trágyázás, ganézás

a szántó- és veteményföldek állati ürülékkel, ill. állati ürülék és alom keverékéből keletkezett istállótrágyával vagy egyéb szerves anyag (magas tarló, hamu stb.) ráhordásával, beszántásával történő termékennyé tétele. A nagy ókori, folyam menti birodalmak földművesei már ismerték a talaj termőképességének valamilyen módon való pótlását (természetes áradás, állati trágya stb.). A talajváltó gazdálkodásban a frissen feltört szántót néhány esztendeig – míg ki nem merült – művelték, majd több évig pihenni hagyták. Új termőhelyet kerestek és több esztendő után tértek ismét vissza az előzőleg parlagon hagyott földekre (→ parlagoló rendszer). A középkori magyar gazdálkodásban a már művelésre feltört és a talajváltó gazdálkodás parlagon hagyott, majd ismételten fölszántott helyének egyaránt → telek (lat. terra fimata, terra culta) volt a neve. Ennek emléke jelentésátvitellel ma is él a nyelvjárásokban (D-Alföld) telek trágya, trágyás föld jelentésben. A parlagoló rendszert váltó nyomásos gazdálkodásban a talajerő-utánpótlást továbbra is elsősorban az ugarnak hagyott földdarab rendszeres pihentetése jelentette. – A trágyázásnak a 18–19. sz.-ban a legegyszerűbb formája az állatoknak az ugarföldeken vagy a tarlón éjszakáztatása és legeltetése volt. A gulyát építmény nélkül pihentették éjszakánként változó helyen (hálatás, fektetés). A nyelvterület keleti felén ma is szokásban van, hogy a juhokat fedetlen karámban, kosárban (→ kosarazás) éjszakáztatják. A kosarat két-három naponként új helyen állítják fel a szántóföldön. A földtulajdonos gazda a kosaraztatásért fizet a juhásznak, vagy a juhászok éppen a juhok gazdáinak földjein kosaraztatnak. Az istállótrágyával történő rendszeres és alapos trágyázás a szőlővidékeken a középkortól ismeretes, de országszerte csak a 18. sz.-tól terjedt el, különösen az Alföldön általánosnak csak a múlt század végétől mondható. Korábban a szarvasmarhatrágyát a tüzelőben szegény vidékeken szárítva eltüzelték (→ árvagané) vagy föltöltésre, kerítéskészítésre használták. – A parasztgazdaságban az istállótrágyát egész éven át a gazdasági udvarban álló trágyadombba (ganédomb) hányták, vagy szabályos, megközelítően tégla alakú halomba, szarvasba rakták. A trágyát a szántóföldre ősszel, télen vagy tavasszal erre a célra átalakított vagy felszerelt szekéren, szánon, a nehezen megközelíthető hegyoldalakra emberi erővel (hátikosárban, ponyvában) hordták ki. A kihordott trágyát a szántóföld szélén ismét szabályos dombba vagy azonnal kisebb halmokba (kupac, csirke) rakták. Később (1–2 nap múlva) ezekből a kupacokból villával terítették szét egyenletesen a szántóföldön. Országszerte leginkább használt trágya a szarvasmarha-ürülékből szalmával vagy lombbal keveredett istállótrágya. Erdős vidékeken összegyűjtött lehullott falevelekkel is trágyáztak. – Haszna szerint megkülönböztetik a lótrágyát (általában kevésbé hatékonynak tartják de üveges száradása miatt mindenfelé elterjedt tapasztóanyag), a disznótrágyát (sok helyen a legértékesebbnek ismerik), a juhtrágyát, a baromfi és a galamb trágyáját, melyet inkább házikertekben alkalmaznak. – A magyar paraszti gazdaságokban a 20. sz. elejére országszerte az a norma alakult ki, hogy a közepes termőképességű földeket általában 3–4 évenként megtrágyázzák. Tájanként, vidékenként változik, milyen termény alá trágyáznak, rendszerint attól függően, hogy mi a vidék legfontosabb vagy legbecsültebb terméke. Trágyázásra szolgált a múlt században még országszerte a sarlós aratással magasra hagyott tarló földbeszántása, néhol leégetése (tarlóégetés) is. Kisebb mennyiségű fahamunak kerti trágyául használata szintén általános trágyázási mód. – Az alföldi szikes területek javítására már a 18. sz.-tól gondoltak, de jelentős kezdeményezésre csak Szarvas környékén került sor → digózással. A szikes földrétegeket mélyen beleforgatták a talajba. Nagy költsége miatt azonban csak néhány nagyobb birtokon és módosabb parasztgazdaságban korlátozott területen alkalmazták. – Elhullott, állatokat ugyancsak trágyázási céllal gyümölcsfák gyökereihez szoktak elásni. – A műtrágya használata uradalmi példák és a mezőgazdasági ismeretterjesztés hatására paraszti szinten a múlt század végén a Ny-mo.-i megyékben jelent meg. Azonban lassan terjedt s csak az 1950-es években vált általánossá. Ugyancsak a nagyüzemi gazdálkodás és a szervezett gazdaoktatás terjesztette el elsősorban a homoki területeken (Nyírség, D-Somogy, Duna–Tisza köze) a zöldtrágyázást. Néhol az 1920–30-as évektől általánossá vált az édes (Lupinus luterus) és keserű → csillagfürt (Lupinus albus) tarlóba vetése és zölden alászántása. – A 20. sz. első évtizedeiben – valószínűleg a mezőgazdasági ismeretterjesztés hatására – a nyugati és É-mo.-i falvakban a trágyadomb mellé ásott gödrökbe (kutakba) összegyűlt trágyalét rétekre hordták ki és talajfeljavítás céljából szétöntözték. A trágya legintenzívebb használatát a veteményes kertekben dolgozó parasztok és kertészek, a trágyafűtésű melegággyal dolgozó → bolgárkertészek és a hajtatásos → zöldségtermesztéssel foglalkozó termelők valósították meg. – Irod. Balassa Iván: A debreceni cívis földművelés munkamenete és műszókincse (Debrecen, 1940); Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967); Földes László: A telek ’földterület’ jelentéstörténete (Magy. Nyelv, 1971); Dorogi Márton: A csont, a szőr, a toll, a tojáshéj és a trágya felhasználása a Hajdúságban és a Nagykunságban (Ethn., 1978).

Ganéteregető gereblye és trágyázáshoz is használt lapát (Átány, Heves m., általános forma)

Ganéteregető gereblye és trágyázáshoz is használt lapát (Átány, Heves m., általános forma)

Trágyahordás saroglyával (Átány, Heves m.)

Trágyahordás saroglyával (Átány, Heves m.)

A trágya szétszórása (Szabolcsveresmart, Szabolcs-Szatmár m., 1965)

A trágya szétszórása (Szabolcsveresmart, Szabolcs-Szatmár m., 1965)