hittételt fogalmazza meg, hogy a lovakra költött pénz Isten szemében alamizsna, melyet az ember magától von meg. "Isten följegyez a jócselekedetek könyvében minden szem árpát, amelyet a lónak adtok." Aki jártas a történelemben, tudja, hogy az első kalifák elsősorban lovasságuknak köszönhették bámulatos területi hódításaikat."[92]

Az arabok, akiknek már kezdetben is jó lovaik voltak, nyugat felé tartva még jobbakat találtak. Líbiában kicserélték a lóállományt, és fokozott lendülettel nyomultak előre. De nemcsak lovagló tudományuk és lovaik segítették őket. Mögöttük állt az újjászülető Ázsia minden ereje és technikai fölénye. A. C. Edwards írja: "A keleti reneszánsz történetesen épp akkor bontakozott ki, amikor az iszlám erői leigázták a világot."[93] Csakhogy ez nem volt véletlen. Ha nem lett volna újjászületés, az arabok nem aratnak ilyen megdöbbentő sikereket.

Nagyítható kép

De ha tudomásul vesszük, hogy nem pusztán a fanatizmus munkált bennük, akkor is nehéz megmagyarázni közismert katonai fölényüket. Lovasságuk felszerelése sisak, páncéling, kerek pajzs, lándzsa és kard volt. Etiópiai gyalogságuk csak íjat használt, és gyakran a lovasok háta mögött ült. Taktikájuk nyilvánvalóan a gyalogos íjászok, lovas íjászok és lovasság együttműködésén alapult. Mint a 20. századi sivatagi hadviselésnél, igyekeztek legyengíteni az ellenség páncélos erejét, rávenni, hogy a jól elhelyezett gyalogságra támadjon s ezzel lovakat veszítsen; és csak ekkor, a megzavarodott ellenség ellen bevetni a saját páncélosaikat, melyeket épségben megőriztek a kellő pillanatig. Semmi sem bizonyítja, hogy az arabok jobb lovasok lettek volna ellenfeleiknél, sőt, bizonyos jelek mintha arra utalnának, hogy el is maradtak mögöttük. A lovaik talán gyorsabbak voltak és kevesebb súlyt cipeltek, mint a másik oldalon az európai harci mének. Az európai mohamedán invázió fordulópontját jelentő poitiers-i csatánál Martell egyszerűen védekező állást vett föl, amely ellen az arabok a jelek szerint elfecsérelték az erejüket. Ebből arra következtethetünk, hogy korábbi győzelmeiket főképp a manőverezésnek köszönhették, különösen annak, hogy támadásra bírták a keresztényeket.

Lehetséges, hogy az arab sikerben része volt a páncélingnek, a kengyelnek, a több részből összeállított nyeregnek és az íjpuskának. A régi típusú vért helyett viselt páncéling nyilván csökkentette a lovas súlyát, és azonos védelmet nyújtott csekélyebb sebességvesztés árán. Ami a kengyelt illeti, Oman szerint "ez a találmány az ötödik században bukkant fel, és senki sem tudja megmondani, honnan ered."[94] Ridgeway megjegyzi: "A szakirodalom körülbelül Kr. u. 600-ig nem tesz említést a kengyelről"[95]. Sokatmondó tény, hogy a kengyelre nincs eredeti görög vagy latin szó. Lényeges az is, hogy feltalálása visszavezethető a buddhista befolyás alatt álló Kínába Kr. u. 420-430-ba. 477-re elterjedt, 523-ból már képi ábrázolása is van, és tudjuk, hogy utánozták Koreában és Japánban, Turkesztánban és Perzsiában. Minden jel arra mutat, hogy a nagy hódítások korának kezdetén, 647-ben az arabok még nem ismerték a kengyelt. Ezzel szemben 651-ben elmentek az első követeik Kínába, és talán használták a szemüket. Ennek vagy a perzsiai hadjáratnak köszönhetően 694-ben már alkalmazták. Ez döntő előnyt biztosított nekik a kengyel nélkül lovagló ellenséggel szemben, különösen mert így a lovas átvihette a lándzsa lökését önmagáról a lóra. A részekből összeállított kengyel kiteljesítette a taktikai forradalmat, mert így hosszabb lándzsát adhattak a páncélos lovas kezébe, ami vitathatatlan fölényt biztosított nekik a harcmezőn. A 710-es spanyolországi arab inváziótól kezdve az új fegyverzetű lovasság döntő szerephez jutott. Az európai hadseregben még mindig túlsúlyban volt a gyalogság, hiszen a lovak beszerzése és tartása sokba került. Spanyolország arab lerohanása azonban megmutatta, hogy teljes átszervezésre van szükség, amelynek végrehajtása nehéz, költségeinek előteremtése szinte lehetetlen volt. Az arabok előrenyomulását belső viszályok lassították, így a frank seregek húsz évnyi haladékot kaptak, de nem tudták kihasználni az időt. Martell Károly csak akkor foghatott hozzá a szükséges reformokhoz, amikor az arabok már szinte a nyakán voltak, és 733-ban sor került a poitiers-i csatára, jóval azelőtt, hogy komoly lépéseket tehettek volna. Az arabokat a frank gyalogság verte vissza, pusztán védekező taktikával, mégis sikerült megfékezniük az iszlám áradatot. De Martell utódainak nem maradtak illúzióik ellenfeleik harckészsége felől. Tudták, hogy legközelebb talán nem lesz ilyen szerencséjük, ha nem változtatnak a fegyverzetükön. Ekkor indult meg a hadsereg átszervezése gyalogságról lovasságra, és 755-re nagyjából be is fejeződött. Nem volt elég lóra ültetni a katonákat, létre kellett hozni az egész feudális szervezetet, amely majd gyerekkoruktól kezdve ráneveli őket új, sok megpróbáltatással járó és komoly szakértelmet igénylő feladatuk elvégzésére. Nagy Károly serege 807-ben már több mint felerészben feudális hadsereg volt. A továbbiakban egész sor hadművelet bizonyította az új páncélos lovasság fölényét, például a hastings-i csata, amelyben az angol sereg még gyalogosokból állt.

A gyalogosnak páncéltörő fegyverre volt szüksége. A nagy sebességű és átütő erejű íjpuskát a kínaiak már régóta ismerték. Most elterjedt a szaracénok és keresztények közt is. Védelmet nyújtott a kiképzett gyalogságnak, és azzal a további előnnyel járt, hogy lövésre készen lehetett lesben állni vele. De hamarosan rájöttek, hogy a lovas katona is használhatja. Ez új lehetőségeket nyitott meg. Az íjpuskával felfegyverezett lovasok kifárasztó taktikát alkalmazhattak ellenfeleik nehézlovassága ellen, kimerítő támadásokra vehették rá őket olyan ellenséggel szemben, amely szabályos csatarendben és sokkal gyorsabban tudott visszavonulni. Az arabok még a 20. században is nagy sikerrel folyamodtak ehhez a taktikához. Hiba volna feltételezni, hogy az araboknak kezdettől fogva nagy volt a technikai fölényük minden ellenségükkel szemben. Az viszont nyilvánvaló, hogy a keresztes háborúk idejére komoly előnyre tettek szert, már nem a kengyel használatával, hisz az közben általánossá vált, hanem acéljuk minősége és rugalmas taktikájuk révén.

Az arabok katonai sikere magában is elég figyelemreméltó volna, de még meglepőbb hajózási eredményekkel járt együtt. Kétségtelenül igen korán megkezdték a hajózást (Kr. u. 300-ban vagy korábban), s néhányan még Kínával is kereskedtek. Egyébként más arab kereskedőkkel együtt a Próféta nagybátyja is járt Kantonban. De az arabok mégis inkább szárazföldi emberek voltak, és csak egy új elemmel gazdagították a hajózást: a navigáció tudományával. Az úttalan sivatagon átkelni olyasféle feladat, mint átkelni a nyílt tengeren, csak az a különbség, hogy amikor a karaván vezetője a csillagokat követi, szilárdabb felület van a lába alatt. A navigációtól eltekintve az arabok egyszerűen elsajátították az egyiptomiak, perzsák és görögök hajózási ismereteit, és kiegészítették valamelyest a sajátjaikkal. Nyugati előrenyomulásuk során az volt a döntő lépés, hogy igen nagy áldozatokkal 641-ben elfoglalták Alexandriát. 23 000 főnyi veszteség árán megszerezték a világ legnagyobb tengeri kikötőjét, dokkjaival, rakpartjaival, hajóparkjával és mesterembereivel. Ott szerelték fel a hajóikat, s onnan indultak Kréta és Ciprus elfoglalására. Konstantinápolyt azonban hiába akarták bevenni, főképp mert ellenfeleik ismerték a "görög tűz" titkát; ennek a nagyhatású lángvetőnek a legfőbb alkotóeleme a nafta lehetett. Az észak-afrikai hadjáratok során azonban hajóik együtt haladtak a lovassággal, és olyan tengeri hatalmat hoztak létre, amely még évszázadokig fennmaradt, amikor katonai lendületük már kimerült.

Az arab hódítás első és legnyilvánvalóbb következménye az volt, hogy a világ fő kereskedelmi útjai iszlám kézbe kerültek.

A korábbi hatalmak - Perzsia, Makedónia és Róma - csak részleges felügyeletet gyakoroltak. Perzsiának nem sikerült tartósan megvetnie a lábát Európában; Makedóniának vagy Rómának nem sok kapcsolata volt a Távol-Kelettel. De most az arab kereskedelem nem ismert akadályt Kanton és Córdoba közt. Az övék volt az egész út, egyik végétől a másikig. Igaz, létezett más útvonal is, hiszen a Bizánci Birodalom fenntarthatta a kereskedelmet a kelettel a Fekete-tengeren át. Csakhogy a Kaszpi-tengertől északra fáradságos és költséges vállalkozás volt a kereskedelem. Bár hozzájárult Konstantinápoly gazdagságához, soha nem volt olyan kiterjedt, mint az, amelyet a délebbre fekvő utakon bonyolítottak. Az iszlám kiterjesztette uralmát vagy befolyását Kínától Andalúziáig, és erről a hatalmas területről meríthette a technikai találmányokat és anyagi javakat. Intellektuális öröksége épp ilyen lenyűgöző volt. A tizedik századra megsemmisítő fölényre tett szert a nyugattal szemben. Az emberi világ erejét, fejlődését és szellemiségét most már a Kelet képviselte, az iszlám vezetésével, de egyesítve mindhárom alkotó civilizációjának felfedezéseit.



Előző Tartalom Következő