Első rész
AZ ÉSZAKI PARK FELFEDEZÉSE

I.
amelyben Müller betör; a botrány kitör

Második rész
A NEVELŐNŐ

XIII.
amelyben Müller unja a szobafogságot

Harmadik rész
A NAGY ÜTKÖZET

XV.
amelyben elfogjuk a tanár urat, de...

XVI.
amelyben az ellenséget megverjük s a vadaskertbe űzzük,
ahol Napóleon téli háborújára emlékeztető borzalmak történnek velük

XVII.
A filmezők

I.
amelyben Müller betör; a botrány kitör

A nyájas olvasó talán nem tudja, hogy a nyarat Sápváron töltöttük, mi, a Felfedezők Társasága, Merezsényi, Üsti, Müller és én. A sápvári kastély a báró apjának tulajdona, aki őseitől örökölte aztat. A báró a társaságunk ötödik tagja, de ő csak a vakáció végén lett azzá, odáig csupa hazugságok sültek ki róla és minden.

A vakáció nagyon szép volt és összekovácsolt bennünket, még Müllerrel is, aki eltörte a lábát, de azért nagyon jól mulatott. Röviden elmondom a nyári felfedezéseket azoknak, akik még nem hallottak róla. Vadásztunk, de nem lőttünk semmit, autót vezettünk, de az autó porrátört alattunk, elindítottunk egy mozdonyt, de nem bírtuk megállítani. Volt bál is, amelyen táncoltam Xéniával, de aztán kibékültünk. Mindenféle érdekes dolgot fedeztünk fel, dehát ezt mind megírtam előző könyvemben, érdemes elolvasni. Nagy sikere volt, még az apám és a tanár urak is elolvasták végig.

Kalandos vakációnk a nyáron kellemes és szórakoztató volt. Nagyon jól tudtuk, hogy egy nyolcnapos sítúra a tiroli Alpokban sokkal komolyabb és nehezebb vállalkozás. Éppen ezért Müllert itthon akartuk hagyni. Müller alapító tagja a Felfedezők Társaságának és nagyon jó fiú, nagyon szeretjük. De amelyik vállalkozásban a Müller keze benne van, az a vállalkozás botránnyal végződik. Márpedig háromezer méter magasan a legkisebb botrány egy lavina. Szüleink amúgyis nehezen egyeztek bele, hogy Tirolba menjünk. De mindannyian ezt kértük karácsonyi ajándékul. Azonkívül Kecskéssy tanár úrral megyünk, aki az ország egyik legelső sípedagógusa. Végül már csak egy probléma maradt: vigyük-e Müllert, vagy ne vigyük. Ez ügyben a Felfedezők közgyűlést tartottak, amelyen Müller az utolsó szó jogán a következőket mondotta:

- Mélyen tisztelt Közgyűlés! Uraim! Fiúk! Az a kifogás hangzott el itt ellenem, hogy én megbízhatatlan és ügyetlen vagyok és mindig bajt okozok a többieknek. Nos, nem vitatkozom. Amint tudják, én Amerikában nőttem fel, ahol a gyermekek már négyéves korukban kitűnően síelnek - a felhőkarcolók tetején, ahol tudvalevően örökös hó van - és számtalan versenyen nyertem első díjat, valamint néhány másodikat. A legnagyobb botrány volna, ha éppen engem hagynátok itthon, aki a legjobban síelek köztetek. Howgh, beszéltem!

Ez eldöntötte a dolgot. Tény és igaz, hogy Almenhofban elsősorban jó síelőkre van szükségünk. Ha Müller tényleg ilyen jól síel, akkor okvetlenül el kell vigyük őt is. Szavaztunk.

Merezsényi, sajnos, idén már nem jár velünk; Szegedre költöztek. A bárót viszont felvettük a Felfedezők közé s így ismét öten voltunk. Megmondom őszintén, négyen szavaztunk Müller eljövetele mellett: én, Gomb Lexi, a báró és Müller maga. Csak Üsti szavazott ellene. Hiába, Üsti nem tudja elfelejteni a nyári esetet, amikor Müller festéket tett a mosdóvizébe és Üsti azt hitte, sárgasága van.

Most tehát mindenki hazasietett, hogy a csomagolás hosszú és bonyolult műveletébe mélyedjen. Már csak másnap reggel találkozunk újra, a Keleti pályaudvaron, és így azt, ami a közgyűlés után Müllerrel történt, tulajdonképpen csak akkor tudtuk meg, amikor visszaérkeztünk Pestre. De én már most elmondom, nehogy a nyájas olvasó kétségben maradjon.

A dolog úgy áll, hogy Müller boldog volt. Velünk jöhetett Almenhofba, a síelők paradicsomába és ezt sítudásának köszönhette. Csakhogy itt volt a baj! Müller soha életében nem síelt! Az egész históriát az amerikai versenyekről abban a pillanatban találta ki, amikor a közgyűlés ellenzéki hangulatát látta.

Mit tegyen? Mihelyt az első lépést teszi az almenhofi havon, ki fog derülni a csalás. Azt sem tudja, hogyan kell felkötni a sítalpakat! Legalább az alapfogalmakat el kell sajátítania holnap reggelig. Elhatározta tehát, hogy a délután folyamán belopódzik a szertárba, ahol a Kecskéssy tanár úr sítalpai állanak útrakészen - és legalább a szárazon megtanul egy-két figurát.

Mindenekelőtt hazament. Édesanyja féltő gonddal csomagolt. Vastag kesztyűket, síruhát, pulóvert, termoszokat rakott a bőröndjébe, valamint ötven pengő zsebpénzt.

- Fiam - mondta - vigyázz magadra, nehogy valami bajod történjen Almenhofban!

De a sors úgy akarta, hogy a baj már Pesten megtörténjék.

Öt óra tájban a gimnáziumba ment. Sikerült elkerülnie a pedellus figyelmét és besurrant a tornaszertárba. Felcsavarta a villanyt, előkereste a legjobb képű sítalpat és lábára kötötte nagy üggyel-bajjal. Fel és alá csoszogott és úgy találta, hogy mi sem könnyebb a síelésnél. Annyira elmerült ebben a fárasztó és eredeti sportban, hogy észre sem vette, mennyire múlik az idő. Az órájára nézett, amely átmenetileg éppen járt és csaknem felkiáltott ijedtében: kilenc óra volt!

Lecsatolta a talpakat s az ajtóhoz rohant. Az ajtó be volt zárva! A pedellus éjszakára bezárta az ajtókat! Borzalom! Müller sírvafakadt ijedtében. Az ablakokat vasrács védte. Kiabálni kezdett. A falak visszaverték a hangját, de senki sem hallotta. Az épület koromsötét és teljesen néma volt. Szegény Müller hol az ajtókat döngette, hol a sarokban ült és a hideg rázta. Háromnegyed tizenegy körül elaludt.

Hirtelen felébredt, mert azt álmodta, hogy indul a bécsi gyors és ő lemarad! Ez a lehetőség nem is volt olyan valószínűtlen. Felugrott és egyre fokozódó kétségbeeséssel ütötte-verte az ajtót és torkaszakadtából ordított. De senki sem felelt.

De néhány perc múlva csoszogást hallott. Egy rezes hang dördült meg az ajtón túlról.

- Állj, vagy lövök! Ki az?!

- Én vagyok, Müller - felelte egy síri hang - a hatodikból.

- Azt mindenki mondhatja.

- Becsületszavamra én vagyok - nyöszörgött Müller - én csak tudom!

Végre a kulcs megfordult a zárban s egy rozsdás karabély meredt Müller orrának.

- Mit keres maga itt?! - kérdezte a pedellus, valljuk be, teljes joggal.

Müller előadta a tényállást, amelynek Kanál bácsi feltételesen hitelt adott, így Müller végre visszanyerte a szabadságát, de Kanál bácsi kijelentette, hogy az esetet utólagosan az igazgató úr elé fogja terjeszteni.

Törődött is Müller azzal, hogy mi lesz hat nap után! Most már síelni is tudott. Legalábbis azt hitte, hogy tud. Tekintve, hogy reggel háromkor ment haza, természetesen még egyéb viszontagságok is vártak rá a szülei részéről. De ezekre borítsunk fátylat.

Elég az hozzá, hogy majdnem elkéste a vonatot. Kecskéssy tanár úr le is hordta, de azután kijelentette, hogy ő mostantól kezdve nem tanár, hanem jóbarát és igyekezzünk önként fegyelmet tartani. Ezek a szavak Müllerre nagy hatást tettek, aminek következtében nem sokkal később a tanár úr fejére ejtett egy koffert, ő maga pedig csaknem kiesett a vonatból.

II.
amelyben megérkezünk Almenhofba és Lexi jódli-leckét vesz

Az út igen kellemesen telt el, bár hosszú volt. Az egyetlen komoly esemény Müllerrel kapcsolatban történt. Ő mindig kitűnő üzletembernek tartotta magát s ezt igyekezett több ízben be is bizonyítani. Grácban, a pályaudvaron, megismerkedett egy úrral, aki elmondta neki, hogy Rothschildnak hívják és gyorskamatozóüzlete van. Müller természetesen megkérdezte, mi az.

- Nos - felelte a gráci Rothschild - nálam minden összeg hat perc alatt ötven százalékot kamatozik, azaz a duplájára nő. Az eljárás egyszerű: felhívom az Állami Kamatintézetet telefonon és közlöm vele, hogy az ilyen és ilyen számú bankjegy e pillanatban nálam kamatozik. Amint ezt jegyezték, kifizetem a dupláját. Akarja megpróbálni?

Müller akarta. Elővette az ötvenpengősét, amelyet még nem váltott be és átadta Rothschildnak, aki felírta a számot és bement egy telefonfülkébe. Müller várt. Később aztán megtudta, hogy a telefonfülke nem telefonfülke volt, hanem vészkijárat.

Éppen fel tudott ugrani a vonatra. Természetesen nem akarta elmondani, hogy mi történt vele, de mi láttuk, hogy szokatlanul rosszkedvű és faggatni kezdtük. Nagyon megkért, hogy ne mondjuk meg senkinek, mi történt vele.

Almenhof, innen az állomásról nézve olyan, mint egy porcukorral telehintett játékdoboz. Nagy, kékesfehér hegyek között húzódik fel a falu, a hágó felé. Csupa piros és fehér házikó, az ember boldog és vidám lesz, ha csak rájuk is néz.

Elsősorban a lakásunkra mentünk. Seppl Bierbauer házában béreltünk lakást, teljes ellátással. Seppl, amikor meglátott minket, örömében jódlizni kezdett. Azonnal elővezette kedvenc tehenét, az udvar közepén megfejte és friss, meleg tejjel kínált meg minket. De Lexi kijelentette, hogy ő csak pasztörizált tejet iszik.

- Ez is pasztörizált tej - mondta Seppl - nálunk már a tehénben pasztörizálják.

Így azután Lexi is ivott. Üsti nem vett részt a társalgásban, mert ő az egyetlen köztünk, aki nem tud németül. Lexi viszont félrevonult és egy sarokban jódlizni próbált. De nem sikerült neki.

Seppl megsajnálta a fiatal Carusót, akinek egyetlen hibája, hogy nem tud énekelni. Éppen ezért így szólt hozzá:

- Majd én megtanítom a fiatalurat.

- Mikor?! - csapott le rá Lexi.

- Majd ebéd után - felelte a házigazdánk. Mindnyájan nagyon irigyeltük Lexit. Nagyszerű lenne hat nap múlva jódli-előadást tartani az egész gimnáziumnak. De, szerencsére, meglestük Lexi első jódlileckéjét - egyben az utolsó volt - és azonnal letettünk arról a tervünkről, hogy mi magunk is megtanuljunk.

Ez ugyanis a következőképpen folyt le:

Seppl a térdére ültette Lexit és azt mondta:

- Most énekeljen.

Lexi énekelt. Miközben tele tüdőből fújta, Seppl elkapta a térdét és Lexi a téglapadlóra esett. Ez a hirtelen közérzetváltozás tényleg olyan kisiklásokra vezette a hangját, ami a jódlizásra emlékeztetett. Többízben megismételték ezt az eljárást. Amikor Lexi visszatért körünkbe, tele volt kék és zöld foltokkal, fáradtnak és megviseltnek látszott. Jódlizni már tudott volna, de hang nem jött a torkán. Le is feküdt és átaludta az egész napot, mialatt mi a Pflumberg-hágóról gyönyörködtünk a kilátásban. Müller se jött velünk, mert - mint mondotta - gyakorlott és régi síelő nem rohan már az első nap a hegyek közé, azonkívül pedig pénzt akar szerezni, tekintve, hogy a zsebpénze jelenleg a gyorskamatozóintézet birtokában van és ami azt illeti, elég lassan kamatozik.

III.
amelyben Müller bikaviadalt rendez az almenhofiaknak

Hogy expedíciónknak tudományos jelleget adjunk, a Zinnkogel-hegycsúcsot elneveztük Keleti Sarknak és első és legfontosabb feladatunk ezen - számunkra ismeretlen - vidék meghódítása volt. Tudtuk, hogy ez nem fog mindjárt sikerülni. Azonkívül még egy másik tudományos jellegű feladat is állt előttünk: az Északi Park felfedezése. Almenhof vadaskertjét, amely valami gróf tulajdona s egészen a hegyek közé nyúlik fel, nevezték így. Első kirándulásunk az Északi Park vidékének szólt tehát. Felcsatoltuk a sítalpakat és a tanár úr vezetésével elindultunk. Eleinte lassan emelkedő, havas mezőn kaptattunk felfelé. Kristálytiszta levegő, kemény hideg, szikrázó kék égbolt foglalatában kisebb-nagyobb cukorsüvegek ágaskodtak - ez volt a táj. Kisebb lejtőkön pompásan siklottunk lefelé. Elértük az Északi Park-vidéki jégmezőkhöz. Száz méterre előttünk sötétzöld fenyőerdő meredezett.

- Halló - kiáltott a tanár úr -, most mind a négyen teljes irammal utánam!

- Négyen?! - kérdezte a báró - de hiszen mi csak hárman vagyunk!

Hirtelen körülnéztünk. Valóban, a báró fején találta a szöget. Hol van Lexi? Lexi láthatatlanná vált.

Keresni kezdtük. Szerencse, hogy a sapkája csücske kilátszott a hóból, különben még most is ott ülne abban a rejtett gödörben, amelybe beleesett. Nagyon jól mulattunk rajta, mulatságunkat csak az mérsékelte, hogy később sorra mi is beléptünk egy-egy ilyen gödörbe, amelyet Üsti szerint a bennszülöttek ásnak, síelők fogságba ejtésére. Az Északi Park alsó részét meghódítottuk a délután folyamán. Ez a vidék tele van őzekkel, szarvasokkal és vaddisznókkal. Lexi észre is vett egy vaddisznót, amikor kissé elkalandozott tőlünk. Hangos segélykiáltásaira odarohantunk, éspedig éppen jókor. A disznó már a földet túrta. Üsti villámgyorsan lecsatolta a sítalpait és haláltmegvető bátorsággal ütlegelni kezdte a vadkan fejét. A szörnyeteg nagyon meglepődött, de még jobban a kanász, akit a visítás csalt elő. Én mégis azt állítom, hogy vadkan volt és nem szelíd: bizonyosan a kanász tévedett.

Kecskéssy tanár úr egy éles lejtőn előadást tartott Lexinek a krisztiániáról és a telemarkról. Lexi ugyanis kitűnően síel, csak megállni nem tud. Egyesek szerint viszont ez a legfontosabb.

A tanár úr is azt mondta: - Hiába tudsz siklani, ha képtelen vagy arra, hogy abbahagyd, amikor kell.

Lexi félórai nehéz munka után nagyszerűen abba tudta hagyni, viszont elfelejtett siklani. Annyira összezavarodott, hogy azt sem tudta, melyik a lába és melyik a keze.

Mindannyian megéheztünk. A tanár úr egy rúd szalámit hozott magával, valamint kenyeret. Mindenki megkapta a részét, csak Lexi nem. Az ő részét a tanár úr legurította a lejtőn. Lexinek utána kellett siklani, és mondhatom, nagyszerűen megállt ugyanabban a pillanatban, amikor a szalámi. Az éhség csodát művel.

Amint leértünk a faluba, pengő fülekkel, vörös orral, már a második ház falán hatalmas, kézzel festett plakátot láttunk:

- De már erre kíváncsi vagyok! - mondta a tanár úr. És mondhatom, mi is kíváncsiak vagyunk. Üsti szerint csaknem elképzelhetetlen, hogy az osztrákok ilyesmit csináljanak. Megkérdeztük Müllert, aki egész nap itthon volt, hogy mit hallott a bikaviadalról, de Müller nem hallott semmit.

Este, már fél nyolckor, valóságos népvándorlás indult a Nagyvendéglő felé. Mindenki látni akarta a bikaviadalt. A havasi "Alm"-okról lejöttek a pásztorok s a faluból senki se hiányzott. Még a betegek is eljöttek, hozzátartozóik hátán.

Mikor a bejárathoz értünk, Müller a szívére szorította a kezét:

- Én ilyen izgalmas látványt nem bírok ki - mondta, és hiába beszéltünk, elment.

A nagyterem zsúfolásig megtelt. A végében színpad volt. Felment a függöny és izgatott zsibongás kezdődött.

Eltelt egy bizonyos idő. Végre jobbról és balról is, hosszas noszogatás után, bejött egy-egy bika és egymással szemben megálltak. Mindkettőt vörös posztó borította, amely kétoldalt egészen a földig leért.

A nézőtéren pattanásig feszült az izgalom. Végre belépett a torreádor. Rajta fekete álarc volt és vörös takaró. Eléggé vékony legénykének látszott. Kezében hegyes bot meredezett. Ezzel megpiszkálta az egyik bikát, amely elbődült, de meg se moccant. Akkor megpiszkálta a másik bikát, amely szintén csöndes mélabúval tűrte a piszkálást. Csuda jólnevelt bikák voltak. A nézőtéren fogadásokat kötöttek arra nézve, hogy melyik bika fogja előbb megunni a piszkálást. Az egyik fogadásban a tanár úr is benne volt. Ő arra fogadott, hogy a torreádor unja meg mindenekelőtt a piszkálgatást. És a tanár úr nyert. Az álarcos alak egyre türelmetlenebb módon bíztatta a jólelkű, szelíd bikákat, míg végre a nagy hadonászásban lecsúszott róla a terítő és leesett az álarc, és akkor - Müller állt előttünk!

- Müller! - kiáltottuk kórusban és ugyanekkor egy parasztlegény a leghátsó sorban elkiáltotta magát:

- Die san'ja Kühe! Hiszen ezek tehenek!

Mint ahogy úgy is volt. Müller egy schillingért bérelte darabját estére. A nézők, mint egy ember, ugrottak fel és rohamozták meg a színpadot. Ettől végre a tehenek is megvadultak s a nép közé rohanva, óriási fejetlenséget idéztek elő.

Müller néhány kék folttal és hatalmas szidással úszta meg a dolgot. Ráadásul - a tanár úr parancsára - a bevételt vissza kellett vinnie a községházára, ahol is azonnal szétosztották a póruljárt nézők között.

Fáradtak voltunk az erős hegyi levegőtől és korán lefeküdtünk. Akkora ágyaink voltak, hogy korzózni lehetett volna bennük. Én Müllerrel és a báróval kerültem egy szobába. Lexi, Üsti és a tanár úr aludtak a másikban. Még egy kellemetlen dolog történt elalvás előtt. Ugyanis Müller átment a másik szobába beszélgetni s a báró azalatt kiemelte ágyából a kapcsokat, amelyek a sodronyt tartják. Azután alvást tetettünk s lélekzetvisszafojtva vártuk, mikor szakad le az ágy Müller alatt.

Azonban a tanár úr helyet cserélt Müllerrel s azt hívén, hogy mi tényleg alszunk, csendesen bejött és lefeküdt. A többiről jobb nem beszélni.

IV.
amelyben Müller beleesik a sajtba, a báró pedig meghívást kap

Nem is tudtam, hogy így készülnek a híres alpesi sajtok. Van egy óriási dézsa, az másfélméteres magasságban tele van folyékony sajttal. Hogy a kamrában micsoda illat terjeng, azt el lehet képzelni.

De ne vágjunk az események elé. Kiderült, hogy a gróf, akinek vadaskertjében jártunk, Richárdnak nagybátyja. Richárd ugyanis levelet kapott tőle, hogy uzsonnára és esti vaddisznólesre szívesen látják őt és valamelyik barátját. Azt is megírta a gróf, hogy Richárd számára készíttet puskát, de ha a barátja is vadászni akar, akkor hozzon magával.

Müller addig könyörgött, míg a báró végül is őt választotta.

Seppl, aki fiatal korában nyilván vadorzó volt, egy rozsdás karabélyt őrzött a kamrája falán. Müller úgy gondolta, hogy este leakasztja a karabélyt és reggel visszateszi. Senki se venné észre. Csakhogy a puska éppen a sajtos dézsa felett lógott. Müller felmászott rá és megcsúszott a lába; fülig beleesett a sajtba.

Természetesen nem mehetett vadászni most már, mert egy kilométeres körzetben minden vad megérezné rajta a sajtszagot, így tehát én mentem el Richárddal.

Elképzelésem a havas, fenyves, zord hegyoldalon vaktában csörtető vaddisznókról éppoly tévesnek bizonyult, mint a halk, előkelő grófi házról. Teát kaptunk, hideg felvágottal a vadászlakban, s a gróf egyik erdésze is velünk teázott. Ez az erdész nagyon ellenszenves fickónak látszott. Mindenkinél mindent jobban akart tudni. Amikor a vadászat felől érdeklődtünk, kijelentette, hogy egy bizonyos keresztúthoz megyünk, amelyben egy bizonyos kétmázsás vadkan minden este öt óra harminchét perc, negyven másodperckor jelenik meg. Nem szívesen bár, de adott nekem is egy puskát s félötkor elindultunk az Északi Park felé, hárman. A gróf úr nem jött velünk.

Vadregényes, sötét árkokon kapaszkodtunk felfelé s meg kell hagyni, az erdész a vaksötétben is oly biztosan tájékozódott, mint egy kivilágított terem közepén.

Végre a keresztúthoz értünk. Egy facsoport mögé állva, kitűnően láttuk a behavazott tisztást, amelyen a kétmázsás vadkannak öt óra harminchét perc, negyven másodperckor meg kell jelennie. Visszafojtott lélegzettel vártunk. Már hallottunk róla, hogy a vadnak ilyen pontos járása van.

Öt óra harminchét perc, harminc másodperckor az erdész, órával a kezében, jelt adott.

- Vigyázz! - suttogta.

Harminchét perckor intett:

- Puskát felemelni! Lövésre készen! A tisztásra célozni!

Öt óra harminchét perc, húsz másodperc... huszonöt... harminc... harmincöt... másodperc... most... negyven!

Semmi.

Negyvenöt.

Semmi.

- Késése van - suttogja az erdész.

Kárörömet éreztem. A vadkannak elromlott a szerkezete, úgylátszik! Szép kis vadászat, ahol a vadak percnyi pontossággal jelennek meg a puskacső előtt!

Viszont ennek esze ágában sem volt megjelenni. Azaz... csörtetés hallatszik... vigyázz! - suttogja az erdész... a bokrok szétválnak és megjelenik a tisztáson egy tíz centiméter magas, húsz centiméter hosszú, csíkos kis vadmalac. Vékony, vérszegény, aranyos kis jószág volt.

Az erdész vállára vetette a puskáját és intett, hogy mehetünk.

Úgy látszik, bosszantotta a balsiker, nem küldött haza bennünket, hanem szótlanul törtetett egy felfelé húzódó árok mélyén előre. Rejtelmes árnyak suhantak az erdőben, egy-egy vakító szempár villant fel a bokrok között. Az erdész hátrafordult:

- Akarnak szarvast lőni az urak?!

- Hogyne! - feleltük és az erdész egy fennsíkra mutatott, amely mintegy kétszáz lépésnyi távolságra s negyven lépéssel magasabban terült el, a mi helyzetünkhöz képest. A hótakaró éles hátterén nagy szarvascsapat feketéllett. Lassan, állandóan mozgó árnyak tömege. Az élen egy hatalmas bika állt, hatalmas nyakán a távcső óriási agancsot mutatott.

- Ez a gróf úr bikája - mondta az erdész - erre nem szabad lőni. De ott van a második bika, mögötte, az is elég jó.

Odaadta Richárdnak a távcsöves puskáját és Richárd célbavette a második bikát. Mondanom sem kell, hogy az elsőt találta el.

A lövés sokszorosan visszhangzott a sziklafalakon. A kapitális, féltett bika gyönyörű ívben hullott le a szakadékba.

Az erdész, mint az őrült, kiabálni és hadonászni kezdett és kikapva a puskát Richárd kezéből, hatalmas iramban elrohant a lövés helye felé.

Szótlanul néztünk egymásra.

- Te, Richárd - mondtam csöndesen -, neked nagybátyád a gróf?!

- Igen - bólintott Richárd -, de azért csak menjünk.

És csakhamar még hatalmasabb iramban rohantunk ellenkező irányba.

Az Északi Park tündérien vadregényes, de vad és óriási és ismeretlen terület volt. Éjféltájban olyan hideg köszöntött be, hogy az orrunk csaknem lefagyott. Akár az Északi-sarkon lettünk volna, céltalanul és dideregve bolyongtunk olyan vidékeken, amelyek egyre riasztóbbak és ismeretlenebbek lettek. Semmi reményünk nem volt rá, hogy kikerüljünk innen.

Sima és síkos talajon baktattunk, nád között: egyszerre csak rájöttünk, hogy befagyott tavon járunk. Körös-körül, amerre elláttunk, kietlen, higanyszínű egyformaság. A jeges szél csontig hatolt.

Eszembe jutott Xénia, a báró húga, akivel tavaly örök hűséget fogadtunk egymásnak.

- Flóris - mondta a báró remegő hangon -, ha egyikünk meg találna fagyni, mit mondjak a szüleidnek?!

- Mondd, hogy az utolsó pillanatig bátran és férfiasan viselkedtem. És mondd meg ezt Xéniának is.

- Jó.

Tovább mentünk. De már alig bírtunk járni, a lábunk is kékre fagyott. Amikor már reménytelennek látszott minden, kürtszót hallottunk.

Én ordítani akartam, de Richárd futni kezdett a hang felé. Később újra hallottuk a kürtszót és fáklyákat is láttunk.

- Ezek minket keresnek - mondtam -, meg akarnak verni, a szarvasbika miatt.

Így aztán nem mertük leleplezni a tartózkodási helyünket. De mindig a fáklyák nyomában maradtunk és így csakhamar eljutottunk oda, ahonnan elindultunk, az északi kapuhoz.

Az egész falu aludt mire leértünk. A hegyes templomtorony kékesfehéren szikrázott a téli éjszakában. Lábunk alatt csikorgott a hó. Hogy vártuk a meleg ágyat s a zavartalan pihenőt! De Richárd egy békát talált az ágyában, amit valószínűleg Müller tett oda és én nem tudtam aludni, mert mindig attól féltem, hogy utánunk jönnek a gróf poroszlói, a bika miatt.

V.
amelyben Müller síleckéket ad, és pénzhez jut.
Levél érkezik.

Ha utólag meggondolom a dolgot, Müller valószínűleg azért igyekezett tanítványt találni, akit a síelés művészetére oktathasson, mert félt, hogy előbb-utóbb velünk kell jönnie és akkor kiderül, hogy nem tud síelni.

De mi akkor még azt hittük, hogy tud.

Már kora reggel lement a faluba és addig szimatolt a vendégek között, amíg talált egy hölgyet, aki rábízta a hatéves kisfia oktatását.

Müller mindjárt neki is látott. Felcsatolta a kisfiúra a sítalpakat, kivitte egy közeli, havas lankára s ott különféle latin szavakat kiabált, amivel teljesen megfőzte a mamát. A kisfiú a latin szavak hallatára elesett, majd feltápászkodott, megint elesett, megint feltápászkodott és a dolog tényleg úgy nézett ki, mintha a Müller vezetése mellett egészen jól megtanulna. Sajnos, Müller is vérszemet kapott. Ha ez a srác ilyen hamar megtanul - gondolta -, miért ne tanulnék meg én is?! Ledobta a cipőit, belebújt a sícipőkbe, felcsatolta a talpakat és elindult az enyhe lejtőn lefelé.

Azonban le már csak részletekben érkezett. Először a bal sítalp kisebbik fele ért le, azután a jobb talp három darabban.

Végül Müller maga, négykézláb.

A hölgy vonakodott megfizetni a kialkudott tandíjat. Müller elkeseredve ment haza és elhatározta, hogy sürgönyözni fog haza pénzért.

Azonban a sürgöny céljaira szüksége lett volna két schillingre. Mi akkor már nem voltunk otthon - az Északi Park jégvidékén kezdtük meg felfedező utunkat - és Müller sokáig törte a fejét, hogyan kereshetné meg a két schillinget, az eddigieknél célravezetőbb módon.

Egy darabig a házigazdánk körül sündörgött, majd pedig megszólította:

- Seppl bácsi - kérte -, szeretnék két schillinget keresni, hogy sürgönyözhessek. Hajlandó vagyok egy hétig megfejni mind a négy tehenét, két schillingért.

Seppl eleinte röhögött, de Müller egészen komolyan erőszakolta a dolgot. Végre Seppl megkötötte az egyezséget. Müller megkapta a pénzt és elment a postahivatalba, ahol is feladta a sürgönyt. Ugyanott átadták neki Xénia levelezőlapját, amelyet nekünk küldött s amely így szólt:

"Kedves fiúk! Holnapután nevelőnővel érkezem Pressbaumból két napra. Legyen síverseny és mindenféle. Xénia."

Ez már az ő modora volt. "Legyen síverseny és mindenféle." Amit elrendelt, az úgy is történt. Még Müller is elhatározta, hogy egész éjjel a síelést gyakorolja majd, csak hogy részt vehessen a síversenyen.

Egyelőre azonban négy tehén várt rá az istállóban, melyeket meg kell fejnie. És Müller ösztönösen idegenkedett a tehenektől, a bikaviadal óta.

Persze, Müller erőltette a dolgot, mert attól félt, hogy Seppl visszakéri a pénzt.

Végre sikerült mind a négy tehenet teljesen megvadítania és Seppl még két schillinget ajánlott fel neki arra az esetre, ha abbahagyja.

Négy órára, amikor a fejés ideje elérkezett, az egész háznép az istálló ajtajában állt. Legények, lányok, idős asszonyok, sőt szomszédok is, a festői népviseletben, amelyet ezen a vidéken hordanak. Mind a pesti diákot akarta látni, amikor tehenet fej.

Müllert meglehetősen zavarta a hallgatóság és nézőközönség, amikor leült az első tehén mellé. A rocskát a tehén alá állította, azonban a tehén megfordult s a hátsórészét fordította Müller felé és a farkával csapdosott. Müller odébb tette a széket és oldalt került. De akárhogy is fordult, a tehén mindig hátat fordított neki. A közönség hevesen derült e fejleményeken. Müller végül is elvesztette a fejét, a gúnykacaj megacélozta bátorságát, kezében a rocskával, bemászott a tehén alá és erőszakkal fejni kezdte. A tehén eleinte meglepetten állt, de aztán kirúgta a rocskát Müller kezéből és vészesen bőgött.

A közönség Seppl vezetésével, gurult a nevetéstől. Müller kijelentette, hogy csak zárt ajtók mögött hajlandó folytatni a fejest. Seppl el is küldte az embereket, akik morogva engedelmeskedtek.

Müller ekkor - miután Seppl kivételével mindenki elment - diplomáciai módszerhez folyamodott. Hízelegni kezdett a tehénnek, szénával kínálta és a homlokát dörzsölgette. Ezzel elérte végre, hogy a tehén rendelkezésére bocsátotta önmagát, de mikor a tej csorogni kezdett, annyira ficánkolt, hogy mind mellé ment.

VI.
Skijöring és egyéb bajok

Üsti már Pesten kijelentette, hogy Almenhofban a skijöring nemes sportjának szándékozik szentelni képességeit. Nagyszerű alkalom volt ez arra, hogy egyben folytathassuk kirándulásainkat az Északi Park ismeretlen belsejébe. Szerencsére ezen a napon nem volt vadászat s így a Park nyitva állt a bátor kutatók előtt.

A skijöring abból áll, hogy egy lovat fognak a síelő elé s a ló húzza a síelőt. Igen egyszerű dolog és nagyszerű mulatság.

Kecskéssy tanár úr hosszas tárgyalások után bérelt is két lovat s azokat kötőféken vezettük a régi gleccsermederig, amely a Park felső, legészakibb részéhez vezetett. Számításunk szerint ott kellett lenni a tónak is, amelyen tegnap éjjel csaknem megfagytunk.

Az egyik ló vörös volt, a másik szürke. Amikor a hegyoldalhoz értünk, Kecskéssy tanár úr a szürkének a gyeplőjébe kapaszkodott, Üsti pedig a vörösébe. A szürke azonnal nekiiramodott és pompásan repítette a tanár urat. Nemsokára el is tűnt a szemünk elől.

A vörös azonban nem akart elindulni. Üsti bíztatta szóval, csettintgetéssel, sőt a síbot hegyesebb végével is. De a gebe csak nem akart megmozdulni. Üsti majd megpukkadt mérgében.

"Hanzi! - kiabált kivörösödve - gyi te, Hanzi!"

Hanzi hátranézett és fejét csóválta.

Üsti nagyon restellte magát. Odavágta a gyeplőt és elindult a lejtőn, ló nélkül.

Gomb Lexi is hiába próbálkozott. Akkor fordított egyet a dolgon és önmagát fogta a ló elé. A síbotok segítségével ellökte magát és végre el tudta indítani a csökönyös állatot. Mintegy száz méteren keresztül húzta maga után a lovat, ami igen fáradságos mesterség lehet. Közben megérkezett a tanár úr - ló nélkül. Kiderült, hogy a szürke visszavitte őt a faluba s berobogott vele az istállóba, ahonnan való.

Most tehát itt volt Hanzi s nagyon örültünk volna, ha ő is visszamegy a szülői házhoz. De eszeágában sem volt visszamenni. Itt állt, lógatta a fejét s mivel itt nem hagyhattuk, kénytelenek voltunk felváltva húzni, fel a nehéz terepen. Végre Lexi felült a hátára s a sítalpaival sarkantyúzta, akkor aztán nekiiramodott.

Fenn a tónál - balszerencsénkre - találkoztunk a tegnapi vadőrrel. Élénk szemrehányással nézett ránk, de a tanár úr kiengesztelte: megkínálta egy kitűnő szivarral. Akkor, a tanár úr kérésére, még arra is hajlandó volt, hogy a környék állatvilágáról előadást tartson. Mivel azonban rénszarvas a vidéken nem volt, az állatvilág nem érdekelt bennünket különösképpen. Hogy tudományát fitogtassa, mintegy háromszáz láb magasból golyóval lelőtt egy ölyvet. Ezért megéljeneztük, ami szemmel láthatóan jól esett neki. Meghívott minket a házába, amely tele volt kalitkába zárt mókusokkal és egyéb állatokkal. Lexi vásárolt tőle egy mókust, Richárd egy baglyot, Üsti egy sündisznót és én egy kígyót. Ha ehhez még hozzávesszük a lovat, amelyet odakint az ajtófélfához kötöztünk, akkor el lehet képzelni, hogy micsoda állatseregletünk volt e pillanatban.

A tó mellett - ahová visszatértünk - találkoztunk a gróf úrral. Nagyon kedves volt és elvitt a kastélyba minket. Borzasztó éhesek voltunk és nagyon jól jött ez a meghívás. Előbb azonban megmutatta az ezüstróka-farmját. Az ezüstrókák nagy csalódást okoztak Lexinek. Hiába kereste a hivatalos ezüstjelzést rajtuk és végül kijelentette, hogy ezek csak alpakka-rókák. Nem volt kedvünk rá, hogy rendreutasítsuk ezért a hülyeségért - mert a szemünk kopogott már az éhségtől.

És most el kell mondanom valamit, ami nem a legjobb fényt veti rám. De én, mint a Felfedezők Társaságának jegyzője, hűségesen megírom azt is, ami rámnézve kellemetlen netán, és így ki fogom vívni az utókor csodálatát. (Kivéve Müllert, aki mindent lebecsmérel, amit írok, dehát ez érthető.)

Ugyanis mialatt a fiúk valami ebédlőteremben gyülekeztek - arcukon méla tisztelettel, gyomrukban irtózatos korgással -, addig én körülnéztem a fegyverteremben. Mindig gyenge oldalam volt az ilyesmi. És állt itt egy középkori páncélos, leeresztett rostéllyal, amilyen tökéleteset még képen se láttam soha.

Ellenállhatatlan vágy fogott meg, hogy felöltsem egy pillanatra ezt a páncélöltözetet. Megpróbáltam kinyitni és valóban, a derekán kettévált. Egy szék segítségével belemásztam. A rostély lezuhant, halk kattanást hallottam - és két perc múlva már tudtam, hogy képtelen vagyok kijönni a páncélból.

A kiáltást nem hallották volna a sisakrostély mögül, de különben is restelltem kiabálni. Kezeimet mozdítani se tudtam. Fülledt meleg volt a páncélban, gyomrom irtózatosan összefacsarodott arra a gondolatra, hogy a többiek már javában uzsonnáznak.

Amikor elviselhetetlen hosszú idő után megpróbáltam járni, nagy örömmel vettem észre, hogy bár nagyon nehezen és nyikorogva mozog a szerkezet, de mozog. Elvánszorogtam az ajtóig s amennyire a rostélyon át láttam, megpróbáltam letapogatózni a lépcsőn. Azonban elestem és őrületes csengés-bongás közepette legurultam a lépcsőn, ki a kapun s egy virágágy közepén terültem el.

Amikor magamhoz tértem, harminc-negyven ember állt körülöttem. Arcukon beteges, babonás borzalom tükröződött. Kezükben kapát, fustélyt szorongattak s egy öreg paraszt éppen arra biztatta a többieket, hogy verjenek agyon, akkor nem fogok többé kísérteni.

Amikor az első dorong a fejemen csattant, szerencsémre kinyílt a rostély és rájuk tudtam kiabálni, hogy vegyenek ki ebből a kissé divatjamúlt öltözetből. Közben megérkezett a gróf úr, Richárd és a többiek is, és én kiszabadultam.

Richárd majdnem sírvafakadt.

- Ó, Gyapi - mondta - és mialatt te itt életveszélyben forogtál, én nyugodtan ettem odafönt!

- Mit ettél?! - kérdeztem irigyen.

De nem vártam meg, amit válaszolt, hanem rohantam az uzsonna esetleges maradványainak irányába.

Felpakoltuk az állatokat és elindítottuk Hanzit. A szegény pára kevésbé szerette a havat és a síelést, mint a városi emberek. Ez meg is látszott rajta.

Már este volt, mire a faluba értünk és mondhatom, szükségét éreztem annak, hogy alaposan kipihenjem és kialudjam magam.

Hogy ez mennyire sikerült, azt majd a továbbiakban mondom el.

VII.
amelyben viharos éjszakához van szerencsénk

Vacsora után egy nagy, négyszögletes asztalnál ültünk mindannyian. Seppl is. Müller sétálni ment, de a valóságban felpakolt egy pár sítalpat és kiment a közeli lejtőre. Később hófúvás támadt.

Egy darabig beszélgettünk a jó melegben. Nagyon örültünk mindannyian s a tanár úr elővette Almenhof környékének térképét s mindjárt fel is rajzolta a síverseny vonalát. Elhatároztuk, hogy néhány helybeli fiút is meghívunk a versenyre.

Azután lefeküdtünk. De mondhatom, ilyen eseménydús éjszakát sohasem értünk még meg. Az események kezdődtek azzal, hogy a sündisznó, amit Üsti vásárolt, kergetni kezdte az én kígyómat. A kígyó ijedtében bemászott Kecskéssy tanár úr ágyába, akit ez elég kellemetlenül érintett. Ugyanakkor a bagoly a szárnyaival suhogott, a szájával pedig huhogott. A mókus ágyról ágyra ugrált. Teljes zűrzavar támadt; Üsti meg akarta gyújtani a lámpát, de felborította és kiömlött a petróleum. Közben három ember ölben hozta Müllert, aki "sétálni" volt s a hófúvás eltemette. A melegben magához tért és eleinte végrendelkezni akart, később azonban már beérte volna egy jó vacsorával. Alighogy Müllert ágyba fektettük, egy szélroham feltépte az ablakot s a szoba pillanatok alatt megtelt hóval. Üsti, Richárd és én egyesült erővel visszanyomtuk az ablakot, akkor a lármára bejött Seppl s a huzat most már a másik két ablakot és az ajtót is feltépte.

Hajnaltájban rendbehoztuk a szobát, a baglyot és mókust szabadon engedtük, a kígyót és a sünt pedig a pincébe zártuk. Azonban a kígyó fázott odalenn, feljött és bemászott az istállóba, ahol tizenhét darab lovat és marhát vadított meg egyszerre. Aztán három legény félórai hajsza után megfogta a kígyót és ki is végezte mindjárt. Kár érte, olyan helyes kis állat volt.

VIII.
amelyben kétezer méter fölé emelkedünk

1.

Reggel kerítettünk Müllernek is sítalpakat és félhétkor már a drótkötélpálya alsó állomásánál voltunk. Kissé bizsergett a hátunk, amikor megláttuk az ingó-lengő kis tákolmányt, amely olyan magasban siklott, hogy szem alig tudta követni. Rajtunk kívül egy tiroli ruhás bácsi ült csak a függővasútban, aki egész idő alatt olvasott.

A kocsi emelkedni kezdett, lágyan ingadozva. A mi gyomrunk is lágyan ingadozott. A tanár úr igen jól mulatott rajtunk. Percenként száz méterrel nőtt a földtől való távolságunk. És meg kell gondolnunk azt is, hogy mindössze egy vékony kötél tartott mindannyiunkat! Mélyen hallgattunk az egész út alatt, csak Gomb Lexi jegyezte meg:

- Azért olyan zöld az arcszínem, mert rengeteg spenótot ettem mostanában.

Üsti, aki színjeles, most megtanulhatta, milyen érzés a katedra előtt állni, mikor az ember nem készült. Ugyanígy érezheti magát a sas a magasban, ha észreveszi, hogy otthonfelejtette a szárnyait.

De megérkeztünk! Egyre közelebb jöttek a havas hegycsúcsok s egyszerre csak megint talajt értünk. A lapály közepén álló menedékház tarka színekben tündöklőit. Felkötöttük a sítalpakat. Egy pillanatig nem figyeltünk rá és Müller megint majdnem katasztrófát csinált. Hallotta, hogy a hegyekben elindul egy kis hógöröngy s mire leér, lavina lesz. Csinált tehát egy tekintélyes hólabdát és elindította a völgy felé. Szerencsére valamivel alább utolértük és eltapostuk. Nagyszerűen siklottunk a lejtőkön, hágókon, szakadékokon, ugratókon át és Müller is derekasan igyekezett. A tegnapi hófúvásban legalább siklani megtanult valamennyire. Elértünk a híres almenhofi gleccserhez, amelynek közepére egy zászló volt tűzve, hogy miért, azt nem tudom. Richárd azt mondta, ez a zászló a legügyesebb síelő jutalma, vagyis azé, aki el tudja hozni. Mielőtt a tanár úr észrevette volna, elindult a gleccser repedékes, síkos felületén, a zászló felé. Csakhamar nagyot kiáltott és eltűnt a szemünk elől.

Azonnal utánarohantunk. A tanár úr lecsavarta az oldaláról a kötelet. Megtaláltuk a szakadékot, amelybe Richárd beleeshetett. Mély volt és sötét. Lekiabáltunk - semmi válasz. Megfagyott a vér az ereinkben! Leengedtük a kötelet: negyven méterre ment le! Akkor húzni próbáltuk a kötelet s nehéz volt! Tehát mégis él és kapaszkodik! Húztuk, húztuk... halálos aggodalommal a szívünkben. Egyszer csak felnézek: hát Richárd is segít húzni a kötelet!

El lehet képzelni ezt a meglepetést! Kiderült, hogy nem ebbe a szakadékba esett bele, hanem a mellette levőbe, amely sokkal sekélyebb s a hátunk mögött kimászott belőle! De most már kíváncsiak voltunk, miért volt olyan nehéz a kötél és tovább húztuk. Tíz percnyi verejtékes munka után előhúztuk - a tiroliruhás bácsit, aki a függővasúton folyton olvasott! Épp az imént esett bele a szakadékba.

Megmagyaráztuk neki, milyen szerencséje van. Ha nem akarjuk elhozni a zászlót, akkor örökké lent maradhatott volna a jégben.

De ő csak a fejét csóválta:

- Hát maguk még azt se tudják, hogy a zászló azért van ott, hogy óvatosságra intse a síelőket?!

- De úgy látszik, maga se tudta - jegyezte meg a tanár úr nagy derültségünkre.

A következő programpont havasi gyopár keresése volt. Sajnos, Müllernek alapjában igaza van. Ő azt mondta ugyanis, hogy el kell takarítani a havat, mert a gyopár alatta van. Nem tudom hány millió tonna havat azonban nehéz lenne eltakarítani. Az egész világ csillog és szikrázik, szemkápráztató fehérségben. A tanár úr gyönyörű krisztiániákat mutat be, mindenki szájtátva nézi. Milyen más síterep ez, mint az otthoni dombok!

Délután már meglehetősen fáradtak voltunk és a tanár úr vissza akart fordulni. De Müller és én engedélyt kértünk, hogy leszáguldhassunk azon a gyönyörű lejtőn, amely szikrázó-fehéren tündökölt alattunk és egyáltalán nem látszott nagynak. A tanár úr megparancsolta, hogy azután mindjárt siessünk utánuk, nehogy elkéssük az utolsó függővasút-járatot. Elindultunk tehát az ártatlannak látszó lejtőn, amely oly végzetes kalandoknak lett a kiindulópontja.

A lejtőn nagyszerűen száguldtunk lefelé. Csak úgy porzott a hó nyomunkban. Csakhogy ennek a lejtőnek volt egy tulajdonsága, amely fölülről nem látszott: ugyanis egyre meredekebb lett. És olyan élvezet volt ez a szédítő rohanás. A szél sivítva rohant mellettünk s már a lélekzetünk is elakadt a szokatlan gyorsaságtól. Talán, ha akartunk volna, sem tudtunk volna megállni. Dehát nem is akartunk: nem gondoltuk, hogy nagy távolság az, amit megtettünk. A lejtő hirtelen megtelt havas bokrokkal, amelyeket csak sűrű "stemmbógnizás" segítségével kerülhettünk el. Müller nem is kerülte el mindig őket. A hegy innen balra hajlott s mélyen alattunk egy falu bontakozott ki a hótakaró alól.

- Almenhof! - kiáltotta Müller és örömében hasraesett. A falu tényleg hasonlított Almenhofra és egy pillanatig örömmel töltött el az a gondolat, hogy íme, mi előbb érünk haza, mint a többiek! Csakhogy Tirolban minden falu egyforma és csakhamar meg kellett tudnunk, miszerint egyáltalán nem Almenhofba értünk. De ebben a pillanatban még vidáman száguldtunk előre és lefelé, egy keskeny szorosban, azután erdőszélen, lapályokon, árkok mélyén, utakon. Müller már többet gurult, mint siklott.

Végre ismét kibukkant a falu az egyre mélyülő szürkületből. Már csak egy enyhe és széles lejtő választott el tőle. Ezen végigrohantunk, elöl Müller, valamivel hátrább én, s egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy átszaladunk egy diadalkapu alatt, amelyre rá volt írva:

Mögötte rengeteg ember állott, vállukra kapták Müllert és éljenezve, kiabálva, kalapot lengetve vitték a falu felé. Velem senki sem törődött és mondhatom, alaposan megijedtem, egy szót sem értve az egészből. Annyit láttam, hogy egy idegen faluba tévedtünk és Müllert úgylátszik törzsfőnöknek akarják megválasztani. Mindenesetre annyit máris értettem, hogy valami versenyt nyertünk meg, amihez semmi közünk sem volt. De - vigasztalódtam - ez reggelig úgyis kiderül és akkor nem engem vernek meg, hanem Müllert, mert ő az első helyezett.

IX.
amelyben megismerkedünk Jedlerberg lakóival

Jedlerberg ugyanolyan, mint Almenhof. A számunkra mégis egészen más volt. Este a nagyvendéglőben hatalmas ünnepséget tartottak Müller tiszteletére és Müller - nehogy fogyatékos nyelvtudását elárulja, vagy esetleg meg kelljen köszönnie az ünneplést, amelyet nem tudott mire vélni - csak jelekkel próbálta megértetni magát. Az ünnepély folyamán hatalmas érmet adtak át neki, amelyet Müller mindenesetre a mellére tűzött. Én többször megpróbáltam odafurakodni hozzá, de mindig visszanyomtak.

Végre éjféltájban Müllert elvezették a Nagyvendéglőben kijelölt szobájába s akkor valakinek eszébe jutott, hogy a második helyezettről úgyis gondoskodni kell, miért ne takarítanák meg az egyik szobát. Megkérdezték Müllert, beleegyeznék-e, hogy én is vele aludjam. Müller kegyesen intett, hogy igen.

Reggel a vendéglős behozta a legfrissebb gráci újságot, amelyben a következő cikk volt:

"Siketnéma fiatalember nyeri a jedlerbergi síbajnokságot! Nagy idegenforgalmi propaganda, kitűnő eredmény! A siketnéma fiatalember, névszerint Müller, négy óra húsz perckor indult a holzaui menedékházból és tíz perc múlva már lent is volt a célban!"

Most már részben értettem a dolgot. A holzaui menedékház sokkal messzebb volt, mint az almenhofi, ahonnan mi indultunk. Mi a könnyű és meredek lejtőn percek alatt lesiklottunk és gyanútlanul berobogtunk a célba, világrekord alatt. De honnan veszik azt, hogy Müller négy óra húszkor tényleg elindult a holzaui menedékházból?! Müller sose volt a holzaui menedékházban!

Pompás reggelit kaptunk s amikor kiléptünk a Nagyvendéglő előtti térségre, már sokan álltak ott és részben tisztelettel nézegettek minket, részben Müllert fényképezték.

A tegnap esti rendezőtől elkértem a nevezési listát s azon tényleg rajta volt Müller: "elindult 4 óra 20 perckor." Hát ez csodálatos! A délelőtt folyamán havi kétszáz schilling fizetést ajánlott a községi tanács Müllernek, aminek fejében csupán annyi dolga lenne, hogy évente három hónapig Jedlerbergben lakjon ingyen. Müller már el akarta fogadni, de én emlékeztettem őt arra, hogy a vakáció január 5-én véget ér.

Különben is Müller kezdett teljesen megfeledkezni arról, hogy sikerét egy véletlennek köszönheti és egészen úgy viselkedett már, mint egy síbajnok. Az érmet állandóan feltűnő helyen hordta és leereszkedően beszélt az emberekkel. Nem tudom, mi lett volna a vége ennek a pöffeszkedésnek, ha még aznap este különös vendégünk nem akad...

Egy magas szakállas úr kopogott be a szobánkba és "Müller urat" kereste.

- Én vagyok - mutatta Müller.

- Csodálatos - mondta a szakállas férfi -, engem is Müllernek hívnak. Furcsa eset történt velem, talán maguk meg tudják magyarázni. Én tegnap részt vettem a holzaui síversenyen. Elindultam, de félúton eltörött a sím. Ekkor visszafordultam és gyalog felmentem a menedékházba. Ma délben mégis azt olvasom a lapokban, hogy megnyertem a versenyt. Hogy lehetséges ez?!

Müller az idegen szúrós tekintetének hatása alatt elfelejtkezett arról, hogy ő tulajdonképpen siketnéma.

- Nem tudom - dadogta -, én magam sem értem... azaz...

- Nos - mondta a szakállas -, akkor majd behívom a rendező urakat, ők majd kibogozzák az igazságot.

- Ne... nem! - sikoltott Müller - majd én... majd mi megpróbáljuk kibogozni...

- Nos, öt perc időt hagyok maguknak, öt perc múlva visszajövök, de többedmagammal.

És elment.

Müller rögtön az ablakhoz ugrott. De én visszarántottam.

- Az érmet! - förmedtem rá. - Az érmet itt fogod hagyni!

Müller lerakta az érmet az asztalra és csaknem megsimogatta a tekintetével. Akkorát sóhajtott, mint egy elefánt.

Akkor kimásztunk az ablakon és bonyolult kerülők után az állomáshoz mentünk. Hiába, Müllert nem kellett volna elhozni.

X.
amelyben felfedezzük a vicinálist

Nemsokára indult egy vonat Almenhof felé. De ilyen kávédarálót még nem is láttunk. A kéménye nagyobb volt, mint az egész masina. Pöfögve, fújtatva indult el és mindjárt a falu alatt meg is állt.

Az utasok - festői népviseletben - mind a pályatestre tódultak. Egy hóember állt a sínek között. Valószínűleg vásott gyerekek csinálták.

A gépész leszállt és az utasok segítségével átvitte a hóembert a töltés melletti hómezőre. Semmi különösebb baja nem történt.

Továbbmentünk. De ez nem ment könnyen, mert a vonat nem tudott megindulni. Egy kilométerrel alább valaki meghúzta a vészféket. Akkor a vonat nem tudott megállni, mert éppen lefelé ment. Kiderült, hogy valakinek kiesett az uzsonnája az ablakon.

Csuda lassan ment ez a vonat. Müller szerint ki kellett volna írni:

Még később aztán kisiklott a mozdony. Ismét leszálltunk.

A gépész egy emelőszerkezettel próbálkozott, ami azonban nem használt. Hosszas tanakodás után két markos legény megfogta kétoldalt a mozdonyt, a harmadik elöl emelte és így simán visszatették a vágányra.

Közben azonban kifolyt a víz a kazánból és a hó teljesen belepte a vonatot.

Megkérdeztük a kalauzt, mennyi idő kell ahhoz, hogy sítalpakon Almenhofba érjünk.

- Egy óra - felelte.

Elindultunk tehát. Mintegy félóra hosszat küzködtünk az ellenszéllel és sűrű hóval, amikor egy szintén sítalpakon futó benszülöttel találkoztunk. Megkérdeztük tőle:

- Mondja bácsi, mennyire van még Almenhof?!

- Másfél óra - felelte félvállról.

Nos, úgy látszik a kalauz tévedett. Igen nehéz és kellemetlen út volt ez, a bömbölő orkánban.

Most együtt futottunk a benszülöttel. További félóra múlva ismét megkérdeztük tőle:

- Mennyire vagyunk még Almenhoftól!

- Kétórányira - felelte az öreg.

De most már elöntött a méreg.

- Hogy lehet az, hogy még mindig kétórányira volnánk Almenhoftól?! - kiáltottam - holott már egy órája jövünk?!

- Igen, csakhogy ellenkező irányba - felelte a bácsi egyszerűen.

Miért is mondta volna, hiszen nem kérdeztük.

Késő este elgémberedett tagokkal, holtfáradtan értünk egy Teich nevű faluba. Itt sehol se akartak befogadni, végre egy paraszt megszánt és helyet adott az istállóban.

Nem tudom, a nyájas olvasó aludt-e már istállóban?! Mi nem aludtunk, az biztos, csak feküdtünk és néztük a játszadozó egereket. Egy petróleumlámpa égett az istálló falán. A lovak dobogtak, a kocsis horkolt. Hogy úgy mondjam, egészen más illat volt itt, mint egy parfümgyárban. Feküdtem a szalmán, amely szúrt, néztem az egereket, amelyek pajkosan cincogtak. És néztem Müllert, aki - legnagyobb bosszúságomra - elaludt és békésen terült el a szalmán. Nem, Müllert igazán nem kellett volna elhozni! És én mellette szavaztam!

Reggel Müller korán ébredt fel. Én nem ébredtem fel, mert el sem aludtam. Megvártuk, amíg a lovakat elvezetik fölöttünk, aztán felkerekedtünk, hogy valami reggelit szerezzünk. Már legfőbb ideje volt.

Nem tudom, miért mondják, hogy az embernek kopognak a szemei az éhségtől, amikor éhes. Részemről semmiféle kopogást nem hallottam. Pedig olyan éhség kínzott, hogy mérlegelni kezdtem azt a lehetőséget, hogy netán beleharapok egy tehénbe, úgy, ahogy itt áll előttem. Azonban erre több okból nem tudtam elszánni magamat. Többek között számítottam a tehén ellenállására is.

Így tehát mégis csak ki kellett mennünk a nagy, rideg világba, hogy éhen ne haljunk itt, a világ végén, ahol a madár se jár. Legalábbis ehető madár nem.

XI.
amelyben végkép eltévedünk

Az első ember, akit az utcán megkérdeztünk, azt állította, hogy Almenhof kétnapi járásra van innen; de nem tudta biztosan, milyen irányban. De még egyéb bajok is voltak. Kettőnk egész vagyona e pillanatban egyetlen schilling volt - és Xénia ma délben érkezik Almenhofba! Kétségbeejtő helyzet - mondtam és Müller bűnbánóan horgasztotta le a fejét.

Nem tehettünk mást, sorra majdnem minden házba bekopogtunk és megkérdeztük, ki és mennyiért fuvarozna minket Almenhofba?! Sehol sem akadt vállalkozó. Végül az egyik gazda kijelentette, hogy az ő sógornője unokabátyjának az öccse tavaly elvállalt valamilyen fuvart, lehet, hogy az idén is elvállal. Elmentünk az illetőhöz és megalkudtunk tíz schillingben, amelyet a megérkezés után kell fizetnünk. Ebéd után el is indultunk s mondhatom, rosszul kezdődött az utunk, mert a kocsis elaludt a bakon s estefelé visszaérkeztünk a faluba, ahonnan elindultunk.

Ismét nekivágtunk az útnak, ez alkalommal teljes sebességgel. Bár pokrócokat húztunk a fejünk fölé, mégis tisztán hallottuk egymás fogainak vacogását. Az út kellemességeihez tartozott az is, hogy Müller elaludt a karjaimban, engem pedig leírhatatlan éhség kínzott. Két marék szalmát megettem, de az sem használt.

Hajnaltájban értünk Almenhofba. De hogy rövid legyek, egyetlen ismerős házat sem láttam. Két Almenhof van: felső és alsó, és ez az Almenhof nem az az Almenhof volt, amelyre nekünk szükségünk lett volna.

Felköltöttem Müllert, aki sírva fakadt, amikor közöltem vele a tényállást, a kocsis pedig kijelentette, hogy miután Felső-Almenhof ellenkező irányban fekszik, neki pedig otthon dolga van, inkább lemond a tíz schillingről, de hazamegy.

Most tehát itt álltunk egy újabb falu közepén, amelyhez semmi közünk; álmosak voltunk és az éhhalál fenyegetett, tekintve, hogy a kocsis elvitte az utolsó schillingünket is.

XII.
amelyben megérkezünk és összeveszünk Xéniával

Ott álltunk, mondom, a falu közepén és nem tudtuk mitévők legyünk. És akkor Müller összeszedte maradék lelkierejét és azt mondta:

- Én vagyok az oka mindennek. De én foglak megmenteni, Flóris. Várj itt rám. Nem tudom, mikor jövök vissza, de visszajövök.

És elment.

Vártam. Fel és alá sétáltam a kocsiút közepén. Álmosság, hideg és éhség kínzott. Egyszerre éktelen tülköléssel hatalmas kék autó közeledett. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez az autó felvenne minket, amikor az autó közvetlenül mellettem megállt és kiszállt belőle: Müller.

- Szállj be gyorsan - szólt rám és én szájtátva kapaszkodtam az autó belsejébe. Elöl két tányérsapkás férfi ült.

Mentőautó volt.

Nagy sivítással elindultunk.

- De hát mi történt?! - kérdeztem.

Müller diadalmasan mondta:

- Amint látod, ez egy mentőautó. Éppen Almenhofba megy és beszéltem a vezetővel, hogy vigyen el minket is. Az a fő, hogy az ember bánni tudjon az ilyenekkel.

Mégis csak nagyszerű fiú ez a Müller! Igazságtalanok voltunk hozzá. Szerencse, hogy elhoztuk.

Egy óra múlva Almenhofba értünk. Még mindenki otthon volt. A fiúk sírtak örömükben! A tanár úr is annyira örült, hogy a szidásról is megfeledkezett. És ott volt a nevelőnő, egy szikár, komor hölgy - és ott volt Xénia, kipirult arccal, csillogó szemekkel...

És akkor mögöttünk bejött két mentősapkás ember, hordággyal; megfogták a nevelőnőt, szó nélkül ráfektették a hordágyra és kicipelték. Kintről sivalkodást hallottunk, tülkölést, az autó elindult és magával vitte a nevelőnőt!

Mindnyájan Müllerre néztünk. És Müller a földre nézett.

Mikor valamennyire magunkhoz tértünk meglepetésünkből, Kecskéssy tanár úr faggatni kezdte Müllert. Kiderült a következő:

Müller bemesélte a mentőknek, hogy a nagynénje megbolondult. Persze, nem gondolt arra, hogy amikor Almenhofba érkezünk, tényleg lesz ott egy idősebb hölgy, akit a mentők Müller nagynénjének tartsanak!

Xénia elvörösödött mérgében és rámkiáltott:

- Hiába, ti még mindig olyan faragatlan fickók vagytok, mint tavaly voltatok!

- Úgy! - kérdeztem gúnyosan - mi tavaly faragatlan fickók voltunk?! Nem is tudtam.

- Eh, nem is beszélek veletek - kiáltotta ingerülten -, kísérj a panzióba, Üsti.

Persze, Üsti szolgálatkészen ugrott fel és el is mentek.

Müllert a tanár úr huszonnégy órai szobafogságra ítélte, azután elment, hogy telefonozzon a mentőknek. Lexi, a báró és én lehangoltan csatoltuk fel a sítalpakat és elindultunk a hegyek felé. Egész délután a hómezőkön csavarogtunk és semmi különös nem történt, csak amikor egy szűk hegyszorosban siklottunk lefelé, szemben jött egy hatalmas tehéncsorda. Teljesen megtöltötték a hegyszorost, amelynek meredek falaira lehetetlen volt felmászni. Nem tehettünk mást, megfordultunk és felfelé kaptattunk a meredek szorosban. A pásztor hajtotta a teheneket s a tehenek hajtottak minket. Nagyon kellemetlen út volt, örültünk, amikor a tehenek elvonultak mellettünk, éktelen kolompolással. A pásztor egy cigarettát kért tőlünk, de persze nekünk nem volt. Akkor eladta Richárdnak az ostorát. Lexi a kürtjét is meg akarta venni, de sokat kért érte.

A fennsíkon, jó messze tőlünk, megpillantottuk Üstit és Xéniát, együtt síeltek. Akkor Richárd két schillinget adott a pásztornak, hogy hajtsa feléjük a csordát. Úgy is tett. Xénia borzasztóan megijedt a rengeteg tehéntől és Üsti is szaladni kezdett, ahelyett, hogy megvédte volna. Nagyon jól mulattunk, de sajnos Xénia észrevett minket és így azonnal megérthette, hogy a mi művünk volt az egész. Valószínű, hogy bosszút esküdött.

Este, a hétórás vonattal megérkezett Madame Rabatier, a nevelőnő. Mi csak futólag láttuk, de nagyon rosszkedvű volt. El lehet képzelni, mit csináltak vele, amíg azt hitték róla, hogy bolond.

Xénia este nem is jött át. Meghívta Üstit, a tanár urat és Lexit a panzióba. Lexi át is akart menni, de Richárd azt mondta neki:

- Jól gondold meg, kinek a pártjára állsz!

És Lexi azt mondta, hogy a mi pártunkra áll. De később mégis kisomfordált az ajtón és a panzióba ment. Az áruló.

XIII.
amelyben Müller unja a szobafogságot

Némelyik ember képtelen arra, hogy huszonnégy óráig bűnbánattal telve, a világtól távol üljön csöndesen. Müller már reggel kezdte a nevelőnőt okolni a történtekért és unatkozva és bőszen járt fel és alá a szobában, mint egy fogságba zárt párduc. Eleinte minden ok és értelem nélkül apró darabokra vágott különféle papírlapokat, később a haját tépte és jódlizott. Amikor Richárd és én meglátogattuk, a földön ült s a homlokát dörzsölgette, mint Napóleon.

- Gyerekek - mondta -, én ezt az egyhangúságot nem bírom tovább. Mindennek a nevelőnő az oka.

Richárd intett, hogy várjon.

- Sokkal fontosabb ügyben jöttünk ide - mondta és elszántság tükröződött sápadt, komoly arcán. - Ma reggel levelet kaptam Xéniától, amelyben ezt írja:

"... Üsti mozigépet és filmet szerzett és este nagy előadás lesz nálunk, gramofon is van, táncolni is lehet és a teraszon tűzijátékot rendezünk. Természetesen mindenkit szívesen látunk, feltéve, hogy a mulatság ideje alat - egy tével, jegyezte meg Richárd - rendesen viselkedik. Azonban Müller a szobafogság miatt nem jöhet és Gyapay bizonyosan szórakoztatni fogja méltó barátját. De te, remélem, eljössz. Xénia."

- Ez sértés! - kiáltott Müller - szóval mi ketten lehetőleg ne jöjjünk.

- Úgyse mentem volna - jegyeztem meg tőlem telő egykedvűséggel, bár a torkomat szorongatta valami. De Richárd folytatta:

- Müller, ülj neki és írd a következő levelet!

Müller nekiült és írta.

"Nagyságos Üsti István úrnak, jelenleg Almenhof. VI. b. tan. Hivatalos ügy. Csak sajátkezűleg! A Felfedezők elnökének!

T. Uram! Alulírottak, mint a Felfedezők Társaságának tagjai, közöljük önnel, hogy a Felfedezők Társaságából ezennel kilépünk. Valamint ezennel megalakítjuk az Ellen-Felfedezők Klubját, amelynek elnöke Gyapay Flóris, l.dr. (leendő doktor) és tagjai én és Müller vagyunk.

Amennyiben Elnök urat a kilépés oka érdekelné: az nem más mint az elnök úr kétszínűsége, mint olyan. Mert igenis, kétszínű voltál."

A levelet aláírtuk és elküldtük. E pillanattól kezdve nem voltunk tagjai a felfedezők társaságának.

Azután megbeszéltük az esti haditervet. Mert igenis, mindannyian elmegyünk arra a híres mulatságra, amit Üsti rendez! Csakhogy mint előkelő idegenek.

Csak az a bökkenő volt, hogy Müller nem hagyhatta el a szobát. Ezért pokoli tervet eszeltünk ki!

Müller lánynak fog öltözködni és akkor senki se ismer rá, még a tanár úr se!

Mindjárt meg is vetettük az ágyát s a paplant úgy kitömtük, mintha alatta volna Müller. Akkor szép csöndben kilopóztunk s az autóbusszal a közeli Brühlstattba mentünk, különféle bevásárlásokat eszközölni. Délben már vissza is értünk s mikor Üsti, Lexi és a tanár úr hazajöttek az ebédidőre, Müller már maga feküdt az ágyban, azt mondta, hogy gyengélkedik.

Üsti félrehívott engem.

- Megkaptam a kilépőlevelet - mondta -, és természetesen tudomásul veszem. Remélem, azért eljöttök ma este Xéniáékhoz?

- Ó, hogyne - felelte a báró helyettem is -, elmegyünk ma este Xéniáékhoz.

- Nagyszerű sífilmet szereztem Brühlstattból - hencegett Üsti -, mindenesetre jól fogtok mulatni.

- Én is azt hiszem! - felelte Richárd. Többet aztán nem is beszéltünk erről. A tanár úr megmérte Müller lázát és - én nem tudom, hogy csinálta az a csirkefogó -, de tényleg láza volt.

- Nehogy fel merj kelni! - így búcsúzott a tanár úr tőle.

És Müller nem felelt, csak nyögött.

Már hat órakor Üsti, Gomb és a tanár úr, gálaruhában persze, elindultak a panzió felé. Mi pedig együtt ültünk csöndesen és azt mondtuk: mi még ráérünk.

Később aztán felöltöztettük Müllert a délben vásárolt kislányruhákba. Nagyon élethű volt és aránylag elég csinos. A haja úgyis elég hosszú és kócos volt, most kék masnit kötöttünk bele.

Sajnos, Müller a tükörbe nézve annyira megtetszett magának, hogy most már a szeplőket is el akarta tüntetni az arcáról. Miután azt hallotta, hogy a szeplőket egyenként ki szokták égetni, viszont borzalmasan sok szeplője volt: az egyszerűség kedvéért az egész arcát ráfektette a kályhára. Az eredmény aztán sokat levont a csinosságából.

XIV.
Táncmulatság hadüzenettel

Megérkeztünk a Kék Csúcs-panzióba, Richárd, én és egy tiroliruhás kislány, akit Veronika néven mutattunk be a társaságnak. Xénia rosszul leplezett bosszúsággal szemlélte a jövevényt, akire igazán nem számított. S aki a bokorugró szoknyában egészen csinos lett volna, csak mindig elvihogta magát. Oda is súgtam neki: nézd, Xénia milyen komoly mindig! De "Veronika" ezen is csak röhögött.

Két terem egyenesen a mi részünkre volt feldíszítve, girlandokkal, színes papírszalaggal és lampionokkal. A nagyobbik volt a táncterem, ebben most egy sor szék állt s vele szemben a falon egy lepedő világlott. Erre fogják a sífilmet vetíteni, amelyhez Kecskéssy tanár úr magyarázó szöveget is írt s azt ő maga fogja elő is adni.

A kisebbik teremben volt a büfé s innen, egy telefonfülkére emlékeztető, fekete cellából vetíti majd Üsti nagyszerű filmjét.

Miután a társaság elég fagyos hangulatban fogadott bennünket, módunkban állt alaposan megnézni mindent. Mind a hárman a terem különböző részeiben kószáltunk, amíg, Xénia rendeletére, meg nem kezdődött a tánc. Mindent alaposan megnéztünk és közben a filmleadógéppel is játszadoztunk, így észrevétlenül végrehajtottuk előkészületeinket. Akkor Üsti elindította a gramofont; az általa beszerzett tánclemezek egyikét tette fel.

Én persze Veronika-Müllert kértem fel, Kecskéssy tanár úr a nevelőnőt, Üsti pedig Xéniát.

Így álltunk ott, amíg a lemez recsegni kezdett, táncra készen, a vérpezsdítő, vidám táncmuzsikát várva. Ehelyett azonban felzendültek Beethoven híres gyászindulójának akkordjai, a III. szimfóniából. Eleinte megrökönyödve bámultunk egymásra, aztán mindenki elengedte a táncosnőjét (- én pedig Müllert -) és a tanár úr azt mondta:

- Te, Üsti, én gyászindulóra nem tudok táncolni, ami azt illeti. Csak tegyél föl valami vidámabbat.

- Bocsánat dadogta Üsti és szigorúan nézett Gomb Lexire - nem tudom, miért kellett neked pont azt kikeresni.

Kiválasztott sajátkezűleg egy másik lemezt, amelyre Foxtrott volt írva s rátette a tűt.

Ismét felálltunk a tánchoz - és most Chopin gyászindulója következett.

Minek részletezzem?! A következő lemez egy katonai gyászinduló volt, a negyedik egy középkori siratóének. Üsti a haját tépte, Xénia sírvafakadt. A nevelőnő, akinek Üsti a kedvence, ezt kérdezte tőle:

- Dehat mi zsütött a maga esszébe, ilyen szomorú, vaszakot megvegye?!

- Nem értem - sóhajtozott Üsti -, nem értem, nem értem! Ez valami szemfényvesztés. Hiszen én tánclemezeket hoztam! Ki is próbáltam őket! Ez egy megfejthetetlen rejtély!

Persze, mi hárman meg tudtuk volna fejteni. Ezeket a "kétszínű" lemezeket Brühlstattban vettük, egy üzletben, ahol mindenféle tréfás dolgokat árulnak.

A táncnak mindenesetre befellegzett. Következett a mozielőadás.

Mindenki a helyére ült, csak Üsti ment hátra, a gépházba és Kecskéssy tanár úr a vászon mellett elhelyezett asztalhoz ült s egy zöldernyős lámpa fényénél olvasni kezdte az előadásának szövegét.

"Ez a film - mondta - részben szórakoztatni, részben oktatni akar benneteket. Megmutatja, hogyan síelnek a világ legjobb síelői. Látni fogjátok Carlsen hetvenméteres ugrásait, Hannes Schneider expedícióját a Mont Blanc járhatatlan ormaira."

Egy kis szünetet tartott, aztán így folytatta:

"Mindenekelőtt látni fogjátok az elindulást a Mont Blancra. A bátor felfedezőket vidám nótaszóval búcsúztatják."

A kép egy esős délutánt mutatott, rengeteg cilinderes embert esernyővel s egy koporsót. A felírás:

Éktelen nevetés tört ki. A tanár úr meglepetve fordult hátra és mikor a képet meglátta, ő is nevetni kezdett.

Most egy darabig különféle temetések következtek, azután reccsenés és világos lett. Üsti berohant és vadul nézett ránk.

- Mi volt ez?! - kérdezte.

Xénia felugrott.

- Talán inkább mi kérdezhetnek ezt tőled! - kiáltotta villogó szemekkel. Én eldicsekedtem vele, hogy milyen nagyszerű szórakozásokat találtál ki és akkor te ilyen szégyent hozol rám!

Xénia hozzám fordult:

- Flóris - mondta -, gondoskodjál te a szórakoztatásunkról.

- Én már gondoskodtam róla - feleltem. - És különben is, igazságtalan vagy Üstihez. Én cseréltem ki a lemezeket és a filmet is.

- Úgy! - kiáltott Üsti és diadalmasan nézett Xéniára. A tanár úr fejét csóválta. Xénia elfordult s a zsebkendője szélét rágta.

Akkor tűzijáték következett, de semmi se robbant fel. A társaság unatkozni kezdett, csak Lexi udvarolt buzgón Veronikának. Akkor Richárd felment a pódiumra, egy vörös dobozzal a hóna alatt.

- Hölgyeim és uraim - kiáltotta Richárd -, most bűvészmutatványok következnek.

Azonnal csend lett. Richárd egy kalapból tyúkokat húzott elő s egy tojásból harmat csinált, igaz, hogy az egyik túlságosan fel volt fújva és kipukkadt. Azután elővett egy mérőrudat és egy pontosan két méter hosszú szalagot. Mindenki lemérhette a rúdon a szalagot: éppen két méter volt. Akkor egy ollóval a tanár úr levágott belőle tíz centimétert. Utána még mindig két méter maradt a szalag.

Ez nagyon hatásos trükk és igen egyszerű magyarázata van: a mérőrúd egyik oldala tíz centiméterrel rövidebbre van skálázva, mint a másik. De ez senkinek se jutott eszébe. Xénia lelkesen tapsolt a bátyjának.

Akkor Richárd görögtüzet gyújtott a saját fején és kijelentette, hogy most jön a nagy attrakció.

- Kérek egy csinos hölgyet - mondta és én mindjárt Veronikát ajánlottam. Veronika felment a pódiumra.

- Kedves hölgy - mondta Ricsi -, válasszon egy fiatalembert és csókolja meg.

Veronika körülnézett és szégyenlősen Gomb Lexire mutatott.

Lexi boldogan mászott fel a dobogóra. Irulva-pirulva megcsókolta "Veronikát" és "Veronika" is viszonozta a csókot. Lexi büszkén és boldogan ment vissza a helyére. Úgy kell neki, az árulónak!

Akkor Richárd azt mondta:

- Én ezt a csinos, fiatal hölgyet egy perc alatt fiúvá varázsolom, néhány varázsige és egy kendő segítségével.

A hitetlenség moraja zúgott a közönség soraiban. De Richárd máris elővett egy hatalmas kendőt, betakarta vele Veronikát és különböző füveket szórt rá, miközben varázsigéket mormolt.

Nemsokára leemelte a kendőt s ott állt a közönség előtt Müller, kárörvendően vigyorogva!

Lárma, zűrzavar és fenyegetőző kiáltások töltötték meg a levegőt. De Richárd túlkiabálta őket:

- Nyugalom! Még nincs vége! Most ugyanezt a fiút teljesen el fogom tüntetni!

- De el ne tüntesd! - rivallt rá a tanár úr - amíg én meg nem pofoztam!

De Richárd már eloltotta a villanyt és a sötétség leple alatt ő is, Müller is, én is kilopóztunk a teremből és a házból. Mire megtalálták a kapcsolót és ismét világosság gyulladt a nagyteremben - mi már nem voltunk ott; de nem is lett volna ajánlatos.

Olyan remekül sikerült minden, hogy nem volt kedvünk máris abbahagyni. Elhatároztuk, hogy macskazenét adunk a nevelőnőnek. Megvártuk tehát, amíg a tanár úr s a fiúk hazamennek és Xéniáék ablaka világos lesz, majd ismét sötét - a második emeleten. Akkor Müller kukorékolni, Richárd bőgni, én pedig nyávogni kezdtem. Felpattant az ablak és Xénia lekiabált:

- Ez legalább az igazi hangotok! - kiabálta dühösen. De mi csak nevettünk. Akkor kutyákat uszítottak ránk valamelyik szomszédos házból. De mi csak folytattuk vidáman a macskazenét. Végre világos lett odafent és láthattuk, hogy a nevelőnő felrakja a parókáját és öltözködik. Ebből nagy hecc lesz! - mondta Müller. És lett is.

Mert Richárd riasztópisztolya, amellyel a kutyákat tartotta távol, végre felébresztette a falusi rendőrt is. Hatalmas bajuszú, gumibotos bácsi volt s épp akkor ért a Kék-Csúcs-panzió elé, amikor a nevelőnő, esernyővel hadonászva, szintén megérkezett, mi pedig futásnak eredtünk. Tisztes távolságból visszanézve láttuk, hogy Mme. Rabatier esernyője a rendőr fején koppan, a rendőr viszont lerántja a hölgy parókáját. Végül mind a ketten elindulnak a Seppl háza, vagyis a mi otthonunk felé.

Jó másfél óráig sétáltunk, amíg haza mertünk menni. Akkor már mindenki aludt, de a Müller holmiját áttették a mi szobánkba és egy levél is várt ránk. Üsti írta.

"Ezennel hadat üzenünk nektek. Eljárásotok gyalázatos volt és nem méltó a Felfedezők volt tagjaihoz. Ilyesmit csak csirkefogók csinálnak. Gyapayt még megérteni: őt az irigység piszkálja, mert Xénia engem jobban szeret, mint őtet. Ezennel kimondom az ostromállapotot és kijelentem, hogy a faluból a hegyekbe vezető út holnap reggel hat órától kezdve a miénk és azon senki át nem mehet, kivéve a kocsiutat, amely semleges terület. A tanár úr elengedi a Müller büntetését és részt fog venni a háborúban a mi oldalunkon. Ezennel ki is nevezzük fővezérnek, veletek pedig minden diplomáciai érintkezést megszakítunk.

Üsti s. k."

XV.
amelyben elfogjuk a tanár urat, de...

Reggel ötkor keltünk, de hiába: már mindenki elment. Haditanácsot tartottunk: a hegyekbe vezető utat át kell törnünk, mert a faluban tartózkodni unalmas és mert nekünk Üsti úr nem írhatja elő, hol legyünk és hol ne legyünk. A báró felkereste Sepplt és készpénzzel megvett tőle öt darab kecskét. Kettőre közülük felcsatoltuk az ennivalókészletet, a másik háromnak pedig Müller egy ráspollyal kihegyezte a szarvát. Azután zsoldos hadseregről is gondoskodtunk: Seppl három fiát: Pétert, Midiéit és Johannt besoroztuk, napi egy schilling zsold és teljes ellátás mellett. Ők hajtották maguk előtt a kecskéket, mi pedig gondosan felkötve a sítalpakat, óvatosan haladtunk a hegyek felé.

Csakhogy amint a hídon, amely egy mély árkot ível át, gyanútlanul keresztül akarunk menni, valóságos indiánordítást hallunk és a kemény hólabdák tömege csapódik nekünk. Nem láttuk az ellenséget, tehát hátrányos helyzetben voltunk.

Vissza kellett vonulnunk. Száz lépéssel hátrább tábort ütöttünk s kiküldtük a zsoldosokat, hogy kémleljék ki, hány tagú az ellenség.

Elképzelhető a meglepetésünk, amikor visszajönnek Kecskéssy tanár úrral, az ellenség fővezérével, akinek a háta mögött össze van kötözve a keze!

Kiderült, hogy a tanár úr éppen minket akart kikémlelni, amikor elvesztette az egyik sítalpát és amíg azzal bajlódott a három kölyök megrohanta és összekötözte.

Müller - amilyen stréber - azonnal kioldotta a kötést. De a tanár úr azt mondotta:

- Fiúk, ha én kijelentettem, hogy részt veszek a háborúban, akkor nem kell, hogy a tanárt lássátok bennem. Ha elfogtatok, hát elfogtatok.

Ilyen aranyos ember a tanár úr. Tanácskozásra ültünk össze, hogy mitévők legyünk vele. De őszintén szólva, csak terhünkre lenne. Egészen más, ha Üstit, vagy Xéniát fogtuk volna el, akit kiköthettünk volna egy fához és úgy vallattuk volna őtet!

Visszamentünk a tanár úrhoz és Richárd így szólt hozzá:

- Bántatlanul visszaengedjük a fővezér urat, ha megmondja: hány tagból áll a serege!

- Soha! - felelte a tanár úr, igaz hőshöz illően - inkább meghalok.

Így tehát nem tehettünk semmit. Végül még mi könyörögtünk neki, hogy menjen vissza. De viszont így legalább pontosan kikémlelte a mi állásainkat és tíz perccel később koncentrikus támadást indított ellenünk. Kilencen voltak! Xénia, Lexi, Üsti, a fővezér, a nevelőnő és négy gráci diák, akik vakációra jöttek haza. Ezeknek a puskája vizet fecskendezett és ennél kellemetlenebb harcmodort el se lehet képzelni, tekintve, hogy a víz mindjárt megfagy az ember bőrén és ruháján. Ez a támadás reggel fél nyolckor zajlott le és teljesen készületlenül talált minket. Hógolyónk nem volt, a kecskéink megzavarodtak és szétszaladtak, egyet az ellenség el is fogott. Richárd ugyan úgy megmosdatta a nevelőnőt a hóban, hogy az meg se állt a faluig, de a "gráci brigád" viszont minket kergetett háromszáz méterrel vissza. Kék foltokkal tele, fáradtan és megverve gyülekeztünk új táborhelyünkön és Richárd a vereség folytán le is mondott fővezéri tisztségéről az én javamra. Én elfogadtam a megbízást, mert élénken a fülemben csengett Xénia gúnyos diadalkiáltása. Elsősorban Pétert és Johannt hazaküldtem a szivattyúshordóért. Egy félóra múlva meg is érkeztek vele és miután most már nehéz tüzérségünk is volt, bizakodva néztem a következő válságos órák elé.

XVI.
amelyben az ellenséget megverjük s a vadaskertbe űzzük, ahol
Napóleon téli háborújára emlékeztető borzalmak történnek velük

Háromnegyed tízkor általános riadót fúvattam egy ökörszarv-kürtön. A megmaradt négy kecske és Michel húzták a szivattyút, két zsoldos loholt előttünk, én jobbról, Richárd és Müller balról kísérték az üteget. Mindez igen fontos a továbbiak megértéséhez. Az ellenség a már bevett taktikát követte: a híd alatti árokban bújt el. De most, elbizakodva, nem várt be teljesen minket, hanem elhagyta állásait. A hordó mindkét oldalán ötven-ötven kész hógolyó feküdt s maga a hordó kitűnő fedezéket nyújtott az ellenség golyózápora ellen. Richárd felállt egy hódombra s buzdító beszédet intézett hozzánk.

- Fiúk - kiáltotta -, emlékezzetek a sápvári háborúra tavaly, amelybe mi győztünk!

- Ebbe is mi győztünk! - ordítottuk.

- Emlékezzetek a dicsőséges múltra!!

- A jövő is dicsőséges lesz! - rivalltuk.

- Éljen! - kiáltott a báró.

- Éljen!

És akkor kitört a csata.

A támadás pillanatában ez volt a helyzet:

Az ellenség balszárnya, a négy gráci támadott. Én megindítottam a fecskendőt, amely pillanatok alatt lesöpörte őket az árokba. Üsti, látva a veszedelmet, balról nekünk támadt, hólabdákkal és síbotokkal. Akkor ellenük fordítottam a fecskendőt. Viszont mihelyt a gráciak felszabadultak a vízsugár alól, azonnal előbújtak és támadni kezdtek. Ezért, hirtelen elhatározással, a fecskendőt Michel kezébe adtam, aki így egymaga sakkban tudta tartani őket. Mi pedig, a két zsoldos, Richárd, Müller és én, elvágtuk Üstit és Xéniát és többiektől és űzőbe vettük őket.

Most ez volt a helyzet:

Ebből a rajzból mindenki láthatja, hogy 1. Michel fecskendője, a rohanó kecskékkel már a tanár úr hátát fenyegette; 2. ha az Északi Park kapuja véletlenül zárva van, akkor döntő vereséget mérünk rájuk, sőt valamennyiüket fogságba ejthettük volna, mert ez valóságos egérfogó volt, amibe Üsti, a bölcs főtaktikus, belevezette őket. A tanár úr hiába kiabált utánuk. Szaladt ő is. Dehát szerencséjük volt: nyitva találták a kaput és berohantak rajta. Belülről megpróbálták tartani a kaput, de a fecskendő ellen semmise használt. Odaállítottuk Michelt, mi pedig öten, szédítő iramban siklottunk az északi kapu felé, hogy a vadaskert mindkét bejáratát elálljuk.

Hű, micsoda rohanás volt! A győzelem kulcsa a kezünkben; minden sérelem és keserűség felmerült bennünk, még Müller is úgy száguldott, mint egy valódi amerikai bajnok. Most teljes és végső csapást mérhetünk rájuk. Ők nem hozták el a sítalpaikat, tehát az Északi Park belsejébe nem tudnak bemenni. A két kapu között mozoghatnak csak! És tényleg, mire az északi kapuhoz értünk, már ők is ott voltak, egy domb tetején és kétségbeesve bámultak le ránk. Megértették, hogy kelepcébe kerültek és Richárd éljenezni kezdett örömében. Hurrá! A szűk gyalogos-kapun egy ember is visszaszoríthatta volna őket, de mi öten voltunk, alaposan felszerelve.

Úgy látszik, ők is belátták ezt. Ennivalójuk nem volt. A gráci brigád hamarosan meg is adta magát. Zsebkendőt lengetve közeledtek a kapu felé. Egyenként engedtük ki őket a kapun, elvettük a puskáikat és egyenként megmosdattuk őket a hóban. Aztán elszaladtak. Máskor majd jobban megnézik, hogy kinek a pártjára állanak.

Úgy látszik, Üsti azt a bölcs tanácsot adta a fővezérnek, hogy hozzon segédcsapatokat. A tanár úr ugyanis lejött a kapuhoz és megkérdezte, hogy átengedjük-e simán, vagy pedig azt akarjuk, hogy az erejét használja. Mi nem akartuk, ismervén az erejét a tornaórákról. Miután a kastély felé ment, bizonyos, hogy segítséget akar hozni.

Müller felkiabált:

- Xéniaaaa! Úgy látszik, megint komornyikokat akarsz ellenünk uszítani!

Nem jött válasz s én leintettem Müllert.

- Fiúk - mondtam -, ez az Üsti megint marhaságot művelt. Most elvesztették egyetlen komoly támaszukat. Most megtámadjuk őket.

- Hurrá! - kiáltotta négy torok. A havas dombok visszaverték a hangot.

- Utánam, fiúk! - kiáltottam s berohantunk a parkba. Megtámadtuk a dombot. Én ölrekaptam Üstit, Xénia elszaladt, Lexi a két zsoldos elől menekült. Amikor Üsti látta, hogy Xénia egyedül fut, kirántotta magát a kezemből és utána iramodott. Most hatalmas futás kezdődött, mi szabályos rajvonalban, hogy oldalt ki ne törhessenek, ők pedig össze-vissza, ki hogy bírt. - Győzelem! - kiáltotta Richárd és elkapta Xénia karját. Xénia tépett, rúgott és harapott, de Müllerrel ketten lefogták és megkötözték. Lexit a zsoldosok csípték el. Üsti elérte az alsó kaput, de ott a fecskendő várta. Már csak én voltam a nyomában és mondhatom, derék szabadstílusú birkózás fejlődött ki közöttünk. Az igazsághoz híven azonban meg kell mondanom, hogy mielőtt még a többiek odaértek volna, Üsti már elvesztette a csatát, a kettőnk külön csatáját is.

Akkor mind a hármukat külön hozzákötöztük egy-egy fához, bent a sűrűben, hogy ne találhassanak ránk az esetleges segédcsapatok. A három zsoldost, négy kecskét és a hordót hazaküldtük.

Akkor ítélethozatalra ültünk össze. Hosszas viták voltak. Müller tíz kiló havat akart etetni velük fejenként. Richárd huszonötöt akart húzatni rájuk. Végre is megegyeztünk.

- Ti coyoták - mondta Richárd -, megérdemelnétek, hogy válogatott kínzásokkal lakoljatok a hitvány lázadásért! De szerencsétek van. Szeretett nagy vezérünk, Gyapay Flóris, nem kíván bántani titeket. Aki bocsánatot kér az általunk előírt módon, azt megszabadítjuk köteleitől és elmehet. Aki nem kér bocsánatot, az itt marad, felőlem, akár holnap reggelig. Ez az ítélet, amely ellen nincs fellebbezés! Beszéltem.

Némaság fogadta szavait. A foglyok sápadtan, összeszorított ajakkal álltak, a fákhoz kötözve. Egyik se szólt.

Ekkor én hangokat hallottam messziről.

- Te, Richárd - mondtam -, kössük be a szájukat, mert jönnek a segédcsapatok.

Úgy is tettünk. Bekötöttük a szájukat egy-egy zsebkendővel. Szegény Lexinek már csak a Müller piszkos zsebkendője jutott.

És akkor a hangok egyre közelebb jöttek. Hallottuk, hogy a tanár úr keresi a szövetségeseit, majd azt mondja:

- Innen már kimentek! Gyertek utánam.

A báró később utánuk lopózott és visszajött azzal a hírrel, hogy a tanár úr és két kanászgyerek elmentek a falu felé.

- Nos - mondtam -, ezzel számotokra minden remény elveszett. Vegyétek le a kendőket a szájukról.

- Hogyan kell bocsánatot kérni - szepegett Lexi.

- Mondd utánam: mélyen sajnálom, hogy fel mertem lázadni olyan kiváló emberek ellen, mint ti vagytok. Becsületszavamra ígérem, hogy az ellenségeskedést beszüntetem és jelenlegi tartózkodási helyetekről senkinek se szólok a faluban.

- Milyen okos vagy te, Gyapi, hogy még erre is gondolsz!

- Nos, Gomb! - kiáltottam barátságtalanul - mi lesz?

- Mélyen sajnálom - mondta Gomb -, hogy fel mertem lázadni olyan kiváló emberek ellen, mint ti vagytok. Becsületszavamra ígérem, hogy jelen tartózkodási helyeteket senkinek sem árulom el a faluban.

- Mehetsz. Müller, te lekíséred a faluig és ott megvárod a további parancsot. Ne hülyéskedj, ostromállapot van, gondold meg minden lépésedet.

De Lexi még visszafordult.

- Richárd... Gyapi... azért még lehetünk jóbarátok... nem?!

- Lehetünk, csak eredj - mondta Richárd és Müller elvezette Lexit.

Üsti nehezen adta be a derekát. De egyre hidegebb szél fújt és a kötelek fájdalmas hurkákat vágtak a húsába. Végül ő is elmondotta:

- Sajnálom, hogy fel mertem lázadni olyan kiváló emberek ellen, mint ti vagytok, ígérem stb.

- Mehetsz. Richárd, vezesd le a faluba. Azt hiszem, mi is hamarosan jövünk.

Üsti szinte összegörnyedve ment el. Alapos vereséget szenvedett minden vonalon. S akkor Xéniához fordultam.

- Kérj bocsánatot, mert megfázol.

Xénia csodálkozva emelte rám nagy szemeit.

- Mit kérjek?!

- Bocsánatot.

- Kitől?!

- Tőlem.

- Haha! Te kis hülye! Inkább itt fagyok meg!

- Nos, jó.

Elővettem a szalonnát és kenyeret, ami a zsebembe volt és enni kezdtem. Xénia reggel óta nem evett. Kimeredt szemekkel nézte, de nem szólt.

- Akarsz?! - kérdeztem.

- Nem.

- Akkor betömöm a szádba.

- Csak merd!!!

Tovább ettem. Egyszerre megszólal Xénia:

- Ezek a fiúk mind gyávák és puhányok! Hogy én lázadtam ellenetek? Én? Hogy kiváló emberek vagytok? Megfulladok a nevetéstől! Taknyosok vagytok! És disznók! Pfuj! Én az intézeti bálon egyetemistákkal táncoltam.

- Egyetemistákkal?!

- Igen!

- Szép. Én az Operabálon színésznőkkel táncoltam.

- Nem igaz!

- Mért! Az talán igaz, hogy te egyetemistákkal táncoltál?! Csak húzni akarsz engem.

- Húzni?! Téged?! Nem tudnám, miért. Jobb is, ha hazamész, mert lefagy az orrod. Arra hiába vársz, hogy én bocsánatot kérjek.

Vártam. De már sötétedett és kemény, hideg szél fújt.

- Xénia - mondtam -, kérj bocsánatot. Mondd utánam: sajnálom, hogy ilyen kiváló...

- Soha!

- Hát kérjél másképpen bocsánatot.

- Sehogy.

Kezdtem aggódni. Már egészen kék volt az arca a hidegtől, de hősiesen tűrte. A szél süvítve fújt az ágak között. Bagolyhuhogás jelezte, hogy az est leszállt.

- Xénia - mondottam -, megfázol. Hát jó, ne kérj bocsánatot. Eloldozlak és majd azt mondjuk a többieknek, hogy bocsánatot kértél.

- Nem. Ha eloldozol, én megmondom nekik, hogy nem kértem bocsánatot.

- De Xénia, megfagysz így! Késő van. Ne légy ilyen makacs! Kérlek...

- Inkább megfagyok, minthogy tőled bocsánatot kérjek.

- Nos, jó. Én feláldozom a büszkeségemet azért, hogy megmentselek. Én!...

- Ne áldozz fel semmit. Nem kell a te áldozatod. Ha fel mered oldani a kötelékeket, lekaparom a bőrt az arcodról és mindenkinek elmondom lent, hogy megvertelek.

Már egészen besötétedett. Xénia vacogott és könnyezett a hidegtől. Én is fáztam. De azonkívül félni kezdtem, hogy mi lesz, ha ez a nyakas teremtés egész éjjel itt akar maradni?!

- Xénia - kértem -, légy szíves, engedd, hogy kiszabadítsalak békében.

- Nem.

- Xénia... kérlek... megfázol...

- Nem.

Letérdeltem a hóba.

- Xénia... Könyörgöm... gyere velem, mert megfázol és...

- Talán félsz?! - kérdezte gúnyosan.

- Téged féltelek.

- De ha megengedem, hogy kiszabadíts, el fogom mondani mindenkinek, hogy térdeltél előttem és könyörögtél.

- Nem bánom, ha elmondod.

- Nem bánod?!

- Nem.

- Akkor szabadíts ki.

Eloldoztam a köteleket kezén-lábán. De alig bírt járni. Felcsatoltam a sítalpakat és karomban vittem le a faluig.

Amikor az udvarba értünk, Xénia azt kérdezte:

- Ugye, nem is voltál az Operabálon?!

- Nem.

Maga elé bámult. És én megfogtam a kezét.

- És te... táncoltál egyetemistákkal?!

- Nem. De te tavaly azt ígérted, hogy kezet fogsz csókolni nekem.

- Akarod, hogy mostan kezet csókoljak neked?!

- Akarom.

Akkor kezet csókoltam neki. Mikor bementünk a házba, mindenki összegyűlt ott és Richárd azt kérdezte:

- Nos, szóval ő nagysága mégis bocsánatot kért?!

- Igen - felelte Xénia -, bocsánatot kértem Gyapaitól. Szerbusztok.

És kiment.

És aznap este mind a hárman visszaléptünk a Felfedezők Társaságába és Kecskéssy tanár urat választottuk díszelnökké. A tanár úr nagy beszédet mondott, kijelentette, hogy ezentúl ő is részt akar venni a felfedezésekben és nagyon nagyra becsüli a mi komoly és nemes igyekezetünket. Persze, ő nem tudja, hogy Lexi azt is be szokta írni a Felfedezések közé, amit nem is ő fedez fel, hanem más. Például, mikor a papája felfedezte, hogy hiányzik a szivarokból.

XVII.
A filmezők

Másnap reggel, sajnos, el kellett hagynunk Almenhofot, szép és nemes törekvéseink színhelyét. Xénia kedvéért mi is reggel indultunk Grácba, ahonnan pedig csak este van vonatunk tovább. A búcsú nehéz volt, Seppl kijött a vasútra. Müller legalább az egyik kecskét el akarta hozni, de a kalauzok nehézségeket támasztottak. Csak amikor a vonat már kiszaladt az állomásról, akkor vettük észre, hogy Müller mégis elhozta a kecskét. Persze, letakarta a nagykabátjával. Amikor jött a kalauz, a kecske mekegett a kabát alatt. A kalauz felfigyelt. Ekkor Müller is mekegni kezdett és így el akarta hitetni a kalauzzal, hogy az elébb is ő mekegett. A kalauz gyanakodva nézte Müllert, de az közönyös arcot vágva, mekegett tovább.

Végül is így szólt a kalauz:

- A maguk barátja sok kecsketejet ihatott Almenhofban.

Ez a kecske még sok bajt csinált Grácig. Azt hitte, még mindig háború van, és hegyesre ráspolyozott szarvával mindenkit meg akart döfni. A nevelőnő visított, a kalauz visszajött és bólintott:

- Hát ez volt az a kecske! - mondta - ezt el fogom kobozni.

- Itt van egy schilling - mondta a tanár úr -, de akkor gyorsan kobozza el.

A kalauz elvitte a kecskét és Müller fájdalmas arccal bámult utána. Képes lett volna hazavinni, az Üllői úton a hatodik emeletre.

A gráci pályaudvaron elbúcsúztunk Xéniától. Beszállt a bécsi vonatba és kinézett az ablakon. Mi megéljeneztük, de ő bánatosan nézett le ránk.

- Gyapi - kiáltotta -, majd írjál!

- Majd írok! - feleltem.

Sírni szerettem volna, de úgy tettem, mintha röhögnék. Nem is tudtam, hogy ilyen nehéz röhögni, amikor az embernek nincs kedve hozzá. A vonat kigördült és elvitte Xéniát.

3

Délelőtt kimentünk a gráci állatkertbe. Egyszerre csak láttuk, hogy egy medve nekirohan egy férfinak és össze akarja roppantani. Müller egy síbottal, Üsti a fényképezőgépe állványával, én pedig a Richárd nádpálcájával odarohantunk és piszkálni, ütni kezdtük a medvét, amely végül meg is unta a dolgot és elszaladt. A megmentett férfi hálálkodás helyett szitkozódni kezdett. Előkerült egy sapkás ember is, aki szintén nagyon dühös volt és kiderült, hogy itt egy filmfelvétel volt és mi elrontottuk azt a jelenetet, mikor a medve - betanított medve, természetesen - birkózik a vadásszal.

Nem érdemes jót tenni. Később láttuk is, amikor a medve egy másik embert megtámadott a kijáratnál és hiába kapálódzott az, összevissza szorongatta. De nem avatkoztunk bele, mert most már tudtuk, hogy filmfelvétel. De ha utólag meggondolom, ez mégsem lehetett filmfelvétel, mert a megtámadott embert a mentők vitték el később. Az ember nehezen ismeri ki magát, pláne külföldön.

Üsti rengeteget fényképezett az állatkertben. Még szerencse, hogy az első hat felvétel nem sikerült, mert elfelejtette a sapkát levenni a lencséről. Amikor már elfáradtunk, bementünk az állatkerti vendéglőbe és ott marhahúst ettünk - bár olyan kemény volt, mintha bölényhús lenne - és egy-egy pohár sört is kaptunk hozzá. Müller valószínűleg berúgott tőle, mert mikor később a majmok házába mentünk, elkezdte utánozni a majmokat.

Az akváriumban is voltunk. Itt, kivilágított üvegszekrényekben, különféle halászlé van. Némelyik hal egésznap a sarokban ül és pislog. Egy medencében elektromos ráják tekergőztek. Richárd kíváncsi volt, hogy tényleg villanyoznak-e, de nem merte megfogni őket, hanem kivette az elemet zseblámpájából és hozzányomta az egyik rájához. Úgy látszik, alaposan megvillanyozhatta a hosszúkás fickót. A rája ugyanis ijedtében kiugrott a vízből és mi tanácstalanul meredtünk rája. Sorsot húztunk, hogy ki tegye vissza, de közben megdöglött. Akkor gyorsan visszatettük, mert jött az őr.

Voltunk a teknősbékáknál is. Az egyik fölött ki volt írva, hogy kétszázötven esztendős. Mindjárt megválasztottuk a Felfedezők korelnökévé. Más különös dolog nem történt, hacsak az nem, hogy Müller beleesett a krokodilusok tavába; de vagy a krokodilok voltak jóllakva, vagy Müllert nem tartották jó falatnak - hát bőven volt ideje kilábalni. Persze azt állítja, hogy egyáltalán nem volt megijedve.

Később leültünk egy padra és felolvastam nekik, amit a Felfedezők almenhofi kalandjairól írtam. Persze, mindenkinek volt valami kifogása a saját szerepe ellen, de nagyjában be kellett vallaniok, hogy elég hű voltam az igazsághoz. Csak Üsti követelte: ne írjam meg, hogy ő bocsánatot kért. Dehát első a történeti hűség és ha megpukkad, akkor is megírom.

Még csak azt akarom elmondani, hogy egy héttel később elmentünk Üstihez, hogy megnézzük a fényképeket, amelyeket Almenhofban és az úton csinált. Nem mindegyik elég éles és ezért a következő listát állítottam össze róluk:

1. Félliter tejföl, benne légy = a Zinnkogel-hegycsúcs.

2. Nagy szürke pacni = Seppl.

3. Különböző fogaskerekek és négy kis zsírfolt = Almenhof tájképe.

4. Félszivar = Müller arca.

5. Ujjlenyomatok = Xénia és a nevelőnő.

6. Kecske-formájú folt = hegy.

7. Jéghegy, szakadékokkal = tehén.

8. Kivilágított pinceablak = a Kék Csúcs-penzió.

A többi kép nem sikerült. Müller szerint ezek se sikerültek. Hát ezen lehet vitatkozni.

Most már ismét megkezdődött a tanítás. Az ünnepi megnyitásról Müller gondoskodott, aki hatalmas szekundát fogott németből. Nem tudta megmondani, mit jelent bika németül.

- De bikaviadalt rendezni, azt tudsz! - mondta Soós tanár úr kárörvendően. Mert ennyire közismertek már Müller viselt dolgai.

A nyájas olvasó talán már tudja, hogy tavalyi felfedezéseinket a "Kalandos vakáció" című könyvemben írtam le. Utazásunkat a báró sápvári birtokára, valamint hogyan kötöttük el a mozdonyt az állomásról, hogyan vertük meg az urasági inast, miért csókolta meg Müller a bárónőt, hogyan tört porrá a Ford-kocsi, mi történt az ősök szellemével és a cigányasszonnyal és miért nem sikerült a színielőadás?

Ha nem olvastad még, olvasd el; sokat fogsz nevetni Mülleren és annál jobban tiszteled Üstit.

Bajtársi üdvözlettel
Gyapay Flóris