gesztenye (lat. Castanea sativa)

a bükkfafélék egyik nemzetsége, ehető lisztes gyümölcsöt termő fa. A Mecsekben, Somogyban, Zalában, Vas, Sopron m.-ben, Pozsony, Nyitra környékén, a Börzsöny hegységben, Nógrád É-i részén, Nagybánya vidékén, Biharban, Hunyadban jelentős szelídgesztenye erdők vannak. A nyitrai Ghymes gesztenye erdejét a hagyomány szerint a törökök ültették. Hazánkban és általában a Kárpát-medencében a gesztenye őshonos. Felmerültek korábban olyan nézetek is, hogy Itália felől jutott el hozzánk, s a rómaiak idején kezdett terjedni. Későbbi terjesztéséhez hozzájárultak a várkerteket, gyümölcsösöket telepítő földesurak, egyházi férfiak a talán az olasz telepesek is. A gesztenye tervszerű termesztéséről, a fák ápolásáról csak ritkán gondoskodtak, noha már a 17. sz.-ban Lippai János pontos utasítást adott a gesztenye ültetéséről. A kolozsvári Hetilap 1853-ban a nagybányai gesztenye két (korábban és későbben érő) fajtájáról tud. A híradás szerint az ottani gazdák a fákat csonkítják, ágaiktól megfosztják, hogy nagyobb gyümölcsöt teremjenek. A gesztenye szeptember végén kezd érni, s az önmagától lehullott vagy póznákkal levert termést gereblyével, szénvonóforma eszközzel (Nagybányán kocsorba) csomóba húzzák, facsipesszel (Vas m. csiptetyü) összeszedik. A gesztenyét zsákba rakva tüskés burkából (Zala m. fondor; Vas m. guba; Nagybánya gubó) bakancsos, csizmás lábbal kitapossák vagy fakalapáccsal kiverik. Gyakran a gesztenyét tüskés burkában homokkal lefedve hordókba rakva tartják el, s csak a felhasználás előtt verik ki a burkából. Lippai János szerint frissen sokáig eláll a gesztenye, ha „sörtés héjából” kivéve füstön megszárítják vagy rakásba hányva dióval fedik le. Veszelszki Antal arról ír (1798), hogy Kőszeg vidékén a gesztenyét mint a szilvát megaszalják, s mikor enni akarják, vizet forralnak, és a gőz fölé helyezett hálóra rakják, ahol megereszkedik, s olyan lesz, mintha frissen szedték volna. Nagybánya vidékén szüret után a fák tulajdonosai lakomát csapnak. Zengővárkonyban (Mecsek) szüret alkalmával van a → leányvásár, azaz az eladó leányok első bálja. Eötvös Károly írja balatoni utazása során, hogy a magyar gesztenyének nincsen párja a világon. A gesztenyét lyukas aljú nyeles serpenyőben sütik. Vas m.-ben régebben minden háznál volt gesztenyés zsombor (’szalmából font öblös edény’), amelyet vánkossal fedtek le, ha meleg volt benne. Kőszeg vidékén burgonyaként főve eszik, de megdarálva, a kemencében jól kiszárítva lisztet is készítenek gesztenyéből. A gesztenyelisztet vízben, tejben megfőzve fogyasztják. Kőszeg vidéki falvakban mindenszentek estéjén hagyományosan sütik a gesztenyét, s ezzel ajándékozzák meg a halottak emlékére harangozó legényeket. Mindenszentek után Vas m.-ben szabadon gyűjthető, szedhető a fákon visszamaradt gesztenye. Ez a lécskálás. A gesztenyével a Magyar Simplicissimus (1683) és későbbi leírások szerint jószágot hizlalnak. Fája bányafa és építőanyag. Faszénégetésre is használják. A levele alomnak kitűnő, s toll helyett még századunk elején is párnába tették. A gazdák termésüket messze vidékre vitték eladni. Szekerükön ott volt a gesztenyesütő serpenyő, s faluról falura járva sütötték a gesztenyét. A vasi gesztenyések eljártak Stájero.-ba, Sziléziába, a nagybányai gesztenyét Tokajig, Déváig, Debrecenig hordták. Kassa még a 18. sz.-ban is vámot szedett a gesztenyés szekerektől. Lippai János 1667-ben különböző betegségek ellen ajánlja a gesztenyét. Több mint száz évvel később K. Mátyus István úgy nyilatkozik róla, hogy borkorcsoja, de akik sokáig gesztenyével élnek, megtetvesednek tőle. A nyelvünkben bajor-osztrák eredetű szó (szláv, olasz és latin származtatása nem fogadható el), s átvétele 1200 táján történhetett. Kérdéses azonban, hogy mi volt a magyar neve a 13. sz.-ig, amelyet már korábban is kellett ismernie a magyarságnak. A román ghistină a magyar nyelvből került át a románba, s magyar eredetűek azok az eszközök is, amelyeket a románok szüret alkalmával használnak. Viszont a magyar gesztenyeszüret eszközei (kalapács, csipesz, lábbal való kitiprása a gubából) a Mediterrán gesztenye kultúrájának eszközeivel megegyezőek. – Irod. Borbás Vince: A szelíd gesztenye hazánkban (Természettudományi Közl., 1897); Gunda Béla: Összehasonlító néprajzi jegyzetek (Mediterrán eljárások a gesztenye feldolgozásával Magyarországon) (Népr. Ért., 1938); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Dömötör Sándor: Gesztenye termelés Vas megyében (Népr. Közl., 1961); Jávorka Sándor–Maliga Pál: A gesztenye (Bp., 1969).

Szelídgesztenye

Szelídgesztenye

Gesztenyebugázó kalapácsok (Zengővárkony, Baranya m.)

Gesztenyebugázó kalapácsok (Zengővárkony, Baranya m.)

Gesztenyesütő serpenyő (Zengővárkony, Baranya m.)

Gesztenyesütő serpenyő (Zengővárkony, Baranya m.)

Gesztenyés kunyhó (Cák, Vas m.)

Gesztenyés kunyhó (Cák, Vas m.)