gömböc

a disznó kásás töltelékkel megtöltött gyomrának vagy vakbelének legelterjedtebb népnyelvi elnevezése. Ha nem töltik meg a disznógyomrot, eldobják vagy hurkatöltelékbe vágják, oltót készítenek vagy savanyú levest főznek belőle. Gyomorba töltött tartós készítmény a → disznósajt. Ennek hazai elterjedését időben megelőzte a gyomornak nem tartós, többnyire fűszerezett kásás keverékkel való töltése. Ez a készítmény a gömböc. Tölteléke sokszor teljesen megegyezik a helyi fehér vagy véres hurkáéval, így ÉK-Mo.-on aszalt szilva is került bele. A véres gömböcbe kisebb-nagyobb torka alji véres húsdarabokat, helyenként csontos húst is tesznek. Szokás ugyanígy megtölteni a vakbelet, így egy állatból egy nagy- és egy kisgömböc készül. A Körösök vidékén és Erdélyben gyakran csak a vakbelet töltik gömböcnek, akkor is, ha a gyomor töltetlen marad. Ahol ezeket a kásás készítményeket gömböcnek nevezik, gyakran az üres gyomor, a vakbél neve is. A Dunántúlon és a Bácskában, Bánságban sokfelé átkerült a gömböc név az újabb disznósajtra is. A DK-Dunántúlon a gyomorba töltött neve kásás pacal gömböc, kásás pacó, az Ipolytól a Sajóig és sokfelé az Alföldön pucor, ahogy ugyanitt a töltetlen gyomrot is nevezik. Előfordul a gömböcnek hurka és bendő elnevezése is. DNy-Dunántúlon a gyomor levesnek főzéséről a disznósajt készítésre úgy tértek át pár évtizede, hogy a gömböcöt sosem ismerték. Századunkban a gömböckészítést É-Dunántúlon már teljesen elfelejtették, egyébként általánosan ismert a népterület K-i felén, a gyomor-vakbél felhasználásának leggyakoribb eljárása. A gömböcöt kézzel töltik, bevarrják, kifőzik, nem préselik, nem füstölik, hamarosan elfogyasztják. Savanyú levesnek vagy húsos káposztában főzik meg, sütve tormás lével tálalják. A gömböc ezen a néven a hazai forrásokban a 16. sz.-tól ismert. Ekkor az erdélyi fejedelem szakácsa is ajánlotta, a 18. sz.-ban közrendi háztartásokban még kedvelt volt. – Irod. Kisbán Eszter: A sertéshús tartósítása a paraszti háztartásban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).