RUDYARD KIPLING

NAULAHKA

Forditotta: Déry Tibor

 

PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.
Budapest, 1928.

 

TARTALOM

ELSŐ FEJEZET.
MÁSODIK FEJEZET.
HARMADIK FEJEZET.
NEGYEDIK FEJEZET.
ÖTÖDIK FEJEZET.
HATODIK FEJEZET.
HETEDIK FEJEZET.
NYOLCADIK FEJEZET.
KILENCEDIK FEJEZET.
TIZEDIK FEJEZET.
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
TIZENHARMADIK FEJEZET.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
TIZENHATODIK FEJEZET.
TIZENHETEDIK FEJEZET.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
HUSZADIK FEJEZET.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET.


ELSŐ FEJEZET.

Egy holdfényes éjszakán Tarwin Nick a korlátnélküli hidon ült, amely Topáz mellett keresztezte a kanálist s lustán lógatta lábát a viz fölött. Vékony, szomoruszemü, barna leány ült mellette, némán bámulva a holdat. Napcserzette bőrén meglátszott, hogy nem kiméli magát se széltől, se esőtől, se naptól; tekintete mély szomoruságot tükrözött, amely otthonos mindazok szemében, akik sokat látták a nagy hegyeket és sikokat, a gondot és az életet. Azokban a szemekben, amelyeket Nyugat asszonyai kezükkel beárnyékolnak, ha napnyugtakor kunyhójuk küszöbéről elnéznek a dombok s a fütől, fától kopár sik fölött és férjük hazajövetelét lesik. A rossz élet mindig az asszonynak a legrosszabb.

Sheriff Kate nyugat felé forduló arccal nőtt fel; amióta járni tudott, szeme nem látott mást, mint a puszta vad kopárságát. A vasuttal együtt jött a pusztaságba. De amig iskolába nem került, soha nem lakott olyan helyen, amelyet a vasut érintett volna. Családjával elég gyakran lakott már egy-egy félig kiépitett szakasz végén s volt alkalma megfigyelni a civilizáció nem egy, ködlő villanyfénytől kisért hajnalhasadását, de apját egyre távolabbi vidékekre hajtotta vasutmérnöki foglalkozása s voltak idők, amikor még csak ivlámpák sem kerültek szemük elé. Az épitészeti irodának szolgáló kunyhóban laktak s volt sátruk, amelyben anyja koszttal, lakással látta el a férje felügyelete alatt dolgozó munkásokat. De nem kizárólag ezek a körülmények formálták ki a Tarwin mellett ülő huszonhároméves lány természetét, aki ép e pillanatban közölte vele, hogy szereti őt, de hogy kötelessége másfelé szólitja.

Kötelességének pedig azt tartotta, hogy életét India asszonyainak felsegitésére szentelje. Két évvel ezelőtt parancsszerü ihlet szállta meg, a St. Louisban töltött második iskolaév vége felé, ahol a magányban szerzett nevelését igyekezett tökéletesiteni.

Kate egy napsütötte, naphevitette áprilisi délután értette meg «küldetését». A tavasz első fuvallata nyomán mindenütt kihajtó zöld rügyek, az első virágok s a heves napfény majdnem kisértésbe ejtették, hogy távolmaradjon egy hindu asszony előadásáról s végül is csak a diáki kötelesség birta rá, hogy mégis csak elmenjen és meghallgassa Pundita Ramabai-t, aki hazájabeli nővéreinek szomoru sorsáról beszélt. Szivszaggató történet volt; a lányok, miután az idegenszerü kiejtéssel előadott felszólitásra átadták a nyomor enyhitésére szánt könyöradományaikat, többé-kevésbé megrendülve mentek ki a teremből, suttogva tárgyalták meg a hallottakat, mig végül is egy ideges viháncolás fel nem oldotta a feszültséget s ujra meg nem kezdődött a megszokott pletykálkodás.

Kate merev, befelé fordult tekintettel, égő arccal s szárnyas léptekkel ment ki az előadásról, mintha a Szent Lélek szállta volna meg. Gyorsan lesietett a kertbe, hogy egyedül maradhasson, végigsétált a tavaszi virágokkal beszegett utakon. Kimondhatatlanul gazdagnak, biztosnak s boldognak érezte magát; felfedezte saját magát. A virágok mindent tudtak, feje fölött a finomlevelü ágak megértették, a ragyogó alkonyati égnek is tudomása volt arról, ami bensejében történt. Büszkeség és boldogság töltötte be a lelkét, táncolni szeretett volna, de még sokkal inkább sirni. Halántékán hevesen lüktettek az erek, bőre alatt zugott a meleg, fiatal vér; és Kate meg-megállt, hogy mély lélegzettel beszivja a friss levegőt. Ez volt az az óra, amelyben megtalálta élete hivatását.

Elhatározása egész életére kihatással volt; annak a feladatnak a teljesitésére szánta, amelyet, mint a prófétáknak küldetésüket, ez a nap kinyilatkoztatott neki. S ennek a szolgálatnak szentelte szive s esze minden erejét. Az Ur angyala parancsot hozott. S ő vidáman engedelmeskedett.

S most, miután két évig készült hivatására s mint teljesen végzett s alaposan felkészült ápolónő tért vissza Topázba, alig várva indiai munkája kezdetét, ez a Tarwin eléje áll és Topázban akarja őt tartani, hogy feleségül vegye.

- Nevezheted, aminek akarod - mondta Tarwin, mialatt a lány a holdra meredt -, nevezheted kötelességnek, magasztos hivatásnak, vagy mondhatod azt is, amit ma éjszaka a templomban az a nagyhangu misszionárius, hogy kötelességed világosságot vinni azoknak, akik a sötétségben élnek, nem kételkedem egy pillanatig sem benne, hogy egy csomó hangzatos kifogást fogsz felhozni, hisz ott keleten az emberek szép neveket találnak mindenre - én a magam részéről egyszerüen azt találom, hogy szivtelenség.

- Ne mondj ilyeneket, Nick! Ez a hivatásom!

- Neked idehaza is van hivatásod s amennyiben nem tudnál róla, felhatalmazásom van arra, hogy közöljem veled - felelte Tarwin. - Egy kavicsot hajitott a kanálisba és összehuzott szemöldökkel meredt a sötéten zugó vizbe.

- Kedves Nick, azok után, amiket ma este hallottunk, hogy van szived, egy szabad embert rábeszélni arra, hogy maradjon idehaza a kuckójában?

- Atyauristen, manapság a szószékről kellene nektek lányoknak megmagyarázni, hogy nem szabad faképnél hagynotok a világ öreg masináját. Nem értetek semmit ebből az uj rendből, ha megszöktök előle. A zászlót elhagyni, nem becsületes dolog.

- A zászlót elhagyni?... - kiáltotta Kate, Tarwinra szegezve kérdő tekintetét.

- Ugy van, hát mi másnak nevezed, amit teszel? Az a kis lány, akit az N. P. Y. vonal 10. szakaszán megismertem, bizonyára ugy gondolkodott volna erről, mint én. Kedves Kate, gondolj egy kicsit a régi időkre, idézd emlékezetedbe, hogy milyen voltál akkor, hogy mit jelentettünk akkor egymásnak s próbáld megtalálni az utadat. Neked is van apád, anyád, ugy-e? Csak nem akarod azt állitani, hogy becsületes dolog, elhagyni őket? És melletted, ezen a hidon is ül egy ember, aki minden porcikájával szeret téged, te drága jószág... állhatatosan szeret. Azelőtt te is szeretted őt egy kissé, nem igaz?

Az utolsó szavaknál óvatosan átölelte a lányt, aki egy darabig nem védekezett.

- Hát mindez nem jelent semmit számodra, Kate? Nem gondolod, hogy ez is lehet hivatás?

Maga felé forditotta a lány arcát s elgondolkodva szemeibe nézett. Barna tiszta ragyogásukat fokozta a hold szelid fénye.

- Azt hiszed, hogy jogod van hozzám? - kérdezte egy pillanatnyi szünet után a lány.

- Mindent hiszek, amivel visszatarthatlak. Jobban mondva, nem is hiszem, hogy jogom van hozzád, legalább is olyan jogom nincs, amelytől te meg ne foszthatnál, ha akarnál. De vigye el az ördög, valamennyiünknek jogunk van egymáshoz, ha a körülmények ugy fordulnak. És ha nem maradsz itt, hát az határozottan jogtalanság, ez a véleményem!

- Te semmiről sem beszélsz komolyan, Nick! - mondta a leány és eltolta a karját.

Tarwin ugyan nem látott összefüggést szavai és e között a kijelentés között, de azért jókedvüen felelt:

- Dehogynem! De nincs a világnak olyan komoly dolga, amit a te kedvedért ne tudnék vidámnak látni!

- Ugy-e mondtam! Te semmit sem veszel komolyan!

- Van egy dolog, amit komolyan veszek - suttogta a fülébe.

- Igazán? - Elforditotta fejét.

- Nem tudok nélküled élni! - Közelebb hajolt hozzá s még halkabban folytatta. - És nem is akarok, Kate!

Kate összeszoritotta az ajkát. Ő is tudott «akarni». Vitatkozásaikba merülve tovább ültek a hidon, mig a kanálison tul tizenegy órát nem ütött az egyik ház konyhaórája. A viz a hegyekből jött, amelyek mögöttük emelkedtek a magasba; fél mérföldnyire voltak a várostól. A magányosság és gyötrő csend hulláma boritotta el Tarwint, amikor a leány felállt és határozottan kijelentette, hogy most már el kell mennie. Jól tudta, azt érti ez alatt, hogy el kell mennie Indiába és saját akaratereje pillanatnyilag összemorzsolódott a lány makacsabb energiáján. Nem értette, hova tünt az ő régi erélye, amellyel eddig ugy tudta irányitani az életét, hogy 28 éves korára már befolyásos emberré lett Topázban és megvolt minden kilátása arra, hogy beválasszák államának törvényhozó testületébe és még magasabb poziciókba is, feltéve, hogy azon az uton marad, amelyet megkezdett. Megrázkódott, annyira megvetette magát. Végül is csak az vigasztalta meg, hogy utóvégre is csak nőről van szó, akármennyire szereti is. Beérte az előttehaladót:

- Te már végleg uton vagy, kislány? - kérdezte tőle.

A leány nem felelt, nyugodtan továbbment.

- Nem fogod az életedet eldobni ezek miatt az indiai kisértetek miatt! - mondta. - Én nem fogom megengedni. Az apád sem fogja megengedni. Édesanyád bőgni és rugkapálni fog ellene, én pedig ellened fogom uszitani. Mi hasznát tudjuk venni az életednek, ha te nem hiszed is el. Fogalmad sincs a feladatról, amelyet vállalni akarsz. Az az ország még patkányoknak sem jó, egy nagy mocsár az, ugy van, egy nagy mocsár, erkölcsileg, egészségileg és földmivelés szempontjából is. Nem fehér embernek való hely, még kevésbé fehér asszonynak - rossz klimája van, rossz kormánya, kanálisai nincsenek, csak kolera van ott, hőség és küzdelem, amig fel nem fordul az ember. Minderről olvashatsz a vasárnapi lapban. Szépen itt fogsz maradni a helyeden, drága hölgyem!

A lány egy pillanatra megállt az ut közepén és belenézett Tarwin holdfényvilágitott arcába. Ez megfogta a kezét és remegő ajakkal leste a választ:

- Derék ember vagy, Nick - mondta Kate földresütött szemmel, - de én 31-én elutazom Kalkuttába.

 

MÁSODIK FEJEZET.

Hogy 31-én hajóra szállhasson Newyorkban, 27-én el kellett hagynia Topázt. 15-ike volt. Tarwin ki akarta használni a hátralevő időt. Esténként meglátogatta a lányt és ujra meg ujra megvitatták elhatározását.

Kate szelid jóakarattal hallgatta a fiut, mint aki szeretné, ha meggyőznék, de homlokát fenyegető határozottság árnyékolta. A bánatos vágy, hogy amennyire lehet, jó lehessen hozzá, még szomorubbá tette határozatlan, segitségért esdeklő tekintetét.

- Nekem ez a hivatásom! - kiáltotta. - Nem tudok kitérni előle. Nekem engedelmeskednem kell. Nekem el kell mennem!

És ha fájdalmas hangon elmondta neki, mennyire zaklatják lelkiismeretét sötétségben, nehéz nyomoruságban élő testvéreinek segélykiáltásai, a gyötrelem és a kegyetlenség, amely között sinylődnek, akkor Tarwinnak be kellett vallania, hogy respektust érez a mások szenvedése iránti könyörület ekkora szenvedélyén. Bár nem mondott le arról, hogy Kate-et minden rendelkezésére álló tudásával és erejével visszatartsa terve megvalósitásától, maga is méltányolta azt és nemes, nagylelkü természetével megértette, hogy a leány nem tud süket füllel elhaladni a távoli szenvedés jajszava mellett. Csak annyit igyekezett megértetni a lánnyal, hogy másnak is szüksége lehet az ő segitségére, amazok megmentésére pedig viszont akadhat más is, mint éppen Kate Sheriff. Hisz ő is bajban van, neki is szüksége van Katere és Katenek is szüksége lehet rá. Kölcsönösen szükségük van egymásra és szerinte ez a szükség a legparancsolóbb. India asszonyai várjanak még, majd később, ha a C. C. C. már elérte Topázt és ő, Tarwin révbe futott, akkor átmennek együtt és utánanézhetnek a dolognak. Egyelőre a boldogságról van szó, a szerelemről van szó! Tarwin találékony volt; mélyen és igazán szeretett, pontosan tudta, hogy mit akar és félig-meddig meg tudta győzni a leányt, hogy valójában ő sem akar mást. Katenek a fiu minden egyes látogatása után mindig ujra és ujra meg kellett magát erősitenie, hogy hü maradhasson elhatározásához. Vita közben nem igen tudott mit felelni. Nem volt meg benne az a közlékenység, ami Tarwinban, nem tudott érzelmeinek kifejezést adni. Azok közé az emberek közé tartozott, akik szótalanok, mélyek, csak érezni és cselekedni tudnak.

Hideg és csendes bátorság volt benne és panaszkodás nélkül tudott szenvedni. Ha nem igy van, már régen visszaijedt volna attól a számtalan akadálytól, amely szüntelenül az utjába állott két év előtti elhatározásának, amely ama tavaszi napon az iskola kertjében fogamzott. Szülei voltak az első akadály. Annak idején kereken megtagadták azt a kivánságát, hogy orvosnő lehessen. Ápolónő és orvosnő szeretett volna lenni egyszerre, abban a hitben, hogy Indiában mindkettőre szüksége lehet; de minthogy csak az egyik mesterséget tanulhatta ki, megelégedett azzal, hogy belépjen egy newyorki ápolónőképző tanfolyamba. Ebbe szülei kénytelen-kelletlen beleegyeztek, nem tudták megtörni gyermekük szelid, de határozott ellenállását.

Amikor Kate elmondta anyjának gondolatait és terveit, az asszony sajnálattal állapitotta meg, hogy jobb lett volna, ha kislányát nevelés nélkül, vadul engedi felnőni. Most már azt is bánta, hogy férje más foglalkozást talált az egykor annyira gyülölt vasutépités helyében. A vasut most végre tényleg keresztezte Topázt; amikor Kate hazajött az iskolából, a vonalnak nyugati végpontja már száz mérföldnyire volt lakóhelyüktől és ők még mindig nem költöztek tovább. Ezuttal a mozdonyok, ugy látszik, végleg elhagyták őket. Apja telkeket vásárolt a városban és vagyona helyhez kötötte. Abbahagyta a mérnökséget és politikával kezdett foglalkozni.

Sheriff gyenge volt a leányával szemben, mint ahogy gyenge volt általában. A felületes természetü emberek ragaszkodó szeretetével csüggött Kate-en, elnéző volt iránta, mint a legtöbb szülő egyetlen gyermekével szemben. Megszokta, hogy bármit tegyen is a leánya, rendbelevőnek találja; menjen minden a maga utján! Pillanatnyilag csak azzal a gondolattal törődött, hogy vagyonát hogy fordithatja gyermeke hasznára és Katenek nem volt szive felvilágositani őt, hogy milyen rendeltetést szán ő ennek a vagyonnak. Anyjának részletesen elmondta tervét; apjával csak annyit közölt, hogy alaposan ki akarja magát képezni ápolónői hivatásában. Az öregasszony titokban emésztette magát; keserü, bár filozófikus szinte azt mondhatni egykedvü reménytelenséggel nézte leányát, mint általában az olyan asszonyok, akiket az élet megtanitott rá, hogy mindig csak a legrosszabbat várják. Katenek mélységesen fájt, hogy anyja csalódik benne, s a szive vérzett arra a gondolatra, hogy nem teheti azt, amit apja, anyja elvárnak tőle. Hogy mit vártak tőle, arról nem igen beszéltek, de a leány könnyen kitalálhatta kivánságukat, hogy jöjjön haza és élje azt az életet, amit a többi urilány. Belátta, hogy szüleinek ez az álláspontja természetes és józan és annál jobban sajnálta őket, mert sziklaszilárdan, bár teljes szerénységgel meg volt arról győződve, hogy neki más a kötelessége.

Ezek voltak első lelki zavarai. A nagy ellentét, amely a kertben töltött boldog pillanatok és a valóság kemény prózája között fennállt, egyre jobban mélyült. Sokat kinlódott, néha majd megszakadt a szive, de azért továbbhaladt az utján, nem mindig egyforma eréllyel és bátorsággal, néha nem is nagyon bölcsen, de azért egyre előre!

Az ápolónői iskolában töltött évek is sok kegyetlen csalódást hoztak neki. Számolt azzal, hogy utja nem lesz tulságosan könnyü, de az első hónap letelte után keserüen kellett nevetnie, ha összehasonlitotta álmait és elképzelését a valósággal. A tények nem törődtek az álmokkal. Azt remélte, hogy már tanulása alatt is alkalma lesz rá, hogy a nyomoron enyhitsen, hogy segitséget és orvoslást hozzon a szenvedőknek. Pedig munkája abból állt, hogy a csecsemők szoptatóüvegeit mosogatta.

A következő időszak teendője sem hasonlitott jobban ahhoz, amit az ápolónők áldásthozó müködéséről magának elképzelt; és ha azt vizsgálta, hogy a többi fiatal leány hogy tudja ideáljait összeegyeztetni pillanatnyi foglalkozásával, arra az eredményre kellett jutnia, hogy azok annál könnyebben boldogultak, mennél prózaiabban fogták fel hivatásukat. Amikor később előléptették, csecsemőket biztak rá, és végül igazi ápolónői munkát, azt tapasztalta, hogy épp a hivatásához való ideális ragaszkodása választja el őt a többiektől, akik azért jöttek ide, hogy egy mesterséget kitanuljanak. Egy-két kivétellel a szabóság, vagy bármilyen más foglalkozás ugyanazt jelentette volna nekik, mint mostani foglalkozásuk. Azért jártak ide, hogy megtanuljanak heti husz dollárt keresni. Kate-et ez a felfedezés jobban megalázta, mint az alacsony munka, amelyre a nemes cél érdekében kötelezte magát. Ha valamilyen fiatal arkansasi leány lábait lógatva felült az asztalra és elbeszélte a klinika fiatal orvosaival való flörtjeit, Kate-en olykor szinte végkép erőt vett a kétségbeesés. E lelki bajokhoz járult még, hogy rosszul táplálkozott, keveset aludt, kegyetlenül hosszu munkaideje és kevés pihenője volt és igy testileg is a legnagyobb erőfeszitésre volt szüksége, hogy kitartson elhatározása mellett.

A rendes munkáján kivül tanulta a hindu nyelvet. Hányszor gondolt vissza hálásan a szabadban eltöltött gyermekkorára, amely egészségessé és ellenállóvá tette a testét! Ha ez nem lett volna, nem birta volna a megpróbáltatásokat, pedig kötelessége volt mindent kibirni, attól a pillanattól kezdve, amelyben elkezdhette igazi hivatását: a nyomor enyhitését. Ez a tudat békitette ki végül azokkal az alávaló s elkedvetlenitő feltételekkel, amelyek között tanulásának ideje lefolyt.

Ha visszataszitó tennivalója volt, azt nem bánta. Ellenkezőleg, mihelyt jobban belejött a munkába, ez még csak jobban megszerettette vele hivatását; és mikor az első tanév végével egy főápolónő felügyelete alatt rábizták a női klinika egyik osztályának ellátását, ugy érezte, hogy közelebb jutott céljához, még jobban felébresztette benne az érdeklődést és még a sebészeti operációkat is megkedveltette vele, mert segitséget nyujtottak és neki is lehetővé tették, hogy segitsen.

Ebben az évben már bizakodva és örömmel dolgozott. Mindenekelőtt tanulni akart, meg akarta ismerni mesterségét, alapos és lelkiismeretes akart lenni. Ha majd eljön az idő, amikor a segitségre szoruló, a világtól elzárt hindu asszonyoknak ő lesz a támaszuk, hadd legyen ez a támasz megbizható, erős, itélőképessége biztos és gyakorlott. Tudta, hogy még sok megpróbáltatáson kell keresztülmennie, de megerősitette önérzetét, hogy betegei szeretik, hogy féltő aggodalommal lesik minden lépését. A munkája iránt való teljes odaadás biztositotta a sikert. Rövidesen már az ő vállain nyugodott az egész felelősség. A hosszu, kopár termekben, ahol annyi haldokló embernek adott enyhe vigaszt, ahol állandóan együtt élt a halállal és kimondhatatlan kinokat látott és tudott enyhiteni, a haláltusa irtózatát és a végső megkönnyebbülés hangjait, ezen az őrhelyen, az éjszaka sötétjében, leszállt saját természete legrejtettebb mélységeibe is. Egy benső hang ujólag igazolta hivatottságát. Ujból, immár másodszor fogadott hüséget a magaválasztotta célnak és a mostani felismerés öröme messze tulszárnyalta az első felfedezésekor érzett boldogságot.

Pillanatnyilag azonban odahaza volt Topázban és esténként félnyolc órától kezdve Tarwin kalapja függött az előszoba ruhafogasán. Röviddel tizenegy után Nick melankolikus arccal levette a fogasról, időközben pedig rábeszélően, meggyőzően, parancsolóan, könyörögve vagy méltatlankodva Kate elhatározása ellen küzdött. Méltatlankodása a leány tervének szólt, néha azonban önkénytelenül a személyére is kiterjedt. Kate nemcsak a tervét tudta megvédeni, hanem minden hevesség nélkül sajátmagát is; de minthogy ez a módszer nem illett bele Nick módszerébe, a vitatkozásoknak igen gyakran jóval tizenegy óra előtt hirtelen végük szakadt. De következő este a fiu ujra visszajött, bünbánóan ült előtte, a térdére támasztott könyökkel, fejét bánatosan a tenyerébe hajtva és könyörgött a leánynak, hogy térjen végre észre. De ez nem tartott sokáig s az igy megkezdett esték rendszerint azzal végződtek, hogy Nick a széktámlára irányitott heves ökölcsapásokkal igyekezett Kate szegény agyába józanságot kalapálni.

Tarwin, ha valakit szivébe zárt, szükségét érezte annak, hogy az illetővel elfogadtassa saját nézeteit és meggyőződéseit; de ez a szükséglet jó szivből fakadt és Kate nem is haragudott érte. Sok tulajdonságát szerette és akárhányszor, ha meghitt barátságban, igy szemtől szemben álltak egymással, gondolatai visszakalandoztak abba az időbe, amikor mint iskoláslány nem egyszer álmodozott arról, hogy életét Nick oldalán fogja eltölteni. Erélyes gyeplőrántással volt kénytelen ezeket a gondolatait megállitani. Más dolgokról kellett most gondolkodnia; de azt nem tagadhatta, hogy közötte és Tarwin között más a viszony, mint amilyent akármelyik más férfival szemben el tudott képzelni. Valamikor egy házban éltek együtt a kiépitett vonal legvégén és nap-nap után együtt ébredtek fel, hogy együtt éljék végig a magányos, monoton éveket. A nap ugyanazt a szürke hajnalt gyujtotta fel föléjük a végeláthatatlan szürke sikságon és ha este lenyugodott, egyedül hagyta kettőjüket a véghetetlen tér iszonyatos csendjében. A ház mellett elfolyó iszapos patakban együtt törték télen a jeget, Tarwin hátán egymás mellett lógott a két puttony.

Hiszen még egy tucat fiatal legény élt vele ugyanazon fedél alatt, de Tarwin volt az, aki kedves volt szivének. A többiek megtették mindazt, amire kérte őket. De Tarwin magától végzett el mindent s még gyakran olyankor is dolgozott helyette, mikor ő aludt. Hiszen munka volt bőviben. Anyjának egy huszonöttagu háztartást kellett ellátnia, közülük husz idegen kosztos volt, akik Sheriff felügyelete alatt dolgoztak. A vasutépitésnél foglalkoztatott napszámosok a közeli nagy barakkokban laktak, vagy ideiglenes kunyhókban vagy sátrakban. Csak Sherifféknek volt házuk, azaz egy igazi, előreugró tetővel ellátott szerkezet, ablakokkal, amelyeket ki lehetett nyitni és be lehetett csukni és egy valóságos verandával. Ennyivel aztán be is kellett, hogy érje a kényelemszeretetük; az anyára és leányára hárult minden házimunka. Két svéd munkásnő is segédkezett nekik, kiknek ugyan erős izmaik voltak, de annál bizonytalanabb konyhai tapasztalataik.

Tarwin mindenben segitett Katenek, aki lassanként megszokta, hogy mindenben rábizza magát. Tarwin viszont hálás volt, amiért megengedte, hogy segithessen neki. A közös munka, az egymástól való kölcsönös függés, a világtól való elzárkózottságuk egymásra utalta őket; és amikor Kate elhagyta az őrházat és beiratkozott az iskolába, hallgatólagos megegyezés állt fenn közöttük. Hogy ennek a megegyezésnek mik a határai, az természetesen rendszerint csak a leánytól függ. Amikor Kate első vakációja alkalmából hazajött, viselkedése, ugy látszott, nem szünteti meg a hatályát ennek a megegyezésnek, de nem is erősitette meg és Tarwin, akármilyen makacs és kitartó volt is egyébként, nem kivánt jogaival élni. Igaz ugyan, hogy olyan jogok voltak ezek, amelyeket semmiféle törvényszék előtt nem érvényesithetett volna.

Ez a türelem teljesen a helyén volt mindaddig, amig abban a hiszemben volt, hogy a leány megmarad a közelében és amig olyannak képzelte a jövőjét, mint más, házasságra készülő leányokét. De amikor megtudta, hogy Kate Indiába akar menni, más módszerhez kellett folyamodnia. Nem törődött többet illendőséggel, tapintatos kimélettel és nem volt hajlandó türelmesen várakozni. Amint a holdfényben egymás mellett ültek a hidon, vágyódott utána és meg akarta tartani.

De pillanatnyilag az volt a helyzet, hogy Kate mégis csak elmegy, akármit beszél is, akármennyire imádja is. Annyit mindenesetre elért, hogy megérttette a leánnyal, mennyire szereti; ez volt egyedüli vigasza. Kate meg tudta becsülni a szerelmét és megfájdult a szive arra a gondolatra, hogy el kell őt hagynia. Ez mégis csak vigasztaló volt!

Ezalatt azonban mindenféle tekintetben erősen ráfizetett szerelmére és a leány szerette őt annyira, hogy ez bántsa és sulyos gondokat okozzon neki. Mihelyt azonban arról igyekezett meggyőzni Nicket, hogy nem szabad annyi időt és erőt pazarolnia rá, a fiu azt felelte neki, hogy ne terhelje meg miatta fejecskéjét, hogy ő drágább neki, mint pénz, vagyon vagy politika és hogy igen jól tudja, mit csinál.

- Tudom - felelte a leány. - De elfelejted, hogy milyen kényes helyzetbe hozasz engem. Nem szeretném, ha engem tennének felelőssé a vereségedért. Barátaid azt mondják a végén, hogy én szándékosan tartottalak vissza.

Tarwin egy meggondolatlan, de határozott megjegyzést kockáztatott meg a barátairól, mire Kate csak annyit felelt, hogyha ő, Nick, nem törődik velük, neki annál inkább kötelessége. Mert azt nem akarja, hogy a választás után majd azt terjesszék, hogy Tarwin őmiatta hanyagolta el a szavazókat és hogy apja ennek a körülménynek köszönheti győzelmét.

- Én természetesen azt szeretném - tette hozzá nyiltszivüen -, ha az apámat választanák meg és nem kivánhatom a te győzelmedet, mikor ez az ő vereségét jelentené. De semmiképpen sem akarok az utadban állni!

- Kisasszony, a papája megválasztása ne okozzon magának gondot! - felelte Tarwin. Ha más gondja nincs, ettől nyugodtan alhatik, amig a C. C. C. el nem ér Topázba! Az ősszel én fogok Denverbe menni, és senki más, és jobban tennéd, ha máris készülődnél az utra. Egyébként hogy esnék neked, ha az Elnök felesége lennél és a Capitoliumban lakhatnál? Ez kedvedre volna?

Kate eléggé szerette Nicket arra, hogy, ha kissé hitetlenül is, látszólag maga is elfogadja, hogy valamilyen cél elérése, vagy el nem érése kizárólag attól függ, vajjon komolyan akarja-e azt Nick, vagy nem.

- Nick - kiáltotta félig gunyosan, félig meggyőződve -, nem leszel Elnök!

- Ha azt hinném, hogy neked örömet okoz, még arra is vállalkoznám, hogy Elnök legyek! Mondj egyetlen biztató szót és meglátod, hogy mire vagyok képes.

- Nem, nem - mondta fejét rázva. - Az én Elnökeim valamennyien rajáhk és igen messze élnek.

- Mondd, India, ugy-e, majdnem félakkora, mint Amerika. Melyik államba mész?

- Hogy melyik...?

- Nos, hogy melyik államba, vidékre, kerületbe? Mi lesz a cimed?

- Rhatore, a Gokral Seetarun kerületben, Rajputana, India.

- Hosszu cim! - felelte kétségbeesetten. Ez a cim valami iszonyatos bizonyosságot jelentett, annak a bizonyosságát, hogy Kate mégis csak el fog menni. Már látta, hogy reménytelenül kisiklik életéből, egy országba, amely a világ másik végén van, amely az Ezeregyéjszakából kapta nevét és nyilván lakosait is.

- Nincs ennek semmi értelme, Kate! Csak nem akarod az életedet egy ilyen pogány meseországban leélni! Mi köze van mindennek Topázhoz? Mi köze van az otthonodhoz? Nem teheted én mondom neked. Hagyd el, csak ápolják ők szépen magukat. Vagy bizd rám! Én majd magam átmegyek, igyekszem pénzt csinálni átkozott drágaköveikből és felállitok egy egész hadsereg ápolónőt, akiket te fogsz kiképezni. Azután majd megházasodunk és én magammal viszlek, hogy megnézzed, amit csináltam. Ne mondd, hogy azok odaát szegények. Azzal a bizonyos nyakékkel össze lehet toborozni egy egész ápolóármádiát. Ha a te misszionáriusod igazat mondott mult esti prédikációjában, azzal a nyakékkel ki lehetne fizetni Amerika összes államadósságát. Azt mondta, hogy gyémántjai akkorák, mint a tyuk tojása, gyöngyláncai mint a hajókötelek, férfiökölnagyságu zafirokkal és akkora smaragdokkal, hogy az embernek eláll a lélegzete - és mindezt a bálványuk nyakára aggatják, bezárják a templomukba és tisztességes fehér leányoktól koldulnak segitséget, hogy ápolják és gyámolitsák őket. Szemtelenség!

- De hiszen pénzzel nem lehet rajtuk segiteni. Nem erre van szükségük. Pénzben nincs szánalom, sem szeretet, sem irgalom, Nick; az egyetlen igaz segitség az, ha az ember saját magát ajándékozza oda.

- Rendben van. Akkor ajándékozd oda magadat nekem is. Veled megyek - jelentette ki Nick, most már humoros oldaláról fogva fel a dolgot.

Kate nevetett, majd hirtelen komollyá vált.

- Nem, Nick, neked nem szabad Indiába jönnöd, semmiképen sem szabad! Szót kell fogadnod.

- Nos, ha én kaphatnék egy ilyen rajahféle állást, nem tudom, nem fogadnám-e el? Az ilyesmi pénzt hoz a házhoz.

- Ugyan Nick! Amerikaiból nem lehet rajah.

Különös dolog, hogy azok a férfiak, akiknek számára az élet játék, olyan asszonyokat keresnek, akiknek számára imádság.

- De azt talán megengedik, hogy megbuktassak egy rajáh-t - jegyezte meg Tarwin zavartalan nyugalommal - és talán ez lenne a jobbik üzlet. Az a véleményem, hogy rajáhnak lenni bizonyos kockázattal jár.

- Hogy-hogy?

- A biztositótársaságok dupla prémiumot kérnek. Az én társaságom egyáltalán nem fogad el rajáhkat. Még inkább egy török basát! - tette hozzá elgondolkodva. - Bár ez a fajta is az Ezeregyéjszaka osztályába tartozik, ugy-e?

- Rendben van. Te egyáltalában nem fogsz Indiába jönni! - jelentette ki Kate ünnepélyesen. - Itt fogsz maradni. Ezt jegyezd meg magadnak!

Tarwin hirtelen felállt.

- Jó éjszakát!... jó éjszakát! - mondta.

Türelmetlenül megrázkódott és elfordult a leánytól, mintha soha többé nem akarná viszontlátni. Kate ennek dacára kikisérte őt a folyosóra, ahol Tarwin mogorván leakasztotta kalapját a megszokott fogasról, de nem engedte meg, hogy a leány felsegitse a kabátját.

Nincs olyan férfi, aki sikeresen vehetné fel egyszerre a küzdelmet egy asszonyért és egy politikai célért. Talán ez volt a meggondolás, amelyből kifolyólag Sheriff szemet hunyt afelett, hogy jövendőbeli politikai ellenfele a leányával foglalkozott. Igaz ugyan, hogy Tarwin mindig érdeklődött Kate iránt, de sohasem ennyire következetesen és kitartóan. Sheriff állandóan kortesuton volt és keveset ült odahaza. De ha nagyritkán felbukkant Topázban, megelégedett mosollyal szemlélte ellenfele időtöltését. Mindazonáltal talán mégis lebecsülte a fiatalember képességeit, ha azt hitte, hogy a Canon Cityben megtartandó vitaülésen könnyen le fogja győzni. Tarwin érezte, hogy nem teljesitette kötelességét pártjával szemben s ez csak növelte a siker után való vágyát. Ideges lett és Kate figyelmeztetései és jövendölései ugy hatottak rá, mint bors a nyitott sebre.

A Canon Citybeli gyülés a fent leirt beszélgetést követő nap estéjére volt kitüzve és Tarwin azzal az elhatározással lépett a város kitünő görkorcsolyapályáján rozoga ládákból emelt pódiumra, hogy megmutatja az embereknek, hogy őt még akkor is számba kell venni, amikor szerelmes.

Sheriff nyitotta meg az ülést. Mialatt beszélt, Tarwin a háttérben tartózkodott, hosszu lábait idegesen lóbálva. A terem egyenlőtlen világitásában tarkán hullámzó hallgatóság egy ideges, csontos férfit látott maga felett ülni, hanyag tartással, jóakaratu, bár fenyegetően okos, kihivó szemekkel és előreugró hatalmas állal. Nagy orra volt, halántékán barázdák, homloka kopaszodó, mint általában a Nyugat férfiaié. A figyelő éles tekintet, amely nyugodtan mérte végig a hallgatóságot, mintha meg akarná állapitani, hogy milyen emberekkel is van tulajdonképpen dolga, elárulta, hogy ebben a férfiban - akár jogosan, akár jogtalanul - él az az önbizalom, amely a Mississippin tul élő emberek közt a legjobb ajánlólevél. Rövid, zsákszerü zekét hordott, ami nyugaton ünnepélyes alkalmakra is megfelelő öltözet, de mindennapi flanell ingét Topázban hagyta és felöltötte a civilizáció fehér vászoningét.

Sheriff beszéde azt a gondolatot keltette benne, vajjon szabad-e egy családapának hamis valuta- és tarifateóriák terjesztésével megterhelni lelkiismeretét, mialatt leánya kisértetiesen nemes tetteken töri a fejét odahaza. Az ő ezüstvalutáról és tarifákról való gondolatai annyira összeforrtak Kate iránti érzelmeivel, hogy amikor felelni készült Sheriffnek, majdnem azzal a kérdéssel kezdte el beszédét: szabad-e olyan embernek, aki még a maga házában sem ur, arra vállalkozni, hogy intelligens választókra ráoktrojálja közgazdasági nézeteit. Miért nem akadályozza meg inkább, hogy a leánya tönkretegye az életét? - ezt szeretné ő tudni. Mi tulajdonképpen egy apának a kötelessége? De végül is elhallgatta ezeket a tárgyilagos megjegyzéseket és merészen belemerült számadatainak és érveinek áradatába.

Tarwinban nem hiányzottak a szónoki képességek, amelyekkel egy jelölt meg tudja hóditani hallgatósága szivét; vádolt, bizonyitott, cáfolt, tudott védekezni és támadni és gyanusitani, vadul hadonászott hosszu, izmos karjaival, az isteneket, a statisztikát és a köztársasági pártot hivta fel tanukul állitásai igaza mellett és amikor szerét tehette, adomákat szőtt bele beszédébe.

- Igy például - jegyezte meg könnyed elbeszélő hangon, amilyent a népszónokok szivesen használnak -, ismerek egy embert, akivel nemrég találkoztam Visconsinban, az...

A história hőse ugyan nem nagyon hasonlitott a «visconsini férfihoz», Tarwin ugyan életében sem volt Visconsinban és nem is ismerte azt az embert, de az adoma jó volt, a hallgatóság gurult nevettében és még Sheriff is illendőnek találta, hogy mosolyogjon. Tarwin elérte célját.

Akadt természetesen elég ellentmondó vélemény is és a vita a pódiumról gyakran átterjedt a hallgatóságra, de a mélyhangu, biztató morgás, amely legtöbbször nyomon követte a nevetést és a tapsot, felvillanyozta Tarwint és a délután folyamán - még a megelőző tanácskozás alkalmából - megivott, a görkorcsolya-pálya portása által szakértelemmel elkészitett barna folyadék is megtette kötelességét. Poharában a jól megkevert ital, szivében a szenvedélyes elhatározás, a hallgatóság ujjongása és tapsa rövidesen a meggyőződésnek oly extázisába sodorta Tarwint, hogy maga is szinte elcsodálkozott rajta. Érezte, hogy kezében tartja a hallgatóságot. Belemarkolt az emberekbe, felemelte őket, megsimogatta, szakadékokba taszitotta és ujra kiemelte őket, hogy megmutassa hatalmát, szivére zárta őket és elmondott nekik egy vidám történetet. És az igy meghóditott hallgatósággal a háta mögött győzedelmesen széttiporta a demokrata párt földön heverő testét, elénekelve halottas énekét. Történelmi pillanat volt. Ezt mindenki megállapitotta, amikor Tarwin befejezte beszédét. Az emberek a padokra álltak és ugy orditottak, hogy majd feldült az egész épület. A férfiak a levegőbe dobálták sapkájukat, táncba indultak egymással és vállukra akarták emelni Tarwint, hogy diadalmenetben vigyék körül a teremben.

De Tarwin, végleg kifulladva, hátat forditott az ünneplésnek. Vakon keresztül törve az utat elzáró tömegen, az öltözőjébe menekült. Bezárta és bereteszelte maga mögött az ajtót és arcáról letörölve a verejtéket, levetette magát a székre.

- És egy férfi, aki ezt meg tudja tenni - mormogta - nem bir rávenni egy cérnavékony, gyenge kis teremtést arra, hogy feleségül jöjjön hozzá.

 

HARMADIK FEJEZET.

Másnap reggel egyhangu volt Canon Cityben a vélemény, hogy Tarwin valósággal földretiporta ellenfelét. Mindenki visszaemlékezett, hogy amikor Sheriff programmszerüen felelni akart ellenfele beszédére, a hallgatóság egyértelmüen lehurrogta. De Sheriff az állomáson ennek dacára udvariasan köszöntötte Tarwint, - egy vonaton utaztak vissza Topázba - és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elismerje ellenfele győzelmét. Ha igaza volt Canon Citynek abban, hogy Tarwin földreteperte Kate apját, ezt, ugy látszik, nem nagyon bántotta ez a vélemény. Tarwinnak viszont eszébe jutott, hogy Sheriffnek megvan minden oka a vigasztalódásra és lassanként az a meggyőződése alakult ki, hogy ő végeredményben nevetséges szerepet játszik.

Igaz ugyan, most megvolt az az elégtétele, hogy a nyilvánosság előtt bebizonyitotta, ki ér többet kettejük közül és nem kis örömet szerzett neki az a tény is, hogy pártjának megmutathatta, mennyire számithatnak rá mindig, még akkor is, ha bizonyos fiatal leányok fejében őrült világmegváltási tervek vernek gyökeret. De használt-e neki mindez Kate szemében? Ellenkezőleg, csak árthatott neki és ha Kate apjának volt valami befolyása a leányra, mennél közelebb került győzelme által politikai tervei megvalósulásához, annyival messzebb is esett a másik lehetőségtől. Most már biztosra vette, hogy meg fogják választani. De mit segithet ez őrajta! Most már azt sem tartotta lehetetlennek, hogy elérje azt a bizonyos elnöki méltóságot, amelynek igéretével csábitotta a leányt, az éjszaka eseményei legalább is ezt igazolták. De az egyetlen méltóság és cim, amire vágyódott, a férji cim volt Kate oldalán.

Komolyan tartott attól, hogy ezt a legmagasabb méltóságot nem fogja elérni és amikor tekintete rátévedt az alacsony tömzsi férfire, aki a pályaudvaron mellette várta a vonatot, hirtelen eszébe jutott, hogy ki az, akinek ezt a vereséget köszönheti. Az a leány soha nem menne Indiába, ha az apja olyan férfi volna, amilyent ő nem egyet ismer. De mi jó várható egy ilyen sima, politikus, önző, ravasz és gazdag frátertől? Tarwin meg tudta volna bocsátani Sheriff simaságát, ha emögött a simaság mögött erőt sejt. De sajnos, nem lehetett jó véleménye senkiről, aki Topázban véletlen szerencse folytán meggazdagszik. Sheriffet főleg az tette Tarwin számára ellenszenvessé, hogy érdem nélkül és anélkül, hogy tehetett volna róla, meggazdagodott és hogy most, véletlen gazdagságával hátán, tovább is simán és óvatosan járt az életben, félénken ügyelve, hogy az utjába ne álljon senkinek. A politikai életben különös ügyességgel tudta valóra váltani ezeket az elveit; azonkivül dédelgetett kedvence és büszkesége volt a vasuti mérnökbál rendezőbizottságának, kiránduló társaságoknak, tagja volt minden egyletnek, ő rendezte az összes jótékonysági bazárokat, szinházi előadásokat és a jótékonycélu osztrigás vacsorákat, amelyekhez résztvevőket kellett toborozni. Megkülönböztetés nélkül résztvett minden Topázban előforduló ünnepi ebéden és jótékonysági ünnepélyen, - Kate-et és anyját is mindenüvé magával cipelte, ugyhogy lakószobájuk odahaza már szinültig tele volt tömve protestáns himzésekkel, katolikus divánpárnákkal, baptista babadiszekkel.

De általános, mindenkivel szemben tanusitott szeretetreméltósága mégsem tette őt olyan népszerüvé, mint ahogy megérdemelte volna. A különböző klikkek elfogadták pénzét, de azért megvolt róla a véleményük. Tarwin, az ellenfél, aki soha egyetlenegy báli belépőjegyet sem volt hajlandó átvenni, nyiltan megmutatta az embereknek, hogy mit tart riválisának politikai rendszeréről. Ahogy Tarwin igen helyesen megállapitotta, Sheriffnek ez az oktalan, dőre szenvedélye, hogy mindenkinek tessék, volt az oka annak is, hogy nem tudott erélyesen állást foglalni leánya mániájával szemben. Minthogy Kate mindenképpen el akart menni, apja kényelmesebbnek találta, ha beletörődik. Azt állitotta ugyan, hogy kezdetben, amikor felmerült, hevesen ellenezte a tervet és Tarwin el is hitte neki, hogy mindent megtett, amit tehetett, hisz ragaszkodott gyermekéhez. Nem azt vetette szemére, hogy hiányzik benne a jóakarat, hanem hogy nincs benne erő. Igaz ugyan, végeredményben el kellett ismernie, hogy Kate volt az igazi bünös, apjával szemben is: a leány makacssága volt az, ami lehetetlenné tett minden meggyőzést!

Amikor befutott a topázi vonat, Tarwin és Sheriff együtt szálltak fel a vagonba. Tarwin ugyan nem érezte annak szükségét, hogy éppen Kate apjával beszélgesse végig az utat, de nem akarta azt a látszatot sem kelteni, hogy kitér a beszélgetés elől. Sheriff szivarral kinálta meg a Pullmann-kocsi dohányzószakaszában és amikor Dave Levis kalauz, Tarwinnak régi barátja, benyitott a szakaszukba, Nick felszólitotta őt, hogy üljön hozzájuk, ha majd szolgálata engedi. Tarwin szerette Levist, mint ahogy szerette a többi, százszámra menő véletlen ismerősét, akiknél nagy népszerüségnek örvendett; meghivása tehát nem egyedül abból a meggondolásból fakadt, hogy szivesebben tölti az utat egy harmadik társaságában. A kalauz megköszönte a meghivást s egyszersmind közölte vele, hogy a C. C. C. elnöke is velük utazik a vonaton, egy külön szalonkocsiban, politikai barátjaival együtt.

- Ugyan! - kiáltotta Tarwin és megkérte barátját, hogy mutassa be rögtön az elnöknek, akit amugy is meg akart már ismerni. A kalauz nevetett és figyelmeztette Tarwint, hogy ő nem állomásfőnök, - hogy egyelőre még nem az! De csakhamar, miután befejezte inspekcióját, visszajött és közölte az urakkal, hogy az elnök épp az imént kérdezte meg tőle, nem ismer-e Topázban egy becsületes és a közjóval törődő embert, akivel józanul meg lehetne vitatni a kérdést, hogy a C. C. C.-t átvezessék-e Topázon? A kalauz azt felelte neki, hogy két ilyen férfi is található a vonatján, mire az elnök megüzente az uraknak, hogy szivesen venné, ha felkeresnék őt szalonkocsijában egy kis barátságos beszélgetésre.

A Central-Colorado-California vasutvonal felügyelőbizottsága már egy teljes éve azon tanácskozott, hogy a vasutvonalat átvezessék-e Topázon. Ezek a tanácskozások szenvedélytelenül és tárgyilagosan folytak le, mint szoktak az olyan felügyelőbizottságoknál, amelyek támogatást vagy bátoritást várnak valamilyen oldalról. A topázi kereskedelmi kamara habozás nélkül megszavazta ezt a bátoritást, amely egy városi kölcsön és telekadományozások formáját öltötte, majd a vasuttársaság részvényeit vásárolták felhajtott áron. A gyorsaság, amellyel ezt az ügyet elintézték, még egy kereskedelmi kamarának is becsületére vált, de Rustler, lokálpatriotizmusától ösztökélve, még ezt is tulszárnyalta. Rustler tizenöt mérföldnyire feküdt Topáztól, hegyek között, tehát közelebb a bányákhoz és nem egyedül ebben az ügyben volt Topáz riválisa.

A két város körülbelül egyidőben keletkezett és indult virágzásnak; az első évek után azonban Rustler életereje fogyni kezdett és Topázba pártolt át. Rustlernek ez jónéhány polgárába került, akik a jobban fejlődő Topázba költöztek át. Voltak közöttük, akik egyszerüen hátukra vették házukat, azaz egy tehervagonba rakták fel és teheráruként Topázba küldték Rustler hátramaradó lakóinak legnagyobb ijedelmére. Ujabban azonban Topázban kerekedett felül az az érzés, hogy kezd hasonló sorsra jutni, mint riválisa. Egyik-másik ház már visszavándorolt a hegyivárosba, amely hirtelen uj fejlődésnek indult. Ha az meg tudja kaparintani a vasutvonalat, Topáz elveszett. Ha azonban Topázé a győzelem, a város jövője biztositva van. A két város olyan ádáz gyülölettel viseltetett egymás iránt, ahogy az csak Nyugaton képzelhető el, - rosszmájuan, kéjesen, szenvedélyesen gyülölték egymást. Ha valamilyen természeti katasztrófa megsemmisitette volna az egyiket, a másik, életcél hiányában talán el is sorvad. Ha Topáz Rustlert, vagy Rustler Topázt agyon tudta volna ütni nagyobb vállalkozási kedvével, energiájával, vagy élelmességével, vagy helyi sajtójának hathatósabb gyalázkodásaival, az életben maradt város diadalmeneteket, győzelmi táncokat rendezett volna. De ha az egyik, vagy a másik ugy pusztult volna el véletlenül, hogy nem a gondviselés által engedélyezett tisztességes, vagy tisztességtelen konkurrencia okozta vesztét, életben maradó ellenfele szivszaggató bánatot érzett volna élete végéig.

A Nyugat polgárának legszentebb kincse a városára való büszkesége és ennek a büszkeségnek legédesebb elégtétele a szomszéd város elleni gyülölet. Az ember nem lehet büszke valamire, ha nem irigykednek rá és az a körülmény, hogy Topáz és Rustler tizenöt mérföldnyire voltak egymástól, tehát épp megfelelő irigykedési távolságra, csak megerősitette e két város lakóit abban az élő hitükben - amely a Nyugat férfiainak legsajátosabb tulajdonsága -, hogy a véghetetlen pusztaságban az az egyetlen hely érdemes csak az életre, amelyen ők véletlenül felütötték sátrukat. Ebben rejlik a Nyugat fejlődésének titka.

Tarwin szinte vallásosan ápolta városa szeretetét. Kate-en kivül ez volt előtte a legszentebb dolog a világon, sőt néha még Katenél is szentebb volt. Ez az érzés azt a helyet töltötte be nála, amit másoknál az ideálok, vagy magasabb törekvések. Sikerek után vágyódott, szerepet akart játszani az életben, de a saját életét illető kivánságok egybeestek a városát illető nagyravágyásával. Tarwin ugy érezte, nem érhet sikert, ha Topáz nem boldogul, s hogy viszont minden sikerülni fog neki, ha a város erőteljesen fejlődik. Topázért érzett ambiciója, büszkesége, hirszomja volt az ő külön személyes, szenvedélyes hazaszeretete. Topáz volt az ő hazája és mert közeli volt és kézzelfogható, mert állandóan a szeme előtt volt és főleg, mert megvehette és eladhatta egyes részeit, sokkal érthetőbben volt hazája, mint az Amerikai Egyesült Államok, amelyeket csak háboru idején kellett hazájának tekintenie.

Tarwin jelen volt Topáz születésénél. Ismerte a várost, amikor még szinte karjaival át tudta volna fogni, őrködött felette, vigyázott álmára, kényeztette. A földmérésnél bevert első cövekkel az ő szive is gyökeret vert. Tudta, hogy mire van szüksége Topáznak. A C. C. C.-re volt szüksége.

A kalauz az elnök szalonkocsijába vezette Tarwint és Sheriffet és bemutatta őket. Az elnök viszont fiatal feleségének mutatta be az urakat, egy huszonötéves szőke, szépsége tudatában levő hölgynek, aki viselkedésével nem titkolta el, hogy fiatal házas. Tarwin a helyzet gyors áttekintésével a fiatalasszony mellé ült. A szalonkocsi több teremre volt osztva, az elnök a középsőben fogadta őket. Az egész kocsi valóságos csodája volt a célszerüségnek és a kényelemnek; berendezése raffináltan izléses. A szalon tarkaszinü bársonyok fényében csillogott, simafényü öntött nikkel-edények és csiszolt tükrök diszitették. Modern stilusban dolgozott faldiszitések enyhitették a szoba pompáját, egyben emelték előkelőségét.

A még embrio-állapotban levő C. C. C. elnöke egy mozgatható fonott karosszékkel kinálta meg Sheriffet, a széken elhelyezett képeslapokat egy kézmozdulattal a földre dobálva. Sürü szemöldökü, kerek, fekete szemecskéjével figyelmesen szemlélte vendégét, ő maga kövéren egy másik, törékeny karosszéket töltött meg zsufolásig. Foltos arca volt és dupla tokája, mint az olyan ötvenéveseknek, akik a kelleténél jobban élnek. Áthatolhatatlan, zárkózott arckifejezéssel hallgatta Sheriff azonnal utnakinduló élénk fejtegetéseit, mialatt Tarwin Mrs. Mutrie-t vonta bele egy beszélgetésbe, melyben nyoma sem volt annak, hogy vasutak is vannak a világon. Tarwin ismerte a C. C. C. elnökének házassági történetét és látta, hogy az ujdonsült asszonyka szivesen hallgatja házasságáról való hizelgő interpretációját. Bókokkal árasztotta el s megkérte, mesélje el neki részletesen nászutja történetét. A nászut ép a mai nappal ért véget; a fiatal pár Denverben akart letelepedni. Mrs. Mutrie kiváncsi volt, hogy vajjon tetszeni fog-e neki a város. Tarwin a legteljesebb mértékben megnyugtatta őt. Garanciát vállalt Denverért; a legcsábitóbb szinekben festette le előtte, valóságos álomvárosként irta le, amelyben egyenesen a paradicsomból leszállt álomemberek laknak. Dicséretével elhalmozta a boltokat és a szinházakat is, azt állitván, hogy Newyork elbujhat Denver mellett - előbb azonban az asszonynak okvetlenül meg kell néznie a topázi szinházat. Ama reményének adott egyben kifejezést, hogy vendéglátói egy-két napra meg fogják Topázt tisztelni látogatásukkal.

Topázt magát nem is dicsérte annyira az egekig, mint Denvert. Megelégedett azzal, hogy leirja a fiatalasszonynak a város egész különösen bájos fekvését és mikor már odáig vitte a dolgot, hogy Mrs. Mutrie meg volt róla győződve, hogy Topáz a Nyugat legcsinosabb, legelőkelőbb és legfejlődőképesebb városa, hirtelen más témára tért át. Többnyire személyes dolgokról beszélgettek. Tarwin minden irányban tapogatódzott, hogy egyrészt megismerje esetleges közös szimpátiáikat, másrészt az asszonyka gyenge pontjait. Meg akarta tudni, hogy melyik oldaláról támadható meg, mert őrajta keresztül vezet az ut, amelyen férjét el lehetett érni, ennyit már a vagonbalépés első pillanatában megállapitott. Ismerte az asszony történetét, sőt atyját személyesen is ismerte, mert tulajdonosa volt annak a szállodának, amelyben ő egyszer Omahában megszállt. Melegen érdeklődött, mi lett az öreg házzal, vajjon kié most és milyen kézbe került azóta? Remélhetőleg megvan még az öreg főpincér! És persze, a szakács is ott dolgozik még mindig. Ma is összeszalad még a szájában a nyál, ha az akkori jó főztökre gondol. Az asszony vidáman nevetett, a közös emlékek bizalmasabbá tették. Hisz ő ott töltötte gyereksége idejét, abban a szállodában, a hosszu folyosókon és hallokban játszott, a fogadószoba zongoráján dörömbölt és édességeket majszolt a konyhában. Emlékezett még a szakácsra is, hiszen személyesen ismerte! Hányszor küldött neki az öreg puddingokat az ágyába... Ó, hogyne, az bizonyosan nem hagyta még el a régi házat!

Tarwin nyilt barátságos modora, mulattatásra és mulatásra való készsége, szivélyes, férfias modora, bátor vidámsága, amellyel bizakodón nyult az élet dolgaihoz, mindenki szivét megnyerték. Egyforma, készséges jóakarattal szemlélte az emberi nemet: atyafia volt az egész fajtának és testvére mindazoknak, akiket személyesen ismert, - hacsak meg nem akadályozták ebben a szerepében.

Igy azután rövidesen bizalmas viszonyba került Mrs. Mutrievel is, aki nemsokára arra kérte, hogy kisérje el őt a kocsi hátsó kilátó ablakához s magyarázza el neki az arkansasi hegyeket és szakadékokat. Az elnöki kocsi óriási tükörablakán keresztül kibámultak a tömör sziklacsoportokra és a hegyfalak káoszába, amelyek az utat szegélyezték. A vonat józanul és érzéstelenül robogott végig a még érintetlen táj romokba hullt töredékein s szinte csodának tetszett, miképpen tudja fentartani egyensulyát azon az alig pengeszélességünek tünő uton, amelyet a hegy és a folyó között furtak számára. Mrs. Mutrie gyakran megtántorodott, ha a vonat egy kanyarodóba futott be; ilyenkor Tarwinba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essék. Végül is a fiatalember felajánlotta neki karját és most már egyszerre és együtt himbálództak a vonat ritmusában és Tarwin szétvetett lábakkal biztositotta közös egyensulyukat. Nem tudták szemüket levenni az óriási sziklatornyokról és falakról, amelyek mintha a fejük felett lebegtek volna, vadul forgó táncban.

Mrs. Mutrie gyakran hallatta az elragadtatás apró kiáltásait, amelyekkel a nők szokták fogadni a nagy természeti benyomásokat; de csakhamar megilletődötten elhallgatott. Könnyü, vidám természetét elnyomta, szinte agyonnyomta a hatalmas látvány, mint ahogy a halál jelenléte is elhallgattatta volna; meggyőződés nélkül, inkább csak megszokásból kokettált Tarwinnal és csak, mikor a vonat a sziklaszakadékok közül ujra a sikságra ért, sóhajtott fel megkönnyebbülten és végleg birtokba véve utitársát, visszavezette Tarwint a szalonban elhagyott székeikhez. Sheriff még mindig nem fejezte be Topáz felbecsülhetetlen előnyeiről szóló beszédét, az elnök szórakozottan hallgatta és unottan bámult ki az ablakon. Mikor a fiatalasszony nevetve a vállára ütött, néhány bizalmas szót sugva a fülébe, az ujdonsült férj veszedelmesen kezdett hasonlitani egy zavarbajutott emberevőhöz. De Mrs. Mutrie ismét helyet foglalt előbbi székében és ráparancsolt Tarwinra, hogy mulattassa; a fiatalember pedig készségesen eleget tett a felhivásnak és elbeszélte neki egyik sikeres expediciója történetét. Ezüstöt ugyan nem találtak ezekben a hegyekben - ez volt kirándulásuk célja -, de helyette néhány egészen rendkivüli ametisztet.

- Ne mondja! Micsoda szerencsés ember! Igazi ametiszteket talált? Fogalmam sem volt róla, hogy Coloradoban ametiszteket is lehet találni!

Szemei különös fénnyel gyulladtak ki, ez a szenvedély fénye volt! Tarwin azonnal észrevette... ez lenne az a bizonyos megsebezhető pontja? Ha ez lenne!... Drágakövekről tudott ő neki beszélni eleget! Hiszen ezek is szeretett városának természeti kincsei közé tartoztak! Erről a tárgyról annyit mesélhetett neki, amennyi csak belé fért. Hogy vajjon ezzel el lehet-e csábitani Topázba a C. C. C.-t? Egy pillanatra eszébe jutott egy utólagos nászajándék lehetősége, szeme előtt megjelent egy gyémántnyakék képe, amelyet a topázi kereskedelmi kamara nyujtana át az asszonynak, de rögtön utána elvetette ezt az ötletet. Nem, ilyen nyilvános adományokkal nem lehet Topázon segiteni. Itt titkos diplomáciával kell dolgozni, igen óvatos tapintattal, nyugodtan és barátságosan, halk ujjal kopogtatni itt és amott, majd végezetül gyors kézzel megmarkolni az alkalmat - ezt az ügyet, mintha kizárólag Tarwin Nick számára teremtette volna az Isten, az egyetlen ember számára, aki végére tudna járni. Már látta magát, amint váratlanul, mint egy király bevezeti Topázba a C. C. C.-t, segitség nélkül, teljesen egyedül, ő, Tarwin Nick, szeretett városa jövőjének megalapitója. Lelki szemei előtt megjelent az elhagyott Rustler is és egy bizonyos husz holdas birtok hirtelen milliomossá vált tulajdonosa.

Képzelete egy darabig tetszelegve időzött az emlitett husz holdas birtokon; nem könnyen szerezte a pénzt, amelyen megvette. De ha pontosabban vizsgálja meg az ember, végeredményben az üzlet mindig csak üzlet marad. A birtoknak egyrészét könnyen el lehet majd adni a C. C. C.-nek a gépház épitésére, a többit háztelkeknek. Ez bizonyára nem volt kellemetlen gondolat, de azért szivügye mégis csak Topáz maradt. Ha igaz, hogy a Gondviselés akkor küldi segitségét, amikor az ember arra legjobban van rászorulva, most itt volt az ideje, hogy ez a segitség jelentkezzék.

Csak most vette észre, mikor tekintete véletlenül Mrs. Mutrie kezeire esett, hogy az asszony milyen rendkivüli gyürüket hord. Nem sokat, de gyönyörü kövekkel. Csodálattal szemlélt különösen egy hatalmas solitaire gyémántot balkezén, amelyet az asszony, amikor ékszerekről kezdtek el beszélni, lehuzott ujjáról és odaadott neki, hogy alaposabban megnézhesse. Elmondta neki, hogy ennek a gyémántnak hosszu története van. Az apja egy szinésztől vette meg, aki Denverben, Toppekában, Kansasban üres házak előtt játszott és Omahában végleg tönkrement. A gyémánt árán az egész társaság haza tudott utazni Newyorkba és nyilván ez volt az egyetlen szolgálat, amelyet a kő különböző birtokosainak valaha is teljesitett. A szinész t. i. egy játékostól nyerte el, aki a gyémántért való vetélkedésben leszurta annak előző tulajdonosát, ez az ember viszont, aki a gyémántnak köszönhette halálát, olcsó áron vásárolta volt meg egy ékszerkereskedő sikkasztó segédjétől.

- Hogy teljes legyen a névsor, már csak az hiányzik, hogy gyémántcsempészek által került légyen ki a bányákból, mondjuk Kimberleyből; nincs igazam, Mr. Tarwin?

Ezeket a kérdéseket felhuzott szemöldökkel, mosolyogva intézte Tarwinhoz, mint aki feltevéseinek megerősitését várja; amivel Tarwin nem is késlekedett. Ha Mrs. Mutrie véletlenül olyan állitásokat kockáztatott volna meg e pillanatban, amelyek akár Newton és Gallilei felfedezéseit döntik is halommá, Tarwin nem mondott volna neki ellent. Figyelve, kémkedve ült mellette, megfeszitett akaraterővel, mint egy vizsla a vadászösvényen.

- Gyakran sokáig nézegetem a gyémántot, keresve tükrében mindama bün képét, amelyet látott - mondta Mrs. Mutrie. - Kéjesen hátborzongatónak találom ezeket a históriákat, különösen a gyilkosságot... nem gondolja maga is, Mr. Tarwin? De legjobban mégis magát a követ szeretem, igazán gyönyörü, ugy-e? Papa azt állitja, hogy a legszebb, amit valaha látott, holott egy szállodában sok jó gyémánt kerül az ember szeme elé.

Egy pillanatig szeretettel nézegette a tisztavizü követ.

- Hát van szebb, mint egy szép drágakő! - kiáltotta ragyogó szemekkel; szavai most hangzottak először teljesen őszintéknek és természeteseknek. - Én egy örökkévalóságig el tudnék nézegetni egy tökéletes, hibátlan követ s nem sokat törődöm vele, hogy milyen fajta, feltéve, ha hibátlan. Papa tudja, hogy én mennyire szeretem a drágaköveket és a szállodában mindig vásárolt nekem. Tudja, az utazó ügynökök nagyon szeretik az ékszereket, de legtöbbször nem tudják megkülönböztetni a jó követ a rossztól, igy papa gyakran jó üzletekhez jutott - tette hozzá, elgondolkodva szoritva össze ajkát. - Papa mindig csak a legjobbat vette meg és csak akkor cserélte ki, ha még jobbra talált. Mindig szivesen adott két vagy három követ is egy egészen hibátlanért cserébe. Tudta, hogy engem csak a legszebbek érdekelnek. Ó, de ezeket nagyon szeretem. Többet érnek, mint az ember legtöbb ismerőse. Az ember mindig magán hordhatja őket és mindig egyformán szépek!

- Azt hiszem, ismerek egy nyakláncot, amely örömet okozna magának, ha szereti ezeket a dolgokat - jegyezte meg Tarwin nyugodtan.

- Igazán? - kiáltotta Mrs. Mutrie ragyogó arccal. - Hol van?

- Nagyon messze!

- Ó, bizonyára Tiffanynál! - kiáltotta mesterkélt haraggal. - Ismerem már magát.

- Nem, sokkal messzebb van!

- Hol?

- Indiában.

Az asszony egy pillanatig érdeklődve figyelte Tarwin arcát.

- Kérem, irja le nekem! - mondta. Egész hangja és magatartása megváltozott. Ugy látszik mégis volt valami a világon, ami komollyá tette. - Tényleg olyan szép?

- A legszebb a világon - felelte Tarwin.

- Jól van már! Ne kinozzon! Mondja meg, hogy milyen?

- Gyémántokból van, gyöngyökből, rubinokból, opálokból, türkizekből, ametisztekből, zafirokból - egy egész kosárravaló! A rubinok akkorák, mint a maga ökle, a gyémántok, mint a tyuktojások. Egy király megelégedhetne ennyi értékkel!

A fiatal asszony nyitvafelejtette száját. Azután halkan megszólalt.

- Ó! - sóhajtotta, nem is egyszer. - Ó! - vágyakozóan, elcsodálkozva és mohón. - És hol van? - kérdezte hirtelen.

- Egy bálvány nyakán a rajputanai kerületben. Szeretné, ha a magáé lenne? - kérdezte Tarwin.

Mrs. Mutrie nevetett.

- Igen - mondta.

- Akkor meg fogom magának szerezni - jelentette ki Tarwin egyszerüen.

- Hogyne! - mondta duzzogva.

- Meg fogom szerezni - ismételte Tarwin.

Az asszonyka hátravetette csinos szőke fejét és ránevetett a vagon mennyezetére festett kövér angyalkákra. Mindig hátravetette fejét, ha nevetett; igy jól érvényesült csinos nyaka.

 

NEGYEDIK FEJEZET.

Az elnök egy napra megszállt Topázban, a pályaudvar melletti szállodában. Tarwin és Sheriff teljesen lefoglalták; megmutatták neki a várost és azt, amit Topáz «természetes segélyforrásainak» neveztek. Egy a városon kivüli lovaglás alkalmával Tarwin megállitotta az egész társaságot és a tágas sikság közepette, a hóboritotta hegyek alatt hosszabb beszédben kifejtette az elnöknek annak a célszerüségét, sőt szükségét, hogy Topázt válassza az uj vasutvonal csomópontjává, idehelyezve az adminisztrációt, a javitómühelyeket és az állomásépületet.

Tarwin szive mélyén jól tudta, hogy az elnök ellene van annak a tervnek, hogy a vonat Topázt keresztezze; de alkalmasabbnak találta, ha az ellenkezőjét teszi fel. Annak a bebizonyitása, hogy Topázban kell találkoznia a vonalaknak s hogy innen kell irányitani a forgalmat, valóban sokkal könnyebb volt, mint megmagyarázni, hogy miért is kell egyáltalán érintenie a vasutnak Topázt. Ha a vonatot Topázon vezetik keresztül, Topáz magától értetődően csomóponttá válik; a kérdés csak az volt, hogy egyáltalán átvezetik-e.

Tarwin betéve tudta Topáz helyzetét; a város körülményeit jobban ismerte, mint az egyszeregyet. Az ember nem hiába elnöke a kereskedelmi kamarának, és egy telekértékesitő társaság felügyelőbizottságának, egymillió dollár alaptőkével, amelyből kétezer dollár be van fizetve. Tarwin vállalkozásában a város valamennyi szolid kereskedője részes volt; a társaság a város és a hegyek között elterülő egész sikságot felvásárolta és utcákra, körutakra és nyilvános parkokra osztotta. Az irodában, a Connecticut Avenuen, mindenki betekintést nyerhetett - papiron - a tervekbe. A tölgyfabutorzatu termek, a mozaikpadló, a perzsaszőnyegek és selyemfüggönyök első pillanatra levették az embert a lábáról. Telkeket is lehetett ott vásárolni két mérföldnyi kerületben a város körül, Tarwinnak magának is voltak eladó telkei. Nagy vételi és eladási gyakorlatában megtanulta, hogy az ember mi jót, mi rosszat mondhat az eladásra kerülő áruról; pontosan tudta, hogy mit lehet, mit nem lehet elhitetni egy emberrel.

Tudta pl. azt is, hogy Rustlernek nemcsak hogy gazdagabb bányái voltak közvetlen környezetében, de hogy egy hallatlan gazdagságu «hinterlandra» támaszkodhatott; és tudta, hogy ezt az elnök is tudja. Mást is tudott, például azt, hogy a topázi bányák ugyan elég jók voltak, de hogy ez semmiképpen sem volt figyelemreméltó jelenség olyan területen, amely kimerithetetlen gazdagságu bányákkal rendelkezett; hogy a város ugyan széles és termékeny völgyben feküdt, amely alkalmas volt az állattenyésztésre, de azért ez sem volt olyan előny, amelyet bárhol másutt ne lehetett volna megtalálni. Más szóval, hogy Topáz természeti kincsei távolról sem okolták meg oly megdönthetetlenül annak a szükségét, hogy egy nagy «vasuti csomópontot» létesitsenek mellette, mint ahogy azt Tarwin meghallgatása után mindenki feltételezte volna.

De hiszen ő nem is sajátmagáért beszélt. Az ő meggyőződése szerint Topázt az Isten is arra teremtette, hogy ott vasuti csomópont legyen és ha majd egyszer az ott lesz, teljesiteni is fogja tudni hivatását. Ezt a tételt logikailag ugyan nem tudta volna bebizonyitani, de azért teljesen logikus gondolkodásból fakadt. Gondolatmenete a következő volt: Topáz még nem befejezett tény, Topáz csak remény! Rendben van! És mit csinál az ember Nyugaton, ha ilyen reményeket valósággá akar változtatni? Nos, azt csinálja, hogy az ember másokkal is elhiteti azt, amit maga hisz. Topáz a C. C. C. nélkül semmit sem ér. Micsoda értéket jelenthetett tehát a C. C. C. számára? Nyilván csak annyit, amennyit a C. C. C. kölcsönözne neki.

Tarwinnak tehát legfőkép azt kellett megérttetnie az elnökkel, hogy, ha Topáznak megadják a fejlődés lehetőségét, a város méltónak fog rá mutatkozni; végeredményben ennyi biztositékot bármilyen más város is adhatott volna. Az elnöknek kellett döntenie afelől, hogy Topáz és Rustler közül melyik alkalmasabb igérete betartására s Tarwin kétségbevonhatatlanul bebizonyitotta neki, hogy Topáz elsőbbségi jogához kétség nem férhet. Végeredményben csak az számit, mondta, hogy egy város lakosságának mik a képességei. Rustlerben halottak laknak! Ez köztudomásu tény; Rustlerben nincs se kereskedelem, se ipar, nincs élet, nincs energia, nincs pénz. Ezzel szemben nézze meg Topázt! Az elnök egyetlen szempillantással meggyőződhetik bennlakóinak képességeiről. Ezek az emberek nem estek a fejük lágyára! Ezek értettek az üzlethez, hittek a városuk jövőjében és egy pillanatig sem haboztak, ha arról volt szó, hogy pénzüket belefektessék. Az elnök csak annyit tegyen, hogy mondja meg világosan, mi az, amit elvár tőlük. Végül pedig kifejtette neki legujabb tervét: egyik kitünő, tőkeerős ismerősét, a nagy denveri vasgyár tulajdonosát rá fogja venni arra, hogy egy fióktelepet, egy kohót létesitsen Topázban és megjegyezte, hogy tulajdonképpen nemcsak tervről, hanem kész szerződésről van szó, amelynek egyedüli feltétele, hogy a C. C. C. Topázba jöjjön. Rustlerrel nem lehetett volna ilyen megegyezést kötni, ebben biztos volt. Rustlerben hiányzott a megfelelő terep. A szakértők Topáz költségein utazgattak és meggyőződtek annak a helyességéről, hogy Rustler legfeljebb tizenöt mérföldnyi távolságban tudná a kohókat elhelyezni, - tizenöt mérföldnyire, egyszóval Topázban.

Tarwin kifejtette az elnöknek, hogy a városnak, gyártmányai levezetésére szüksége van egy a mexikói öbölhöz vezető utra és hogy a C. C. C. volna hivatva ezt az utat megteremteni. Ugy látszik, nem ez volt az első eset, hogy az elnöknek végig kellett hallgatnia ezt az érvelést, Tarwin állitásainak égrekiáltó arcátlansága a legkevésbé sem hozta ki sodrából. Egyforma nyugalommal hallgatta a kortesbeszéd különböző nyomós okait; láthatóan egyik sem érdekelte. Egy vasuttársaság elnöke, kinek igazságot kell tennie két egymás közt rivalizáló város között, nyilván méltóságán aluli dolognak tartotta volna megkérdezni, hogy melyek azok a gyártmányok, amelyeket Topáz a mexikói öbölbe akar szállitani. De ha véletlenül feltette volna ezt a kérdést, Tarwin pirulás nélkül azt felelte volna, hogy Rustler gyártmányai. Ezt a gondolatát egyébként - bár rettenetes, - jelezte is, megjegyezvén, hogy amennyiben a vasuttársaság a Rustler mögötti terület ércgazdagságát sem akarja kihasználatlanul hagyni, mi sem könnyebb annál, mint hogy egy szárnyvonalat épitsenek fel Rustlerbe, amellyel az olvasztandó ércet könnyüszerrel Topázba lehet hozni. Tarwinnak eszébe sem jutott tagadni, hogy Rustler mint bányaközpont bizonyos fontosságra tehet szert; de egy vicinális vonal szerinte époly jól elszállithatja az ércet, mint egy fővonal; a szárnyvonal egyébként is teljesen megfelelne Rustler szükségleteinek és lehetővé tenné, hogy a vasuti csomópontot a természeti fekvésénél fogva alkalmasabb Topázban állitsák fel.

Majd merészen megkérdezte az elnöktől, hogy mi módon akarná felfuttatni vonatait a hegyekben fekvő Rustlerbe, ha ott akarja a végállomást elhelyezni s a mozdonyokat kicseréltetni. Rustler meglehetősen magasan feküdt a hegyekben és egy vonatépitésben jártas embernek, mint amilyen az elnök, tudnia kell, hogy a mozdonyok onnét már nem igen tudnának startolni. A város meglehetősen meredek lejtőn feküdt és igy szó sem lehetett arról, hogy ott csomópontot létesitsenek, tolató vágányokkal. De még ha feltehető lenne is, hogy véletlen szerencse folytán a gépek nem akadnának meg a lejtőn, miért akarná magát az elnök megterhelni a nagy üzemi költségtöbblettel, amelyek a nehéz tehervonatoknak a hegyre való felszállitásából keletkeznének? A C. C. C.-nek, mielőtt nekiindul a hegyeknek, olyan végállomásra van szüksége, mint amilyen Topáz, amelyet a természet is mintha külön erre a célra jelölt volna ki. A mozdonyoknak öt mérföldnyi sikság áll rendelkezésükre, mielőtt a hegyekbe érnének.

Tarwin érvelésének ennél a pontjánál tartott ki a legnagyobb tüzzel és eréllyel - ez megdönthetetlen volt. Tudatában volt annak, hogy ezt az elnök is belátta, aki most lovát hallgatagon megforditotta és a város felé irányitotta. De egy ujabb tekintet Mutrie arcába arról is felvilágositotta őt, hogy végeredményben mégis csak reménytelenül elhibázta a dolgot. Ez a bizonyosság lelke mélyéig megrenditette volna, ha nem tudta volna jóelőre, hogy veresége kikerülhetetlen. A sikert más uton kellett keresnie; de mielőtt erre a másik utra tér, ki akart próbálni minden egyéb rendelkezésére álló eszközt.

Tarwin szeme szeretettel csüngött városa látképén, ahogy egyre jobban közeledtek a széles völgyben rendszertelenül szétszórt házak tarka tömkelege felé. Topáz számithatott rá! - ő nem fogja elhagyni.

Az a Topáz, amely az ő szerető elképzelésében élt és a józan valóság Topáza hihetetlen gyengéd és bensőséges módon olvadt eggyé Tarwin szemében, de idegen szemlélőnek, akármilyen szives indulattal és elnézéssel sem lett volna ajánlatos végére járni annak a viszonynak, amely a valóságbeli Topáz és Tarwin Nick, vagy bármilyen más jó polgár Topáza között fennállt. Különösen Tarwin esetében volt lehetetlen megállapitani, hogy hol végződött nála a komoly hit és hol kezdődött a bizalom. Ő csak annyit tudott, hogy hitt Topázban és e hitének legfontosabb támaszköve az volt, hogy Topáznak szüksége volt rá, hogy higyjenek benne.

Ha egy a Kelet kulturájához szokott szem nézi meg Topáz «városát», nem lát mást, mint egy csomó sivár, elhanyagolt, nyersen összedobált faházat, amelyeket a véletlen rendje szerint szórtak el a véghetetlen sikságon. Ez is csak azt a már többször nyert tapasztalatot erősitette meg, hogy mindenki csak azt tudja meglátni, amit látni tanult. Semmi sem volt ugy, ahogy Tarwin látta, de a fiatalember nem nagy hálával fogadta volna, ha valamely idegen a város dicsérete elől a tájkép szépségeire tért volna ki s a hóboritotta hegycsucsokat magasztalja, amelyek a völgy hatalmas katlanát körülölelték. Könnyen meglehet, hogy az idegen szemében Topáz nem volt egyéb, mint szépséghibája egy máskülönben tökéletes képnek; Tarwin számára ezzel szemben Topáz maga volt a festmény, a körülötte levő táj pedig csak egy véletlen keret, egyike a város «természeti kincseinek», amely ugyanugy hozzátartozik a városhoz, mint a klimája, a szélességi foka és a kereskedelmi kamarája.

Lovaglás közben elsorolta az elnöknek a különböző hegycsucsok neveit; megmutatta neki a nagy kanálist, amely a hegyekből leszálló vizekből táplálkozott, majd az árnyékadó dombok alján végigvonulva elérte a Topáz előtti sikságot; elmondta neki, hogy hány beteget ápolnak a város kórházában, szerényen ugy emlitve fel a nagy betegállományt, mint ujabb bizonyságát Topáz gazdagságának és rohamos fejlődésének; és amikor elértek a városba, megmutatta neki az operát, a postaépületet, az iskolát és a törvényszéket, azt a meginditó szerénységet tanusitva magyarázataiban, amellyel a fiatal anyák szokták bemutatni ujszülöttüket.

Hogy az elnököt nem kimélte meg a legjelentéktelenebb látnivalótól sem, annak oka részben az volt természetesen, hogy teljes fényében akarta bemutatni Topázt, másrészt, hogy egérutat nyerjen saját gondolatai elől. Bizakodó külső viselkedése mögött egy meglehetősen reményevesztett belső hang szólalt meg benne és mostani kudarcát még csak keserübbé tette egy másik, még érzékenyebb kudarcának hirtelen felbukkanó emléke; nemrég találkozott Kate-tel - röviddel a választói ülésről való hazatérte után - és tudta, hogy, hacsak csoda nem történik, a leány három napon belül megkezdi indiai utját. Haragjában és kétségbeesésében, s nem utolsó sorban, hogy kifejezze méltatlankodását azzal a férfival szemben, aki ezt lehetővé teszi, Sheriffet magát is kérdőre vonta, szinte könyörögve, hogy akadályozza meg, hogy vegye elejét ennek a szerencsétlenségnek. De vannak puha szövetek, amelyeket semmilyen kemény és durva bélésanyag sem tud feszesre simitani és Sheriffbe - bármily szivesen is lekötelezte volna ellenfelét - nem lehetett beléoltani Tarwin energiáját. Pedig ez igazán készségesen engedett volna neki át belőle. A Kate-tel folytatott beszélgetés és az apjánál sikertelenül végződő kisérlet a tehetetlenség és gyámoltalan gyengeség érzését keltették benne. Ebben a lelki állapotban csak egy más területen elért nagy siker önthetett volna bele friss erőt. Minden porcikájával vágyakozott ez után a siker után és jól esett neki, hogy alkalma volt az elnököt kezelésbe vennie. Pedig előre is sejtette, hogy hadjárata eredménytelenül fog végződni.

Amig Topázért küzdött, Kate nem jutott eszébe, de most, hogy elbucsuzott Mutrie-től, hirtelen ujra visszaemlékezett rá és nehéz lett a szive. Megigérte a lánynak, hogy a mai délután folyamán részt fog venni egy közös kiránduláson; ha ez az igérete nem kötötte volna, Topázt a fenébe hagyja a mai délutánra és nem törődik többet az elnökkel. Igy azonban ezt a kirándulást akarta felhasználni utolsó alkalomnak, hogy Kate-et rábirja elhatározásának megváltoztatására; nem tudta elképzelni, hogy végleg alul fog maradni és hogy a leány csakugyan, való igazán el fog utazni.

A meleg forrásokhoz való kirándulásnak az volt a célja, hogy megmutassa az elnöknek és Mrs. Mutrienak, milyen kiválóan alkalmas a jövendőbeli Topáz téli üdülőhelynek is - ha minden egyéb kötél szakad - és a két vendég szivesen beleegyezett a tervbe. Tarwin, aki szem előtt tartotta annak a szükségét, hogy háboritatlan négyszemközti beszélgetést folytasson ma Kate-tel, Sheriffen kivül még három férfit hivott meg: Maxim polgármestert, Hacklert, a Topázi Hiradó kiadóját - mindketten kollégái voltak a Kereskedelmi Kamarában - és egy szeretetreméltó fiatal angolt, Mr. Carmathant. Abban reménykedett, hogy az utóbbi foglalkozni fog az elnökkel s igy szerez neki egy félórácskát a Kate-tel való együttlétre, anélkül, hogy ez károsan befolyásolná Mutrienak Topázról való benyomásait. Szükségesnek találta továbbá azt is, hogy az elnök más nézeteket és szempontokat is megismerjen Topázról és Hackler az az ember volt, akire nyugodtan rá lehetett bizni ezt a feladatot.

Carmathan két évvel ezelőtt jött el Angliából Topázba azzal az elhatározással, hogy, mint a család legfiatalabb gyermeke, idegenben telepedjék meg. Az állattenyésztést választotta foglalkozásának és e célból egy pár magas csizmát, lovaglóostort és kétezer dollár készpénzt hozott magával. A pénze eluszott, ezzel szemben megtanulta, hogy az állattenyésztéshez nincs szükség lovaglóostorra s ezt a tapasztalatát pillanatnyilag arra használta fel, hogy egy szomszédos farmon mint cowboy keresse meg kenyerét. Havi harminc dollárt keresett, azzal a bölcs rezignációval törődve bele sorsába, amely Nyugat benszülött és bevándorolt polgárait egyaránt jellemzi. Kate becsülte férfias büszkeségét; tudniillik, hogy nem irt haza pénzért; és kirándulásuk első felében egymás oldala mellett lovagoltak, mialatt Tarwin a vendégeket a tájkép vad szépségeire tette figyelmessé. Megmutatta nekik a fejük felett függő különös alaku sziklákat, a magasan a hegyekbe vájt aknabejáratokat s a bányaüzletekben szerzett praktikus jártasságával, elmagyarázta nekik a vidék geológiai felépitését. Az ut a Topázt keresztező vasutvonal mentén vezetett el, olykor-olykor keresztezve a sineket - ahogy Tarwin megjegyezte, pontosan ugyanabban a szögben, ahogy a C. C. C. vonala fogja majd keresztezni. Egyszer egy tehervonat zakatolt el mellettük, köhögve mászva meg a meredek lejtőt. Keskeny szakadékon keresztül jutottak be a dombok közé. A szakadék később kitágult, hogy husz mérfölddel tovább ujra egy óriási canonba torkolva, elvezessen a tátongó mélység felett. A társaság feje felett függő sziklaormok hol szakadozott kupokká torzultak, hol mélyen be voltak vájva, hol karcsun és hegyesen ég felé törtek. Többnyire kopár kőből voltak, melynek biborvörös, barna, okkersárga és kék szinei tisztán ragyogtak a napfényben, gyakran azonban harmonikusan egymásba olvadtak.

Tarwin megállt és lovát Kate mellé irányitotta. Carmathan, akivel baráti viszonyban volt, azonnal átengedte helyét és előrelovagolt, hogy a többiekhez csatlakozzék.

Kate beszédes szemeit ugyan könyörögve emelte Tarwin felé, világosan kifejezve azt a kivánságát, hogy kimélje meg mindkettőjüket reménytelen vitájuk ujrafelvételétől, de Tarwin arca könyörtelen maradt, egy égről leszállt angyal sem tudta volna letériteni elhatározásáról.

- Tudom, hogy terhedre vagyok, Kate, ha ujra beszélni kezdek, de nekem beszélnem kell róla. Nekem meg kell téged mentenem.

- Ó, kérlek, Nick, hagyj abba minden kisérletet! - kérlelte szeliden. - Nagyon kérlek! Nekem lelki üdvöm, hogy elmenjek. Ez az egyetlen dolog, amire vágyakozom. Néha, mikor elgondolkodom róla, ugy érzem, hogy talán ezért is jöttem a világra. Nyilván valamennyien azért jöttünk a világra, hogy valamilyen célt elérjünk, nem gondolod, Nick? Akármilyen szerénynek, aprónak, vagy érdemtelennek lássék is ez a cél, nekem el kell érnem az enyémet. Ne nehezitsd meg a dolgomat!

- Itt vigyen el az ördög, ha nem igyekszem oly nehézzé tenni, amennyire csak módomban áll! Ezért vagyok én a világon. Mindenki engedékeny veled szemben, mindenki kitér az elől a makacs kis akaratod elől. Apád és édesanyád is mindent rád hagynak. Hisz ők még nem is tudják, hogy milyen falnak akarsz nekimenni azzal a kis fejeddel. Én nem fogom megfoltozni tudni, ha majd egyszer eltörött. Ezért vagyok erélyes veled szemben. Ezért vagyok utálatos.

Kate nevetett.

- Igen, Nick, utálatos vagy. De nem törődöm vele. Azt hiszem, örülök, hogy ennyire a gondomat akarod viselni. Ha van ember, akiért odahaza maradnék, az te vagy. Elhiszed nekem?

- Ó, én elhiszem és hálás is vagyok a jó szóért. De mit érek vele? Én nem hinni akarok, én... Téged akarlak.

- Tudom, Nick, tudom. De India még jobban akar engem... jobban mondva, nem engem, hanem azt, amit én jelenthetek számára, amit egy olyan leány, mint én, tehetek érte. Segélykiáltást hallok: «Jöjjetek át és segitsetek rajtunk!» Amig ezt hallom, semmi másban nem telhetik örömöm. Én szivesen lennék a feleséged, Nick. Nem esnék nehezemre. De ezzel a könyörgéssel a fülemben, örök gyötrelem volna nekem.

- Nagyon könyörtelen vagy velem, Kate! - mondta Nick, melankólikus szemmel nézegetve a fejük felett függő sziklákat.

- Ó, dehogy! Mindennek semmi köze hozzád!

- Ez az... épp ez az, ami fáj! - mondta összeszoritott szájjal.

A leánynak önkéntelenül is mosolyognia kellett, amint Nick arcába nézett.

- Én soha senki máshoz nem fogok férjhezmenni, ha ez megnyugtat, Nick! - mondta a leány hirtelen ellágyulással.

- De hozzám sem jössz feleségül, ugy-e?

- Nem! - felelte nyugodtan és egyszerüen.

Egy ideig mély keserüséggel tünődött ezen a feleleten. A lovak lépésben mentek, a gyeplők lazán lógtak le nyakukról.

- Ó, igen! - felelte Nick. - Ne törődj velem, Kate. Én nemcsak önzésből beszélek, kedves! Igaz ugyan, hogy a magam kedvéért is vissza szeretnélek tartani, a magam örömére, örökre, mert kivánlak... mert szeretlek, de nemcsak ezért kérlek arra, hogy ne utazz el. Csak iszonyattal tudom elképzelni, hogy egyedül akarsz nekivágni egy idegen világ veszélyeinek és gyötrelmeinek, egyedül, segitség nélkül, egy fiatal leány! Ha erre gondolok, nem tudok elaludni. Nem tudok másra gondolni. Ez borzalmas dolog, iszonyatos és elképzelhetetlen. Nem szabad megtenned!

- Nem szabad magamra gondolnom - felelte a leány remegő hangon. - Azokkal kell törődnöm.

- De énnekem kell gondolnom rád és te hiába akarsz rábirni, hogy mással is törődjek a világon. Te tulságosan kegyetlenül fogod meg a dolgot. Drága gyermekem... - hangja bensőségessé, fohászkodóvá halkult - azt hiszed, hogy te vagy felelős az egész világ szenvedéséért? Mindenütt van nyomor és szenvedés. Nem tudsz segiteni valamennyin! Bármihez fogsz, egész életedben a füledbe fog csengeni milliók szenvedő jaja, nem tudsz előlük elmenekülni. Valamennyien erre vagyunk kárhoztatva. Ez az ára annak, hogy néha nagymerészen egy-egy pillanatra boldogok akarunk lenni.

- Tudom, tudom. De én nem akarok elmenekülni. Én nem akarom a füleimet betömni...

- Nem. Te meg akarod szüntetni a nyomort és ezt nem tudod megtenni. Éppen olyan, mintha egy kanállal ki akarnád merni az óceánt. Nem tudod megtenni. De ez a kisérlet tönkreteheti az életedet és ha megmondod nekem, hogy lehet egy tönkretett életet előlről kezdeni, nagy köszönettel veszem!... Én a magam részéről nem tudom. Kate, én magamnak nem kivánok semmit, jobban mondva, én mindent kivánnék, de gondold meg, mielőtt megkisérelnéd átkarolni a földet és apró puha kezeddel felemelni... gondold meg, hogy nemcsak a magad életét teszed tönkre! Atyauristen, Kate, ha arra van szükséged, hogy nyomoruságon enyhits, nem kell ahhoz Indiába menned. Kezdd el rajtam!

A leány szomoruan rázta meg fejét.

- Nekem ott kell elkezdenem, ahová a kötelesség hiv, Nick! Hisz tudom, hogy az irtózatos emberi szenvedésen nem sokat fogok tudni segiteni és nem kivánom azt, hogy mindenki ugyanugy cselekedjék, mint én; de nekem erre van szükségem. Ezt tudom s ez az egyetlen dolog, amit magunkról tudhatunk. Ó, ha az ember azt tudja, hogy másoknak jobb soruk van, ha csak egy kicsit is! - azért mert ő élt... ha tudja, hogy enyhitett egy csöppet a nyomoron és a szenvedésen, amely ezzel persze még nem szünt meg teljesen... ha ezt tudja, az nagyon jó dolog. Ezt neked is érezned kell, Nick! - tette hozzá halkan, kezét könnyedén a fiu karjára fektetve.

Tarwin összeszoritotta ajkát.

- Ó, hogyne! - mondta kétségbeesetten.

- Te mást is érzesz... hisz én is...

- De akkor engedj ennek az érzésednek, engedd, hogy megerősödjék, bizd rám magad. Én rendbehozom az életedet. Te most a jóságoddal mindenkinek csak fájdalmat okozol. Azt hiszed, szeretnélek, ha más lennél? De te épp azzal kezded, hogy nekem okozol fájdalmat!

- Nem tehetem! Nem tehetem! - kiáltotta kétségbeesetten.

- Ugy, nem tehetsz másként. És végül mégis csak vissza fogsz térni hozzám. Azt hiszed, hogy megélnék enélkül a tudat nélkül? De meg szeretnélek kimélni mindattól a szenvedéstől, ami utközben vár rád. És nem akarom, hogy a szükség kergessen a karjaimba, édes szivem! Azt akarom, hogy magadtól gyere, - hogy most gyere!

A leány felelet helyett lovaglókosztümje ujjára hajtotta arcát és keservesen sirni kezdett. Nick ujjai görcsösen fogták körül a kis kezet, amely idegesen kapaszkodott a nyereg gombjába.

- Nem tudod megtenni, kedves?

A barna fej hevesen nemet intett. Tarwin az ajkába harapott.

- Rendben van... maradjunk ennyiben!

Megfogta a leány odanyujtott kezét, szeliden és kedvesen beszélt neki, mint egy anya a kétségbeesett gyermekének. Ezekben a csendes pillanatokban belátta, hogy fel kell adnia a harcot, nem Kate-ért, nem szerelméért, sem ama megváltoztathatatlan elhatározásáért, hogy végül mégis csak magáénak nevezi, hanem csakis abban a kérdésben, hogy Kate elutazik-e Indiába. Hát utazzon, ha akar. Legfeljebb majd ketten utaznak.

Amikor elérték a meleg forrásokat, megragadta az első alkalmat, hogy Mrs. Mutriet beszélgetésbe vonja; Sheriff ezalatt a gőzölgő örvényeket és a fürdőket mutogatta az elnöknek és a tervezett óriás szállodáról beszélt. Kate apjához csatlakozott, nehogy Mrs. Mutrie kiváncsi tekintete megakadjon vörösre sirt szemein.

Tarwin az elnök feleségét a folyó mentén vezette sétára; a viz a források mögött dörögve zuhant le a szakadék sziklasirjába. Néhány gyapotcserje nőtt az uton, ezeknek árnyékában hirtelen megállt.

- Tényleg meg akarja kapni a nyakéket? - kérdezte átmenet nélkül.

Az asszony ujra felnevetett; turbékolva, mulatva, kissé mesterkélten.

- Hogy akarom-e? - ismételte. - Természetesen, hogy akarom. És kérem, a holdat is szeretném.

Tarwin elháritóan karjára tette a kezét.

- Meg fogom szerezni - mondta határozottan.

Az asszonynak elállt a nevetése, sápadtan s komolyan nézett Tarwin arcába.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte gyorsan.

- Nagy örömet szerezne magának? Örülne, ha megszerezném? Milyen áldozatot tudna hozni azért, hogy a magáé legyen?

- A térdeimen csusznék Omaháig - felelte most már teljes komolysággal. - Indiáig is, ha kell.

- Rendben van - felelte Tarwin nyugodtan. - Most hallgasson ide. Én azt akarom, hogy a C. C. C. eljöjjön Topázba. Maga a nyakéket akarja. Akar velem üzletet kötni?

- De hiszen maga sohasem fogja...

- Azzal ne törődjön! Én teljesiteni fogom, amit vállalok. És maga?

- Azt gondolja, hogy...

- Igen, azt gondolom - felelte határozottan. - Tud nekem kötelező igéretet tenni?

Tarwin erőltetett nyugalommal, egymásra szoritott fogakkal, körmeit tenyerébe vájva állt az asszony előtt, minden porcikájával lesve a választ.

Mrs. Mutrie oldalt hajtotta fejét s szemszögletéből kihivó, csábitó, kissé habozó tekintetet vetett a férfira. Belement az üzletbe.

- Azt hiszem, hogy én sokat el tudok érni Jimnél - mondta végül is álmodozó mosollyal.

- Szóval, megkötjük az üzletet?

- Igen! - felelte.

- Adja rá a kezét.

Kezet fogtak. Egy pillanatra hallgatagon álltak egymással szemben, egymás szemébe mélyesztve tekintetüket.

- Igazán, meg fogja nekem szerezni?

- Igen.

- Megtartja a szavát?

- Igen.

Nick erősen megszoritotta az asszony kezét, hogy az halkan felsikoltott.

- Ó, vigyázzon... fáj!

- Rendben van - felelte rekedten s elengedte. - A szerződés érvénybelépett. Holnap elutazom Indiába.

 

ÖTÖDIK FEJEZET.

Tarwin Rawut állomás perronján állt, tünődő tekintetet vetve a Bombay felé távozó személyvonat hatalmas porfelhője után.

Mire a por leülepedett s a forró levegő ujra akadálytalanul és tisztán rezgett a fehér kövezeten, megfordult és hunyorgó szemekkel üdvözölte Indiát.

Tizennégyezer mérföldet átutazni igen egyszerü dolog. Az ember egy darabig nyugodtan fekszik a hajón, azután ingujjban végigterül egy vagon bőrboritotta padján és megvárja, mig Kalkuttából Rawutba érkezik. A nap csak azért tetszett Tarwinnak hosszunak, mert nem láthatta Kate-et, holott folyton rá kellett gondolnia. De miért is jött ő tulajdonképpen ide - a Rajputana sikság kétségbeesett sárga sivatagja kedvéért, vagy hogy Rawut kanyarodó sinjeit nézze? Hisz ennél még Topáz is lakályosabb volt, amikor még csak egy templomból, kocsmából, iskolából és három lakóházból állott; ez az itteni elhagyatottság megborzongatta Tarwint. Első pillanatra látta, hogy ez a nép ebben a sivárságban akar élni és nem akar semmit sem tenni ellene. Ez az ország maga volt a kétségbeesés, a megváltozhatatlan, mindenfelé elzárt tökéletes magány. Ennek a kőpályaudvarnak, ezeknek a merev megmozdithatatlan falaknak, az állomás földrajzi adatai megdönthetetlen pontosságának, mindennek nem lehetett jövője. Soha Rawutba uj vasutvonalat nem fognak vezetni. Itt nem volt ambició. Rawut a kormányé volt. Amerre a szem elnézett, csak sivatagot látott; itt nem volt fü-fa, nem volt egyetlen görbe vonal, nem volt teremtő élet. Még az állomásépület mályvaszinü kuszónövényei is hervadoztak, mert senki sem törődött velük.

Tarwint a honvágytól pillanatnyira megmentette az egészséges düh, amely erre a látványra elöntötte. Az épület felől egy kövér barna ember közeledett feléje, könnyü fehér pamutruhában, fején fekete bársonysapkával. De ez az uriember, aki állomásfőnöke és egyben egyetlen állandó lakója volt Rawutnak, oly szórakozott tekintettel nézett el Tarwin fölött a levegőbe, mintha nem is venné észre az idegent, mintha ez csak a tájképnek volna valami jelentéktelen része. Tarwin kezdett szimpátiát érezni az amerikai szabadságharc déli pártja iránt.

- Mikor indul a legközelebbi vonat Rhatoreba? - kérdezte.

- Nem indul vonat! - felelte a férfi, minden egyes szó között szünetet tartva. Gépiesen, szórakozottan, felelőtlenül hadarta el mondanivalóját, mint egy fonográf.

- Nem indul vonat? Hol van itt a menetrend? Hol van egy vonat-tabella? Hol van itt térkép?

- Innét egyáltalában nem indul semmiféle vonat.

- Hát akkor mi az Istennek van maga itt?

- Sir, én állomásfőnök vagyok és nem tartom megengedhetőnek, hogy ön udvariatlanul beszéljen a vasuti társaság alkalmazottaival.

- Ugyan! - komolyan mondja? Nos hallgasson ide barátom, tisztelt állomásfőnöke ennek az istenverte, Isten hátamögötti országnak, ha szereti az életét, közölje velem habozás nélkül, hogy hogy kerülhetek el Rhatoreba. Siessen!

Az ember hallgatott.

- Nem hallja? Hogy jutok el Rhatoreba? - orditotta az amerikai.

- Honnét tudjam én azt? - felelte az ázsiai.

Tarwin figyelmesen megszemlélte ezt a fehérbe öltözött barna férfiut, kezdve lakkcipőjétől, melyekből himzett kapcák alól bujtak ki a vastag lábak, egész a fekete bársonysapkáig a fején. Ez a szenvedélytelen keleti tekintet, melyet tulajdonosa, mintha az állomás mögött elterülő bibor domboktól sajátitott volna el, egy pillanatra, egy aljas, bátortalan, méltatlan pillanatra kétségeket ébresztett Tarwinban, hogy vajjon Topáz és Kate megérik-e mindezt az áldozatot.

- Kérem a jegyet! - mondta most a babu.

Alkonyodott. Ezt az emberi gépet azért állitották ide, hogy jegyeket adjon és szedjen és történhetne bármi, emberek szerelme, küzdelme, halála, ott a szeme láttára, ő tovább szedné és adná a jegyeket.

- Annyit mondok neked te fénylő koponyáju csaló, te agátszemü márványoszlop, ha nem...

De nem folytatta, a düh és a kétségbeesés szavát vették. A sivatag mindent elnyel, egyforma közönnyel gyülöletet és szeretetet és a babu megsemmisitő nyugalommal hátat forditott Tarwinnak, bement az állomásépületbe és magára zárta az ajtót.

Tarwin felhuzott szemöldökkel az ajtó elé állt, csábitó füttyöt hallatva s egy amerikai negyed dollárost és egy rupiát csörgetve meg markában. A jegyárusitó tolóablaka azonnal felhuzódott és látni engedett egy hüvelyknyit a babu mozdulatlan arcából.

- Hivatalos minőségben szólva, Nagyságod Rhatoreba csak bivalyfogaton utazhatik, via országut.

- Szerezze meg nekem a bivalyfogatot!

- Nagyságod biztositja nekem a proviziót?

- Természetesen. - A fekete bársonysapka alatti agyat nem annyira a szó, mint inkább a hangsuly győzte meg. Az ablak lecsapódott és ha nem is rögtön, de nem tulsokára hosszu, bőgő üvöltés hallatszott, mintha valami rosszkedvü varázsló idézne késlekedő szellemeket.

- Ó, Moti! Moti! O... O!

- Szóval Motinak hivnak! - morogta Tarwin s táskájával kezében átvetette magát az alacsony kőkeritésen, majd az ajtón át kilépett Rajputana földjére. Arra a kilátásra, hogy tovább utazhatik, azonnal visszanyerte megszokott jókedvét és önbizalmát.

Közötte és a biborfényben ragyogó hegylánc között tizenöt mérföldnyi köves puszta terült el, sziklákkal s itt-ott beteges fák csoportjaival. Szárazság és por fojtogatta a tájat, mely szintelen volt, mint a praerik gyermekeinek naptól megfakult haja. Nagy távolságban egy sós tó ezüst tükre csillogott, mögötte egy kékesen sötétlő tömör facsoporttal. A kiméletlen napégette sivár táj hasonlitott a hazai prerikre és más volt mégis. Tarwin szive megsajdult a honvágytól. Nemsokára egy szakadékból, amely azonban - amint azt Tarwin rövidesen megállapitotta - csak egyszerü mélyedés volt két alacsony domblánc között, amelyek a falut körülfogták, óriási porfelhő emelkedett égnek; a porfelhő közepén a bivalyfogat közeledett. A kerekek halk csikorgása egyre erősödött, csakhamar fülsiketitő szükölésbe csapva át, ami ujra hazai emlékeket ébresztett Tarwinban: ilyen hangokat gyakran hallott Topázban, ha a nehéz teherkocsikat hirtelen lefékezték a lejtőn. Itt természetesen szó sem volt teherkocsiról; négy kerék közeledett, amelyek faragatlan, többnyire négyszögü fatuskókból voltak összeállitva, négy hámozatlan, ugyancsak faragatlan léc tartotta őket össze, a föléjük helyezett lapos deszkaláda oldalán kókuszrostokból csavart kötelek feszültek. Két kehes bivaly, valamivel nagyobbak, mint az ujfundlandiak, valamivel kisebbek, mint az alberney-ek, huzták ezt az alkotmányt, amelynek akár fél lóerő is tökéletesen megfelelt volna.

A kocsi befutott az állomás elé és a bivalyok, miután szemügyre vették az uj utast, lefeküdtek a földre. Tarwin kényelmesen ráült utitáskájára, két kezébe támasztotta szédülő fejét és harsogó nevetésre fakadt.

- Kezdje el! - mondta a babunak. - Kösse meg az üzletet! Ráérek.

A következő pillanatban, mintha égiháboru tört volna ki. Ilyen ádáz üvöltözést, jajgatást, ilyen pokoli hangzavart még kaliforniai játékteremben is ritkán hall az ember. Az állomásfőnök ur méltóságteljes nyugalma egyszerre elpárolgott, mint a kámfor. Üvöltött, deklamált, káromkodott, kezeivel hadonászott, mint egy kiszabadult őrült s a meztelen kocsis, akinek ép csak hogy a csipőjét fedte valami kendő, méltó, erős ellenfélnek bizonyult. Mindaketten szakadatlanul Tarwinra mutogattak, az ember azt hihette volna, hogy születéséről, őseiről vitatkoznak, holott nyilván csak a testsulyát igyekeztek felbecsülni. Ha ugy látszott, hogy már-már barátságosan megegyeznek, váratlanul ujra kitört a szenvedélyes vita, ujra előlről kezdtek el mindent, ujra megvitatták a testsuly és a menetidő problémáját.

Tarwin az első negyedóra alatt egyformán bátoritotta a két ellenfelet, pártatlanul uszitva egyiket a másik ellen. Azután felszólitotta őket, hogy vessenek véget az ügynek és amikor nem talált meghallgatásra, felfedezte, hogy türhetetlenül meleg van és erélyesen ráorditott mindkettejükre.

A kocsis egy pillanatra kimerülve elhallgatott. Ezt a pillanatot a babu kihasználta, Tarwinra vetette magát, megfogta a karját s a fülébe üvöltötte: «Minden el van rendezve Uraságod, minden el van rendezve! Én elrendezni! Ez az ember nagyon neveletlen ember. Ön nekem adni a pénzt, én mindent elrendezni!»

Gyorsan mint a villám, a kocsis birtokába vette Tarwin másik karját, érthetetlen nyelven, de annál szenvedélyesebb hangsullyal könyörögve, hogy ne hallgasson ellenfelére. Amikor Tarwin önkénytelenül hátralépett, mind a ketten követték, egy-egy szabad karjuk drámai gesztusaival egészitve ki szónoklatukat, mialatt az állomásfőnök egyre rosszabbul beszélt angolul és a kocsis lassanként teljesen elfelejtette a fehér emberek iránt érzett respektusát. Tarwin végül is lerázta magáról a két ellenséges hadsereget, kézitáskáját a bivalyfogatba hajitotta, maga is utánaugrott s elorditotta az egyetlen hindu szót, amit ismert. Szerencsére az a szó volt az, ami egész Indiát mozgásba tudja hozni: «challo» aminek körülbelül az az értelme, hogy «előre».

Viszályt és halált vetve el, amerre elhaladt, Tarwin Nick Topázból, Colorado államából, igy indult neki a rajputanai sivatagnak.

 

HATODIK FEJEZET.

Vannak körülmények, amelyek között négy nap egy örökkévalóságnak tünik. És ilyen körülmények között folyt le Tarwin utazása a bivalyfogatban, amelyből kilencvenhat órával azután mászott elő, hogy a bivalyok kikecmeregtek a rhawuti portömegek közül. Ez a kilencvenhat óra ugy kisérte nyomon, mint egy sötét, sivitó ördögökből álló menet. A bivalyfogat óránként két és fél mérföldet tett meg. Vagyonokat lehetett nyerni, vagy veszteni Topázban, - ó, szerencsés Topáz! - amig a fogat átmászott egy vörös homokkal bélelt kiszáradt folyóágyon. Azalatt az idő alatt, amig a kocsis az utmenti étkezések elkészitésével bibelődött, Amerikában városok keletkeztek és dőltek romba, mint hajdan Théba. A várakozási idő alatt - Tarwinnak ugy tetszett, hogy az egész ut nem egyéb ilyen várakozási időnél - az volt az érzése, hogy az Egyesült-Államoknak valamennyi polgára utoléri és elhagyja és mérhetetlen kinokat szenvedett abban a tudatban, hogy soha életében nem fogja behozni tudni ezt az elvesztett időt.

Biborfejü, karcsu nád libegett a dombok közti mocsaras mélyedésekben nőtt magas fü fölött. A szalonkák és a rigók alig tartották érdemesnek, hogy kitérjenek a bivalyok orra elől; egy alkalommal pedig, amikor Tarwin egy csillogó sziklán feküdt, két fiatal párducot figyelt meg, amint vidáman játszottak egymással, mint a macskák.

Néhány mérföldnyire Rhawuttól a kocsis a szekér fenekéről széles kardot szedett elő, azt a nyakába akasztotta és ostor helyett használta. Tarwin megállapitotta, hogy itt is, mint odahaza, minden férfi fel van fegyverezve. De ezt a három lábnyi esetlen acélt semmiért a világon el nem cserélte volna az ő otthoni gyors és kényelmes revolveréért.

Egy alkalommal Tarwin vidám hurrá-kiáltásokkal felugrott a szekérben; azt hitte, hogy egy preriszekér fehér tetejét látja megcsillanni a napban, amilyet az amerikai kivándorlók használnak. De csak egy óriási gyapjuszállitó szekér volt, amelyet tizenhat bivaly huzott himbálózva a magaslatokon és lejtőkön át. Mindennek tetejébe az átkozott indiai nap egész ut alatt oly kibirhatatlan hőséget terjesztett, hogy Tarwin nem értette meg, miért is szerette ő ugy azelőtt Colorado örökös napfényét. Hajnalban a sziklák ugy csillogtak, mint a gyémántok, délben a folyamágyak száraz homokja vakitotta villogásával, mig este hideg száraz szél keletkezett és a látóhatáron elterülő hegyek élénk szinekben ragyogtak a naplementében. Tarwin most megértette, hogy miért hivják a Keletet meseországnak; a dombok mintha rubinokból és ametisztekből lettek volna faragva, mig a közöttük elterülő völgyek fehéren fénylettek, mint az opál. Hátán elterülve feküdt a szekerében, tágranyitott szemekkel meredve az esti égre és a Naulahkáról álmodozott; kétségek fogták el, hogy drágakövei felvehetik-e a versenyt ezzel a jelenettel.

- A felhők tudják, hogy én milyen járatban vagyok itt. Jó jelnek veszem - mondta magában.

A nyakék megszerzésére vonatkozó terve abból állt, hogy egyszerüen megvásárolja tulajdonosától; a hozzávaló készpénzt ugy akarta megszerezni, hogy elzálogositja a várost. Topáz jó volt minden pénzre, erről meg volt győződve és ha a maharadzsa tulságos magas árat akar szabni, egyszerüen szindikátust alapit.

Mialatt a szekér ide-odahimbálózott, Tarwin, akinek feje hol a jobb, hol a bal falnak ütődött neki, azon gondolkodott, hogy vajjon Kate hol lehet most. Kedvező körülmények között már Bombayba érkezhetett. Tarwin pontosan kiszámitotta a leány utvonalát; de tekintetbe kellett vennie, hogy a nő nem tud olyan szabadon mozogni, mint a semmi köteléktől nem akadályozott férfi, akinek erejét megkettőzi az iránta és Topáz iránt való szerelme. Lehetséges, hogy Kate egy darabig a Zenana missziónál maradt Bombayban. Azt az eshetőséget, hogy utközben beteg lehetett, nem akarta számitásba venni. Most nyilván pihent, az utasitásokat várta és megtekintette a különös ország csodáit, amelyekre Tarwin Kelet felé való vad hajszájában ügyet sem vetett, - de legkésőbb néhány napon belül meg kellett érkeznie Rhatoreba.

Magában nevetett, ajkával csettintve, ha elképzelte találkozásukat; egyelőre azzal szórakozott, hogy igyekezett kitalálni, vajjon a leány hol keresi őt most gondolataival.

Tarwin alig 24 órával Mrs. Mutrie-val való beszélgetése után San Franciscóba utazott, a topázi magaslatokon áthaladó vonattal, senkitől sem bucsuzva el és senkinek sem árulva el utitervét. Lehet, hogy feltünt Katenek esti bucsuzkodásának különös bensősége, amikor apja háza előtt, a meleg forrásoktól való visszatértük után elváltak egymástól. De a leány nem tett semmi megjegyzést és Tarwin siettette a bucsut, nehogy utolsó pillanatban mégis csak elárulja titkát. Másnap reggel a legnagyobb csendben eladott néhány telket - igen alacsony áron -, hogy megszerezze magának az utazáshoz szükséges pénzt; de ez is annyira beletartozott kiszámithatatlan üzleti módszerébe, hogy senkinek sem tünt fel; és amikor végül a vonat ablakaiból, mélyen maga alatt, megpillantotta a völgyben hunyorgó lámpákat, megvolt az a bizonyossága, hogy a városnak, amelynek megmentésére és felsegitésére Indiába utazott, a leghalványabb sejtelme sem volt nagyszabásu tervéről. Hogy még jobban biztositsa titkát, a kalauznak, akivel szokásához hiven leült egy szivarra, a legnagyobb titoktartás terhe alatt elmondta, hogy egy kisebbfajta bányaspekulációt tervez Alaskában, amit ott személyesen kell lebonyolitania.

A kalauz egy pillanatra zavarba hozta Tarwint azzal a kérdéssel, hogy távolléte alatt ki vezeti majd a választási harcot, de Tarwin gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. Azt felelte neki, hogy minden el van már rendezve. Ugyancsak titoktartás terhe alatt nagyjában azt is közölte a kalauzzal, hogy milyen uton-módon van ez az ügy elintézve. Tudta Tarwin, hogy mit csinál.

Mindazonáltal utközben gyakran elgondolkodott azon, hogy a kalauzzal folytatott beszélgetésének meglesz-e a kivánt hatása és hogy vajjon Mrs. Mutrie meg fogja-e tartani igéretét, hogy a választás eredményét megsürgönyzi neki Rhatorébe?

Mulattatta az a gondolat, hogy asszonytól fogja megtudni, vajjon tagja-e a coloradói törvényhozó testületnek, de Mrs. Mutrie volt az egyetlen élő ember, aki ismerte cimét; és minthogy tetszett neki az ötlet, a «mulatságos összeesküvés», ahogy nevezte, Tarwin örömmel fogadta el ezt a megoldást.

Amikor már sziklaszilárdan meg volt arról győződve, hogy soha életében többet fehérbőrü ember nem fog a szeme elé kerülni, hogy soha értelmes és érthető emberi hangok nem ütik meg többé fülét, a szekér egy, két domb közötti völgyecskén áthaladva, egy épület előtt állt meg, amely pontos hasonmása volt a rawuti állomásépületnek. Két vörös kockából állott, de szinültig tele volt fehér emberekkel, hogy Tarwin majd az ölébe nem vette örömében az egész házat. Az urak nem voltak tulzott gondossággal öltözve; hosszu székekben feküdtek a verandán, mindegyik mellett egy kopott bőrkoffer.

Tarwin hosszu megmerevedett lábait mondhatatlan nehézségekkel kiegyenesitve, kimászott a szekérből. Jól kinyujtózkodva, megropogtatta csontjait. E pillanatban gipszmodellhez hasonlitott, ugy elfedte a por és a homok, mintha a sivatag viharjából került volna ki. A por tökéletesen ellepte minden részecskéjét; fekete amerikai zsakettje gyöngyszinüen csillogott és nem lehetett megállapitani, hogy hol ér véget a nadrágja és hol kezdődik a cipője; minden mozdulatánál csorgott és ömlött róla a homok. Szenvedélyes «hálaistennek» kiáltása ugyancsak porba és köhögésbe fulladt. Fellépett a verandára, hevesen dörzsölve gyulladt szemeit.

- Jó estét uraim - mondta. - Van itt valami innivaló?

Senki sem állt fel a helyéről, de az egyik dzsentlemen hangosan hivta a szolgálót; mig egy másik, aki vékony, sáfrányszinü selyembe volt öltözve, ami ugy lógott le róla, mint madárijesztőről a rongyok, szintelen arcát feléje forditotta és hanyagul megkérdezte:

- Mi járatban van itt?

- Hát még itt is van ebből a fajtából! - gondolta Tarwin, a rövid kérdésben azonnal ráismerve a kereskedelmi utazók tolvajnyelvére.

Végigjárt a hosszu soron és szive nagy örömében és hálájában mindenkivel kezet szoritott. Csak azután jutott eszébe, hogy párhuzamot vonjon India és Amerika között és hogy felvesse magában a kérdést, hogy vajjon ezek a lomha és csendes lótuszevők tényleg ugyanazt a mesterséget üzik-e, mint azok a vidám fickók, akikkel a vonatok dohányzófülkéiben és kocsmákban nem egyszer ült együtt vidám történeteket és vicceket mesélve és politikai véleményeiket cserélgetve. Nem, ezek láthatóan csak értéktelen, szellemtelen paródiái voltak annak a mozgékony, vidám, tolakodó s merész fajtának, amelyből odahaza a kereskedelmi utazók kikerültek, vagy pedig - hátfájása juttatta ezt hirtelen eszébe - ők is valamennyien bivalyfogaton utaztak «via országut» s ezért sülyedtek olyan mélyre.

Tizenkét hüvelyknyi whyskibe és szódába sülyesztette ezután orrát s addig hagyta benn, amig a pohárból az utolsó csepp is el nem fogyott. Azután belevetette magát egy üres székbe és még egyszer szemügyre vette a társaságot.

- Valaki azt kérdezte tőlem, hogy mit keresek itt? Semmit... kéjutazáson vagyok...

Nem volt ideje rá, hogy feleletének képtelen humorát kiélvezze, mert a jelenlevő öt ur hirtelen oly harsogó nevetésre fakadt, mint ahogy az olyan emberek nevetnek, akik már hosszabb ideje meg vannak fosztva az élet vidámabb lehetőségeitől.

- Kéjutazás? - kiáltotta az egyik. - Ó, atyauristen. Nem éppen a legalkalmasabb helyre jött!

- Jól tette, hogy csak kéjutazásra jött ide - mondta egy másik. - Itt a feje tetejére állhat, akkor sem fog üzletet kötni.

- Elébb csapolhatna vért egy sziklából, mint hogy itt üzlethez jusson. Én már 14 napja itt vagyok...

- De hát miért? - kérdezte Tarwin.

- Mi már valamennyien több mint egy hete vagyunk itt - dörmögte egy negyedik.

- Mit keresnek itt? Mi a dolguk?

- Ön nyilván amerikai, ugy-e?

- Igen Topázból, Colorado állam. - Ez a kijelentés láthatóan semmi hatást nem váltott ki a jelenlévőkből. Akár ha görögül beszélt volna. - Hát mi itt a baj?

- A király tegnap két uj feleséget vett. Még hallhatja is a városban a gongütéseket. Ezenkivül egy uj lovasezredet akar felállitani az indiai kormány számára s ebből az alkalomból összeveszett az itteni politikai kormánymegbizottal. Három napja ostromlom Nolan őrnagy ajtaját, aki azt állitja, hogy semmit sem tehet a legfelsőbb kormány előzetes beleegyezése nélkül. Megkiséreltem, hogy elfogjam a királyt, amikor vaddisznóvadászatra megy, naponként irok a miniszternek s a közbeeső időben teveháton lovaglok a város körül s ezalatt halomszámra kapom cégemtől a leveleket, amelyekben csodálkozva kérdezik, hogy miért nem inkasszálok.

Tiz perc mulva Tarwin kezdte áttekinteni a helyzetet. Ezek a lehervadt urak egy féltucat kalkuttai és bombay-i cég ügynökei voltak, akik szokásos tavaszi hadjáratuk alkalmával felkeresték az itteni piacot, hogy némi pénzt szedjenek ki ebből az uralkodóból, aki tonnaszámra rendelt és grammonként fizetett. Tucatszámra, százszámra rendelt puskákat, utazási készleteket, tükröket, kályhadiszeket, csipkéket, szines karácsonyfa-üveggolyókat, nyergeket, könnyü és nehéz kiránduló kocsikat, orvosi müszereket, porcellánfigurákat, ahogy szeszélye diktálta. Ha a bevásárlásai nem érdekelték többé, akkor a számlák kiegyenlitésével sem törődött valami nagyon, és minthogy kopott fantáziáját husz percnél tovább semmi sem tudta foglalkoztatni, gyakran megtörtént, hogy érdeklődése már a bevásárlással teljesen kimerült és hogy a drága kalkuttai ládákat ki sem nyitották. Az indiai császárság által fentartott békeállapot megakadályozta őt abban, hogy hadjáratot inditson más uralkodók ellen, ami neki és őseinek évezredek óta legfőbb szórakozása volt -, harcias ösztöneit most a bankjegygyüjtőkkel való küzdelmeiben kellett kielégitenie. Az egyik oldalon ott állt Anglia képviselője, a legfelsőbb államhatóság, azzal a rendeltetéssel, hogy megtanitsák igazságosan és - takarékosan kormányozni; a másik oldalon, tudniillik palotájának kapuja előtt mindig ott talált egy kereskedelmi utazót, akinek lelkében ádáz küzdelmet vivott a rossz adós iránt érzett megvetés és a minden angol lélekben otthonos alattvalói hódolat. E között a két hatalom között kellett őfelségének - homloka verejtékével - mindennapi szórakozására időt találnia: vaddisznó-vadászatban, lóversenyben, hadserege egzeciroztatásában, további felesleges vásárlásokban és feleségeinek ügyes kormányzásában, akik valamennyien jobban ismerték minden egyes ügynök számláját, mint akár őfelsége miniszterelnöke. A háttérben viszont ott volt az indiai kormány, aki félreérthetetlenül kijelentette, hogy semmiféle garanciát nem vállal a királyi adósságokért és aki a maharadzsának időnként kék bársonydobozkákban drágakődiszitette rendjeleket küldött, hogy megédesitsék neki a politikai helytartó kellemetlenkedéseit.

- Remélem, hogy mindezt alaposan megfizettetik a királlyal?

- Hogy érti ezt?

- Nos, ha nálunk odahaza egy kliens hasonlóképpen viselkedik, ha találkát ad valakinek másnapra a szállodában és nem jön el és harmadnap ujabb találkát beszél meg, amelyen aztán ugyancsak nem jelenik meg, az ügynök ezt mondja magában: rendben van barátocskám! Ha ki akarod fizetni a szállodaköltségemet, bor-, likör- és szivarszámlámat, azalatt az idő alatt, mig rád várok, én nem bánom! Én majd csak eltöltöm valahogy az időm. És további két nap után már a pokerben szenvedett veszteségeivel is az adós számláját terheli meg.

- Ez biz' rendkivül érdekes. De hogy könyveli el ezt a tételt?

- Felszámitják neki a legközelebbi alkalommal. Az árak annyival emelkednek.

- Ó, az árak nálunk is emelkednek. A nehézség csak ott van, hogy nem tudunk a pénzünkhöz jutni.

- Én csak azt az egyet nem értem, honnét van az uraknak annyi idejük, hogy hétszámra itt heverhetnek Rhatoreben - mondta Tarwin csodálkozva. - Abban az országban, ahonnét én jövök, az ügynök pontosan kiszámitott idő alatt végzi el turáját és ha az egyik vagy a másik helyen véletlenül feltartják egy napra, sürgönyileg értesiti a szomszéd városban levő vevőjét, hogy jöjjön el az állomásra a vonatjához és a várakozási idő alatt köti meg vele az üzletet. Azalatt az idő alatt, amig egy bivalyfogat egy mérföldet tesz meg, nálunk egy ügynök az egész földtekét el tudná adni. Ami pedig a pénzt illeti, miért nem fordulnak a birósághoz? A maguk helyén én már rég zár alá vettem volna az egész országot. Zár alá vettem volna a kastélyt, zár alá vettem volna a királyi koronát. Fizetési meghagyásokat szereztem volna a dzsentlemen ellen s végrehajtattam volna - személyesen, ha erre lenne szükség. Hüvösre tétetném az öreg gazembert és magam kormányoznék helyette Rajputanaban - de behajtanám a követelésemet!

Az öt dzsentlemen sajnálkozó mosollyal nézte Tarwint. - Ezt ön nem érti! - mondták ketten egyszerre. Azután valamennyien bő magyarázatokba kezdtek; lomhaságuk egyszerre elhagyta őket, valamennyien egyszerre beszéltek.

Tarwin rövidesen megértette, hogy a verandán tartózkodó uriemberek, dacára annak, hogy a látszat ellenük szólt, igen jó üzletemberek voltak. Üzleti metódusuk abban állt, hogy mint a koldusok lefeküdtek az urak palotáinak kapui elé. Igaz, hogy ez sok időbe került, de végeredményben az ember mégis csak hozzájutott valami pénzhez, különösen akkor, - jegyezte meg a sárga selyembe öltözött ur -, ha fel tudta ébreszteni a miniszterelnök és rajta keresztül a király feleségeinek érdeklődését.

Tarwin egy pillanatra elmosolyodott; Mrs. Mutriera kellett gondolnia.

A sárga selyemruhás férfi ragadta most magához a szót és Tarwin megtudta tőle, hogy az uralkodó királynő egy férjgyilkos asszony, aki megmérgezte első férjét. A király véletlenül meglátta, amikor egy vaskalitkában a vesztőhelyre vitték és a monda szerint megkérdezte tőle, hogy őt is megmérgezné-e, ha feleségül venné. Minden bizonnyal, felelte az asszony, ha ugy bánna vele, mint ahogy az első férje bánt vele. A király erre feleségül vette, részben, mert fantáziáját ingerelte az asszony, részben, mert tetszett neki brutálisan nyilt válasza.

Ez a cigányasszony, akinek eredetét senki sem ismerte, egy év leforgása alatt lábai alá gyürte a királyt és az egész államot. Ezekről a lábakról a királyi háztartás többi asszonya azt terjesztette gyülölködve, hogy kemények és durvák lettek a szégyen ösvényén való vándorlástól. Egy fiugyermeket szült a királynak, akire féltékenyen büszke volt, utána megkettőzött energiával igyekezett fentartani és megerősiteni az államügyekben való egyeduralmát. A legfelsőbb kormány, ezer mérföldnyi távolságban is, jól tudta, hogy milyen hatalom ez az asszony és nem nagy szeretettel gondolt rá. A fehérhaju, mézajku helytartónak, Nolan őrnagynak, aki egy rózsaszinü házban lakott, alig egy puskalövésnyire a város kapuitól, nem egy küzdelmet kellett vele megvivnia. Éppen az utóbbi időben szenvedett tőle igen megalázó vereséget. A királyné hirtelen felfedezte, hogy egy sziklákba vájt kanális, amely nyáron a város vizellátásáról volt hivatva gondoskodni, az ablakai alatti narancskertjén fog átvezetni és rábirta a maharadzsát, hogy emelje fel szavát ez ellen a terv ellen. Most tényleg más utvonalon kellett vezetni a kanálist, nagy kerülővel, ami a helytartó évi jövedelmének több mint negyedét emésztette fel, de Nolan őrnagynak semmiféle tiltakozása nem használt.

Sitabhai, a cigányasszony selyemfüggönyök között hallgatta és nézte végig a rajah és a helytartó közötti beszélgetést: pokoli mulatságot szerzett neki e jelenet.

Tarwin mohón hallgatta ezeket a történeteket. Megfeleltek céljának, vizet hajtottak a malmára, még ha fel is döntötték teljesen azt az első tervét, hogy nyilegyenesen megy neki a célnak. Uj világ tárult fel a szemei előtt, amelynek törvényeit és szokásait nem ismerte s amelyben minden lépését a pillanatnyi körülményektől kellett függővé tennie. Nem ismerhette ezt a világot, amig közepébe nem került és belátta, hogy sokat tanulhat ezektől a körülötte heverő «lusta fickóktól». Azt érezte, hogy az abc-től kezdve, mindent ujra előlről kell megtanulnia. Vajjon mivel lehet megnyerni annak a különös lénynek a tetszését, akit itt királynak neveznek, mivel lehetne őt csábitani? mivel örömet szerezni neki? És főleg mi az, amitől fél, amit respektál?

Tarwin gyorsan és logikusan gondolkodott. De nem árulta el gondolatait. - Nem csoda, ha a király tönkrement, ha ekkora udvartartásról kell gondoskodnia - mondta nyugodtan.

- Egyike India leggazdagabb uralkodóinak - felelte a selyemruhás. - Ő maga sem tudja, mennyi kincse van.

- Akkor miért hagyja itt magukat siránkozni, miért nem fizeti ki az adósságait?

- Azért, mert hindu. Százezer rupiát költ egy nászünnepélyre, de négy év óta huzódozik egy kétszáz rupiás számla kifizetésétől.

- Miért nem szoktatják le erről! - makacskodott Tarwin. - Foglaltassák le a koronázási ékszereket.

- Nem ismeri az indiai uralkodókat. Inkább meghalnak, semhogy megváljanak a koronázási ékszerektől. Azok szentségek. Azok részei az állami méltóságnak.

- Mit nem adnék én érte - kiáltotta a háttérből egy hang -, ha egyszer láthatnám az «Államüdvét». A közbekiáltóról később kiderült, hogy egy kalkuttai ékszerésznek az ügynöke.

- Hát az micsoda? - kérdezte Tarwin, szórakozottságot tettetve, mialatt még egyszer megtölttette whyskis poharát.

- Nem hallott soha a Naulahkáról?

A sárgaruhás férfi felmentette Tarwint a felelet alól. - Ugyan! - mondta magvetően. - Ezt az egész történetet a papok találták ki.

- Azt nem hiszem - felelte az ékszerügynök megfontolt hangon. - Utolsó alkalommal, mikor itt voltam, a király maga mondta el nekem, hogy a Naulahkát egyszer megmutatta egy angol alkirálynak. Ez az egyetlen idegen, aki valaha látta. A király azt is elmondta nekem, hogy ő maga sem tudja, hol van pillanatnyilag a Naulahka?

- Dajkamesék! Hát elhiszi ön, hogy léteznek két hüvelykköbnyi smaragdok? - kérdezte a másik Tarwin felé fordulva.

- A smaragdok csak az ékszer középső részét teszik - mondta az ékszerész - és én fogadni mernék, hogy egymásba forrasztott darabokról van szó. De nem ez lep meg. Azon csodálkozom, hogy ezek a fickók, akik nem igen törődnek azzal, hogy mi a szép, tiszta vizü kő, annyi fáradságot vettek maguknak, hogy legalább egy féltucat vagy ahogy mások mondják, ötven hibátlan követ szedtek össze. Azt mondják, hogy a nyakláncot akkor kezdték csinálni, amikor Hóditó Vilmos Angliába ment.

- Szóval volt egy-két évük erre a munkára - mondta Tarwin. - Én is vállalkoznék rá, hogy összehozok egy kisebbfajta ékszert, ha nyolc évszázadot bocsájtanak rendelkezésemre.

Kissé elforditotta arcát a társaságtól és visszafeküdt székébe. Szive hevesen dobogott. Különböző üzleteiben, bányaspekulációiban, telek- és földüzleteiben nem egyszer akadt olyan pillanat, amikor egy fél szó, egy szemhunyorgatás teljesen tönkretehette volna. De nyolc évszázad még soha nem esküdt össze ellene.

A dzsentlemenek ujra sajnálkozó mosollyal nézték végig Tarwint.

- A kilenc legritkább drágakőfajta mindegyikéből öt válogatott példány - folytatta az ékszerész. - Rubin, smaragd, zafir, gyémánt, opál, türkiz, ametiszt és...

- Topáz? - kérdezte Tarwin büszke arccal.

- Nem, fekete gyémánt... fekete, mint az éjszaka!

- Honnét tudja mindezt olyan pontosan?... Hol tudta meg mindezt? - kérdezte Tarwin kiváncsian.

- Az ilyesmit nem nehéz megtudni Indiában... mindenütt beszélnek róla... de annál nehezebb utána járni az igazságnak. Senki a világon nem tudja, hogy hol őrzik ezt a Naulahkát.

- Nyilván a város valamelyik templomának alapzatában - mondta a selyembe öltözött férfi.

Tarwin minden óvatossága ellenére nem tudta magát tovább türtőztetni. Már látta magát, amint ásóval a kezében felássa az egész várost.

- Hát hol van az a város? - kiáltotta türelmetlenül.

A társaság a napsütésben izzó tájra mutatott, amelynek hátterében egy háromszoros faltól körülvett szikla csillogott. Pontosan olyan volt, mint azok a romba dőlt városok, amelyek mellett Tarwin bivalyfogatán elhaladt. A sivatag sárga homokja vette körül a sziklát - a tökéletes sivatag, amelyen fü, fa nem nő s amelynek egyedüli lakója a vadszamár és legbensejében a vad teve.

Tarwin belefurta tekintetét a táj emésztő forró párájába s megállapitotta, hogy a város körül nyoma sem látszik az életnek. Dél volt, őfelsége alattvalói aludtak. A magányosságnak ez a tömör sötét sziklája volt tehát Rhatore, utazásának célja: a Jericho, amelynek meghóditására indult el Topázból.

Tarwin elgondolkodott.

- Ha valaki bivalyfogaton jönne el Newyorkból, valamilyen topázi farmhoz, futóbolondnak nevezném - mormogta.

Felállt és kinyujtózkodott.

- Mikor lesz elég hüvös, hogy az ember bemehessen a városba? - kérdezte.

- Mit keres a városban? Jó lesz óvatosnak lennie! Könnyen összeütközésbe kerülhet a helytartóval! - figyelmeztette barátságosan selyemruhás barátja. Tarwin nem látta be, hogy miért tiltanák el attól, hogy a világ legkihaltabb városában egy sétát tegyen. De nem tett semmiféle megjegyzést, érezve, hogy nyugton kell maradnia ebben az idegen országban, amelyben - az asszonyok hatalmi vágyától eltekintve - semmi sem volt olyan, mint ahogy ő azt megszokta. De azért alaposan kezelésbe akarta venni a várost. Attól félt, hogy ha elhagyja magát, ez a gigászi renyheség - a sziklaszirten még mindig nyoma sem volt az életnek - őt is megfertőzi, elnyeli vagy egy lusta kalkuttai üzletembert csinál belőle.

Igen, cselekednie kellett, mielőtt erőt vesz rajta a lustaság. Egyelőre aziránt érdeklődött, hogy hol van a sürgönyhivatal; kissé kétségbe vonta ennek az intézménynek létezését, bár a szeme előtt huzódtak a drótvezetékek.

- Ne felejtse el! - kiáltotta valaki utána -, hogy minden sürgönyt, amit innen elküld, előzőleg bemutatnak az udvartartásnak és elolvastatják a királlyal.

Tarwin megköszönte a figyelmeztetést, magában megállapitván, hogy ezt a lehetőséget tényleg nem szabad «elfelejtenie», neki különösen nem szabad és hosszu léptekkel gázolt át a homokon egy üzemen kivül helyezett mohamedán mecset felé, amelyet postahivatalnak rendeztek be.

A küszöbön bennszülött katona feküdt mély álomban, lova földbe szurt lándzsájához volt kötözve. Más nyoma nem volt az életnek, csak néhány galamb turbékolt álmosan a sötét boltozat homályában.

Tarwin türelmetlenül keresgélte a Western Union kék fehér pajzsát, vagy valami más jelt, ami ezt helyettesiti. Megállapitotta, hogy a sürgönydrótok a templom kupolájába vájt lyukban futnak össze. A boltozat alatt két-három alacsony faajtót pillantott meg. A jó szerencsére bizva magát, kinyitotta az egyiket és belépett. Meleg, szőrös testet érzett maga alatt, amely dörmögve felugrott, Tarwinnak ép annyi időt hagyva, hogy gyorsan félreugorjon, különben elgázolta volna az ingerült bivalyborju. Majd a második ajtóval próbálkozott meg, nem veszitvén el nyugalmát, s egy széles, alacsony lépcsőt fedezett föl mögötte. Megindult a kényelmetlen lépcsőn, azt remélve, hogy meg fogja hallani valahol a Morse-gép kopogását. De az épület olyan csendes volt, mint a sir. Ekkor ujabb ajtót nyitott ki s egy szobába botlott, melynek tetőzete ezernyi tükörszilánkkal és barbár szinü festményekkel volt diszitve. Ez a szináradat s a padló ragyogó fehérsége majd megvakitották. Azt azonban mégis megállapitotta, hogy ez a sürgönyhivatal. Alacsony asztalon ósdi szekezetü távirót fedezett fel. A kupolába tört nyiláson át, amelyen a drótokat bevezették s amelyet többé nem falaztak be, vakitóan hullott be a napfény.

Megállt a szoba közepén és figyelmesen körülnézett a szobában. Fejéről levette puha széles amerikai kalapját, amely nem felelt meg teljesen az indiai klima követelményeinek és letörölte verejtékező homlokát. Ahogy ott karcsun, egyenesen állt a napfényben, izmos, rugalmas testtel, ereje tudatában kiegyenesedve, nem kellett attól tartania, hogy e titokzatos épület valamelyik rejtekéből támadás éri. Akinek ilyen szándéka lett volna, kétszer is meggondolja, mielőtt beleköt ebbe az emberbe. Idegesen huzigálta hosszu, szőke bajuszát, amely e gyakran ismétlődő szórakozott mozdulat következtében puhán hajlott rá a felső ajakra, erőteljes és cseppet sem kétértelmü megjegyzéseket dörmögve olyan nyelven, amelyet ezek a falak még soha nem visszhangoztak. Hát lehetett az elhagyatottságnak ebből az örvényéből valaha is érintkezésbe lépni az Egyesült-Államokkal! Még a káromkodása is, amelyet a kupola boltozata vert vissza, idegennek és semmitmondónak tünt fel neki ezen az idegenszerü helyen.

Fehérruhás alak feküdt a padozaton.

- Itt, ugy látszik halottak teljesitik a szolgálatot - kiáltotta Tarwin, aki csak most fedezte fel a fehér foltot. - Halló... álljon fel!

Az alak dörmögve megmozdult, a fehér lepedő félrecsapódott és egy álmos arcu bennszülött bujt ki alóla, aki tetőtől-talpig galambszürke selyembe volt öltözve.

- Ho! - kiáltotta.

- Igen - felelte Tarwin zavartalan nyugalommal.

- Ön engem keres?

- Nem; de sürgönyözni szeretnék, ha van még valami villanyáram ebben a sirboltban.

- Sir! - felelte a bennszülött barátságosan. - Ön a megfelelő helyre fordult. Ennek az államnak én vagyok a postaigazgatója és sürgönykezelője.

Leült a rozoga székre, kihuzta az asztalfiókot és buzgón keresgélni kezdett.

- Mit keres fiatalember? - kérdezte Tarwin. - Talán a Kalkuttával való kapcsolatot?

- A legtöbb dzsentlemen elhozni saját ürlapját - felelte a benszülött némileg szemrehányó hangon - de itt lenni ürlap. Van ceruza?

- Nem fogom fárasztani a tekintetes hivatalt. Jobban tenné, ha visszafeküdne és tovább aludna! Én magam le tudom kopogni a sürgönyt. Milyen jelt használ, ha Kalkuttát akarja hivni?

- Ön uram nem érteni ezt a szerszámot!

- Én nem érteni? Látna engem egy választási napon, hogy fejem a drótokat, mint a teheneket!

- Ennek a gépnek igen szakszerü kezelésre van szüksége, ön irni, én sürgönyözni. Ez a munkabeosztás! Hah, hah!

Tarwin a következő szöveget irta le a papirra:

«Munkában vagyok, ne feledkezzék meg C.C.C.-ről Tarwin.»

A sürgöny Mrs. Mutrienek szólt Denverbe.

- Most feküdjék neki, fiatalember! - szólitotta fel Tarwin a szeliden mosolygó hivatalnokot.

- Rendben van. Semmi félelem. Azért vagyok itt - felelte a bennszülött, aki ugy látszik kezdte megérteni, hogy ennek a különös idegennek sietős a dolga.

- Mondja, meg fog ez valaha is érkezni rendeltetési helyére? - kérdezte Tarwin az asztalnak támaszkodva és bizalmasan a vállára verve a postaigazgató urnak, mintha arra akarná bátoritani, hogy vallja be nyugodtan, nem csalás-e ez az egész rhatorei postahivatal.

- Ó, hogyne! Holnap fog megérkezni! Denver az Amerikai Egyesült Államokban fekszik - mondta a bennszülött, gyerekes büszkeséggel nézve fel Tarwin arcába.

- Adja ide a kezét fiatalember! - kiáltotta Tarwin, feléje nyujtva szőrös markát. - Micsoda tudomány lakozik önben!

Körülbelül egy félóráig maradt még a hivatalban, közös ismereteik alapján összebarátkozva a tudós férfivel és elnézte, hogy dolgozik a távirón. Különös érzés fogta el, amikor látta, hogy összeköttetésbe lépett hazájával. Beszélgetésük alatt a bennszülött hirtelen keresgélni kezdett a fiókban és egy porlepte sürgönyt huzva ki, Tarwin felé nyujtotta:

- Nem ismerni valamilyen uj angolt Rhatoreban Turpin néven? - kérdezte.

Tarwin egy pillanatig a cimre meredt, majd gyors mozdulattal felszakitotta a boritékot. A sürgöny tényleg neki szólt. Mrs. Mutrietől jött, aki szerencsekivánatait küldte a választási eredményhez: Tarwint 1518 szótöbbséggel megválasztották sheriffnek.

Tarwin kiadós örömüvöltésbe tört ki, majd a mecset fehér márványpadlóján győzelmi táncot járt el, a bámészkodó postamestert előráncigálva asztala mögül és egy gyors valcert jár el a méltán csodálkozó férfiuval. Azután mély szálámköszöntéssel lerohant a lépcsőn, sürgönyét magasan lobogtatva, vad bakugrásokkal hazaindult a menedékházba.

Hazaérve, fürdőt készittetett magának, hogy a sivatag homokjával egyszer s mindenkorra leszámoljon. Ezalatt a verandán az ügynökök az uj jövevény személyével foglalkoztak. Amikor Tarwin kéjesen kinyujtózott a fürdőkádnak szolgáló óriási cserépedényben s egy barnabőrü vizhordó legény fejére öntötte a kecsketömlő tartalmát, megjegyzés ütötte meg a fülét, amelyet a szokottnál valamivel hangosabban kockáztatott meg az egyik ügynök:

- Nyilván aranyat akar venni, vagy petroleumkutakat furatni, de nem akar róla beszélni.

Tarwin nevetve hunyorgatott vizes balszemével.

 

HETEDIK FEJEZET.

A sivatagban található menedékházak nincsenek tultömve butorokkal és szőnyegekkel. Az utazónak meg kell elégednie egy asztallal, két székkel, egy ruhafogassal és egy árjegyzékkel a falon; mindenki magával hozza az ágyat és a fehérnemüt. Tarwin komoly figyelemmel olvasgatta az árjegyzéket, mindaddig, mig váratlanul mély álomba nem merült; előzőleg azonban megállapitotta, hogy a menedékházaknak csak igen távoli hasonlatosságuk van a szállodákkal, az utazó állandóan ki lévén téve annak a veszélynek, hogy az első huszonnégy óra után kiteszik kényelmetlen szobájából.

Mielőtt lefeküdt az ágyba, tollat és tintát kért és «Telek- és földértékesitési vállalat»-a levélpapirján levelet irt Mrs. Mutrie-nak. A levélpapir fején, Colorado térképe alatt, amely bizakodón Topázt jelölte meg az egész nyugatamerikai vasuti hálózat központjaként, a cégfelirás következett: «Tarwin N. biztositási- és ingatlanügynök». Levelének hangja még bizakodóbb volt, mint a térkép.

Ezen az éjszakán azt álmodta, hogy a maharadzsa a Naulahkát elcserélte vele topázi telkekért. Mikor már majdnem megkötötték a szerződést, őfelsége hirtelen meggondolta magát s a telkek tetejébe még ráadásul Tarwin kedvenc bányáját, amely a «Lassu ér» névre volt elkeresztelve, is magának követelte. Tarwin álmában ezeket a feltételeket nem akarta elfogadni, amire a rajah ezt felelte: «rendben van fiam, de akkor a C. C. C. nem jön Topázba», Tarwin meghátrált, a Naulahkát Mrs. Mutrie nyakába akasztotta, mialatt a coloradói törvényhozás elnöke ünnepélyesen kijelentette, hogy miután a C. C. C. eljött Topázba, a várost ezennel a Nyugat fővárosának jelenti ki. Mikor azonban Tarwin észrevette, hogy őmaga volt az elnök, hirtelen kétségek szállták meg kijelentésének szavahihetőségét illetőleg - és felébredt, szájában keserü izzel és feje fölött a rhatorei hajnalhasadással, amely eszébe juttatta, hogy ujra itt az ideje, hogy felvegye a valósággal folytatott küzdelmét.

A verandán elsőnek egy szürke szakállas magas csizmáju bennszülött katona lépett eléje, aki tevehátról egy zsiros, barna könyvecskét nyujtott le Tarwinnak, a szokásos felirással: «Kérem, láttamozza aláirásával».

Tarwin érdeklődéssel szemlélte ezt az ujabb eseményt, bár egyáltalában nem volt meglepve. Már megismerte Keletnek egyik nagy titkát: semmin sem szabad csodálkozni!

Kezébe vette a könyvet s a következő szöveget találta benne: «Istentisztelet minden vasárnap hét óra harminckor, a missziós ház lakószobájában. Vendéget szivesen látunk. (aláirás) L. R. Estes, amerikai preszbiteriánus misszió».

- Hüm... hét óra harminc! Ugy látszik, itt az emberek semmiért a világon nem kelnek korán! - morogta Tarwin. - Mikor vacsoráznak itt?

- Mi dolgom azzal? - kérdezte hangosan a küldöncöt.

Felelet helyett a katona és a teve tünődő pillantást vetettek rá, majd dörmögve eltávoztak. Nem érdekelte őket az idegen.

Tarwin néhány zavaros értelmü megjegyzést kiáltott a távozók után. Meg kellett állapitania, hogy ebben az országban nem lehetett gyors üzleteket kötni; már alig várta a pillanatot, amikor a nyakékkel zsebében és Kate-tel az oldalán ujra hazafelé fog vitorlázhatni.

Hogy ezt a célját mielőbb elérje, elhatározta, hogy felkeresi a misszionáriust.

Mr. Estes amerikai volt és ha senki más, ő bizonyára fog tudni felvilágositást adni a Naulahkáról, talán még Kateről is, remélte Tarwin kissé merész optimizmusában.

A misszionárius háza, közvetlenül a város kapuja előtt, ugyancsak vörös kőből épült egyemeletes épület volt, minden virágdisz nélkül és époly elhagyatottnak látszott, mint a rawuti állomásépület. De Tarwin csakhamar felfedezte, hogy a belseje annál élénkebb volt: két melegszivü ember lakott ott, akik szivélyesen fogadták honfitársukat. Mrs. Estes egyike volt azoknak az anyai szivü jóságos asszonyoknak, akik még egy barlangból is kényelmes otthont tudnak varázsolni. Sima kerek arca volt, finom bőre és tiszta, boldog szemei. Barna haját, amelyet simán hátrafésülve viselt, még nem csapta meg a dér; körülbelül negyvenéves lehetett. Nyugalom és megbizhatóság érzése áradt egész lényéből.

Tarwin csakhamar megtudta, hogy a házaspár Bangorból származott, Maine államból és minthogy az ő apja is Maine államában született, egy Portland melletti farmon, bizonyos rokoni érzelmek kezdtek derengeni bennük és nem mult el tiz perc, már meg volt hiva ebédre. Tarwin ellenállhatatlan kedélyével mindenki szivét meg tudta nyerni. Azok közé a férfiak közé tartozott, akiknek az ember, akár egy szálloda dohányzójában is elmondja szive legféltettebb titkait, beavatja legbensőbb életébe; safe depositja volt mindenfajta idegen nyomornak, bünnek és tévedésnek, amelyen nem tudott segiteni, bár - ha csak valamennyire módja volt rá -, a legnagyobb készséggel megtette. Még mielőtt az ebéd az asztalra került, Estes és felesége elmondták neki rhatorei helyzetük minden legapróbb részletét. Elmondták, milyen összeütközéseik vannak a maharadzsával és a maharadzsa feleségeivel, panaszolták müködésük teljes reménytelenségét, meg hogy a gyermekeiktől is meg kellett válniok, azok odahaza élnek Amerikában, Bangorban, egy nagynénjüknél, ahol iskolába járnak.

- Öt évvel ezelőtt láttuk őket utoljára - mondta Mrs. Estes, amikor leültek az asztalhoz. Fred hatéves volt, amikor elment, Laura nyolcéves, most tizenegy és tizenhárom évesek szegénykék! Remélem, hogy nem felejtkeztek el rólunk; de hát, hogy tartsanak meg emlékezetükben, hiszen csak gyerekek!

Azután elmondott neki néhány esetet Indiában élő szülők és Amerikában felnevelkedett gyermekek közti viszontlátásról, amelyek megfagyasztották Tarwinban a vért.

Az ebéd szenvedélyes honvágyat ébresztett Tarwinban.

Egy nyilt tengeren eltöltött hónap, két vonaton eltöltött nap Kalkutta és Rawut között, a véletlen hozta étkezésekkel és a menedékházban eltöltött éjszaka megtanitották rá, hogy megbecsülje egy családi étkezés és az amerikai konyha minden előnyét. Az ebéd ugyan dinnyével kezdődött, ami nem ébresztett benne hazai emlékeket, mert a dinnye szinte ismeretlen luxuscikk Topázban és ha látni is itt-ott, semmi esetre sem kapható már áprilisban a sarki füszeresnél. Annál otthonosabb volt számára a vastag korpaleves s a borjuszeletek, a sült krumpli, a feketekávé, és a barna kukorica kuglóf, csábitó aranysárga belsejével, majd hogy könnyekre nem fakasztotta. Mrs. Estes, akit mulattatott vendége őszinte elragadtatása, megkérdezte Tarwint, hogy nem akarna-e egy kis hársfaszirupot enni, amit nemrég küldtek neki Bangorból s azonnal elküldte érte a fehérruhás, hangtalan léptü, piros turbános szolgát. Az egész társaság rövidesen a legboldogabb hangulatba került, Amerika dicséretét zengve, mialatt fejük felett vidáman zümmögött az indiai punkha.

Tarwin természetesen állandóan zsebében hordta Colorado térképét s amikor a beszélgetés az Egyesült-Államok különböző pontjait érintve, egyre nyugatibb irányban haladt, kihuzta a zsebéből és a kuglóf és a borjuszeletek között kiteritette az asztalra, hogy uj barátjainak elmagyarázhassa Topáz földrajzi helyzetét. Néhány szóval leirta a házaspárnak, hogy egy uj, északról dél felé haladó vasutvonal milyen «piacot» teremthetne a városból, gyengédségtől remegő hangon megjegyezvén, hogy Topáz már ma is gyönyörü. Majd elsorolta, hogy hány uj házat épitettek az elmult év alatt és elmesélte, hogy amikor a nagy tüzvész teljesen elpusztitotta a várost, már másnap reggel mindenki nekilátott az ujraépitésnek. A tüz a biztositások révén százezer dollárnyi tőkét hozott a városba. Tarwin a szeme előtt elterülő reménytelen sivárság elleni öntudatlan védekezésben ezuttal szokásos tulzásait is tulzásba hajtotta - nem volt szabad megengednie, hogy a Kelet elnyelje őt és Topázt.

- Egy fiatal hölgy érkezik majd hozzánk a közeli napokban, azt hiszem ép az ön államából - jegyezte meg Mrs. Estes, aki eddig nem sokat törődött Nyugat-Amerika különböző városaival. - Nem ép Topáznak hivják a helységet, Lucien? Én legalább is ugy emlékszem.

Felkelt a székről és varrókészletéből előkereste a levelet.

- Ugy van, Topáz - mondta. - A fiatal hölgyet Miss Sheriffnek hivják. A Zenana-misszió küldi őt ide. Talán ismeri is?

Tarwin a térkép fölé hajolt, lassan összehajtotta a papirlapot. - Igen, ismerem - felelte röviden. - Mikor érkezik ide?

- Minden pillanatban itt lehet - felelte Mrs. Estes.

- Szomoru dolog, mikor egy fiatal leányt ilyen messzire elküldenek - mondta Tarwin -, egész egyedül, messze családjától és barátaitól - bár önök bizonyára oltalmukba fogadják. - tette hozzá gyorsan, rövid pillantást vetve Mrs. Estes arcára.

- Mindent meg fogunk tenni, hogy elfelejtessük vele honvágyát - felelte az asszony meleg anyai hangján. - Fred és Laura is idegenben vannak, hisz tudja! - tette hozzá rövid szünet után.

- Ez igen kedves lesz maguktól - kiáltotta Tarwin melegen. Nyilván nagy érdeklődést tanusitott a Zenana-misszió iránt.

- Szabad érdeklődnöm, hogy milyen üzletekben jár mifelénk? - kérdezte a misszionárius, miközben üres csészéjét odanyujtotta a feleségének. Estes kissé mereven és szertartásosan beszélt - a szavak tompán kusztak ki rendkivül hosszu, sürü acélszürke szakálla mélységeiből. Tarwinnak tetszett uj barátjának jóakaratu, bár mogorva arca, kimért, barátságos modora és jóságos tekintete. Határozott nézetei voltak a világ dolgairól, de különösen az itteni bennszülöttekről.

- Igen, ásatásokat tervezek - mondta Tarwin nyugodt hangon, tekintetét az ablakra irányitva, mintha minden pillanatban azt várná, hogy Kate hirtelen megjelenik a sivatag közepében.

- Ugy! Nyilván aranyat keres?

- I... i... gen, aranyat, vagy mást!

Estes vendégét kivezette a verandára, hogy ott együtt elszivjanak egy szivart; felesége nemsokára utánuk jött és kezében himzéssel, leült melléjük. Tarwin most habozás nélkül a Naulahkáról kezdett el beszélni. Mi az a Naulahka? és hol van? kérdezte átmenet nélkül. De csakhamar kiderült, hogy a misszionárius, dacára annak, hogy amerikai volt, nem tudott többet erről a tárgyról, mint a menedékház lusta ügynökei. Csak annyit tudott róla, hogy van, de nem ismert senkit a maharadzsán kivül, aki a maga szemével látta volna. Tarwin ezt a keveset is csak ugy vette ki belőle, hogy sok minden más, számára teljesen érdektelen dolgot hallgatott meg közben; de az aranyásatással kapcsolatban, amely témára a misszionárius állandóan visszatért, hirtelen uj gondolata támadt.

- Ön nyilván arra gondol, hogy a folyókból nyerje az aranyat - kérdezte Estes.

- Természetesen! - mondta Tarwin.

- Az Amet-folyóban kevés aranyat fog találni. A benszülöttek évszázadok óta görcsösen keresnek benne. Legfeljebb annyit találhat abban, amennyit a futóhomok a Gungra-dombokról lehoz. De ön nyilván nagystilüen akar nekikezdeni a munkának? - kérdezte a misszionárius, kiváncsi tekintetet vetve Tarwinra.

- Természetesen... nagystilüen.

Estes megjegyezte még, hogy felteszi, hogy Tarwin nem hagyta ki számitásaiból a politikai akadályokat sem, amelyek utját állhatják. Ha komolyabb eredményt akar elérni, meg kell szereznie Nolan őrnagy beleegyezését, valamint az ő közvetitésével az angol kormány engedélyét. Sőt még ahhoz is, hogy Rhatoreban tartózkodhassék, szüksége van Nolan őrnagy engedélyére.

- Azt gondolja, szóval, hogy érdemesnek kell mutatkoznom rá, hogy az angol kormány békében hagyjon?

- Ugy van!

- Rendben van, meg fog történni!

Mrs. Estes sürü szempillái alól gyors pillantást vetett férjére. Asszony létére különvéleményt formált magának az esetről.

 

NYOLCADIK FEJEZET.

Tarwin egy csomó uj dolgot tanult meg az elkövetkező hét alatt és miután alkalmazkodó képességének rögtön a második napon bizonyságát adta azzal, hogy egy fehér vászonruhát szerzett be, lassanként ismeretséget kötött az itt uralkodó és számára teljesen uj erkölcsökkel és szokásokkal. Nem feleltek meg neki valami nagyon, de tudta, hogy miért teszi és nem is hagyta egy pillanatra sem kiaknázatlanul uj tudományát. Igy felhasználta az első alkalmat, hogy bemutattassa magát az egyetlen halandónak, aki ebben az államban érdekelte és akiről biztosan tudta, hogy saját szemeivel látta Tarwin reményeinek tárgyát. Estes szivesen vállalkozott rá, hogy bemutassa őt a maharadzsának. Egy reggel lovon elindultak a meredek sziklába vájt ösvényen, mely az ugyancsak sziklából faragott királyi kastélyhoz vezetett. Széles, sötét boltiv alatt márvánnyal kövezett udvarba értek, s ott azonnal szembetalálkoztak a maharadzsával, aki egy lompos és rongyos könyökü szolga társaságában egy foxterriert nézegetett, amely előttük feküdt a füvön. Tarwinnak nem sok jártassága volt királyokat illetőleg. S ugy képzelte, hogy egy uralkodó, aki nem egyenliti ki számláit, ez erkölcsi hiányt méltóságteljes és tartózkodó magatartással fogja ellensulyozni. Semmiképpen sem volt tehát elkészülve arra, hogy piszkos pongyolákban találja a fejedelmet, aki az angol helytartó távollétében, ugy látszik, szivesen elhagyta magát. Nem volt elkészülve arra a festői rendetlenségre sem, amely drágakövekkel vegyes szennyel boritotta el az udvart. Ennek a barna és sürü szakállu maharadzsának, arannyal diszitett zöld bársonypongyolájában, ugy látszik, nagy örömet okozott, hogy megismerhet valakit, aki nem áll összeköttetésben az angol kormánnyal és nem beszél pénzről. Szeretetreméltó kényurnak látszott a Tarwinnal való megismerkedésük ez első pillanatában.

Kezeinek és lábainak aránytalan kecsessége elárulta, hogy Gokral Seetarun uralkodója Rajputana egyik legrégibb családjából származott. Ősei véres csatákat vivtak és hosszu utakat tettek meg olyan kardmarkolatokkal és kengyelekkel, amelyek Angliában gyerekjátéknak is alig illettek volna be. Duzzadt, foltos arca volt, zavaros szemei álmosan tekintgettek ki a vastag könnyzacskók fölött. Tarwin, aki megszokta, hogy honfitársainak arcáról leolvassa szándékaikat, ebben a szemben nem fedezett fel semmiféle indulatot, sem félelmet, sem vágyat, csak mondhatatlan fáradtságot és unalmat. Mintha valami kialudt vulkánt látott volna maga előtt az ember, egy vulkánt, amely folyékonyan köhögött angolul.

Tarwin szerette és értett a kutyákhoz és érdekében volt, hogy mielőbb behizelegje magát Rajputana államfőjének kegyeibe. Mint királyt ugyan nem nagyon tudta becsülni, nem hitte el, hogy ez az ember igazi király lehessen, de mint kutyakedvelőt és mint a Naulahka urát, testvérének érezte; sőt, többnek ennél, a szeretője testvérének. Vidáman és közvetlenül beszélgetett a fejedelemmel.

- Jöjjön el ujra! - mondta a maharadzsa s szemei érdeklődve felcsillantak, amikor a misszionárius némileg megbotránkozva elvezette vendégét. - Jöjjön el ma este vacsora után! Egész uj vidékekről jön, ugy-e?

Késő este őfelsége, részegen az ópiumtól, amely nélkül egy rajah sem beszélni, sem gondolkodni nem tud, ezt a tiszteletlen idegent - aki mulattató történeteket mesélt neki a tengerentuli fehér emberekről -, megtanitotta a pachisi királyi játékára. Késő éjjelig játszották ezt a játékot a márványpadozatu udvarban, amelyet zölden lefüggönyzött ablakok vettek körül, amelyek mögül - anélkül, hogy hátraforditotta volna fejét - asszonyi suttogások és selyemruhák suhogása ütötték meg Tarwin fülét. Megállapitotta, hogy a kastélynak éber szemei vannak.

Másnap reggel hajnalhasadáskor a királyt városának egyik főutcáján találta, amint egy vadkan hazatértét leste. Gokral Seetarun vadászati törvényei a megerősitett városok utcáira is kiterjedtek s a vaddisznók ennek megfelelően akadálytalanul kutathattak eledel után Rhatore szük utcáiban. A vadkan rövidesen meg is érkezett és őfensége uj angol vadászfegyverével 100 lépésnyi távolságból leteritette. Igen jó lövés volt és Tarwin őszinte örömmel gratulált őfelségének. Majd megkérdezte a fejedelmet, hogy látta-e már, hogy kell lyukat lőni egy a levegőbe felhajitott pénzdarabba. Az unatkozó szemekben gyerekes érdeklődés csillogott fel. Tarwin a levegőbe dobott egy amerikai negyeddollárost és revolverével átlyukasztotta esés közben. Amikor az uralkodó megkérte, hogy ismételje meg a mutatványt, Tarwin, aki nem akarta reputációját hiába kockára tenni, azzal az udvarias felszólitással tért ki a kérés elől, hogy mielőtt megismételné, kisérelje meg valaki a mutatványt a király udvartartásából.

A király maga vállalkozott a feladatra és Tarwin a levegőbe hajitotta a pénzdarabot. A golyó kényelmetlen közelségben sziszegett el Tarwin füle mellett, de a negyeddolláros, amelyet udvariasan felemelt a földről, tényleg ki volt csorbulva. A királynak, ugy látszik, mindegy volt, hogy az ő, vagy Tarwin golyója lyukasztja-e ki az érmet, fontos az volt, hogy át volt lyukasztva és Tarwin nem az az ember volt, aki kiábrándit egy unatkozó maharadzsát.

Másnap a fejedelmi kegy észrevehetően leapadt és Tarwin csak a menedékház rosszkedvü ügynökeitől tudta meg, hogy Sitabhai egy királynői dühkitörése változtatta meg az időjárást. Nolan őrnagyot kereste fel tehát s azzal a képességével, hogy az első negyedórában megnyeri az emberek szivét, elérte, hogy ez a rosszkedvü, fehérhaju ur egy félórán belül olyan nevetésre fakadt, mint amilyenre hadnagy kora óta nem emlékezett. Tarwin együtt ebédelt vele és a délután folyamán már teljesen tisztán látható volt, hogy az indiai kormánynak mik is a tulajdonképpeni céljai Gokral Seetarun államával. A kormány fel akarta virágoztatni az országot; minthogy azonban a maharadzsa nem akart pénzt kiadni civilizációs célokra, a dolgok igen lassan haladtak előre. Viszont, amit Nolan őrnagy - hivatalos tartózkodással - a kastély belső politikájáról mondott el, alaposan különbözött attól a verziótól, amit a misszionáriustól hallott, amely viszont ugyancsak semmiben sem egyezett meg a menedékház kereskedelmi vendégeinek pletykáival.

Alkonyat felé a maharadzsa lovasküldöncöt menesztett Tarwinért - a legfelsőbb kegy ugy látszik ujra helyreállt - és az uralkodó sürgős szükségét érezte a hires fehér dzsentlemen jelenlétének, aki revolverrel pénzt tud lelőni a levegőből, érdekes történeteket tud elbeszélni és pachisit játszani. De az éjszaka folyamán a pachisin kivül egyéb dolgok is szőnyegre kerültek, őfelsége közlékeny hangulatban volt és hosszan és bizalmasan elmondta Tarwinnak állami és legszemélyesebb bajait, amelyeket Tarwin most már negyedizben s ujra egész más megvilágitásban ismert meg. A felséges beszéd egy némileg összefüggéstelen és zavaros felhivással végződött, amely az Egyesült-Államok elnökének szólt. Ennek határtalan befolyásáról és hatalmáról Tarwin előzőleg beszélt neki. Tarwin hazaszeretetét, nem tudni, milyen hirtelen felbuzdulás hatása alatt az este folyamán kivételesen kiterjesztette az egész nemzetre, melyhez Topáz tartozott. De különböző okoknál fogva még nem tartotta elérkezettnek az időt, hogy a Naulahka megvételét illetőleg tárgyalásokba bocsátkozzék. A maharadzsa pillanatnyilag nyilván elajándékozta volna fél királyságát, de másnap reggel visszavonta volna az egészet.

Az elkövetkező nap folyamán és még sok ezt követő napon, Tarwin menedékházába valóságos processziói érkeztek a szivárvány minden szinében csillogó hindu uraknak, akik valamennyien miniszterek voltak, megvetéssel néztek végig a verandán nyujtózkodó ügynökökön és mély tisztelettel mutatkoztak be Tarwinnak, akit folyékony és diszes angol nyelven arra kértek, hogy senki másban ne bizzék meg, csak őbennük. E bizalmas beszélgetéseknek mindegyike azzal a kijelentéssel kezdődött, hogy «Bennem igaz barátjára talált, sahib!» és azzal végződött, hogy az állam vagy az angol kormány elleni bünös merénylettel vádolta meg a különböző kartársakat. Nyilvánvaló volt, hogy mindegyik a saját vágyát vagy tervét fogta rá a másikra.

Tarwin csak homályosan fogta fel ennek az értelmét. Ugy nézte, hogy egy uralkodóval pachisit játszani, még nem jelent tul nagy kegyet; a keleti diplomácia titkai még ismeretlenek voltak előtte. Ezzel szemben a miniszter urak sem tudták, hányadán vannak Tarwinnal. Amennyire át tudtak látni az ügyön, Tarwin teljesen érdektelenül, minden félelem és hátsó gondolat nélkül jelent meg közöttük; ez eggyel több ok volt számukra, hogy a kormánynak titkos kiküldöttjét lássák benne, akinek terveibe nincs módjuk belátni. Hogy szinte barbár tudatlanságot árult el mindenben, ami India belső kormányzását illeti, csak megerősitette őket ebben a gyanujukban. Megelégedtek azzal, hogy megállapitották: Tarwin titokban órákra bezárkózik a maharadzsával és a király pillanatnyilag mindenben hallgat rá.

Tarwin csakhamar megunta, sőt megutálta ünnepélyes, sima nyelvü, titokzatos vendégeit; a kereskedelmi utazóknál keresett előlük vigasztalást, akiknek az egyes látogatások között részvényeket adott el «Telek- és földértékesitési társasága» részvényállományából. A sárga selyembe öltözött uriembernek, első barátjának és tanácsadójának még Tarwin kedvenc bányája, a «Lassu ér» részvényeiből is szabad volt néhányat vásárolnia. Akkoriban még nem fedezték fel Alsóbengália aranybányáit s az emberek még biztak az amerikai bányákban.

Ezek az üzletek gondolatait Topázba vezették és heves vágyat ébresztettek benne hazája és barátai után, akiktől titkos vállalkozása, melyet valamennyiök érdekében egyedül kellett végrehajtania, jóidőre elválasztotta. Szives örömest odaadta volna a zsebében található összes rupiákat, a «Topázi Hirnök» egyetlen példányáért, de még a «Denveri Hirmondó»-ért is! Vajjon mi történt azóta a bányáiban a «Mollie K.»-ban, amelyet bérbeadott; mi van a «Mascot»-tal, amely körül pörösködés folyik; mi ujság a «Lassu ér»-ben, amelyben ép akkor bukkantak uj, gazdag erekre, amikor ő elhagyta Topázt? És mi történt a «Garfield»-del, amelyhez való jogait Fibby Winks vitássá akarta tenni? Mi történt barátjainak bányáival, farmjaikkal, legelőikkel és egyéb üzleteikkel? És egyáltalán mi lett azóta Coloradóból és az egész Amerikai Egyesült Államokból? Ha a washingtoni törvényhozás rendeletileg eltörli az ezüstvalutát, ha a köztársaságból királyságot csinálnak, ő azt sem fogja sohasem megtudni.

E gyötrelmei elől való egyetlen menekülése az volt, hogy meglátogatta misszionárius barátjait s ott hosszasan elbeszélgettek Bangorról, Maine államáról, az Egyesült Államokról. Tudta, hogy ehhez a házhoz mindegyik nap közelebb hozza egy lépéssel azt a kis leányt, akit, hogy szemmeltarthasson, körülutazta a fél világot.

Rhatoreba való érkezése tizedik napján, egy sárga és lila szinekben ragyogó reggel, álmából vékony, rikácsoló gyerekhang ébresztette fel, amely a verandáról hangzott be szobájába. A gyerek azonnal látni kivánta «az uj angolt».

Kunwar maharadzsa, várható örököse Gokral Seetarun trónjának, egy kilencéves sápadt fiucska, az apjáétól teljesen különálló miniatür udvartartásának kiadta a parancsot, hogy fogassanak be könnyü bricskájába s vigyék el a menedékházba.

Mint blazirt apja, ez a gyerek is két kézzel kapott minden szórakozás után. A király feleségei elmondták neki, hogy «az uj angol» megnevetteti a királyt - tehát eljött. Kunwar maharadzsa sokkal jobban tudott angolul, mint apja, franciául is tudott és mielőbb be akarta mutatni ezt a tudományát az idegennek, akinek csodálatát még eddig nem volt alkalma kivivnia.

Tarwin szótfogadott a hangnak, mert gyerekhang volt, de az ajtón kilépve, első pillanatban nem látott mást, mint egy látszólag üres fogatot, melyet tiz óriási bennszülött katona vett körül.

- Hogy érzi magát? Comment vous portez vous? Én vagyok a Kunwar maharadzsa. Egyszer én leszek a király. Nem akar velem kikocsikázni?

Apró, kesztyüs kéz nyult feléje a kocsiból. A kesztyük a legdurvább pamutból voltak, zöld sávval a csukló körül, de a gyerek testét tetőtől talpig merev aranybrokátruha fedte, turbánján hat hüvelyk hosszu gyémántdisz csillogott s hosszu smaragdlánc hullt a homlokára. A sok ragyogás közül két sötét onix szem tekintett elő, amelyekből büszkeség sugárzott s egy magányosan eltöltött gyermekkor melankóliája.

Tarwin szófogadóan helyet foglalt a fogatban. Közben azon csodálkozott, hogy már nem csodálkozik semmin.

- A lóverseny téren át a vasuthoz fogunk kocsikázni - mondta a gyerek. - Kicsoda maga? - kérdezte aztán, Tarwin karjára fektetve könnyü kezét.

- Csak egy ember, fiacskám!

A turbán alól öregesen tekintgetett ki a kis arc. Azok, akik uralkodásra születtek, akiktől soha nem tagadják meg egyetlen egy kivánságukat sem, gyorsabban öregednek a világ legégetőbb napja alatt, mint Kelet gyermekei, akik ugyancsak öntudatos férfiak már akkor, amikor még csak félénk gyerekeknek szabadna lenniök.

- Azt mondják, maga azért jött ide, hogy megnézze az országot!

- Ez igaz! - mondta Tarwin.

- Ha én egyszer király leszek, én senkit sem fogok beengedni az országba, - még az alkirályt sem!

- Nem bánom - felelte Tarwin nevetve.

- Magának el szabad jönnie, ha meg tud engem nevettetni - jegyezte meg a herceg engedékenyen. - Nevettessen meg most!

- Megnevettessem, fiatal ember? Nos, volt - egyszer... de hát mi a csudával lehet ebben az országban megnevettetni a gyerekeket? Én még nem láttam itt gyereket nevetni!... Halló... mi az? - Tarwin halk, hosszu füttyet hallatott. - Mi az ott az országuton, fiam?

Igen messziről kis porfelhő emelkedett a magasba. Gyorsan mozgó, könnyü kerekek verték fel; tehát nem a hivatalos bivaly fogatról lehetett szó.

- Ezért jöttünk el ide - jelentette ki Kunwar maharadzsa. - Ő meg fog engem gyógyitani. Ezt nekem apám, a maharadzsa mondta. Én tudniillik most nem vagyok egészséges. Soor Singh - szólitotta meg a benszülöttek nyelvén a szolgát -, hogy mondják azt angolul, ha elvesztem az eszméletemet. Nem jut eszembe a szó.

- A lakáj hátrahajolt. - Ég gyermeke, én sem emlékszem! - mondta.

- Nekem már eszembe jutott - mondta hirtelen a gyerek. - Mrs. Estes azt mondja, hogy az egy roham. Mi az, hogy roham?

Tarwin gyengéden a fiu vállára fektette kezét, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a közeledő porfelhőről.

- Reméljük gyermekem, hogy «ő» ki fog belőle gyógyitani, bármi legyen is. De ki az az «ő»?

- Nem tudom a nevét, de az apám azt mondja, hogy ő egészségessé fog tenni. Lássa! az apám kocsit küldött érte.

Amikor a rozoga postakocsi, amelynek kocsisa vad hangokat csalogatott ki repedt rézkürtjéből, láthatóvá vált, a herceg fogata az ut szélére hajtott.

- Mindenesetre még jobb, mint a bivalyfogat! - morogta Tarwin, felállva a kocsiban, mert az izgalom majd megfullasztotta.

- Fiatalember, nem tudod, hogy ki az, aki jön? - kérdezte mégegyszer.

- Küldetésben jön - felelte Kunwar maharadzsa.

- Kate-nek hivják - mondta Tarwin rekedten. - Kate, ne felejtsd el! - Majd suttogva még egyszer megismételte a nevet: Kate.

A herceg kezével jelt adott a kiséretnek, amely nagy zenebonával azonnal sorfalat állt az ut két oldalán. A postakocsi is megállt és Kate gyürött, poros ruhában, kuszált hajjal és álmatlanságtól vörös szemmel félrehuzta hordágyszerü kocsijának függönyeit és hunyorogva kilépett a napsütésbe. Megmerevedett térdei majd összecsuklottak alatta; Tarwin kiugrott a kocsijából s karjaiba zárta, nem törődve sem a bámész kisérettel, sem a nyugodt szemü gyermekkel aranybrokátruhájában, aki hangosan kiáltozta Kate nevét.

- Eredj haza, fiam - mondta Tarwin a kis hercegnek. - Nos, Kate?

De Kate szemei könnyel teltek meg s csak annyit tudott dadogni: Te... te... te!

 

KILENCEDIK FEJEZET.

Amikor Kate a Mrs. Estes által gondosan kitakaritott vendégszoba tükre előtt kibontotta haját, szemei ujra megteltek könnyekkel, - a düh könnyeivel ezuttal. Hiszen már többször tapasztalta, hogy a világ nem kedveli azokat az embereket, akik fel akarják rázni lusta nemtörődömségéből, de azért - amikor megérkezett Bombaybe - mégis azt remélte, hogy nagyjában végük van a megpróbáltatásoknak és az akadályoknak s hogy ezután már csak a komoly munka fáradsága következhetik. S erre most elébe toppan Nick!

Topáztól kezdve egész utazása emelkedett hangulatban telt el. Végre kifutott a kikötőből, ez az érzés olyan boldogsággal töltötte el, mint amilyent az ifju érez, ha nekiindul a férfiéletnek. Végre szabad volt! Senki többé neki nem parancsolt. Senki többé nem akadályozhatta meg, hogy hivatásának éljen. Még egy rövidke idő és kinyujthatta kezét és megkezdhette munkáját. Még néhány nap és szemtől-szembe fog állni a szenvedéssel, ami tengereken át hallatta hangját. Álmaiban kezüket tördelő alakokat látott, akik könyörögve emelték feléje karjukat és láztól forró száraz tenyereket, amint beléjekapaszkodtak. Türelmetlenül leste a hajó egyenletes haladását, a csavar fordulatait számolva. Amint a hajó előrészén állt, szélcibálta hajjal, tekintetét India felé irányitva, képzeletében előreszállt a nyomorultakhoz, akikhez kötelessége szólitotta; mintha lelke elvált volna testétől és a hullámok fölött suhanna, amilyen sebesen csak lehetett, mig el nem éri őket és oda nem adja magát nekik. Amikor szárazföldre lépett, egy pillanatra habozó ijedség fogta el. Most már közel volt céljához; de vajjon méltónak fog-e bizonyulni feladatához? De erős elhatározással elvetette kétségeit, amelyek kezdettől fogva végigkisérték minden elhatározását és tervét. Annyit fog dolgozni, amennyi munkát csak engedélyez a gondviselés. Ezzel az uj, erős és alázatos elhatározással indult utnak, megtisztult és szinte megduplázta erővel.

Ebben a hangulatban lépett ki a Rhatore-i országuton a postakocsiból, hogy Tarwin karjaiba boruljon.

Hiszen Kate méltányolni tudta a fiu jóságát, amely győzelmesen annyi akadályon hajtotta őt keresztül az ő kedvéért, de jobb szerette volna, ha nem jön el. Az a tudat, hogy van valaki, aki szereti őt s akinek a szerelmét ő nem tudja viszonozni, eléggé kinozná őt akkor is, ha tizennégyezer mérföld választaná el tőle, de szemtől-szembe ez a tudat elviselhetetlen teherré válna, amely megfosztaná őt minden erejétől s lehetetlenné tenné, hogy ő másoknak komoly segitséget nyujtson. E pillanatban nem a szerelem volt számára a legfontosabb dolog a világon; de azért nem tudott közönyös maradni Nick fájdalmával szemben s nem tudta megakadályozni, hogy akár fésülés közben is ne zavarja gondolatmenetét. Azon a napon, amelyiken meg akarta kezdeni uj életét, amely hivatva volt segitséget hozni mindazoknak, akik utjába kerülnek, azon a napon elsőnek Tarwin Nick-kel kellett foglalkoznia.

És minthogy előrelátta, hogy ameddig a közelében lesz, mindig vele fog foglalkozni, azt kivánta, hogy minél távolabb legyen tőle. Nick itt azt jelentette számára, amit a templomokban a nézdelődő utazó idegen a hivőknek; ő volt az idegen, a betolakodó gondolat. Azt az életet szimbolizálta Kate számára, amitől a leány végleg elfordult; sőt, ami még rosszabb, egy olyan szenvedést, amelyen ő nem tudott segiteni. Egy makacsul követelőző szerelem kisértetével a háta mögött az ember nem képes nagy tettekre; meghasonlott lélekkel még senki sem hóditott meg országokat. Amire lelke egész szenvedélyével vállalkozott, az megkövetelte tőle, hogy egész életét odaadja neki. Még Nick-kel sem lehetett rajta megosztoznia. És mégis csak szép volt tőle, hogy eljött, csak tőle telhetett ki ilyesmi. Kate tudta, hogy nemcsak önző remények birták rá erre a lépésre; ugy volt, ahogy a fiu mondta, nem tudott aludni, ha nem tudta, hogy mi történik a leánnyal. Ez igazi jóság volt.

Mrs. Estes már előző nap, amikor Kate még nem tünt fel a láthatáron, meghivta volt ebédre Tarwint s ennek eszeágában sem volt, hogy a megváltozott helyzetre való tekintettel lemondjon; igy másnap délben diadalmasan mosolyogva üdvözölte Kate-et az ebédlőasztal mellett s a leány nem tudta megakadályozni, hogy akaratlanul el ne mosolyodjék a láttára. Az álmatlan éjszaka dacára friss és csinos volt fehér muszelinruhájában, és amikor Tarwin ebédután egyedül maradt vele a verandán, Mrs. Estes háziasszonyi teendői után nézett, mig a férfi a város belsejében fekvő misszióiskolába ment, a fiu bókokkal árasztotta el a Nyugat-Amerikában szokatlan, csinos fehér ruhájáért. De Kate szavába vágott.

- Nick - mondta az arcába nézve - megteszel valamit a kedvemért?

Tarwin látva, hogy a leány komoly beszélgetésbe akar kezdeni, humorral próbált védekezni; de Kate ujra a szavába vágott:

- Nem Nick, nem igy gondolom. Az, amit kérek tőled, nagyon fontos számomra. Meg akarod tenni?

- Mindent a világon megteszek érted! - felelte a fiu komolyan.

- Lehet... De vajjon ezt is, amit most akarok kérni? De meg kell tenned!

- Mi az?

- El kell menned innét.

Tarwin megrázta fejét.

- Meg kell tenned!

- Hallgass ide, Kate - mondta Tarwin kezeit fehér kabátjának mély zsebeibe sülyesztve. - Én nem tudok elmenni. Te neked még fogalmad sincs arról, hogy hova kerültél. Majd nyolc nap mulva ismételd meg kérésedet. Akkor sem fogok elmenni. De megigérem, hogy akkor alaposan megbeszéljük a dolgot.

- Tudok már mindent, ami számitásba jöhet - felelte Kate. - Én teljesiteni akarom kötelességemet. De nem fogom tudni megtenni, ha Te itt maradsz. Ezt megérted Nick, ugy-e? Ezen semmi sem változtat.

- Dehogy nem, ezen lehet változtatni. Én fogok rajta változtatni. Jól fogom magamat viselni.

- Ezt nem kell külön megigérned, elhiszem! De nem tudsz olyan jó lenni, hogy mégis ne akadályozz engem. Hidd ezt el nekem Nick és menj el. Nem azért kérem, mintha örömet okozna nekem, ha elmennél...

- Ó, - kiáltotta Tarwin mosolyogva.

- Te jól tudod, hogy én mire gondolok - felelte Kate változatlan komolysággal arcán.

- Igen, tudom. De ha jól viselem magam, nem állok az utadban. Ezt is tudom és te is be fogod látni - mondta szeliden. - Kellemetlen volt az ut, ugy-e?

- Azt igérted nekem, hogy nem fogod megtenni.

- Nem is tettem meg, egész más uton jöttem, mint te - mondta Tarwin mosolyogva, mialatt a függő hálóban helyet készitett a leány számára, maga pedig hátrafeküdt az egyik kényelmes kosárszékben. Egyik lábát a másikon átvetve, térdére állitotta a fehér parafasisakot, amelyet nemrég vásárolt.

- Hogy-hogy? - kérdezte Kate, óvatosan elterülve a függőhálóban.

- San Franciscón és Yokohaman át jöttem természetesen. Hisz te megtiltottad, hogy kövesselek!

- Nick! - Ebben az egy szótagban benne volt minden szemrehányás és rosszalás, minden kétségbeesés és csodálat, amellyel Tarwin e legkisebb és legnagyobb merészsége eltöltötte.

Erre a felkiáltásra egyelőre nem lehetett mit felelni. A beálló szünet alatt Katenek volt ideje ujra megbizonyosodni arról, hogy a derék Tarwin jelenléte igenis borzalommal tölti el s eredményesen leküzdötte afölötti büszkeségét, hogy valaki szerelemből a félvilágon át követi. Időt talált arra is, hogy leküzdje e megható önzetlenség fölötti elérzékenyülését és főleg arra volt bőségesen ideje, hogy elszégyelje magát elhagyatottsága fölötti hirtelen kétségbeesésén, amely mint egy sulyos sötét felhő a sivatagból nehezedett rá lelkére és kivánatossá és meghitté tette ennek a férfinek a jelenlétét, akinek erős karját még hazulról ismerte. Ez volt az az érzés, amiért a legjobban szégyelte magát.

- Csak nem gondoltad komolyan Kate, hogy én odahaza fogok maradni és el fogom tűrni, hogy te egyedül keressed meg utadat ezek között az öreg homokbuckák között! Fázékony egy história lett volna, ha megengedem, hogy egyedül érkezzél meg ebbe a Gokral Seetarunba, kis leány, - fene hideg egy dolog, azt csak azóta tudom, amióta én is itt vagyok és látom, hogy micsoda országban vagyunk.

- Miért nem mondtad meg nekem, hogy el fogsz jönni?

- Nem nagy érdeklődést tanusitottál irántam, amikor utoljára láttuk egymást!

- Nick! Én nem akartam, hogy te ide gyere, nekem pedig el kellett jönnöm!

- Nos, eljöttél. Remélem, hogy tetszik itt neked! - jegyezte meg Nick csipősen.

- Tényleg olyan rossz itten? - kérdezte a leány. - Nem, mintha félnék...

- Rossz! Emlékszel Mastodonra?

Mastodon egyike volt azoknak a nyugati városoknak, amelyek jövőjüket már maguk mögött hagyták, - egy teljesen kihalt, elhagyatott város, egyetlen egy lakó nélkül.

- Képzeld el Mastodon elhagyatottságát és Leadviles züllöttségét s ha e kettőt megtizszerezed, akkor el tudod képzelni az itteni állapotokat.

Nagy vonásokban megrajzolta ezután Gokral Seetarun történelmi, politikai és társadalmi állapotainak képét. Ha szempontjai nem is voltak tárgyilagosak, nagyjában pontosan képviselték az élő Nyugatnak a halott Keletről való véleményét. Izzott a lelkesedéstől és boldog volt, hogy végre talált egy embert, aki megérti magatartását, ha nem is szimpatizál vele teljesen. Előadásának egyébként az volt a célja, hogy megnevettesse Kate-et egy kissé és Kate eleget tett e kivánságnak; bár az volt a véleménye, hogy ezek az itteni állapotok inkább szomoruak, mintsem nevetségesek.

Tarwin ebben teljesen egyetértett a leánnyal, de megjegyezte, hogy ő csak azért nevet, hogy ne kelljen sirnia. Azt mondta, hogy beteggé teszi, ha látja ennek a gazdag, népes országnak a hihetetlen lomhaságát és tétlenségét, amelyet nem tud megérteni. Itt jog szerint mindennek élnie és virágoznia kellene, mondta, itt virágzó kereskedelmet és ipart lehetne üzni, itt szervezni lehetne és találmányokkal foglalkozni, uj városokat alapitani és a régieket a civilizáció haladásának megfelelően karbantartani, uj vasutvonalakat lehetne lefektetni és a vállalkozói szellemnek mindenütt teret nyitni.

- Van elég természeti segélyforrásuk! - mondta - nem mentegetőzhetnek azzal, hogy az ország szegény. Az ország megfelelne. Helyezd át Rhatoreba valamelyik élelmes coloradói város lakosságát, adj ki egy jó helyi ujságot, szervezz egy kereskedelmi kamarát, közöld a világgal, hogy itt mi történik és meglátod, rövid hat hónapon belül olyan élet lesz itt, hogy az indiai kormánynak eláll szeme-szája. De mit lehet ezekkel az emberekkel itt kezdeni! Ezek halottak! Ezek mumiák! Ezek fabálványok! Ebben az egész Gokral Seetarunban nincs annyi erély, élelmesség, nincs annyi akaraterő és mozgékonyság, hogy el lehetne vele inditani egy tejes kocsit.

- Igen, igen - mormogta Kate csillogó szemekkel. - Ezért jöttem én el!

- Nem értem!

- Azért, mert ők nem olyanok, mint mi! - felelte, átszellemült arcát feléje forditva. - Ha okosak és ügyesek lennének, nem lenne ránk szükségük! De minthogy elveszett, szegény, szerencsétlen teremtések, segitségükre kell jönnünk! - Mélyen felsóhajtott. - Boldog vagyok, hogy itt vagyok!

- Én is boldog vagyok, hogy itt vagy! - mondta Tarwin.

Kate összerezzent.

- Ne beszélj ilyeneket, kérlek Nick! - mondta.

- Kérlek! - dörmögte.

- Érts meg jól, Nick! - mondta Kate komolyan és szeliden. - Engem nem érdekelnek többé ezek a dolgok, még a lehetőségük sem. Gondold azt, hogy a munka örömét kivéve, lemondtam minden földi örömről.

- Hüm. Megengeded, hogy rágyujtsak?

Igenlő fejbólintására rágyujtott egy szivarra.

- Örülök, hogy a szertartásnál jelen lehetek.

- Micsoda szertartásnál? - kérdezte Kate.

- Nos, amikor rádadják a fátylat... De azt hiszem, nem fogod megtenni!

- Miért ne tenném meg?

Néhány értelmetlen szót dörmögött szivarja füstjébe. Azután Kate arcába nézett.

- Nyomós okaim vannak rá, hogy azt higyjem, hogy nem fogod megtenni. Ismerlek téged, ismerem Rhatoret és ismerem...

- Kit, mit?

- Ismerem magamat - mondta, hátravetve fejét.

- Nick! - mondta, feléje hajolva -, tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy jobban szeretlek annál, semhogy megengedném, hogy tovább is arra gondolj... arról beszéltél, hogy nem tudsz aludni. Hát azt hiszed, hogy én fogok aludni tudni, ha folyton az a gondolat kinoz majd, hogy te gyötrődve és csalódva álmatlanul fekszel az ágyban s hogy nem tudok rajtad segiteni... Csak azzal, hogy megkérlek, hogy menj el. Kérlek, menj el! Nagyon kérlek...

Tarwin gondolkodva szivta szivarját.

- Kedves kis lányom, én nem félek!

A leány sóhajtva arcát forditotta a sivatag felé.

- Jobb szeretném, ha félnél! - mondta reménytelenül.

- A törvényhozó testület tagjai nem tudják, hogy mi a félelem - felelte Tarwin szónoki hangon.

- Törvényhozó testület!... Ó Nick, téged...

- Sajnálom... igen. Megválasztottak! 1518 szótöbbséggel. - Átnyujtotta a leánynak a sürgönyt.

- Szegény papa!

- Nos, én nem tudom!...

- Ó... igazad van. Őszinte szivből gratulálok!

- Köszönöm.

- Bár nem vagyok benne biztos Nick, hogy ez a helyes ut-e számodra?...

- Igen, én sem vagyok benne biztos. Attól félek, hogy ha itt fogom eltölteni az egész parlamenti ülésszakot, választóimnak nem sok kedvük lesz rá, hogy továbbá is elősegitsék politikai érvényesülésemet.

- Egy okkal több, hogy...

- Ugy van, egy okkal több, hogy a fődolgot rendbehozzam. Arra még mindig van idő, hogy a politikában horgonyt vessek, de hogy téged meghóditsalak, annak most érkezett el az ideje. Ezt most és itt kell elvégeznem.

Felállt és föléjehajolt.

- Gondolod, kedves, hogy ezt elhalaszthatom? Egyik napról a másikra, igen s azt szivesen meg is teszem, s amig nem akarod, nem is fogsz hallani tőlem egy szót sem erről a dologról. De te szeretsz engem Kate. Tudom, hogy szeretsz. És én... nos én is szeretlek. Az ilyen esetek csak egyfélekép szoktak végződni.

Kezébe vette a leány kezét.

- Isten áldjon meg. Holnap eljövök érted és megmutatom neked a várost.

Kate sokáig elnézett a tovatünő alak után, azután visszament a házba. Egy bizalmas, meleg csevegés Mrs. Estes-szel, amelyben főleg a Bangorban élő gyerekeiről volt szó, megerősitette őt abban az elhatározásában, hogy józanul állást kell foglalnia a Tarwin jelenléte által előállt uj helyzettel szemben. Tudomásul kellett vennie, hogy Tarwin nem fog innét elmenni s ha csak ő nem akarja elhagyni Rhatoret, meg kellett találnia a helyes módot, hogy összeegyeztesse ezt a tényt terveivel. Tarwin makacssága megnehezitette számára vállalkozását, amelyet amugy sem képzelt könnyünek; és csak az a tény, hogy megszokta, hogy vakon bizhatik Tarwin szavában, tette számára lehetővé, hogy ezuttal is megbizzék a «tisztességes viselkedést» illető igéretében. Ha az ember teljes sulyával fogadta el ezt a kifejezést, ugy végeredményben, Kate igazán nem kivánhatott többet Tarwintól - ennél többet a fiu nem igérhetett.

Ha mindent jól meggondolt, még mindig fenmaradt számára az a lehetőség, hogy elmeneküljön; de másnap reggel, amikor Tarwin beállitott, szégyenszemre be kellett vallania, hogy irtózatos honvágyat érez, amelyen csak Nick vidám jelenléte tud valamennyire enyhiteni. Hiszen Mrs. Estes igen kedves volt és a két asszony kölcsönös szimpátiát érezve, azonnal barátságot is kötött, de azért egy hazai arc mégis csak több volt s Nick arca talán még ezenfelül is nagyobb jelentőségü Kate számára. Mindenesetre szivesen beleegyezett, hogy Nick, ahogy megigérte előző este, megmutassa neki a várost.

Tarwin ezalatt a séta alatt nem hagyta kihasználatlanul azt az előnyét, hogy tiz nappal előbb érkezett Rhatoreba, mint Kate; biztosan adta a cicero szerepét, sziklák tetején felkutatta a kilátópontokat és másodkézből nyert értesülései alapján olyan biztonsággal értekezett az ország helyzetéről, hogy a legöregebb politikai helytartó is megirigyelhette volna érte. Oly érdeklődéssel tárgyalta meg az indiai állam problémáit, mintha ő lett volna megbizva megoldásukkal. Hisz ő elvégre tagja volt egy törvényhozó testületnek. Az a szenvedélyes és praktikus kiváncsiság, amellyel minden számára uj dolognak a végére járt, ez alatt a tiz nap alatt sok mindenfélére megtanitotta Rhatoret és Gokral Seetarun államát illetőleg, ugy hogy folyékonyan elmagyarázhatta Kate-nek - aki még friss szemekkel nézte környezetét -, minden csodáját és titkát a zegzugos, szük utcáknak, amelyeknek vastag homokja fölött egyformán zajtalanul haladt el emberek és tevék lába. Hosszabb ideig nézegették a királyi állatkert kiéhezett tigriseit és két szeliditett vadászleopárdot, amelyek sapkákkal fejükön, mint az ölyvök ásitva, kurrogva járkáltak fel-alá a város főkapujánál elhelyezett ketreceikben. Megmutatta neki az erődités hatalmas kapuját, amelyet az élő faltörőkos, az elefánt elleni védelemre hosszu vastövisekkel szereltek fel. Elvezette őt a sötét üzlethelyiségek közé, amelyek a nagyobbára rég rombadőlt palotákban voltak elhelyezve - épitészeik nevei rég feledésbe merültek -, az elszórt barakkokba, amelyeket fantasztikusan feldiszitett katonák tarka tömege hullámzott körül, akik csomagjaikat a puskacsövekről lógatták le. Megmutatta Gokral Seetarun királyainak mauzoleumát a nagy templom árnyékában, ahol a nap és a hold gyermekei végezték el ájtatosságaikat és ahol a sima fekete kőből faragott bika a négyszögletü téren bámészan nézte Nolan őrnagy elődjének olcsó bronzszobrát, egy kihivóan csunya és energikus arcu yorkshire-i dzsentlemen arcképét. Végezetül a falakon kivül megnézték a három Istenség kapuja mögött épült karavánszerajt, ahonnét a tevék hosszu menetekben indultak el csillogó sórakományukkal hátukon a vasut felé és ahol éjjel-nappal érkeztek és indultak a sivatag felkötött állu, kabátokba burkolt lovasai, akiknek a beszédét senki sem értette meg s kik Isten tudja milyen sebességgel száguldtak elő a Jeysulmir-i fehér dombok mögül.

Utközben Tarwin Topáz felől érdeklődött. Milyen volt, amikor Kate elhagyta? Mi lett azzal a kedves öreg várossal? De Kate figyelmeztette, hogy hiszen ő csak három nappal tovább maradt Topázban, mint Tarwin.

- Három nap! Három nap sok idő egy fejlődő város életében! - kiáltotta Tarwin. Kate mosolygott.

- Nem vettem észre semmi változást - mondta.

- Semmi változást? Hiszen Peters azt mondta, hogy az elutazásom utáni napon megkezdi a G.-utcai uj kocsmája telkének a felásatását és Parson a városi villamosmüvek uj dinamójának a megérkezésére számitott; a Massachusetts-uton meg akarták kezdeni az utépitő munkákat és husz holdas birtokomon aznap ültették el az első fát. Kearney uj tükörüveget akart tétetni drogériája kirakatába s nem csodálkoznék azon sem, ha az uj postaszekrények, amelyeket Maxim Neridanban megrendelt, még elutazásod előtt megérkeztek volna. Nem vettél észre semmit?

Kate tagadólag intett.

- Ép más dolgokkal voltam elfoglalva - mondta.

- Kár!... Szeretnék tudni ezekről a dolgokról. De mindegy! Nyilván nem lehet megkövetelni egy leánytól, akinek privátügyei is vannak, hogy számon tartsa, hogy mi történik a városban. Asszonyok nem törődnek az ilyesmivel. Én egy választási hadjáratban vettem részt, volt egy vagy két üzletem, amelyeket le kellett bonyolitanom és egyidejüleg még egyéb gondom is... - ravaszkásan mosolygott Katera, aki megfenyegette ujjával.

- Tiltott beszélgetési tárgy? Rendben van. Jól akarom magamat viselni. De annyit mondhatok, hogy aki valamit titokban akart volna előlem tartani Topázban, annak korán kellett volna felkelnie. Mit szóltak a szüleid Kate, amikor elutaztál?

- Ne beszélj erről! - kérte a leány.

- Ahogy akarod.

- Éjszakánként felébredek és anyára gondolok. Ez borzalmas. Azt hiszem, hogy az utolsó pillanatban még meggondoltam volna magamat és otthon maradtam volna, ha valaki kimondja a megfelelő - vagy meg nem felelő - szót, amikor felszálltam a vonatra és végérvényesen bucsut intettem nekik.

- Atyauristen! Miért nem voltam én ott! - sóhajtotta Tarwin.

- Te nem mondhattad volna ki azt a szót Nick! - felelte Kate nyugodtan.

- De az apád igen... ugy-e, azt akarod mondani? Természetesen. Ő igazán megtehette volna, ha véletlenül nem az, aki. Ha erre gondolok, legszivesebben...

- Ne mondj semmi rosszat az apámra - kiáltotta a leány remegő ajkakkal.

- Drága gyermekem! - morogta Tarwin megjuhászodva. - Nem akartam rosszat mondani. De valahogy ki kell fujnom a dühömet. Nevezz meg valakit, akit elátkozhatok és akkor meg fogok nyugodni.

- Nick!

- Nos hát én sem vagyok fából! - dörmögte.

- Nem vagy fából, csak nagyon-nagyon bolond vagy, Nick!

Tarwin mosolygott.

- Látod, most Te káromkodol! - mondta.

Hogy másról beszéljenek, Kate Kunvar maharadzsáról kezdett el érdeklődni és Tarwin elmondta neki, hogy milyen kedves kölyök az a fiu. De hozzátette, hogy a rhatorei társaság nem áll csupa ilyen kedves kölyökből.

- Meg kellene látogatnod Sitabhait!

Majd elmondott neki mindent, amit a maharadzsáról és a kastély egyéb népéről megtudott, akikkel Kate érintkezésbe fog kerülni. Mindkettejükre meglehetősen idegenül hatott a gyerekességnek és az életuntságnak az a furcsa keveréke, amit ebben a népben felfedeztek; primitiv szenvedélyei és együgyü gondolkodása - amely primitiv és együgyü, mint maga az egész Kelet -, rendkivül meglepték őket.

- Nem mondhatnám, hogy nagyon müveltek. Ibsenről ugyszólván semmit sem tudnak és egy lyukas hatost sem adnának az egész Tolsztojért! - mondta Tarwin, aki nem hiába olvasott el Topázban naponként három ujságot. - Azt hiszem, ha egyszer szemük elé kerülne egy mai modern asszony, egy órára sem éreznék magukat többé biztonságban. Holott van egy pár jó, régidivatu elvük, olyanok körülbelül, mint amilyeneket édesanyám szájából hallottam annakidején Maine államában. Tudnod kell, hogy az anyám egyedül a házasságot tartotta üdvözitőnek és ebben ma is egyetértek vele és a régi módi hindukkal. A házasságnak ez a tiszteletreméltó, ósdi, szuette, divatjamult intézménye még ma is nagy becsben áll itt.

- De én soha nem mondtam, hogy egyetértek Nórával! - kiáltotta Kate, aki azonnal kitalálta Tarwin gondolatait.

- Rendben van, akkor van legalább egy pont, amelyben egyetértesz a hindu császársággal. A «Babaotthon»-t nem nagyon becsülnék meg ebben az áldott ósdi országban. Nem tudnád hol elhelyezni.

- De azért más dolgokban nem értek veled mindenben egyet - tette hozzá Kate.

- Egy dologról tudok! - mondta Tarwin ravasz mosollyal. - De éppen abban az egyben akarlak jobb belátásra birni.

Kate megállt az ut közepén.

- Én megbiztam benned Nick! - mondta szemrehányóan.

Tarwin is megállt és egy pillanatig bánatosan Katera szegezte tekintetét.

- Ó, Istenem! - nyöszörögte. Én is megbiztam magamban, de folyton erre kell gondolnom. De mondok neked valamit, Kate - most utoljára történt, visszavonhatatlanul utoljára! Megadom magamat. E pillanattól kezdve megtért bünös vagyok. Nem igérem meg neked, hogy nem gondolok többet rá... érzelmeimnek nem tudok parancsolni! De hallgatni fogok! Itt a kezem!

Feléje nyujtotta kezét és Kate megrázta. Azután egy darabig hallgatagon mentek egymás mellett, amig Tarwin bánatosan meg nem szakitotta a csendet.

- Heklert nyilván nem láttad elutazásod előtt?

Kate tagadólag intett.

- Szóval nem láttad?... mindjárt gondoltam. Ti sohasem voltatok különösebb jó barátságban. De szeretném tudni, hogy mit gondol most rólam. Nem hallottál semmi hirt, semmi pletykát rólam, arról hogy hova lettem?

- Azt hiszik a városban, hogy Sanfranciskóba mentél, hogy felkeresed a C. C. C. vezető embereit. Főleg az erősitette meg őket ebben a hitükben, hogy a vonatnak a kalauza, akivel te elutaztál, azt terjesztette, hogy Alaskába mentél, - és ezt senki sem hitte el. Szeretném, ha az igazmondást illetőleg jobb hired lenne Topázban, Nick!

- Én is szeretném Kate!... én is szeretném! - kiáltotta Tarwin meggyőződéssel. De ha igy lenne, hogy tudnék bármit is elhitetni az emberekkel? Nekem ép az volt a célom, hogy azt higyjék, hogy az ő érdekükben utaztam el Sanfranciskóba. De ha ezt mondom el a kalauznak, odahaza mindenki meg lett volna róla győződve, hogy Chilébe utaztam, földet vásárolni. Erről jut eszembe, ha levelet irsz haza, ne emlitsd meg, hogy itt vagyok! Hiszen lehet, hogy igy is rájönnek - az ellentmondás törvénye alapján - ha módot adok rá nekik. De nem akarok rá módot adni.

- Természetesen nem fogom megemliteni - mondta Kate elpirulva.

Egy pillanatnyi szünet után ujra az anyjáról kezdett el beszélni. Ebben az idegen világban, amelyben Tarwin kalauzolta, mindjobban erőt vett rajta a honvágy és fájdalmasan emlékezett vissza anyjára, aki most elhagyatva türelmesen vár hirt leányáról. Ez a gondolat e pillanatban szinte kibirhatatlan fájdalommal hasitott a leány szivébe; de amikor Tarwin megkérdezte, hogy hát miért utazott el egyáltalán, ha igy érez, régi bátorságát összeszedve csak ennyit felelt: «Miért megy a férfi háboruba?»

Az elkövetkező napokban Kate ritkán találkozott Tarwinnal. Mrs. Estes bemutatta a kastélyban és ott akadt elég dolog, amivel elfoglalja szivét és eszét. Idegenkedve tévelygett ebben a különös birodalomban, ahol örökös félhomály uralkodott, a folyosók, lépcsők, udvarok és titkos ajtók labirintusaiban, amelyekben lefátyolozott asszonyok suhantak el mellette, akik csodálkozva meredtek szemébe és nevettek, ha a háta mögé kerültek, vagy gyerekes kiváncsisággal tapogatták meg ruháit, kalapját, kesztyüit. Kate nem hitte el, hogy valaha is ki fogja magát ismerni ezeknek a hatalmas épületeknek a tömkelegében, hogy meg fogja tudni különböztetni ezeket a halvány asszonyi alakokat, akik lakatlan szobák hosszu sorain vezették őt keresztül, ahol a csillogó mennyezetek alatt csak a szél jajgató panasza hallatszott - a függőkertekben, amelyek kétszáz lábnyi magasságban épültek a város fölött, de azért féltékeny magas falakkal voltak körülvéve. A lapos tetőkről, ahol izzott a napfény, végeláthatatlan lépcsőkön csendes, földalatti termekbe vitték, amelyeket a hőség elleni védekezésben hatvan lábnyi mélységben faragtak ki a sziklából. És minden pillanatban asszonyokkal és gyerekekkel találta magát szembe, ahová lépett, ujra asszonyok és gyerekek! Azt beszélték, hogy a kastélyban négyezer élő ember lakik; de hogy hány halott van benne elföldelve, senki sem tudta.

Sokan az asszonyok közül - hogy hányan, nem tudta volna megmondani -, akiket a szállongó mende-mondák elijesztettek, határozottan visszautasitották Kate segitségét. Kijelentették, hogy nem betegek s hogy nem engedik magukat beszennyezni egy fehér nő érintésétől. Mások elhozták gyermekeiket és megkérték, hogy élessze fel ezeket a sötétben született sápadt és törékeny palántákat és izzó szemü vad leányok törtek rá sötét szobák mélyéből, szenvedélyes panaszokkal árasztva el, amelyeket nem értett meg, nem volt bátorsága megérteni. A kis szobák falairól borzalmas, szemérmetlen festmények meredtek rá; az ajtók fölött elhelyezett fülkékből fajtalan bálványok vigyorogtak. A forró levegő, a konyha- és tömjénszag s az egymásra préselt emberek fojtó kigőzölgése majd megfullasztotta. De a szemmellátható szörnyüségeknél még jobban visszataszitotta és megijesztette az, amit félfüllel hallott vagy kitalált. Katenek meg kellett állapitania, hogy könnyebb dolog volt elvben elhatározni, hogy segitségére siet a hindu asszonyoknak, mint szemtől-szembe találni magát a rhatorei kastély asszonylakosztályainak kegyetlen valóságával.

Tarwin közben egy saját maga által kigondolt rendszer szerint nekikezdett az ország kitanulmányozásának. Ez a rendszer azon az elven alapult, hogy jelentőségük sorrendjében kihasznál minden lehetőséget, minden lépése kauzális, ha nem is mindig szemmellátható összefüggésben állt végső céljával, a Naulahkával.

Szabad bejárata volt a király kertjeibe, ahol megszámlálhatatlan, de rendszertelenül fizetett kertész küzdött öntöző-csövekkel és kannákkal a sivatag pusztitó hősége ellen. A maharadzsa istállóiban is, ahol éjszakánként nyolcszáz ló terült el a szalmán, szabadon járhatott-kelhetett, s meg volt neki engedve, hogy reggelenként - amikor négyszázas csoportokban vonultak ki a mezőre -, végignézze gyakorlataikat. Ugyancsak szabadon járhatott-kelhetett a kastély többi udvarában is; végignézhette ünnepélyes menetek alkalmával az elefántok öltöztetését, zavartalanul cseveghetett az őrséggel és megtekinthette a sárkányfejü, kigyónyaku ágyukat, amelyeket benszülött mesteremberek épitettek, kik itt, a távoli Keleten ebben a formában valósitották meg a gépfegyvert. De ahová Kate-et beengedték, neki nem volt szabad betennie a lábát. Tudta, hogy egy fehér asszonynak époly biztos az élete Rhatoreban, mint Topázban, de amikor Kate, habozás nélkül, nyugodt arccal először tünt el a kastély női lakosztályainak sötét függönyei mögött, keze önkéntelenül megszoritotta a revolvert.

A maharadzsa jó pajtása volt és kitünő pachisi játékos; de amikor Tarwin félórával később szemben ült vele, meg kellett állapitania, hogy nem beszélne rá egy biztositó társaságot sem a fejedelemmel való üzletkötésre, ha kedvesének valamilyen baja történne azokban a titokzatos szobákban, amelyekből suttogáson és ruhasuhogáson kivül semmi más életjel nem hatolt ki a világba. Amikor Kate később ujra előkerült, arca szürke volt és eltorzult, méltatlankodó szemeiben könnyek csillogtak. Megtanult látni.

Tarwin feléje sietett, de Kate parancsoló mozdulattal, amilyent az asszonyok csak válságos pillanataikban használnak, félrelökte őt és Mrs. Esteshez menekült.

Tarwin egy pillanatig ugy érezte, hogy Kate gyengédtelenül kilöki az életéből. Amikor Kunvar maharadzsa este meglátogatta őt a menedékház verandáján, ahol Tarwin nagy léptekkel nyugtalanul járt fel- és alá, az amerikai szinte sajnálta, hogy nem lőtte le a maharadzsát, Kate kétségbeesésének tulajdonképpeni okát.

Mély sóhajtással hálát adott Istennek, hogy utána jött a leánynak s módjában van őrködni felette, megvédenie és ha szükség mutatkozna, elvinni őt innen, akár erőszakkal is. Iszonyattal gondolt arra az eshetőségre, hogy Kate egyedül érkezhetett volna ide, kizárólag Mrs. Estes segitségére utalva.

- Hoztam valamit Kate-nek - mondta a gyermek, óvatosan szállva ki a kocsiból. Karjaiban egy nagy csomagot tartott. - Gyere el velem hozzá!

Tarwin mit sem sejtve beült a kocsiba, amely elvitte őket a misszionárius házához.

- A kastélyban mindenki azt mondja, hogy ő a te Kate-ed! - jegyezte meg a fiatal maharadzsa utközben.

- Örülök, hogy észrevették! - morogta Tarwin dühösen. - Mi az, amit itt a kezedben tartasz? - kérdezte hangosan a gyermeket, a csomagokra mutatva.

- Ezt az anyám küldi, a királynő, az igazi királynő... hisz tudod, hogy én vagyok a trónörökös. Egy üzenetet is adott Kate számára.

Halkan suttogva, ahogyan a gyermekek szokták, elismételte magában az üzenetet.

Kate a verandán ült, amikor megérkeztek. Szomoru arca a gyermek láttára felvidult.

- Mondd meg a kiséretnek, hogy ne jöjjön be a kertbe. Az uton várjon rám!

A kocsi és a katonák visszavonultak. A gyermek, kezével Tarwinba kapaszkodva, Katenek átnyujtotta a csomagot. - Az anyám küldi - mondta. - Te ismered őt. Ez az ember itt maradhat. Ő ugy-e - egy pillanatig habozott - a szived szerint való, ugy-e? Amit ő mond, azt te is mondod?

Kate elpirult, de nem mondott ellent a gyermeknek. Mit is mondhatott volna!

- Ezt kell neked elmondanom - folytatta - mielőtt másról beszélnénk; annyiszor elmondanom, amig meg nem érted. - Habozva beszélt, anyanyelvéből forditva át angolra az üzenetet, apró termetét büszkén kiegyenesitve és a homlokán függő smaragdokat félresimitva.

- Anyám, a királyné - az igazi királyné üzeni: Három hónapig dolgoztam ezen a munkán. Neked adom, mert megláttam arcodat. Amit egy asszony varr, azt fel lehet fejteni és a cigányasszonyok kezei szeretnek pusztitani. Az istenek szerelmére kérlek, vigyázz rá, hogy a cigányasszony ne pusztitsa el, amit én teremtettem, mert benne lakozik a lelkem és a testem. Védd meg müvemet, ami belőlem ered, amelyet kilenc év óta szövögetek. - Én jobban tudok angolul, mint az anyám - tette hozzá a gyermek rendes hétköznapi hangján.

Kate kinyitotta a csomagot, amelyből egy durván kötött, fekete-sárga kendő hullt ki, ügyetlenül csomózott kárminszinü bojtokkal. Ilyen munkákkal töltik el Gokral Seetarun királynéi üres óráikat.

- Ez minden! - mondta a herceg. De ugy látszott, hogy még nem akar elmenni. Kate elszorult torokkal nézegette a szegényes ajándékot. A gyermek, egy pillanatra sem engedve el Tarwin kezét, hirtelen ujra nekikezdett ünnepélyes mondókájának, szóról szóra elismételve, amit az előbb mondott, mialatt kis ujjai görcsösen kapaszkodtak Tarwin markába.

- Mondd meg édesanyádnak, hogy nagyon hálás vagyok neki - mondta Kate elfogódott remegő hangon.

- Nem ez a helyes felelet - mondta a fiu, segitségkérő tekintetet vetve hosszu barátjára, az «uj angolra».

Tarwinnak hirtelen eszébe jutott a kereskedelmi ügynökök pletykája. Gyorsan előrelépett s Kate vállára fektetve kezét, a fülébe suttogott:

- Hát nem érted meg, hogy mit akar? A fia életéről van szó, ő az a ruha, amelyet kilenc év óta sző!

- De hát mit tudok én segiteni rajta? - kiáltotta Kate ijedten.

- Vigyázni kell rá... egy pillanatig sem engedni szem elől! Máskor olyan gyors felfogásod van! Sitabhai a gyerek életére tör. Ne engedd, hogy terve sikerüljön!

Kate lassanként megértette, hogy miről van szó. Az iszonyu kastély falai között semmi sem volt lehetetlen, még gyermekgyilkosság sem. Már volt alkalma megismerni azt a szenvedélyes gyülöletet, amellyel gyermektelen királynék viseltetnek az anyakirálynék ellen. Kunwar maharadzsa mozdulatlanul állt az alkonyatban; drágakövekkel fedett ruhái csillogtak az esti fényben.

- Mondjam el még egyszer? - kérdezte.

- Nem, nem, nem! Nem kell! - kiáltotta Kate térdreborulva előtte. Mérhetetlen részvétet érzett és gyengéden keblére szoritotta a kis alakot. - Nick, mihez kezdjünk ebben az iszonyatos országban! - kiáltotta, hirtelen sirva fakadva.

- Rendben van! - mondta a maharadzsa teljesen érzéktelenül. - Anyám azt mondta, hogyha sirni látlak, akkor elmehetek. - Előhivta a kocsiját és kiséretét és a csunya kendőt a földön hagyva, elment.

Kate hangosan sirt a félhomályban. Sem Mrs. Estes, sem a férje nem voltak a közelben. Tarwin föléje hajolt és karjaiba vette a leányt és Kate nem védekezett az ellen sem, ami ezután következett.

- Együtt fogunk küzdeni, édes kis leányom! - suttogta Tarwin, vállához szoritva a leány remegő fejecskéjét.

 

TIZEDIK FEJEZET.

«Kedves barátom, rossz voltál hozzám; és még csak jobban megnehezitetted életemet. Tudom, hogy én is gyenge voltam; a gyerek nagyon felzaklatott. De én el akarom végezni azt, amiért idejöttem és neked segitségemre kellene lenned, Nick, nem pedig megnehezitened! Ne gyere el most néhány napig! Az elkövetkező munkára szükségem van teljes erőmre. Azt hiszem, hasznára lehetek itt egyik-másik embernek, ne akadályozz meg benne! Kérlek!

Kate.»

Tarwin ötven különböző értelmet talált ebben a másnap reggel érkezett levélben, de azért ötvenegyedszer is elolvasta. De bármit gondolt is, egy dolgot bizonyosnak kellett elfogadnia; azt, hogy Kate pillanatnyi gyengesége dacára szilárdan el van határozva, hogy kitart terve mellett. Egy lépéssel sem jutott tovább szelid makacssága elleni küzdelmében, és talán jobb volt, ha egyelőre abbahagy minden további kisérletet. Hiszen nem volt rossz dolog elcsevegni vele a verandán és őrszolgálatot teljesiteni körülötte, ha a kastélyba ment, de hát elvégre nem azért jött ő Rhatoreba, hogy itt tegyen szerelmi vallomást Katenek. Topáz, amelynek a jövőjét annyira a szivén viselte, már rég ismerte ezt a titkot - Topáz, amely a C. C. C. megjelenésére várt most époly türelmetlenül, mint amilyen türelmetlenül várta Tarwin Kate megjelenését. A kis leány, igaz, most szerencsétlen volt, tulcsigázott és reményevesztett, de hát itt volt ő - hála Istennek! - hogy megóvja, ha valamilyen nagyobb bajba kerül; addig viszont nyugodtan rábizhatta Mrs. Estes gondjaira.

A kastély jólőrzött női lakosztályai nyilván már valami hasznát látták Kate tevékenységének, különben Kunwar maharadzsa anyja nem bizta volna rá fia életét (hát volt ember, aki ne szerette volna s ne bizott volna meg Kateben!); de mit tett ő a maga részéről Topázért, azonkivül, hogy pachisit játszott a maharadzsával! Tekintete önkéntelenül a kastély felé irányult. A felkelő nap lába elé vetitette a menedékház hosszu árnyékát. A kereskedelmi utazók egyenkint kijöttek a verandára, hosszu tekintetet vetettek Rhatore megerősitett háztömegére és ünnepélyesen megátkozták. Tarwin felszállt lovára - amelyről később még sokat fogunk hallani -, és a város felé ügetett. Meg akarta látogatni a maharadzsát, ő volt az egyetlen ember, aki hozzá tudta juttatni a Naulahkához; ezért figyelte meg oly sokáig és olyan gondosan a fejedelmet. Most, a helyzet pontos mérlegelése után, arra a meggyőződésre jutott, hogy sikerült egy tervet találnia, amellyel megnyerheti a maharadzsát. Hogy ez a terv hozzásegiti-e egyben a Naulahkához is, egyelőre bizonytalan volt, de mindenesetre lehetővé tette neki, hogy Rhatoreban maradjon. Tarwin tudta - Nolan őrnagynak néhány erre vonatkozó megjegyzése figyelmeztette -, hogy baj van és hogy hamarosan valami nagyon praktikus és értelmes ürügyet kell találnia további ittmaradására, ha mindjárt az egész államot tüvé kellene is érte tennie! Valamilyen egész különös ötletre volt szüksége! Ami ezt illeti, mostani terve elég különös volt; és végső eredményként arra szolgált, hogy megszerezze számára a Naulahkát és - ha az a legény volt a talpán, akinek tartotta magát - Kate-et!

Amikor a falak közelébe ért, meglátta Kate-et, amint barna ruhájában, Mrs. Estes kiséretében, lovon kifordult a missziós ház kertjéből.

- Nem kell megijedned, kislányom, nem foglak háborgatni - mondta magában mosolyogva, amint megpillantotta a lova patái alól kerekedő porfelhőt. - De azért szeretném tudni, hogy mi az isten csudáját keresel ilyen korán a városban!

A kastély falain belüli szolgálat csak egy töredéke volt annak a feladatnak, amire Kate idejövetelével vállalkozott. Ha a trón árnyékában is ilyen nagy volt a nyomoruság, mit kellett vajjon elszenvednie a népnek! Kate most a városi kórházba lovagolt.

- A kórházban csak egyetlenegy benszülött orvos van - mondta neki Mrs. Estes utközben - és minthogy benszülött, természetesen lusta, mint a disznó.

- Hogy lehet itt valaki lusta! - kiáltotta a leány. A boltivek alatt felgyülemlett hőség forrón végigsimitotta halántékát.

- Rhatoreben az emberek gyorsan ellustulnak - felelte Mrs. Estes halk sóhajjal. Nyilván Lucien magasan szárnyaló terveire és reményeire gondolt, amelyeket már régóta szelid apátia váltott fel.

Kate ugy ülte meg a lovat, mint ahogy csak a nyugatamerikai leányok tudják megülni, akik egyszerre tanulnak meg járni és lovagolni. Formás karcsu alakja előnyösen érvényesült lóháton. A tekintetében csillogó céltudatosság és merészség átszellemültté tették tekintetét és a tudat, hogy két, munkában eltöltött év után most végre közeledik álmai végső céljához, pirosra festette orcáit.

Amikor a város főutcájának egyik hajlásán befordultak, hatalmas tömeget pillantottak meg. Ez halk morajjal özönlött el egy magas, vörös kőlépcsőt, amely egy fehérre mosott háromemeletes házhoz vezetett. A ház homlokzatán «Állami kórház» felirás diszelgett. A betük fáradtan támaszkodtak egyik a másiknak, lazán lógva le az ajtó két sarkán.

Amikor Kate megpillantotta a skarlátvörös, indigó, sáfránysárga, türkizkék és rózsaszinü selymekbe öltözött asszonyok tömegét, ujra az az érzés vett rajta erőt, hogy kivül került a valóságon. Majdnem mindegyik asszonynak egy kendőbe kötött gyerek lógott le a csipőjéről és mikor Kate a bejárat előtt meghuzta a gyeplőt, a tömeg egyszerre felorditott. Az asszonyok belekapaszkodtak a kantárszárakba, a lába után kapkodtak, gyerekeiket karjai közé nyomták. Az egyiket magához vette, gyengéden megringatta karjaiban, az apró teremtés szinte el volt szenesedve a láztól.

- Legyen óvatos! - mondta Mrs. Estes. - A dombok közt himlőjárvány van s ennek a népnek fogalma sincs elővigyázatossági intézkedésekről.

Kate, aki az asszonyok panaszaira figyelt, nem felelt Mrs. Estesnek. Egy szálas, fehérszakállas benszülött, teveszőrruhában és sárga bőrcsizmákban, jelent meg most a kórház ajtaja előtt és szétkergetve az asszonyokat, mélyen és ünnepélyesen meghajolt Kate előtt.

- Ön lenni az uj orvosnő? - kérdezte. - A kórház készen lenni inspekcióra. Ne álljátok el a miss sahib utját! - kiáltotta hindu nyelven az asszonyok felé, amikor Kate leszállt a lóról s a tömeg még szorosabban körülfogta. Mrs. Estes a nyeregben maradt, lóhátról figyelve a jelenetet.

Egy magasnövésü, aranyszinü bőrü, skarlátvörös ajku asszony leszakitotta arckendőjét, csuklójánál megfogta Kate-et s érthetetlen nyelvén hangosan kiáltozva, kifelé cibálta a tömegből. Szemében olyan kétségbeesés tükröződött, hogy Kate ellenállás nélkül követte. Amikor kikerültek a tömegből, az ut közepén egy térdeplő tevét pillantott meg, hátán egy csontokig lesoványodott férfival, aki értelmetlen szavakat mormogott maga elé és céltalanul tépdeste a szegekkel kivert nyerget. Az asszony teljes magasságában kiegyenesedett, azután némán földrevetette magát és átölelte Kate térdét. A leány remegő ajakkal lehajolt, hogy felemelje a szerencsétlent. A benszülött orvos vidám kiáltása ütötte meg ekkor fülét.

- Ó, az teljesen rendben lenni. A férj gyógyithatatlan őrült. Ő mindig idehozni.

- És maga nem segit rajta? - kiáltotta Kate, méltatlankodva feléje fordulva.

- Mit lehet segiteni? Ő nem akarni itthagyni őt kezelésre, hogy mustártapaszt rakhassak rá.

- Mustártapaszt! - mormogta Kate felháborodva. Megfogta az asszony két kezét s erősen megszoritotta. - Mondja meg neki, hogy azt kivánom, hogy a férje maradjon itt! - mondta hangosan. Az orvos leforditotta a parancsot. Az asszony mélyen felsóhajtott, majd magasra felvont szemöldökei alól hosszu, kutató tekintetet vetett Kate arcára. Végül megfogta a leány kezét, ráfektette férje homlokára, maga pedig leült a porba és eltakarta arcát.

Kate elfogódva nézte a keleti léleknek e számára teljesen idegen megnyilvánulásait, majd forró részvéttel, amely nem törődik a fajok közti különbségekkel, a guggoló alak fölé hajolt és homlokon csókolta.

- Vigyétek fel ezt az embert! - mondta, félreérthetetlen mozdulattal kisérve szavait, mire a körülállók azonnal felemelték a beteget és felvitték a kórházba. Az asszony ugy követte a menetet, mint egy kutya. Egyszer hátrafordult és valami megjegyzést tett a többiek felé, amire egy sirással vegyes nevetésből álló kórus hangzott fel a tömegből.

- Azt mondja - forditotta le vigyorogva az orvos -, hogy mindenkit agyon fog ütni, aki udvariatlan lesz magához. És azt, hogy dajkálni akarja a férfit.

Kate Mrs. Esteshez lépett, hogy elbucsuzzon tőle; az asszonynak még elintézni valói voltak a városban. Azután a doktort követve, belépett a kórházba.

- Most meg akarni nézni a kórházat? - kérdezte ez. - Előbb megengedni, hogy bemutatkozzam. Nevem Lalla Dhunpat Raj, praktikus orvos a Duff egyetemről. Én lenni az első benszülött ebben az államban, aki letette a vizsgákat. Ez husz évvel ezelőtt volt.

Kate csodálkozva nézett rá.

- Hol volt azóta? - kérdezte.

- Egy darabig odahaza voltam az apámnál. Azután segéd voltam egy patikában, végül őfensége kegyesen kinevezni engem erre az állásra.

Kate felhuzta szemöldökét. Ez volt tehát jövendőbeli kollégája! Hallgatva léptek be a kórházba; Kate magasra emelte lovaglóruhájának szoknyáját, hogy megmentse a padlón felgyülemlett szennytől.

Hat nyomoruságos, kötelekkel és zsinórokkal összefüzött szalmazsák volt elhelyezve az épület középső részében, mindegyiken egy-egy fehér ingbe öltözött férfi hánykolódott nyögve és fecsegve. Egy asszony lépett be velük együtt a terembe, kezében valami avasszagu hindu tésztával; de a férfi, akinek hozta s adni akarta, minden rábeszélés dacára sem mutatkozott hajlandónak, hogy hozzányuljon a felkinált nyalánksághoz. A szoba közepén a vakitó napsütésben fiatal, majdnem teljesen meztelen férfi állott, aki a nyaka mögött átkulcsolva a kezét, hátravetett fejjel a napba meredt, mintha farkasszemet akarna vele nézni. Hirtelen énekelni kezdett, rögtön utána elhallgatott és a betegek ágyaihoz ugrott, érthetetlen szavakat kiáltozva feléjük. Azután ujra visszatért a terem közepén levő őrhelyére és folytatta abbahagyott énekét.

- Ez is gyógyithatatlan őrült - mondta az orvos. - Sok mustártapaszt tettem rá és sok eret vágtam rajta. Nem akar többet elmenni. Egészen veszélytelen, kivéve, ha nem kapja meg az ópiumadagját.

- Ön megengedi betegeinek, hogy ópiumot egyenek! - kiáltotta Kate.

- Természetesen megengedni! Másképp meghalnának. Rhajputanában mindenki ópiumot enni.

- És ön? - kérdezte Kate méltatlankodva.

- Valamikor én nem enni, - amikor idejöttem. De most... Zsebéből egy fényesre kopott cink dohányszelencét huzott elő és egy maroknyi ópiumpirulát öntött ki belőle. A kétségbeesés majd megfullasztotta Kate-et.

- Mutassa meg nekem a női osztályt! - mondta bátortalanul.

- Ó, a nők fenn vannak és itt lenn is, meg köröskörül mindenütt! - felelte az orvos bizonytalanul.

- És a gyermekágyasok?

- Ahol épp hely akad számukra.

- Ki gondozza őket?

- Engem nem szeretnek; de lenni itt egy igen ügyes asszony vidékről, az jár be a kórházba.

- Van valami gyakorlata? Valami képzettsége?

- Nagyon becsülik a falujában - felelte az orvos. - Most itt van, ha látni akarja!

- Hol? - kérdezte Kate.

Dhunbat Raj, aki már kissé kényelmetlenül érezte magát, a leányt egy szük lépcsőn át csukott ajtó elé vezette, amely mögül visongva hallatszott ki az ébredő uj élet jajkiáltása.

Kate gyorsan felrántotta az ajtót. Elsőnek két agyagból és tehéntrágyából készült bálványt pillantott meg, amelyeket a szolgálatot tevő ápolónő épp most diszitett fel farkastej-bimbókkal. Az összes ablakok és minden szellőztető nyilás el voltak zárva. Az egyik sarokban a «szülés tüze» lobogott, füstjével majd megfullasztva a belépőket.

Soha senki sem fogja megtudni azt a beszélgetést, amely Kate és a falujában oly nagy becsben tartott asszony között lefolyt. Az amerikai leány körülbelül egy félóráig maradt a teremben, az asszony jóval előbb távozott, zilált hajjal és halkan vihogva.

Ilyen előzmények után nem csoda, ha Kate mindenre el volt készülve, - még a patikában levő gyógyszerek hihetetlen elhanyagoltsága sem lepte meg; mint ahogy nem csodálkozott azon sem, hogy a mozsarat sohasem tisztitották meg és természetesnek vette, hogy a betegek sokkal nagyobb adagokat kaptak az orvosságokból, mint amilyeneket a recept előirt. Csüggedten járta végig a piszkos, szellőzetlen, nedves és sötét szobákat. A betegeknek meg volt engedve, hogy minden időben fogadják barátaikat és látogatóikat, bármennyien jöttek is és mindent megehettek, amit a rosszul értelmezett könyörületesség felkinált nekik. Ha valamelyikük meghalt, a gyászolók üvöltve körülállták az ágyat, majd a meztelen testet az épület középső kórtermén át az őrültek ujjongásától kisérve, kivitték a városba, nem törődve azzal, hogy milyen ragályos betegséget terjesztenek.

A kórházban magában sem kezelték külön a ragályos betegeket és szembajban operált gyermekek vidáman játszogattak a difteritikus betegek ágyai között a látogatók gyermekeivel. Egyetlen egy betegség volt csak, amelyet a benszülött orvos jól ismert; eredményesen kezelte azt az arrafelé igen gyakori betegséget, amelyről a diariumban «ágyékharapás» néven emlékezett meg. A favágókat és a vándorkereskedőket, akik gyakran kényszerültek rá, hogy egyedül vándoroljanak az állam elhanyagolt utjain, gyakran megtámadták a tigrisek és ezekben az esetekben az orvos, bucsut mondva az egész európai orvostudománynak, egy ősrégi helyi gyógyeljáráshoz folyamodott - amelyet nagy becsben tartottak a környező falvakban - és valóságos csodákat ért el vele. Mindazonáltal meg kellett őt győzni arról, hogy az Állami Kórházban ezután már csak egy ember fog parancsolni - egy ember, akit Miss Sheriffnek hivnak - s hogy ezeket a parancsokat habozás nélkül kell teljesiteni.

Az orvos, akinek tudomása volt arról, hogy Kate a királyi kastély asszonyait is kezeli, nem mert tiltakozni. Nem először élt át ilyen reformálási és ujraszervezési periódusokat és tudta, hogy lustasága és sima nyelve segitségével ezt is meg fogja uszni. Most meghajolt Kate előtt, mindenben igazat adott neki, szemrehányásait az egyik fülén be, a másikon kieresztette, minden támadást ezzel védve ki: - A kórház havonként csak százötven rupiát kapni az államtól. Hogyan lehet ennyi pénzért orvosságokat hozatni a messzi Kalkuttából?

- Ezt a megrendelést én fizetem - mondta Kate, miközben az irodának szolgáló fürdőszoba asztalán egy listát állitott össze a legszükségesebb orvosságokból és kötszerekből - és mindent meg fogok fizetni, amire szükség lesz.

- De a megrendelést hivatalosan én küldöm el? - ajánlotta Dhunpat Raj, féloldalt fektetve fejét.

Kate, nem akarván uj akadályokat támasztani, ebbe beleegyezett. Neki most elsősorban a körülötte heverő, az orvosnak kénye-kedvére kiszolgáltatott boldogtalan teremtésekkel kellett törődnie és nem volt ideje rá, hogy jutalékok miatt verekedjék.

- Rendben van - felelte tehát határozott hangon. Az orvos pedig, amikor megállapitotta, hogy igen tekintélyes rendelésről van szó, nem tagadhatta, hogy ilyen körülmények között sok mindent érdemes eltürnie az ifju amerikai hölgytől.

Három órával érkezése után Kate eltávozott a kórházból; a fáradtság, éhség és kétségbeesés majd leverték lábáról.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Tarwin igen rossz kedvében találta a maharadzsát, aki aznap még nem vette be reggeli ópiumadagját. A topázi gentleman, akinek e pillanatban minden gondolatát lefoglalta utazásának célja, várakozva tekintett az uralkodóra.

A maharadzsának mindjárt az első szava meghozta neki a kivánt alkalmat.

- Minek jött ide? - kérdezte a király.

- Rhatoreba? - kérdezte vissza Tarwin szelid mosollyal, mely magába ölelte az egész világot.

- Igen Rhatoreba! - dörmögte a maharadzsa. - A helytartó sahib azt állitja, hogy maga nem tartozik semmiféle kormányhoz és hogy csak azért jött ide, hogy megnézze az országot és hazugságokat irjon róla. Minek jött ide?

- Azért jöttem, hogy felássam az Ametet. Arany van benne - felelte Tarwin rendületlen nyugalommal.

- Akkor menjen a kormányhoz és beszéljen vele! - mondta bosszusan a rajah.

- Ugy tudom, hogy a folyó az öné - jegyezte meg Tarwin vidáman.

- Az enyém? Ebben az államban semmi sem az enyém. A kereskedők éjjel-nappal ostromolják ajtómat, a helytartó nem engedi, hogy adókat szedjek, ahogy azt őseim tették, hadseregem pedig nincsen.

- Ez mind igaz! - dörmögte Tarwin a bajusza alatt. - De azért egy szép nap kereket fogok vele oldani.

- És ha volna is hadseregem - folytatta a maharadzsa -, nincs senki, aki ellen felhasználhatnám. Öreg farkas vagyok, amelynek kihuzták minden fogát. Menjen!

Ez a beszélgetés a márványkövezetü udvarban folyt le, közvetlenül a Sitabhay által elfoglalt lakosztályok mellett. A maharadzsa egy rozoga faszéken ült, mialatt az istállófiuk egy egész sor megnyergelt lovat vezettek ki az udvarba, abban a reményben, hogy őfelsége reggeli sétájára ki fog egyet választani. A reggeli szél a kastély elhasznált, fojtó levegőjét kihajtotta az udvarba; nem volt valami üditő illat.

Tarwin, aki nem szállt le lováról, jobb lábát átfektette a ponny farán és várakozó álláspontra helyezkedett. Tudta, hogy milyen hatása van az ópiumnak a maharadzsára és látta, hogy a szolga egy kis érccsészében már hozza is az ópiummal kevert vizet. A maharadzsa arcfintorgatva lenyelte az italt, bajuszáról és szakálláról lenyalogatva az utolsó barna cseppeket, majd hátravetette magát karosszékében és üres tekintettel meredt a levegőbe. De néhány pillanat mulva már talpraugrott, - erőteljesen és vidáman.

- Itt van még Tarwin sahib? - mondta. - Maradjon itt, különben nem lesz min nevetnem. Van kedve lovagolni?

- Rendelkezésére állok.

- Akkor kihozatom az uj Foxhall-csikót, az okvetlenül leveti a hátáról.

- Rendben van - felelte Tarwin egykedvüen.

- Én pedig a perzsa kancára fogok ülni. Menjünk el gyorsan, amig nem jön el a helytartó sahib.

Az udvaron tulról kürtszó és kerekek csikorgása hallatszott. Az istállófiuk sietve megnyergelték a lovakat.

Kunwar maharadzsa jött fel tipegve a lépcsőkön. Apja gyengéden megölelte és az ölébe ültette.

- Mi szél hozott erre, Lalji? - kérdezte az uralkodó. Lalji, a kedvenc, volt a kis herceg becéző neve.

- Meg akartam egzerciroztatni az őrséget. Apám, a kincstár egész rossz nyergeket ad katonáimnak! Jeysingh nyerge zsinórral van összekötözve, holott Jeysingh a legjobb katonám. Azonkivül olyan szép történeteket tud! - tette hozzá Kunwar maharadzsa, anyanyelvén beszélve apjával, mialatt kezével barátságosan integetett Tarwin felé.

- Hah, Hah! Te is olyan vagy, mint a többiek! - mondta a király. - Folyton ujabb követelésekkel jöttök. Mit akarsz tulajdonképpen?

A gyermek könyörögve tette össze két apró kezét, azután bizalmasan belenyult apjának félelmetes szakállába, amelyet a maharadzsa a rajputánai szokásnak megfelelően a fülén átfésülve hordott.

- Csak tiz uj nyerget szeretnék! - mondta. - Ott vannak a raktárban, láttam őket. De az istállómester azt mondta, hogy előbb meg kell kérdeznem a királyt.

A maharadzsa arca elsötétedett, egy hosszu átkot mormogott szakállába.

- A király - rabszolga! - dörmögte. - Rabszolgája a helytartónak, sahibnak és annak a nőies angol Rajnak. De Indurra mondom, a királyfiról meg fogják tanulni, hogy egy király fia. Milyen jogon utasitotta vissza Saroop Singh a kérésedet, herceg?

- Én is mondtam neki - felelte Kunwar maharadzsa -, hogy az apámnak ez nem fog tetszeni. De többet nem mondtam neki, mert nem éreztem magamat jól és te tudod - a fiu arca eltünt a turbán alatt - én még csak gyermek vagyok. Megkaphatom a nyergeket?

Tarwin, aki az egész beszélgetésből egy szót sem értett, kényelmesen ült a ponnyján, mosolygó pillantásokat vetve kis barátjára. Amikor hajnalban belovagolt az udvarba, halotti csend uralkodott a kastélyban; oly nagy volt a csend, hogy egy százötven láb magas torony tetejéről lehallatszott egy galamb turbékolása, most azonban felébredt a kastély s az udvar négy oldalán, a zöld függönyök mögött ujra felhangzott a szokott suttogás és ruhasuhogás. Halk lélekzeteket hallott a függönyök mögül, szövetek suhogását és óvatosan kinyitott ablaktáblák csikorgását. Orrát jázmin és mosusz nehéz szaga ütötte meg, kellemetlen érzéssel töltve el őt, mert tudta - anélkül, hogy fejét hátraforditotta volna -, hogy Sitabhai és szolgálói figyelik őket. De sem a maharadzsa, sem a herceg nem törődött velük. Kunwar maharadzsa teljes érdeklődését e pillanatban a Mrs. Estes térdein töltött angol nyelvórák kötötték le s a király ugyanoly élénk érdeklődéssel hallgatta csevegését. Hogy Tarwin is résztvehessen a beszélgetésben, a herceg angolul kezdett beszélni, lassan és tisztán ejtve ki a szavakat, hogy az apja mindent megértsen.

- Tegnap egy uj verset tanultam - közölte Lalji apjával.

- Nincs benne szó az Isteneikről? - kérdezte a maharadzsa gyanakodva. - Ne felejtsd el, hogy te hindu vagy!

- Nem, nem! - mondta a herceg. - A vers angolul van és nagyon gyorsan megtanultam.

- Hát akkor mondd el, kis bölcseség! Egy szép nap irástudó lesz belőled, angol egyetemre fogsz járni és hosszu fekete tógát fogsz viselni.

A maharadzsa ujra anyanyelvén kezdett el beszélni.

- Lobogónkon öt szin van - mondta. - Ha majd egyszer küzdöttem alatta, akkor talán angol lesz belőlem is.

- Gyermekem, manapság mi már nem viselünk háborukat. Most mondd el a verset!

A jelenet láthatatlan tanuinak suttogó moraja egyre erősbödött. Tarwin előrehajolt lován, tenyerére támasztva állát, mialatt a herceg leszállt apja öléből, háta mögött összekulcsolta kezét és teljesen hangsulytalanul elhadarta kis versikéjét, azután pedig, mintegy saját sikerének tapsolva, összeütötte két tenyerét.

- Én nem értettem meg - vallotta be a maharadzsa -, de azért hasznos dolog, ha az ember jól tud angolul. A te barátod itt ugy beszél angolul, ahogy még soha nem hallottam beszélni.

- Igen - hagyta helyben a herceg -, de az arcával és a kezeivel is beszél... - igy ni! - és nekem nevetnem kell, még mielőtt tudnám, hogy miért. De Nolan őrnagy sahib ugy beszél, mint egy bivaly, csukott szájjal és én soha sem veszem észre, hogy jó kedve van-e vagy rossz kedve. De mondd apám, Tarwin sahib mit keres itt?

- Most lovagolni fogok vele... - felelte a király. - Ha visszajövünk, talán meg fogok tudni felelni kérdésedre. Mit hallottál, mi az embereknek a véleménye róla?

- Azt mondják, hogy tisztaszivü ember; és mindig jó hozzám.

- Mondott neked valamit rólam?

- Mondott, de sohasem tudtam megérteni. De nem kételkedem benne, hogy jó ember. Nézd, most is nevet!

Tarwin, ki a neve hallatára fülét hegyezte, most visszaült a nyeregbe és megfogta a gyeplőt, ezzel figyelmeztetve a királyt, hogy itt az ideje az indulásnak.

Az istállófiuk egy hosszu, nyirtfarku angol telivért és egy sovány, egérszinü kancát vezettek ki az udvarra. A maharadzsa felállt.

- Menj vissza Saroop Singh-hez s kérd el tőle a nyergeket, herceg! - mondta.

- Mit fogsz ma csinálni fiacskám? - kérdezte Tarwin.

- Most elhozatom az uj felszerelésemet - felelte a gyermek -, azután visszajövök és játszani fogok a miniszterelnök fiával.

A függönyök mögött ujra felzajlott a moraj, mintha kigyó sziszegne. Valaki ugy látszik meghallotta a gyerek feleletét.

- Nem látogatod meg miss Kate-et?

- Ma nem. Ma ünnep van, ma nem megyek Mrs. Esteshez.

A király gyorsan Tarwinhoz fordult és halkan megkérdezte:

- Miért kell neki mindennap meglátogatnia a doktorkisasszonyt? Mindenki hazudik nekem, abban a reményben, hogy igy elnyeri kegyemet; még Nolan őrnagy is azt mondja, hogy a fiam nagyon erős. Mondja meg nekem az igazat! Ő az én elsőszülöttem!

- Nem erős a fia! - felelte Tarwin nyugodtan. - Talán jobb lenne, ha ma reggel mégis csak meglátogatná miss Sheriffet. Mindenesetre jobban tenné Fenség, ha jól nyitva tartaná mind a két szemét.

- Nem értem! - mondta a király. - De te azért menj csak el a missziós házba fiam!

- Én itt akarok játszani - felelte a herceg türelmetlenül.

- Te nem tudod, hogy miss Sheriff milyen játékokat tud számodra! - mondta Tarwin.

- Milyeneket? - kérdezte a maharadzsa mohón.

- Van egy kocsid és tiz kisérőd - felelte Tarwin. - Ha odakocsizol, majd meglátod.

Tarwin egy levélboritékot huzott ki kabátja zsebéből és gyengéd szeretettel nézve a ráragasztott amerikai két centes bélyeget, néhány sort irt Katenek a boriték hátára. Az üzenet a következőképpen szólt:

«Tartsd ma magadnál a kölyköt. Igen fülledt errefelé a levegő. Találj ki valamit, amivel foglalkoztathatod, játsszál vele és tartsd távol a kastélytól. Leveledet megkaptam. Egyetértek vele.»

Magához hivta a maharadzsát és átadta neki a boritékot:

- Add át ezt a levelet Miss Katenek, fiam, és mondd, hogy én küldöm - mondta.

- A fiam nem küldönc - jegyezte meg a király fölényes hangon.

- A fia nem egészséges - felelte Tarwin - és azt hiszem, hogy én vagyok az első, aki meg merem mondani az igazat. - Hé, vigyázzatok, az állatnak érzékeny szája van! - kiáltotta a lovászoknak, akik alig birták féken tartani a vadul táncoló Foxhall csődört.

- Ez biztosan le fogja vetni a hátáról! - kiáltotta Kunwar maharadzsa ugrálva a gyönyörtől. - Egyik lovász sem tudja megülni.

Ebben a pillanatban tisztán lehetett hallani, hogy az udvar egyik ablakszárnyát háromszor megrecsegtetik.

Az egyik lovász óvatosan a rugdalódzó ló mellé lépett, Tarwin a kengyelbe tette lábát, de amikor fel akart ugorni, a nyereg hirtelen lecsuszott a ló hátáról. Ugyanabban a pillanatban valaki elengedte a ló fejét és Tarwinnak ép csak annyi ideje maradt, hogy kihuzza lábát a kengyelből, mielőtt a ló hatalmas ugrással elvágtatott.

- Van ennél egyszerübb mód is rá, hogy valakit megöljenek - mondta nyugodtan. - Hozd vissza a barátomat! - szólitotta meg az egyik istállófiut. És amikor ujra előtte állt a csődör, sajátkezüleg csatolta rá a nyerget, olyan alapossággal, ahogy még nem nyergelték meg az állatot, amióta kantárt érzett a szájában. - Na most! - mondta és nyeregbe vetette magát, mialatt a király már kifelé vágtatott az udvarból.

A csődör néhányszor felágaskodott, elülső lábait mereven megfeszitette, majd hátsó lábaival kirugott. Tarwin, aki cowboy módra ült a nyeregben, a herceghez fordult, aki mohó kiváncsisággal leste minden mozdulatát. - Indulj el maharadzsa, ne ólálkodj itt! Látni akarom, hogy tényleg elmész miss Katehez. - A fiu engedelmeskedett, bár nehezére esett megválni az érdekes látványtól. A Foxhall-csődör ezalatt összeszedte minden erejét, hogy lovasát kivesse a nyeregből. Semmiképpen sem lehetett rábirni, hogy kimenjen az udvarból, dacára annak, hogy Tarwin kézzelfoghatóan értésére adta kivánságait - előbb a nyereg mögött, majd a méltatlankodva hegyezett fülek közé. A csődör, amely megszokta, hogy lovászai az ellenállás első jelére elszöknek mellőle, erre a szokatlan bánásmódra szinte dühöngeni kezdett. Minden figyelmeztetés nélkül hirtelen kivágtatott a kapun, hátsó lábaira állva megfordult a levegőben, majd üldözőbe vette a maharadzsa kancáját. Amikor kiérkezett a nyilt, homokos mezőre, elérkezettnek látta az időt, hogy kifejtse minden tudományát. De Tarwin is megragadta a kinálkozó alkalmat. A maharadzsa, akit fiatalkorában kitünő lovasnak tartottak egy olyan országban, ahol a világnak talán legjobb lovasai élnek, megfordult a nyergében és érdeklődve nézte a küzdelmet.

- Ugy lovagol, mint egy rajput! - kiáltotta, amikor Tarwin elszáguldott mellette. - Engedje rohanni, amig meg nem elégeli!

- Nem addig, amig meg nem tanulja, hogy ki parancsol kettőnk közül! - felelte Tarwin és hirtelen megforditotta a lovat.

- Sabash, sabash! brávo, brávo! - kiáltotta a maharadzsa, amikor látta, hogy a csődör engedelmeskedik. - Tarwin sahib, ki fogom önt nevezni lovassági őrnaggyá.

- Tizmillió ördög! - átkozódott Tarwin udvariatlanul. - Fordulj meg te vadállat!... fordulj meg!

A gyeplő nyomása alatt a ló feje mélyen lehajolt habverte szügyére. De mégsem engedelmeskedett, hanem ujra a homokba furta elülső lábait, ugyanolyan alattomosan rugdalózva, mint Tarwin amerikai prerilovai. - Előre a két lábbal és ki a mellel! - mormogta Tarwin vidáman magában, mialatt az állat virgonc kedvvel folytatta gyakorlatait. Az amerikai elemében érezte most magát, egy pillanatra azt hitte, hogy ujra Topázban van.

- Maro! Maro! - kiáltotta a király. - Most huzzon rá egynéhányat, de erőset!

- Ugyan hagyjuk meg neki a mulatságát! - mondta Tarwin vidáman. - Engem nem bánt!

Amikor a csődör végre elfáradt, meg kellett fordulnia és tiz lépést tennie hátrafelé. - Most mehetünk tovább! - mondta Tarwin és ügetve megindult a maharadzsa oldalán. - Az Amet tele van arannyal! - jegyezte meg rövid hallgatás után, mintha ép most félbemaradt beszélgetést folytatna.

- Amikor még fiatal voltam, vaddisznóvadászatra jártunk ide. Karddal vadásztuk őket tavasszal. Ez még akkor volt, mielőtt az angolok idejöttek. Ott azoknál a szikláknál egyszer eltörtem a kulcscsontomat.

- Tele van arannyal maharadzsa sahib! Hogy lehetne legjobban hozzáférni az aranyhoz? Tarwin ismerte a királynak azt a hajlamát, hogy gyakran és szivesen eltért a beszélgetés tárgyától; ezt most meg akarta akadályozni.

- Nem értek én ahhoz! - felelte a király odavetőleg. - Kérdezze meg a helytartó sahibot!

- Hallgasson ide egy pillanatra maharadzsa sahib, ki kormányozza ezt az államot, ön vagy Nolan őrnagy?

- Ön tudja. Eleget látott! - felelte a király. - Majd észak és dél felé mutatott kezével. - Amott - mondta - az egyik vasutvonal, itt lenn, a másik. Olyan vagyok, mint egy kecske két farkas között.

- Mindegy, de a két vasutvonal között az ország mindenesetre az ön tulajdona. Biztos, hogy azt teheti vele, amit akar.

Két-három mérföldnyire voltak már a várostól, az Amet-folyó partján lovagoltak. Lovaik csülökig belesülyedtek a puha homokba. A király hosszu tekintetet vetett a lomhán kigyózó, csillogó vizre a sivatag bükkökkel benőtt buckáira és a távoli láthatáron sötétlő gránitdombokra, ahol az Amet eredt. Nem volt szivörvendeztető látvány egy király számára.

- Igaz, ura vagyok ennek az országnak! - mondta. - De lássa, jövedelmemnek egy negyedrészét ellopják azok, akik beszedik, egy másik negyedét a sivatag feketearcu tevehajtói, akik nem fizetnek adót - és nem szabad erőszakkal behajtanom - a harmadik negyedet talán megkapom; mig az utolsó negyedhez nem jutok hozzá, mert azok, akik tartoznak vele, nem tudják, hogy hová küldjék a pénzt. Igen, én gazdag király vagyok!

- Mindegy, akárhogy vesszük is, a folyó meg tudja háromszorozni a jövedelmét!

A maharadzsa figyelmesen nézett Tarwin arcába.

- És mit szólna hozzá az angol kormány? - kérdezte.

- Nem látom be, hogy mi köze van ehhez az angol kormánynak. Ön ott ültethet narancskerteket és ott vezethet kanálisokat, ahol kedve tartja! (Őfelsége szemei felcsillantak, látszott, hogy a célzás nem tévesztette el célját.) Sokkal könnyebb dolog ennél, egy folyót kiaknázni. Hiszen már megkisérelte egyszer!

- Valamelyik nyáron mostak valami aranyat a folyóban. A börtönök akkor annyira tul voltak tömve, hogy lázadástól féltem. De azok a fekete kutyák nem találtak semmit. Ez abban az évben történt, amikor egy fehér ponyval megnyertem a Punah-kupát.

Tarwin lemondó kézlegyintéssel válaszolt. Hogy lehet hozzáférkőzni ehhez az emberhez, aki a lelke javarészét már eladta ópiumért az ördögnek s ami kevés még maradt belőle, gondolkodás nélkül feláldozza egy szórakozásért. Megtalálta a módját.

- Igen - mondta - látványnak nem valami különös az aranymosás. Érdekesebb lenne, ha a Gungra-uton egy kis gátat emelne az ember.

- A dombok mellett?

- Ott!

- Soha senki még nem szabályozta az Ametet - mondta a király. - A viz a folyóágyból fakad s odatér vissza s ha esik az eső, akkorára dagad, mint az Indus.

- De mi kiszáritjuk a medrét, mielőtt elkezdődik az esős időszak... tizenkét mérföldnyi hosszuságban - felelte Tarwin, kiváncsian lesve szavainak hatását.

- Soha senki még nem szabályozta az Ametet! - volt az egyhangu válasz.

- Mert soha senki még nem próbálta meg. Bocsássa rendelkezésemre a szükséges munkaerőket s én vállalom.

- S hová vezetné a folyót? - kérdezte a király.

- Más utat fogok neki találni, mint ahogy a kanálisnak is találnak más utat a narancskerten kivül.

- Ugy! De Nolan őrnagy akkor is ugy beszélt velem, mintha gyerek lennék!

- De ön tudja, hogy akkor megérdemelte, maharadzsa szahib! - felelte Tarwin nyugodtan.

A király egy pillanatra megdermedt ekkora merészségre. Tudta ugyan, hogy magánéletének minden titka közszájon forog a városban, mert nincs férfi, aki be tudná tömni háromszáz asszonynak a száját, de hogy ez az idegen, aki angol is volt, meg nem is volt angol, ilyen tiszteletlen nyiltsággal beszéljen róluk, arra nem volt elkészülve.

- Nolan őrnagynak most nem lesz kifogása - folytatta Tarwin, - Egyébként is ez a terv a népnek is hasznára lesz.

- Amely ugyancsak az övé! - mondta a király.

Az ópium hatása lassanként alábbhagyott s feje lehanyatlott mellére.

- Szóval holnap elkezdem a munkálatokat - mondta Tarwin. - Lesz ott látnivaló elég! Meg kell keresnem a legalkalmasabb helyet, ahová a gátat épitsem. Gondolom, rendelkezésemre bocsáthat néhány száz fegyencet?

- De hát miért jött tulajdonképpen ide? - kérdezte a király. - Hogy felássa a folyóimat s hogy a fejetetejére állitsa az országomat?

- Hogy megnevettessem, maharadzsa szahib, mert jót tesz önnek a nevetés. Ezt époly jól tudja, mint én. Minden éjszaka pachisit fogunk játszani, amig hanyatt nem dül az álmosságtól s mindig meg fogom mondani önnek az igazat - ami ritka fényüzés errefelé!

- Amit Kunwar maharadzsáról mondott, az is igaz? Ő csakugyan nem egészséges?

- Én azt mondtam, hogy nem elég erős. De nincs semmi olyan baja, amelyen miss Sheriff ne tudna segiteni!

- Igaz ez? - kérdezte még egyszer a király. - Gondolja meg, hogy neki kell örökölni a trónomat!

- Amennyire én Miss Sheriffet ismerem, ennek nem is lesz akadálya. Ebben megbizhatik maharadzsa szahib!

- Ön jó barátja miss Sheriffnek? Egy országból valók?

- Igen - bólintott Tarwin. - Egy városból!

- Beszéljen nekem erről a városról!

Tarwin, akit ilyenkor nem sokat kellett nógatni, beszélni kezdett. Beszélt hosszában, széltében, egészében és részleteiben, a valószinüségnek azzal a meggyőző hangsulyával, amely mindig rendelkezésére állt, ha Topázra került a szó. Elragadtatása hevében nem vette észre, hogy a király erőteljes amerikai tájszólásából tiz szó közül legfeljebb, ha egyet ért meg, mig végre ez váratlanul, rapszódiája közepén, félbe nem szakitotta egy kérdéssel:

- Ha olyan jó ott, miért nem maradt ott?

- Mert látni akartam önt - felelte Tarwin gyorsan. - Hallottam önről beszélni!

- Szóval igaz, amiről a költőim énekelnek, hogy hirem eljutott a világ négy sarkába? Ha igy van, annyi aranyat adok Bussant Raonak, amennyi a szájába fér.

- Arra mérget vehet maharadzsa szahib! De ha jobb szeretné, hogy elmenjek, csak egy szót kell szólnia! - Tarwin ugy tett, mintha meg akarná forditani a lovát.

A maharadzsa egy időre elmerült gondolataiba. Amikor megszólalt, lassan és érthetően beszélt, hogy Tarwin megértse minden szavát.

- Gyülölöm az angolokat! - mondta. - Az ő utjaik nem az én utjaim. Mindent a feje tetejére állitanak, ha itt-ott egyszer agyonütünk egy embert. A maga utjai sem egyeznek az én utjaimmal, de maga nem okoz annyi bajt és barátja a doktorkisasszonynak.

- És talán Kunwar maharadzsának is, nem? - jegyezte meg Tarwin.

- Igaz barátja neki? - kérdezte a király, kutató tekintetet vetve Tarwinra.

- Nyugodt lehet. Szeretném látni azt az embert, aki kezet merne emelni rá. Eltünne a föld szinéről, megsemmisülne, porrá omolna. Egész Gokral Seetarunt tüvé tenném érte.

- Láttam, hogy röptében le tud lőni egy rupiát. Mutassa meg még egyszer!

Nem gondolva Foxhall csődöre érzékeny idegeire, Tarwin elővette revolverét, a levegőbe dobott egy pénzdarabot és tüzelt. A pénzdarab - ezuttal egy másik - pontosan a közepén találva, a földre esett. A csődör dühösen a levegőbe ugrott, a király kancája is idegesen táncolt. Mögöttük lódobogás hallatszott. A király kisérete, amely eddig negyedmérföldnyi tiszteletteljes távolságban maradt, most előreszegzett lándzsákkal vágtatva robogott feléjük. A király megvetően nevetett.

- Azt hiszik, hogy rám lőtt - mondta. - Agyonütik magát, ha nem állitom meg őket. Állitsam meg őket?

Tarwin előrevetett állal gyorsan megforditotta lovát és anélkül, hogy válaszra méltatta volna a királyt, üres kezeit a nyeregre támasztva, farkasszemet nézett a támadókkal. A lovasok rendetlen sorokban vágtattak feléje, előreszegzett lándzsával, lovuk nyakára hajolva; a csapat kapitánya egy hosszu és széles rajput kardot suhogtatott. Tarwin inkább érezte, semmint látta, hogy a karcsu, mérges lándzsahegyek valamennyien lova szügyére céloznak. A király néhány lépésnyire oldalt lovagolt s onnét nézte Tarwint, aki a támadást várva, egyedül állt a sik közepén. Azalatt a rövid pillanat alatt, amig farkasszemet nézett a halállal, Tarwinnak meg kellett állapitania, hogy kellemesebb kliensei is voltak már, mint ez az indiai maharadzsa.

Őfelsége hirtelen elkiáltotta magát, a lándzsafejek lehulltak, mintha levágták volna őket és a csapat kettéválva, kétoldalt elvágtatott Tarwin mellett, amilyen közel csak lehetett, hogy legalább a fehér ember csizmáját surolhassák.

Ez egyenesen előrenézett, még csak meg sem mozditotta fejét; a király elismerően dörmögött.

- Kunwar maharadzsáért is megtette volna ezt? - kérdezte rövid szünet után, ujra Tarwin oldalára kerülve.

- Nem - felelte ez nyugodtan - már egy negyedórával előbb elkezdtem volna lövöldözni.

- Hogyan? - ötven embert akart volna lelőni?

- Nem, csak a kapitányukat.

A király hangosan nevetett, azután felemelte kezét. A csapat kapitánya hozzájuk lovagolt.

- Halló Pertab Singh Ji - mondta - azt állitja, hogy lelőtt volna téged. - Ő tudniillik, az unokaöcsém! - mondta mosolyogva, Tarwin felé fordulva.

A kövér rajput ugy vigyorgott, hogy szétállt a füle. Azután Tarwin meglepetésére tiszta angol nyelven válaszolt.

- Az ilyesmi, tudniillik, hogy az ember a parancsnokot lelövi, iskolázatlan csapatoknál tényleg nem téveszti el a hatását. De mi angol mintára vagyunk kiképezve s engem közvetlenül a királyné nevezett ki. Ami a német hadsereget illeti...

Tarwin meglepetve bámult rá.

- De hát önt nem érdeklik a katonai kérdések! - folytatta Pertab Singh Ji udvariasan. - Én hallottam a lövését és tudtam, hogy miről van szó. Elnézését kell kérnem, de parancsunk van rá, hogy azonnal közbelépjünk, ha őfelsége közelében lövés dördül el.

Szalutált és visszalovagolt csapatjához.

A nap most már kellemetlen hőséget terjesztett és a király és Tarwin visszafordultak a város felé.

- Hány fegyencet tud rendelkezésemre bocsátani? - kérdezte Tarwin rövid szünet után.

- Amennyit akar, az összes börtöneim tele vannak - volt a lelkes válasz. - Istenemre mondom sahib, ilyen férfit még nem láttam! Odaadnék magának mindent, amire csak kedve van.

Tarwin levette a kalapját és nevetve letörölte homlokáról a verejtéket.

- Rendben van akkor! Olyasmit kérek öntől, ami nem fog pénzébe kerülni.

A maharadzsa kétkedve dörmögött. Az emberek általában olyasmit kértek tőle, amit nem szivesen adott oda.

- Ez idegen beszéd füleimnek Tarwin sahib! - felelte.

- Én pedig komolyan beszélek. Nem akarok mást, minthogy megengedje, hogy megnézzem a Naulahkát. Az összes koronázási gyémántokat láttam már és az összes aranyozott fogatokat, de ezt még nem!

A maharadzsa hallgatagon lovagolt egy darabig. Azután:

- Beszélnek a Naulahkáról abban az országban, ahonnét jön? - kérdezte.

- Természetesen! Minden amerikai tudja, hogy az a legnagyszerübb dolog Indiában. Minden utazási könyvben meg van irva - felelte Tarwin hidegvérüen.

- Megmondják a könyvek azt is, hogy hol látható? Hisz az angolok olyan okosak!

A maharadzsa egyenesen maga elé nézett, majd gunyosan elmosolyodott.

- Nem, de meg van irva, hogy ön tudja és én szeretném látni!

- Tudnia kell Tarwin sahib - a maharadzsa megfontoltan beszélt - hogy a Naulahka nem közönséges koronázási ékszer, hanem az állam legfőbb disze - szentség! Még nekem sem szabad elhozatnom és nincs módomban intézkedni, hogy önnek megmutassák.

Tarwin csalódottan nézett a királyra.

- De ha én megmondom önnek, hogy hol van - folytatta emez -, ön saját veszélyére odamehet és megnézheti, anélkül, hogy a kormány engedélyét kérné rá. Láttam, hogy ön nem fél a veszélytől és hálás szivem van. Lehet, hogy a papok megmutatják önnek, lehet, hogy nem. De lehet, hogy egyáltalában nem is találja meg a papokat. Ó, hiszen el is felejtettem, nem is abban a templomban van most, amelyre gondoltam. Nem, a Gye Mukhban van most valószinüleg, a Tehénszájban! De ott nincsenek papok és oda senki sem megy el. Persze, persze, a Tehénszájban van! Azt hittem, hogy most a városban tartják - fejezte be a maharadzsa. Ugy beszélt a Naulahkáról, mintha egy elveszett patkóról vagy turbánról lenne szó.

- Ó, hogyne, a Tehénszájban! - mondta Tarwin oly természetességgel, mintha utazási kézikönyveiből rég tudomást szerzett volna erről a helyről is.

A király felujult érdeklődéssel folytatta:

- Istenemre mondom, csak nagyon bátor ember mer elmenni a Gye Mukhba. Csak az olyan bátor ember, mint ön, Tarwin sahib! - tette hozzá ravasz tekintetet vetve társára. - Pertab Singh Ji például nem menne el. S ha valamennyi katonája, akikkel ma dolga akadt, elkisérné, akkor sem menne el.

- Ne dicsérjen addig, amig meg nem érdemlem, maharadzsa sahib! - felelte Tarwin. - Várja meg, amig felásatom a folyót. - Elhallgatott egy darabig, mintha meg akarná emészteni a hallottakat.

- Nos, az ön városa, az körülbelül olyan lehet, mint ez itt! - szakitotta meg a csendet a király, Rhatore felé mutatva.

Tarwin már bizonyos mértékben legyőzte Gokral Seetarun állama és Rhatore iránt kezdetben érzett megvetését. Természetében rejlett, hogy bizonyos jóakarattal nézze azokat az embereket és dolgokat, amelyek között élt.

- Topáz rövidesen nagyobb lesz - magyarázta a királynak.

- És hogy ha ön ott van, mi a hivatalos rangja? - kérdezte a maharadzsa.

Tarwin szó nélkül kihuzta zsebéből Mrs. Mutrie sürgönyét és átnyujtotta a királynak. Ha a megválasztásáról volt szó, még egy ópiumfaló rajput érdeklődése sem volt közönyös a szemében.

- Mit jelent ez? - kérdezte a király. Tarwin kétségbeesésében ég felé emelte a kezét.

Aztán elmagyarázta az államhoz való viszonyát, oly szinben tüntetve fel a coloradói törvényhozó testületet, mintha legalább is Amerika országgyülése lenne. Ha a király rangjának megfelelően akarná őt szólitani, «honorable» Nicholas Tarwin a teljes cime.

- Az olyasmi lehet, mint a kerületi tanácstagok, amilyenek gyakran járnak errefelé! - mondta a maharadzsa, a szürkehaju gentlemanekre gondolva, akik őt időről-időre meglátogatták, olyan méltóságteljes magatartást tanusitva, hogy az ember alkirályoknak nézte őket. - De remélem, nem fog jelentéseket küldeni annak a testületnek kormányzati módszereimről? - kérdezte aztán gyanakodva, mert eszébe jutott, hogy az angol parlament is szokott képviselőket küldeni ki hozzá, akik ugy ülték meg a lovat, mint a liszteszsákok és állambölcsességről prédikáltak neki végeláthatatlanul, amikor ő már le szeretett volna feküdni. - És mindenekfölött - tette hozzá halkan, amikor a kastély feltünt a láthatáron -, ön ugyebár igaz barátja Kunwar maharadzsának? És a barátnője, a doktorkisasszony, meg fogja őt gyógyitani?

- Hiszen ezért jöttünk el mind a ketten! - felelte Tarwin, hirtelen sugallatnak engedve.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Miután elbucsuzott a királytól, Tarwin legszivesebben azonnal a Naulahka keresésére indult volna. Gépiesen a menedékház felé irányitotta lova lépteit, gondolataiba merülve erősen meghuzta a gyeplőt, de a csődör vad ugrása azonnal visszahozta őt a valóságba és eszébe juttatta, hogy ajánlatos lesz, ha féken tartja a saját és lova szenvedélyét.

Tarwin már annyira megszokta a hinduk bizarr elnevezéseit, hogy a «Tehénszájon» sem ütődött meg különösebben, de hogy ott tartsák az állami ékszereket, azon mégis csak elcsodálkozott. Ezt a dolgot Estessel kellett megbeszélnie.

- Ezek a pogányok - mondta magában - képesek arra, hogy egy sóstóba rejtsék el vagy pedig egy gödörbe. Igen, egy gödörbe, ez az ő stilusuk! Az állami gyémántokat kétszersültes dobozokban tartják, amelyeket cipőpertlikkel kötnek át. A Naulahka nyilván egy fán lóg.

Amint most a missziós ház felé ügetett, fokozott érdeklődéssel figyelte a környezetet. Mit tudhatta ő, hogy nem valamelyik homokbucka vagy a zeg-zugos városnak valamelyik háza rejti-e épp magában a sokat keresett kincset?

Estes, akinek már sok különös élményben volt része, és aki ugy ismerte Rajputánát, mint a fogoly börtöne falait, kérdésére valósággal elárasztotta őt a felvilágositások tömkelegével. Mindenféle fajta «Száj» volt Indiában, kezdve északon az Égő szájtól, amelynek földgáz kiözönléseit millió áhitatos lélek imádta isteni megnyilvánulásokként, egész a legdélibb sarokban levő Ördögszájig, amely néhány elfelejtett buddhista rom között feküdt.

Ismert azonkivül egy Tehénszájat, amely néhány száz mérföldnyire innét, egy benaresi templom udvarában feküdt s amelyet nagyban látogattak a hivők; de ami Rajputánát illeti, csak egyetlenegy Tehénszájról tudott s az egy kihalt városban volt.

A misszionárius most egy hosszabb történetbe kezdett bele, háborukról és rablóhadjáratokról, amely több évszázadot ölelt magába, de amelynek tengelye egy sziklaövezte város volt a sivatagban, egykor Mewar királyainak disze és büszkesége. Tarwin akkora türelemmel hallgatta, hogy annál csak fáradtsága volt nagyobb - a történelem nem érdekelte azt az embert, aki saját maga épitett fel egy várost -, mialatt Estes bőbeszédüen beszélt a multról, ezernyi rajput asszonynak önkéntes máglyahaláláról, földalatti palotákban, ahová a mohamedán hóditók elől menekültek, akik ugyan megölték férjeiket, de az üres dicsőségen kivül más zsákmányra nem tettek szert. Estes szivesen foglalkozott archeológiával s örült neki, ha egy honfitárssal beszélhetett róla.

Ami a Gye Mukh-ba való utazást illeti, megmagyarázta Tarwinnak, hogy bivalyfogaton ujra vissza kell utaznia Rawutba, ahonnét vonaton elérheti a kilencvenhat mértföldnyire fekvő átszállóhelyet, azután vonaton ujra százkét mérföldet kell megtennie dél felé; onnét aztán már csak négy mérföld választja el a várostól, gyönyörü kilenc emeletes tornyától, amelyet érdemes megtekintenie, gigászi falaitól és elhagyott kastélyaitól. Az utazás legalább két napot fog igénybe venni. Amikor Estes idáig ért magyarázatában, Tarwin térképet kért és az első pillanatra megállapitotta, hogy a misszionárius azt kivánja tőle, hogy ő egy hatalmas négyszög három oldalát utazza be, holott a térképen egy vékony vonal kötötte össze majdnem közvetlenül Rhatoret Gunnaurral.

- Ez rövidebbnek látszik - mondta.

- Ez csak mezei ut s önnek már van némi fogalma, hogy milyen állapotban vannak az indiai utak. Ötvenhét mérföld ebben a napsütésben halálos lenne!

Tarwin magában mosolygott, ő nem félt a naptól, amely a misszionáriusnak évről-évre ellopott valamit az életkedvéből és erejéből.

- Azt hiszem, hogy mégis csak lovon fogom megtenni az utat. Őrültség lenne fél Indiát megkerülni, hogy az ember elérjen egy helyet, ami szemközt fekszik vele, ha ez is a szokás errefelé!

Megkérdezte még a misszionáriust, hogy hát mi is tulajdonképpen az a Tehénszáj és Estes archeologikus, épitészeti és filológiai magyarázataiból csakhamar megértette, hogy az egy lyuk - egy régi, megrenditően régi és megrenditően szent lyuk, végeredményben azonban nem több, mint egy lyuk.

Tarwin elhatározta, hogy azonnal utra kel. Az ásatási munkákkal majd várnak, amig ő visszajön. Egyébként is kétséges volt, hogy a király lelkesedési rohama eltart-e másnapig és hogy kinyitja-e számára a börtönöket. Tarwin egy darabig azon gondolkodott, hogy szóljon-e a maharadzsának tervéről; azután arra határozta el magát, hogy előbb megnézi a nyakéket és azután kezd tárgyalásokba. Ez egyébként is jobban beleillett az ország szokásaiba. Estes térképével a zsebében, visszatért a menedékházba, hogy megvizitálja istállóját. Mint minden nyugatamerikainak, az ő számára is elsőrendü szükségletet jelentettek a lovak s igy, szinte gépiesen azonnal megérkezése után beszerzett magának egyet. Külön öröm volt számára, amikor a vékony napbarnitotta kabuli kereskedőben felfedezte a lócsiszárok összes általa ismert fogásait és trükkjeit; és még nagyobb öröm, amikor a rugkapálózó vad lovon, amelyet egy este a lócsiszár a veranda elé vezetett, összeverekedhetett vele, mint ahogy azt a régi jó időkben tette amerikai üzletfeleivel. A tört angol nyelven és annál kifejezőbb amerikai dialektusban végigküzdött szócsatának az volt az eredménye, hogy Tarwin megvásárolta a nem nagyon tetszetős egérszinü, rosszhirü Kathiawar csődört, amelyet rossz természete miatt kidobtak őfelsége istállóiból. A csődör miután őfelsége több lovászának élete terhelte már lelkiismeretét, joggal remélhette, hogy boldog nyugalomban fogja hátralevő napjait eltölthetni. De Tarwin azokban a pillanatokban, amelyekben legjobban dühöngött benne a cselekvési vágy, alaposan meggyőzte őt tévedéséről és a csődör, ha nem is nagy hálával, de lassanként beletörődött. Tulajdonosa Fibby Winks névre keresztelte el, amely névvel Tarwin az állat lovagiatlan magatartását kivánta jellemezni s arra a hasonlóságra hivni fel a figyelmet, amely a ló hosszu feje és egy bizonyos amerikai között állt fenn, aki vitássá merte tenni Tarwin bizonyos vitathatatlan jogigényeit.

Amikor Tarwin hazajött, a lovat a menedékház mögött találta, amint a délutáni napban sütkérezve jóizüen aludt.

- Egy kis sétát fogunk csinálni Fibby - mondta.

A Kathiawar rosszkedvüen nyeritett: - Igen, te világéletedben lusta voltál Fibby! - jegyezte meg Tarwin egykedvüen.

Fibbyt az ideges benszülött szolga megnyergelte, mialatt Tarwin szobájából lehozott egy ágyteritőt, amelyet oly gondosan hajtogatott össze, mintha egész sor válogatott uti elemózsiát tartalmazna. Fibbyt ennivalóval utközben majd ellátja a Gondviselés. Azután utra kelt, olyan könnyü szivvel, mintha a város körül tervezne egy kis sétát. Körülbelül három óra volt. Tarwin el volt határozva, hogy Fibby egész mérhetetlen nyakasságát rá fogja szánni, hogy a legközelebbi öt óra alatt megtegye az ötvenhét mérföldet, amely őt Gunnaurtól elválasztja. Ha nagyon járhatatlan lenne az ut, további két órát engedélyezne a lónak. Hazafelé semmiesetre sem lesz már szükség sarkantyura. Éjjelre sütni fog a hold és Tarwin már eléggé ismerte Gokral Seetarun utjait és tudta, hogy utkeresztezések nem igen fognak neki fejtörést okozni.

Miután Tarwin Fibbyvel megérttette, hogy nem azt kivánják tőle, hogy egyszerre három irányban mozogjon, elég, ha egyben halad előre, a ló kényelmesen szájába vette a zablát, mellére hajtotta fejét és vidáman elkezdett ügetni. De Tarwin rögtön megállitotta és a következő gyengéd figyelmeztetést intézte hozzá:

- Fibby fiam nem mulatságból jöttünk ide, ezt még naplemente előtt meg fogod érteni. Ugy látom arra tanitottak, hogy drága idődet angol ügetéssel pazarold. Utunk folyamán még több más dologban lesz nézeteltérés közöttünk, de ezt azonnal el akarom oszlatni; nem szabad mindjárt az ut elején vétkezni. Hagyd abba az ügetést Fibby és indulj utnak, ahogy az egy tisztességes, férfias lóhoz illik.

Tarwin e tárgyról még több felvilágositást volt kénytelen adni Fibbynek, amig a ló megtanulta azt a könnyü galoppot, amelyben Kelet és Nyugat benszülöttei szoktak lovagolni s amely sem az állatot, sem a lovast nem fárasztja el. Fibby kezdte megérteni, hogy most hosszu utra készülnek és farkát lógatva, alaposan nekilátott feladatának.

Kezdetben homokos porfelhők között mozogtak, pamuttal megrakott szekerek és hindu fogatok között, amelyek a Gunnauri vasutvonal felé tartottak. Amikor a nap lemenőfélben volt, a ló nagy árnyéka mint egy kisértet táncolt a vulkanikus alacsony bozóttal, itt-ott oéval benőtt sziklák felett.

A földmivesek kifogták lovaikat az utszélen és a halványan parázsló tüznél elkészitették a vacsorájukat. Fibby bánatos tekintetet vetve a tüzre, füleit hegyezte, de azért derekasan kitartott az egyre nagyobbodó árnyak között. Tarwin orrát megütötte a paták alatt összezuzódó fü erős szaga. Mögöttük teljes ragyogásával felkelt a hold és sárga fényében Fibby csakhamar egy az uton szaladó, meztelen ember mellé került, aki vállán egy csengőkkel ellátott bottal, mintha lélekzetszakadva menekülne egy másik férfi elől, aki, kezében karddal, ugy látszott, üldözi őt. A postás volt és fegyveres kisérője, akik Gunnaurba rohantak. A csengő szava csakhamar elhalt a messzeségben és Fibby most már lassabban haladt előre a tüskebokrok végeláthatatlan sorai között, amelyek kétségbeesetten nyujtották ki karjaikat a csillagok felé, óriási árnyékokat vetve az utra. Egy éjjeli állat mozgott a bozótban és Fibby ijedten felnyeritett. Azután egy sündisznó gurult el közvetlenül orra alatt orsószerü mozgással és türhetetlen büzzel töltötte meg a levegőt. Nem sokkal messzebb világosság látszott; egy összetört bivalyfogat volt; körülötte nyugodtan aludtak a kocsisok, reggelre halasztva el a további teendőket. Itt Fibby egyszerüen megállt és Tarwin egy rupia büvös hatalma segitségével, amely valóságos vagyont jelentett az édesded álomból felkeltett benszülötteknek, abrakot és egy kis vizet szerzett neki. Meglazitotta a szijakat és olyan udvariasan bánt Fibbyvel, hogy amikor ez uj erőre kapva, másodszor is nekiindult az utnak, annyi háláról, jóakaratról tett tanuságot, mintha legalább őseinek kalandvágya kelne uj életre benne. Hiszen Fibby olyan családból származott, amely megszokta, hogy naponként harminc tengeri mérföldnyire vigye el urát, a földbe vert lándzsához kötözve rövid pihenőt tartson, mialatt lovasa felgyujt egy várost és mielőtt még a leégett házak hamuja kihülne, ujra visszatérjen, ahonnét jött. Fibby tehát bátran felemelte farkát, nyeritett és utnak indult.

Az ut most mérföldeken át lefelé futott, különböző kiszáradt folyók medreit keresztezte, majd egy széles alacsony folyót, ahol Fibbyt másodszor is megitatták és ahol szivesen belefeküdt volna egy dinnyeföldbe, ha lovasának éles sarkantyui nem nógatják azonnal tovább, egy szeliden emelkedő domb csucsa felé. A föld mérföldről-mérföldre egyre termékenyebbé vált, egyre szélesebb buckák közé kerültek. A lenyugvó hold fényében ezüstfehéren csillogtak az ópiumtermelő mákföldek, itt-ott cukornád sötétlett.

A mák és cukornád egyszeriben eltüntek, amikor Fibby egy hosszu és meredek domboldalra kapaszkodott fel és kitágult cimpákkal, nyeritve, beszivta a hajnali szellő szagát. Tudta, hogy a felkelő nap pihenést hoz az ő számára is. Tarwin kutató tekintetet vetett az ut fehér vonalára, amely a távolban alacsony bozót bársonyos sötétjében tünt el. A domb tetejéről széles, alacsony hegylánctól körülvett sikságra látott ki, amely a magasból olyan simának látszott, mint a tenger tükre. És mint a tenger, ez is hajót hordott a hátán, egy gigantikus monitort, amely hegyes orral déltől északfelé vette utját. Soha ember szeme nem látott még ilyen hajót két mérföldnyi hosszu, három-négyszáz lábnyi széles fedélzettel, magányosan, némán, árbocok és fények nélkül uszva a földön.

- Közel vagyunk a célhoz Fibby fiam! - mondta Tarwin, meghuzva a gyeplőt és csodálkozó tekintetet vetve a csillag fényében uszó szörnyetegre. - Igyekezni fogunk olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak lehet és aztán ott megvárni a napfényt, mielőtt fedélzetre szállunk.

Leszálltak a lankán, amelyet éles sziklák és itt-ott alvó kecskék csoportjai fedtek. Az ut most élesen balra kanyarodott és a hajó hosszanti oldalával haladt párhuzamosan, Tarwin azonban jobbfelé, a rövidebb gyalogösvényre kergette lovát, ahol a szegény pára bokrok és bozótok és esőtől bedöntött hat láb mély vizmosások között botladozott.

Fibby kétségbeesett sóhajtással megállt. Tarwin megsajnálta, leszállt róla és egy fatörzshöz kötötte, majd felszólitván őt, hogy visszatértéig tartson penitenciát fiatal élete büneiért, elindult. Mindjárt az első lépésnél egy kiszáradt árokba zuhant bele, mig tiz lépéssel odább összecsapott feje fölött a bozót, ostorral verte arcát, tüskéket mélyesztett ruháiba és mindenféle gyökerekkel kötözte el lábait, ugyhogy mind nehezebbé vált az egyre meredekebb ösvény megmászása.

Tarwin most már négykézláb kuszott előre, testét tetőtől-talpig elboritotta a por és a föld, ugyhogy alig lehetett megkülönböztetni a vaddisznóktól, amelyek palaszinü árnyékokként tüntek fel itt-ott a bozót közül, éjjeli rablóhadjáratukról térve haza nyugvóhelyükre. Annyira elfoglalták az ut nehézségei, hogy szinte meg sem hallotta röfögésüket; kapaszkodott, mászott, tolta magát előre, a gyökereket rázva, mintha alóluk akarná napfényre hozni a Naulahkát; minden egyes lépését istentelen káromkodással kisérve. Amikor végre egy pillanatra megállt, hogy homlokáról letörölje a verejtéket, megállapitotta - tapintó érzékével inkább, mint szemével -, hogy egy magas fal tövén térdepel, amely nyilegyenesen emelkedik a csillagok felé. Mélyen alatta a lepányvázott Fibby siró nyeritése hallatszott.

- Neked nem fáj semmi fiam! - mondta Tarwin - levegő után kapkodva és szájából köpködve a port és a száraz füvet - te ebben a jelenetben nem veszel részt. Tőled senki sem kivánja, hogy még ma éjszaka megtanulj repülni! Bátortalan tekintetet vetett a falra, miközben halk füttyszóval felelt egy huhogó bagolynak.

A fal mentén igyekezett előre, egyik kezével a durván faragott kövekre támaszkodva, a másikat védekezőn tartva arca elé. Egy fügemag talált helyet évszázadokkal ezelőtt két óriási kőlap között és az idő végtelen nyugalmában ágas-bogas, hatalmas fává fejlődött, amely ágaival mindenhol betolakodott a fal hasadékai közé s megrepesztette a köveket. Tarwin egyideig azon gondolkodott, hogy ne kapaszkodjék-e fel a legalsó ágra, azután pár lépést tett előre és váratlanul hatalmas, széles nyilás előtt találta magát, amelyen át - husz lábnyi szélességben - egy egész hadsereg vonulhatott volna be a városba.

- Ez rájuk vall... ez pontosan rájuk vall! - dörmögte. - Erre gondolhattam volna. Felépitenek egy hatvan láb magas falat és egy nyolcvan láb széles lyukat hagynak rajta. A Naulahka valószinüleg egy bokron lóg vagy egy gyermek játszik vele - és én nem tudom elérni!

A faltörmelék között botladozva áthaladt a nyiláson, megrepedt oszlopok, összedült pillérek, kőlapok és beomolt siremlékek közt, mig hirtelen - szinte közvetlenül lovaglócsizmái alól -, egy hosszu sziszegő hang nem ütötte meg a fülét. Nincs az az asszonyszülte lény, akit meg kellene tanitani a kigyó hangjára.

Tarwin előre ugrott, azután megállt. Fibby nyeritése már alig hallatszott. A hajnali szél üdén huzott át a fal nyilásán és Tarwin megkönnyebbült sóhajjal letörölte homlokáról a verejtéket. Most már nem akart tovább menni, amig fel nem kel a nap. Itt volt az ideje, hogy egyék és igyék és hogy nyugton maradjon, nehogy ujra utjába akadjon az a sziszegő hang.

Zsebéből kivette az ennivalót és tábori üvegét és figyelmesen nézelődve maga körül, nekiesett az ételnek. A sötétség már engedett; közvetlen közelében alig néhány lépésnyi távolságra egy nagy épület körvonalait pillantotta meg, majd ujabb árnyékok merültek fel mögötte, mint egy álomvizió, számtalan templom és ház árnyékai. A közöttük elhuzó szél kidöntött keritések és bokrok recsegését és suhogását hozta magával.

Az árnyékok egyre nagyobbak és kézzelfoghatóbbak lettek; Tarwin megállapitotta, hogy egy feldöntött siremléknek támaszkodik. Hirtelen be kellett hunyni a szemét, mert háta mögött minden átmenet nélkül hirtelen kigyult a hajnalodó ég és a halottak városát biborfényben kiemelte az éjszaka sötétjéből. Nagykiterjedésü, kupolás paloták meredtek hátborzongatóan üresen a véres napfény felé, amely kiméletlenül áthatolt rajtuk.

Az utcákon énekelve, fütyülve rohant végig a szél és miután nem talált senkit, aki megfelelne neki, ujra eltávozott, apró kis por- és törmelékfelhőt hajtva maga előtt, amelyet hirtelen egy kis ciklontölcsérré csavart össze, majd sóhajtva földhözvágott.

Kecses márványcsipkézet, amely nyilván valamilyen ablakból zuhant le, feküdt a száraz fü között, egy gyik szaladt át rajta, sütkérezve a napban. A biborhajnal már elmult. Kiméletlen éles fény világitott meg mindent, egy kánya keringett a felhőtlen kék égen. Az ujszülött nap már olyan öreg volt, mint maga a város. Tarwinnak ugy rémlett, mintha minden megállt volna körülötte, mintha évszázadok suhognának el mellette céltalan porszárnyaikon.

Amikor befordult az első utcába, éppen egy páva sétált ki egy büszke vörös ház üres kapuboltja alól; tollai megcsillantak a napfényben. Tarwin megállt és tökéletes komolysággal kalapot emelt a királyi madár előtt, az egyetlen élőlény előtt, amely szinesen tündökölve mozgott a halott kővilágban.

A város embertelen csendje s az utcák szemérmetlen meztelensége ugy feküdt rá Tarwin lelkére, mint a holt suly. Sokáig még csak fütyörészni sem tudott, csak tervtelenül vándorolt a falak között, az óriási, természetesen kiszáradt vizgyüjtőmedencéket nézegetve, az üres őrházakat, amelyek sürün mint a tüskék szegélyezték a falakat, az utcák fölött átivelő időverte boltozatokat, majd a kilencemeletes tornyot, félig bedőlt tetőzetével, amely százötven lábnyi magasságban nyult ki fenyegetően a levegőbe, hogy megérttesse mindenkivel: Gunnaur királyi városa nem halt még meg, hanem, egykor ujra meg fog telni emberekkel.

Miután Tarwin meglehetős fáradsággal megmászta a tornyot, amelyet emberi és állati alakzatoknak kőbe faragott képei boritottak be sürün, mint egy kéreg, a toronytetőről lenézett a széles alvó sikságra, amelynek közepén a halott város terült el. Majd eszébe jutott, hogy Fibby a bozótban reggelijére vár és sietve leszállt a lemorzsolódó lépcsőkön. Estes utasitásaihoz tartva magát, egy mellékutcába kanyarodott be, mókusokat és majmokat zavarva fel nyugalmukból, amelyek itt az üres kapuk hüvös sötétjében ütötték fel tanyájukat. Az utolsó ház egy mimózával benőtt törmelékhegyben végződött, amelyen keskeny lábnyomok szaladtak végig.

Tarwin megállapitotta, hogy ez az első igazi rom, amellyel ebben a városban találkozott. Ami ellenszenvessé tette számára ezeket a templomokat és palotákat, épp az a körülmény volt, hogy nem romok voltak, csak halottak - csak üresek, magányosak, elhagyatottak; a magány hét ördöge tobzódott bennük. Idővel - talán néhány ezer év mulva - az egész város el fog enyészni. Valósággal boldog volt, hogy ez az egy ház elől járt a példával.

A gyalogösvény egy előreugró óriási sziklára vezetett, amely ugy lógott le az alatta elterülő mélységbe, mint valami vizesés. De Tarwin, alighogy rálépett, hasra vágódott, mert a sziklán mély csatornák futottak végig, - csuszamlósabbak mint a jég -, amelyeket időtlen idők óta sok milliónyi meztelen láb taposott ki. Amikor felemelkedett, fülét kárörvendő vihogás ütötte meg, az félig elnyomva köhögésbe fult, aztán teljesen elhallgatott, majd ujra megszólalt. Tarwin megesküdött, hogy felkutatja és megbünteti a gunyolódót, mihelyt ráakadt a nyakékre. De most már jobban vigyázott egyensulyára. Arról a pontról, ahol most állt, ugy rémlett neki, mintha a Tehénszáj egy elhagyatott kőbánya lenne, amelynek kuszónövények nőnek ki ajkai közül.

A lefelé való kilátást sürü lombu fák állták el, amelyek egyenes törzzsel a magasba meredve összedugták fejüket, mint a halottvirrasztók a holttest fölött. Azelőtt sziklába vájt lépcsők vezettek le a mélységbe, de a meztelen talpak már rég üvegsima csatornákká koptatták le őket, amelyekben vékony rétegben hevert a szélüzte por. Tarwin hosszabb ideig dühösen nézett a mélybe, mert fülét ujra megütötte a gunyolódó vihogás, azután csizmája sarkát mélyen belefurva a porba s kezével a fübe fogódzva, óvatosan lefelé indult. Rövid néhány pillanat mulva, mély árnyékba került, a magas, kemény fü válláig ért. Az ösvényféle még egyre tovább vezetett, egyre lejjebb. Megfogódzott a füben és tovább ment. Könyökével nedvességet érzett és megállapitotta, hogy a sziklát azokon a helyeken, ahol kiemelkedik a földből, átjárja a nedvesség és moha lepi be. A levegő hüvös volt és nedves. Egy lépést csuszott még lefelé s egy valamivel szélesebb kiugró lépcsőfokra érkezett, amelyről most már szabad kilátás nyilt a mélységbe. A fák, amelyek eddig a kilátást eltorlaszolták, egy négyszögletes tó falkeritéséből nőttek ki. A viz oly mozdulatlan volt, hogy már elérte a poshadtság legnagyobb fokát és kéken fénylett a fekete fák alatt. A nyári forróság kissé leapasztotta, ugyhogy a megszáradt iszapból álló fövény vette most körül. A mocsár közepéből egy eldőlt oszlop feje látszott ki, amelyet óriási és szemérmetlen faragott képek fedtek be, mint egy part felé uszó teknősbéka feje sötétlett a lomha kőtömeg a viz tükrén. Magasan Tarwin feje fölött madarak röpködtek az ágak között, apró ágak és levelek hulltak a vizre és csobogásuk visszhangja visszaverődött a tó falairól, amelyek nem ismerték a napfényt.

A vihogás, amely annyira bosszantotta Tarwint, most ujból felhangzott. Ezuttal a háta mögött; gyorsan megfordult és észrevette, hogy egy vékony vizsugár okozza a zajt, amely egy durván kőbe faragott tehénfejből csobogott elő és onnét egy kőcsatornán át a mozdulatlan kék tóba folyt le. Közvetlenül mögötte emelkedett a sziklafal, amelyen leszállt a mélybe. A Tehénszájnál volt!

A tó egy mély szakadék fenekén feküdt s az egyetlen ut, amely hozzávezetett, az volt, amelyet Tarwin használt.

- Kedves a király! - dörmögte az amerikai, óvatosan lépkedve a párkányon, amely majd oly csuszamlós volt, mint a sziklalépcső. - Hát ez meg micsoda? - kérdezte megfordulva. A párkány a tónak csak az egyik partján vezetett végig, mig a másik három oldalt iszapos szenny keretezte, amelyen aligha folytathatta tovább felfedező utját. A Tehénszáj ujra vihorászni kezdett, ujabb vizoszlop ugrott ki formátlan állkapcsai közül.

- Száradj be! - átkozódott türelmetlenül, fürkésző tekintettel kutatva a félhomályban.

Egy szikladarabot dobott a párkány alatti iszapra, óvatos lábbal rálépett és megállapitván, hogy elbirja sulyát, elhatározta, hogy megkisérli körüljárni a tavat. Minthogy a tó jobb oldalán több fa állt, mint a bal oldalon, jobbfelé indult neki, óvatosan belekapaszkodva a fák ágaiba és a burjánzó fübe.

A tó sziklafala eredetileg teljesen merőleges volt, de az idő, a viz és a fák gyökerei ezernyi helyen eltörték és megrepesztették a követ, itt-ott támaszpontokat teremtve, amelyeken épp hogy elfért egy emberi láb.

Tarwin tovább mászott a tó jobboldalán, erősen elhatározva, hogy bármi történjék is, körül fogja járni a vizet. A sötétség még nagyobb lett, amikor egy nagy fügefa alá került, amely ezer karral terjeszkedett a viz fölé, embervastagságu kigyózó gyökerekkel kapaszkodva a sziklába. Tarwin leült az egyik ágra és szemügyre vette a párkányt. A nap most megvilágitotta a füves ösvényt, egy-egy fénynyalábot hajitott a szemközti part szintelen márványára és a tehénfej tompa szájára; de ott, ahol Tarwin ült, teljes sötétség uralkodott és a türhetetlen mosuszszag majd elkábitotta. A posványosan csillogó viz sem volt kellemes látvány, tehát inkább felfelé, a sziklák és fák felé forditotta arcát s csakhamar egy csillogó, zöldszárnyu papagájt fedezett fel, amely a legfelsőbb ágak között röpdösött.

Soha életében Tarwin igy még nem vágyódott az áldott napfény után. Fázott, nedvesség járta át testét; a fák gyökerei közül hideg huzat csapta meg arcát.

Nem annyira a szemével, mint inkább térérzékével megállapitotta, hogy a gyökerek alatt, amelyeken ült, egy földalatti átjárásnak kell lennie. Veleszületett kiváncsisága - jobban még, mint kalandvágya - arra ösztökélte, hogy leereszkedjék a sötétségbe, amely csakhamar összecsapódott mögötte.

Érezte, hogy lábai alatt faragott kövek vannak, amelyeket egy vékony réteg szárazföld fed be, karját kinyujtva kétoldalt emberi kéz készitette falakat tapintott. Gyufát gyujtott, elátkozva tehénszájakban való járatlanságát, amelynek következtében nem hozott magával lámpást. Az első gyufa fellobogott a huzatban s azonnal elaludt. De még mielőtt a parázsló fény teljesen elhalt volna, fülét nesz ütötte meg, amely olyan volt, mint kavicsos parton a visszafolyó hullámok lármája. Nem volt nagyon bátoritó hang, de Tarwin néhány ujabb lépést tett előre, hátra-hátra nézdegélve, hogy látja-e még a napfényt. Ujabb gyufát gyujtott, kezével védve meg a huzat elől. A következő lépésnél megborzongott, libabőrös lett tetőtől talpig. Csizmája egy halotti koponyát zuzott össze.

A gyufa fényénél megállapitotta, hogy az alagutnak már vége van s hogy egy fekete, ismeretlen kiterjedésü barlangban áll. Ugy rémlett neki, mintha a sötétségben egy vagy több oszlop körvonalait különböztetné meg, amelyek elmosódva hajlongtak a homályban; lába alatt a földet emberi csontvázak fedték. Rögtön utána megállapitotta, hogy két smaragdzöld szem mered rá közvetlen közelből; mély lélekzetvétel hangja ütötte meg fülét. Elhajitotta a gyufát, a szemek visszavonultak, vad recsegés hallatszott, majd utána üvöltés, amelyről nem lehetett megállapitani, hogy embertől, vagy állattól ered-e. Tarwin a gyökerek között botladozva, balra ugrott és vad rohanásban a márvány-párkányra menekült vissza, ahol hátát a Tehénszájnak támasztva, megállt és kihuzta revolverét.

Ezalatt a néhány rövid pillanat alatt, amikor nem tudta még, hogy mi fog előmászni a barlangból, Tarwin végigélte a fizikai halálfélelem minden fázisát. Azután - ugyszólván csak a félszemével - meglátta, hogy az iszapfalnak egy része - a tó hosszának majd a fele - lassan megindult a vizben. Lomhán uszott át a tavon egy hosszu darab iszap és moszat. A fügefa alatti lyukból semmisem jött ki, de a párkány alatt az iszap morogni kezdett, pikkelyes szemhéju zöldes nyállal fedett szemek nyiltak fel közvetlenül Tarwin lába előtt.

A nyugatamerikaiak sok mindenféle idegen csodát ismernek, de az alligátor nem tartozik megszokott tapasztalataik közé. Tarwin, immár másodszorra ezen a napon ugy járt meg egy nehéz utat, hogy nem tudta volna megmondani, hogy hogy került a végére. A csuszamlós sziklalépcső legtetején találta magát hirtelen, a füben ülve és sütkérezve a napfényben. Kezei tele voltak az üditő füvel és tiszta száraz földdel. Körülötte a halott város terült el; jól érezte magát.

A Tehénszáj vigyorogva tátongott és vihogott, mint ahogy vigyorgott és tátogott akkor, amikor megépitették a tavat, ami az idők kezdetén történhetett. Egy öreg, majdnem teljesen meztelen ember lépkedett feléje a magas füvön át, kötélen egy kis gidát huzva maga mögött és időről-időre gépiesen «Ao Bhai! Ao!»-t kiáltva. Tarwin majd megdermedt a csodálkozástól és még jobban meglepődött, amikor látta, hogy az öregember félelem nélkül száll le a sötét poklokba vezető ösvényen. Nem tudta, hogy a Tehénszáj szent krokodilusai már várják mindennapi reggeli táplálékukat, mint ahogy várták évszázadok előtt is, amikor Gunnaur városában még nyüzsgött az élet és szép királynéik még nem tudták, mi a halál.

 

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Félórával később Tarwin és Fibby együtt fogyasztották el reggelijüket a fal tövében a napcsikokkal tarkitott árnyékban. A ló az abrakostarisznyába süllyesztette orrát és nem szólt egy szót sem. Az ember ugyancsak hallgatott. Kétszer-háromszor felkelt, kutató tekintetet vetett a fal rendszertelen körvonalaira és megrázta fejét. Nem kivánt oda visszatérni. Amikor a nap már tulforrón sütött, árnyékos helyet keresett magának a tüskebokrok között, a feje alá tolta a nyerget és lefeküdt aludni. Fibby kéjesen hemperegve követte gazdája példáját. Igy pihentek mindketten, mialatt a levegő zümmögött a forróságtól és a bogarak röptétől és a legelésző kecskék topogva haladtak át a csatornákon.

A város kilencemeletes tornyának árnyéka egyre nőtt, lehullott a falakról és mélyen kinyult a lapályra; meztelen gyermekek hangos kiáltozással összeterelték a kecskéket és a közeli falvak füstös kunyhóiba hajtották őket. Tarwin végre hazafelé indult.

Mikor felértek a várossal szemközti domb tetejére, megállitotta Fibbyt, hogy egy utolsó pillantást vessen Gunnaurra. A falak már árnyékba borultak, feketén váltak el a türkiszkék homály és a sikság gőzölgő hátterétől. Tüzek csillogtak itt-ott a város körül, de a fal keretén belül fény nem volt látható.

- Kellemetlen hely - mondta Tarwin megeresztve a gyeplőt. - «Nem nagyon tetszik nekünk ez a kirándulás, hallgatni fogunk róla Rhatoreban, Fibby!»

Elinditotta a lovat és Fibby ugy vágtatott, hogy csak ugy szikráztak a patái. Egész uton csak egyszer kért pihenőt és táplálékot. Tarwin egy szót sem szólt az egész hosszu uton, de megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, amikor a reggel friss napfényében a menedékház előtt leszállt a lóról.

Amikor a szobájában ült, előbb sajnálni kezdte, hogy nem készitett magának fáklyát Gunnaurban és nem vizsgálta meg alaposabban a földalatti átjárót. De eszébe jutottak a zöld szemek és a mosuszszag és megborzongott. Nem, erre nem vállalkozik. Soha többé, bármi történjék is! Ő, aki eddig még semmitől sem félt, nem fogja többé lábát betenni a Tehénszájba.

Büszke volt rá, hogy mindig jól tudta, mikor elégel meg valamit. A Tehénszájat megelégelte s az egyetlen dolog, amire vele kapcsolatban még vágyott, az volt, hogy megmondhassa a maharadzsának véleményét. Sajnos, erre gondolnia sem lehetett. A maharadzsa nyilván vagy sportszenvedélyből küldte el őt a krokodilusok közé, vagy pedig, hogy megtévessze. De ő volt az egyetlen ember, akinek jóakaratától függött a végső győzelem. Igy tehát nem mondhatta el neki azt, amit róla gondolt.

Szerencsére a királyt tulságosan elfoglalták az Ameth folyó szabályozási munkálatai, amelyeket Tarwin mindjárt másnap megkezdetett s igy nem jutott eszébe, hogy megkérdezze fiatal barátját, hogy megkereste-e a Naulahkát. Tarwin a pokolból való hazatérte utáni reggel azonnal kihallgatásra jelentkezett a királynál s az olyan ember arcával, aki félelmet nem ismer, s akit csalódás még nem ért, vidáman emlékeztette a királyt igéretére. A gyötrő balsiker után szükségét érezte annak, hogy haladék nélkül uj munkába kezdjen, mint ahogy Topáz lakossága is azonnal hozzákezdett a nagy tüzvész után a város ujrafelépitésébe. Gye Mukh-i élményei még csak jobban megerősitették őt elhatározásában s makacsul ébren tartották benne a vágyat, hogy leszámoljon azzal az emberrel, aki odaküldte őt.

A maharadzsa, aki aznap reggel különös szükségét érezte annak, hogy elszórakoztassák, azonnal hajlandónak mutatkozott rá, hogy betartsa igéretét és elrendelte, hogy a hosszu angolnak, akivel ő pachisit szokott játszani, bocsássanak rendelkezésére annyi embert, amennyit csak akart. Tarwin valóságos dühvel vetette magát bele az uj munkába, az undor és az előző napok kellemetlen emlékei megduplázták erejét. Ugy látszik, hogy ebben az országban nem lehetett elkerülni, hogy az ember, ha célhoz akart érni, port ne hintsen az emberek szemébe. Keményen el volt határozva, hogy visszafizeti nekik a kölcsönt - kiméletlenül, alaposan, mint ahogy egy jó kereskedőhöz illik.

Valóban, a porhintés szinte várakozáson felül sikerült. Amióta megalapitották Gokral Seetarun államát, ilyet nem látott még ember errefelé. A maharadzsa rendelkezésére bocsátotta börtöneinek összes fegyenceit. Tarwin a lábukon megvasalt «kaidies»-ek hadseregével tábort ütött fel öt mérföldnyire a várostól, majd ünnepélyesen kidolgozta a félig beszáradt Ameth fantasztikus szabályozási terveit. Mérnöki képzettsége nagyban megkönnyitette a munkáját és lehetővé tette számára, hogy a célszerüség látszatával ruházza fel terveit. A folyónak egyik hajlásánál egy gát segitségével meg akarta duzzasztani a vizet és egyenes vonalban uj mély medret ásatni neki, ahonnét közvetlenül lefolyhatik a völgybe. Ha ez megtörtént, a régi meder jó néhány mérföldnyi hosszuságban felszabadul és ha van benne arany - gondolta magában Tarwin - idővel ki lehet belőle ásni. Egyelőre a munkálatok fölötte mulattatták a királyt, aki reggelenként kilovagolt a folyóhoz és hosszabb időn át nézte, hogy Tarwin hogy dolgozik hadseregével. A fegyencek rendezett sorokban való felvonulása, a kosarak, ásók, kapák tömegei, a teherhordó szamarak, a bőségesen alkalmazott sziklarobbantások, a zaj s az örökös nyüzsgés a legnagyobb mértékben megnyerték az uralkodó tetszését, akinek jelenlétében folytak le mindig a legnagyobb és legmulatságosabb robbantások. Ezt Tarwin igy találta helyénvalónak, tekintettel arra, hogy a király fizette a lőport és hogy ő viselte az egész vállalkozás költségeit.

De kellemetlenebb kötelességei is voltak. Igy például, hogy naponként kénytelen volt Nolan őrnagynak, a királynak, a menedékház összes ügynökeinek - amikor ép az egyiknek vagy másiknak eszébe jutott kérdezősködni -, megmagyarázni vállalkozása inditóokait. Sőt még a császári hindu kormány is irásbelileg érdeklődött, hogy mi keresnivalója van Tarwinnak az Amethnél; Nolan őrnagynál érdeklődött - ugyancsak irásban -, hogy miért engedélyezi a munkálatokat, és a királynál, hogy miért bizott meg velük egy embert, akinek a kormánytól nincs felhatalmazása. A levél részletes felvilágositásokat követelt. Tarwin a maga részéről kitérő választ adott és elégedetten állapitotta meg, hogy nem fog csődöt mondani otthoni államférfiui pályáján; Nolan őrnagy hivatalosan azt felelte feljebbvalóinak, hogy a fegyencek fizetést kapnak munkájukért, félhivatalosan pedig hozzátette, hogy a maharadzsa oly kezes bizonyos idő óta, (amióta ez az amerikai gondoskodik mulattatásáról), hogy bün lenne elrontani a mulatságát. Nolan őrnagyot egyébként erősen befolyásolta az a körülmény, hogy Hon. Nicholas Tarwin tagja volt az egyik amerikai törvényhozó testületnek.

A kormány, amelynek már volt dolga ezzel a szivós fajtával, amely lovagló csizmákban jelenik meg a király szine előtt és olajfurási koncessziókat követel Arracántól Peshinig, nem tett ujabb észrevételeket, de kifejezte ama kivánságát, hogy időről-időre részletes jelentéseket kapjon a munkálatok előrehaladásáról. Amikor Tarwin meghallotta ezt a választ, heves szimpátiát kezdett érezni a császári kormány iránt. Ő nagyon meg tudta érteni, hogy az emberek kiváncsiak, ő is kiváncsi volt, hogy vajjon hol van a Naulahka; kiváncsi volt, hogy mikor jön el az idő, amikor hatalmába fogja keriteni és hogy mikor fogja Kate belátni, hogy neki nagyobb szüksége van rá, mint a világnak bármilyen nyomoruságára.

Legalább kétszer hetenként elhatározta, hogy végleg lemond a Naulahkáról, visszatér Topázra és ujra elkezdi biztositóügynöki foglalkozását. Minden egyes alkalommal megkönnyebbülten sóhajtott fel, megállapitván, hogy mégis csak van egy hely a földön, ahol az ember, ha van hozzávaló ökle és feje, egyenesen, kerülőutak nélkül el tudja érni célját, ahol kerülőutak nélkül ki tudja elégiteni ambicióját és ahol nem kell a négyszögnek az ötödik sarkát is megkerülnie, hogy a tulsó oldalra eljuthasson.

Néha, mikor türelmesen sült a folyómederben az indiai nap vakitó sugarai alatt, mélyen átérzett átkokkal illette a Naulahkát, sőt eretnekségében annyira ment, hogy egyáltalán kételkedni kezdett a nyakék létezésében, lassanként meggyőzve magát arról, hogy a Naulahka sem egyéb mitosznál, hazugságnál, mint amilyen hazugság a maharadzsa «civilizált» kormánya vagy Dhunpat Rai orvosi tudománya. A fegyencek is, ha az élelmezésre panaszkodtak, gunyosan azt kérdezgették egymástól, hogy vajjon a Naulahka van-e olyan ritka, mint errefelé a kása. Kunwar maharadzsa, mikor dicsekedve arról beszélt Tarwinnak, hogy mi mindent fog ő véghez vinni, ha egyszer király lesz, kétizben is ezzel fejezte be bizalmas közléseit: «A Naulahkát pedig mindennap turbánomon fogom hordani».

De amikor hosszu barátja megkérdezte őt, hogy hát hol az az értékes nyaklánc, Kunwar maharadzsa megrázta a fejét s szerényen bevallotta, hogy nem tudja. De Dhunpat Rai is csak egyszer látta életében, 15 évvel ezelőtt, amikor a királyt megkoronázták. Igaz, hogy száz oldalról hallani hirét, de egyenes kérdésre még soha nem kapott választ.

Igy például Dhunpat Rai, akinek egyszer, egy gyenge pillanatában eszébe jutott, hogy az uj doktorkisasszony «tulzott buzgalmára és költekező adminisztrációjára» panaszkodjék, olyan csábitóan irta le neki a Naulahkát, hogy Tarwin szájában összefutott a nyál.

Határozottan ugy látszott, hogy a világnak ez az állitólag legszebb ékszere csak mitosz, fogalom, közmondás. Tarwin a robbantások és ásatások közti szünetekben egyre ujabb reménytelen kisérleteket tett, hogy nyomára jusson. Utcáról-utcára átkutatta a várost és minden templomát; azzal az ürüggyel, hogy archeológiai kutatásokat végez, meglátogatta a külső bástyákat és a lerombolt palotákat, amelyek messze a városon kivül szétszórva álltak a sivatagban. A sirboltokat is meglátogatta és a mauzoleumot, amelyben Rhatore halott királyainak hamuja nyugodott. Százszor is elmondogatta magának, hogy minden kisérlete hiábavaló, de szüksége volt a remény vigaszára. Igaz, hogy a remény hiu maradt.

Ha a maharadzsával kilovagolt, kénytelen volt leküzdeni türelmetlenségét. A kastélyban, amelyet azzal az ürüggyel, hogy a munkálatok előrehaladásáról számol be, legalább naponként egyszer felkeresett, egyre odaadóbb szenvedéllyel szentelte idejét a pachisinak. Ezekben a napokban a maharadzsa, aki a tavaszt rendszerint a narancskert fehér márványkastélyában szokta tölteni, elhatározta, hogy a vörös palota Sitabhai által lakott szárnyába vonul át. Az udvarban ült és az idomitott papagájokat nézegette amelyek apró ágyukat sütöttek el és a nagy szürke majmokat, amelyek angol tiszti uniformisban egzerciroztak előtte. Ha Nolan őrnagy jöttét jelezték, a majmokat gyorsan eldugták, de Tarwinnak meg volt engedve, hogy szabad idejében résztvegyen ebben a mulatságban is. Kénytelen volt nyugodtan egyhelyben ülni és gondolatait elterelni a nyakláncról, mialatt szeme előtt vidáman folytak az együgyü játékok; de közben félszemét mindig Kunwar maharadzsán tartotta. Legalább ebben az egy dologban hasznát vehette nyugtalan eszének.

A maharadzsa szigoru parancsot adott, hogy a gyermek mindenben engedelmeskedni tartozik Kate parancsainak. Már ő is megállapitotta, hogy a fiu állapotában javulás állott be és Tarwin gondosan ügyelt arra, hogy ennek érdemét egyedül Katenek tudják be. Ám a fiatal herceg, akinek életében eddig még senki sem parancsolt, most pokoli örömet talált abban, hogy megtagadja az engedelmességet és kiséretével együtt amikor csak tehette, Sitabhai lakosztályában tartózkodott. Őszfejü talpnyalók hizelegtek ott a kisfiunak, végnélkül arról beszélve, hogy milyen nagy király lesz belőle, csinos táncosnők énekeltek neki és lelke fenekéig elrontották volna, ha nem lett volna még tulfiatal ahhoz, hogy elrontsák. Majmokkal játszadozott és papagályokkal, naponként uj büvészek szórakoztatták, kötéltáncosok és csábitó kalkuttai ládák, amelyekből elefántcsontnyelü pisztolyokat, aranymarkolatu kis kardokat választhatott ki magának, amelyeknek közepén egy kis csatornában gyöngyök futkostak fel és alá, dallamos hangot adva, ha feje felett megforgatta a kardot. És hogy lehetett volna ellentállni annak az igéretnek, hogy részt fog vehetni a női lakosztály szivében egy opálokból és elefántcsontból épült kápolnában egy kecske feláldozásában? Ezekkel az örömökkel szemben Kate, aki állandóan bánatos és szórakozott volt, s akinek szemében minduntalan megjelentek a részvét könnyei, ha eszébe jutott a sok szenvedés, amit napközben látott, csak együgyü gyerekes játékokkal szórakoztathatta a missziós ház lakószobájában. A törvényes trónörökös nem talált örömet a «békaugrásban», amit a legnagyobb mértékben méltatlannak tartott saját magához; nem érdekelte az «anyámasszony hol az olló», amit tulmozgalmasnak talált, sem a tennisz, amelyről ugyan tudta, hogy más hercegek is játsszák, de amely szerinte nem tartozott okvetlenül egy Rajput neveléséhez.

Néha - ha nagyritkán kikerült Sitabhai lakosztályából - feltünő fáradtság jelei mutatkoztak ilyenkor rajta -, szivesen hallgatta Katenek háborukról és győzelmekről szóló történeteit, méltatlankodással töltve el a lányt, ha a történet végén csillogó szemekkel kijelentette: «ha egyszer király leszek, az én katonáim is meg fogják csinálni mindezeket a dolgokat.»

Nem felelt meg Kate természetének, sőt igen nagy hibának tartotta volna, hogy ne avatkozzék bele a gyermek vallási nevelésébe, de Kunwar maharadzsa e téren teljesen megközelithetetlen volt.

- Mindezek a dolgok igen jók lehetnek számodra - mondta - de én meg vagyok elégedve isteneimmel és ha apám megtudná, hogy mikről beszélsz nagyon megharagudna.

- Hát te kit imádsz? - kérdezte Kate, szive mélyén tele részvéttel a kis pogány iránt.

- Kardomat és lovamat - felelte a herceg. Hüvelyéből félig kihuzta drágakövekkel ékesitett kardját, majd erélyes mozdulattal visszatolta, minden további vitatkozásnak elejét véve.

De ha Kate-et ki is tudta kerülni, Kunwar maharadzsának csakhamar rá kellett jönnie, hogy hosszu Tarwin barátja elől nincs menekvés. Nem szerette, ha ez «fiacskámnak» vagy «fiatalurnak» szólitotta. De ha Tarwin «herceg» megszólitással tüntette ki, nyugodt alázatossággal nyujtva ki hosszura a szót, a fiatal rajput nem tudta leküzdeni a gyanut, hogy az amerikai titokban mulat rajta. Ezenfelül azonban Tarwin szahib egészen ugy bánt vele, mint egy férfivel s nem volt kifogása ellene, ha - természetesen a kellő óvatossággal - kezébe vette «puskáját», amely nem volt puska, csak egy revolver. Egyszer, amikor a herceg rábirta az egyik lovászt, hogy egy nehezen közelithető lóra ültesse fel, Tarwin, aki épp arra haladt lován, egyszerüen megfogta a gallérjánál és kiemelve bársony nyergéből, a saját nyergére ültette át. Óriási porfelhők között ügettek és az amerikai megmutatta a hercegnek, hogy a cowboyok lovuk nyakának jobb- vagy baloldalára fektetve a gyeplőt, mint mutatják meg neki az irányt, amelyben egy a csordából kitört bikát kell utolérnie.

Ez a mutatvány, amely alkalmas volt arra, hogy még egy keleti herceg lelkében is felébressze a "cirkuszmutatványok" utáni vágyat, annyira mulattatta a maharadzsát, hogy megkérte Tarwint, ismételjék meg Kate előtt is, és minthogy Tarwin részvétele elkerülhetetlenül fontos tényezője volt a mulatságnak, egy szép nap elcsábitotta a missziós ház elé. Estes ur és felesége Kate-tel együtt kijöttek a verandára. A misszionárius tapssal jutalmazta az előadást, sőt több izben megismételtette magának, mire Mrs. Estes megkérdezte Tarwint, hogy nem akarna-e vacsorára náluk maradni, ha már amugy is itt van. Tarwin kétkedő tekintetet vetett Katere és azzal a kérlelhetetlen logikával, amely a szerelmeseknek sajátsága, beleegyezésnek vette, hogy a lány lesüti szemét és elforditja arcát.

Vacsora után, amikor a csillagok fényében a verandán ültek, Tarwin hirtelen Katehez fordult.

- Tényleg rossz néven veszed? - kérdezte.

- Mit? - A leány nyugodt, tiszta tekintetét rávetette Tarwin arcára.

- Azt, hogy néha találkozunk. Tudom, hogy nem szereted, de hogy vigyázzak rád különben? Hiszen közben nyilván beláttad, hogy néha szükséged lehet rám.

- Ó, nem!

- Köszönöm - felelte Tarwin majdnem alázatosan.

- Ugy értem, hogy nincs szükségem rád.

- De azért nem kellemetlen, ha vigyázok rád?

- Kedves tőled - felelte tárgyilagosan a leány.

- Rendben van! Akkor igazságtalan lennél, ha kellemetlennek találnád.

Katenek mosolyognia kellett. - Azt hiszem örülök neki - felelte.

- Szóval megengeded, hogy néhanapján eljöjjek hozzád? Nem tudod elképzelni, hogy milyen sivár a menedékház. Azok az ügynökök még meg fognak őrjiteni és az utépitő kulik sem szórakoztatnak el valami nagyon.

- Ez mind helyes, belátom. De az nem helyes, hogy te egyáltalán itt vagy. Ha tényleg jó akarsz lenni hozzám, utazz el Nick!

- Nem tudnál könnyebb feladatot adni?

- De hát miért vagy itt? Semmi elfogadható okod nincs rá.

- Ezt mondja a császári kormány is. De én tudom, hogy mit csinálok.

Tarwin bevallotta Katenek, hogy napi munkája végeztével szörnyü honvágy fogja el minden után, ami hazai izü, amerikai, természetes - és Kate ebben a megvilágitásban méltányolta érzelmeit, ő abban a tudatban nőtt fel, hogy az asszonyoknak kötelességük otthonossá tenni az életet a fiatal férfiak számára. Ez teljes mértékben sikerült neki, amikor néhány nappal később átadhatott Tarwinnak két-három topázi ujságot, amelyeket az apja küldött el neki. Tarwin ugy vetette rá magát az ujságra, mint egy éhenhaló a kenyérre; mohó kezekkel forgatta jobbról balra, balról jobbra a négy szegényes oldalt.

Csettintett a nyelvével. - «Remek, remek, remek!» - mormogta ragyogó arccal. - «Hát nem szép a hirdetési rovat? És mi ujság Topázban?» - kiáltotta messzire eltartva magától az ujságot és szerelmes tekintetekkel futva végig hasábjain. - "Ó, jól érzi magát!"

Az éneklő dallamos hangsuly, amit ennek a mondatnak adott, megérdemelte volna, hogy az emberek hosszabb utakat tegyenek meg meghallgatására. - Mondd, haladunk előre, nem gondolod? Nem lustálkodunk, nem pazaroljuk el az időnket, ha nem is szereztük még meg a C. C. C.-t. Nem maradunk el, arról szó sincs. Ha, ha! Nézd csak meg a «Rustleri hireket» - alig negyed hasáb. A jó öreg szuette város a hátára fekszik szegény, hiszen olyan öreg már! Micsoda ötlet is lenne, odavezetni a vasutvonalakat. Hallgasd csak meg ezt:

- Miló C. a "Lambert utolsó átka" cimü bánya tulajdonosa, jó egy vaggon-rakomány érccel rendelkezik, de mint mi valamennyien, azon a nézeten van, hogy nem érdemes elszállitania, ha a legközelebbi állomás tizenöt mérföldnyire fekszik. Miló azt állitja, hogy mihelyt meg tud szabadulni árujától, elhagyja Coloradot, ahol nem lehet megélni.

- Én nem hiszem, Miló! Gyere el Topázba! És ezt hallgasd meg:

- Ha a C. C. C. ősszel felépül, nehéz időkre való sok panaszkodásnak egyszeribe vége lesz. Közben azonban nagy igazságtalanságokat követnek el Rustlerrel szemben s ez ellen minden tisztességes polgárnak szót kellene emelnie -, ha azt állitják, hogy Rustler elmarad Colorado bármilyen más hasonkoru városa mögött. Valójában a város most éri el fejlődése tetőfokát. Bányái, amelyekből az elmult év folyamán egymilliókétszázezer dollár értékü ércet termeltek ki, hat, különböző felekezetekhez tartozó temploma, fiatal, de sokatigérő akadémiája, amely Amerika legelsőbb tanintézetei közé tartozik, a nagy épitési tevékenység, amely nem marad el semmilyen más városé mögött, erélyes és élelmes kereskedelmi élete mindenkit meggyőzhetnek róla, hogy ez a város becsülettel megállja a helyét.

- De hát kinek van kifogása ellene? Nekünk igazán nem. Nekünk teljesen mindegy! De azért sajnálom, hogy Heckler közölte ezt a cikket, - tette hozzá Tarwin összeráncolt homlokkal, még megesik, hogy topázi polgáraink közül egyik vagy másik átköltözik Rustlerbe, hogy ott várja be a C. C. C.-t. Az állt, ugy-e, hogy ősszel épitik fel? Milyen kedves! Milyen elragadó! Ez a mulatságuk szegényeknek, miközben a hegytetőjükön ülnek és lógatják lábukat. Csak várjanak, amig meg nem unják!

- Kereskedőink mindenben méltányolni tudják azt az örömteljes hangulatot, amely a városban uralkodik, amióta köztudomásuvá vált, hogy Mutrie elnök Denverbe való hazatérte után kedvezően nyilatkozott Rustler igényeiről. Robbins gyönyörüen megrendezte kirakatát. Üzlete, ugy látszik, nagy közkedveltségnek örvend legfiatalabbjaink körében, akiknek van egy-két fillér kiadni való pénzük.

- Ez már sok! Mondd, Kate, nem örülnél neki, ha egy szép napon a C. C. C. befutna Topázba? - kérdezte hirtelen Tarwin, a lány mellé ülve a divánra és ugy nyitva ki az ujságot, hogy Kate is belenézhetett.

- Te szeretnéd, Nick?

- De mennyire!

- Akkor természetesen én is szeretném. De azt hiszem, hogy számodra jobb lenne, ha a C. C. C. nem kerülne el Topázba. Tulságosan meggazdagodnál. Nézd meg az apámat!

- Ne félj, én tudok fékezni, ha azt látnám, hogy tulsok a pénzem. Meg fogok állni, mihelyt egyszer elhagytam a Tisztességes Szegénység állomását. De hát mondd, nem szivörvendeztető dolog, ha az ember ujra kezében tarthatja ezt a kedves öreg ujságot, Heckler természetfölötti nagyságu betükkel kiszedett nevével a cim alatt és alatta ezzel a felirással: A kerület legrégibb napilapja. Heckler, kinyujtott markával a vezércikk fölött, amely a város felvirágzásáról szól. Hát nem azt hiszi az ember, hogy odahaza van? A hirdetési rovat két hasábbal megnövekedett; látszik, hogy az üzletek jól mennek! És nézd meg a keletamerikai ügynökségek kedves öreg hirdetéseit! Milyen otthonos mindez. Soha nem gondoltam volna, hogy egy castor-hirdetésért hálát fogok adni a gondviselésnek. Te elhitted volna, Kate? Esküszöm, hogy boldoggá tesz. Ha sokat ellenkezel, még a belső oldalakat is elolvasom!

Kate mosolygott. Az ujság őbenne is felébresztette a honvágyat. Ő is szerette Topázt; de a «Hiradó» élő lapjai őbenne anyja emlékét idézték fel, amint a hosszu délutánokon konyhájában üldögélt (annyit ült szegényes vándoréletében a konyhában, hogy most már megszokásból is ott maradt), bánatos tekintetet vetve a hóboritotta hegyormokra és azon tünődve, hogy vajjon hol van most és mit csinál a lánya. Katenek élénk emlékezetében maradtak ezek a délutáni órák. Különösen egy hintaszékre emlékezett vissza vasutépitési idejükből, amely egykor szalónjukat diszitette, majd mikor végleg kikopott, kikerült a konyhába, ahol anyja prémekkel fedte be. Könnyek szöktek a szemébe, amikor visszaemlékezett rá, hogy az anyja hányszor kinálta meg őt üléssel benne és amikor ő mégis ülve maradt a tüzhely melletti alacsony zsámolyán, az öregasszony mint sülyedt el a vén butordarab feneketlen mélységeiben. Hallotta, amint a tüz mellett dorombol a macska és zümmög a vizesfazék, tisztán hallotta az óra ketyegését és érezte, ahogy a sebtében felépitett őrház rossz padozata rései között befujnak a hideg preri-szelek.

Tarwin vállán áthajolva meglátta a két fametszetet, amelyek a «Hiradó» minden számában megjelentek. Az egyik születése első évében ábrázolta a várost, a másik mai állapotában; szive ellágyult.

- Micsoda különbség! - kiáltott fel Tarwin a leány tekintetét követve. - Emlékszel még, hogy hol állt apád sátra és emlékszel az öreg őrházra, közvetlenül a folyó mellett? - Rámutatott a képre, Kate hallgatagon intett feléje.

- Szép napok voltak azok, ugy-e? Az apád még nem volt olyan gazdag, mint ma és én még sokkal kevésbé, de boldogok és jókedvüek voltunk valamennyien.

Kate gondolatai ujra visszakalandoztak a multba, ujabb és ujabb emlékeket idézve fel anyjáról. Egy különösen jellegzetes mozdulatára emlékezett vissza élesen: amikor anyja a sporhert előtt állt főzőcskélve, fánkot sütve, vagy a parazsat élesztve és jobbkezét a homloka elé emelte, hogy fiatal és mégis oly öreg arcát megvédje a tüz izzó lehelletétől. Tisztán látta maga előtt a képét, a tüz visszfényét az arcon és a rózsaszinü lángot, amint átsütött a vékony ujjak között.

- Halló! - kiáltotta Tarwin, aki nem birt megválni olvasmányától. - Még egy fogatot vettek az utcatisztitásra. Ez már a második. Heckler az időjárásról sem feledkezik el. A Mesa-szállodában pedig, ugy látszik, sok dolguk van az embereknek. Jó jel. Az utazók mind meg fognak állni Topázban, ha felépült az uj vonal és lesz egy igazi szállodánk. Vannak városok, amelyek már most is megirigyelhetnék idegenforgalmunkat. A multkor ötvenen ebédeltek a Mesában - sürgönyi megrendelésre. És egy uj társaságot alapitottak a meleg források kiaknázására! Tudod, én nem csodálkoznám azon, ha ott egész uj város keletkezne, Hecklernek igaza van, ez is csak fejlesztené Topázt. Nem félnénk tőle. Külvárosa lenne Topáznak!

Tarwin hálából, hogy Kate megengedte neki, hogy eljöhessen hozzá, korán ment el aznap este; másnap este már valamivel későbben és minthogy tisztességtudóan viselkedett és nem érintett tiltott témákat, Kate szivesen vette társaságát. Tarwin csakhamar megszokta, hogy esténként rendszeresen csatlakozzék a családhoz, amely nyitott ajtók és ablakok mögött csevegett a családi lámpa körül, Kate pedig, akit boldoggá tett az a tudat, hogy munkájának egyre kézzelfoghatóbb eredményei vannak, egyre kevésbé neheztelt Tarwinra. Néha együtt kiültek a verandára, a csodálatos indiai éjszakákon; a «Hővillámok» mint tüzes kardok villantak fel a láthatáron, az égboltozat mélyen lecsüngött a földre és a föld hallgatott. De legtöbbször bent ültek a szobában, a misszionárius házaspár társaságában. Topázról, a kórházról, Kunwar maharadzsáról, a folyamszabályozási munkálatokról, néha pedig Estesék gyermekeiről beszélgetve. Tarwin bosszuságára azonban gyakran apró pletykákba fult a beszélgetés, amelyek elkerülhetetlen tartozékai az elfojtott kisvárosi életnek.

Ha a beszélgetés ilyen medrekbe siklott át, Tarwin heves vitatkozásba kezdett Estessel, arra kényszeritve a misszionáriust, hogy elmondja vámokról és ezüst valutákról való véleményét; az a téma legalább tanulságos volt. Tarwin szorgalmas ujságolvasásból nyerte képzettségét, a legfontosabb dolgokra azonban az élet tanitotta meg; a napilap-politikával és az iskolai módszerekkel szemben mindig érvényesiteni tudta a józan ész szőrös öklét.

Nem kedvelte azonban az üres vitákat és ahányszor csak tehette, félrevonta Kate-et, hogy elbeszélgessen vele a kórházban végzett munkájáról. Amióta látható eredményei mutatkoznak e munkának, Kate bátorsága is megnőtt. Megigérte Tarwinnak, hogy végre megmutatja neki «mintaintézetét», hogy maga győződhessék meg a reformokról, amelyeket ott keresztülvitt.

Sok minden megváltozott a «gyógyithatatlan őrült» és «a falujában nagyrabecsült asszony» ideje óta. De csak Kate volt vele tisztában, hogy mi mindennek kell még megváltoznia. A kórház most legalább tiszta volt, feltéve, hogy naponként megvizsgálta és a betegek a maguk módján hálásak voltak a jóságos és józan bánásmódért, amelyben most részük volt és amilyenről azelőtt álmodni sem mertek volna. Minden sikerült kezelésnek csakhamar szétment a hire az országban és ujabb betegek jelentkeztek; vagy pedig a gyógyult beteg maga hozta el gyermekét, nővérét, vagy anyját, akik már rendithetetlenül meg voltak győződve a fehér tündér mindenható hatalmáról. Nem tudták ugyan megtalálni, hogy ez a doktorkisasszony valójában mennyit segit rajtuk nyugodt mozdulataival, de amit láttak, azért hálásak voltak. Még Dhunpat Rai-t is elragadta Kate friss energiája. Valóságos ambicióval látott neki a falak ujrameszelésének, szobák dezinficiálásának, ágynemü szellőztetésének és még akkor sem támasztott nehézségeket, amikor Kate elégettette a himlőben elhalt betegek ágyait, amelyeket azelőtt saját számlája javára eladott. Természetesen nem tévesztette el hatását az sem, hogy tudta, hogy egy igen erélyes fehér férfi áll Kate háta mögött, buzgó jóakarattal segitette tehát a leányt. Tarwin látogatásának és néhány tréfásan odavetett szónak megvolt a maguk hatása.

Tarwin nem értette meg a betegek tájszólásban előadott mondókáit és nem látogathatta meg a női osztályt, de azért eleget látott ahhoz, hogy őszintén gratuláljon Katenek. A lány elégedetten mosolygott. Mrs. Estes ugyan érdeklődött munkája iránt, de hiányzott belőle minden lelkesedés; jól esett neki tehát Nick dicsérete, akinek részéről azelőtt oly kevés helyesléssel találkozott terve.

- Tisztaság van itt és jó levegő, kislány! - mondta, miután mindent jól megnézett és körülszimatolt - és te valóságos csodákat tettél ezekkel a halvérüekkel. Ha az apád helyén te lettél volna ellenfelem a választásokon, ma nem lennék a törvényhozó testület tagja!

Kate müködésének arról a részéről, amely a maharadzsa női lakosztályaiban folyt le, soha nem beszélt Tarwinnak. Sokáig tartott, amig eligazodott a palotának azokban a részeiben, amelyeket megnyitottak számára. Megtanulta, hogy az egész kastélyban egyetlenegy királyné uralkodik, akinek a nevét csak suttogva ejtették ki a többiek s akinek leghalkabb parancsai is - orditó gyerekek adták őket tovább - mozgásba hozták az egész rajt. Csak egyetlenegyszer látta a királynét - csillogva és fehéren mint egy szkarabeus feküdt vánkosainak tömegei között - egy feketehaju ruganyostestü fiatal lány, oly lágyan csobogó hanggal, amilyen éjjel a források nesze és olyan szemekkel, amelyek nem tudták, mi a félelem. Lustán megfordult, bokáján, karján s mellén halkan megcsörrentek az ékszerek és hallgatag hosszu tekintetet vetett Katere.

- Üzentem, mert látni kivántam - mondta végül is. - Azért kelt át a tengeren, hogy ezen a söpredéken segitsen?

Kate bólintott; lelke mélyében heves ellenszenvet érzett a lábainál heverő ezüsthangu nő iránt.

- Nincs férjnél, ugy-e? - kérdezte a királynő, feje alá tolva kezeit és a szoba mennyezetének festett páváit nézegetve.

Kate nem felelt, de szive hevesen dobogott.

- Beteg itt valaki? - kérdezte végül is éles hangon. - Kevés időm van.

- Nem, itt senki sem beteg, hacsak maga nem az. Vannak, akik betegek és nem tudnak róla.

A királyné szemei Katere szegeződtek. Az elpirult a méltatlankodástól. Ez az asszony, aki semmittevéssel töltötte életét, Kunwar maharadzsa életére tör; Kate-et borzalom fogta el, ha arra gondolt, hogy Sitabhai fiatalabb őnála.

- Akka! - mondta a királyné nagyon lassan, tekintetét le nem véve Kate arcáról. - Ha annyira gyülöl engem, miért nem mondja meg. Ti fehérek szeretitek az igazságot.

Kate sarkon fordult, hogy elhagyja a szobát, de Sitabhai visszahivta és egy királyi szeszélyének engedve, megcsókolta volna, ha Kate nem hőköl ijedten vissza. Sietve eltávozott és gondja volt rá, hogy többé ne kerüljön el a palotának ebbe a részébe; az ottlakó asszonyok közül amugy sem vette senki sem igénybe szolgálatait. Többször megtörtént, hogy át kellett haladnia a fedett folyosón, amely Sitabhai lakosztályaiba vezetett; ilyenkor nem egyszer találkozott egy meztelen fiucskával, aki drágakő ékitette kését diadalujjongással verte bele egy kecske fejetlen törzsébe, amelynek vére elöntötte a fehér márványpadlót. - Ez - mondták az asszonyok -, a cigányasszony fia. Mindennap ölni tanul. A kigyó kigyó marad, a cigány cigány, utolsó lehelletükig.

A palotának abban a részében, amelyben Kate legtöbbet tartózkodott, nem hangzott ének, zene nem szólt, kecskéket nem öltek. Elhagyatottan, Kunwar maharadzsa anyja élt itten, akiről a király nem akart tudni, akit Sitabhai asszonyai kinevettek. Sitabhai mindent elrabolt tőle.

- A cigányok ördögi büvészetével - mondták a királyné hivei, - szépségével és szerelme hatalmával - állitotta az ellenpárt. Ahol azelőtt nyüzsgött az élet, most üres termek tátongtak; rossz szemmel nézték az udvarnál azokat, akik kitartottak a kegyvesztett királyné mellett. A királyné maga keleti fogalmak szerint középkoru asszony volt; annyit jelentett ez, hogy huszonötéves lehetett körülbelül. Látszott rajta, hogy fiatalabb korában sem lehetett különösebben szép.

Szemei zavarosak voltak a sok sirástól és lelke tele volt babonákkal; a napnak és az éjszakának minden órája ujabb félelmeket jelentett számára; magányában a legkisebb zaj is, egy becsapódó ajtó, remegő félelemmel töltötte el. Azelőtt, boldogsága éveiben megszokta, hogy illatositsa magát, felrakja ékszereit és befonva haját megvárja a maharadzsa jöttét. Most is esténként felékesitette magát, felaggatta ékszereit és ünnepélyesen hallgató kisérete közepette átvirrasztotta az éjszakát, a hosszu éjszakát, mig a beköszöntő hajnal szürkére nem festette kendőzött arcát. Kate egyszer résztvett egy ilyen virrasztásban és talán szemei nem tudták eltitkolni, hogy mennyire érthetetlen mindez számára, mert az anyakirályné, miután levetette ékszereit, félénken magához intette és megkérte, hogy ne nevesse ki.

- Maga nem értheti ezt meg, Miss Kate - mondta siránkozó hangon. - Minden országnak más szokásai vannak. De maga is csak nő és majd eljön az idő, mikor meg fog engem érteni.

- De hiszen felséged tudja, hogy a maharadzsa nem fog eljönni - felelte Kate gyengéd, baráti hangon.

- Igen, tudom, de... de maga mégsem nő, maga egy tündér, aki átjött a vizeken, hogy rajtam és enyéimen segitsen.

Kate meg volt lepve. Az egy üzenet kivételével, amelyet Kunwar maharadzsa hozott számára annakidején, soha egy szó nem árulta el, hogy a királynő félti fia életét. Kate gyakran megkisérelte, hogy erre a tárgyra terelje a beszédet; szeretett volna valamennyire tájékozódni, hogy milyen veszélyről is van szó -, de minden kisérlete hiábavaló volt.

- Nem tudok semmit! - szokta mondani a királyné. E mögött a függöny mögött senki sem tud semmit. Miss Kate, ha a szolgálónőim valamennyien itt feküdnének holtan - kezeivel az ablak rácsán át a kövezett ösvényre mutatott - én soha nem tudnám meg. Amit most mondtam, arról sem tudok. De - tette suttogva hozzá -, de nem lehet bün, ha egy anya egy másik asszony védelmébe helyezi fiát. Ő már elég öreg arra, hogy férfinek tartsa magát és kimenjen a nagyvilágba és még elég fiatal, hogy megcsalják. Ahi! És olyan bölcs, hiszen ezerszerte többet tud, mint én, és ugy beszél angolul, mint egy született angol. Hogy tudjak vigyázni rá én, aki oly keveset tudok és olyan nagyon szeretem. Ezért kérem magát, legyen jó a fiamhoz. Hiszen mondhatnám ezt hangosan is, hiszen felirhatnám ezt a falakra is, ha szükséges! Ez nem bün. De lássa, ha többet mondanék, lábaim alatt a padló felsziná és a szél széjjel hordaná szavaimat a falvak közé. Itt idegen vagyok, - Kuluból jöttem, ezer és ezer mérföldnyi távolságból. Zárt palankinban hoztak engem ide a nász előtt, - egy teljes hónapig ültem a sötétben és ha a szolgálónőim nem mondták volna meg, azt sem tudnám, hogy merre fuj a szél Kulu felé. Mit tehet egy idegen tehén az ő istállóikban! Hadd fogják pártját az istenek!

- De mondja meg legalább nekem, hogy milyen veszélyre gondol?

- Nem gondolok semmire - felelte a királyné mogorván. - Asszonyok nem gondolkodnak. Szeretnek és szenvednek. Elmondtam mindent, amit elmondhatok. Miss Kate, maga is jó volt az én fiamhoz, olyan jók legyenek az Istenek a magáéhoz, amikor eljön az idő és meg fogja tudni, hogy mennyi szeretet fér egy anyaszivbe.

- Ha azt akarja, hogy megvédjem, tudnom kell, hogy mi elől. Igy sötétben tapogatódzom.

- Én is sötétségben élek s a sötétség tele van veszélyekkel.

Tarwin sokat tartózkodott a kastélyban, nemcsak azért, mert azt remélte, hogy ott hall legelőbb hirt Naulahkáról, hanem mert igy ellenőrizhette legjobban Kate-et, védő keze és pisztolya itt voltak legközelebb hozzá.

A szerelmesek sóvárgó tekintetével leste a lány alakját; de nem beszélt szerelméről és Kate hálás volt érte. Tarwin ugy érezte, hogy ujra eljött az idő, amikor régi szerepét kell eljátszania a lány mellett, mint abban az időben, amikor az épülő vasutvonal mentén vizet hordott utána és házimunkáiban segédkezett, a háttérben kellett állnia, vigyáznia rá, de zavarnia nem szabadott.

Kunwar maharadzsával találkozott gyakran a kastélyban. Tarwin fáradhatatlan szivóssággal eszelt ki számára egyre uj és uj játékokat, amikkel távol tarthatja Sitabhai udvarától; de igy is gyakran kisiklott kezei közül a fiu s ilyenkor Tarwinnak követnie kellett őt és vigyáznia, hogy ne történjék bántódása. Valamelyik délután, amelyet nagyrészben azzal töltött el, hogy előbb szép szerével, majd végül erőszakkal magánál tartotta a herceget, Tarwint majd agyonütötte egy tizenkét láb hosszu teak-fából való palló, amely egy javitás alatt levő kapu deszka-állványáról zuhant le közvetlenül Fibby orra előtt. A ló ijedten hátrált vissza az udvarba; a függönyök mögött asszonyi suttogás hallatszott.

Tarwin ingerülten átkozódott a hinduk javithatatlan hanyagsága miatt, majd jól összeszidta a deszkaállványon guggoló munkásokat és tovább lovagolt. Ilyen hanyagsággal a saját munkásainál is találkozott minduntalan, - ugy látszik, ez már a vérében van ennek a népnek. Igy pl. az egyik kulicsapat vezetője, aki már legalább husszor kelt át az Amethen, egy uj gázlót mutatott neki a folyón; de amikor Tarwin megkisérelte az átkelést, futóhomokba süppedt; az amerikai nagynehezen kikászmálódott belőle, de a kulicsapat egy teljes félnapig dolgozott, mig kötelekkel partra tudta vonszolni a szegény Fibbyt. Még egy ideiglenes hidat sem tudtak ugy felütni, hogy a laza pallók között ne akadt volna bele minduntalan Tarwin lovának lába. És különös tehetségük volt rá, hogy a meredek parton bivalyfogatokat guritsanak le, egyenesen Tarwin háta irányába, ha az véletlenül - ami elég ritkán esett meg - ezt a testrészét forditotta feléjük.

Tarwin kezdett bámulatot érezni az angol kormány iránt, amely ezzel az anyaggal dolgozni tud és Lucien Estesnek a bennszülöttekről való melankolikus véleményét is megértette már, mint ahogy Kate részvétét is jobban tudta most méltányolni.

Ez a különös nép most azzal akarta betetőzni őrültségeit, hogy megházasitotta Kunwar maharadzsát. A menyasszony egy hároméves gyermek volt, akit óriási költséggel hozattak le a messzi Kulu-dombokról. Tarwin, mihelyt meghallotta a hirt, elrohant a missziós házba, ahol Kate-et, aki már tudta az ujságot, a legnagyobb felháborodásban találta.

- Ez is rájuk vall - mondta Tarwin -, lakodalmat ülni, amikor arra semmi szükség. - Most, hogy Kate izgatott volt, neki nyugodtnak kellett maradnia. - Neked elég gondod van már Kate, ne törődj vele. Te tulsokat dolgozol és nagyon is sokat kivánsz magadtól. Hiszen tönkretesz ez a tulságos együttérzés!

- Ó nem! - felelte Kate. - Elég erősnek érzem magamat, bármi jöjjön is. Nem szabad kidőlnöm. Gondolj csak erre a házasságra! A maharadzsának nagyobb szüksége lesz rám mint valaha. Ép most mondta nekem, hogy három nap és három éjjel nem szabad aludnia, amialatt a papok imádkoznak fölötte.

- Őrület! Igy talán még gyorsabban megölik, mint Sitabhai. Jóságos atyauristen! Hiszen ez szinte elképzelhetetlen. Beszéljünk valami másról. Nem kaptál ujabb ujságokat az apádtól? Az ilyen históriák még jobban felkeltik az emberben a honvágyat.

Kate átnyujtott neki egy keresztkötés alatt érkezett küldeményt és Tarwin, azonnal elhallgatva belemélyedt a hathetes ujságokba. De, ugy látszik, nem nagy örömet talált bennük. Homloka összeráncolódott.

- Atyauristen, ez igy lehetetlenség! - kiáltotta ingerülten.

- Mi történt?

- Heckler csak ugy dobálódzik a C. C. C.-vel; de milyen ügyefogyottan csinálja! Az ember nem ezt várná Jimtől. Olyan határozottan beszél róla, mintha maga sem hinne benne, mintha bizalmas közléseket kapott volna, hogy nem fog sikerülni a tervünk. Igen, bizonyára igy van. De azért nem lenne szabad ennyire elhagynia magát - már csak Rustlerre való tekintettel sem. Nézzük csak meg az ingatlanforgalmat. Aha, itt van a kutya elásva - kiáltotta izgatottan. - Az árak zuhannak, a G.-utcai telkeket nevetséges árakon kinálják. A fiuk kishitüek lettek. Ugy látszik, feladták a harcot!

Felkelt és idegesen járkált fel és alá a szobában.

- Atyauristen! Ha beszélhetnék velük, ha elmondhatnám nekik!...

- Mit akarsz nekik elmondani, Nick?

Tarwin azonnal visszanyerte önuralmát.

- Azt, hogy én nem vesztettem el a hitemet. Hogy nem szabad engedni!

- De gondolj arra, hogy hátha mégsem épitik meg a vasutat. Mit tudhatsz te itt Indiában ezekről a dolgokról!?

- Gyere vissza Topázba, kislány - orditotta Tarwin. - Gyere vissza Topázba. A C. C. C. fel fog épülni, még ha magamnak kellene is sajátkezüleg lerakni a sineket!

Mindazonáltal a város rossz hangulata meglehetősen izgatta és zavarta Tarwint. A missziós házból hazamenet még az éjszaka sürgönyt küldött Hecklernek, Mrs. Mutrie utján, akinek Denverből kellett azt feladnia Tarwin nevében.

A sürgöny igy szólt:

«Heckler, Topáz. Ne lógasd a fejedet, áldjon meg az Isten! Bizzál a C. C. C.-ben. Bizzatok bennem, legyetek bátrak, Tarwin.»

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Három napon belül Rhatore falai körül egy zölden csillogó sátortábor keletkezett, amelynek utcáit messziről hozott pázsitdarabokkal takarták le, közöttük sebtében elültetett narancsfák virultak, tarkán befestett, fából faragott lámpások álltak a sarkokon, s a közepén egy groteszk formáju, öntöttvasból készült szökőkut. Kunwar maharadzsa házasságára sok előkelő vendég érkezett Rhatoreba, bárók, hercegek, thakurok, akik hatalmas várak és nyomoruságos falvak fölött uralkodtak; összesereglettek észak és dél összes nagyurai és eljöttek a kövér pipacsföldektől tarkálló mewari sikság rajáhi is, a király hübéresei. Mindegyik elhozta magával nagy kiséretét, számtalan embert és lovat.

Egy országban, ahol mindenki, aki tart magára valamit, legalább nyolcszáz évre visszamenőleg hibátlanul ki tudja mutatni családfáját, természetesen igen kényes dolog a rangkérdés; mindenki irigy féltékenységgel leste szomszédja elhelyezkedését a sátortáborban. Hogy a feladatot még megnehezitsék, mindenki magával hozta házi költőjét, akik valamennyien csakhamar összeverekedtek Gokral Seetarun hivatalos énekeseivel. A sátrak mögött végtelen sorokban cölöpök voltak beverve, a lepányvázott, kékes és vöröses foltokkal tarka csődörök szakadatlanul nyeritettek és kapálództak földig érő bársony nyeregtakarójuk alatt; husz különböző államocskának testőrsége pipázott és kártyázott a nyergek között, a maharadzsa által szétosztott ételeken és italokon veszekedve. Vándorló koldusbarátok, akik a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak, sereglettek össze többszáz mérföldnyi körzetből. Tarwin érdeklődve nézegette lazacszinü ruháikat, fekete takaróikat és hamuval beszórt, szennyes, mezitelen testüket, amint félelem nélkül, szikrázó vörös szemekkel vonultak egyik sátortól a másikhoz, hol könyörgésekkel, hol fenyegetésekkel csalva ki az adományokat. A menedékház is egyszeriben megtelt frissen érkezett ügynökök hadseregével. Nem volt ugyan valószinü, hogy őfelsége ezt az időpontot fogja felhasználni, hogy kifizesse adósságait, de uj rendelések nem maradhattak el. A város maga ujonnan be volt festve, fehér és rózsaszin szinekben ragyogott, a főutcákban a tüzijáték céljaira felépitett számtalan bambuszállvány akadályozta a forgalmat. A házak utcai frontja tisztára volt seperve és szépen kimeszelve, a kapuk fölött jázminkoszoruk lógtak, utcai árusok dolgoztak mindenütt izzadva a nyüzsgő tömeg között, édességeket, üveggyöngyöket, olcsó ékszereket, angol tükröket és solymokat kinálva, sulyos terhekkel megrakott tevék himbálództak el a házak között; néha feltüntek a maharadzsa kengyelfutói, ezüst pálcikáikkal helyet teremtve a királyi fogatok részére. Negyven hinta állt az udvartartás rendelkezésére és amig a lovak birták, s amig volt kötél, amellyel összekötözhették a szerszámokat, a király méltóságán alulinak tartotta volna, hogy négy lónál kevesebbet fogasson a kocsik elé. Minthogy ezek a lovak még nagyrészt tanulatlanok voltak és minthogy Rhatore bennszülött ifjusága szive nagy boldogságában már világos nappal is tüzijátékokkal mulatozott, az utcakép meglehetősen mozgalmas volt.

A domb, amelyen a kastély állt, mintha füstölgő vulkánná változott volna át: szakadatlanul ujabb és ujabb főuri vendégek érkeztek, valamennyien megkövetelték a rangjuknak megfelelő ágyulövés-üdvözleteket. Ha az ágyuk egy-egy pillanatra elhallgattak, rikoltó zene hangzott fel azonnal a vörös falakról; itt-ott kinyilt egy kapu, tisztek lovagoltak ki rajtuk, egész ezredükkel a hátuk mögött, a legénység ünnepi diszben pompázott, mint tavasszal a fajdkakasok, frissen olajozott bajszuk harciasan simult a fülük mögé. A királyi elefántok ünnepélyes léptekkel söpörték végig az utakat, sarkig érő, aranyhimzésü, biborvörös bársony takaróikon csillogtak az ezüst hordszékek, harsány trombitaszóval tisztitották meg maguk előtt az utat. Hetven elefántot látott el naponta a király, ami nem volt kis kiadás, minthogy mindegyike naponkint annyi zöld takarmányt fogyasztott el, amennyi a hátán elfért, ezenfelül pedig legalább harminc vagy negyven font lisztet. A lárma és rikoltozás vagy az idegen riválisok jelenléte néha megvaditotta ezeket a szörnyetegeket; ilyenkor sietve leszaggatták róluk a takarót, megkötözték és megláncolták őket és két józanabb társuk kiséretében félmérföldnyire kivezették a városból az Ameth folyóhoz, ahol aztán dühönghettek és ordithattak, ahogy a torkukon kifért. A szomszédos sátorvárosban ilyenkor a lovak kirángatták a cölöpöket és vadul vágtattak fel-alá a sátrak között. Pertab Singh, őfensége testőrségének parancsnoka most elemében volt. A napnak minden órájában alkalmat talált rá, hogy csapatának élén titokzatos rendeltetéssel ide-oda vágtasson a kastély és a hercegek sátrai között. A látogatások és viszontlátogatások két teljes napot vettek igénybe. Mindegyik herceg egész kiséretével ünnepélyesen elhajtatott a kastélyba, félórával később a maharadzsa ezüst kocsijában, tetőtől talpig ékszerekkel teleaggatva, viszonozta a látogatást, mialatt az ágyuk ünnepélyesen közölték az eseményt a kővárossal és a sátorvárossal. Szinte hajnalig tartott megszakitás nélkül a zene-bona; éjszakánkint vándorzenészek, énekesek, mesemondók, táncosnők, dijbirkózók jártak sátorról sátorra szerencsét próbálni. S ha végre elült a világi zaj, a város templomaiból kihallatszott a kagylók fülsiketitő csikorgása - és Katenek ugy rémlett, mintha Kunwar maharadzsa jajveszékelne a falak mögül, ahol végeláthatatlan imádkozásokkal és tisztulási szertartásokkal készitették elő a kis fiut közeli házasságára. Kate nem tudott most a herceg közelébe férkőzni, mint ahogy Tarwin is hiába kereste a királyt. Valahányszor kihallgatásra jelentkezett, azzal utasitották el, hogy «a papokkal van». Tarwin elátkozta Rhatore összes papjait, válogatott pokolba kivánva a fakirokat is, akik pillanatonkint az utjába kerültek.

- Adná az Isten, hogy már vége lenne ennek az őrületnek! - mondta magában. - Nincs még egy évszázadom Rhatore számára.

Közel egy hétig tartó szakadatlan zenebona és égető napfény után, amely megsüketitette és megvakitotta Tarwint, az uton, amelyen Kate érkezett a városba, két kocsi futott be öt angol férfiból és három angol nőből álló rakományával. Az ujonnan érkezettek közönyös tekintettel vándoroltak végig a városon, látható rokonszenvvel teljesitve hivatalos kötelességüket, amely arra kényszeritette őket, hogy jelenlétükkel jóváhagyjanak egy bünt, amelyről - ha már nem tudták megakadályozni -, legszivesebben nem vettek volna tudomást.

A főkormányzó kiküldötte - az alkirály hivatalos rajputanai követe -, röviddel ezelőtt annak a reményének adott kifejezést a maharadzsa előtt, hogy civilizált uralkodóhoz illően szakitani fog a gyermekházasságok barbár szokásaival és el fogja rendelni, hogy fiát az elkövetkező 10 év alatt nem szabad megházasitani. A király az ősrégi szokásra és a papság befolyására hivatkozva, megtagadta a kérést, egyidejüleg nagylelkü pénzadományt küldött az amugy is gazdag kalkuttai nőikórháznak, hogy igy édesitse meg valamennyire a visszautasitás keserüségét.

Ami Tarwint illeti, nem tudta megérteni, hogy a világnak bármilyen kormánya hogy nézheti nyugodt szemmel ezt az istenkáromló komédiát, melyet két tehetetlen gyermekkel játszanak el. Épp most mutatták be a főkormányzó kiküldöttjének, aki égett a vágytól, hogy közelebbi részleteket tudjon meg az Ameth szabályozási munkálatairól. De Tarwin ugy találta, hogy ez az érdeklődés most, amikor épp oly kevéssé haladt előre az Amethtel, mint amilyen eredménytelenek voltak a Naulahka utáni kutatásai, személyes sértés számba megy; szükszavuan válaszolt a követnek, ezzel szemben kérdésekkel árasztva őt el a herceg házasságát illetően. Miután ez elmagyarázta neki, hogy a házasság politikai szükségszerüség, Tarwin nem tudott ellentállni annak a kényszernek, hogy elmondja az efajta politikai szükségszerüségekről való véleményét, aminek következtében a hivatalnok láthatóan elhidegült, hirtelen támadt érdeklődéssel alaposan szemügyre véve a faragatlan amerikait. Bucsujuk nem volt valami szivélyes.

A társaság többi tagjával jobban megfért. A követ felesége, egy barna, magas növésü hölgy, akinek családja egyike volt azoknak, akik a Keletindiai Társaság fennállása óta elsőknek vettek részt India kormányzásában, ünnepélyesen meglátogatta Kate kórházát. Minthogy nem hivatalos kiküldetésben járt és minthogy asszony volt, nem titkolt szimpátiát érzett a szomoru szemü kis amerikai leány iránt, aki oly kevés szót vesztegetett munkájáról. Ez elég ok volt Tarwinnak arra, hogy az elkövetkező napokban a résztvevő hölgy mulattatásának és felviditásának szentelje idejét. Különös egy ember ez az amerikai - mondta ez -, de ugylátszik, minden amerikainak van valami bolondériája, bármilyen okosak is egyébként!

Tarwin, aki a nagy zenebona közepette sem feledkezett meg arról, hogy topázi polgár, sokat beszélt az áldott városról, a nagy praeri közepén, amelyen oly véghetetlen szeretettel csüngött. "A varázsváros" - igy hivta Tarwin Topázt, nem riadva vissza attól az állitástól sem, hogy egész Nyugat-Amerikában ez Topáznak becéző neve. A követ feleségét mulattatta Tarwin lelkesedése. Ujság volt számára mindaz, amiről beszélt - telekértékesitési társaságok, iparkamarák, telekspekulációk, vasutépités - és Tarwin csakhamar sikerrel terelte a beszélgetést arra a pontra, amely őt egyedül érdekelte. Hidegvérüen megkérdezte a hölgytől, hogy hallott-e a Naulahkáról, hogy látta-e valaha?

Nem, soha nem hallott róla. Egész érdeklődését most egyetlenegy gondolat kötötte le - az, hogy tavasszal hazamegy. «Hazája» egy kis ház volt Surbitonban, a Kristálypalota közelében, ahol hároméves kisfia várta. Az angol társaság többi tagja is láthatóan kevés érdeklődést tanusitott Rajputana iránt, még kevesebbet a Naulahka iránt. Tarwin csak keresztkérdések utján tudta meg, hogy ezek az emberek munkaéveik legnagyobb részét ebben az országban töltötték el; ugy beszéltek róla, mint a cigányok beszélnek egy helységről az országut szélén, közvetlenül mielőtt befogják lovaikat, hogy a szomszédos helységbe vonuljanak. Igen, az utak rosszak, porosak és melegek; valamennyien abban bizakodtak, hogy rövidesen nyugalomba vonulhatnak. Ez a házasság csak egy ujabb incidens volt utjukban, szerettek volna mielőbb tulesni rajta. A társaság egyik tagja nem titkolta el Tarwin előtt, hogy irigyli őt, amiért friss szemmel tudja még látni Indiát és hisz abban, hogy ebben az országban csalódásokon kivül mást is arathat az ember.

Eljött az ünnepségek utolsó napja - még nagyobb lármával, több ágyulövéssel, több tüzijátékkal, lódobogással és elefánttrombitálással és zenekarokkal, amelyek megkisérelték, hogy eljátsszák a «God Save the Queen»-t. Este Kunwar maharadzsának részt kellett vennie egy banketten (az indiai nászokon nem mutatják meg és nem is emlitik a menyasszonyt), amelyen a kormánykiküldöttnek fel kellett őt köszöntenie. A király szép angol nyelven akart válaszolni, a beszédet egy udvari irnok irta meg számára.

Tarwin komolyan kételkedni kezdett abban, hogy valaha is élve viszont fogja látni a herceget. Közvetlenül a bankett előtt belovagolt az emberektől nyüzsgő városba, hogy nyomára akadhasson. Alkonyodott már, fáklyák lobogtak a házak között. A sivatag vad bennszülöttei, akik még soha nem láttak fehér embert, kantárszáránál fogva megállitották lovát, kiváncsian megnézegették, majd dörmögve tovább engedték. A sokszinü turbánok ugy ragyogtak a fáklyafényben, mint egy eltört nyaklánc széthullott ékkövei, a fehér háztetőkön sürü sorokban ültek a lefátyolozott arcu asszonyok. Tarwin megtudta, hogy Kunwar maharadzsa egy félóra mulva meg fog jelenni a királyi templom küszöbén, hogy onnét az ünnepi diszbe öltözött elefántmenet élén bevonuljon a bankett-sátorba.

Tarwin lépésről-lépésre küzdötte ki magának a sürü tömegben a templomlépcsőkhöz vezető utat. Csak annyit akart megtudni, hogy a gyermek egészséges-e; látni akarta, amint kilép a templomból. Amint most körülnézett a tömegben, megállapitotta, hogy ő az egyetlen fehér ember a városban; sajnálkozással vegyes részvéttel gondolt uj angol ismerőseire, akik nem tartották érdemesnek, hogy megtekintsék az elkövetkező vad jeleneteket.

A templom kapui még zárva voltak; a fáklyafényben fel-fel csillantak ezüst- és elefántcsont faragásai. Az elefántok valahol a közelben táborozhattak; Tarwin hallotta vad prüszkölésüket, hébe-korba egy-egy éles üvöltés szakitotta meg a tömeg moraját. Egy kis csapat porlepte lovas, kimerülten a napimunkától, utat próbált nyitni a templom előtt, de akár egy szivárványt akartak volna kettévágni! A háztetőkről az asszonyok virágokat, édességeket és festett rizst dobáltak a tömeg közé, mialatt a facéran maradt vándorénekesek, akiket még eddig senki sem fogadott fel szolgálatába, dicshimnuszokat zengtek a király, Kunwar maharadzsa, az alkirály, a kormánykiküldött, Nolan őrnagy vagy bárki más tiszteletére, akitől el lehetett várni, hogy meg fogja jutalmazni fáradozásukat. Egyikük, felismerve Tarwint, az ő tiszteletére kezdett énekelni. Messzi országból jött a fehér férfi - igy szólt az ének -, hogy megszabályozzon egy féktelen folyót és arannyal töltse meg a nép zsebeit; lépése, mint a dromedár lépése tavasszal, tekintete félelmetes, mint az elefánt tekintete és varázsa oly hatalmas, hogy Rhatore minden asszonyát megbabonázza, ha végiglovagol a városon. E költemény szerény szerzőjét is leirhatatlan nagylelküséggel fogja megajándékozni; neve és hire fenn fog állni, amig Gokral Seetarun állama és királyainak disze, a Naulahka el nem tünik a föld szinéről.

Most fülszaggató kavicscsikorgás közepette hirtelen felnyilt a templom kapuja s az orditó tömeg tiszteletteljesen elhallgatott. Tarwin megfogta lova gyeplőjét s izgatottan előrehajolt. A templom nyitott kapui szurokfekete sötétséget kereteztek be; a szerzetesek üvöltését dobpergetés kisérte. A templomból kitörő erős tömjénszag majd megfullasztotta Tarwint, a tömeg pedig teljesen elhallgatott.

A következő pillanatban Kunwar maharadzsa váratlanul megjelent a templom küszöbén és kezét kardja markolatára támasztva, megállt a fáklyafényben. Arca a turbán alatt, amelyről gyémántfüggők lógtak le egy smaragd csatt alól, teljesen szürke volt. A szemeit kék karikák vették körül, száját félig nyitva tartotta; de a részvétet, amit Tarwin érzett a megkinzott gyermek iránt, egyszeriben felváltotta a meglepetés erős szivdobogása: a maharadzsa mellén, az aranyruha fölött, ott feküdt a Naulahka.

Semmi szükség sem volt rá, hogy megkérdezze, hogy ez-e az igazi? Nem Tarwin volt az, aki meglátta a nyakéket, a nyakék vetette rá nagy szikrázó szemeit. Sötétpirosan meredtek rá a rubinok, méregzölden a smaragdok, hidegen a kék zafirok, fehér tüzzel a gyémántok. De mindezt a fényt tulragyogta egy kő, amely a nagy zöld smaragd fölött függött - a fekete gyémánt, fekete mint a pokol tava és tüzes mint a kárhozat.

Mintegy lángoló átok feküdte meg a nyakék a herceg vállait. Fényével tulragyogta India csillagait, sárga zavaros foltokká homályositotta a fáklyák fényét, magába szivta az aranyruha minden csillogását.

Tarwinnak nem volt ideje rá, hogy gondolkodjék, elbámészkodjék vagy felbecsülje értékét. A kagylók hirtelen ujra megszólaltak, Kunwar maharadzsa visszalépett a templom sötétjébe, mögötte becsukódtak a kapuk.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Tarwin lángoló arccal, kiszáradt torokkal érkezett a bankett-sátorba. Látta a Naulahkát! A Naulahka valóság volt, nem mitosz! Meg fogja szerezni, haza fogja magával vinni, Mrs. Mutrie szépen ivelt nyakára aggatja, felragyog majd az asszony csábitó nevetése és a C. C. C. felépül Topázban! Ime, ő városának megmentője lesz; a legények lelkesen kifogják kocsija elől a lovakat, diadalmenetben végigviszik a Pennsylvania-uton és jövőre már négyzetcentiméterenként fogják árulni Topázban a telkeket.

Ezért érdemes volt akármeddig is várnia, akár száz folyót is szabályoznia, évszázadokig játszani pachisit és tizezer mérföldeket tennie bivalyfogaton. Amikor a banketten Kunwar maharadzsa egészségére üritette poharát, ujra megesküdött, hogy addig nem nyugszik, amig el nem éri célját és még ha az egész nyarat is itt kell töltenie. Önbizalma az utolsó időben többször megrendült; de most, hogy meglátta a zsákmányt, ugy tünt fel neki, mintha máris a kezei között lenne - ugyanugy, mint ahogy Topázban azt hitte, hogy Kate -, azért mert ő szereti - az övé.

Másnap reggel azzal a zavaros tudattal ébredt fel, hogy nagy események küszöbén áll; később azonban, a hideg fürdőben, kétségek kezdtek benne felülkerekedni és már nem értette meg az előző este diadalmámorát. Igaz, hogy látta a Naulahkát. De a templomajtók ujra elnyelték a viziót. Már szinte kételkedni kezdett benne, hogy vajjon valóság volt-e egyáltalában a templom és a nyaklánc. Ily izgatott gondolatok között kelt utra a város felé, de csakhamar megnyugodott. S mihelyt megnyugodott, már tudta is, hogy mi a teendője. Minthogy egyszer már meglátta a Naulahkát, most nem volt szabad többé szem elől tévesztenie. A nyakék a templomban tünt el, a templomba kellett tehát mennie.

Kiégett fáklyák, széttaposott virágok hevertek a kiöntött olaj pocsolyái között a lépcsőkön s a belső udvarban jázminkoszoruk lógtak le hervadtan a fekete kőből faragott bikák kövér vállairól. Tarwin levette fejéről fehér parafasisakját - nagy forróság volt, dacára annak, hogy alig két órával ezelőtt kelt fel a nap - magas homlokáról kisimitotta ritkás haját és szemügyre vette az ünnepély hervadt maradékait. A város még mélyen aludt. A templom kapui tárva-nyitva voltak; senki sem akadályozta meg benne, hogy felmenjen a lépcsőkön és belépjen a szentély belsejébe.

Az Iswara-bálvány formátlan négyfejü szobra, mely az épület közepén állt, fekete és szennyes volt a tömjénfüsttől és az olvasztott vajtól. Tarwin kiváncsian nézegette, félig-meddig abban a reményben, hogy a Naulahka ott fog függni a négy nyak valamelyikén. Mögötte, a templom sötétjében, még több más istenség többfejü, sokkaru szobra állt, felemelt kezekkel, vigyorgó ábrázatokkal és kinyujtott nyelvekkel. Áldozati szertartások maradékai hevertek körülöttük; a félhomály dacára, Tarwin meglátta, hogy az egyiknek térde fekete a rászáradt vértől. A templom felül sötét hindu kupolában végződött, amelynek falai alatt suhogva röpködtek a denevérek.

Tarwin, fejebubján a parafasisakkal, kezeit zsebeibe mélyesztve, halkan fütyürészve, gondosan szemügyre vette a templom belsejét. Már egy hónapja volt Indiában, de még eddig nem tudott bekerülni templomba. Ujra meg kellett állapitania, mennyire idegenek számára e nép szokásai, tradiciói, élete, mennyire különbözik mindattól, amit ő jónak és helyesnek hisz; szörnyen bosszantotta az a tudat, hogy ez undoritó bálványok szolgáinak a hatalmában van az a nyaklánc, amelynek birtokától függ a civilizált és keresztényi Topáz sorsa.

Tarwin tudta, hogyha rajtakapják, habozás nélkül kiutasitják a templomból; tehát sietve folytatta vizsgálódását. A bennszülöttek hanyagságában bizva, félig-meddig azt remélte, hogy a Naulahka valamelyik sarokban fog heverni, mint a nők ékszerei toalett-asztalukon, ha előző éjjel későn jöttek haza a bálból. Jól megnézett tehát minden egyes szobrot, mialatt a denevérek zavartalanul röpdöstek feje felett. Majd visszatért a templom közepébe és kezeit zsebeibe süllyesztve, ujra Iswara isten bálványa elé állt.

Egyszerre csak ugy rémlett neki, mintha a testsulya, ámbár a padló tökéletesen sík volt alatta, kizárólag a lábujjain nyugodna s hogy visszanyerje egyensulyát, néhány lépést hátrált. A kőlap, amelyen még az imént állt, lassan megfordult, mint ahogyan a teknősbéka fordul meg lassan a csendes tóban s egy fekete lyuk nyilt tátongva a márványpadozatban. A következő pillanatban a kőlap ujra a helyére fordult. Tarwin homlokát hideg verejték verte ki. Ha most kezébe kerül a Naulahka, dühében széttapossa. Gyorsan kilépett a tiszta forró napfénybe, saját isteneinek ajánlva ezt az átkozott országot; rosszabbat már nem kivánhatott neki.

Alighogy Tarwin hátatforditott a templomnak, egy hindu pap bujt elő fölfedezhetetlen rejtekéből és mosolyogva nézett a távozó után.

Az amerikai, aki heves szükségét érezte annak, hogy megujitsa a józan világgal való kapcsolatait, a missziós-házba ment és meghivta saját magát ebédre. Az Estes-házaspár szándékosan távolmaradt a lakodalmi ünnepségektől, de érdeklődve hallgatta Tarwin leirását. Kate is tagadhatatlanul örült a látogatásnak. Szent harag dult lelkében: Dhunpat Rai s a kórház egész személyzete egyszerüen megszöktek s három nap óta nem mutatkoztak a kórházban. Az egész munkát neki kellett elvégeznie, neki és a sivatagból jött asszonynak, aki "gyógyithatatlanul őrült" férjét ápolta. Kate nagyon ki volt merülve, ezenfelül pedig erősen nyugtalankodott a kis herceg sorsa fölött. Amikor ebéd után Tarwinnal együtt kimentek a verandára, a lány keservesen elpanaszkodott neki.

- Biztosan tudom, hogy most feltétlen nyugalomra van szüksége - mondta s könnyek szöktek szemébe. - Tegnap este a kastélyban voltam, vacsora után hozzám jött s egy félóráig sirt az ölemben. Szegény kis gyermek, ez kegyetlenség!

- Hiszen ma egész nap kipihenheti magát. Ne nyugtalankodj Kate!

- Nem, ma hazaviszik a menyasszonyt és neki el kell kisérnie őt - nem tudom meddig és ebben a melegben! Szinte elképzelhetetlen! Neked nem fáj a fejed a naptól? Én néha gondolok rád s nem tudom elképzelni, hogy hogy birod ki a forróságot, amint ott ülsz a gátjaidon.

- Sok mindent birok ki, ha rólad van szó, kislány! - felelte Tarwin, mélyen a szemébe nézve a lánynak.

- Hogyan, Nick? Azt a gátat nem nekem épited!

- Majd megtudod, ha elég soká élsz! - felelte Tarwin. Nem szeretett a saját munkájáról beszélni; megnyugtatóbb volt számára, ha Kunwar maharadzsáról értekezhetett.

A következő napokban meglehetős tervtelenül ődöngött a templom szomszédságában; a belsejébe nem mert többé behatolni, de szem előtt akarta tartani a helyet, ahol először és talán utoljára látta meg a Naulahkát. Pillanatnyilag semmi mód nem volt rá, hogy beszédbe ereszkedhessék azzal az egyetlenegy élőlénnyel, aki - a király kivételével - tényleg kezei között tartotta a nyakéket. Félőrülten a türelmetlenségtől várta Kunwar maharadzsa visszatértét. Sokat remélt ettől a viszontlátástól; közben azonban - hogy türelmetlenségét csillapitsa - gyakran felkereste Kate-et a kórházban. Az áruló Dhunpat Rai és személyzete már ujra visszatértek, de a kórház tele volt távoli vidékekről jött vendégekkel - többnyire a király vágtató fogatai okozta csonttörésekről volt szó, egy-két esetben pedig - ami Kate praxisában eddig elő nem fordult - vándorlegényekről, akiket barátkozás ürügye alatt kábitószerekkel elaltattak, pénzüket elrabolták és őket ott hagyták az országuton.

Tarwin, amint kutatva végignézett a tökéletesen rendben tartott férfiosztályon, be kellett hogy vallja magának, hogy Kate jobban dolgozott Rhatoreban, mint ő. Neki ez a munka nem volt ürügy, amellyel más, kevésbé tiszta szándékokat takart s az a nagy előnye volt vele szemben, hogy pontosan tudta, hogy mit akar. A cél, amely felé törekedett, nem tünt el egyetlenegy röpke felcsillanás után, nem volt prédája titokzatos papi maffiáknak, vagy egy hozzáférhetetlen államhatalomnak; nem volt elrejtve áruló templomokban, nem akasztották elérhetetlen hercegek nyakába.

Egy reggel, mielőtt még kilovagolt volna a folyamhoz, Tarwin levelet kapott Katetől a menedékházba. A leány nyomatékkal kérte, hogy a lehető leggyorsabban jöjjön el a kórházba. Tarwin agyában egy pillanatra képtelen gondolatok villantak fel. De keserü nevetéssel csakhamar elüzte őket, szivarra gyujtott és engedelmeskedett a parancsnak.

Kate a lépcsőkön várta és gyorsan a patikába vezette.

Kezét a karjára tette.

- Van valami fogalmad arról, hogy a kendermérgezésnek mik a szimptomái? - kérdezte.

Tarwin megragadta a leány kezét és vadul az arcába meredt. - Miért? Miért? Ki merészel...

Kate idegesen nevetett. - Nem, nem! Nem rólam van szó... ő...

- Kicsoda?

- A maharadzsa - a herceg. Most már biztos vagyok a dolgomban!

Sietve elmondta Tarwinnak, hogy reggel a missziósház elé vágtatott teljes kisérettel a királyi fogat, amelyből egy diszesen felcicomázott bennszülött kiemelte Kunwar maharadzsa élettelen kis testét. Kate kezdetben azt hitte, hogy a lakodalmi ünnepségek okozta végkimerülés provokálta a rohamot, de a fiu csakhamar felébredt, elkékült ajkakkal és merev szemekkel és olyan görcsök lepték el, hogy Kate szinte kétségbeesett. Végül, nyilván a kimerüléstől, mély álomba merült, ugyhogy Mrs. Estes gondjaira hagyhatta egy órára. Kate hozzátette még, hogy Mrs. Estes véleménye szerint csak a herceg régi bajának felujulásáról van szó, az asszony kétszer is látta őt ebben az állapotában, mielőtt még Kate Rhatoreba érkezett.

- Most azonban nézz ide! - mondta Kate s Tarwin kezei közé nyomta a kórházi naplót, amelyben pontosan, összes szimptomáival le volt irva annak a két férfinek az esete, akiket a mult héten kendermérgezéssel a kórházba hoztak.

- Ezek az emberek - mondta Kate - édességeket vettek egy csapat vándorcigánytól s addig nem ébredtek fel, amig ezek minden pénzüktől meg nem fosztották őket. Olvasd el magad a kórtörténetet!

Tarwin ajkát harapdálva elolvasta. Majd kutatva nézett Katera.

- Igen! - monda jelentőségteljesen bólintva. - Igen. Sitabhai?

- Ki másnak lenne bátorsága? - felelte Kate szenvedélyesen.

- Tudom, tudom! De hogy lehet az utjába állni, hogy lehet megakadályozni!

- Mondd meg a maharadzsának! - felelte Kate határozott hangon.

Tarwin megfogta a kezét. - Rendben van, meg fogom kisérleni. De tudod, hogy a legkisebb bizonyitékom sincs ellene.

- Nem baj! Gondolj a gyermekre és próbáld meg. Nekem most vissza kell mennem hozzá.

Hallgatagon visszalovagoltak a missziósházba. Tarwin annyira bosszankodott azon, hogy Kate bele van keverve ezekbe az aljas üzletekbe, hogy dühe szinte a leány ellen fordult, de amikor meglátta Kunwar maharadzsát, minden harag elpárolgott lelkéből. A gyermek a missziósháznak egy belső szobájában feküdt az ágyban és oly gyenge volt, hogy még csak a fejét sem tudta megforditani.

Amikor Kate és Tarwin beléptek a szobába Mrs. Estes ép orvosságot adott a fiunak, majd felkelt és magukra hagyta őket. A herceg testét csak egy vékony muszlin-ing takarta, de kardja és drágakődiszitette öve a lábainál feküdt.

- Szálám, Tarwin sahib! - mormogta alig hallható hangon. - Nagyon sajnálom, hogy beteg voltam.

Tarwin gyengéden föléje hajolt. - Nem kell most beszélned, kis fiam!

- Nem baj, most már jól vagyok - felelte a fiu. - Most már nemsokára ujra kilovagolhatunk együtt.

- Nagyon beteg voltál, kis legény?

- Nem tudom megmondani. Minden sötét körülöttem. A kastélyban voltam... a táncosnőkkel nevetgéltem, azután elestem. Másra nem emlékszem, amig ide nem hoztak.

Mohón lenyelte a hüsitő italt, amit Kate a szájába öntött, majd visszaesett a párnák közé, mig viaszsárga kezével kardját tapogatta. Kate a földön térdepelt mellette, karját a vánkosok alá dugva, hogy megtámassza a gyermek fejét és Tarwin csak most látta be, hogy eddig még mindig nem tudta eléggé méltányolni, mennyi titkos szépséget rejtenek Kate jóságos, okos, kemény vonásai. Leányosan szigoru alakja most puha vonalakba ömlött, erélyes szája meg-megremegett, szemeiben olyan fény csillogott, amilyent Tarwin még nem látott eddig.

- Gyere a másik oldalra, igy! - mondta a gyermek, a bennszülöttek jellegzetes kézmozdulatával a vékony ujjaknak többszöri kinyujtásával, majd behuzásával támasztva alá kivánságát. Tarwin szófogadóan letérdepelt az ágy másik oldalára. - Most király vagyok és ti vagytok az udvarom!

Kate dallamosan felnevetett, boldog volt, hogy a fiu látszólag ily gyorsan rendbejön. Tarwin a vánkosok alá dugta karját, megtalálta Kate kezét és megfogta.

Az ajtófüggöny halkan felemelkedett. Mrs. Estes nézett be egy pillanatra, de amit látott gyors visszavonulásra késztette. Nem csodálkozott egy csöppet sem, hiszen már Tarwin első látogatásakor is megvolt a véleménye a dologról.

A gyermek szemei most ujra zavarosak lettek. Kate ki akarta karját huzni a vánkos alól, hogy ujra megitassa.

- Nem, maradj igy! - mondta parancsoló hangon, majd hindu nyelven dadogva folytatta. - Azok, akik a királyt szolgálják, el fogják nyerni jutalmukat. Falvakat kapnak ajándékba, adómentesen... Három, öt falut... Sunjaint, Amethet és Gungrat. Irják fel, hogy ez őket megilleti... ha megházasodnak. Házasodjanak meg és legyenek mindig körülöttem, Miss Kate és Tarwin szahib!

Tarwin nem értette meg, hogy Kate keze miért huzódik ki hirtelen az övéből, ő nem értette olyan jól az itteni nyelvjárást.

- Már megint félrebeszél - suttogta Kate. - Szegény, szegény gyermek!

Tarwin ajkába harapott és magában elátkozta Sitabhait. Kate a herceg homlokáról letörölte a verejtéket, majd megtámasztotta a kis fejet, amely szünet nélkül dobálódzott jobbra-balra. Tarwin megfogta a gyermek kezeit, melynek vékony ujjai görcsösen kapaszkodtak az övéibe, lesoványodott testecskéjét görcsökben rázta a méreg.

Néhány percig a gyermek vadul hánykolódott, különböző istenek neveit kiáltozva, kardja után kapkodva és képzelt testőrségének megparancsolva, hogy ezeket a fehér kutyákat akasszák fel a kastély kapuja elé és füstöljék őket halálra.

Azután elmult a krizis, halkan mormogott maga elé és anyját hivta.

Vizió rajzolódott Tarwin lelkiszemei elé: egy kis gyermeksirnak az emléke, amelyet messzi, messzi sikon ástak, közel a folyóparthoz, a topázi temetőben. Ott temették el Heckler első gyermekét, kis fenyőfakoporsójában. Kate a sir mellett állva egy ujj hosszuságu fenyődeszkára felirta a kisleány nevét, akinek ez volt a sirköve.

- Nem, nem, nem! - rikácsolta a maharadzsa. - Én az igazat mondom. Ó, én olyan fáradt voltam azután, hogy a templomban táncoltunk, ép csak hogy átmentem az udvaron... Egy uj táncosnő volt ott, Lucknow-ből, elénekelte nekem a «mundorei zöld bokor» dalát... Igen! De csak egy csöpp mandulasajtot! Tudod nagyon éhes voltam, csak egy csöpp mandulasajtot ettem, anyám! Miért ne enném meg, ha kedvem van rá, anyám? Utcaseprő fia vagyok-e, vagy pedig királyfi? Emeljetek fel! Emeljetek fel! A fejem nagyon forró belül. Hangosabban... Hangosabban, nem értem. Katehez visznek? Ő meggyógyit engem. Mit üzentél neki?

A gyermek kétségbeesetten tördelte kezeit.

- Az üzenet! Az üzenet! Elfelejtettem az üzenetet! Senki Rhatoreban ugy nem beszél angolul, mint én. De elfelejtettem az üzenetet... Igen anyám, amig sirni nem kezd. Addig kell elismételnem, amig sirni nem kezd... Nem fogom elfelejteni. Hiszen a multkor sem felejtettem el. Har istenére mondom, elfelejtettem az üzenetet!

Keservesen sirni kezdett.

Kate, aki már annyi betegágynál virrasztott, nyugodt és erős maradt, halk, megnyugtató hangon beszélt hozzá, lázcsillapitó italt öntött szájába, nyugodt biztonsággal, zavartalanul végezte el dolgát. Tarwint ezzel szemben mélyen megrázta a beteg gyermek gyötrődése, amelyet tehetetlenül kellett néznie.

Kunwar maharadzsa hosszan felsóhajtott, majd felhuzta szemöldökeit.

- Mahadeo ki jai! - kiáltotta. - Most ujra visszatért. Egy cigányasszony tette, egy cigányasszony tette... Ezt kell ismételgetnem előtte, amig sirni nem kezd!

Kate felegyenesedett, vad pillantást vetett Tarwinra. Ez visszanézett rá és fejével igent intett; kiment a szobából, szeméből gyorsan kitörölve a könnyeket.

 

TIZENHATODIK FEJEZET.

- A maharadzsát akarom látni.

- A maharadzsával nem lehet beszélni.

- Akkor megvárom, amig jön.

- Egész nap nem fog jönni.

- Akkor egész nap fogom várni.

Tarwin kényelmesen visszaült nyergébe s az udvar közepére vezette lovát, arra a helyre, ahol együtt szoktak üldögélni a maharadzsával.

A galambok elaludtak a napfényben, a kis szökőkut magában beszélgetett, mint ahogy a galamb turbékol, mielőtt fészkébe száll. A fehér márványpadozat tüzelt, mint az izzó vas, forró levegőhullámok verődtek vissza a zöldrácsos falakról. A kapuőr ujra beburkolódzott vásznaiba és elaludt vele együtt, mintha az egész világ elaludt volna, lélegzetelállitó csendben, melynél csak a hőség volt nagyobb. Tarwin lova kantárába harapott, a vas csörgése visszhangzott az udvar falairól, mig a lovas egy selyemkendőt csavart nyaka köré, hogy valamennyire megóvja magát a napsugarak szurásaitól, szándékosan nem kereste fel a kapuboltozat árnyékát, hogy a maharadzsa megértse, hogy sürgős beszélnivalója van vele.

Néhány perc mulva különös nesz zavarta meg a nagy csendet. Mintha szél zizegtetné meg ősszel a buzaföldeket! A zöld ablaktáblák mögül támadt a zaj, melynek hallatára Tarwin gépiesen feszesebben ült fel nyergében. A lárma megnőtt, majd ujra elhalkult, végül állandó mormogásba fulva, amelyre az ember akarata ellenére is felfigyelt. Ilyen mormogás jelzi álomban az áradó viz közeledtét, amely elől az alvó nem tud elmenekülni, csak rekedt suttogásban beszéli ki félelmét. A mormogással együtt jázmin- és mosusz-illatok áradtak ki az udvarba. Tarwin már jól ismerte őket.

A kastély felébredt délutáni álmából és a magányos lovas felé nyitotta ki száz szemét. Tarwin érezte arcán a tekinteteket, amelyeket nem láthatott, düh töltötte el lelkét, amint mozdulatlanul ült a napfényben, mig Fibby farkával a legyek után csapkodott. Valaki diszkréten aprót ásitott az ablaktáblák mögött. Bármilyen udvarias is volt ez az ásitás, Tarwin személyes sértésnek vette, elhatározta, hogy nem mozdul el helyéről, amig ő, vagy lova le nem esnek a lábukról. Lépésről-lépésre haladt lefelé a nap, mig végre a nyugati fal forró árnyéka el nem boritotta Tarwint.

Tompa zümmögés hallatszott most a palotából, amelyet tisztán meg lehetett különböztetni az eddigi suttogástól. Egy kis, elefántcsont faragásokkal diszitett ajtó nyilt ki és a maharadzsa kigurult az udvarba. Lompos, csunya háziruha lógott le testéről, fején ferdén ült sáfránysárga turbánja, amelyről részegen lobogott a smaragdzöld hosszu toll. Szemei vörösek voltak az ópiumtól, cammogva, tántorogva járt, mint a medvék, ha egy átdézsmált éjszaka után a mákföldeken éri el őket a hajnal.

Tarwin arca elsötétült erre a látványra és a maharadzsa, észrevéve a méltatlankodó tekintetet, intett kisérőinek, hogy maradjanak hátra.

- Sokáig várt rám, Tarwin szahib? - kérdezte rekedten, kegyes arckifejezéssel. - Tudja, hogy ebben az órában nem fogadok senkit. Nem is jelentették nekem, hogy maga itt van.

- Várhatok - felelte Tarwin nyugodtan.

A király leült a repedezett karosszékbe, amely recsegett a hőségtől és gyanakodva nézett Tarwinra.

- Elég fegyencet kapott a munkájához? Hát akkor miért nincs a folyónál? Miért zavar itt engem? Istenemre mondom, hát még egy királynak sem lehet nyugta a maga fajtáju emberektől?

Tarwin ellenkezés nélkül fogadta e kitörést.

- Kunwar maharadzsa miatt jöttem - mondta nyugodtan.

- Mi van vele? - kérdezte a maharadzsa gyorsan. - Én... több napja nem láttam.

- Miért nem? - kérdezte Tarwin éles hangon.

- Állami ügyek... sürgős politikai elfoglaltság - dörmögte a király, kitérve Tarwin fenyegető tekintete elől. - Miért kell nekem mindennel törődnöm, amikor tudom, hogy a fiamnak nem történhetik baja?

- Azt hiszi?

- Hát mi baja történhetnék? - kérdezte a király békülékeny, szinte már siránkozó hangon. - Hiszen maga is megigérte nekem, hogy igaz barátja lesz neki, Tarwin szahib! Az azon a napon történt, amikor olyan jól megülte a lovat és farkasszemet nézett egész testőrségemmel. Sohasem láttam még embert jobban lovagolni és ezért tudom, hogy megbizhatok magában. Igyunk egyet!

Intett a kiséretének. Az egyik szolga ezüstserleget huzott ki bő köpenye alól. A likőrnek olyan erős szaga volt, hogy Tarwinnak, aki pedig megszokta az erős italokat, könnyek szöktek a szemébe. Egy másik szolga pezsgősüveggel szolgált, nagy gyakorlatra valló gyorsasággal kinyitotta s megtöltötte a habzó itallal a serleget.

A maharadzsa felhajtotta az italt, szakálláról letörölte a habot, majd mentegetőzve Tarwin felé fordult.

- A kormánymegbizottaknak ezt nem kell látniok - mondta -, de maga, Tarwin szahib, igaz barátja az államnak, maga láthatja. Töltessek magának is egy pohárral?

- Köszönöm. Nem azért jöttem, hogy igyak, hanem hogy megmondjam, hogy a herceg igen beteg volt.

- Azt mondták nekem, hogy egy kissé lázas - felelte a király, hátrahajolva székében. - De ugy tudom, Miss Sheriffnél van, aki meg fogja gyógyitani. Csak egy kis láz, Tarwin szahib! Igyék az egészségemre!

- Egy kis pokoltüz, felség! Nem érti, hogy mit mondok? A kisfiut megmérgezték!

- Annak nyilván az angol orvosságok az okai - mondta a maharadzsa, ostobán mosolyogva. - Egyszer én is nagyon beteg lettem tőlük, azóta mindig csak a hazai szereket használom. Maga sokat bolondozik velem, Tarwin szahib!

Tarwin emberfölötti erőfeszitéssel leküzdötte dühét, majd lovaglóostorával rávágott csizmájára. - Nem azért jöttem ma ide, hogy mulattassam felség! A herceg most Miss Sheriffnél van - ájultan hozták oda. Valaki a kastélyból megmérgezte kenderrel...

- Bhanggal! - mondta ostobán a maharadzsa.

- Nem tudom, hogy hogy nevezik errefelé, de tény az, hogy megmérgezték. Ha nincs itt Miss Sheriff, az ön elsőszülöttje ma halott. Megmérgezték... hallja, maharadzsa szahib... megmérgezték, itt a kastélyban!

- Romlott ételt evett nyilván és attól betegedett meg - felelte a király fölényesen. - A gyermekek mindenfélét összeesznek. Istenemre mondom, nincs olyan ember, aki kezet merne emelni az én fiam ellen!

- Mit tesz, hogy megakadályozza?

A maharadzsa kiegyenesedett, vöröses szemei dühösen megvillantak.

- A legnagyobb elefántom elülső lábához kötném - mondta - és egy teljes délutánon át kinoztatnám, mig meg nem döglik!

Szája habzott, miközben - most már hindu nyelven - elsorolta azokat a szörnyü kinzásokat, amelyeket, legjobb akarata mellett is, aligha lett volna módjában végrehajtania. - Senki nem kerülné el ezt a sorsot, aki hozzá merne nyulni - fejezte be fenyegetőzéseit.

Tarwin hitetlenül mosolygott.

- Tudom, hogy mire gondol - tört ki a király félőrülten az ópiumtól és a likőrtől. - Azt hiszik, hogy mert angol kormányunk van, én csak az ő törvényeik szerint itélkezhetem. Szamárság! Mit törődöm én azzal, ami a könyvekben áll. Azt hiszi, hogy kastélyom falai elmondják mindazt, ami mögöttük történik?

- Nem, azok némák! Különben már megmondták volna magának, hogy él közöttük egy asszony, aki nem riad vissza a gyilkosságtól sem.

A király barna arca elszürkült, rekedt üvöltésbe tört ki. - Mi vagyok én - orditotta -, király, vagy fazekas, hogy háremem ügyeiről nyilvánosan számadást adjak, ha valamilyen fehér kutyának eszébe jut, hogy megugasson. Takarodj innen, vagy őrségem kikerget, mint egy sakált!

- Azt megteheti! - felelte Tarwin nyugodtan. - De mit segit az a hercegen, maharadzsa szahib? Jöjjön el velem Mrs. Esteshez, hogy megmutassam a fiát. Gondolom, ért valamit a mérgekhez. Meggyőződhetik majd személyesen róla, hogy igazat mondok-e. A fiut megmérgezték.

- Átkozott legyen a nap, amelyiken megengedtem, hogy a misszionáriusok belépjenek országomba és háromszorosan átkozott az, amelyiken nem kergettelek ki innét!

- Nincs igaza, felség. Én azért vagyok itt, hogy Kunvar maharadzsára vigyázzak és meg fogom tenni kötelességemet, még ha ön szivesebben venné is, ha a háremében megmérgeznék.

- Tarwin szahib, tudja, hogy mit beszél?

- Ha nem tudnám, akkor nem beszélnék. Bizonyitékok vannak a kezeim között.

- Ha mérgezésről van szó, akkor nincs bizonyiték, legkevésbé, ha asszony követte el. Legfeljebb gyanuról lehet szó, de az angol törvény azt mondja, hogy puszta gyanura senkit sem szabad elitélni. Tarwin szahib, az angolok mindent elvettek tőlem, ami a rajputok büszkesége volt, elpusztulunk a semmittevésben, mint a lovak, amelyeket nem vezetnek ki istállóikból. De idebenn én vagyok az ur!

Kezével a zöld zsalugáteres ablakok felé mutatott. Halkan beszélt, fáradtan visszaesve karosszékébe és félig behunyta szemét.

Tarwin kétségbeesetten nézett rá.

- Senki sem merné... senki sem merészelné - mormogta a maharadzsa halkan. - És ami a másik dolgot illeti, amiről beszélt, ahhoz nincsen joga. Rajput vagyok és király. Ami a függönyök mögött történik, arról nem beszélek senkivel.

Tarwin összeszedte minden bátorságát.

- Nem akarom, hogy beszéljen róla - mondta. - Én csak Sitabhaitól akarom óvni. Ő mérgezte meg a herceget.

A maharadzsa megrázkódott. Hogy egy európai ki merje ejteni ajkán a királyné nevét, már maga oly sértés volt, amilyenre eddig senkinek sem volt még bátorsága, de hogy ennek tetejébe a nyilt udvaron hangosan még meg is vádolja, gyilkossággal vádolja meg a királynét, az felülmult minden képzeletet. A maharadzsa épp most jött Sitabhaitól, aki énekkel, becéző szavakkal, amilyeneket más férfi füle soha nem hallhat, édesitette meg délutáni nyugalmát; s erre most eléje áll ez az idegen és gyilkossággal vádolja. Ha nem kábult volna el az ópiumtól, dühében rávetette volna magát Tarwinra.

Ez nyugodtan folytatta: - Azok a bizonyitékok, amelyek a kezeim között vannak, teljesen elégségesek ahhoz, hogy Nolan őrnagyot meggyőzzék!

A maharadzsa üveges szemekkel meredt Tarwinra, aki egy pillanatig azt hitte, hogy a király el fog ájulni; de ez csak az ópium és az alkohol utóhatása volt. Dühösen dörmögött és sóhajtozott, feje előre esett, elhallgatott, majd hörögve, eszméletlenül visszaesett székébe, érzéktelenül, mint egy darab fa.

Tarwin meghuzta a gyeplőt, majd hosszasan elgondolkodva, megnézte a részeg uralkodót, mialatt az ablaktábla mögött dagadva-apadva tovább zugott a mormogás. Megforditotta lovát és tünődve kilovagolt a kapun.

A kapuboltozat homályában, ahol a király harci majmai feküdtek leláncolva, hirtelen egy sötét tömeg ugrott elő; Fibby ijedten hátrálni kezdett, mikor a láncáról elszabadult szürke majom rikoltozva ráugrott a nyeregre. Tarwin érezte az állat erős szagát. A majom egyik kezével a ló sörényébe kapaszkodott, a másikkal a férfi nyakát fojtogatta. Tarwin ösztönösen hátranyult s még mielőtt az undok kék állkapcsok becsukódhattak volna, revolverét a puha testbe nyomva, gyors egymásutánban kétszer elsütötte. Az állat, szinte emberi hangon sóhajtva, lezuhant a földre, a lőporfüst kigomolygott a sötét kapu alól és lassan szétterjedt az udvarban.

 

TIZENHETEDIK FEJEZET.

A sivatagban az éjszakák még forróbbak, mint a nappalok, mert ha a nap lenyugodott, a falak s a márvány kisugározzák a felgyülemlett hőséget és az alacsonyan függő felhők, amelyek mindig igérgetik, de soha nem hozzák az esőt, visszanyomják a forró levegőt a földre.

Tarwin a menedékház verandáján feküdt szivarozva és azon gondolkodott, hogy vajjon segitett-e ő délutáni közbelépésével Kunvar maharadzsán. Gondolkodását semmi sem zavarta. Már az utolsó ügynökök is visszatértek Kalkuttába vagy Bombaybe s a menedékház most teljesen rendelkezésére állt. Tarwin, tünődő pillantást vetve birodalmára, elgondolkodott rajta, hogy milyen kétségbeejtő és reménytelen a helyzet. De hisz valójában ez volt az az állapot, amely legjobban felelt meg neki. Ha egy ügy ennyire elromlott, csak Tarwin Nicholas tud segiteni rajta. Kate továbbra is nyakas maradt; a Naulahka ujra elveszett, a maharadzsa azon a ponton volt, hogy kiutasitsa őt az országból, Sitabhai pedig meghallotta, hogy elárulta őt a királynak. Élete a legnagyobb veszedelemben forgott s Tarwin el volt rá készülve, hogy váratlanul és titokzatosan véget ér s még az a vigasza sem lehetett, hogy Heckler és a többi topázi fiu megbosszulhatja. Ha pedig nem igy történik, akkor is be kellett vallania magának, hogy Kate nélkül - Topáz pedig a C. C. C. nélkül - lesz alighanem kénytelen végigélni életét - egyszóval, hogy semmikép sem érdemes élni!

A holdfény sárgán ömlött a homoktengerben sötétlő városra, melynek kupolái és tornyai fantasztikus árnyakat vetettek a sivatagra. Egy éhes kutya szimatolt Tarwin széke körül, majd visszavonult és hosszan vonitott a sötétben. Különös bánatos vonitás volt ez. Tarwin tovább szivarozott, mig le nem nyugodott a hold s az indiai éjszaka teljes sötétségbe nem burkolta a földet. De a nagy sötétségben is meglátta, hogy egy még az éjszakánál is feketébb árnyék merül fel hirtelen előtte.

- Ön az, Tarwin szahib? - kérdezte valaki tört angol nyelven.

Tarwin gyorsan felugrott, a kérdésre nem válaszolt. Ujabban bizonyos gyanakvással szemlélt minden váratlanul feltünő jelenséget. Keze a revolver után kutatott zsebében.

- Nem, ne féljen! - folytatta a hang -, én vagyok, Juggut Singh.

Tarwin gondolkodva szivta szivarját. - Ez az ország tele van Singh-ekkel - felelte. - Melyik Singh maga?

- Juggut Singh, a maharadzsa kastélyából.

- Hüm. A király akar velem beszélni?

- Nem, szahib, a királyné!

- Melyik? - kérdezte Tarwin mégegyszer.

Az ember most már a verandán volt, közvetlenül Tarwin mellett. - Csak egy van, aki el meri hagyni a kastélyt - suttogta az amerikai fülébe. - A cigányasszony!

Tarwin halkan megpattogtatta ujjait, nyelvével diadalmasan csettintett. - Kellemes fogadóórái vannak a hölgynek - mondta.

- Most nincs időnk erről beszélni, szahib. Ez az üzenetem van az ön számára: gyere el, ha nem félsz a sötétségtől!

- Ugyan? Nos, hallgasson ide Juggut, beszéljünk erről a tárgyról egy keveset. Örülök hogy megismerhetem Sitabhai barátját. De hát hol van ő most? Hova menjek én el?

- Az üzenet igy szól: gyere el hozzám. Fél, szahib? - Ezt a kérdést Juggut Singh saját buzgalmából tette fel.

- Ó, tudok én félni is, ha szükség van rá - mondta Tarwin, vastag füstfelhőt fujva szivarjából. - De most nem erről van szól!

- Lovakat hoztam magammal, gyors lovakat. A királyné parancsa ez. Jöjjön velem!

Tarwin nyugodtan tovább szivarozott s amikor végül felemelkedett karosszékéből, olyan méltóságteljes lassusággal mozgott, mintha minden egyes izmát külön fel kellene szedegetnie a székről. Majd zsebéből kihuzta revolverét, Juggut Singh szeme előtt gondosan megvizsgálta, visszatette a zsebébe, s intett társának, hogy indulhatnak.

- Rendben van, mehetünk - mondta.

Megkerülték a menedékházat. A hátsó fal mögött két ló állott lekötve, fejük vászonba csavarva, hogy ne nyerithessenek. A hindu felszállt az egyikre, mig Tarwin gondosan megvizsgálta a másik nyergét, hogy vajjon rendesen le van-e szijjazva ezuttal. Csakhamar elhagyták az országutat s egy mezei ösvényre tértek, amely a dombok felé vezetett.

- Nos - mondta Juggut Singh, miután negyedmérföldnyire eltávoztak a menedékháztól és egyedül lovagoltak a csillagok alatt -, most nekiindulhatunk!

Előrehajolt, lábát kihuzta a kengyelből s vadul nekiiramodott. Csak halálfélelem birhatta rá a kastély elkényeztetett eunukját, hogy ezt a tempót vállalja. Tarwin látta, amint a kövér ember ide-odarázkódik a nyeregben, röhögött egyet, majd utána iramodott.

- Cowboynak nem nagyon lenne alkalmas, mit gondol, Juggut? - kérdezte.

- Előre - lihegte a hindu. - A két domb közti mélyedés felé - előre! - A lovak patái alatt porzott a száraz homok, forró szelek usztak el fejük fölött, amint vágtatva igyekeztek fel a domboldalon, körülbelül három mérföldnyire a várostól. Régebben, mielőtt még meghonositották volna Indiában a sürgönyhivatalokat, a sivatag ópiumkereskedői az ópium árának emelkedéséről vagy eséséről fényjelekkel értesitették egymást, amelyeket éjszakánként alacsony őrtornyokról eregettek. Egy ilyen őrtorony felé vezette most Juggut Singh az amerikait. A lovak már csak lépésben haladtak előre, az ut egyre meredekebb lett s a sötétségből csakhamar kibontakoztak a torony sötét körvonalai. Néhány pillanattal később kemény márványon csattogtak a lovak patái és Tarwin látta, hogy egy nagy, szinültig megtöltött vizmedence mellett haladtak el.

Kelet felé néhány hunyorgó fény mutatta, hogy hol fekszik Rhatore; hirtelen eszébe jutott az az éjszaka, amelyen egy Pullmann-kocsi hátulsó platformjáról bucsut intett Topáznak. Egy közeli tó nádasában éjjeli madarak hivogatták egymást; nagy hal ugrott ki a vizből, egy csillag tükörképe után kapva.

- A torony a fal másik végén áll - mondta Juggut Singh - és ott vár ránk a cigányasszony.

- Hát ez az elnevezés soha nem fog már feledésbe menni? - hangzott fel a sötétben egy leirhatatlanul édesen dallamos hang. - Szerencséd, hogy szelid kedvemben vagyok, Juggut Singh, különben gyorsan megismerkednének veled a halak!

Tarwin hirtelen visszarántotta lovát, mert szinte közvetlenül a gyeplő alatt felmerült a királyné, tetőtől talpig halványsárga selyembe burkolt alakja. Egy egykor hirhedt rajput lovag vörös sirköve mögül lépett elő, akiről a néphit azt tartotta, hogy szelleme éjszakánként körüllovagolja a medencét, amelyet ő épitett fel. A sötétség beállta után az emberek gondosan elkerülték Dungar Talaót.

- Szálljon le, Tarwin szahib! - mondta kissé gunyosan a hang. - Én legalább nem vagyok szürke majom. Juggut Singh, vezesd a lovakat a torony mögé!

- Ugy van, Juggut, de ne aludjon el közben - tette hozzá Tarwin. - Lehet, hogy szükségem lesz magára. - Leugrott a lóról.

- Ó, szahib, tudtam, hogy el fog jönni! - mondta a királyné, Tarwin felé nyujtva kezét, amely még Kateénél is kisebb volt. - Tudtam, hogy nem fog félni.

Gyengéden megszoritotta Tarwin kezét. Az amerikai hatalmas marka teljesen elnyelte a vékony ujjakat, a cigányasszony önkéntelenül fájdalmasan felsikoltott.

- Indurra mondom, jó marka van - mormogta, mialatt Tarwin közölte vele, hogy örül, hogy végre megismerheti. - Magam is örülök - felelte a királyné. Tarwin ujra megállapitotta, hogy milyen dallamos a hangja. Kiváncsi volt hogy vajjon milyen arcot takar a fátyol?

A királyné nyugodt mozdulattal leült a sirkő lapjára, egy kézmozdulattal intve Tarwinnak, hogy üljön le mellé.

- A fehér emberek szeretik a nyilt beszédet - mondta lassan s nem a leghibátlanabb angol kiejtéssel. - Mondja meg nekem, Tarwin szahib, mit tud rólam?

Arcáról lehuzta a fátyolt és az amerikai szemébe nézett. Tarwin megállapitotta, hogy ez az arc gyönyörü. Lehet, hogy ez a megállapitás önkéntelenül is megváltoztatta a cigányasszonyról való véleményét.

- Csak nem kivánja azt, hogy kiszolgáltassam magam, királyné? - felelte.

- Nem értem, hogy mire gondol. De tudom, hogy maga máskép beszél, mint a többi fehér ember - mondta édesen.

- Csak nem azt várja tőlem, hogy megmondjam az igazat?

- Nem - felelte a királyné. - Különben megmondaná nekem, hogy miért van itt. Mondja, miért okoz nekem annyi bajt?

- Tényleg annyi bajt okozok? - kérdezte Tarwin.

Sitabhai felnevetett, kezeit összekulcsolva nyaka mögött, hátravetette fejét. Tarwin kiváncsian nézegette a csillagok fényében. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie; időről időre fürkésző tekintetet vetett maga körül, de nem látott mást, mint a viz gyenge csillogását, amint csobogva mosta a márványlépcsőket, nem hallott mást, mint a bagoly éjjeli huhogását.

- Ó, Tarwin szahib! - mondta az asszony. - Tudja, hogy azért az első alkalommal megsajnáltam?

- Mikor volt az? - kérdezte Tarwin bizonytalanul.

- Természetesen akkor, amikor a nyereg lefordult. Amikor aztán a palló lezuhant a kapuról, azt hittem, hogy legalább a lovát megsebezte... Nem igy volt?

- Nem - felelte Tarwin, aki mégis csak meglepődött ezen a leplezetlen nyiltságon.

- Ezt csak tudta? - mondta a királyné szinte szemrehányóan.

Tarwin tagadólag rázta a fejét. - Nem, Sitabhai, nem kedvesem! - felelte lassan, minden szót aláhuzva. - Szégyenemre be kell vallanom, hogy nem gondoltam magára. De most már kezdem érteni az ügyeket. Gondolom, az Amethnél lefolyt kis tréfákat is maga találta ki, a hiddal és a leguruló bivalyszekerekkel. És én még azt hittem, hogy minden csak hanyagságból történt! - Halkan füttyentett, a hangra, mintegy válaszképpen, rekedt madárvijjogás hangzott fel.

A királyné felugrott, kezével öltönyébe nyulva. - Jeladás! - kiáltotta, de rögtön utána megnyugodva visszaült a sirkőre. - Nem, hiszen maga egyedül jött. Tudom, hogy nem fél.

- Nem, nekem semmiként sem szándékom magát láb alól eltenni, szép hölgyem - felelte Tarwin -, lelkes bámulója vagyok találékony és mulattató gonoszságainak. Szóval, magának köszönhetem minden kalandomat? Az a futóhomokkal való ügy is igen ügyes volt. Többször felhasználta már?

- A folyóra gondol? - kiáltotta a királyné, kezével legyintve. - Nem, csak annyit mondtam nekik, hogy tegyenek, amit jónak látnak. De azok a kulik nagyon ügyetlenek. Amikor jelentették nekem az esetet, igen dühös voltam.

- Kit gyilkolt meg akkor?

- Senkit. Miért tettem volna?

- Nos, ha már itt tartunk, mondja meg, hogy miért vágyódik oly forrón arra, hogy engem megöljön? - kérdezte Tarwin száraz hangon.

- Nem szeretem, ha fehér emberek tartózkodnak a közelemben és magáról mindjárt tudtam, hogy hosszabb ideig akar itt maradni. Ezenfelül pedig a maharadzsa valósággal magába szeretett és én még sohasem öltem meg fehér embert és szeretem magát!

- Ó! - kiáltott Tarwin meglepődéssel.

- Malang Shah-ra mondom! És maga sohasem vette észre! - A saját istenére esküdött, a cigányok istenére.

- Inkább ne esküdjék - mondta Tarwin.

- S azonkivül megölte kedvenc majmomat - folytatta a királyné. - Oly szépen szálámozott nekem minden reggel, egészen ugy, mint Luchman Rao, a miniszterelnök. Tarwin szahib, én már sok angolt láttam. Én már táncoltam kötélen a tisztek sátrai előtt és kis alamizsnazacskómmal nagyszakállu őrnagyok között szaladgáltam, akiknek a térdéig sem értem fel. És amikor később megöregedtem, azt hittem, hogy megismertem a férfiak szivét, de Malang Shah-ra mondom, Tarwin szahib, sohasem láttam még olyan férfit, mint maga. Nem, ne feleljen - mondta szinte könyörögve -, ne mondja, hogy nem tudott róla. A cigányoknak van egy szerelmi énekük: «Holdtöltétől holdfogytáig nem aludtam miattad». Most én énekelhetném ezt. Néha azt hiszem, nem is kivántam komolyan, hogy meghaljon. Pedig sokkal jobb lenne, ha meghalna. Ebben az országban én, csak én parancsolok. Most pedig, azok után, amiket a királynak mondott...

- Megtudta?

Fejével igenlőleg bólintott. - Most már tulajdonképpen nem is látok más lehetőséget - legfeljebb azt, hogy elmegy innen.

- Nem megyek el - mondta Tarwin.

- Ez nincs jól igy! - felelte a királyné halk nevetéssel. - Szóval, el kell készülnöm rá, hogy nap-nap után látni fogom az udvarban. Ma már azt hittem, hogy megöli a nap, amikor olyan sokáig várt a maharadzsára. Hálásnak kellene lennie nekem, Tarwin szahib, mert én küldtem ki őt végül is. És mivel fizetett meg érte?

- Kedves fiatal hölgyem - felelte Tarwin komoly hangon -, ha behuzná átkozott kis hegyes karmait, senki a világon nem bántaná magát, de Kunvar maharadzsa miatt nem hátrálhatok meg. Azért vagyok itt, hogy a herceg életére vigyázzak. Mondjon le terveiről s én eltünök!

- Ezt ujra nem értem - mondta a királyné csodálkozva. - Mit érdekli önt, aki idegen ebben az országban, a gyermeknek az élete?

- Hogy mit érdekel engem? Csak annyiban érdekel, amennyiben minden tisztességes embert érdekel egy ártatlan gyermek élete. Kell ennél több magyarázat is? Hát nincs semmi, ami szent maga előtt?

- Nekem is van fiam - felelte a királyné - és az nem beteg. Hallgasson ide, Tarwin szahib, az a fiu születése óta beteges. Nem fog az férfiaknak parancsolni tudni. De az én fiam igazi rajput és amikor eljön az idő... de hát ez nem tartozik a fehér emberekre! Engedje nyugodtan, hogy az a másik megtérjen őseihez!

- Nem engedem, amig meg tudom akadályozni! - felelte Tarwin határozottan.

- Ha nem hal meg - folytatta a királyné -, kilencven nyomoruságos beteg év vár rá a földön. Ismerem a tisztátlan vért, amelyből származik. Igen, énekeltem anyja palotájának kapuja előtt, amikor még mindketten gyermekek voltunk - az anyja és én -, én a porban, ő a lakodalmi hordágyában ült. Ma ő fekszik a porban. Tarwin szahib - hangja behizelgően suttogott -, én nekem több fiam nem lesz, de függönyeim mögül fel tudnám épiteni az államot, mint ahogy sok királyné tette már előttem. Nem vagyok szobanövény. Ezek ott - megvetően mutatott a város hunyorgó tüzei felé - soha nem láttak hullámzó buzaföldeket, soha nem hallották zugni a szelet, nem ültek nyeregben, az országutakon szemtől-szembe nem beszéltek soha férfival. Cigányasszonynak hivnak engem s ha eszembe jut, hogy kezemmel megborzoljam a maharadzsa szakállát, ijedtükben remegve bujnak fátylaik mögé, mint a kövér csigák házukba. Költőik ezerkétszázéves őseikről énekelnek. Nemes vér folyik ereikben. De Indurra és Alahra mondom és a misszionáriusok Istenére is, a gyermekeik és az angol kormány kétszer ezerkétszáz évig vissza fognak emlékezni Sitabhaira. Ahi Tarwin szahib! Maga nem tudja, hogy az én kisfiam milyen okos. Én nem engedem őt a misszionáriusokhoz. Mindenre, amire később szüksége lesz - és nem kicsiny dolog egy államot kormányozni -, én tanitom meg, mert én láttam a világot és ismerem az életet. És amig maga nem jött ide, olyan simán ment minden, olyan simán! A másik már meghalt volna és ezzel eltünt volna minden akadály. És nem lett volna az egész kastélyban férfi vagy nő, aki fülébe merte volna suttogni a királynak azt, amit maga világos nappal hangosan kimondott az udvarban. Most már többé soha nem fog elaludni a gyanu a király lelkében és én nem tudom... én nem tudom... - komoly arccal előre hajolt - Tarwin szahib, ha én ma éjjel igazat beszéltem, mondja meg nekem legalább, hogy mi az, amit tud rólam!

Tarwin csökönyösen hallgatott. A királyné rimánkodva térdére fektette kezét.

- Senki nem gyanitott volna semmit. Amikor az alkirály hölgyei nálam jártak mult évben, saját kincstáramból huszonötezer rupiát utalványoztam ki a gyerekkórháznak és a hölgy, szahib, megcsókolta mind a két arcomat, angolul beszéltem vele és megmutattam neki, hogy hogy töltöm az időmet - fonással. Én, aki férfisziveket fonok be, amikor kedvem tartja rá!

Tarwin most nem fütyült; mosolygott és beleegyezően dörmögött. Kegyetlenségének nagyvonalusága s a hüvös nyugalom, amellyel beszélt, bizonyos mértékben megnemesitették ezt az asszonyt. De még ennél is jobban hatott rá tökéletes szépsége, - a nyugatamerikai férfiak meg tudják becsülni a női szépséget. Sitabhai imponált neki. Igaz ugyan, hogy tervei csütörtököt mondtak, de hogy ugy tudta őket keresztülvinni, hogy ő, Tarwin, még csak nem is sejtette, hogy mi készül ellene, szinte hódolattal töltötte el a cigányasszony iránt.

- Most már talán megérti - mondta Sitabhai -, hogy itt nagyobb tét forog kockán, mint egy beteg gyermek. Igazán el akar menni Nolan őrnagyhoz és el akar neki mindent mondani?

- Ha nem igéri meg, hogy békében hagyja Kunvar maharadzsát, akkor kénytelen vagyok elmenni - mondta Tarwin, aki üzleti ügyekben soha nem engedett személyes érzelmeinek.

- Nem okos dolog! - mondta a királyné. - Az őrnagy sok bajt fog okozni a királynak, a király fel fogja forgatni az egész palotát és minden szolgáló énellenem fog tanuskodni, a királynak pedig erős gyanuja lesz ellenem. Azt fogja gondolni akkor, Tarwin szahib, hogy jóelőre figyelmeztetett engem. De hiszen nem maradhat itt örökre. És mihelyt hátat fordit Rhatorenak... - csettintett ujjaival.

- Erről tegyen le! - mondta Tarwin rendithetetlen nyugalommal. - Majd én gondoskodom róla. Kinek néz engem?

A királyné gondolkodva rágta körmeit Igazán nem tudhatta, hogy mi mindenre képes még ez a férfi, akinek jelenlétében eddig minden terve csütörtököt mondott. Ha egy bennszülöttel, vagy maga fajtájabelivel állott volna szemben, fenyegetést alkalmazott volna a fenyegetés ellen, de ez az erőteljes, öntudatos férfialak itt, aki fegyverrel izmos kezében, gyanakodón és minden pillanatban ugrásra készen ült mellette, ismeretlen hatalom volt a számára, amely megijesztette és megzavarta.

Szerény köhécselés hallatszott. Juggut Singh kacsázott elő a fal mellől s alázatos hajlongások között valamit a fülébe sugott a királynénak. Ez megvetően nevetett és visszaküldte a helyére.

- Azt mondja, hogy vége felé közeledik az éjszaka s hogy biztos halált jelent mindkettőnk számára, ha a hajnalhasadás a palotán kivül ér.

- Akkor nem akarom tartóztatni - mondta Tarwin és felkelt. - Azt hiszem, megértjük egymást - a királyné szemébe nézett. - Le a kezekkel - ez a jelszó!

- Szóval, nem tehetem többé azt, amire kedvem van? - kérdezte a királyné. - És maga holnap elmegy Nolan őrnagyhoz?

- Az attól függ - mondta Tarwin, kezeit zsebeibe mélyesztve.

- Üljön le még egy pillanatra, Tarwin szahib! - mondta Sitabhai, kezével a sir kőlapjára mutatva. Tarwin engedelmeskedett. - Ha több palló nem fog zuhanni és ha a szürke majmok nyugton maradnak...

- És az Amethben felszárad a futóhomok - folytatta Tarwin mosolyogva. - Értem. Édes kis ördögöm, teljes szabadsága van, tehet amit akar. Nem akarom megfosztani kis örömeitől!

- Igaza van, rossz uton jártam. Tudnom kellett volna, hogy maga semmi veszélytől nem fél - felelte a királyné, tünődő tekintetet vetve Tarwinra -, mint ahogy - a maga kivételével - nincs férfi, akitől én félnék. Ha maga király lenne és én a királyné, egész Hindosztánt a kezeink között tartanánk.

Sitabhai Tarwin öklére fektette a kezét. Az amerikai, akinek eszébe jutott a hirtelen mozdulat, amellyel a cigányasszony néhány perccel előbb ruhájába nyult, gyorsan ráfektette másik kezét a vékony ujjakra és erősen megfogta őket.

- Nincs semmi, amivel meg tudnám magát vesztegetni, Tarwin szahib, hogy békében hagyjon? Mi a célja Rhatoreban? Nem azért jött ide, hogy Kunvar maharadzsára vigyázzon!

- Honnét tudja?

- Maga igen okos - felelte Sitabhai dallamos nevetéssel -, de az ember ne akarjon még okosabbnak látszani, mint amilyen. Mondjam meg magának, hogy miért jött ide?

- Nos, mondja meg!

- Azért jött ide, amiért az Iswara templomába is elment, hogy megtalálja azt, amit soha nem fog megtalálni, mig... - Sitabhai Tarwin vállára hajolt. - Segiteni fogok magán. Nagyon hideg volt a Tehénszájban?

Tarwin összeráncolta homlokát, de nem vesztette el önuralmát.

- Akkor féltem, hogy megcsipik a kigyók.

- Igazán?

- Igen - felelte szeliden az asszony - és a multkor meg attól féltem, hogy nem fog elég gyorsan hátraugorni a templom sülyesztőjéről.

- Igazán?

- Igen. Ó, én pontosan tudtam, mielőtt még beszélt a királlyal, hogy mit keres maga itt Rhatoreban.

- Lám, lám, kis barátnőm! Nem irányit maga üres óráiban egy tudakozódó-irodát?

Sitabhai nevetett.

- A palotában mindenki a maga bátorságáról beszél. De legmerészebb akkor volt, amikor a Naulahkáról beszélt a királlyal, ő mindent elmondott nekem, amit maga beszélt vele. De arra, hogy egy feringhi-nek eszébe juthasson, hogy elrabolja a nyakéket, még ő sem gondolt. És én jó voltam, Tarwin szahib és nem mondtam meg neki. Hallgasson ide - folytatta, kezeit kihuzva Tarwin markából és gyengéden a vállára fektette -, mi ketten egymáshoz illünk. Mert sokkal könnyebb dolog lenne ezt az államot kormányozni... és könnyebb lenne még visszahóditani Hindosztánt is és kikergetni belőle a fehér angol kutyákat, még az is könnyebb lenne, mint az, amire maga vállalkozott. De erős szivvel mindent el lehet érni. Mondja, Tarwin szahib, a saját maga számára akarja megszerezni a Naulahkát, vagy valaki más számára, - mint ahogy én is a fiamnak akarom megszerezni Gokral Seetarunt. Nem kicsinyes egyikünk sem. Ugy-e, más valaki számára akarja?

- Mondja! - felelte Tarwin tiszteletteljesen, miközben az asszony kezét levette válláról és ujra erősen a kezei közé fogta -, mondja, olyan, mint maga, nem sok lehet Indiában?

- Nincs. Egyedül vagyok - és elhagyatott.

Az asszony álla végigsurolta Tarwin vállát, fekete szemei felnéztek rá, sötéten, mint a tó, amely mellett ültek. A biborpiros száj és a remegő orrcimpák oly közel voltak arcához, hogy érezte a forró, édes lehelletet.

- Maga is országokon akar uralkodni, Tarwin szahib, mint én? Nem, magánál asszonyról van szó. A maga kormánya gondolkodik maga helyett és maga azt teszi, amit az elrendel. Én elvezettem a kanálist, amelyet a kormány a narancskertemen át akart ásatni, mint ahogy a király akaratát is megtöröm, mint ahogy a herceget meg fogom ölni és mint ahogy uralkodni fogok a fiam által Gokral Seetarunon. De maga, Tarwin szahib, - maga csak egy nőt akar. Nem igy van? Pedig szegény tulkicsi és tulsápadt ahhoz, hogy vállain elbirja az államügyek sulyát. Napról napra halványodik.

A királyné érezte, hogy a férfi megremeg. De Tarwin hallgatott. A tó szemközti oldaláról a nád és bozót közül hirtelen rekedt, ugatós köhögés hallatszott, amely félelemmel töltötte el az éji tájat, mint ahogy vizzel telik meg a pohár. Tarwin felugrott; most hallotta először életében a tigris dühös panaszkodását, amikor eredménytelen éjszakai vadászat után hazatér barlangjába.

- Ez semmi! - mondta a királyné szemrebbenés nélkül. - Ez a Dungar Talao tigrise. Sokszor hallottam üvölteni, amikor még cigánylány voltam. Ha idejönne, maga lelőné, ugy-e, mint ahogy lelőtte a kis szürke majmomat is.

Még közelebb hajolt hozzá és Tarwin, amikor ujra leült melléje a kőlapra, önkéntelenül derekára fektette karját.

A tigris árnyéka most felbukkant a nád között, nesztelenül suhant el, mint békanyál a forró tavaszi levegőben és Tarwin karja még szorosabban ölelte körül a fiatal testet, a forró selymeket, amelyek alatt váratlanul egy vastagon pupozott, a ruhákon keresztül is hideg tapintásu övre bukkant tapogatózó tenyere.

- Olyan kicsi és olyan vézna, - hogy is birhatná el? - ismételte a királyné.

Tarwin felé fordult, akinek a keze most az öv ujabb szemeihez ért, amelyekről, mint az elsőről, egyenlőtlen domborodások emelkedtek, - könyöke nagy, négyszögü csatthoz surlódott.

Elsápadt és még szorosabbra fogta körül az asszony derekát.

- De mi ketten - folytatta a királyné éneklő hangján, álmodozva nézve a férfira -, mi ketten harcba tudnánk vinni ezt az országot. Akarna a miniszterem lenni, Tarwin szahib és a függönyön át tanácskozni velem?

- Nem tudom, hogy megbizhatnék-e magában - felelte Tarwin röviden.

- Én pedig nem tudom, hogy magamban megbizhatnék-e - felelte a királyné. - Lehet, hogy szolgálnom kellene, nekem, aki egész életemben csak parancsoltam. Nem egyszer ugy éreztem már, hogy szivemet a lova patái alá tudnám vetni... - Karjával átkulcsolta Tarwin nyakát, fejét lehuzta a vállára és mélyen belenézett a szemébe. - Hát olyan semmi dolog az - turbékolta -, ha arra kérem, hogy legyen a királyom? A régi időkben, mielőtt még az angolok elfoglalták az országot, voltak itt angol férfiak, akik meghóditották egy-egy begun szivét és harcba vitték hadseregeiket. Nem tudhatni, hogy mikor térnek vissza a régi idők és hogy nem vezethetjük-e majd együtt háboruba seregeinket!

- Rendben van. Ne töltse be egyelőre ezt az állást. Lehet, hogy visszajövök és elfoglalom egyik vagy másik nap, ha odahaza elintéztem egyet-mást a dolgaimból.

- El akar menni? - El akar hagyni bennünket?

- El fogok menni, ha megszereztem azt, amire szükségem van, kedvesem - felelte Tarwin, még közelebb huzva magához a királynét.

Sitabhai az ajkába harapott. - Tudnom kellett volna - felelte szeliden. - Én sem mondok le semmiről, amit egyszer a fejembe vettem... Nos, mi van?

Szája kissé megvonaglott, feje lehanyatlott. Tarwin amint lenézett rá, egy tőr rubinokkal ékesitett markolatát pillantotta meg keblében.

Gyors mozdulattal kibontakozott karjai közül és felugrott. Valóban elragadó volt ez az asszony, amint az alkonyati fényben hivólag terjesztette ki feléje karjait; de neki most más dolga volt. Szemébe nézett a királynénak s ez elforditotta tekintetét.

- Adja ide kérem azt, amit a dereka körül hord!

- Tudhattam volna, hogy fehér emberek csak a pénzzel törődnek - kiáltotta Sitabhai megvetően.

Ezüst láncot csatolt le derekáról és Tarwin lábai elé dobta; a lánc csörögve hullt a márványkőre.

Az amerikai még csak tekintetre sem méltatta.

- Jobban ismer maga engem! - felelte nyugodtan. - Jöjjön ide és emelje fel a karjait. A játéknak vége!

- Nem értem - felelte az asszony -, adjak tán még egy pár rupiát?... Siessen, Juggut Singh már hozza a lovakat.

- Ne féljen, hamar fogunk végezni. Adja ide a Naulahkát!

- A Naulahkát?

- Azt. Unom már az összedülő hidakat, a nyergetlen lovakat, a rosszul épitett állványokat és a futóhomokot. A nyakláncot akarom.

- És maga átengedi nekem a herceget?

- Nem, sem a herceget sem a nyakláncot.

- És reggel el akar menni az őrnagyhoz?

- Már reggel van. Jobban tenné, ha sietne!

- El fog menni az őrnagyhoz? - ismételte meg az asszony, kiegyenesedve és mereven nézve Tarwin arcába.

- Ha nem adja ide a nyakláncot!

- És ha ideadom?

- Akkor nem megyek el. Megkötjük az üzletet?

Ugyanaz a kérdés volt ez, amellyel Mrs. Mutrieval való beszélgetését fejezte be néhány hónappal előbb.

A királyné kétségbeesetten nézett a hajnalcsillagra, amely már láthatóan halványodott fejük felett. Bármennyire hatalmában tartotta is a királyt, még az sem óvhatta meg a biztos haláltól, ha a napfény a falakon kivül éri.

A férfi pedig itt előtte, ugy beszélt vele, mintha kezei között tartaná sorsát; és Sitabhai tudta, hogy igaza van. Ha Tarwinnak bizonyitékok voltak a kezei között, gondolkodás nélkül bemutatja őket a maharadzsának; és ha a maharadzsát meg tudja győzni... Sitabhai már érezte nyakán a vas hideg érintését. Nem fog dinasztiát alapithatni, névtelenül fog eltünni a kastély pincéiben. Egyelőre szerencsére a király még nem tudott semmi bizonyosat; amikor Tarwin beszélt vele az udvaron, tulrészeg volt arra, hogy megértse, miről is van szó, de most teljesen ki volt szolgáltatva ennek a kiméletet nem ismerő, öntudatos idegen férfinak. Tudta, hogy Tarwin fel tudja ébreszteni ellene az udvar kivédhetetlen, testetlen gyanakvását, amely egyszeriben megsemmisitené minden tervét, tudta, hogy Nolan őrnagy közvetitésével Kunvar maharadzsát is kivonhatják hatalmi köréből, nem beszélve arról... Nem folytatta tovább gondolatmenetét.

Elátkozta nyomoruságos gyengeségét, amiért nem tudta megölni ezt a férfit, amikor néhány pillanattal előbb karjai között feküdt. Amikor idejött, el volt határozva, hogy meg fogja ölni; de izgatta az az érzés, hogy egy nála erősebb akarattal találkozik s eljátszotta az időt. De talán még nem késő.

- És ha nem adom oda a Naulahkát? - kérdezte.

- Azt hiszem, maga is tudja, hogy akkor mi történik.

Sitabhai elnézett a sikság fölött. A csillagok egyre halványodtak, a medence fekete vize is szürkült már, a nádasban ébredeztek a madarak. A hajnal épp oly kiméletlenül üldözte őt, mint ez a férfi. Juggut Singh elővezette a lovakat, kétségbeesett mozdulattal nógatva őt. Ellene volt az ég és a földön nem volt segitség számára.

Kezeivel hátranyult. Tarwin éles csattanást hallott és mint egy tüznyaláb, lábainál hevert a Naulahka.

Elindult a lovak felé, egyetlenegy pillantásra sem méltatva sem a férfit, sem a földön heverő nyakéket. Tarwin gyorsan lehajolt és birtokába vette a kincset. Juggut Singh eleresztette a lovát. Tarwin melléje lépett, megfogta a gyeplőt, szabad kezével kabátja belső zsebébe sülyesztve a nyakéket.

Majd lehajolt, hogy megvizsgálja a nyerget. A királyné lova mögött állt és várakozott.

- Isten áldja meg, Tarwin szahib. Ne felejtse el a cigányasszonyt! - mondta, karjával átölelve a ló nyakát. - Héh!

Tarwin szemei előtt valami megvillant a sötétben. A királyné drágakőékitette tőre a nyeregbe furódott, félhüvelyknyire Tarwin jobbvállától. A ló fájdalmas nyeritéssel ugrott a királyné csődöre felé.

- Öld meg, Juggut Singh! - kiáltotta Sitabhai az eunuch felé, aki épp nyergébe kapaszkodott. - Öld meg!

Az amerikai erősen megfogta a vékony csuklót. - Csak lassan, szivem, csak lassan! - Az asszony ijedten feléje forditotta arcát. - Fel akarom segiteni a lóra.

Átölelte mindkét karjával és felemelte a nyeregbe. - Most pedig adjon egy csókot! - mondta.

Sitabhai lehajolt. - Nem, majd én. Adja ide a kezeit! - Megfogta a két kezét és tüzesen szájon csókolta. Azután tenyerével rávágott a lóra, amely botladozva lefelé indult az ösvényen, majd a sikra érve, vadul nekiiramodott.

Megvárta, amig a királyné és Juggut Singh eltünnek a porfelhők mögött, majd megkönnyebbült mély sóhajtással visszatért a vizmedencéhez. Zsebéből kihuzta a Naulahkát, gyengéden kiteritette a tenyereiben és gyönyörködve nézegette.

A kövek ragyogtak a hajnali fényben, elhomályositva a dombok tündöklő szineit. Mint ahogy a kis herceg nyakán elhomályositották a fáklyák fényét, most tulragyogták a vörös izzást is, amely a nád mögött a nap jövetelét jelezte, tulragyogták a fü gyenge, fiatal zöldjét, a tó mély kékjét, az elsuhanó halak gyöngyházfényét, de még a nap első vakitó sugarait is. Csak a fekete gyémánt nem vett részt a megszülető nap örömében; feketén, pirosszinüen nyugodott diadalmas társai között, mint a zavaros éjszaka, amelynek öléből Tarwin elrabolta.

Tarwin végigcsorgatta ujjai között a nyakláncot; negyvenöt kőből állt, egyik tökéletesebb volt mint a másik. Hogy semmit se veszitsenek szépségükből, vékony aranykeretbe voltak foglalva és szabadon függtek a halvány arany szallagon, amely egymásba fogta őket. Minden egyes kő felért egy király váltságdijával, vagy egy királyné jó hirnevével.

Tarwin jól érezte magát. Elérte élete célját, Topáz meg volt mentve.

A tó fölött vadkacsák usztak el. Hosszulábu gémek bukkantak fel itt-ott a nádból, amely csakhamar ujra összecsapódott skarlátpiros fejük fölött. Egy templomból, a dombok közül felhangzott a papok reggeli áldozati éneke, a város felől pedig a szél elhozta a dobpergést, amellyel a lakosságnak tudomására hozták, hogy az éjszaka véget ért és a kapuk megnyiltak.

Tarwin felemelte a fejét. Egy rubinékesitette tőr hevert lábainál. Felemelte a karcsu fegyvert és beledobta a tóba.

- Most pedig Kate jön sorra! - mondta.

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

A királyi kastély még békésen szendergett vörös sziklatrónusán, amikor Tarwin belovagolt a városba. Az egyik városkapuból, amely derékszögben állt az ösvényhez, melyen Tarwin lovagolt, teveháton egy ember vágtatott ki az országutra s Tarwin érdeklődve nézegette, hogy a sivatagnak ez a hosszulábu állata milyen sebesen tud rohanni. Bármennyire megszokta is már e struccnyaku teherhordó állatokat, mégis mindig eszébe juttatták még gyerekkori cirkuszemlékeit. A lovas egyre közeledett s nemsokára keresztezte Tarwin ösvényét. Azután a nagy reggeli csendben ismerős éles hang hangzott fel: egy ismétlőfegyver rugócsattanása. Tarwin gépiesen leugrott a nyeregből és már a ló mögött guggolt, amikor elhangzott a lövés és kék füstfelhő szállt fel a teve fölött a levegőbe, ahol mozdulatlanul megállt.

- Gondolhattam volna, hogy Sitabhai korán kezd neki a munkának - dörmögte. - Revolverem, sajnos, nem visz erre a távolságra... De mire vár ez a bolond?

Azután megértette, hogy ellenfele, a bennszülötteknél szokásos ügyefogyottsággal, elrekesztette a puska kakasát, látta, amint dühösen veregeti vele a nyerget. Gyorsan felugrott a lóra és revolverével a kezében ellenfeléhez vágtatott, akiben csakhamar felismerte a sápadtarcu Juggut Singhet.

- Maga az? Ez nem szép magától Juggut.

- Parancsom van rá - felelte ez, remegve a félelemtől. - Én igazán nem tehetek róla. Én... én nem értek ezekhez a dolgokhoz!

- Nevetséges. Adja ide, majd megmutatom - kivette a puskát a remegő kezéből -, a patron kissé elhajolt, barátom, igy nem lehet jól lőni vele. Csak meg kell kissé rázni - igy! Ezt meg kellett volna tanulnia, Juggut! - Tarwin eldobta az üres patront.

- Mit fog most velem csinálni? - siránkozott az eunuch. - Sitabhai megölt volna engem, ha nem engedelmeskedem neki.

- Ne gondolja, Juggut! Ördög a teóriában, de gyenge a kivitelben. Most pedig menjen előre!

Mindketten elindultak a város felé, elől Juggut teveháton, pillanatonként félénken hátrafordulva. Tarwin megnyugtatóan mosolygott rá, a zsákmányolt puska vidáman himbálózott derekán. Megállapitotta, hogy - ha tudnak vele bánni - kitünő fegyver.

Sitabhai kastélyának bejárata előtt Juggut Singh leszállt és bevánszorgott az udvarra - megtestesülése volt a félelemnek és a szégyennek. Tarwin mögötte ügetett s amikor az eunuch épp el akart tünni az egyik ajtó mögött, visszahivta.

- Elfelejtkezett a puskájáról, Juggut! - mondta. - Nem kell félnie tőle!

Juggut habozva feléje nyujtotta kezét.

- Egyikünknek sem ártott ez a kis kirándulás. Menjen vissza a hölgyhöz, mondja meg neki, hogy hazajött és adja át üdvözleteimet.

A zöld ablaktáblák mögül egy hang sem hallatszott, amikor Tarwin kilovagolt, maga mögött hagyva a bámészkodó Juggutot. A kapuboltozatból nem esett le semmi a fejére, a szürke majmok nyugodtan feküdtek láncaikon; Sitabhai ugy látszik még nem készült el legközelebbi sakkhuzásával. Tarwin ezzel szemben tisztában volt vele, hogy mi a legközelebbi teendője. Fel kellett tüznie a diadalzászlót.

Kilovagolt a városon kivül fekvő sürgönyhivatalhoz, felzavarta galambszürke selyembe öltözött barátját s a következő sürgönyt menesztette:

«Mrs. Mutrie, Denver. - Nyaklánc az ön tulajdona. Nyakát tartsa készenlétben. Sineket fektettesse le Topáz felé. - Tarwin.»

Majd lova nyakát a missziósház irányába forditva, Katehez lovagolt. Erősen begombolta kabátját, gyengéden simogatva zsebét, amelyben a Naulahka nyugodott. Mrs. Estes, aki elsőnek üdvözölte őt a verandán, azonnal leolvasta arcáról, hogy Tarwin a legnagyobb mértékben meg van elégedve magával és a világgal.

- Ugy látszik, jó hirt hozott - mondta -, jöjjön beljebb!

- Igen, a lehető legjobb hirt, vagy legalább is a másodsorban következő legjobbat - felelte az amerikai mosolyogva, amikor leültek az ebédlőben. - Szeretném elmondani magának, Mrs. Estes, nem tudom mit adnék érte, ha valakinek elmondhatnám, de ezen a környéken nem nagyon ajánlatos dolog tudomással birni erről a történetről! - Körülnézett a szobában. - Legszivesebben felfogadnám a városi kikiáltót és még néhány zenészt hozzá és tüzijátékokat gyujtanék s egy ünnepélyes deklarációt olvasnék fel, amellyel visszaadnám a bennszülötteknek szabadságukat, de sajnos, nem lehet. Van azonban, amit elmondhatok magának, Mrs. Estes - tette hozzá. - Hiszen tudja, hogy miért jövök olyan gyakran magukhoz. Nemcsak azért, mert olyan szivesek hozzám és szeretem mindkettőjüket és igazán otthonosan vagyok itt. Azt hiszem tudja, ugy-e?

Mrs. Estes mosolygott. - Azt hiszem, tudom - felelte.

- Nos, akkor helyben vagyunk. Örülök. Mindjárt gondoltam, hogy kitalálta. Remélem, az én pártomon van!

- Hogyne, ha azt érti ezalatt, hogy a javát kivánom. De meg fogja érteni, hogy bizonyos felelősséget érzek miss Sheriffért. Már többször gondoltam rá, hogy talán irnom kellene az anyjának.

- Ó, az anyja tudja. Az anyja mindent tud és bátran mondhatom, hogy neki sincs semmi kifogása. Nem ott van a baj, Mrs. Estes.

- Igen, tudom. Kate különös lány, nagyon kedves, de nagyon makacs. Igazán megszerettem, bátor leány. De jobb szeretném, ha letenne bátorságáról és különböző terveiről. Mint feleség még jobban megfelelne hivatásának - mondta tünődve a háziasszony.

Tarwin tiszteletteljes pillantást vetett rá. - Milyen okos ön, Mrs. Estes, milyen okos! - dörmögte. - Ugyanezt elmondtam Katenek nem egyszer, de százszor is már. És nem gondolja, hogy az lenne a legjobb, ha azonnal férjhez menne, gondolkodás nélkül, - anélkül, hogy több időt vesztegetnénk?

Mrs. Estes figyelmesen Tarwinra nézett, hogy megállapitsa, komolyan beszél-e. Honfitársa néha kissé zavarba hozta. - Azt hiszem, hogy legjobban tenné, ha rábizná magát az eseményekre - mondta néhány pillanat mulva. - Figyelem Kate munkáját, mert azt remélem, hogy az, ahol mindenki más csődöt mondott, neki sikerülni fog. De magamban azért tudom, hogy nem fog sikerülni. Itt minden ellene van, sok ezerévi tradició, szokás és megszokás. Előbb vagy utóbb, bármilyen bátor is, meg kell majd hátrálnia. Az utóbbi időben arra a meggyőződésre jutottam, hogy a bajok alighanem rövidesen meg fognak kezdődni. A kórházban mostanában nagy az elégedetlenség. Lucien olyan hireket hallott, amelyek megijesztettek.

- Megijesztették?... de mennyire. Hiszen ez a legrosszabb az egész dologban és nem az, hogy engem várat meg, ezt meg fogja érteni, Mrs. Estes. Kate a legnagyobb veszélynek teszi ki magát. De én nem akarom megvárni, amig ezt ő maga belátja, amig belátja azt, hogy elérkezett a legjobb pillanat, hogy Tarwin Nicholas felesége legyen. Nekem el kell mennem Rhatoreból - ez a veleje a sok beszédnek. Ne kérdezze, hogy miért, el kell mennem. És magammal viszem Kate-et. Segitsen nekem, ha szereti őt.

A szenvedélyes kérésre Mrs. Estes megadta az egyetlen lehetséges feleletet; közölte Tarwinnal, hogy felmegy Katehez és bejelenti neki látogatását. Ez némi időt vett igénybe, de Tarwin türelmesen mosolyogva várt. Nem kételkedett benne, hogy Kate most engedni fog. Az egyik célját már elérte - zsebében volt a Naulahka -, lehetetlen volt, hogy ne érje el a másikat is. Kate sorsa hozzá volt füzve a Naulahkáéhoz. Mindazonáltal nem akart visszautasitani semmiféle segitséget, amely megkönnyithette utját s igy hálás volt Mrs. Estesnek is, amiért olyan sokáig beszélt Kate-tel.

Ujabb jó jel volt, amikor az asztalon a Topázi Hiradónak egy friss számára bukkant, amelyből megtudta, hogy nem csalódott a «Lassu Ezüstérben» sem. Az emberek, akiket a bánya kiaknázásával megbizott, kiadós érre bukkantak, amely ötszáz dollárt jövedelmezett hetenként. Zsebébe dugta az ujságot, legyürve magában a vágyat, hogy diadaltáncot járjon el; talán mégis ajánlatosabb volt, ha ezt a kis gyakorlatot elhalasztja, amig nem beszél Kate-tel. Még az apró örömfüttyről is le kellett tennie, mert a lány ebben a pillanatban kinyitotta az ajtót és bejött a szobába. Rámosolygott; s ez a mosoly többet mondott, mint amit szavakkal kifejezhetett volna.

Egy pillantás Kate arcára azonban meggyőzte Tarwint, hogy a lány még egyáltalán nem látja olyan egyszerünek és elintézettnek az ügyet. Nem haragudott érte. Hiszen Kate nem ismerte diadalérzésének forrását. Még arra is volt ideje, hogy szemügyre vegye a lány szürke, fekete bársonnyal diszitett pongyoláját; megszokta, hogy utolsó időben mindig fehérben lássa.

- Nagyon örülök - mondta, megrázva Kate kezét -, hogy letettél a fehérről egy időre. Jó jelnek veszem. Azt jelenti, hogy meguntad már némileg ezt az áldott országot; s nekem kapóra jön ez a hangulatod. Szeretném, ha feladnád, elhagynád, a pokolba hagynád ezeket a dolgokat.

A kis barna kéz fogva maradt a nagy, szőrös tenyérben. Tarwin figyelmesen nézett a lányra.

- Mi az, amit a pokolba hagyjak?

- Indiát, - az egész históriát. Azt akarom, hogy velem gyere. - Szelid, rábeszélő hangon beszélt.

Kate felnézett rá és Tarwin a lány remegő száján meglátta, hogy ez a téma - mialatt ő lenn várt rá - nyilván már foglalkoztatta Kate-et.

- Te el akarsz utazni? Ugy örülök neki! - Egy pillanatig habozott. - Tudod, hogy miért? - tette hozzá kedveskedve.

Tarwin nevetve leült.

- Igy van rendjén. Igen, elmegyek - mondta. - De nem megyek el egyedül. Te is velem jösz!

A lány tagadólag rázta fejét.

- Nem, Kate, ne mondj ilyeneket! Nem szabad megtagadnod. Ezuttal komoly a dolog!

- Nem volt-e mindig komoly? - kérdezte a lány, miközben szintén leült egy székre. - Az én számomra mindig komoly dolog volt, hogy nem tehettem meg azt, amit kivánsz. Nem tehettem, mert mást kellett tennem, az egyetlen dolgot, ami fontos, ami komoly dolgom van eddig ezen a világon. Semmi sem történt azóta, ami megváltoztatta volna elhatározásomat. Nick! Megmondtam volna, ha másként van. Mennyiben változott most a helyzetünk?

- Sokban. Például abban, hogy el kell hagynom Rhatoret. Remélem, nem gondolod, hogy magadra hagylak?

A lány ölében összekulcsolt kezeit nézegette egy ideig. Azután felemelte arcát és nyilt tekintetével Tarwinra nézett.

- Nick - kezdte el -, szeretném neked elmagyarázni amilyen világosan csak tudom, hogy gondolkodom én a dologról. Ha tévednék, majd megmondod.

- Természetes, hogy tévedsz! - kiáltotta Tarwin, mindazonáltal feszült figyelemmel előre hajolva.

- Nos, hadd kiséreljem meg mégis. Te azt akarod, hogy hozzád menjek feleségül?

- Azt akarom - felelte Tarwin ünnepélyesen. - Tedd lehetővé, hogy pap előtt fejezzem ki ezt a kivánságomat és majd meglátod, komolyan beszélek-e!

- Hálás vagyok neked Nick. Ez a legnagyobb és a legszebb ajándék és én hálás vagyok érte. De megengeded, hogy megkérdezzem, mi az, amit tulajdonképpen akarsz? Azt akarod ugy-e, hogy kikerekitsem az életedet, hogy kiegészitsem egyéb ambicióidat, nem igy van? Mondd meg becsületesen Nick! Nincs igazam?

- Nincs! - üvöltötte Tarwin.

- De igy van. Ez a házasság és helyes, hogy ilyen. Megházasodni annyit jelent, mint felolvadni a más életében, nem a saját életét, hanem a másét élni. Ez jól van igy, ez a nőnek való élet. Én is ezt tartom a helyesnek, hinni is tudok benne, de önmagamat nem tudom elképzelni ebben a szerepben. A nő teljesen odaadja magát a házasságban, - minden boldog házasságban. De én nem tudom teljesen odaadni magamat. Én nekem más kötelességeim is vannak s nem tudnám magamat, csak részben odaadni neked, csak annyira, amennyire a férfiak adják oda magukat a házasságban. De a nőtől ez nem elég!

- Ez tehát annyit jelent, hogy választanod kell köztem és a munkád között és hogy könnyebben mondasz le rólam!

- Nem ezt mondtam, Nick, de tegyük fel, hogy ezt modtam volna, olyan érthetetlen lenne? Légy becsületes, Nick! Tegyük fel, hogy én azt kérném tőled: áldozd fel énértem az életed céljait és terveit. Tegyük fel, hogy azt kérném tőled, áldozd fel a munkádat és ellenértékül - házasságot ajánlanék. Nem, nem, nem lehet! - Megrázta a fejét. - A házasság jó dolog, de melyik férfi fizetné meg érte ezt az árat?

- De, drága fiam, a nők meg szokták fizetni.

- Igen, a szerencsés, a boldog nők igen; de nem mindenkinek adatott meg, hogy igy lássa a házasságot. Még nők számára is van más ut, hogy feláldozzák, hogy odaadják magukat.

- Hallgass ide, Kate. A férfi végeredményben nem árvaház, sem menhely hajléktalanok számára. Te tulkomolyan veszed őt. Ugy képzeled a házasságot, mint egy jótékonysági intézményt, amely minden egyéb munkától végérvényesen elvonna. Kezdetben tényleg igy fest a dolog, de a valóságban nincs más kötelessége a nőnek, mint végigenni egy pár diszvacsorát, évenként kétszer fogadni férje üzletbarátait és egy-két kerti ünnepélyt rendezni, hogy fentartsa az üzemet. Éppen csak arra kötelezed magadat a házassággal, hogy reggelenként egy férfival együtt iszod meg a kávét s hogy esténként ott tartózkodsz valahol a kandalló körül, lehetőleg valamilyen csinosabb ruhában, ha hazajön a munkájáról. Gyere el velem, Kate, könnyü szerződés ez. Próbáld meg velem, majd meglátod, hogy mennyire meg fogom könnyiteni számodra a dolgot. Nem vagyok én süket egyéb vágyaiddal szemben sem. Meg tudom érteni, hogy nem szeretnéd az olyan életet, amelyben férjeden kivül nem tehetnél még egy csomó más embert is boldoggá. Ezt elismerem. Sőt, én is szeretném. Neked megvan az a tehetséged, hogy boldoggá tedd az embereket, nos, én nem kivánok mást, mint hogy velem kezdd el és ha ez egyszer megtörtént, hát folytasd házunkon kivül is és jóságoddal virágkertté változtasd az egész világot. És ezt meg fogod tenni, Kate, mind a ketten együtt fogjuk megtenni. Senki sem tudja még, hogy mennyi jóság lehet két emberben, ha társasüzletet alapitanak jószivük kiaknázására. Még senki sem kisérelte meg. Próbáld meg velem! Ó, Kate, én szeretlek, szükségem van rád és ha megengeded, meg fogom tudni alapozni az életedet.

- Tudom, hogy te jó lennél hozzám. Megtennél mindent, amit férfi megtehet. De nem a férfitől függ a házasság boldogsága, hanem a nőtől. Én vagy elvégezném az egyik kötelességemet és elhanyagolnám a másikat és akkor szerencsétlen lennék; vagy pedig elhanyagolnálak téged és az még szerencsétlenebbé tenne. Egyik uton sem találnám a boldogságot.

Tarwin megtapogatta zsebében a Naulahkát. Ugy érezte, mintha titkos erő áradna ki belőle, - erő és nyugalom, amely megóvja őt attól, hogy kimondjon egy elsietett szót, amellyel talán mindent elrontana.

- Kate, hallgass ide! - felelte nyugodtan -, nincs időnk rá, hogy képzelt veszélyekről tárgyaljunk, elég, ha szembenézünk a meglevővel. Te itt nem vagy biztonságban. Én nem hagyhatlak itt, nekem pedig el kell mennem. Arra kérlek, házasodjunk össze azonnal!

- De én nem félek semmitől. Ki akarna engem bántani?

- Sitabhai - felelte Tarwin. - De bárhogy lenne is, hidd el nekem, nem vagy biztonságban. Hidd el nekem, hogy tudom, mit beszélek.

- És te?

- Ó, én nem számitok.

- Mondd meg az igazat, Nick!

- Nos, én mindig mondtam, hogy sehol sincs egészségesebb éghajlat, mint Topázban.

- Te azt hiszed, hogy veszélyben vagy, - nagy veszélyben?

- Sitabhai tényleg nem azon töri a fejét, hogyan óvhatná meg minden veszélytől az én becses életemet. - A lányra mosolygott.

- Akkor azonnal el kell menned innen! Egy percet sem szabad veszitened! Ó, Nick, el kell menned!

- Hiszen én is azt mondom. Rhatore nélkül tudok élni, de nélküled nem. Velem kell jönnöd!

- Azt érted ezalatt, hogy nem mész el, ha nem jövök veled? - kérdezte Kate kétségbeesetten.

- Nem, mert ez fenyegetés lenne. Azt értem, hogy várok rád, amig nem jössz. - Nevető szemmel nézett a lányra.

- Nick, azért történt mindez, amit az én kérésemre tettél? - kérdezte hirtelen.

- Te nem kértél engem semmire.

- Szóval, mégis... és engem terhel a felelősség.

- Miért..., mert én a királlyal beszéltem? Drága gyermekem, ez csak megnyitó körmenete volt ennek a cirkusznak. Ne hidd egy pillanatig sem, hogy bármiért is felelős vagy. Az egyetlen dolog, amiért felelős vagy az, hogy mi elmeneküljünk innen, hogy eltünjünk, hogy a nyomunkat se lássák. Az életed egy órára sincs biztonságban többé, az enyém egy percre sem, erről meg vagyok győződve.

- Látod, hogy milyen helyzetbe juttatsz engem? - mondta Kate vádlón.

- Én nem juttatlak semmiféle helyzetbe; ellenkezőleg, felkinálom az egyetlen megoldást.

- Saját magadat.

- Nos igen; hisz mondtam, hogy az egyetlent. Nem mondom, hogy nincs ennél jobb. Lehet, hogy van, aki többet meg tudna tenni érted és milliószámra van férfi, aki többet ér nálam, de egy sincs olyan, aki jobban szeretne. Ó, Kate, Kate - kiáltotta felugorva székéről -, bizd rám magadat és kiforditom négy sarkából a világot, hogy boldoggá tegyelek!

- Nem, nem... Neked el kell menned!

Tarwin megrázta fejét.

- Nem tudlak elhagyni. Kérd ezt akárki mástól, én nem tudom megtenni. El tudod képzelni, hogy egy férfi, aki szeret téged, itt tudna hagyni ebben a vadonban, kiszolgáltatva ezer veszélynek? El tudod képzelni, hogy bármelyik férfi meg tudná ezt tenni? Kate, kis szivem, gyere velem. Te gyötörsz, te megölsz engem, ha arra kényszeritesz, hogy csak egy pillanatra is elveszitselek szem elől. Mégegyszer megismétlem, halálos veszélyben forogsz. Nem maradhatsz itt, ha ezt tudod. Csak nem akarod ezek miatt az emberek miatt feláldozni életedet?

- De igen! - kiáltotta a lány felcsillámló szemekkel és felugrott székéről. - De igen! Ha helyes, hogy az ember nekik szentelje az életét, akkor meg is szabad halni értük. Nem hiszem, hogy szükségük volna halálomra, de ha igy van, ezt sem sajnálom tőlük!

Tarwin tanácstalanul, ijedten meredt rá. - Szóval, nem akarsz eljönni?

- Nem tudok. Isten áldjon meg, Nick. Többet nem mondhatok.

Tarwin megfogta a kezét. - Jó estét - felelte. - Ma estére legalább is végezzünk!

Kate aggódva követte őt tekintetével. Amint kifordult az ajtón, hirtelen utánairamodott.

- De el fogsz menni? - kérdezte.

- Elmenni? Nem, nem! - kiáltotta Tarwin. - Itt maradok és ha hadsereget kellene is toboroznom, királlyá választatnom magamat és fegyveres erővel védenem meg a menedékházat az ellenkormány támadásai ellen!

Kate rimánkodó mozdulattal nyujtotta utána a kezét, de Tarwin már eltünt.

A lány visszament Kunvar maharadzsához, aki még a missziósházban lakott. Hogy gyorsabban teljék az idő, Kate megengedte neki, hogy a kastélyból elhozassa játékait és kedvenc állatait. Leült melléjé az ágy szélére és sokáig némán sirt.

- Mi a baja, miss Kate? - kérdezte a herceg, miután egy darabig csodálkozva nézegette a lányt. - Én most már jól vagyok, tehát nem kell sirnod. Ha ismét hazamegyek a kastélyba, elmondom majd apámnak, hogy mit tettél értem és ő egy falut fog neked ajándékozni. Mi rajputok nem felejtünk el semmit.

- Nem itt van a baj, Lalji! - felelte a lány a gyermek fölé hajolva és szeméből kitörölve a könnyeket.

- Hát akkor apám két falut fog neked adni. Senkinek sem szabad sirnia, ha én jól érzem magam, mert én a királynak a fia vagyok. Hol van Moti? Szeretném, ha mellém ülne a székre!

Kate szófogadóan felállt, hogy megkeresse Kunvar maharadzsa legujabb kedvencét, egy kis arany-nyakláncos szürke majmot, amely nappal szabadon kószált a házban és a kertben, de éjszakánként minden lehetőt elkövetett, hogy a herceg ágyában aludhasson. Kate hivogatására egy fa tetejéről felelt, ahol a vad papagájokkal játszadozott, majd halkan mormolva majomnyelvén, bejött a szobába.

- Ide gyere, kis Hanuman! - mondta a herceg, felemelve egyik kezét. A majom egy ugrással mellette termett. - Meséltek nekem egy királyról - folytatta, az állat arany nyakláncával játszadozva -, aki háromszázezer rupiát adott ki, hogy megünnepeljen egy majomházasságot. Moti, nem akarnál te is egy feleséget? Nem kell, ugy-e?... elég neked az arany nyaklánc. Mi majd Miss Kate és Tarwin szahib házasságán fogjuk elkölteni a háromszázezer rupiát, majd ha egészségesek leszünk... és te majd táncolsz a lakodalmi ünnepségen!

A herceg hindu nyelven beszélgetett a majommal, de Kate egymás mellett hallván a saját és Tarwin nevét, tisztában volt vele, hogy miről van szó.

- Ne beszélj erről, Lalji!

- Miért ne, Kate? Hiszen én is házasember vagyok már.

- Igen, igen. De az más! Kate jobb szeretné, ha te sem lennél az!

- Ahogy gondolod - felelte a maharadzsa duzzogó arccal. - Most én még csak kis gyermek vagyok. Ha ujra egészséges leszek, ujra király leszek és senki sem fogja visszautasithatni ajándékaimat. Figyelj csak. Apám trombitáit hallom. Idejön, hogy meglátogasson.

Messziről kürtszó hallatszott, majd lódobogás és néhány pillanattal később a maharadzsa fogata és kisérete a missziósház ajtaja elé érkezett. Kate nyugtalanul figyelte kis betegét, hogy nem árt-e neki az izgalom, de a maharadzsa szemei felcsillantak, orrcimpái megremegtek és kezével megfogva kardját, mely, mint mindig, most is oldalánál hevert, majd suttogva szólt oda Katenek:

- Ez szép. Apám elhozta összes lovasait!

Mielőtt még Kate felkelhetett volna, Mr. Estes bevezette a királyt a szobába, mely őfelsége megjelenésének terjedelme és fénye mellett szánalmasan apróvá zsugorodott. A király szemlét tartott testőrsége fölött, ezért a hadsereg főparancsnoki uniformisa volt rajta, ami nem volt csekélység. Kunvar maharadzsa gyönyörködve nézte apja méltóságteljes alakját, kezdve az aranysarkantyus fénylő csizmától s a fehér bőrből készült lovaglónadrágtól egész az aranytól roskadozó, gyémánt rendjelekkel diszitett kábátig s a smaragdokkal teletüzdelt sáfránysárga turbánig. A király levetette keztyüjét és barátságosan megrázta Kate kezét; orgiák után őfelsége mindig sokkal civilizáltabb volt.

- A fiu egészséges már? - kérdezte. - Azt mondták nekem, hogy kissé lázas s én magam is lázas voltam az utóbbi időben.

- Sajnos, a herceg betegsége sulyosabb volt, maharadzsa szahib - felelte Kate.

- Szegénykém - mondta a király, gyengéden fia ágya fölé hajolva s anyanyelvén beszélgetve vele. - Látod, mi történik, ha tulsokat eszik az ember!

- Nem, apám, én nem ettem sokat és most egészen egészséges vagyok.

Kate az ágy mellett állt, a herceg haját simogatva.

- Hány katona vett ma részt a szemlén?

- Mind a két hadtest, tábornokom - felelte a király, büszkén csillogó szemekkel. - Te igazi rajput vagy, fiam!

- És az én testőrségem hol állt?

- Pertab Singh csapataival. A küzdelem végén ők vezették a támadást.

- A Szent Lóra mondom - kiáltotta Kunvar maharadzsa -, fognak ők még komoly támadásban is résztvenni. Nem igaz, apám? Te a balszárnyon és én a jobbon!

- Hogyne, fiam. De ahhoz egészségesnek kell lenned és sokat tanulnod még!

- Tudom - felelte a herceg elgondolkodva. - Apám, én sokat gondolkodtam az elmult éjszakákon. Mondd, kis gyermek vagyok még? - Egy pillanatig Katera nézett, majd a fülébe suttogta: - Szeretnék az apámmal beszélni. Ne engedj senkit a szobába!

Kate barátságos mosollyal gyorsan elhagyta a szobát és a király leült az ágy mellé.

- Nem, nem vagyok már kis gyermek - mondta a herceg. - Öt év mulva férfi leszek és számtalan férfi fog nekem engedelmeskedni. De hogy tudjam majd, helyes-e, vagy helytelen a parancs, amit adok?

- Sok mindent kell még tanulnod - ismételte bizonytalanul a maharadzsa.

- Igen. Sokat gondolkodtam ezen, amikor itt a sötétben feküdtem - felelte a herceg. - És azt gondolom, apám, hogy ezeket a dolgokat nem tudom a kastély falain belül asszonyoktól megtanulni. Apám, engedjen el, hogy megtanuljam, hogyan kell viselkedni egy hercegnek.

- De hova akarnál elmenni? Hiszen az én királyságom a te hazád!

- Tudom, tudom - felelte a fiu. - A lakodalmon Bunnaul ravut kinevetett, mert nincs annyi iskolakönyvem, mint neki. Holott az ő apja csak nemrég kapta meg a nemességet és nincsenek ősei. De látta már egész Rajputánát, látta Delhit és Agrát és még Abut is és az ajmiri hercegiskola legfelsőbb osztályába jár már. Apám, minden királynak a fia odajár iskolába. És ott nem játszanak asszonyokkal, hanem férfiakkal lovagolnak. És azt mondják, hogy jó levegő és jó viz van Ajmirban. Szeretnék odamenni!

A király arca elsötétedett; igaz szeretettel csüngött a fián.

- De hátha valami bajod történik ott, Lalji?

- Gondoltam rá - felelte a herceg. - De mi bajom történhetik, ha az angolok vigyáznak rám? Bunnaul ravut azt mondta nekem, hogy külön szobáim lesznek ott, külön szolgaszemélyzetem, külön istállóm, mint a többi hercegnek. És hogy sokkal nagyobb tekintélyem lesz.

- Igaz - felelte a király elgondolkodva. - Mi a nap gyermekei vagyunk mindketten, hercegem.

- Igen és nekem ezért kötelességem, hogy a legerősebb, a legképzettebb és a legbátrabb legyek fajtámból. Apám, én már nem szeretek az asszonyok szobáiban szaladgálni, anyám meséit hallgatni és a táncosnőket nézni, akik folyton csókolnak. Engedj el Ajmirba. Engedj el a hercegiskolába. És egy év mulva - csak egy év kell, mondja Bunnaul ravut -, már tudni fogom, mi illik egy királyhoz és hogyan kell a testőrséget vezetni. Megigéred, apám?

- Ha majd egészséges leszel - felelte a maharadzsa -, ujra beszélünk róla. Nem ugy, mint apa a gyermekkel, hanem mint férfi a férfival.

Kunvar maharadzsa szemei felcsillantak az örömtől. - Igy jó lesz! - mondta - mint férfi a férfival.

A király néhány percre karjaiba vette a herceget és elmondott neki egyet-mást a kastélyban legutóbb történtekről, - azokból, amik a kis fiut érdekelhették. Majd nevetve megkérdezte a herceget: - Most pedig elengedsz?

- Ó, apám! - A fiu apja szakállába dugta fejét és átölelte a nyakát. A maharadzsa szeliden kibontakozott az ölelésből és halkan kiment a verandára. Mielőtt még Kate visszajöhetett volna, a csapat hangos trombitaszó közepette eltünt a porfelhők mögött. Alig néhány pillanattal később egy küldönc érkezett egy füből font kosárkával, amelyben zölden, bronz- és aranyszinüen csillogtak a barackok, banánok és gránátalmák. A küldönc Kate lábaihoz tette a kosarat. - A királyné küldi! - mondta.

A herceg meghallotta a hangot és vidáman kikiáltott: - Kate, ezt az anyám küldi neked. Nagyok a gyümölcsök? Ó, adj nekem egy gránátalmát! - kérlelte, amikor a lány bejött a szobába. - Mult tél óta nem ettem.

Kate az asztalra tette a kosarat, de a hercegnek közbe már más jutott az eszébe. Gránátalmából készült szorbetet akart és megkérte Kate-et, hogy keverjen össze cukrot és tejet a gyümölcs levével és piros magjaival. A lány kiment a szobából, hogy poharat hozzon és Moti, a kis majom, amely nemrég verést kapott, mert el akarta tulajdonitani a herceg smaragdjait, kiugrott az ágy alól és felhasználta az alkalmat, hogy egy szép banánt lopjon ki a kosárból. Tudta, hogy Kunvar maharadzsa nem tud mozogni, ügyet sem vetett tehát a herceg fenyegetőzéseire, hanem kényelmesen leült az asztalra, kiválasztott egy banánt, apró fekete ujjaival ügyesen lehámozta, rávigyorgott a hercegre és beleharapott.

- Rendben van, Moti - kiáltotta Kunvar maharadzsa anyanyelvén. - Kate azt mondja, hogy te nem vagy Isten, hanem csak egy kis szürke majom és én is azt hiszem. Ha visszajön, meg fog verni Hanumman!

Mire Kate visszatért, Moti már megette a banán felét, de eszeágában sem volt elmenekülni. A lány meglökte a kis rablót s ez azonnal hanyatt esett.

- Mi baja van Motinak, Lalji? - kérdezte Kate, kiváncsian nézegetve a majmot.

- Lopott és most halottnak teszi magát. Üss rá egyet!

Kate a mozdulatlan kis test fölé hajolt, de azon már nem volt mit büntetni; a majom megdöglött.

A lány elhalványodott, majd gyorsan kezébe vette a gyümölcsös kosarat és óvatosan megszagolta. Finom, édeskés, kábitó illat szállt fel a fénylő gyümölcsökről. Kate gyorsan visszatette az asztalra a kosarat, kezével végigsimitva homlokát. A szag majd elkábitotta.

- Nos - mondta a kis herceg, aki nem láthatta a kis majmot. - Add ide a szorbetemet!

- Attól félek Lalji, hogy a gyümölcsök nem egészen jók - felelte Kate erőltetett nyugalommal. Megfogta a fél banánt, amelyet Moti oly gyengéd szeretettel szoritott gonosz apró szivéhez és a nyitott ablakon át a kertbe dobta. A fák ágai közül egy papagáj azonnal rávetette magát a csábitó falatra és csőrébe fogva felvitte az ágak közé. Egy pillanat alatt történt mindez, mielőtt még Kate, aki félig eszméletlen volt, elriaszthatta volna a madarat; a következő pillanatban egy csomó zöld toll hullt le a földre, a papagáj döglötten feküdt a füben.

- Nem, ez a gyümölcs nem jó - ismételte meg Kate gépiesen, az ijedségtől tágranyilt szemekkel és viaszsárga arccal. Tarwin jutott eszébe. Hát ugy látszik, mégis igaza volt, amikor óvta őt és könyörgött neki, hogy menjen el. És ő nem hallgatta meg. Azt mondta, hogy veszélyben forog. Hát nem volt igaza? A veszélynek ez a leskelődő alattomos volta erősebb asszonyi idegeket is megrázott volna, mint az övéi voltak. Mi a legközelebbi veszély, ami fenyegeti? Micsoda buvóhelyről fog előkuszni, honnét fog rácsapni? Maga a levegő is meg van mérgezve. Alig mert lélegzetet venni.

A kivitel hallatlan merészsége tán még jobban megijesztette, mint maga a terv. Ha világos nappal, barátság ürügye alatt, rögtön a király látogatása után ezt meg merte tenni a cigányasszony, mi jót várhat akkor magában a kastélyban! Ő és Kunvar maharadzsa egy tető alatt éltek és ha Tarwin helyesen tételezte fel, hogy Sitabhai az ő életére is tör, a gyümölcs nyilván mindkettőjüknek volt szánva. Összeborzadt arra a gondolatra, hogy mitsem sejtve, még néhány pillanattal előbb enni akart adni a maharadzsának az almákból.

A herceg megfordult ágyában és figyelmesen megnézte Kate-et.

- Rosszul vagy? - kérdezte komoly udvariassággal. - Akkor ne fáradj a szorbettel. Add ide Motit, hogy játszhassam vele!

- Ó, Lalji, Lalji! - kiáltotta Kate az ágy felé vánszorogva. Rávetette magát a kisfiura, karjait védően maga elé tárta és hevesen elkezdett sirni.

- Ma már másodszor sirsz - mondta a herceg, kiváncsian nézegetve a lány remegő vállait. - Meg fogom mondani Tarwin szahibnak!

Ez a szó sziven találta Kate-et, keserü, teljesithetetlen vággyal töltötte el. Ó, csak egy pillanatra érezhetné azt a biztos, segitséget adó erőt, amelyet ellökött magától. Hol van most Tarwin? - kérdezte magától szemrehányóan. Vajjon mi történt vele, akit ő elküldött magától s akit most ezernyi veszedelem fenyeget ebben az irtózatos országban.

Tarwin ezalatt a menedékházban ült szobájában. Mind a két ajtaja nyitva volt, a szobába behatolt a sivatag forró szele. Látni akarta, hogy mi történik körülötte, előtte az asztalon feküdt a revolver, zsebében a Naulahka, szenvedélyes türelmetlenség emésztette, átkozta zsákmányát, amely Kate nélkül semmit sem ér.

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.

Miután Kate jól elzárta a mérgezett gyümölcsöt és a kis maharadzsát is, amennyire lehetett, megvigasztalta Motija halála miatt, alapos lelkiismereti vizsgálat alá vette saját magát. Egész éjszaka nem aludt. Amikor reggel vörös szemekkel és zugó fejjel felkelt, csak egyetlenegy dologgal volt tisztában: mig életben marad, nem szabad tágitania szerencsétlen hindu nővérei mellől, bajaiért nem szabad másutt vigaszt keresnie, mint épp ebben a munkában. A férfi, aki őt szerette, Gokral Seetarunban maradt - halálos veszedelemben -, hogy minden pillanatban az ő segitségére siethessen; de neki nem szabad őt hivnia, nem szabad gyengének lennie és elárulnia kötelességét.

Elment a kórházba, de gondolatai egy pillanatig sem tudtak elszakadni Tarwintól; mint a lidércnyomás, ugy ülte meg a félelem, hogy valami baja talál esni.

A kórház lépcsőin, mint rendesen, a sivatag asszonya fogadta, lefátyolozott arccal és kezeit térdei köré kulcsolva. Dhunpat Rai állt mögötte, akinek pedig a betegek között lett volna a helye; Kate észrevette, hogy a kórház udvara tele van emberekkel - idegenekkel és látogatókkal -, akiknek pedig, az uj rendelkezések értelmében, hetenként csak egyszer volt szabad eljönniök. Ma nem volt látogatási nap és Kate, akit az előző nap már nagyon megviselt, ingerült haraggal támadt neki Dhunpat Rainak.

- Mi történik itt? - kérdezte remegő hangon.

- Lázadás... vallási fanatizmusból - felelte a bennszülött orvos. - Nincs baj. Én előre látom. De maga ne menjen be!

Kate szó nélkül félrelökte és épp be akart lépni a kórházba, amikor egy menettel találkozott, amely hangos fenyegetőzések közepette vállain hozta ki Kate egy sulyosan tifuszos betegét. A sivatag asszonya egy pillanat alatt Kate oldala mellett termett, magasan felemelt kezében hosszu, szélespengéjü kés csillogott.

- Hallgassatok, kutyák! - kiabálta anyanyelvén. - Ne merjetek kezet emelni ez ellen a peri ellen, aki mindent feláldozott értetek!

- Meggyilkolja népünket! - üvöltötte az egyik paraszt.

- Lehet - mondta az asszony megvető mosollyal -, de én tudom, hogy én kit fogok meggyilkolni, ha valaki bántalmazni meri őt. Mik vagytok ti, rajputok, vagy pedig vadállatok, vakondok vagy halvadászok, hogy egy hazudozó csuhás szavára adtok, aki megzavarta szalmával kitömött fejeteket! Gyilkolja a népünket? Hát ti mennyi ideig fogjátok életben tartani varázslataitokkal és muntrátokkal ezt az embert, aki a halálán van? - kérdezte, ujjával a hordágyon fekvő, csontig soványodott emberi alakra mutatva. - Ki innét... menjetek ki! Ez a kórház nem a tiétek! Nem fizettetek egyetlen pennyt sem a tetőért, ami a fejetek fölött van, vagy az orvosságokért a hasatokban. Takarodjatok el innét, mielőtt az arcotokba köpök! - Királyi kézmozdulattal ajtót mutatott a csőcseléknek.

- Jobb lenne, ha nem menne be - suttogta Dhunpat Rai Kate fülébe. - Valami környékbeli szent ember van benn az udvarban és felzavarja lelküket. Én magam is rosszul éreztem magamat.

- De mit jelent mindez? - ismételte meg Kate kérdését.

A kórházat üvöltöző tömeg lepte el, amely összeszedte és vállaira rakta az összes ágyakat, főzőedényeket, fehérnemüt, tompa hangon kiáltozott és a felső termekből lecipelte a betegeket, mint ahogy a hangyák mentik ki tojásaikat az elpusztult bolyból. Hatan vagy nyolcan cipeltek egy-egy beteget; voltak, akik virágcsokrokat tartottak kezükben és minden lépés után megálltak, hogy elmormolhassák halk imájukat, mások félénk, fürkésző tekinteteket vetettek a patikába, vagy vizet hoztak a kutból és kiöntötték az ágyak köré.

Az udvar közepén anyaszüzmeztelenül - mint egykor Kate érkezésekor a gyógyithatatlan őrült -, hamuval beszórva, hosszu hajjal, vad körmökkel kezein és lábain, egy félőrült vándorszerzetes ült, aki feje fölött hosszu, hegyes végü botot forgatott és egyhangu énekével gyorsabb munkára ösztökélte a megvadult népet.

Amikor Kate a dühtől fehéren, villogó szemekkel eléje lépett, az ének hirtelen vad üvöltésbe csapott át.

Kate gyorsan az asszonyok közé vegyült, a saját női betegei közé, akikről oka volt feltenni, hogy megszerették őt. De rokonaik nem engedték hozzájuk és egy széles vállu, hangos szavu férfi, a sivatag belsejéből, visszalökte a lányt.

Az ember láthatólag nem akarta bántalmazni Kate-et, de már a következő pillanatban a sivatag asszonya laposan arcába vágott késével és a férfi üvöltve meghátrált.

- Hadd beszéljek hozzájuk! - mondta Kate. Az asszony felemelte karjait s a tömeg csakugyan elhallgatott. Csak a vándorszerzetes folytatta egyhangu énekét. Kate remegve a dühtől, feléje tartott és hindu nyelven rákiáltott: - Hallgass el, vagy találok módot rá, hogy elhallgattassalak!

A szerzetes elhallgatott és Kate visszatérve asszonyai közé, nyugodt hangon beszélni kezdett.

- Ó, asszonyok, hát mit tettem nektek? - kiáltotta. - Ha valami bajotok van, ki tud jobban segiteni rajtatok, mint én? Tudjátok, hogy akármikor eljöhettek hozzám panaszkodni. Hallgassatok ide, nővéreim! Mi történt veletek, hogy félig gyógyultan, betegen vagy haldokolva el akartok menni innét? Hiszen szabadok vagytok! Elmehettek amikor akartok. De a saját érdeketekben, gyermekeitek érdekében ne menjetek addig, amig Isten segitségével meg nem gyógyitottalak benneteket. Most nyár van a sivatagban és sokan közületek nagyon messze laknak.

- Igazat beszél! Igazat beszél! - mondta valaki a tömegben.

- Igen, igazat beszélek és mindig becsületes voltam hozzátok. Most rajtatok a sor, hogy őszintén megmondjátok nekem, mi történt veletek, ahelyett, hogy menekülnétek mint az egerek. Nővéreim, ti betegek vagytok és gyengék s a barátaitok nem tudják, mire van szükségetek. De én tudom!

- Erre! De mihez kezdjünk? - szólalt meg egy gyenge hang. - Nem rajtunk mulik. Én a magam részéről jobb szeretnék békében meghalni, de a szerzetes azt mondja...

Ujra kitört a lárma.

- A mustártapaszokra varázsmondások vannak irva!

- Miért váljunk mi akaratunk ellenére keresztényekké? A bölcs asszony, akit innen elkergettél, az is ezt kérdezi!

- Mit jelentenek a tapaszokon a vörös jelek?

- Miért nyomod testeinkre az ördög pecsétjét? Éget mint a pokol tüze!

- Tegnap eljött a szerzetes - az a szent ember ott - és elmondta, hogy amikor dombjai között ült, az istenek kinyilvánitották neki, hogy a tapasz ördöge el akar tériteni tőlük... és ha elhagyjuk a kórházat, testünkön rajta marad az ördög jele... Igen, és a gyermekeknek, akiket a kórházban fogunk szülni, farkuk lesz mint a tevéknek és fülük lesz mint az öszvéreknek. A bölcs asszony is ezt mondja és a szerzetes is ezt mondja.

- Hallgassatok, hallgassatok! - kiáltotta Kate, tulkiabálva a hangzavart. - Micsoda tapaszokról beszéltek? Micsoda gyerekmese ez tapaszokról és ördögökről? Nem egy gyerek született már itt a kórházban és valamennyi egészséges és csinos volt. Ti ezt jól tudjátok. Miért hisztek annak a méltatlan fehérszemélynek, akit el kellett innen kergetnem, mert kinzott benneteket?...

- De a szerzetes azt mondja...

- Mit törődöm a szerzetesetekkel. Törődött ő veletek eddig? Ápolt-e benneteket? Virrasztott az ágyatok mellett? Megigazitotta vánkosaitokat, fogta-e a kezeteket, ha görcsökben hánykolódtatok? Gondozta-e a gyermekeiteket, mig ti aludtatok?

- Ő szent ember. Csodákat tett. Nem szabad felidézni az istenek dühét.

Az egyik asszony, aki merészebb volt a többinél, egy mustártapaszt lobogtatott meg kezében, egyet azok közül, amelyeket Kate nemrég Kalkuttából hozatott s amelynek hátán vörös nyomdafestékkel volt rányomtatva az előállitó gyár cége. - Ide nézz. Mit jelent ez az ördögi irás? - üvöltötte dühében. De már a következő pillanatban mellette termett a sivatag asszonya és vállon fogva, térdre kényszeritette.

- Hallgass te, még orrod sincsen! - kiáltotta szenvedélytől remegő hangon. - Ő nem a te fajtádból való és nem engedem, hogy beszennyezd kezed érintésével. Gondolj vissza a saját szemétdombodra és beszélj halkabban!

Kate mosolyogva kezébe vette a tapaszt.

- És ki mondja azt, hogy ez az ördögnek a jele? - kérdezte.

- A szent ember, a szerzetes. Ő bizonyára tudja.

- Nem, nem tudja - felelte Kate türelmesen. Most már megértette ezeket a szegény embereket és mérhetetlen részvét fogta el irányukban. - Hiszen ti használtátok már ezeket a tapaszokat. Ártott neked valaha is, Pithira? - kezével a megszólitottra mutatott. - Hányszor megköszönted már nekem, hogy megkönnyitettem vele szenvedéseidet! Ha az ördög áruja lett volna, elemésztett volna!

- Hiszen eleget égetett! - felelte az asszony ideges nevetéssel.

Katenek is nevetnie kellett.

- Ez igaz! - mondta. - Az orvosság nem kellemes dolog. De ti tudjátok, hogy jót tesz nektek. Mit értenek a ti barátaitok - parasztok, tevehajtók, kecskepásztorok - az angol orvosságokhoz? Olyan bölcsek ők dombjaik között, vagy pedig ez a szerzetes olyan bölcs-e, hogy ötven mérföldnyi távolságból meg tudta állapitani, hogy az orvosságaim rosszak? Ne hallgassatok rá, ne hallgassatok rájuk! Mondjátok meg neki, hogy nálam akartok maradni és én meg foglak benneteket gyógyitani. Mást nem tehetek. Ezért jöttem el hozzátok. Tizezer mérföldnyire éltem tőletek, hallottam szenvedéseitekről és szivem megfájdult. El tudjátok hinni, hogy azért jöttem el olyan messziről, hogy bántsalak benneteket? Menjetek vissza ágyaitokba, testvéreim és mondjátok meg ezeknek a bolondoknak, hogy térjenek haza!

A tömeg felmorajlott, bizalom és kétely küzdöttek egymással. Néhány pillanatig nem lehetett tudni, hogy melyik fog felülkerekedni.

Ekkor felemelkedett a férfi, akin a sivatag asszonya végigvágott késével és elüvöltötte magát:

- Mi értelme van a sok beszédnek? Vigyük haza feleségeinket és nővéreinket. Nem akarunk gyerekeket, akik az ördöghöz hasonlitanak. Ah, atyám, segits nekünk! - kiáltotta a szerzetes felé.

A szent ember felállt helyéről és Kate szavainak hatását egy pillanat alatt elsöpörte átkozódásainak, fenyegetőzéseinek és fohászkodásainak árvizével; kettesével, hármasával menekültek el a betegek Kate oldala mellől; aki nem jött jószántából, azt erőszakkal cipelték a rokonok.

Kate a nevén szólitotta mindegyiket, rimánkodva, kérlelve, magyarázva, hogy maradjanak vele. De hasztalanul. Voltak, akik sirtak, de valamennyien azt felelték, hogy akármennyire sajnálják itt hagyni, ők csak gyenge asszonyok és félnek férjeik haragjától.

Percről-percre egyre jobban ürültek a kórtermek, mialatt a szerzetes hangosan énekelve, az udvar közepén vad táncba kezdett. A tarka ruháju tömeg a lépcsőkön át kiözönlött az utcára; Kate gondosan ápolt betegei egymás után tüntek el a kiméletlen, forró napsütésben gőzölgő házak között. Csak a sivatag asszonya maradt mellette.

Kate tágranyilt szemekkel meredt utánuk. A kórház üres volt.

 

HUSZADIK FEJEZET.

Van-e Miss Szahibnak valami parancsa számomra? - kérdezte Dhunpat Rai, igazi keleti nyugalommal, amikor Kate kétségbeesetten lépett a sivatag asszonyához, annak széles vállához támasztva fejét.

A lány szótalanul megrázta fejét.

- Nagyon szomoru dolog! - mondta Dhunpat Rai elgondolkozva s oly közönnyel, mintha semmi köze sem lett volna mindehhez -, de ezen a vidéken igen erős a vallási fanatizmus és a babonákban való hit. Velem ez most már harmadszor történik meg. Egyszer az orvosságok miatt történik, máskor azt mondják, hogy a lombikok szent edények és hogy a cinkvazelin tehénzsir. De még soha nem láttam, hogy a kórház teljesen kiürült volna. Nem hiszem, hogy ezek valaha is vissza fognak jönni; de én a fizetésemet az államtól kapom - fejezte be elégedett mosollyal - és ezután is meg fogom kapni, ugy mint annakelőtte!

Kate kétségbeesett tekintetet vetett rá. - Azt gondolja, hogy soha nem fognak visszajönni? - kérdezte dadogva.

- Ó, igen... idővel... egy vagy kettő. Talán férfiak, akiket megharapott a tigris, vagy akiknek szemgyulladásuk van... de asszonyok nem. A férjeik nem fogják többé megengedni. Kérdezze meg csak ezt az asszonyt!

Kate rimánkodó, segitségkérő tekintetet vetett barátnőjére, aki lehajolt, egy kevés homokot markolt fel a földről, kicsorgatta ujjai közül, majd egymáshoz dörzsölte a tenyereit és megrázta fejét. Kate kétségbeesve figyelte minden mozdulatát.

- Látja, hogy mindennek vége van! - mondta Dhunpat Rai, részvéttel hangjában, mindazonáltal nem tudván leplezni afelett érzett elégtételét, hogy ő már rég előre látta ezt a vereséget. - És most mihez kiván kezdeni nagyságod? Zárjam le a patikát, vagy át akarja nézni a számlákat?

Kate intett neki, hogy menjen el. - Nem, nem! Most nem! Most gondolkodnom kell, időre van szükségem. Majd küldök üzenetet. Jöjjön velem, kedvesem! - tette hozzá hinduul, a sivatag asszonyához fordulva. Kéz a kézben együtt hagyták el a kórházat. Amikor az utcára érkeztek, a hatalmas rajput asszony karjaiba fogta Kate-et, mint a gyermeket és felültette lovára. A missziósház felé indultak el, az asszony hüségesen, mint egy kutya, szaladt Kate oldalán.

- És te most hova akarsz menni? - kérdezte Kate az asszonyt.

- Én jöttem legrégebben a kórházba - felelte ez -, ugy illik tehát, hogy én maradjak veled legtovább. Amerre te mégy, oda megyek én is - és azután történjék, aminek történnie kell!

Kate kihajolt a nyeregből és gyengéd hálával megszoritotta az asszony barna kezét.

Amikor a missziósházba érkeztek, Kate-nek össze kellett szednie minden bátorságát, hogy össze ne rogyjon. Annyit beszélt Mrs. Estesnek jövőbeli terveiről és reményeiről, oly szeretettel védelmezte meg azokat a szegény teremtéseket, olyan meghatódással beszélt hálájukról, hogy most elképzelni sem tudta, hogy fogja bevallani barátnőjének terveinek ezt a tökéletes csődjét. Tarwinra még csak gondolni sem akart. Ahhoz nem volt elég ereje.

Szerencsére azonban Mrs. Estes nem volt odahaza. A házban az anyakirálynénak egy küldönce várta, aki arra kérte őt, hogy Kunvar maharadzsával együtt jelenjen meg a kastélyban.

A sivatag asszonya vissza akarta őt tartani karjával, de Kate elháritó mozdulatot tett.

- Nem, nem, nem! El kell mennem. Tennem kell valamit! - kiáltotta szenvedélyesen. - Dolgoznom kell. Ez egyetlen menekvésem, kedvesem! Menj előre a kastélyhoz!

Az asszony némán engedelmeskedett és nekiindult a poros országutnak, mialatt Kate betért a házba és felkereste a kis herceget.

- Lalji! - mondta, a gyermek fölé hajolva. - Elég erős vagy már ahhoz, hogy beülj a kocsiba és meglátogasd anyádat?

- Inkább az apámat szeretném látni! - felelte a fiu, aki jutalmul, amiért gyógyulása olyan szépen haladt előre, tegnap óta a divánon feküdhetett. - Igen fontos dologról kell apámmal beszélnem!

- De kedvesem, az édesanyád már olyan régen nem látott.

- Rendben van, akkor menjünk!

- Jól van, megrendelem a kocsit.

Kate megfordult, hogy kimenjen a szobából.

- Kérem, a saját kocsimat szeretném. Ki jött el értem?

- Én vagyok, ég szülöttje! - felelte kintről a katona mély hangján.

- Akka! Lovagolj gyorsan haza és mondd meg nekik, hogy küldjék el a fogatomat és kiséretemet. Ha tiz percen belül nem érkeznek meg, leszállitom Sirop Singh fizetését s kiséretem szemeláttára befeketittetem az arcát. Ma van első napja, hogy elhagyom az ágyat!

- Még tizezer évig nyugodjon rajtad Isten szeme. Ég szülöttje! - felelte kintről a hang. A katona nyeregbe vetette magát és elrobogott.

Mire a herceg elkészült, a kocsi, tele puha párnákkal, a missziósház elé robogott. Kate és Mrs. Estes a karjukon vitték ki a kisfiut, aki a verandán mindenáron a saját lábán akart megállni, hogy katonásan viszonozhassa kisérete tisztelgését.

- Ahi, még igen gyenge vagyok! - mondta nevetve, mialatt a palota felé kocsiztak. - Ugy érzem, mintha soha nem tudnék meggyógyulni Rhatoreban.

Kate átölelte és szorosan magához huzta a gyermeket.

- Kate! - folytatta ez -, ha én kérek valamit az apámtól, meg fogod neki mondani, hogy teljesitse?

A leány, akinek keserü gondolatai messzire elkalandoztak, gyengéden megsimogatta a herceg vállát. Könnyáztatta tekintetét a palota hatalmas vörös sziklaalapzata felé emelte.

- Honnét tudjam azt, Lalji? - kérdezte, biztató mosollyal nézve le a gyermek feléje emelt arcára.

- Pedig nagyon bölcs dolog az, amit kérek.

- Igazán? - kérdezte a lány.

- Igen; én magam gondoltam ki. Én egy Rai Kumár vagyok és el szeretnék menni a Rai Kumár-iskolába, ahol a hercegekből királyokat nevelnek. Ilyen iskola csak Ajmirban van és oda akarok menni és tanulni, vivni és lovagolni Rajputana többi hercegével, hogy egész ember legyen belőlem. Abban az iskolában mindent meg akarok tanulni a világról. Ez ugy-e okos dolog, Kate? Amióta beteg vagyok, olyan nagynak tünik fel nekem a világ! Kate, milyen nagy az a világ, amelyet a fekete vizen tul láttál? És hol van Tarwin szahib? Őt is szeretném látni! Talán haragszik rám vagy rád?

Ilyen és hasonló kérdésekkel ostromolta Kate-et, mig a kocsi meg nem állt a palota egy mellékbejárata előtt, amely anyja lakosztályaihoz vezetett. A sivatag asszonya a földön ült mellette; amikor a kocsi megérkezett, felkelt és kinyujtotta karjait.

- Hallottam az üzenetet - mondta Katenek. - Engedd át nekem a gyermeket, hogy karjaimon bevigyem. Nem, ne félj herceg, nincs mitől félned. Jó családból származom!

- Jó családból származó asszonyok lefátyolozzák az arcukat és nem beszélnek az utcán - felelte kétkedve a gyermek.

- Más törvény parancsol neked és a tieidnek és más nekem és az én fajtámból valóknak - felelte nevetve az asszony. - Mi, akik munkával keressük meg a kenyerünket, nem járhatunk lefátyolozva; de az én apáim sokszáz évvel ezelőtt éltek már ebben az országban, csakugy mint a tiéid, Ég szülöttje! Gyere ide, a fehér asszony nem tud olyan gyengéden a karjára venni, mint én!

Karjára vette a herceget és olyan könnyedén szoritotta kebléhez, mintha csak hároméves gyerek lenne. A kisfiu kényelmesen elnyult karjaiban, majd jelt adott sovány kis kezével; a kapu sulyos szárnyai csikorogva kinyiltak s az asszony, a gyerek s a lány beléptek rajta.

A kastélynak ez a része nem volt ékes; a falak tarka mozaikja elfakult, sok helyütt letöredezett, az ablaktáblákról lejött a festék, az udvar tele volt szeméttel és porral. Egy királyné, aki elvesztette uralkodója kegyét, sok minden egyebet is elveszit a világi javakból.

Egy ajtó nyilt ki, egy hang szólalt meg. Félhomályba kerültek, majd egy hosszu, sötét folyosóra, mely márvány fényében ragyogó fehér stukkaturával volt diszitve; innét csigalépcső vezetett a királyné lakosztályaihoz. Kunvar maharadzsa anyja egy hosszu, alacsony szobában lakott, amelynek ablakai északkeletre nyiltak; arcát a hideg márványnak szoritva, hazájáról álmodozott itt, amely nyolcszáz mérföldnyire a sivatagon tul, a Kulu dombok között feküdt. Hang nem hatolt ebbe a szobába, a kastély zsibongása kivül maradt a falakon, legfeljebb, ha néhány szolgálónőjének ritka lépte törte meg a tökéletes csendet.

Mint a fogoly párduc, ugy lépkedett a sivatag asszonya az üres szobák, szük lépcsőházak, fedett udvarok labirintusában, karján a herceggel, akit egyre szorosabban ölelt kebléhez. A herceg és Kate már megszokta ezt a sötétséget, ezt a csendet, a félhomály rejtélyeit; az egyik közöttük élt, a másik kénytelen-kelletlen elfogadta mint elkerülhetetlen kisérőjelenségeit annak a feladatnak, amelyet vállalt. - Csak a sivatag asszonya mozgott számára idegen területen.

Az utazás véget ért. Kate felemelt egy nehéz függönyt s a herceg hangosan hivta anyját; a királyné, aki fehér vánkoson ült egy ablak mellett, felugrott s szenvedélyes kiáltással feléjük rohant:

- Egészséges a gyerek?

A herceg az asszony karjaiból rugdalózva a padló felé igyekezett. Anyja zokogva rávetette magát a kis testre, ezer becéző névvel illetve, minden kis porcikáját csókkal árasztva el. A kisfiu nem tudott ellenállni ennek a szenvedélyes kitörésnek. Eleinte ugy képzelte, hogy igazi rajput férfihez méltón fog viselkedni, aki nyilvánosság előtt nem enged meg magának semmiféle érzelmi kitörést - de most hangosan sirt és nevetett anyja karjai között. A sivatag asszonya tenyerével megtörölte szemeit, Kate elfordult és kinézett az ablakon.

- Hogy köszönjem meg magának! - kiáltotta végül is a királyné. - Ó, kis fiam, kis fiacskám, szivem galambja, ő és az istenek meggyógyitottak téged! De ki ez az asszony?

Csak most látta meg a sivatag asszonyát, aki bibor ruhájában hallgatagon állt a függöny mellett.

- Ő hozott ki a kocsiból - felelte a herceg. - Azt állitja, hogy jó családból származó rajput.

- A Chohanok törzséből származom - rajput vagyok és rajputok anyja - felelte a még mindig mozdulatlanul álló asszony. - A fehér tündér csodát tett férjemmel. Beteg volt a feje és nem ismert meg engem. Igaz, hogy meghalt, de mielőtt ellehelte utolsó lehelletét, megismert engem és a nevemen szólitott.

- És ő hozott ki a kocsiból? - kiáltotta megremegve a királyné, még szorosabban ölelve körül a herceget. A hindu asszonyok azt tartják, hogy az özvegyek tekintete és keze érintése bajt okoz.

Az asszony a királyné lábai elé vetette magát. - Bocsáss meg nekem, bocsáss meg! - kiáltotta. - Három gyermeket hoztam a világra és az istenek mindet elvették tőlem, legvégül még a férjemet is. Olyan jó volt... olyan nagyon jó volt, ujra gyermeket tartani karjaimban. Te megbocsáthatsz nekem - siránkozott az asszony -, te gazdag vagy, mert fiad van, én pedig csak egy özvegy vagyok!

- Én is csak az vagyok - mormogta a királyné maga elé. - Igazság szerint meg kellene bocsátanom. Kelj fel!

De az asszony fekve maradt a földön és görcsösen átölelte a királyné meztelen lábait.

- Kelj fel, testvér! - suttogta a királyné.

- Mi, akik a mezőkről jövünk - mormogta az asszony - nem tudunk beszélni az előkelő emberekkel. Meg fog nekem bocsátani a királyné, ha szavaim durvák lesznek?

- Megbocsátok. Nyelved lágyabb, mint a Kulu dombok asszonyaié, de sok szót használsz, amelyet nem ismerek.

- Én a sivatagból jövök, tevehajcsár vagyok és kecskepásztor. Hogy tudhatnék a királyok nyelvén? Beszéljen helyettem a fehér tündér!

Kate szórakozottan hallgatott. Most, hogy elvégezte ezt a feladatát, ujra eszébe jutott a Tarwint fenyegető veszély és az előző óráknak minden megalázása és szégyene. Szemei előtt ujra megjelent a türhetetlen kép, amint a kórházban az asszonyok, egyik a másik után, kilopózkodnak a kapun; munkája meg volt semmisitve, minden reménye, hogy valaha is ujra kezdheti, füstbe ment és tudta, hogy Tarwinra ezer gyötrelmes halál leselkedik - az ő hibájából.

- Mi kell? - kérdezte szórakozottan, amikor az asszony meghuzta szoknyája szegélyét. Majd a királynéhoz fordult: - Ez az egyetlen asszony maradt csak mellettem mindazok közül, akiknek javát akartam, királyné!

- Igen, beszéltek róla a kastélyban! - felelte ez, karjával átölelve a herceg nyakát -, beszéltek róla, hogy lázadás tört ki a kórházadban, szahiba!

- Nincs már kórházam! - felelte Kate keserüen.

- Pedig megigérted nekem, hogy odaviszel egyszer - mondta szemrehányóan a herceg.

- Az asszonyok megbolondultak - mondta nyugodt hangján a sivatag asszonya, aki még mindig a földön ült. - Egy eszeveszett szerzetes hazugságokat beszélt nekik... elhitette velük, hogy az orvosságok meg vannak babonázva...

- Ments meg bennünket a rossz szellemektől és az ördögöktől! - suttogta a királyné.

- Hogy meg vannak babonázva... holott sajátkezüleg készitette el őket!... Elrohantak, szahiba és azt kiabálták, hogy nem akarnak torzszülött majmokat hozni a világra és nem akarnak a pokolba kerülni. Akko. Hisz majd megtudják már egy héten belül, hogy hová kerülnek, mert valamennyien meg fognak halni!

Kate megrázkódott. Ő tudta legjobban, hogy az asszony igazat beszél.

- De ezek az orvosságok! - kezdte el a királyné. - Az ember sohasem tudhatja, hogy nincs-e bennük valami varázs? - Idegesen felnevetett és félénk tekintetet vetett Katere.

- Deckho. Nézd meg jól! - mondta az asszony nyugodt fölénnyel. - Ő még csak lány és semmi más. Mit tudna ő tenni az Élet Kapuinál?

- Meggyógyitotta fiamat és ezért nővéremnek fogadom - mondta a királyné.

- Neki köszönhetem, hogy férjem a halála előtt még beszélt velem; ezért szolgálni akarom őt, csakugy mint téged, szahiba! - mondta az asszony.

A herceg kiváncsian nézett anyja arcába.

- Tegez téged - jegyezte meg, mintha az asszony nem hallhatná, amit mond. - Parasztasszony és királyné nem szokták egymást tegezni.

- Mind a ketten asszonyok vagyunk, kisfiam. Maradj nyugodtan a karjaimban. Oh, milyen jó, hogy itt tarthatlak megint, te szegény kis ördög!

- Ég Szülötte, olyan vagy, mint a száraz kukorica - mondta gyorsan az asszony.

- Nem, inkább mint egy lesoványodott majom - felelte a királyné, ajkát a gyermek homlokához szoritva. Mind a két asszony hangosan és nyomatékkal beszélt, hogy az istenek, akik könnyen megirigyelik az emberi boldogságot, meghallhassák őket.

- Aho, a kis majom meghalt - mondta a herceg, aki egy pillanatig sem maradt nyugton. - Egy másikat akarok. Engedjetek a kastélyba, hogy keressek magamnak egyet!

- Nem szabad a kastélyban szaladgálnia! - mondta a királyné szenvedélyesen, Kate felé fordulva. - Még nagyon gyenge vagy, kisfiam! Ó, Miss szahib, ne engedd el! - A királyné tapasztalatból tudta, hogy fia nem engedelmeskedik neki.

- Ez parancsom - mondta a herceg és még csak a fejét sem forditotta meg. - A kastélyba akarok menni.

- Maradj velünk, kedvesem! - mondta Kate, aki éppen azon gondolkodott, hogy nem lehetne-e néhány hónapon belül mégis csak ujra összefoltozni a kórházat s hogy nem becsülte-e vajjon tul a Nicket fenyegető veszélyt.

- Megyek - mondta a herceg, kibontakozva anyja karjaiból. - Unom már a sok beszédet.

- Megengedi nekem a királyné?... - kérdezte suttogva a sivatag asszonya. A királyné fejével bólintott s a herceg hirtelen két erős, barna kar bilincsei között találta magát, amelyekből nem volt szabadulás.

- Engedj el, te... te özvegy! - kiabálta dühösen.

- Nem való egy rajputhoz, hogy rajputok anyját sértegesse! - volt a rendithetetlen válasz. - Ha a fiatal bika nem engedelmeskedik a tehénnek, megtanitja engedelmességre az iga. Az Ég Szülötte még gyenge, még nem tud járni ezeken a folyosókon és lépcsőkőn. Jobb, ha itt marad velünk. Ha a dühe elpárolgott, még gyengébb lesz, mint azelőtt. Már most - a nagy, ragyogó szemek belemélyedtek a gyermek szemeibe -, már most - folytatta a nyugodt hang - már most szünőben van a harag. Még egy pillanat, királyom s nem vagy többé herceg, csak egy kicsi, kicsi gyermek, olyan mint amilyent én hoztam a világra, ahi, amilyent, sajnos, többé nem fogok a világra hozni!

Az utolsó szavaknál a herceg feje már az asszony vállain nyugodott. A düh szenvedélye kitombolta magát s elálmositotta a gyermeket.

- Ó, szégyen... micsoda szégyen! - mormogta álmos hangon. - Most már nem akarok elmenni, hagyjatok aludni!

Az asszony megsimogatta vállait, mig a királyné ki nem nyujtotta éhes karját, hogy visszakövetelje legsajátabb tulajdonát. Egy vánkosra fektette le a gyermeket, hosszu musselinruhájával betakarta és hosszan, szenvedélyesen nézte egyetlen kincsét. Az asszony ujra leült a földre és összegubbaszkodott. Kate egy vánkosra ült és az olcsó amerikai falióra ketyegését leste, amely valahol a falon függött. Valahonnét énekszó hallatszott; a vastag falak letompitották a hangot. A forró déli szél zugva tört be az ablakredőnyökön és az udvarról, amely száz lábnyi mélységben feküdt alattuk, hallani lehetett a testőrség lovainak nyugtalan kapálását, amint farkukkal csapdosnak és kantárukat harapdálják. Kate Tarwinra gondolt és egyre nagyobb félelem fogta el. A királyné a herceg fölé hajolt; az anyai szeretet könnyeket sajtolt szeméből.

- Most elaludt - mondta végül. - Mi történt azzal a majommal, Miss szahib?

- Meghalt - felelte habozva Kate, aki nem szivesen hazudott. - Gondolom, talán valami romlott gyümölcsöt evett a kertben.

- A kertben? - kérdezte gyorsan a királyné.

- Igen, a kertben.

A sivatag asszonya kérdően nézett a beszélgetőkre. Nem értette jól, hogy miről van szó; félénken simogatta a királyné lábait.

- A majmok könnyen meghalnak - jegyezte meg. - Banswarraban láttam egyszer, hogy pestis tört ki a majmok között.

- Hogyan halt meg? - kérdezte a királyné.

- Én... nem tudom - dadogta Kate és ujra valamennyien elhallgattak a fülledt délutáni csendben.

- Miss Kate, mi a véleménye a fiamról? - suttogta a királyné. - Egészséges-e, vagy nem egészséges?

- Nem nagyon egészséges. Idővel meg fog erősödni, de jobb lenne, ha egy időre elkerülne innét.

A királyné nyugodtan bólintott fejével. - Már én is sokszor gondoltam erre, amikor egyedül üldögéltem a szobában; s akkor ugy éreztem, hogy kiszakad a szivem a mellemből. Igen, tudom, jó lenne ha elmenne innét. De én semmit sem ismerek a világból - kétségbeesett mozdulattal nyujtotta karjait a napfény felé - és honnét tudjam azt, hogy jó helyre kerül s hogy biztonságban lesz-e. Hisz még itt is... - hirtelen elhallgatott. - Amióta maga eljött hozzánk, miss Kate, szivem valamennyire megnyugodott, de én nem tudom, hogy mikor fog ismét elmenni innét.

- Én nem tudom a gyermeket megóvni minden veszélytől - felelte Kate, kezeivel eltakarva arcát. - De egyet mondhatok, küldje el őt innen, amilyen gyorsan csak lehet. Az Istenért, küldje el őt gyorsan!

- Such hai, Such hai, igaza van, igaza van!

A királyné a lábainál ülő asszonyhoz fordult.

- Te három gyermeket szültél? - kérdezte.

- Igen, hármat... és egy negyediket, aki halva született. Valamennyien fiuk voltak - felelte az asszony.

- És az Istenek elrabolták őket?

- Az egyik himlőben halt meg, a másik kettőt elvitte a láz.

- Biztos vagy benne, hogy az Istenek vették el őket?

- Velük voltam az utolsó pillanatig.

- A férjed tehát - egészen a tied volt?

- Ketten voltunk csak, ő és én. A mi falunkban a férfiak szegények és megelégszenek egy asszonnyal.

- Ó, ti gazdagok vagytok faluitokban. Hallgass ide most! Ha férjednek lett volna egy második felesége és az meg akarta volna ölni a gyermekeidet...

- Agyonütöttem volna... az természetes. - Az asszony orrcimpái megremegtek, kezével kebléhez nyult.

- És ha a három helyett csak egy gyermeked lett volna és ha tudtad volna, hogy soha második gyermeked nem lehet és az asszony alattomosan ennek az egynek az életére tört volna, mit tennél?

- Agyonütném... de nem halna meg könnyü halállal! A férje oldalán, a karjai között ütném agyon. És ha meghalna, mielőtt kitölthetném rajta bosszumat, utánakusznék a pokolba.

- Te kiléphetsz a napba és járhatsz az utcákon, anélkül, hogy a férfiak megfordulnának utánad! - mondta keserüen a királyné. - Kezeid szabadok, arcodon nincs fátyol. De ha rabszolganő lennél rabszolganők között, idegenek között és - hangja suttogóvá vált - elvesztetted volna férjed szivét?

Az asszony megcsókolta a királyné apró lábát.

- Akkor nem emészteném magamat, hanem arra gondolnék, hogy a fiamból királynak kell lennie és elküldeném őt oda, ahová a vetélytársnőm hatalma nem ér el.

- Az ember nem vágja le olyan könnyen a saját kezét - felelte zokogva a királyné.

- Jobb ha a kezedet veszted el, mint ha a szivedet szakitanák ki, szahiba! Ki tudna egy ilyen gyermekre vigyázni ebben a kastélyban?

A királyné Kate-re mutatott. - Ő messziről jött és egyszer már megmentette a haláltól.

- Az orvosságai jók és nagy a jósága, de te tudod, hogy ő még csak lány, akit még sem veszteség, sem nyereség nem ért. Lehet, hogy én szerencsétlen vagyok s hogy tekintetem bajt hoz - férjem ugyan máskép beszélt rólam -, de lehet, hogy igy van. De azért ismerem a fájdalmat és tudom, hogy mi az, ha az anya ujszülöttjét félti - mint ahogy te is tudod!

- Mint ahogy én is tudom!

- Házam üres, özvegy vagyok és gyermektelen és soha férfi többé nem fog feleségének szólitani.

- Engem sem... engem sem...

- Nem, neked megmarad a gyermeked, bármi történjék is. Vigyázz a gyermekedre! Ha vannak, akik irigykednek rá, el kell küldened őt ebből a kigyófészekből. Küldd el!

- De hová? Miss Kate, te talán tudod. Mi, akik a függöny mögött ülünk, nem ismerjük a világot.

- Annyit tudok, hogy a gyermek saját jószántából el akar menni az ajmiri iskolába. Gyakran beszélt nekem erről - mondta Kate, aki feszült figyelemmel kisérte végig a két asszony közötti beszélgetést. Egy vánkoson ült a királyné mellett, állát tenyerébe támasztva. - Hiszen csak egy-két évről van szó!

A királyné könnyei dacára elmosolyodott. - Csak egy vagy két év, Miss Kate? Te nem tudod, hogy milyen hosszu egy éjszaka, ha ő nincs velem?

- De ő visszajöhet, ha hivod, mig az enyéimet semmiféle hivás nem kelti már életre. Csak egy vagy két év! A világ azoknak is sötét, szahiba, akik nem ülnek a függöny mögött. Nem az ő hibája. Honnét tudhatná ő? - felelte halk hangon a sivatag asszonya a királynénak.

Akarata ellenére is bántotta már Kate-et, hogy a két asszony állandóan kizárja őt a beszélgetésből; hogy ugy beszélnek róla, mintha ő, akinek a szive most is tele van fájdalommal és aki élete céljául azt tüzte ki magának, hogy mások szenvedésén enyhitsen, nem tudná megérteni, hogy mi a szenvedés.

- Miért ne tudnám? - kiáltotta szenvedélyesen. - Hát nem ismerem én a szenvedést? Nem az-e az egész életem?

- Ma még nem - felelte szeliden a királyné. - Te sem szenvedést, sem örömöt nem ismersz még. Miss Kate, te nagyon bölcs vagy, én pedig csak egy asszony vagyok, aki soha nem kerültem ki palotám négy falai közül, de azért többet tudok, mint te, mert tudom azt, amit te még nem tudsz, dacára annak, hogy fiamat megmentetted és meggyógyitottad ennek az asszonynak a férjét. Mivel jutalmazzalak meg érte?

- Mondd meg neki az igazat! - suttogta a sivatag asszonya. - Nők vagyunk mind a hárman, szahiba - elhalt ág, virágzó fa és csukott bimbó!

A királyné megfogta Kate kezét és gyengéden magához huzta, mig a lány feje le nem hajolt térdeire. Kate, akinek a délelőtt izgalmai testét-lelkét megőrölték, megviselték, nem ellenkezett. Az apró kezek kisimitották homlokából sötét haját, nagy, fekete szemek, amelyek már sokat sirtak, szegezték rá szenvedélyes tekintetüket s a sivatag asszonya puhán körülölelte a derekát.

- Hallgass ide, testvérem! - kezdte el a királyné, mondhatatlan gyengédséggel hangjában. - Az északi hegyek között, ahol az én népem lakik, egy közmondás járja a patkányról, amely egy darab sáfrányt talált s azzal patikát nyitott. Igy vagy te, kedvesem a fájdalommal is, amit te ismersz és meg tudsz gyógyitani. Haragszol? - nem, ne bántódj meg! Felejtsd el, hogy te fehér vagy és én fekete és gondolj csak arra, hogy mind a hárman testvérek vagyunk. Kis testvérem, számunkra, a nők számára csak egyetlenegy ut van! Aki még nem szült gyermeket, az nem ismeri az életet. Én remegő imádságokat küldök hol az egyik, hol a másik istenemhez, akikről te azt állitod, hogy csak fekete kövek, félek az éji széltől, mert azt hiszem, hogy ördögök lovagolnak el ablakom előtt, sötétben ülök, kötök, horgolok és édességeket készitek, amelyek érintetlenül jönnek vissza férjem asztaláról. Te pedig, aki sokezer mérföldnyi utat tettél meg, hogy idejöhess, te nagyon bölcs vagy és nem félsz semmitől, te sok mindenre megtanitottál engem, - de mégis te vagy a gyermek és én vagyok az anya és amit én tudok, azt te nem tudhatod, nem ismerheted boldogságom forrásait, mint ahogy nem ismerheted bánatom keserü tengerét sem, mig meg nem ismered magad is ezt a boldogságot. Beszéltem neked a gyermekemről? Sokat beszéltem neked, nagyon sokat, ugy-e? Kis testvérem, még mindig nagyon kevés az, amit mondtam neked, nagyon kevés, mert tudom, hogy te még nem érthetsz meg. Te azt hiszed, hogy elmondtam neked minden bánatomat, amikor válladra fektettem fejemet? Hogy mondhattam volna el mindent? Te még lány vagy és szived, mely az enyém mellett nyugodott, már a dobogásával elárulta, hogy nem érthetsz meg engem és ime ez az asszony itt, aki most jött hozzám, máris többet tud rólam, mint te. És azt mondtad nekem, hogy iskolában tanitottak meg rá, hogyan kell a betegeket gyógyitani és hogy nincs olyan betegség, melyet te nem ismernél. Kis testvérem, hogy ismerhetnéd te az életet, aki sohasem adtál még életet a földnek. Éreztél-e kebleden valaha éhes gyermeket? Miért pirulsz el? Tudom, hogy még nem éreztél. Amikor először hallottalak beszélni, amikor az ablakból kinézve figyeltem járásodat, már mindent tudtam. És a többiek - nővéreim szerte a világban -, ők is tudják, csak nem beszélnek ugy veled, mint én teszem. Ha ölükben ébredezni kezd az élet és ébren fekszenek az éjszakában, a föld minden mozdulata ehhez az ütemhez igazodik. Miért mondanák ezt meg neked? Ma a kórházban megsemmisült egész munkád, nem igy történt? És az asszonyok valamennyien elhagytak. És mit mondtál te nekik?

A sivatag asszonya felelt Kate helyett: - Azt mondta: jöjjetek vissza, meg foglak benneteket gyógyitani!

- És milyen esküvel erősitette meg fogadalmát?

- Nem esküdött - felelte az asszony. - A kapuban állt és rimánkodott.

- De hát mire is esküdhetne egy lány, milyen esküvel indithatna meg félelemtől remegő asszonyokat? A munkájára esküdjék, amit értük végez? Azt ők nem értik meg, ők csak az asszonyok közös fájdalmát ismerik. Karjaidban nem nyugodott még gyermek, szemeid nem ismerik az anya tekintetét, mivel akarsz ezekre az asszonyokra hatni? Azt állitották, hogy orvosságaid meg vannak babonázva és hogy gyerekeik torzszülöttek lesznek. Ha nem ismered az élet és halál forrásait, hogy tudnád őket jobb belátásra birni. Tudom, hogy az iskolák könyveiben meg van irva, hogy a varázslat és a babona hazugság. De mi asszonyok nem olvasunk könyveket, mi nem könyvekből tanuljuk az életet. Hogy irányithatná tehát sorsunkat az, aki máskép nem ismeri; hacsak nem segitik meg az istenek - de az istenek nagyon messze vannak. Te arra áldoztad fel életedet, hogy segits az asszonyoknak. Mikor lesz belőled is asszony, kis nővérem!

A hang elhallgatott. Kate feje mélyen a királyné térdei között nyugodott, nem mozdult.

- Ay! - mondta a sivatag asszonya. - A házasság jelvényét levették homlokomról, üvegkarkötőim letöredeztek és azt mondják, hogy szerencsétlenül jár a férfi, aki velem találkozik, mielőtt utra kel. Halálom napjáig egyedül kell maradnom, magamnak keresnem meg kenyeremet és a halottakra gondolnom. De ha tudnám, hogy minden bajt mégegyszer el kell viselnem, tizszeresen kell elviselnem, akkor is hálás lennék az isteneknek, akik szerelemmel és gyermekekkel ajándékoztak meg. Miss szahib, fogadja el ezeket a szavakat fizetségnek mindazért, amit férjemmel tett. Vándorszerzetes, gyermektelen asszony és vizbe hullott kő egyformák! - mondja egy közmondás. Mihez akar most miss szahib kezdeni? A királyné igazat beszélt. Eddig megsegitettek az istenek és bölcsességed; erről tanuskodom én, aki kezdettől fogva veled voltam. De most az istenek figyelmeztettek, hogy nem segitenek tovább. Most mihez fogsz kezdeni? Neked való ez a munka? Nem mondott a királyné igazat? Ő, aki egyedül ül itt és semmit sem látott, tudta azt, amit én, aki napról-napra minden mozdulatodnál jelen voltam, tudtam és láttam. Nem igy van, kis nővérem?

Kate lassan kiemelte fejét a királyné öléből és felállt.

- Vedd magadhoz a gyermeket és induljunk! - mondta rekedt hangon.

A kegyes félhomály eltakarta a többiek elől arcát.

- Nem - mondta a királyné. - Az asszony maga fogja visszavinni. Menj el magad.

Kate elment.

 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

Nyugodtan ülni: ez az első, amit a fiatal zsokénak meg kell tanulnia. Tarwin is megtanulta és nem nagy örömére szolgált. Szülővárosa érdekében, szerelme érdekében, mindenekfölött azonban szerelmesének élete érdekében el kellett volna mennie. Topáz várta, a kapu előtt megnyergelve várta lova, de szerelmese nem akart jönni. Nyugodtan kellett ülnie.

A sivatag forró szele a nyilt verandán éppoly kiméletlenül csapott arcába, mint Sitabhai gyülölete. Ha kinézett az ablakon, nem látott mást, mint messze a forró napfényben sütkérező várost, keringő kányákat az égen. Ha azonban beesteledett s egy merész lovas esetleg el tudta volna érni a vasutállomást, titokzatos emberi alakok szálltak le a falakról és lőtávolságnyira körülvették a menedékházat. A szélrózsa minden irányában helyezkedtek el és közöttük, megállás nélkül, reggelig ide-oda vágtatott egy állig felfegyverkezett lovas. Tarwin egész éjszaka tisztán hallotta lovának patkódobogását; nem volt valami bátoritó hang. És mégis, ha nincs Kate - ismételgette szüntelenül magában -, már rég lőtávolságon kivül került volna. Az órák lassan multak. És amint magában ült a házban és figyelte az árnyékot, amint nő és fogy és ujra nő, ugy rémlett neki, mintha épp ez lenne az a pillanat, amelyben Topáz végleg elveszti a játszmát.

Kiszámitotta, hogy már negyvennyolc értékes órát vesztett el ily módon és az volt a benyomása, hogy - ha a körülményektől függ - az egész életét is eltöltheti még ebben a semmi reménnyel sem kecsegtető helyzetben.

S Kate ezalatt minden elképzelhető veszély martaléka lehet. Sitabhai egész bizonyosan azon a nézeten volt, hogy ő a «gyenge fehér lány» kedvéért rabolta el tőle a nyakéket; elégszer megmondta neki. Hiszen, bizonyos mértékig valóban Kate érdekében szerezte meg; de Tarwin keserüen állapitotta meg, hogy a keleti embereknek kevés érzékük van a valóság iránt és azt ütik, akit legközelebb érnek. És Kate? Hogy tudná őt meggyőzni? Hiszen már egyszer alaposan elmagyarázta neki, hogy mind a ketten állandó veszedelemben forognak s akkor a leány kijelentette, hogy ami a maga személyét illeti, ő szembe néz a veszéllyel. Szerette benne ezt a bátorságot és ezt az önfeláldozást, de fogcsikorgatva be kellett vallania, hogy sok benne a makacsság is. A szörnyü helyzetnek volt egy egyébként komikus eleme is. Mit fog a király szólni, ha felfedezi, hogy Sitabhai elvesztette az Államüdvét? Hogy fogja a cigányasszony leleplezni ezt a veszteséget és főkép, hogy fog megnyilvánulni a királyi düh? Tarwin tünődve rázta a fejét. - Hiszen számomra is elég rossz már a helyzet - mondta. - Rosszabb már nem is lehetne! De az a gyanum, hogy szegény Juggut számára még egészségtelenebb a dolog. Igen, akármilyen rosszul érzem is ma magam, annyi időm azért marad, hogy sajnáljam derék barátomat. Mennyivel könnyebben volna most, ha annak idején a város kapuja előtt jobban céloz tevéje hátáról!

Felállt és kinézett a napsütötte országutra, azon gondolkodva, hogy a sok, látszólag céltalanul csavargó alak között vajjon melyik a királyi kastély kéme. A város felé vezető ut mellett egy ember feküdt egy teve árnyékában, látszólag mély álomba merülve. Tarwin lelépett a verandáról és megállapitotta, hogy az alvó ember azonnal a teve másik oldalára hempergett. Még néhány lépést tett előre. A teve hátán valami ezüstösen fénylő tárgyról verődtek vissza a napsugarak. Tarwin egyenesen a csillogás felé tartott, revolverrel a kezében. Mikor odaért, az ember édesdeden szunnyadt, de kabátja ráncai közül egy vadonatuj, gondosan tisztán tartott puska csöve fénylett elő.

- Sitabhai alighanem behivta a miliciát és saját fegyvertárából szerelte fel - mondta magában Tarwin, az alvó ember mellett álldogálva. - Juggut puskája is egészen uj volt. De ugy látszik, ez az ember jobban ért a puskához. Hé!

Lehajolt és revolverének csövével meglökte az alvót.

- Sajnálom, hogy zavarnom kell, de kénytelen vagyok kölcsön kérni a puskáját. És közölje a hölggyel, hogy ne fáradjon tovább, nem éri meg a pénzt!

A földön fekvő ember megértette Tarwin revolverének néma beszédét, ha nem is értette meg a kisérő szavakat. Mogorván átadta a puskát és dühösen ostorozva tevéjét, utnak indult.

- Vajjon hány embert fogok még lefegyverezni ebből a hadseregből? - kérdezte magában Tarwin, amint a zsákmánnyal vállán visszatért a menedékházba. - Hogy vajjon... nem, nem, nem! Nem fog merni Katehoz nyulni. Sitabhai tudja, hogy habozás nélkül a másvilágra expediálnám őt egész kastélyával egyetemben, ha Katenak csak a hajaszála is meggörbül. Ha csak félig olyan okos is, mint amilyennek tartja magát, előbb velem fog leszámolni.

De hiába volt minden igyekezete, hogy meggyőzze magát. Sitabhai már megmutatta, hogy a hála milyen fegyvereivel tud élni és lehet, hogy ezt közben már Kate is kitapasztalta. Tarwin tudta, hogy nem keresheti fel a lányt, ha nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy utközben nyomorékká lőjjék. Mindazonáltal arra az elhatározásra jutott, hogy elmegy. Sietve megkereste Fibbyt, amely még három perccel ezelőtt a menedékház mögött sütkérezett a napon, legyek után kapkodva. De Fibby most az oldalán feküdt, keservesen nyögve, kötéllel a nyaka körül - haldokolva.

Tarwin hallotta, hogy az udvar tulsó sarkán szolgája buzgón tevékenykedik, magához hivta s az ember, a ló teteméhez érkezve, üvöltve a földre vetette magát.

- Ezt egy ellenség tette! Ezt egy ellenség tette! - orditotta. - Ó, te szép barna lovam, aki semmi bajt nem csináltál soha! Hol fogok én uj szolgálatot találni, ha igy döglik meg a kezeim között a gondjaimra bizott állat?

- Csak tudnám biztosan, csak tudnám biztosan - mondta Tarwin, aki most már tényleg közel volt a kétségbeeséshez. - Ha bizonyos lennék a dolgomban, ennek a fickónak már rég golyó lenne a fekete fejében. Hé, állj fel! Fibby, öreg barátom, megbocsátom összes büneidet. Derék gyerek voltál, áldjon meg az Isten!

Kék füstfelhő takarta el Fibbyt egy pillanatra, a ló feje levágódott mint a kalapács és a következő pillanatban már kiszenvedett. A szolga zavartalanul folytatta üvöltését, mig Tarwin egy rugással véget nem vetett gyengédsége kitörésének s meg nem parancsolta neki, hogy takarodjék. Feltünő volt, hogy milyen hirtelen hallgatott el. Amikor visszatért agyagkunyhójába, hogy összecsomagolja holmiját, már elégedett mosoly játszadozott ajkai körül, ágya alól valami ezüstfényü tárgyat kaparászott elő.

Tarwin, immár teljesen leszerelve, kutatva nézett északra, délre, keletre, nyugatra segitség után, mint ahogy Sitabhai tette azon az éjszakán a tó mellett. Egy vándorló cigánycsapat jelent meg e pillanatban a város falai előtt, sovány bölényeivel és ugató kutyáival és mint egy csapat piszkos madár, letelepedett az egyik kapu előtt. Ez a látvány errefelé nem volt szokatlan, hacsak annyiban nem, hogy a cigányoknak szigoruan meg volt tiltva, hogy a város falaitól számitott negyedmérföldnyi körzeten belül letelepedjenek.

- Ugy látszik, a lady szegény rokonai! - morogta Tarwin szakállába. - Igen ügyesen elállták a városhoz vezető utat! Ha most elsétálnék a missziósházba, a kezeik közé kerülnék. Be kell vallanom, hogy jobb mulatságot is tudok, mint keleti királynőkkel üzleteket kötni. Nem nagyon tartják be a játékszabályokat!

Ebben a pillanatban nagy porfelhő emelkedett fel a cigánytáborból; Kunvar maharadzsa kisérete nyitott magának és ura fogatának utat a sötétbőrü társaság között. Tarwin még fel sem ocsudott csodálkozásából, amikor a kocsi a megszokott dobogás és ostorcsattogtatás között már a menedékház elé gördült. Az egyik katona, aki körülbelül kétszáz yardnyira maradt hátra, hangos, de tiszteletteljes kiáltozással, jelentést tett a kocsiban ülőknek, akik vékony gyerekhangon vidáman felnevettek, mig a kiséret dörgő nevetéssel fogadta a jelentést.

A kocsi hátsó ülésén egy gyermek állt, akit Tarwin még nem ismert és anyanyelvén valóságos szitoközönt zuditott a jelentést tevő katonára. A kiséret ujra nevetett.

- Tarwin szahib, Tarwin szahib! - csicseregte Kunvar maharadzsa hangja. - Gyere le hozzánk!

Tarwin egy pillanatig arra gondolt, hogy ellensége egy ujabb sakkhuzásával áll szemben, de régi és kipróbált fegyverbarátjának, Kunvar maharadzsának láttára megnyugodott és a kocsihoz lépett.

- Herceg! - mondta, kezet szoritva a kisfiuval -, neked még nem szabadna kikocsikáznod!

- Ó, már egészen rendben vagyok! - felelte a gyermek gyorsan, noha arcának feltünő sápadtsága láthatóan meghazudtolta. - Kiadtam a parancsot és eljöttünk. Miss Kate szokott nekem parancsolni; de elvitt engem a kastélyba és ott én parancsolok. Ez Umr Singh, testvérem, a kis herceg - de én leszek a király!

A másik fiu felemelte tekintetét és Tarwin arcába szegezte. Szemeit és alacsony homlokát egészen az anyjától örökölte és ajkai oly szorosan csukódtak össze kis gyöngyfogai fölött, mint az anyjáé akkor éjjel dungar-talaói beszélgetésükkor.

- A kastély másik oldaláról való! - mondta a maharadzsa angolul. - A másik oldalról, ahová nekem nem szabad menni. De amikor a kastélyba kerültem, mégis csak átmentem... ba-ha Tarwin szahib... s ő épp egy kecskét ölt le, amikor odaértem. Nézz ide! A kezei még mindig vörösek!

A maharadzsa egy szavára Umr Singh kinyitotta a kis markát és Tarwin elé tartotta. Fekete volt a rászáradt vértől; a kiséret összesugott. A csapat parancsnoka megfordult nyergében és Tarwin felé integetve fejével, egy szót mormogott: «Sitabhai». Tarwin megértette. Maga az égi gondviselés küldött neki most segitséget. Egy pillanat alatt elkészült tervével.

- De hogy jöttetek ide, kis fickók? - kérdezte.

- Ó, a kastélyban csak asszonyok vannak és én rajput vagyok és férfi. Nem ért semmit angolul - tette hozzá a herceg, társára mutatva. - Amikor együtt játszottunk, beszéltem neki rólad, Tarwin szahib és arról a napról, amikor kiemeltél engem a nyeregből és ő is el akart jönni, hogy megnézzen mindent és igy titokban kiadtam a parancsot és egy hátsó ajtón együtt kijöttünk. És igy értünk ide. Szálám baba! - mondta leereszkedő hangon a mellette ülő gyereknek, aki méltóságteljesen homlokához emelte kezét, de kutató, nyugodt tekintetét egy pillanatra sem vette le Tarwin arcáról. Azután testvére fülébe suttogott valamit, ami ezt hangos nevetésre késztette.

- Azt mondja - forditotta le Kunvar maharadzsa -, hogy te nem vagy olyan nagy, mint amilyennek képzelt. Az anyja azt mondta neki, hogy Tarwin szahib erősebb minden más férfinél, de ő azt találja, hogy az én katonáim között is van, aki nagyobb mint te.

- Nos és most mit kivántok tőlem? - kérdezte Tarwin.

- Mutasd meg neki a puskádat és hogy hogy lősz le rupiákat a levegőből és hogy szelidited meg a vad lovakat és minden efajta dolgot!

- Rendben van - mondta Tarwin. - De itt ezeket nem tudom megmutatni. Jöjjetek velem Mrs. Esteshez!

- Nem akarok odamenni. A kis majmom meghalt. De azt hiszem, hogy Kate sem örülne neki, ha eljönnék. Most mindig sir. Tegnap elvitt engem a kastélyba és ma reggel nála voltam, de nem akart fogadni.

Tarwin majd megcsókolta a gyermeket ezért a hirért, amelyből megtudta, hogy Kate legalább is életben van még.

- Hát nincs most a kórházban? - kérdezte Tarwin remegő hangon.

- Nincs többé kórház! Nincs több asszony benne. Valamennyien elszaladtak.

- Hogyan? - kiáltotta Tarwin. - Mondd csak mégegyszer kis fiam! Mi történt? Miért szaladtak el?

- Az ördögök miatt! - felelte röviden Kunvar maharadzsa. - Mit tudom én? Asszonyi fecsegés. Most mutasd meg a testvéremnek, hogy tudsz lovagolni, Tarwin szahib!

Umr Singh ujra sugdolózni kezdett, mialatt ballábát a kocsi lépcsőjére helyezte. - Azt mondja, hogy veled együtt akar lovagolni, előtted a nyeregben, ugy, ahogy énvelem szoktál - forditotta le a herceg. - Gurdit Singh, szállj le a lovadról!

Az egyik katona leszállt a nyeregből és várakozva megállt a ló feje mellett. Tarwin magában mosolyogva az önkéntelenül kinálkozó alkalmon, szó nélkül nyeregbe vetette magát, Umr Singhet kiemelte a kocsiból és vigyázva maga elé ültette.

- Sitabhai meglehetősen nyugtalan lenne erre a látványra! - dörmögte a szakállába, félkarjával átölelve az előtte ülő fiut. - Az a gyanum, hogy a Juggutok békében fognak hagyni, amig ez a fiatalember ül mellettem!

A kiséret utat nyitott Tarwinnak. Ebben a pillanatban egy vándorszerzetes, aki a közelből figyelte az egész jelenetet, a város felé fordult és teljes erejéből kiáltozni kezdett. Láthatatlan hangok adták tovább a kiáltást, amely csakhamar elérte a város falait, majd elhalt a messzeségben.

Umr Singh elmosolyodott, amikor a ló ügetni kezdett és megkérte Tarwint, hogy menjenek gyorsabban. De a maharadzsa tiltakozott. Kényelmes helyéről a kocsiban látni akarta az egész jelenetet. Amikor áthaladtak a cigánytáboron, a férfiak és asszonyok földre vetették magukat. «Jai! Jungle da badshah Jai» kiáltották, arcukat a homokba furva. A katonák arcai elsötétedtek.

- Ez azt jelenti - kiáltotta Kunvar maharadzsa -, hogy éljen a sivatag királya! Nincs aprópénzem, amit szétoszthatnék közöttük. Van neked, Tarwin szahib?

Azon való örömében, hogy mégis csak meg fogja látni Kate-et, Tarwin minden vagyonát, talán még a Naulahkát is, szétosztotta volna a cigányok között. Egy maroknyi réz- és ezüstpénzt dobott közéjük, mire ujra felhangzott az éljenzés, közötte vad röhögés, a cigányok gunyolódva kiáltoztak. Kunvar maharadzsa arca elpirult a dühtől. Egy pillanatra kihajolt a kocsiból, figyelmesen hallgatva a kiáltozást, majd elsikitotta magát: - Indurra mondom, őneki szól! Tépjétek szét a sátraikat!

Keze intésére a katonák diadalorditással a táborba ugrottak, eloltották a tüzeket, szétszórták a hamut, kardlapokkal szétkergették az öszvéreket és lándzsahegyre tüzték a sátrak rossz, barna vásznát.

Tarwin elégedetten látta, hogy a cigányok szétszóródnak. Tudta, hogy feltartóztatták volna, ha egyedül van.

Umr Singh ajkába harapott. Azután Kunvar maharadzsához fordulva, elmosolyodott és alattvalói hüsége jeleként kihuzta az övéből kardját.

- Igazad van, testvérem! - mondta anyanyelvén. - De a te helyedben - kissé felemelte hangját - nem dühiteném fel tulságosan a cigányokat. A cigány mindig visszajön!

- Ugy van! - kiáltotta jelentőségteljesen egy hang a gyorsan köréjük verődött tömeg közül -, a cigány mindig visszajön, királyom!

- Igen, mint a kutyák! - mondta a maharadzsa, fogait csikorgatva. - A kutyákat kirugja az ember. Induljunk!

Óriási porfelhő hömpölygött Estesék háza elé, Tarwin teljes biztonságban lovagolt annak közepén.

Meghagyta a fiuknak, hogy játsszanak, amig ő vissza nem jön, berohant a házba, három lépcsőfokot ugrott át egyszerre s a társalgónak egy sötét sarkában ráakadt Katere, aki valami varrómunkával foglalatoskodott. A lány felemelte arcát és Tarwin látta, hogy sirt.

- Nick! - kiáltotta, de hangja elakadt. - Nick!

Tarwin habozva állt meg a küszöbön; a lány eldobta a varrást és feléje futott. - Visszajöttél? Te vagy az? Életben vagy?

Tarwin mosolygott, kitárta karjait. - Gyere ide és győződj meg róla!

- Ó, ugy féltem...

- Gyere!

Kate kétkedve feléje indult. Tarwin átölelte, a lány mellére hajtotta fejét. Igy maradtak szótalanul egy darabig, azután Kate felnézett rá. - Nem igy gondoltam! - tiltakozott.

- Hagyjuk csak ennyiben - mondta sietve Tarwin.

- Meg akart engem mérgezni. És mert semmi hirt sem kaptam rólad, azt hittem, megölt téged. Iszonyatos dolgokra gondoltam.

- Szegény gyermek. És a kórháznak is vége! Nehéz időket éltél át. De most már másként lesz minden. El kell mennünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. Pillanatnyilag ártalmatlanná tettem, zálogot tartok a kezeim között. De nem tarthatom meg sokáig. El kell mennünk!

- El kell mennünk? - ismételte meg Kate halkan.

- Miért, talán egyedül akarsz utazni?

A lány mosolygott és kibontakozott Tarwin karjaiból. - Hiszen neked kell elmenned!

- És te?

- Én nem érdemlem meg, hogy velem törődjenek. Én mindent elhibáztam. Amihez hozzákezdtem, semmi sem sikerült. Teljesen le vagyok törve, Nick... teljesen le vagyok törve!

- Rendben, van. Majd ujra kezdünk mindent és uj rendszer szerint fogunk téged üzembe helyezni. Hiszen én is ezt akarom. Azt akarom, hogy semmi többé ne emlékeztessen arra, hogy valaha is láttad Rhatoret.

- Tévedtem, Nick - mondta.

- Miben?

- Mindenben. Abban, hogy eljöttem és szentül hittem, hogy el fogom tudni végezni a dolgomat. Nem lánynak való munka ez! Lehet, hogy el kell végezni, de nem nekem való. Feladtam, Nick! Vigyél haza!

Tarwin fölötte illetlen diadalüvöltésbe tört ki és ujra karjaiba zárta a lányt. Majd elmagyarázta neki, hogy azonnal meg kell házasodniok és ha valahogyan lehetséges, még az éjjel utra kelni; és Kate, aki egyre jobban remegett Tarwin életéért, habozva beleegyezett. Beszélt ugyan bizonyos előkészületekről, de Tarwin csakhamar megérttette vele, hogy ezeket az előkészületeket utólag is meg lehet tenni. Bombayban annyit lehet vásárolni, amennyit csak akar az ember. Kate-et elragadta Tarwin szenvedélyes türelmetlensége, de hirtelen eszébe jutott valami. - Mi lesz a folyódból, Nick? Azt nem hagyhatod annyiban! - kiáltotta ijedten.

- Mit bánom én! - felelte Tarwin nevetve. - Csak nem gondolod, hogy abban a folyóban tényleg van arany?

A lány gyorsan kibontakozott a karjaiból; ijedten és szemrehányóan nézett arcába.

- Csak nem akarod azt mondani, hogy elejétől kezdve tisztában voltál ezzel? - kérdezte.

Tarwin gyorsan összeszedte magát; de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a lány meg ne látta volna tekintetében a bünbánó vallomást.

- Ugy látom, tudtad! - mondta hidegen. Az amerikai gyorsan áttekintette a veszélyt, amely váratlanul szakadt a nyakába; hirtelen frontváltozással, vidám mosollyal felelt a lány szemrehányó tekintetére.

- Persze, hogy tudtam! - mondta. - Az egész munka csak ürügy volt!

- Ürügy? - kérdezte Kate. - Mit akartál vele leplezni?

- Téged!

- Hogy értsem ezt? - kérdezte a lány, olyan pillantást vetve Tarwinra, amely annak homlokára csalta a verejtéket.

- A hindu kormány senkinek sem engedi meg, hogy határozott cél nélkül az országban maradjon. Nem mondhattam meg Nolan őrnagynak, hogy azért jöttem ide, mert neked udvarolok?

- Lehet... nem tudom. De elkerülhetted volna... mindenesetre el kellett volna kerülnöd, hogy a maharadzsa pénzével vidd keresztül ezt a tervedet. Ezt minden becsületes ember elkerülte volna!

- Istenem! - kiáltotta Tarwin.

- Hogy volt szived elhitetni a királlyal, hogy komoly munkáról van szó? Hogy tudtad igénybe venni azt a sokezer embert, elpazarolni a pénzét? Ó, Nick!

Tarwin egy percig reményevesztetten meredt Katere. - Dehát Kate! - kiáltotta. - Nem tudod, hogy a legkolosszálisabb tréfának vagy szemtanuja, amely az indiai császársággal a világ kezdete óta megesett?

Ez jó felelet volt, de mégsem elég jó. Tarwin ezt csakhamar belátta, amikor Kate rosszat sejtető hanghordozással megfelelt neki.

- Igy csak még rosszabb! - mondta.

- Humor iránt sohasem volt sok érzéked, azt tudod, Kate! - Leült a lány mellé és megfogta a kezét. - Hát nem érted, hogy mégis csak mulatságos dolog, ha az ember elgondolja, hogy egy férfi a feje tetejére állit egy fél királyságot csak azért, hogy egy csöpp kis lány közelében maradhasson - egy rendkivül kedves, drága kis lány közelében, aki azonban az Ameth völgyéhez viszonyitva mégis csak mérhetetlenül csöpp. Nem mulatságos ez?

- Ez minden, amit mondani tudsz? - kérdezte Kate. Tarwin elsápadt. Ismerte ezt a határozott hangot, ismerte ezt a megvető tekintetet, amely soha nem maradt el, ha Kate valamilyen - véleménye szerint - erkölcsileg alacsony, aljas dologról mondott véleményt. Megérezte, hogy a lány itéletet mondott magában fölötte és végigfutott hátán a hideg. A következő pillanatban, amely teljes csendben mult el fölöttük, megállapitotta, hogy a krizis elérte tetőfokát, összeszedte minden akaraterejét, kiegyenesedett, gyorsan, látszólagos fölénnyel beszélni kezdett:

- Csak nem gondolod, hogy a maharadzsának nem fogom utolsó fillérig megtériteni minden kiadását?

Kate meg volt rőkönyödve. Bármilyen jól ismerte is Tarwint, még mindig nem szokta meg kigyósima, széditő gyorsaságu változásait. Az a madárszerü ügyessége, amellyel látszóan egyenes irányban suhant előre, hogy hirtelen, váratlan körben visszatérjen eredeti kiindulási helyére, olyan arccal, mintha soha más utiránya nem is lett volna, mindig megtévesztette Kate-et. Igaz ugyan, meg volt róla győződve, hogy Tarwin törhetetlenül mindig csak a jót, az igazságot keresi, ha már egyszer tisztában van vele, hogy mi a jó és mi az igazság; Tarwin erejében való rendithetetlen hite pedig megakadályozta abban, hogy meglássa, hogy ő volt az, aki megmutatta neki ezuttal a helyes utat. Nem tudta és nem is tudta volna elképzelni, hogy Tarwin igazságérzetének milyen kevés köze van bármilyen erkölcsi rendszerhez és hogy morálisan mennyire mindig Kate felfogásához alkalmazkodik. Vannak asszonyok, akik ruhákat, kalapokat szeretnek; Kate erkölcsöt akart s Tarwin el volt határozva, hogy megszerzi neki, ha kalóznak kellene is elmennie e célból.

- Csak nem gondoltad komolyan, hogy nem fogom megfizetni az előadást? - folytatta Tarwin hősiesen, bensejében azonban azt mondta egy hang: - Utálja, gyülöli az ilyet! Miért nem gondoltam erre? - Majd hangosan folytatta:

- Megkaptam a mulatságomat s most megkaptalak téged. Mind a kettőért olcsó minden ár s ezért zugolódás nélkül ki fogom fizetni tartozásomat. Ezt tudnod kellett volna, Kate!

De mosolyára nem kapott viszontmosolyt. Letörölte homlokáról a verejtéket és félénken nézett a lányra. Semmiféle fölénye a világnak nem biztositotta őt ebben a pillanatban arról, hogy Kate mit fog felelni. De Kate nem felelt semmit s igy neki kellett tovább beszélnie, dacára annak, hogy a félelem majd megfullasztotta.

- Ha ismersz, tudhatod, hogy nem akarhattam sohasem becsapni az öreg rajáht. Egy ember, aki bányáiból havi kétezer dollár jövedelmet huz, nem megy el a sivatagba, hogy néhányezer rupiával becsapjon egy szegény hindu herceget, nem gondolod? - A helyzetről való vadonatuj felfogását olyan meggyőzően adta elő, mintha elejétől kezdve ebben a meggyőződésben élt volna; a kétségbeesés adta neki az erőt.

- Micsoda bányáról beszélsz? - kérdezte a lány hidegen.

- A Lassu Ezüstérről természetesen! Hiszen már hallottál róla!

- Igen, de nem tudtam...

- Hogy ennyit jövedelmez? Pedig igy van. Meg akarsz róla győződni?

- Nem! - felelte Kate. - Nem! De hiszen akkor te... hiszen akkor te...

- Gazdag ember vagyok, igaz! Amig a bánya ki nem fogy. Mindenesetre elég gazdag arra, hogy ne szennyezzem be magamat apró tolvajlásokkal.

Ez a játszma az életéért folyt. Tisztán érezte vidámságának lélekölő tragikumát; de idegeinek tulságos feszültsége teljesen legyengitette. Soha nem látott és érzett még ilyen földöntuli tisztasággal, mint őrjöngő félelmének e perceiben. Megrázkódott, amikor kiejtette ezt a szót: «tolvajlás». A szivverése elállt egy pillanatra. S a következő pillanatban tisztán látta, megdönthetetlen bizonyossággal tudta, hogy el van veszve.

Ha Kate ezért a kis ügyért is ennyire megvetette, mit szólna a másikhoz? Ő ártatlan diadalnak, győzelemnek látta, de hogy fogja Kate megitélni? Forgott vele a világ. - Vagy Kate, vagy a Naulahka - a kettő közül választania kellett! Kate, vagy a Naulahka!

- Ne csak a pénzedre gondolj! - mondta e pillanatban a lány. - Te épp olyan tisztességes, becsületes lennél, ha nem lenne pénzed! - Kezét Tarwin karjára fektette, mintegy néma bocsánatkérésképpen, amiért egy pillanatig is kételkedett tisztességében.

- Ismerlek, Nick. Tudom, hogy szivesen leplezed el tisztességes szándékaidat, szivesen feketited be saját magadat, de tudom, hogy alapjában véve nincs tisztességesebb ember, mint te. Ó, Nick, tudtam, hogy igaz ember vagy! Ha még te se volnál az, az egész világnak galádnak kellene lenni! - Tarwin átölelte a lányt.

- Igazán azt hiszed, kislány? - kérdezte, a lány arcába nézve. - Akkor nincs más dolgunk, mint arra vigyázni, hogy a világ jó kerékvágásban haladjon!

Mélyet sóhajtva lehajtotta a fejét és megcsókolta a lányt.

- Nincs valami kis dobozod? - kérdezte hosszu szünet után.

- Dobozom? - kérdezte Kate csodálkozva.

- Az. Tulajdonképpen a világ legszebb dobozának kellene lennie, de végeredményben egy gyümölcsládikó is meg fog felelni. Elvégre az ember nem küld mindennap királynéknak ajándékot.

Kate hosszukás, keskeny fadobozkát nyujtott át Tarwinnak, amilyenben a nagyszemü, zöld kabulszőlőt szokták elcsomagolni. A ládikó vattával volt kibélelve.

- Nemrég vettem - mondta. - Elég nagy?

Tarwin nem felelt. Hátat forditott a lánynak. Koppanás hallatszott, mintha az ember egy marok kavicsot dobna be egy ládába. Tarwin mélyen felsóhajtott. Topáz sorsa feküdt most ebben a dobozban. Ebben a pillanatban Kunvar maharadzsa hangja csendült fel a szomszéd szobában.

- Tarwin szahib... Kate! Megettük az egész gyümölcsöt és most valami mást szeretnénk csinálni!

- Egy pillanatig várj még, fiatalember - felelte Tarwin. Hátat forditva Kate-nek, kezével, immár utoljára, gyengéden megsimogatta a vattába ágyazott csillogó köveket, mindegyiktől külön bucsut véve. Ugy rémlett neki, mintha a nagy zöld smaragd szemrehányóan villogna feléje. Szemei előtt elsötétedett a világ: a gyémánt elvakitotta. Gyorsan bezárta a dobozt és határozott mozdulattal átadta Kate-nek; a lány a kezében tartotta, mialatt ő szótlanul összekötözte. Azután rekedt hangon megkérte a lányt, hogy a dobozt adja át személyesen, üdvözleteivel együtt Sitabhainak. - Nem, ne félj! - mondta, mikor Kate ijedten nézett rá. - Nem fog téged bántani - most már nem mer! A gyermeke velünk marad és természetesen én is elkisérlek, ameddig csak lehet. Hál' Istennek, ez lesz az utolsó utad ebben az átkozott országban. Vagy legalább is az utolsó előtti ut! Tulságos gőzerővel dolgoznak ebben az országban... nekem elég volt belőle. Siess, ha szeretsz!

Kate gyorsan felöltözködött, mialatt Tarwin azzal mulattatta a két herceget, hogy megmutatta nekik revolverét és megigérte nekik, hogy máskor, alkalmasabb időben, annyi rupiát fog lelőni a levegőből, amennyit csak akarnak. Az ajtó előtt lebzselő kiséretben hirtelen egy száguldó lovon érkező küldönc nyitott magának utat. - Levél Tarwin szahib számára! - kiáltotta már messziről.

Tarwin kilépett a verandára, egy összegyürt levélpapirt vett ki a katona kinyujtott kezéből és a következő, esetlen irással, nagy gonddal lepingált üzenetet olvasta:

- Kedves Mr. Tarwin! - Adja vissza a fiut és tartsa meg a másik dolgot. Szivélyes üdvözlettel

Barátnője.

Tarwin elmosolyodott, majd mellényzsebébe csusztatta a levelet.

- Elmehetsz! - mondta a küldöncnek, magában azonban a következőket gondolta: - Figyelmes asszony vagy, Sitabhai, attól félek, kissé tulságosan is figyelmes. Szükségünk van még egy félóráig a fiadra. Kész vagy Kate?

A hercegek hangos jajgatásba kezdtek, amikor megtudták, hogy Tarwin a kastélyba lovagol és hogyha vele akarnak maradni, mindkettőjüknek el kell őt kisérniök.

- Akkor menjünk el a Durbar-terembe! - mondta Kunvar maharadzsa, kis játszótársát vigasztalva. - Meginditjuk az összes zenélőórákat egyszerre!

- De én látni akarom, hogy ez az ember hogy lő! - jelentette ki Umr Singh. - Látni akarom, hogy lő valamit agyon. Nem akarok visszamenni a kastélyba!

- Velem fogsz lovagolni - mondta Tarwin, miután leforditották neki a herceg kivánságát.

- Galoppozni fogunk. Mondd, herceg - fordult Kunvar maharadzsához -, milyen gyorsan tud hajtani a kocsisod?

- Nagyon, nagyon gyorsan, ha Miss Kate nem fél.

Kate felszállt a kocsira és a menet elindult a kastély felé, Tarwin Umr Singh-gel a nyergében a menet élén lovagolt. A kis fiu paskolva veregette a nyerget.

- Sitabhai lakosztályába kell mennünk, kedvesem - kiáltotta Tarwin Kate felé fordulva. - Ugy-e, nem fogsz félni, ha veled vagyok?

- Bizom benned, Nick! - felelte egyszerüen a lány, kiszállva a kocsiból.

- Akkor menj most az asszonyok lakosztályába! Add át ezt a dobozt személyesen Sitabhainak és mondd meg neki, hogy én küldöm. Meg fogod látni, hogy ismeri a nevem.

A ló patkódobogása hangosan verődött vissza a boltozatos kapuról, Kate a ló mellett lépkedett, Tarwin mindenki számára láthatóan ölében tartotta a kis Umr Singhet. Az udvar üres volt, de amikor a középső kut mellett kiléptek a napfénybe, az ablaktáblák mögött felhangzott a szokott susogás, mint amikor szél hullámzik végig a nádon.

- Egy pillanatra állj meg, kedvesem! - mondta Tarwin -, ha elbirod ezt a napsütést.

Egy ajtó nyilt ki és egy eunuch lépett ki rajta, szótlanul intve Kate-nek. A lány szótfogadott s a következő pillanatban eltünt a csukott ajtó mögött. Tarwinnak összeszorult a torka és önkéntelenül oly szorosan ölelte magához Umr Singhet, hogy a gyerek fájdalmasan felkiáltott. Az ablaktáblák mögött a suttogás egyre erősbödött és Tarwinnak ugy rémlett, mintha sóhajtozni hallana. Azután halk, gyöngyöző nevetés hallatszott és Tarwin összeráncolt homloka kisimult. Umr Singh türelmetlenül dobálózott a nyeregben.

- Várj még, fiatalember! Még várnod kell, amig... Ó... hála Istennek!

Kate ujra megjelent az ajtóban, apró termete szinte világitott a sötét keretben. Mögötte jött az eunuch, ijedt arccal oldalogva Tarwin felé. Tarwin leereszkedően mosolygott s a szolga karjaiba dobta a csodálkozó kis herceget. Umr Singh rugkapálózhatott, amennyit csak akart, az eunuch elcipelte; dühös sivalkodása csakhamar kihallatszott az udvarba, röviddel utána félreérthetetlen jajongás. Tarwin elmosolyodott.

- Ugy látszik, már Rajputánában is verik a fiatal hercegeket. Haladunk a korral. Mit mondott neked Sitabhai, Kate?

- Azt mondta, tudja, hogy nem félelemből történt. Mondd meg Tarwin szahibnak, tudom, hogy ő nem fél - üzente.

- Hol van Umr Singh? - kérdezte Kunvar maharadzsa a kocsiból.

- Az anyjánál van. Sajnálom, kis barátom, de most nincs időm téged mulattatni. Negyvenezer elintézendő dolgom van és semmi ráérő időm. Hol van az apád?

- Nem tudom. Nagy bajok és sirások voltak a kastélyban. Hisz az asszonyok mindig sirnak és ez nagyon felbősziti az apámat. Mrs. Estesnél akarok maradni és Kate-tel játszani!

- Igen, maradjon velem - mondta Kate gyorsan. - Nick, azt hiszed, hogy én elhagyhatom most a gyermeket?

- Ez a kérdés is elintézendőim közé tartozik - felelte Tarwin. - De előbb meg kell találnom a maharadzsát, hogyha egész Rhatoret tüvé kellene is érte tennem! - Mi történt, kis barátom?

Az egyik katona a hercegnek a fülébe sugott valamit.

- Ez az ember azt mondja - felelte Kunvar maharadzsa -, hogy az apám itt van, hogy már két napja van itt. Én is szerettem volna őt látni!

- Rendben van. Te menj haza, Kate, én itt meg fogom várni.

Ujra belovagolt az udvarba és megállt a kut mellett. Az ablaktáblák mögött felhangzott a suttogás és az egyik őr megkérdezte Tarwint, hogy mit kiván.

- Beszélnem kell a maharadzsával.

- Várj! - felelte az ember. Tarwin öt percig várt, felhasználva ezt az időt, hogy elrendezze a gondolatait.

Végre megjelent a maharadzsa; frissen olajozott bajszának minden szálából csak ugy csöpögött a szeretetreméltóság.

Rejtélyes okokból Sitabhai két nap óta megfosztotta a királyt megjelenésének magasságos fényétől és szobáiba zárkózva, dühöngött. Most elmult a vihar és a cigányasszony ujra magához engedte a maharadzsát, akinek a szive boldogsággal telt meg. Bölcsen, mint ahogy sok asszony urához és parancsolójához illik, elállt minden beható kérdezősködéstől e hirtelen változást illetőleg.

- Ó, Tarwin szahib! - mondta -, rég nem láttam magát. Mi ujság a folyónál? Van ott valami látnivaló?

- Maharadzsa szahib, épp erről akarok beszélni. Nincs ott semmi látnivaló, de azt hiszem, hogy nem is fogunk aranyat találni.

- Kár! - mondta könnyedén a király.

- De azért van mit látni, ha ki akarna velem fáradni a munkahelyre. Most, hogy biztos vagyok a dolgomban, nem akarnám tovább pocsékolni a pénzét. De nem látom be, hogy miért takarékoskodjunk a lőporral, ami odakint fekszik. Van ott vagy ötszáz font!

- Nem értem - mondta a maharadzsa, akinek egész más dolgok jártak most a fejében.

- Nem akar látni egy olyan robbanást, amilyent még életében nem látott? Akarja látni, hogyan rendül meg a föld és hogy repülnek a sziklák?

A maharadzsa arca felragyogott.

- Nem lehetne a kastélyból látni? - kérdezte -, a kastély tetejéről?

- Ó, igen. De azért legjobban a folyópartról lehet látni. Öt órakor visszaeresztem a folyót a régi medrébe. Most három óra. Nem akar kijönni, maharadzsa szahib?

- Ott leszek. Hiszen ez elsőrendü tamasha lesz. Ötszáz font lőpor! A föld ketté fog repedni.

- Elhiszem azt. És utána, maharadzsa szahib, megházasodom, azután pedig elutazom. El akar jönni a lakodalmamra?

A maharadzsa kezével beárnyékolta szemét és fürkésző tekintetet vetett Tarwinra.

- Istenemre mondom, Tarwin szahib - jegyezte meg -, magára nem mondhatni, hogy lassu ember. Szóval, el akarja venni a doktorkisasszonyt és azután elmegy? Eljövök a lakodalomra. Pertab Singh is el fog jönni!

Tarwin Nicholas életének következő két órája soha nem fog méltó krónikásra találni. Dühöngött benne a tetterő, amely képessé tette volna rá, hogy hegyeket sülyesszen el és sarkaiból kiszaggassa a föld pólusait; alatta tüzes ló ficánkolt, szivében pedig a tudat, hogy elvesztette a Naulahkát és megnyerte Kate-et. Mint egy meteor, ugy zuhant a folyóparton dolgozó kulik közé, akik azonnal tisztában voltak azzal, hogy nagy dolgok készülődnek. - Az előmunkások üvöltve adták ki parancsaikat; megértették, hogy a nap jelszava «rombolás», az egyetlen dolog, amit a keleti ember megért.

Üvöltve, rikácsolva cipelték ki a folyópartra a lőport, a bivalyfogatokat letolták a gátról, a darukat leeresztették és lebontották a kulik nád- és fükunyhóit, azután az egyre nagyobb sietségre nógató Tarwinnal a hátuk mögött, a félig kész gát előtt földbe ásták a lőporral teli hordókat, köréjük csavarták a gyujtózsinórokat, az egészre friss homokréteget lapátoltak.

Kissé elsietett munka volt, de végeredményben az egész lőpor egyhelyben volt; és nem lett volna Tarwin hibája, ha a robbanás nem elégiti ki a maharadzsa várakozásait.

Röviddel öt óra előtt a király egész kiséretével együtt megjelent. Tarwin meggyujtott egy sokszorosan meghosszabbitott gyujtózsinort, felszólitotta a kulikat, hogy rohanjanak el, amilyen gyorsan csak tudnak. A láng lassan belefuródott a gát szivébe, azután irtózatos robajjal szétnyiltak a falak, fehér lángoszlop emelkedett ki belőlük és a magasra felrepült földtömegek elsötétitették az égboltozatot.

A rom összeesett és egy pillanattal később az Ameth vize átzudult a széles nyiláson, sziszegő örvények keletkeztek, majd a folyó lustán elfoglalta régi medrét.

- Most pedig, maharadzsa szahib, mennyivel tartozom önnek? - kérdezte Tarwin, miután elégedetten megállapitotta, hogy valamennyi kulija épségben maradt.

- Nagyon szép volt! - mondta a maharadzsa. - Soha ilyet még nem láttam. Kár, hogy nem lehet megismételni!

- Mennyivel tartozom? - ismételte meg a kérdést Tarwin.

- Ezért? - Hiszen ezek az én embereim voltak! Egy kis kukoricát ettek, legtöbbjük a börtönökből jött ki. A lőpor a kincstáré. Ne beszéljünk fizetésről. Nem vagyok én kereskedő, hogy kiszámitsam, hogy mibe kerül. Nagyon szép tamasha volt! Istenem, most már végleg eltünt a gát!

- De azért mégis tisztázni szeretném a dolgot...

- Tarwin szahib, ha itt maradna még egy évig, vagy kettőig, akkor esetleg megkaphatná a számlát és ha akkor kifizetné, a hivatalnokaim zsebredugnák a pénzt és én egy fillérrel sem lennék gazdagabb. Az én embereim voltak, a kukorica olcsó volt és látták a tamashát. Hagyjuk ennyiben. Nem szeretek fizetésről beszélni! Menjünk vissza a városba! Istenemre mondom, Tarwin szahib, maga nem lassu ember! Most nem lesz senki, akivel pachisit játszhatnék és aki megnevettetne és Kunvar maharadzsa is szomoru lesz. De a férfinak meg kell házasodni, igen, meg kell házasodnia. De miért megy el innét, Tarwin szahib? A kormány hivta vissza?

- Igen. Az amerikai kormány. Szükség van ott rám. Azt kivánják, hogy segitsek kormányozni.

- Pedig nem jött semmiféle sürgöny a maga cimére - jegyezte meg a király egyszerüen. - De maga nagyon gyors ember!

Tarwin nevetett, majd megforditotta lovát és elindult a város felé, magára hagyva az érdeklődő, de nehezen mozgó királyt. Ez már megtanulta, hogy Tarwint ugy nézze, mint egy szabályozhatatlan elemi erőt.

Amikor az amerikai missziósház elé érkezett, ösztönszerüen megállitotta lovát és egy pillanatra elnézett a város és a vidék fölött. Idegennek tünt fel neki e pillanatban a megszokott kép és ez az érzés oly erővel tódult fel lelkében - mint mindig, ha nagy változások előtt áll az ember -, hogy végigfutott rajta a hideg. - Rossz álom volt... nagyon rossz álom! - mormogta - és a legrosszabb benne, hogy Topázban a felét sem fogják elhinni annak, amit átéltem! - Tekintetét végigjáratta a napégette tájékon, amely számtalan emléket ébresztett fel benne. - Tarwin barátom! - mondta magában -, egy királysággal játszadoztál és körülbelül ugy jártál vele, mint amikor a majom a körfürésszel akar bánni. Rossz uton jártál, amikor azt hitted, hogy ez az állam egy üres lyuk a földben. Ez az egyetlen dolog, amit itt megtanultál ezalatt a hat hónap alatt!... Nem voltál elég ügyes, hogy markodban tartsd, amit megszereztél!... Topáz, szegény öreg Topázom!

Tekintete mégegyszer végigszaladt az égő vörös horizonton, majd jókedvüen felnevetett. Az a kis város, tizezer mérföldnyire innét, a Nagy Fejedelem árnyékában, aki még csak nem is álmodott róla, hogy milyen hatalmas gépezetet inditottak meg az érdekében, keservesen megneheztelt volna ezért a nevetésért, de Tarwin, aki még egészen az események hatása alatt állt, amelyek leggyökeréig megrenditették Rhatoret, szinte leereszkedőleg gondolt most vissza egykori büszkeségére.

A combjára ütött és a sürgőnyhivatalhoz lovagolt.

- Hogy az isten csodájába rendezzem most el a dolgomat azzal a Mutrieval? Ha a Naulahkának csak egy üvegutánzatát mutatnám is neki, összeszaladna szájában a nyál! - A ló buzgón ügetett és Tarwin igy lemondó kézlegyintéssel intézte el magában a problémát. - Ha én ki tudom heverni, kiheveri ő is! De jobb lesz, ha előkészitem rá.

A galambszürke selyembe öltözött sürgönyhivatalnok, Gokral Seetarun főpostamestere, élete végéig vissza fog emlékezni arra a pillanatra, amikor az az angol, aki nem volt angol és ennélfogva kétszeresen érthetetlen az ő számára, utoljára mászott fel hozzá a szük csigalépcsőn, belevetette magát a repedt karosszékbe és tökéletes csendet követelt. Jó egy negyedórai erőltetett gondolkodás után, amely idő alatt a tünődő férfiu majd kiszaggatta bajuszát és szenvedélyes sóhajaival szinte kidöntötte a házfalakat, felugrott a székről, félretolta a hivatalnokot, felhivta a legközelebbi állomást és előkelő, büszke kéztartással saját maga kopogta le sürgönyét. Az utolsó ujjnyomásnál hosszan, szinte szeretetteljesen nyugtatta ujját a gépen, lehajtva fejét, mintha feletetet várna, majd széles és szelid mosollyal a hivatalnok felé fordult:

- Finis, babu. Ezt jól jegyezze meg! - mondta - és hangosan fütyörészve kivonult diadala szinhelyéről.

A bivalyfogat ingadozva, recsegve mozgott előre a közeledő éjszaka biborfénye alatt a rawuti országuton; az Aravullis hegylánca mint egy szines felhő csüngött le a türkizkék égről. Mögötte dühösvörösen emelkedett égnek Rhatore sziklája a sivatag közepén, melynek egyhangu sárga szinét legelésző tevék árnyékai tarkitották. A vadkacsák fészkeik fölött röpdöstek, szürke majomcsaládok guggoltak az országut szélén, a párok átölelve tartották egymás nyakát. Egy bozóttal benőtt szikla mögül felkelt az esti csillag, tisztán fénylett egy félig kiszáradt vizmedence tükrében, amelyet rozsdasárga márvány s ezüstösen csillogó fü övezett. A csillag és a föld között óriási rókafejü denevérek röpdöstek, az éjjeli fecske vadászatra indult, a bölények kimásztak az iszapból, nyugovóra tértek. Itt-ott egy-egy barlangból énekszó hallatszott, a domboldalakon békés otthoni fények csillogtak.

Egyelőre még teljesen ki volt merülve a kastély asszonyainak szenvedélyes, véget nem érő bucsujától és szélvészgyorsaságu lakodalmának izgalmaitól. Nick, aki nem törődött bele a vőlegényt megillető szerény némaság szerepébe, tuláradó életerejével és vidámságával magával ragadta az egész társaságot, de Kate-nek egyidejüleg eszébe jutott az a lázasan éhes honvágy is, amelyet még egy órával ezelőtt látott csillogni Mrs. Estes nedves szemeiben. Nem tudott megszabadulni ettől az emléktől. Legszivesebben vette volna, ha kiderül, hogy ez a gonosz kalandok közé való kirándulása csak álom, ha...

- Nick! - mondta halkan.

- Mi baj, kis feleségem?

- Ó, semmi... gondolkodtam. Nick, mit tettél Kunvar maharadzsával?

- Gondoskodtam róla. Ne féltsd! Elmondtam egy-két történetet öreg Nolan barátunknak, s ő a beszélgetés után jónak látta vendégül hivni házába a fiatalembert addig is, amig el nem utazik Ajmirba. Rendben van igy?

- Szegény anyja! Ha legalább módomban lett volna...

- De nem volt módodban, kisfiam! Halló! Idenézz, Kate! Ott tünik el Rhatore.

Hatalmas, széles bársonyos-fekete dombhát nyomult most a kastély függőkertjeinek szines lámpasorai elé. Tarwin leugrott a kocsiról és ahogy Keleten szokás, tisztelet-teljesen földig hajolva, bucsut vett Rhatoretól.

A hegy mögött egymás után tüntek el a fények, mint ahogy a Naulahka kövei hullottak be a gyümölcsdoboz sötét mélyébe, mig végül már csak az egyik őrtorony ablakából világitott ki egy vörös fáklya - sötétvörös és távolba vesző, mint a nyakék fekete gyémántja. De már ez a fény is kialudt és az éjszaka szelid sötétsége eltakarta a férfit és az asszonyt.

- Ha jól meggondoljuk a dolgot - mondta Tarwin, a csillagos ég felé forditva fejét -, kissé dicstelen ez a kivonulás!

Vége.