ujjas

1. férfiujjas: csípőt, combot vagy lábszárat is takaró, elöl záródó, változatos gallérmegoldású, igen eltérő formájú kabátféle. Az önellátó paraszti gazdálkodás korában az állattartás adta nyersanyag felhasználásával bőrből (→ suba, → ködmön) vagy szűrposztóból (→ szűr, → szűrdolmány, → kankó, → szokmány, → zeke stb.) készültek. Ezeket háznál szőtt posztóból pásztorok vagy a finomabbakat asszonyok varrták. Mellettük a 17–18. sz.-tól kezdtek a gyári posztó ujjasok szerepet játszani. Ez azonban korántsem jelentette az előbbiek visszaszorulását, hiszen a készítésükkel foglalkozó mesterek keze alól a 19. sz. derekán, a céhbeli megkötöttségek lazulása után kerültek ki a legpompásabb darabok. A bőr és szűrposztó ujjasok legtovább a pásztorok öltözetében maradtak meg. A korábban jobbára importból származó gyári posztóhoz először csak a kézművesek és a parasztság korán árutermelővé váló, így módosabb rétege jutott hozzá. Ruházatukat a 18. sz.-tól a nemesi és katonai viselet mintájára, a mente és a → dolmány egészítette ki. Később is a legrugalmasabban követhették az újabb polgári divat irányzatait, a → mándli után már a legkülönbözőbb kabátokat viselték, amikor a parasztság elmaradottabb gazdasági szinten élő rétegei az öröklött ujjasokban még egy korábbi divatot képviseltek. A posztó ujjast, az előbbiekhez hasonlóan, mesteremberek készítették. (→ még: posztóruha) – Irod. Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956). – 2. A női ujjas: tágabb értelemben blúz, amit nők viselnek. (→ még: ködmön, → mente) Szűkebb értelemben (könnyebb) szövetből való Az ilyen ujjas a parasztviselet legújabb, legpolgáriasabb eleme, leggyorsabban követi a városi divatot. Elkészítéséhez a nyugatias görbe szabásvonalak speciális szakértelmet igényelnek, és éppen a női ujjas viselete tette szükségessé a párasztvarrónő foglalkozást a falvakban. A 19. sz. közepén feltűnt, vastagabb kelméből készült fajtája kabát-szerepű, utcai viselet (→ kabát). A ködmön és mente szerepét örökli, amennyiben meleg téli ruhadarab és esetenként ingváll–mellény–vállkendő fölé rétegződik. A puhább kelméből való, blúz-szerepű női ujjas a 20. sz.-ban terjedt el és fokozatosan a kivetkőzéshez vezetett. Ezt állandóan viselik, alatta az ing már alsóruha lett. Sok helyen átmeneti szerepű az ingváll és a blúz között a fehér ujjas, melyre színes vállkendőt kötnek. A női ujjas ujja általában rásimul a karra; néha fent bővebbre szabták, az úri divatban többször megjelenő sonkaujj nyomán. Többnyire keskeny nyaka van s helyenként géphímzéses fehér gyolcs fodrot kötnek, ill. gombolnak föléje. A női ujjas elejét a 19. sz.-ban néhány vidéken még madzagpárokkal kötötték össze, de gyakoribb volt a kapcsokkal való zárás, majd a gombolás lett jellegzetes. A 20. sz.-ban patentkapcsok zárták, a gombsor csupán dísz lett. A női ujjas a 19. sz. végén az alföldi mezővárosok kivételével még elütő színű volt a szoknyától, majd sok helyen azonos kelméből készült, „egy őtözetbe”. Szabása szerint lehetett testhezálló és lebegő aljú. A testhezálló [bajkó, (kaca) majkó, szoroska, testálló, rékli] karcsúsítva szabott, a derékhoz simul. Parasztoknál Európában a 17. sz. óta fordul elő. A 19. sz.-i magyar parasztviseletben kabát-szerepű, eleinte kék vagy fekete posztó, később klott, selyem volt. Speciális fajtája a 19. sz. második felében a vattás rékli, amelynek két réteg kelméje (szövet, selyem, kasmír) közé (paplanvarrással) néhány vattaréteget dolgoztak, esetleg vatelinnal bélelték. Fekete prém és zsinórozás is díszíthette vagy kisebb-nagyobb kerek gallér is szegélyezte. Erdély kivételével sok helyen viselték, északon még a 20. sz.-ban is. A testhezálló ujjas szabásában a kar alatt külön elem szerepel, a sóder. Egyes vidékeken erősen kikerekítik a nyakát és vállkendőt viselnek alatta. Alja derék alatt gyakran puha vagy merev fodorban fekszik a bő szoknyára. Dísze selyem- vagy bársonyszegés, zsinórozás, fémszálas-islógos sujtások. A 19–20. sz. fordulóján már gyakrabban puha, tarka kelméjű a testhezálló női ujjas. Alja leghosszabb a D-Duna mentén és a Bácskában. A Dunántúlon derékon néha övvel fogják le. Előfordul, hogy szabása ugyan nem teszi testhezállóvá, de felöltéskor a derekába fűzött madzagokkal szorosra kötik, alján hullámokba igazítják fodrát (Dunántúl: totya). Az I. világháború után előbb csak elöl, a kötény alá kötötték, majd körös-körül a szoknya alá került az alja. Ujja akkor már lehetett rövid is, mint pl. az ingvállat utánzó matyó fellökőé. – A lebegő aljú ujjas [lebegő, leves, rici, röpi(ke), szabadalá(nyúló)ka, szabadka, szállika, tülemelálló] egyenes vagy lefelé bővülő szabása révén eláll a törzstől, alját általában szabadon viselik. Dereka lehet egybeszabott vagy vízszintesen toldott, ilyenkor az alsó rész húzott. Többnyire csak derékig ér. Ha hosszabb, akkor oldalt felkerekített, és elejét esetleg lekötik a köténnyel. Dísze csak puha gyári textilszalag, szegély szokott lenni. Általában házilag varrják. A kabát-szerepű testhezálló ujjast részben felváltotta, részben vele párhuzamosan is viselték, mint annál kevésbé ünnepélyes, kimenő vagy otthonias, blúz-szerepű darabot. Utóbb a bekötött aljú ujjasok szorították ki a divatból a lebegő aljú női ujjast. – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Thiel, E,: Geschichte des Kostüms, (Berlin, 1968); Broby-Johansen, R.: Az öltözködés története (Bp., 1969); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969).

1. Egybeszabott derekú lebegő ujjas; 2. toldott derekú lebegő ujjas

1. Egybeszabott derekú lebegő ujjas; 2. toldott derekú lebegő ujjas

Leány ujjasban (Boldog, Heves m., 1954)

Leány ujjasban (Boldog, Heves m., 1954)

Asszony, ünneplő, bélelt ujjasban (Maconka, Nógrád m., 1937)

Asszony, ünneplő, bélelt ujjasban (Maconka, Nógrád m., 1937)

Idős asszonyok ujjasban (Körösfő, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Idős asszonyok ujjasban (Körösfő, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Asszonyok ujjasban. A két szélsőn „csipkés ráncoska”, a középső jobb oldalin régies „testállás”, a bal oldalin bő derekú „szálika” (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1930-as évek)

Asszonyok ujjasban. A két szélsőn „csipkés ráncoska”, a középső jobb oldalin régies „testállás”, a bal oldalin bő derekú „szálika” (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1930-as évek)

Posztóújjas, házasemberek viselete. A század elején a zsinórozás csak huszárcsaládoknak járt (Kászoni székelység, v. Csík m., 1950-es évek)

Posztóújjas, házasemberek viselete. A század elején a zsinórozás csak huszárcsaládoknak járt (Kászoni székelység, v. Csík m., 1950-es évek)