táncszó

lakodalmi vonulás közben spontánul felhangzó, a jókedvet kifejező, hangulatkeltő, ritmusos szó, ill. mondóka. Egyéb elnevezései: táncréjja, táncrigmus, ujjogtatás, hujjantás, kiabálás, rikótozás, rikogatás, tánckurjantás, réjja, csujjogatás. Legegyszerűbb formája a kurjantásszerű egy-két szótagos indulatszavak ismételgetése: „uccu, hajrá, nosza, hopp stb.”. Ilyenekkel már a 17. sz.-i kéziratos énekanyagban is találkozunk: „hajda hopp, hajda!”, „hoppondáré, hopszassza!”. A tánckurjantás fejlettebb formája a tánc ritmusát követő, általában kétsoros, szellemes, csattanós rímű, tömör fogalmazású mondóka. Ez kötött ritmusával és határozatlan dallamvonalú, de a természetes beszéd hangsúlyától és tónusától, valamint a rigmusmondástól is eltérő előadásmódjával átmenetet alkot a recitáló dallamok és a rigmus szavalás között. Sajátos, emelt hanghordozással, kiáltásszerűen recitálva adják elő; kötött ritmusa mellett is eléggé alkalmi jellegű, rögtönzött lírai műfaj. A táncszókat bizonyos táncok közben a tánckedv, a mulatási hangulat magas fokán alkalmazzák (pl. a táncciklus végén a frissnél), főleg bizonyos → táncalkalmak (lakodalom, juhbemérés) szabadosabb légkörében. A táncszók előadói gyakrabban a nők, ritkábban a férfiak. A táncszókat egyénileg vagy csoportosan, sokszor egymásnak felelgetve adják elő, főként a szövegtelen, hangszeres zenéjű táncoknál. A táncszók tartalmi csoportjai: 1. a táncra vonatkozók (férfi- vagy páros táncra, táncpartnerre, zenére, táncmódra, jó és rossz táncosra, másfalusiak táncára, a tánc körülményeire stb.). Pl. „Karikára legények, Betyárosan verjétek, Itt vagyok én, segítek.”. – 2. Szerelmi-udvarló tartalmúak: „Szép a tavasz, szép a nyár, Szép, aki előttem jár. De aki előttem jár, Még az éjjel vélem hál.” – 3. Évődő-csúfolódó szövegek: „Válaszúti leányok, Cukorporos a szájok. Bonchidai legények, Mind lenyalják szegények”. – A táncszók speciális csoportját képezik a lakodalmi táncszók és a kurjantások: hujjogatás, kiabálás, mendikálás, rikongatás, sivalkodás stb., amelyek a lakodalom költészetének egyik legváltozékonyabb, legnépszerűbb, általánosan ismert, epigrammatikus tömörségű és csípősségű, alkalomhoz kötött műfaja (→ alkalmi költészet). Az alkalomnak megfelelően gunyorosabbak, szabadszájúbbak. A 2–4–6-soros ritmusos versikéket a hangulat fokozására recitálva kiabálja a lakodalmas nép. De nemcsak a vőfély, násznagy, nyoszolyólányok, menyecskék kurjongatnak, hanem a nézők (tátogatók, lesők, vadvendégek) is. A lakodalmi rigmusokból megismerhetjük a lakodalom lefolyását, a résztvevők testi-lelki jó- és rossz tulajdonságait. A táncszó frázisai közismertek, sablonszerűek, ezeket többnyire csak a nevekkel és helyi vonatkozások felemlegetésével aktualizálják. Az esetlegesnek látszó első sor(ok) után a csattanó fejezi ki a mondanivalót. A táncszók tartalmi csoportjai a lakodalom hagyományos menetéhez kapcsolódnak: menetindító; célbejelentő; „Arany bárány, arany kos | Esküvőre megyünk most!”; párbejelentő: „Cifra pohár, vízedény | Gál Imre a vőlegény!”; párdicsérő; menetdicsérő; hívogató: „Kopasz csirke, vadliba | Gyere pajtás lagziba!”; házasságdicsérő vagy csúfoló; a nézőket kigúnyoló: „Aki kiáll az uccára | Birkaharang a nyakára!”; a lakodalmas népet gúnyoló: „Azért nincsen kalácsok | Nem kelt meg a kovászok!” vagy „Alig megyünk három házig | A menyasszony megbabázik!”; házasságbejelentő; leánybúcsúztató; újasszonyvivő; újasszony-bejelentő: „Fehér galamb száll a házra. Új menyecske jön a házhoz!”; stáció-rigmusok: a lakodalmas menet utcai táncait élénkítő táncszavak; lakomarigmusok: ezek egy része → vőfélyvers; lakodalmi táncszó: vaskosabbak, trágárabbak, mint az egyéb táncok alkalmával elhangzó táncszók; ismertek féktelenül szabadszájú, erotikus kriptádiák. – A táncszó tempója a zene és a tánc függvénye. Többségük mérsékelt tempójú régi táncokhoz ( = 100–120, ugrós, mars, kettős, legényes, marosszéki) kapcsolódik, csak a friss csárdáshoz ( = 160–200) járulnak gyorsabbak. A csaknem kizárólag 7- és 8-szótagos sorokból álló táncszók jellemző ritmusa vagy . Többségük kétsoros, de 1, 3, 4 s ritkábban többsorosak is lehetnek. A többsoros táncszókban a két sortípus gyakran keveredik (pl. 7, 7, 8, 8). A táncszók szoros tartozéka a magas fejhangon kiáltott záradék. Egy- és kétütemes változataik az: ijjú, újjú; ijjujú, csujujú, ihaha; ijjú-jujujú; ijjujuju-jujujú szótagok. Ezek ritmusú variánsokban fordulnak elő. A nők zárókiáltása mindig éles visítás, míg a férfiaké rikkantásszerű. Kalotaszegen e záradék nemenként eltér: a nők az ijjujú szótagokat hosszabb, kétütemes változatokban, a férfiak csupán az együtemes ihaha záradékot kiáltják. Mivel a dipodikus táncszók többnyire a régies tetrapodikus dallamokkal kísért táncokhoz kapcsolódnak, könnyen illeszkednek a tánc és a zene egységeihez. A táncszó többnyire nem egyvégtében, folyamatosan hangzik el, hanem az egyes verssorokat egy-egy sornyi, kétütemes szünet választja el egymástól. A záradék viszont mindig közvetlenül kapcsolódik az utolsó sorhoz. A csak a dallam metrumát, de nem a ritmusát követi, olykor sajátosan ellenpontozza azt. Nem is mindig fedi, hanem néha keresztezi a zenei egységeket. A kalotaszegi → legényesnél pl. gyakran a dallami sorvég utolso hangsúlytalan negyedén kezdik a táncszót. – A táncszók érintkeznek, gyakran egyeznek bizonyos tréfás és szerelmi dalok, régi táncdalok szövegeivel, mégpedig a giusto 7- és 8-, 16-szótagos és jaj-nóta típusú dalokkal. A táncszó formája, ritmikája rokon gyermekmondókáink egyik csoportjával, a → kiolvasóval. A táncszók használatára gyakran utalnak a → hajdútánchoz a verbunkoshoz és a → páros táncokhoz fűződő történeti adatok. Gyűjtésük a múlt században megkezdődött (Erdélyi János, Kriza János), s így igen sok feljegyzés áll a kutatás rendelkezésére. A románok 7- és 8-szótagos táncszavai (strigătura, chiuituri) formailag a előadásban a magyarhoz hasonlók. A horvát poskočica-k a hangszeres kolo-dallamok egyszerű vázát követő énekelt mondókák. A cigányok táncszói rövid, biztató jellegű, jelentés nélküli ritmikus szótagok. – Irod. Borbély Sándor: Az aranyosszékiek tánca (Ethn., 1891); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Szendrey Zsigmond: Lakodalmi kurjantások (Szeged, 1929); Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Lakodalom (III., A–B, A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955–56).