III. KÖNYV
PER ÉS VÉRTANÚSÁG

I.

Semmi kedvem hozzá, hogy a kelleténél hosszadalmasabban fejtegessem azt a gyalázatos történetet, ami elfogatását követte, 1430 nyarán és telén. Eleinte nem nagyon aggódtam, hiszen napról napra vártam, hogy a király - vagy ha nem is ő maga, de a hálás Franciaország - leteszi a váltságdíjat Jeanne-ért, bármennyit kérjenek is érte. A haditörvények értelmében minden fogolynak joga van kiváltatnia magát. Jeanne-t nem tekinthették zendülőnek; törvényesen kinevezett katona volt - maga a király bízta meg a francia sereg vezetésével -, s nem vádolhatták semmilyen katonai törvény megsértésével, így hát nem lett volna jogcím rá, hogy váltságdíj ellenében megtagadják kiadatását.

Múltak a napok, de váltságdíjat nem ajánlottak fel érte. Szinte hihetetlen, de mégis így történt. Talán megint az az álnok Tremouille súgott valamit a király fülébe? Nem tudtunk semmit, csak azt, hogy a király hallgat, nem ajánl fel váltságdíjat, és a kisujját se mozdítja annak a szegény lánynak az érdekében, aki annyit tett érte.

Annál nagyobb volt a buzgalom más körökben. Jeanne fogságba esésének híre már a rákövetkező nap eljutott Párizsba: az angolok és a burgundok fülsiketítő lármát csaptak örömükben; meghúzták a harangokat, és díszlövéseket adtak le, az Inkvizíció Fővikáriusa pedig mindjárt másnap üzenetet küldött Burgundia hercegének, s azt követelte, adják ki a foglyot az egyház képviselőinek, mert perbe akarják fogni mint bálványimádót.

Ezt az indítványt valójában az angolok sugallták; ők ugyanis nyomban felismerték a helyzetet. Tudták, hogy ők legfeljebb csak meggyilkolhatják Jeanne d'Arcot, s ezzel nemhogy csökkentenék vagy szétrombolnák nevének befolyását, hanem épp ellenkezőleg, növelnék és maradandóvá tennék; az Egyház ellenben nemcsak hogy az életét olthatná ki, de örökre megsemmisíthetné ezt a lelkesítő hatást. Jeanne d'Arc volt az egyetlen erő Franciaországban, amelytől az angolok tartottak. Abban bíztak, hogy ha sikerül rávenniök az Egyházat Jeanne életének kioltására, vagy arra, hogy bálványimádónak, eretneknek, boszorkánynak, a Sátán küldöttjének nyilvánítsák, ezzel menten helyreállíthatják uralmukat.

Burgundia hercege meghallgatta őket - de egyelőre várt. Biztos volt abban, hogy hamarosan megjelennek a király vagy a francia nép követei, és jóval többet kínálnak fel Jeanne-ért, mint az angolok. Hatalmas erődjében őriztette hát a foglyot, s várt, várt tovább, hétről hétre. Mégiscsak francia herceg volt, és szíve mélyén szégyellte volna magát, hogy Jeanne-t az angoloknak adja el. Hiába várt: a franciák közül senki se jelentkezett.

Jeanne valamelyik nap ravaszul rászedte börtönőrét, és nemcsak hogy kisurrant a tömlőéből, hanem őt zárta be oda. Menekülését azonban észrevette egy őrszem; persze elkapták és visszacipelték.

Akkor küldték át a még erősebb beaurevoiri várba. Ez augusztus elején történt; ekkor már több mint két hónapja fogoly volt. Börtöne egy húsz méter magas torony legtetején volt. Ott azután megint a szívét emészthette jó hosszú ideig - úgy három és fél hónapig. Fogságának kínosan unalmas öt hónapja alatt is tudta azonban, hogy az angolok - az egyház mögé bújva - úgy alkusznak rá, ahogy más egy lóra vagy egy rabszolgára, a franciák meg hallgatnak; hallgat a király és az ő barátai is. Hát ez bizony rettenetes volt.

Megtudván, hogy Compiégne ostroma megindult, s elfoglalása majdnem biztos már, s hogy az angolok kijelentették, lemészárolják a város minden lakosát, még a hétéves gyerekeknek se kegyelmeznek - Jeanne egyszeriben lázba jött; nyomban megmentésükre akart sietni. Csíkokra szaggatta a lepedőit, azután valamennyit jól összekötötte, és ezen a gyarló kötélen ereszkedett le egyik éjszaka. A kötél azonban elszakadt, ő pedig lezuhant, és csúnyán összezúzta magát: három napig feküdt eszméletlenül, étlen-szomjan.

Azután, Vendôme grófjának vezetésével, megérkezett a felmentő sereg: az ostrom véget ért, Compiégne megmenekült. Ez nagy csapás volt Burgundia hercegére. Valahogy pénzt kellett szereznie. Időszerű volt hát, hogy újabb ajánlatot tegyenek Jeanne d'Arc ügyében. Az angolok tüstént odamenesztettek egy francia püspököt - Pierre Cauchont, Beauvais becstelen püspökét. A megüresedett roueni érsekséget ígérték többek közt neki, ha sikerrel jár. A püspök azt állította, joga van elnökölni Jeanne egyházi perében, minthogy Jeanne fogságba esésének színhelye az ő egyházmegyéjének területén van.

Az akkori katonai szokásjog szerint egy királyi herceg váltságdíja kereken 10.000 arany livre volt, ami pontosan 61.125 frank. Ez szabott ár volt; vita nélkül el kellett fogadni.

Cauchon pontosan ezt az ajánlatot hozta magával az angoloktól: a szegény domremyi parasztlánykának tehát ugyanannyi volt a váltságdíja, mint egy királyi hercegé. Ez is bizonyítja, milyen fontos személyiségnek tartották az angolok Jeanne-t. Burgundia hercege elfogadta az ajánlatot. Ennyiért adták el Jeanne d'Arcot, Franciaország szabadítóját, eladták őt ellenségeinek, hazája ellenségeinek, azoknak, akik száz éven át püfölték, csépelték, ütlegelték és gyalázták Franciaországot, szinte már szórakozásképpen, és akik már azt is elfelejtették az évek folyamán, hogy milyen is a franciák arca, hiszen mindig csak a hátukat látták; kiszolgáltatták őt azoknak, akiket ő kergetett és rémített meg, s akiket ő tanított meg az újjászületett francia nemzet megbecsülésére; azoknak, akik vérére szomjaztak, mert tudták, hogy ő az egyetlen hatalom, mely az angol győzelem és a francia bukás közé állhat. Eladta hát egy francia herceg egy francia papnak, miközben a francia király meg a francia nemzet háládatlanul bámulta mindezt, s nem szólt egy árva szót sem.

És ő vajon mit szólt? Semmit. Egyetlen szemrehányó szót sem ejtett. Az ilyesmi távol állt tőle - ő Jeanne d'Arc volt, s ezzel megmondtam mindent.

Ennek a kifogástalan katonának az égvilágon semmit se írhattak a rovására. Más indokot kellett hát keresniök, és persze, találtak is. Papoknak kell kihallgatniuk, a hit ellen elkövetett bűnök miatt. Ha nem találnak semmit, majd ráfognak valamit. A gaz Cauchonra bízták, hogy eszelje ki, mit.

A vizsgálat színhelyéül Rouent választották. Ez a város az angol terület szívében feküdt; lakói oly régen éltek angol uralom alatt, hogy már aligha számíthattak franciáknak, legfeljebb a nyelvük szerint. A városban erős helyőrség állomásozott. Jeanne-t 1430. december vége felé vitték oda, tömlöcbe vetették és láncra verték.

A franciák még mindig nem mozdultak. Hogy mi ennek a magyarázata? Egyetlenegy oka lehet. Bizonyára emlékeztek még, hogy valahányszor Jeanne hiányzott a csapat éléről, a franciák megtorpantak, s nem vállalkoztak semmire; amikor pedig ő vezette őket, és láthatták fehér páncélját vagy lobogóját, szinte elsöpörték az ellenséget; de ha megsebesült, vagy - mint legutóbb Compiégne-nél - azt hitték, hogy elesett: rögtön kitört a rémület, és futottak, amerre láttak. Mindez azt bizonyítja, hogy a franciák nem változtak semmit, de semmit: még mindig hatalmában tartotta őket a nemzedékeken át elszenvedett kudarcokból fakadó félelem, a sokféle árulás keserű, régi tapasztalatából eredő bizalmatlanság egymás és vezetőik iránt - hiszen királyaik minduntalan megszegték nagy hűbéreseiknek vagy tábornokaiknak tett ígéretüket, azok viszont megszegték, amit az állam urának meg egymásnak ígértek. A katonák úgy látták, hogy Jeanne-ban tökéletesen megbízhatnak - és csakis őbenne. Amint Jeanne eltűnt, eltűnt vele minden. Ha süt a nap, felolvad a jéggé fagyott zuhatag, és kavarog, de ha elbújik, ismét befagy minden; a hadsereg és egész Franciaország megint csak olyan lett, mint azelőtt: merev tetem, amely sem akarni, sem gondolkozni, sem mozdulni, sem remélni nem tud többé.

 

II.

Egészen október elejéig bajlódtam a sebemmel, azután a hűvösödő idő visszahozta életerőmet. Akkoriban még az a hír járta, hogy a király kiváltja Jeanne-t. Én is hitelt adtam a szóbeszédnek, mert fiatalabb éveimben még nem tartottam annyira kicsinyesnek és hitványnak szegény szerencsétlen emberi fajtánkat, amely annyit henceg önmagával, s azt hiszi, jobb és magasabb rendű a többi állatnál.

Októberre összeszedtem magam annyira, hogy két kirohanáson részt vehettem, a második során - 23-án - ismét megsebesültem. Az ostromlók 25-e éjszakáján felszedték a sátorfájukat. Egyik foglyuk a zűrzavart felhasználva megszökött, eljutott Compiégne-be, és rettentő sápadtan, szánalmas állapotban bebicegett a szobámba.

- Mi a szösz! Te élsz! Noël Rainguesson!

Mert csakugyan ő volt. Higgyétek el nekem, ilyen boldogan se öleltük meg egymást soha - de még ilyen bánatosan se. Nem mertük Jeanne nevét kimondani. Tudtuk, hogy ha megpróbálnánk - könnyekre fakadnánk. Folyton csak őrá gondoltunk, de csak úgy emlegettük, hogy "ő" - a nevét nem mertük kimondani.

Beszéltünk azután a vezérkarról is. Az öreg D'Aulon megsebesült, és elfogták, de - Burgundia hercegének engedélyével - változatlanul Jeanne-t szolgálta. Jeanne-t rangjának megfelelő tiszteletben részesítették, s úgy bántak vele, mint hadifogollyal, aki becsületes harcban került fogságukba. Mint később megtudtam, ez csak addig tartott, amíg szegény Jeanne nem került Pierre Cauchonnak, Beauvais püspökének karmai közé.

Noël meleg szeretettel magasztalta nagyot mondó szálas zászlóvivőnket, aki immár örökre elhallgatott, igazi és képzeletbeli csatáit mind megvívta, munkáját elvégezte, életét becsülettel fejezte be.

- És milyen szerencsés volt! - tört ki Noël, könnyes szemmel. - Mindig is az volt! Életének első napján nyomába szegődött a szerencse, és többé nem is tágított mellőle, se a csatában, se másutt; mindenki megcsodálta pompás termetét, kedvét keresték és irigyelték; a sors kegyes volt hozzá, mert nagyszerű tetteket vihetett véghez, és csatában eshetett el, fegyverben, a végsőkig harcolva, kezében a lobogóval, Jeanne d'Arc elismerő tekintete előtt! Fenékig ürítette a dicsőség kelyhét, azután boldogan meghalt - szerencséjére elkerülte a rákövetkező szörnyűséget. Micsoda szerencse! És mi? Mi bűnünk lehet, hogy még mindig itt vagyunk, holott mi is kiérdemeltük helyünket e boldog halott mellett? Kitépték merev kezéből a szent lobogót, és elvitték. Ennél becsesebb zsákmány csak egy volt: maga Jeanne. De a zászló már nincs a birtokukban. Körülbelül egy hónappal ezelőtt fogolytársaim, a két jó lovag és jómagam életünk kockáztatása árán elloptuk, becsületes emberek segítségével Orléans-ba csempésztük, s ott van most is: egyszer s mindenkorra a kincstár őrizetében.

Ennek nagyon örültem. Később magam is láthattam Orléans-ban, amikor minden május 8-án odalátogattam, a város dédelgetett öreg vendégeként, és én foglalhattam el a díszvendég helyét a lakomákon meg a felvonulásokon. (Akkor ugyanis Jeanne két bátyja már nem élt.) És ez a lobogó még ezer év múlva is ott lesz - ebben biztos vagyok: megőrzi a franciák szeretete, óvja, amíg csak egy foszlánya is marad.

Két vagy három héttel az említett beszélgetés után villámcsapásként ért bennünket a hír, hogy Jeanne d'Arcot eladták az angoloknak!

Erre még álmomban sem gondoltam volna. Mint már említettem, fiatalok voltunk még, és édeskeveset tudtunk az emberekről. Büszkék voltunk hazánkra, bíztunk nagylelkűségében és háládatosságában. Igaz, a királytól nem várhattunk sokat, de Franciaországtól - mindent. Köztudomású volt, hogy hazájukat szerető papok járják városainkat körmenetben, sürgetve a népet: ajánlja fel pénzét, vagyonát, vagy amit tud, csakhogy kiválthassák gondviselés küldötte szabadítójukat. Biztosak voltunk benne, hogy a pénz meglesz.

Most azután oda lett minden, de minden. Keserű napok virradtak ránk. Mintha az ég is beborult volna - jókedvünk messzire szállt. Csakugyan Noël Rainguesson áll itt az ágyam mellett? Ő volna az a jókedvű fickó, akinek egész élete mostanáig az állandó mókázás, és éltető eleme a nevetés volt? Ó, nem - az a Noël örökre eltűnt. Megtört a szíve, s most bánatosan járt-kelt; kacagása elapadt.

És ez nem is volt baj, hiszen magam se voltam különb hangulatban. Jól összeillettünk. Türelmesen ápolt engem hosszú heteken át, s amikor végül januárban elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy megint lábra álljak, megkérdezte tőlem:

- Elinduljunk?

- Induljunk.

Magyarázkodni nem kellett. Szívünk Rouenban volt - oda akartuk vinni a testünket is. Ez az erőd tartotta fogva azt, aki számunkra a legkedvesebb volt e világon. Tudtuk, hogy nem segíthetünk rajta, de már az is vigasz lett volna, ha a közelében lehetünk, egy levegőt szívhatunk vele, és nap mint nap bámulhatjuk a kőfalakat - vajon merre rejtik őt? De mi lesz, ha ott bennünket is börtönbe vetnek? Mindenesetre megtesszük, ami tőlünk telik - a többit meg a sorsra és szerencsénkre bízzuk. Így hát útnak eredtünk. Nem is sejthettük előre, mennyire megváltozott az ország. Mehettünk, amerre tetszett - a kutya se háborgatott. Amíg Jeanne d'Arc a színen volt, mindenki félt egy kicsit, de távozásával ez is megszűnt. Senki nem törődött velünk, nem féltek tőlünk, nem kérdezték: mi járatban vagyunk - senkit nem érdekelt semmi.

Hamarosan rájöttünk, hogy vízre is szállhatnánk, ez kevésbé fárasztó, mint a gyaloglás. Szereztünk hát egy csónakot, és leeveztünk a Szajnán, majdnem Rouenig - három mérfölddel elébb kötöttünk ki, de nem a dombos, hanem a sík parton. Kellő igazolás nélkül senki sem léphetett be a városba, és el se hagyhatta. Attól féltek ugyanis, hogy valaki megpróbálja kiszabadítani Jeanne-t.

Baj nélkül megérkeztünk. Egy parasztcsaládnál szálltunk meg, kinn a síkságon, s egy hetet töltöttünk náluk, a szállás és ellátás fejében segítettünk nekik a munkában, és igyekeztünk összebarátkozni velük. Hasonló ruhát szereztünk, mint az övék, és azt hordtuk. Amikor végre sikerült áttörnünk tartózkodásuk sorompóját és megnyernünk bizalmukat, kiderült, hogy szívük mélyén ők is franciáknak érzik magukat. Őszintén elmondtunk nekik mindent, ők pedig megígérték: szívesen megtesznek bármit, amivel csak segítségünkre lehetnek. Egykettőre készen volt a terv, mégpedig a lehető legegyszerűbb: majd segítünk nekik behajtani birkanyájukat Rouen piacára. Egy borongós, esős napon, kora reggel megkockáztattuk a dolgot, és át is jutottunk a félelmetes kapukon. Ismerőseink barátai a folyóhoz vezető szűk utcák egyikében laktak, egy furcsa, magas házban. Náluk szállásoltak el bennünket; rákövetkező nap pedig becsempészték hozzánk eredeti ruhánkat s egyéb holminkat. A szállásadók - név szerint Pierronék - szívük szerint franciák voltak - előttük tehát nem kellett titkolódznunk.

 

III.

Valahogyan kenyerünkről is gondoskodnom kellett, ezért Pierronék, megtudván, hogy értek a betűvetéshez, megkérték gyóntatójukat, szerezzen nekem valami állást, így kerültem Manchonhoz, ahhoz a derék paphoz, akit arra szemeltek ki, hogy Jeanne d'Arc közeledő kihallgatásán első jegyző legyen. Ha kiderül, kivel érzek együtt, és mit műveltem azelőtt, bizony furcsa és veszedelmes helyzetbe kerültem volna mint a jegyző írnoka. Szerencsére nem volt nagy a veszély. Manchon, szíve mélyén, Jeanne-hoz húzott, tehát nem árult volna el; a nevem meg még kevésbé: tudniillik a családnevemet elhallgattam, s csak a másikat használtam, mint akármelyik alacsonyabb rangú ember.

Egész januárban és februárban kitartóan kísérgettem Manchont, s gyakran megfordultam vele együtt a citadellában, ahol Jeanne-t őrizték - őt magát persze nem láthattam, mert a vártoronyba nem mehettem fel.

Manchon elmondta nekem, mi minden történt náluk érkezésünk előtt. Mióta megvásárolták Jeanne-t, Cauchon szorgosan gyúrta-gyúrta az esküdtszéket, csakhogy a Szüzet elpusztíthassa - heteket töltött ezzel az álnok mesterkedéssel. A Párizsi Egyetem néhány tanult, ügyes és megbízható egyházi embert küldött hozzá a kedvére való fajtából; ezek mellé összeszedett még egy sor hasonszőrű, nagy nevű papot, és végül sikerült összeállítania a mintegy félszáz híres névvel dicsekvő, rettenetes bíróságot. A nevek franciák voltak, de viselőik - rokonszenvük és érdekeik szerint - inkább angolok.

Eljött Párizsból az inkvizíció egyik magas rangú tisztségviselője is, hogy meggyőződjék: betartják-e az inkvizíció előírásait a vádlott kihallgatása során? Csakhogy az illető derék és becsületes ember volt, kijelentette, hogy ez a törvényszék illetéktelen az ügy kivizsgálására, s ezért ő nem is vesz részt a tárgyaláson. Álláspontját még ketten-hárman magukévá tették.

És az inkvizítornak volt igaza. A Rouenban felélesztett vádat már évekkel ezelőtt végigtárgyalták Poitiers-ban - és Jeanne-t akkor felmentették. Amellett ott magasabb rangú bíróság döntött, mert elnöke a reimsi érsek volt, épp Cauchon felettese. Most tehát egy alacsonyabb rendű törvényszék akarta újból letárgyalni azt a pert, amelyet tulajdon feljebbvalója, egy magasabb törvényszék egyszer már eldöntött. Mit szóltok ehhez? Nem, ezt a pert nem lehetett még egyszer tárgyaltatni. Cauchon nem lehetett jog szerinti elnöke az új törvényszéknek, már csak azért se, mert Rouen nem tartozott az ő egyházmegyéjéhez; Jeanne-t sem a lakóhelyén fogták el, mert az még ma is Domremy lenne; s végül azért se, mert a szóban forgó bíró esküdt ellensége volt a vádlottnak, tehát nem lehetett elfogulatlan. Mégis sikerült minden komoly nehézséget elhárítania. A roueni káptalan - kelletlenül és a kényszer hatására - kiállította Cauchon számára a megbízóleveleket. Az inkvizítorral szemben is erőszakot alkalmaztak, s így kénytelen volt engedni. Így azután a gyermek angol király, képviselője által, szabályszerűen átadta Jeanne-t a törvényszéknek, de azzal a kikötéssel: ha nem ítélik el, vissza kell adniok neki.

Mire számíthatott hát ez a magányos, elhagyatott szegény gyerek? Mert elhagyatott volt - csak annak nevezhetem. Belökték egy sötét tömlőébe; fél tucat durva közkatona őrizte éjjel-nappal, abban a szobában, ahol a ketrece volt, mert ketrecben volt, vasketrecben, s nyakát, két kezét, két lábát ágyához láncolták. Sehol egy barát vagy ismerős - sehol egy asszony. Mi ez, ha nem elhagyatottság?

Jeanne-t egy jobbágy fogta el Compiégne-nél, és ennek hűbérura Jean de Luxembourg volt, az, aki azután eladta őt Burgundia hercegének. És ugyanennek a De Luxembourg-nak még ahhoz is volt képe, hogy bemenjen a börtönbe, odaálljon Jeanne elé, két angol kísérőjével, Warwick és Stafford grófokkal, s kijelentse: ha Jeanne megfogadja, hogy többé nem vesz fegyvert kezébe az angolok ellen, ő szabadon bocsáttatja. Jeanne akkor már épp elég időt töltött a tömlőcében, de ahhoz még nem eleget, hogy a lelkét megtörjék. Lenézően vágott vissza:

- Istenemre mondom, te csak csúfolódsz velem. Tudom én, hogy ez nincs sem hatalmadban, sem szándékodban.

De az csak erősködött. Végül felülkerekedett Jeanne lelkében a katona büszkesége és méltósága, felemelte két megbilincselt kezét, aztán csörögve újra leeresztette, és így szólt:

- Ide nézz! Ezek többet tudnak, mint te, és különb próféták nálad. Én jól tudom, hogy az angolok meg akarnak ölni, mert azt hiszik, ha meghalok, Franciaország megint a kezükre kerül. Pedig tévednek. Ha százezres sereggel jönnek is - Franciaország akkor se lesz az övéké!

Ez a dac feldühítette Staffordot; noha ő erős volt és szabad, Jeanne pedig gyenge és bilincsbe vert, előrántotta tőrét, és rárontott, hogy ledöfje. Meg is tette volna, ha Warwick vissza nem tartja. Ő volt a bölcsebb, így oltani ki életét? Szeplőtlenül és mocsoktalanul küldeni a mennybe? Így lenne belőle csak igazán Franciaország bálványa; felkelne az egész nemzet, és Jeanne szellemétől lelkesítve megindulnának győzelemről győzelemre, a felszabadulásig. Azt már nem - egyelőre élnie kell; más sorsot szántak neki.

Nos, hát, a Nagy Per ideje napról napra közeledett. Cauchon már több mint két hónapja kutatott, fürkészett mindenfelé: hol lelne bármilyen parányi gyanút, feltevést vagy bizonyítékot, amit Jeanne ellen fordíthatna. Ilyet nem talált, azokat viszont, amelyek Jeanne javára szolgálhattak volna, tüstént eltüntette. Korlátlan eszközök álltak rendelkezésére, hogy alaposan előkészítse a vádat - és ő élt is velük.

Jeanne-nak viszont nem volt senkije, aki ügyét előkészítette volna; négy fal közé zárták, s egyetlen barátja se jöhetett segítségére. Még tanúként sem idéztethette meg őket, hiszen mind messze járt, francia vidéken - ez meg itt angol törvényszék volt, ha csak megpillantanák őket Rouen valamelyik kapujánál, elkapnák és felkötnék valamennyit. Nem, ennek a fogolynak csak egy tanúja lehetett: ő maga, a vád és a védelem tanúja egy személyben. A halálos ítéletet meghozták már, mielőtt kinyitották volna az ajtókat, hogy megtartsák a törvényszék első ülését.

Amikor megtudta, hogy angolokat szolgáló papokból állították össze a bíróságot, csak azt kérte, hogy méltányosságból ugyanannyi francia párti pap is legyen benne. Cauchon fittyet hányt Jeanne üzenetére: még csak arra se méltatta, hogy legalább válaszoljon rá.

Minthogy még nem töltötte be életének huszonegyedik évét, és kiskorúnak számított, az egyházi törvények szerint joga lett volna prókátort választani, aki ügyét viszi, kioktatja, hogy mit feleljen, ha kérdezik, és meg is védi, nehogy beleessen a vád fortélyos csapdáiba. Ő maga valószínűleg nem tudott erről, nem tudta, hogy kérheti és követelheti, mert ezt nem mondta meg neki senki; mindazonáltal kérte ezt a segítséget. Cauchon megtagadta. De Jeanne tovább kért s könyörgött; hivatkozott fiatalságára, tudatlanságára, járatlanságára a törvény és a jogi eljárás bonyodalmaiban. Cauchon pedig ismét megtagadta kérését, s kijelentette: ha tudja, ha nem, Jeanne-nak magának kell védenie magát. Kőből volt a szíve ennek az embernek.

A procés verbalt Cauchon fogalmazta. Ezt az egyszerűség kedvéért a Részletek Vádiratának fogom nevezni. Aprólékosan felsorolta Jeanne bűneit, s a per alapjául szolgált. Felsorolta Jeanne bűneit? De hiszen közönséges koholmány és rágalom volt mind - egytől egyig! Mindössze azzal tudták vádolni: hogy az eretnekség, boszorkányság és egyéb hitbeli vétek gyanújába esett.

Az egyházi törvények szerint az efféle vizsgálat meg se indulhat mindaddig, amíg a vádlott viselkedését és jellemét a legalaposabban fel nem tárják. Aminthogy az is előírás, hogy a tudakozódás eredményét belevegyék a procés verbalba. Talán még emlékeztek rá: tulajdonképpen a poitiers-i vizsgálat is ezzel kezdődött. Ezzel kezdték most is. Elküldték egy papot Domremybe. Ez alaposan kikérdezte a környék lakosságát Jeanne viselkedéséről és jelleméről. Azután visszatért az ítélettel: csak jót mondhatott róla. Kijelentette, hogy Jeanne jellemét minden tekintetben olyannak találta, "amilyennek a tulajdon húgáét szeretné". Poitiers-be is nagyjából ugyanezt a jelentést vitték annak idején. Jeanne jelleme kiállta a legtüzetesebb vizsgálatot is.

Most, ugye, azt gondolnátok, hogy ez a vélemény Jeanne javára szolgált. Hát igen, arra szolgált volna, ha napvilágra hozzák; csakhogy Cauchon résen állt, s még a vizsgálat előtt eltüntette a procés verbalból. Az emberek meg eléggé óvatosak voltak, hogy ne firtassák, hová lett.

Ezek után azt hihetne az ember, hogy Cauchon végre kész volt megkezdeni a tárgyalást. Szó sincs róla: megint kiagyalt valamit szegény Jeanne tönkretételére, s ez csakugyan végzetesnek ígérkezett.

A párizsi egyetem által kiválasztott és leküldött tekintélyes egyházi emberek egyike, bizonyos Nicolas Loyseleur, szálas, jóképű, méltóságteljes, előzékeny, sima beszédű, megnyerő modorú férfiú volt. Látszatra senki se foghatta volna rá, hogy álnok és képmutató. Egy éjszaka, vargának öltözve, beengedték Jeanne tömlöcébe; Jeanne földijének adta ki magát, és azt állította, hogy titokban hazafi; sőt bevallotta, hogy valójában pap. Jeanne örült, hogy végre olyasvalakivel beszélhet, aki szeretett szülőföldjéről került ide, de ennél is jobban örült annak, hogy ez a valaki pap; meggyónhat neki, kiöntheti előtte a szívét, ezek után sóvárgott már régen. Kitárta hát szívét - e kétszínű gazember előtt; az meg viszonzásul olyan tanácsot adott neki a közeledő tárgyalásra, amely csak azért nem vált végzetessé számára, mert istenadta bölcsessége megvédte attól, hogy kövesse.

Most persze azt kérdezitek, hogy lehet az, hiszen a gyónás titka szent, a pap nem árulhatja el? Ez igaz, de mi van akkor, ha valaki kihallgatja őket? Azt már nem köti a titoktartás. Nos, ez történt. Cauchon előzőleg lyukat fúratott a falba, és kihallgatta az egész beszélgetést. Szinte érthetetlen, mért bántak így ezzel a szegény gyermekkel, aki soha nem is vétett ellenük semmit.

 

IV.

Február 20-án, kedden, estefelé éppen dolgoztam, amikor belépett a mesterem, és szomorú arccal azt mondta: elhatározták, hogy holnap reggel, pontosan nyolckor, elkezdik a tárgyalást, készüljek el, hogy segédkezzem neki.

Noha napok óta számítottam már erre a hírre, most mégis elállt tőle a lélegzetem, remegni kezdtem, akár a nyárfalevél. Azt hiszem, öntudatlanul is abban reménykedtem eddig, hogy talán mégis közbejön valami, talán történik valami az utolsó pillanatban, ami megakadályozza ezt a végzetes tárgyalást - például La Hire és az ő ördögei berontanak Rouenba, vagy talán Isten megkönyörül rajtunk, s kinyújtja felénk segítő kezét. De most - most már nem remélhettem semmit.

A nyilvános tárgyalás színhelyéül az erőd kápolnáját választották. Bánatosan mentem hát haza, s elmondtam Noëlnak, hogy jókor reggel odamehessen, s kapjon még helyet, így talán viszontláthatja azt, akit annyira tiszteltünk és szerettünk. Egész úton - akár jövet, akár menet - alig tudtam átfurakodni a boldogan fecsegő angol katonák meg a velük tartó francia polgárok tömegén. Másról se volt szó, csak a holnapi nagy eseményről. Gyakran hallottam az alábbi megjegyzést is, kegyetlen kacagás kíséretében.

- Végül mégiscsak elérte ez a hájas püspök, amit akart! Most majd beváltja az ígéretét: eltáncoltat azzal a gonosz boszorkával még egy kurta táncot!

Itt-ott egy-egy aggódó vagy sajnálkozó arcot is láttam, s nem is mindig franciát. Az angol katonák rettegtek Jeanne-tól, de nagyszerű tetteit és rettenthetetlen bátorságát mindig csodálták.

Korán reggel Manchonnal együtt indultam oda, de amint közelebb értünk az óriási erődhöz, kiderült, hogy valóságos sokadalom zsúfolódott már ott össze, s egyre többen jönnek. A kápolna tömve volt; az utat lezárták, és már csak a hivatalos személyeket engedték be. Elfoglaltuk kijelölt helyünket. Fölöttünk trónolt díszköntösében az elnök, Cauchon, Beauvais püspöke, előtte több sorban a reverendás törvényszék - ötven kiváló férfiú, az egyház magas rangú képviselői, értelmes arcú, nagy tudású emberek, a taktikázás és skolasztikus szőrszálhasogatás tapasztalt veteránjai, a tudatlanok és óvatlanok ügyes csapdába csalogatói. Amint körülhordoztam tekintetemet ezen a jogi bajvívásban jártas, előkelő gyülekezeten. - amely azért gyűlt össze, hogy egy előre elhatározott ítéletet hozzon -, arra gondoltam, hogy Jeanne-nak viszont segítség nélkül, egyedül kell megvédenie hírnevét és életét, és akkor magamban csak azt kérdezhettem: ennyire egyenlőtlen felek összecsapása végén vajon mire számíthat még ez a tizenkilenc éves, tanulatlan parasztlányka? S a választól bizony nagyon, de nagyon nehéz lett a szívem, s még nehezebb lett, amikor újfent odanéztem a hájas elnökre, aki ott lihegett és szuszogott előttem; jól láthattam, hogyan dagad és apad a pocakja minden egyes lélegzetvételkor; szemügyre vehettem tripla tokájának egymásra boruló redőit, puffadt, vörös arcát, visszataszító krumpliorrát, gonosz tekintetét - egyszóval az egész undorító vadállatot. Utolsó, halvány reménysugaram is eloszlott, amikor észrevettem, hogy még a pillantásától is retteg mindenki.

Mindössze egy ülőhely volt még gazdátlan: hátul a falnál, valamennyiünkkel szemközt. Az egyszerű, támla nélküli fapad egy emelvényen állt, teljesen elkülönítve. Az emelvényt jobbról is, balról is jól felfegyverzett, szálas katonák őrizték, sisakban, mellvértben, vaskesztyűben s olyan mereven, mint saját alabárdjaik. Más élőlény nem volt a közelében. Engem igencsak meghatott ennek a padocskának a látványa; jól tudtam, kire vár. Ahogy ránéztem, eszembe jutott a poitiers-i nagy tárgyalás, ahol Jeanne egy hasonló padról vívta harcát az egyház és a parlament csodálkozó tudósaival, s általános taps közepette győztesként kelt fel onnan, hogy útra keljen és nevének dicsőségével töltse meg a világot.

Még emlékszem kecses termetére, még emlékszem, milyen ártatlan és mennyire kedves, megnyerő és gyönyörű volt tizenhetedik évének teljes virulásában! Bizony, szép idők voltak azok! És még nincsenek is messze - hiszen még most is csak tizenkilenc éves - s mégis, mi mindent tapasztalt azóta, mily csodákat vitt véghez!

Ám azután minden megváltozott. A fény szülötte, a madarak és minden boldog, szabad teremtmény barátja immár háromnegyed éve tömlöcben sínylődik, távol a napfénytől, a levegőtől, az ismerős, kedves arcoktól. Nyilván fáradt már, megviselte a hosszú rabság, ereje megfogyatkozott. Talán el is csüggedt, mert tudja, hogy nincs remény.

Közben mindenféle tompa zaj töltötte be a helyiséget: halk duruzsolás, a talárok suhogása, léptek reccsenése. Egyszerre csak megszólalt egy hang:

- Állítsák elő a vádlottat!

Elakadt a lélegzetem. Egyszeriben elcsitult a leghalkabb nesz is; tökéletes csend borult a teremre. Nyomasztó volt ez a némaság. Minden tekintet az ajtó felé fordult, ami érthető is, hiszen a legtöbben csak ebben a percben fogták fel, hogy most csakugyan hús-vér alakban pillanthatják meg Jeanne-t, akiben eddig mindössze a megtestesült csodát látták, egy szót, egy szólamot, egy világszerte emlegetett nevet.

Egy darabig még csend volt, de azután messziről, a kövezett folyosó felől megütötte fülünket egy lassan, tétován közeledő hang: csirr-csörrr... csörrr. Jeanne d'Arc jön, Franciaország Szabadítója - láncon!

Úgy éreztem, forog velem a világ. Én is csak most fogtam fel!

 

V.

Most pedig becsületszavamra fogadom, hogy nem forgatom ki, de nem is hallgatom el, ami ezen a siralmas tárgyaláson történt. Őszintén és részletesen elmondom mindazt, amit Manchon meg jómagam napról napra jegyzőkönyvbe vettünk, s amit a nyomtatott históriákban is elolvashat mindenki. Csak egy tekintetben fogok eltérni ezektől: minthogy hozzátok bizalommal lehetek, élni fogok azzal a lehetőséggel, hogy megjegyzéseket és magyarázatokat fűzzek a különböző eljárásokhoz, és elmondjak egy-két apróságot, ami számunkra talán fontos, de a jegyzőkönyvbe nem kerülhetett bele jelentéktelensége miatt.[4]

Folytassuk ott, ahol éppen félbeszakítottam: a folyosó felől megütötte a fülünket Jeanne láncainak csörgése.

Csakhamar meg is jelent, háta mögött két őrrel. Fejét kissé meghajtotta, és egészen lassan lépkedett, részint a gyengeségtől, részint a súlyos bilincsektől. Tiszta fekete férfiruhát viselt, gyászosan fekete, puha gyapjúszövetből, nem volt azon egyetlen derűsebb színes folt sem. Ugyanebből a fekete anyagból készült a széles gallér is, amely vállát és keblét ölelte körül. Könyökéig bő, onnan a csuklóig szűk ujjú mellénye alól hosszú, feszes, fekete harisnya húzódott megláncolt bokájáig.

Félúton a pad felé megállt - az egyik ablakból széles kévében ömlött be rá a fény -, s lassan felemelte a fejét. Arca egészen színtelen volt, fehér, mint a hó: s ez a vakítóan fehér arc feltűnően elütött karcsú alakjának egyöntetűen fekete komorságától. Bájosnak, kedvesnek, lányosnak láttam, nagyon szépnek s végtelenül szomorúnak. Nagyot dobbant a szívem örömömben, amikor megláttam, hogy e megfélemlíthetetlen tekintet kihívóan a bíróra villan, és a kissé meggörnyedt alak egyszeriben katonásan kiegyenesedik. Most már minden rendben van - mondtam magamban -, mégsem törhették meg, mégsem győzhették le; Jeanne d'Arc még a régi! Ekkor már világosan láttam: ezt az igaz lelket a legfélelmetesebb bírák sem hallgattathatják el, s nem felemlíthetik meg.

Helyére ment, fellépett az emelvényre, leült a padra, és ölébe ejtette megbilincselt kezét. Méltóságteljes nyugalommal várakozott: ő volt az egyetlen a teremben, aki higgadtan és nyugodtan viselkedett. A kíváncsi polgárok első sorában egy katonásan fesztelen tartású, izmos, lebarnult angol katona lovagiasan tisztelgett előtte; ő meg kedvesen rámosolygott, és visszaköszönt. Erre halk, rokonszenvező taps csattant fel, de a bíróság komoran elnémította.

Elkezdődött az emlékezetes inkvizíció, amit a történelem a Nagy Pernek nevez, ötven jogtudós egy újonccal szemben, akinek se tanácsadója, se ügyvédje nem volt.

A bíró összefoglalta az előzményeket, elmondta, milyen bejelentések és gyanúokok alapján rendelték el a vizsgálatot, azután felszólította Jeanne-t: térdeljen le, s tegyen esküt, hogy pontosan és híven felel minden kérdésükre.

Jeanne azonban résen volt. Sejtette, hogy az ésszerűnek és indokoltnak látszó kérdés nagy veszélyeket takar. Azzal az egyszerűséggel válaszolt, amely már Poitiers-ben is oly gyakran keresztülhúzta az ellenség legkörmönfontabb szándékait.

- Nem tehetem, hiszen azt se tudom, mit akartok kérdezni! Kérdezhettek olyat is, amire nem akarok felelni.

A válasz felpaprikázta a bíróságot, de Jeanne még a dühös kifakadások közepette is megőrizte nyugalmát. Cauchon felemelte a hangját, s megpróbálta túlkiabálni a zajt, de olyan mérges volt, hogy jóformán beszélni sem tudott.

- A mi Urunk mennyei segítségével még egyszer felszólítunk - nyögte ki végül -, könnyítsd meg számunkra ezt az eljárást, tulajdon lelkiismereted megnyugtatására. Tedd hát kezed a szentírásra, és esküdj meg, hogy minden kérdésünkre csak az igazat válaszolod! - S ezzel - nyomatékul - nagyot csapott az asztalra párnás tenyerével.

Jeanne nyugodtan felelt:

- Ami apámat, anyámat és hitemet illeti, vagy mindazt, amit itt végeztem Franciaországban - minderre szívesen megfelelek, de Istentől nyert kinyilatkoztatásaimról csak királyomnak beszélhetek; így kívánják ezt a Hangok, és...

A bíróság tagjai ekkor ismét fenyegető és gyalázkodó kiáltásokban törtek ki. Olyan hangzavar támadt, hogy Jeanne kénytelen volt abbahagyni és várni, míg csend lesz. Amikor azután kihúzta magát, sápadt arca kissé kipirult, tekintetét a bíróra szegezte, és ércesen csengő hangon, mint azelőtt, így fejezte be:

- ...és ha fejemet veszitek is, ezekről akkor sem szólok.

Gondolom, ti is tudjátok, milyen egy francia tanácskozó testület. Cauchon és társai felpattantak, s öklüket rázva gyalázni kezdték a vádlottat. A pokoli lármában már a saját szavát sem hallotta az ember, így ment ez jó néhány percig. A bírák egyre dühösebben ordítoztak: Jeanne közönyös nyugalma még jobban kihozta őket a sodrukból.

- Könyörgöm, kegyes urak, egyszerre csak egyikőtök szóljon, akkor sorban megfelelek mindannyiótoknak - mondta nekik Jeanne, és szemében felcsillant a régi huncutság.

A háromórás vita végén ugyanott tartottak, ahol elkezdték. A püspök továbbra is ragaszkodott az eredeti esküszöveghez, Jeanne viszont már huszadszor jelentette ki, hogy ő csak arra esküszik meg, amit már az elején javasolt. Elég volt. A bírót és a törvényszéket szemmel láthatóan megviselte ez a három óra: elfáradtak, kimerültek, és berekedtek a sok kiabálástól, Jeanne viszont nyugodt és csendes maradt, még csak fáradtnak sem látszott.

Végül mégiscsak elült a zaj, s néhány pillanatnyi várakozó csend támadt. A bíró engedett a vádlottnak, s érezhető keserűséggel a hangjában felszólította: tegyen hát esküt, a maga módján. Jeanne erre rögtön térdre ereszkedett, de amint kezét a szentírásra tette, az a jól megtermett angol katona elszólta magát:

- Istenemre, ha angol lenne, már régen bottal üthetnék a nyomát.

Katonabeszéd volt ez, de azért csípős megjegyzés is, vád a francia jellem és a francia király ellen. Ha Orléans hallja ezt a kijelentést, tüstént felkerekedik az egész város, férfiak és asszonyok egyaránt, és meg sem állnak Rouenig. Egyes szavak - megszégyenítő és megalázó szavak - örökre megrögződnek emlékezetünkben. Az enyimébe ez vésődött bele.

Miután Jeanne letette az esküt, Cauchon megkérdezte a nevét, születési helyét, korát, és néhány kérdést tett fel a családjáról. Jeanne mindenre megfelelt. Ekkor Cauchon megkérdezte: hány iskolát végzett?

- Édesanyámtól tanultam a Miatyánkot, az Üdvözlégyet meg a Hiszekegyet. Mindent, amit tudok, édesanyámtól tanultam.

Ilyen és ehhez hasonló felesleges kérdésekkel ment el az idő. Bele is fáradt már mindenki, kivéve Jeanne-t. A bírák már fel akartak állni. Ekkor Cauchon ráparancsolt Jeanne-ra: nehogy megpróbáljon megszökni a börtönéből, mert akkor az eretnekség vétkében találják bűnösnek! Ugye, milyen ésszerű! Mire Jeanne csak annyit mondott:

- Engem ez a tilalom nem köt. És ha meg tudnék szökni, nem is restellném magam, hiszen erre nem tettem nektek ígéretet, és ezután se teszek.

Azután elpanaszolta, mennyire súlyosak a láncai, s kérte, vegyék le róla, hiszen a tömlöcben szigorúan őrzik - mire kell ott még a lánc is? A püspök azonban visszautasította kérését, s emlékeztette, hogy kétszer is megpróbált már szökni. Jeanne d'Arc sokkal büszkébb volt, semhogy rimánkodjék. Felállt, és csak annyit felelt:

- Szent igaz, hogy kétszer próbáltam szökni, de megpróbálnék harmadszor is. Ehhez minden rabnak joga van - tette hozzá.

Azzal kiment, nyomasztó csendben, ami még élesebbé és kétségbeejtőbbé tette számomra szánalmas láncainak csörgését.

Istenem, milyen lélekjelenléte volt! Nem lehetett megingatni. Amint leült a kis padra, rögtön észrevette Noëlt és engem. Nagy izgalmunkban és meghatottságunkban bele is pirultunk mindketten fülig, az ő arca viszont nem árult el semmit. Tekintete vagy ötvenszer is felénk tévedt aznap, de azután tovasiklott, mintha egyáltalán nem is ismerne minket. Másvalaki meghökkent volna, ha meglát, és akkor - akkor persze bajba keveredtünk volna.

Azután búsan hazaballagtunk, s nem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem.

 

VI.

Manchon még aznap este elmesélte nekünk, hogy Cauchon parancsot adott néhány írnokának: rejtőzzenek el a tárgyalás alatt az ablakmélyedésekben, és válogassák ki Jeanne feleleteiből azokat, melyeknek való jelentését könnyen meghamisíthatják. Ennél aljasabb és kegyetlenebb embert valóban nem látott még a világ! Csakhogy terve meghiúsult. A jólelkű, derék írnokok fellázadtak az aljas terv ellen, és jelentésükben vakmerően megírták az igazat. Több se kellett Cauchonnak: sűrű átkozódások közepette nyomban kitette a szűrüket, sőt azzal fenyegetődzött, hogy vízbe fojtatja őket. Ez volt a legkedvesebb s leggyakrabban használt fenyegetése. A dolognak azonban híre ment, kellemetlen szóbeszéd kerekedett belőle, s így Cauchon nem merte, azonnal megismételni gyalázatos játékát. Valamelyest megnyugodtam, amikor ezt megtudtam.

Másnap reggel érdekes változás várt minket a fellegvárnál. Minthogy a kápolna szűknek bizonyult, a törvényszék átköltözött a vár hatalmas előcsarnokából nyíló pompás terembe. Közben a bírák száma is megszaporodott. Aznap már hatvanketten álltak szemben egyetlen tanulatlan lánykával, aki senkire nem számíthatott.

Azután elővezették a foglyot. Sápadt volt, de semmivel sem sápadtabb, mint előző nap, amikor először jelent meg bírái előtt. Ugye, milyen különös ez is? Tegnap öt óra hosszat ült ezen a támlátlan padon, ölében a láncokkal; az a szívtelen banda meg csak gyötörte, kínozta, zaklatta, de még egy pohár vizet sem adtak neki, hogy felüdíthesse magát, ő pedig nem kért tőlük, hiszen gondolom, ismeritek már, nem volt ő az a fajta, aki kegyeket kér. S bár az éjszakát megint csak fagyos tömlöcében töltötte, megvasalva, reggelre mégis összeszedte magát, felkészült az összecsapásra, sőt, valójában ő volt az egyetlen közülünk, akin nyoma sem látszott az előző napi fáradtságnak és kimerültségnek. És a szeme! A szívetek szakadt volna meg, ha látjátok! Láttátok-e már azt a fátyolos, mély izzást, azt a szívfacsaró sértett méltóságot, azt a zabolátlan és megzabolázhatatlan szellemet, ami a kalitkába zárt sas tekintetében ég és parázslik, s aminek néma szemrehányásától aljasnak és hitványnak érzi magát az ember? Ilyen volt Jeanne tekintete is: csodálatosan kifejező! Mindig kiolvashattuk belőle hangulatát. Hol derűs napfény csillogott benne, hol enyhe és békés alkony, máskor meg pusztító vihar és villámlás. Nincs hozzá hasonló szem ezen a világon. Nekem ez a véleményem, s akinek szerencséje volt látni, aligha mondhatna mást, mint én.

Azután megkezdődött a tárgyalás. Mit gondoltok, hogyan nyitották meg? Pontosan úgy, ahogy előző nap - elölről kezdték az egész kínos perlekedést, amit egyszer már lezártak. A püspök ezzel kezdte:

- Ezennel felszólítunk: tégy most esküt, híven s becsülettel, hogy őszintén felelsz minden kérdésünkre.

- Már letettem az esküt tegnap, jó uram - felelte Jeanne nyugodtan -, elégedj meg azzal.

A püspök azonban egyre csak makacskodott, mind dühösebben és dühösebben; Jeanne viszont a fejét rázta, és nem szólt egy szót se. Végül azért mégis annyit mondott:

- Tegnap esküt tettem, legyen elég ez. - Azután felsóhajtott, és hozzátette: - Őszintén szólván, túl sokat gyötörtök.

A püspök hiába makacskodott tovább, nem sikerült megingatnia Jeanne-t. Végül felhagyott a próbálkozással és átadta a kérdezés jogát egy csalárdságokban járatos, álnok, furfangos embernek, Beaupére-nek, a hittudományok doktorának. Figyeljétek csak meg, hogyan állt munkához ez a ravasz stratéga - könnyed, fesztelen kezdő szavai minden elővigyázatlan embert rögtön csapdába csaltak volna:

- Egészen egyszerű a dolgunk, Jeanne: esküdhöz híven válaszolj nyíltan, őszintén és érthetően, minden kérdésemre.

De a csel nem sikerült. Jeanne résen volt, és észrevette a kelepcét.

- Ó, nem. Kérdezhetsz olyanokat, amire nem felelhetek, s nem is felelek. - Azután eltűnődve azon, hogy milyen szentségtörő s illetlen Isten e szolgáinak beleütniök az orrukat olyan dolgokba, amelyek Őtőle erednek, s az Ő titkainak félelmetes pecsétje őriz, figyelmeztető hangon hozzátette: - Ha jól ismernétek, azt kívánnátok, bár megszabadulnátok tőlem. Semmit se vétettem, csak kinyilatkoztatásaimat követtem.

Erre Beaupére megváltoztatta tervét, és más oldalról próbált támadni. Ártatlannak s jelentéktelennek tűnő kérdésekkel igyekezett köréje hálót fonni.

- Tanultál-e valamilyen mesterséget otthon?

- Fonni és varrni tanultam. - A bátor katona, Patay győztese, az oroszlánszívű Talbot legyőzője, Orléans felszabadítója, a király megkoronázója és a francia seregek főparancsnoka büszkén kihúzta magát, kissé felszegte a fejét, s gyermekes önelégültséggel hozzátette: - S ha éppen arra kerülne sor, nem félnék kiállni Rouen asszonyaival sem!

A közönség tapsolt - ez nagyon jólesett Jeanne-nak -, s elég sok barátságos és jóindulatú mosolyt láthattunk. Cauchon viszont rájuk ripakodott: maradjanak csendben, s viselkedjenek tisztességesen.

Beaupére folytatta a faggatást:

- Hát más dolgod volt-e?

- Igen, volt. Édesanyámnak segítettem a háztartásban, és kijártam a rétre a juhokat meg a teheneket legeltetni.

Hangja kissé megremegett, de ezt alig vehették észre. Én viszont jó darabig azt se láttam, mit írok, úgy elhomályosította szememet az emlékezés azokra a szép régi napokra.

Beaupére újabb kérdésekkel igyekezett közelebb jutni a tiltott területhez, s végül megismételt egy kérdést, amire Jeanne az imént nem volt hajlandó válaszolni - azt kérdezte, vajon akkoriban az oltári szentséget más ünnepeken is magához vette-e vagy csak húsvétkor? Jeanne csak annyit mondott:

- Passez outre. - Vagyis, más szóval: "Térjen arra, ami csakugyan reá tartozik."

Hallottam, amint a bíróság egyik tagja odaszól a szomszédjának:

- A tanúk általában ostobák, és könnyű őket lépre csalni, könnyen megzavarodnak és megijednek, hanem ez a gyerek, ez nem jön zavarba, és nem is bóbiskol közben.

A hallgatóság hirtelen hegyezni kezdte fülét, és kíváncsian figyelt, mert Beaupére rátért Jeanne Hangjaira, az egyik legkülönösebb s mindenkit fölöttébb érdeklő kérdésre. Azt remélte, sikerül beismerést kicsalnia Jeanne-tól arról, hogy a Hangok néha bizony gonosz tanácsokat adtak, tehát sátáni eredetűek. Ha pedig rábizonyítja, hogy a sátánnal cimborált - nos, akkor minden teketória nélkül máglyára küldheti - s ez volt a per eltökélt szándéka és célja.

- Mikor hallottál először efféle Hangot?

- Tizenhárom éves koromban. Isten küldte, hogy segítsen igazul élnem. Nagyon megijedtem akkor. Egy nyári napon történt, délben, édesapám kertjében.

- Böjtöltél aznap?

- Igen.

- És előző nap?

- Akkor nem.

- Merről jött a hang?

- Jobbról, a templom felől.

- Nagy fényesség kísérte?

- Bizony az. Csupa ragyogás volt minden. Amikor beljebb jöttem francia földre, gyakran hangosan is hallottam a Hangokat.

- És milyen volt?

- Nagyon kedves Hang volt. Gondoltam is: csak Isten küldhette. Amikor pedig harmadszor hallottam, már felismertem. Valójában egy angyal hangja volt.

- Meg is értetted?

- Nagyon könnyen. Mindig érthető volt.

- Milyen tanácsot adott lelki üdvösséged dolgában?

- Azt, hogy éljek helyesen, és egyszer se mulasszam el a szentségeket. Elrendelte, hogy menjek Franciaország belsejébe.

- Milyen formában jelent meg a Hang?

Jeanne gyanakvó pillantást vetett a papra, azután nyugodtan azt mondta:

- Erre nem felelhetek.

- Gyakran szólított a Hang?

- Igen. Kétszer vagy háromszor egy héten, és mindig így: "Hagyd itt szülőfaludat, s menj francia földre".

- Apád tudta, hogy el akarsz menni?

- Nem. A Hang csak azt mondta: "Menj francia földre"; így hát nem maradhattam tovább otthon.

- S még mit mondott?

- Hogy mentsem fel Orléans-t.

- Csak ennyit?

- Ó, nem. Azt is mondta, menjek el Vaucouleurs-be, és kérjek katonákat Robert de Baudricourt-tól, hogy elkísérjenek francia földre; mire azt feleltem, hogy én csak egy szegény parasztlány vagyok, nem tudok se lovagolni, se harcolni.

Azután elmondta, hogy Vaucouleurs-ben sokáig késleltették akadékoskodásaikkal, de végül megkapta a katonákat, és folytathatta útját.

- Milyen ruhát viseltél?

Annak idején már a poitiers-i törvényszék is megállapította, és határozatba foglalta, hogy Isten férfimunkára választotta Jeanne-t, tehát illő és nem bűn a vallás ellen, ha férfiruhába öltözik. Ez a törvényszék azonban nem válogatott a fegyvereiben; mindent felhasznált Jeanne ellen, amit csak tudott.

- Férfiruhát meg egy kardot, amit Robert de Baudricourt-tól kaptam, de más fegyverem nem volt.

- Ki tanácsolta, hogy férfiruhát ölts?

Jeanne-ban felébredt a gyanakvás, és nem felelt.

Beaupére megismételte a kérdést.

Jeanne még mindig hallgatott.

- Megparancsolom, hogy felelj!

De Jeanne erre is csak annyit mondott:

- Passez outre.

Beaupére egyelőre nem erőltette tovább a dolgot.

- Mit mondott nektek Baudricourt, mielőtt tovább indultatok?

- Kíséretemnek lelkére kötötte, hogy vigyázzon rám, nekem meg azt mondta: "Történjék, aminek történnie kell; eredj!" ("Advienne que pourra!")

Amikor egy sor különféle kérdés után megint a ruházat került szóba, Jeanne azt mondta: elkerülhetetlen volt, hogy férfiruhát öltsön.

- Ezt is a Hang tanácsolta?

Jeanne nyugodtan így felelt:

- Úgy hiszem, az én Hangom jó tanácsot szokott adni.

Minthogy erről Beaupére nem tudott kiszedni belőle többet, más dolgokról kezdte faggatni, s végül rátért Jeanne és a király első chinoni találkozására. Jeanne elmondta, hogy a Hangok segítségével ismerte fel a királyt, akit annak előtte sose látott még. Beaupére elmondatta a találkozás minden részletét, s végül azt kérdezte:

- Mostanában is hallod még a Hangokat?

- Naponta szólnak hozzám.

- És te mit kérsz tőlük?

- Soha nem kértem tőlük jutalmat, csupán a lelkem üdvösségét.

- A Hang unszolt, hogy csatlakozz a sereghez?

Ez a kérdés is csapda volt.

- Azt kívánta: maradjak St. Denis-ben - felelte Jeanne. - Engedelmeskedtem volna, ha szabadon mozoghatok, de sebesülésem miatt tehetetlen voltam, és a lovagok erővel magukkal hurcoltak.

- Mikor sebesültél meg?

- Párizs ostroma közben, a sáncárokban.

A következő kérdés elárulta, hova akart kilyukadni Beaupére:

- Ünnepnapon történt?

Ugye, értitek? Arra célzott, hogy ha a Hang valóban Istentől származnék, ő aligha tanácsolta vagy engedte volna, hogy harccal és vérontással szentségtelenítsék meg az ünnepnapot.

Jeanne egy pillanatra zavarba is jött, de azután azt felelte: - Igen, ünnepnapon.

- Akkor hát mondd meg nekem: helyesnek tartod te, ilyen napon rohamot vezetni?

Ez volt az első golyó, amely rést üthetett volna az addig sértetlen falon. Mindenki rögtön elnémult, s feszült várakozással leste a választ. Jeanne azonban csalódást okozott nekik: csak legyintett, majd közömbös nyugalommal megint csak azt mondta:

- Passez outre.

Erre még a legszigorúbb arcokon is átsuhant egy mosoly, egyesek pedig éppenséggel hangosan nevettek. Az üggyel-bajjal felállított kelepce üres maradt.

A sok üléstől elcsigázott bírák felkeltek helyükről. A chinoni eseményeket, az orléans-i herceg száműzetését és a Szűz első kiáltványát firtató kérdezgetés csak látszatra volt haszontalan és felesleges - valójában minden egyes kérdés rejtett csapdáktól hemzsegett. Jeanne azonban kikerülte valamennyit, néhányszor a jó szerencse segítségével, amely óvja a tudatlanokat és ártatlanokat, máskor meg csakugyan az áldott véletlen folytán; legtöbbször azonban mégiscsak legjobb és legbiztosabb segítőtársa, rendkívüli értelmének tisztánlátása és sugallatai révén.

S ennek a magányos lánynak, e láncra vert fogolynak mindennapos gyötrése és zaklatása így folytatódott hosszú, hosszú ideig. Remek szórakozás volt ez: vérebek és szelindekek falkája hajszolt egy kismacskát! - És ha éppen tudni akarjátok, becsületszavamra kijelenthetem: így folyt ez a legelső naptól a legutolsóig. Amikor szegény Jeanne negyedszázada feküdt már sírjában, a pápa tekintélyes testületet hívatott össze, hogy felülvizsgáltassa a pert. Az ő igazságos döntésük visszaadta Jeanne nevének ragyogását, megtisztította minden folttól és mocsoktól, és a roueni bíróság ítéletére és viselkedésére mindörökre rányomta az átok pecsétjét. Manchon és még jó néhány bíró, aki tagja volt ennek a törvényszéknek, tanúként jelent meg a Rehabilitációs Per során. Az imént elbeszélt gyalázatos eljárásra visszaemlékezve, Manchon így vallott (így olvasható a hivatalos históriás könyvekben is):

Valahányszor Jeanne a jelenéseiről beszélt, szinte minden egyes szónál félbeszakították. Akármiről volt szó, hosszas, ismétlődő kérdezgetéssel gyötörték. A délelőtti kihallgatások majdnem mindig három-négy óra hosszat tartottak. Az itt elhangzott feleletekből azután kiválogatták a különösen kényes és bonyolult kérdéseket; ezek szolgáltatták az anyagot a délutáni kihallgatásokhoz, amelyek ugyancsak két vagy három óra hosszat tartottak. Noha a különböző tárgyú kérdések pergőtűzként követték egymást, Jeanne minden alkalommal kitűnő emlékezőtehetségről tanúskodó nyugalommal és bámulatos bölcsességgel felelt. Nemegyszer helyre is igazította bíráit - éppen hozzám utasítván őket -: "De hát erre a kérdésre már feleltem - kérdezzétek csak meg a jegyzőt."

Ne felejtsétek el, hogy ezek a tanúk nem két vagy három napról számolnak be, hanem egy napokig tartó hosszú, fárasztó folyamatról! Jeanne egyik bírája például így vallott:

Felelnie kellett Jeanne-nak komolyabb kérdésekre is, de ő ilyenkor sem jött zavarba. Néha váratlanul más tárgyra tértek át, s azt lesték: nem keveredik-e ellentmondásokba? Ám a két- vagy háromórás kihallgatás végén maguk a bírák keltek fel kimerülten. Annyi csapdát állítottak köréje, hogy azokból a világ legtapasztaltabb emberei se tudták volna egykönnyen kiszabadítani magukat. Jeanne azonban mindig nagyon okosan megfelelt; olyan okosan, hogy a három hét alatt én magam is azt hittem, sugallatra felel.

Olyan értelmes volt-e hát, amilyennek mondtam? Most már tudjátok, mit vallottak ezek a papok eskü alatt, pedig ezek nem akármilyen emberek voltak! Ezeket éppen azért választották be ebbe a szörnyű bíróságba, mert már számot adtak műveltségükről, tapasztaltságukról, éles és csiszolt elméjükről s nem utolsósorban a fogoly iránti elfogultságukról. A vallomás szerint ez a szegény parasztlányka egyenlő ellenfele, sőt, több mint egyenlő ellenfele volt hatvankét tanult szakértőnek. Hát nem így van? Ők a Párizsi Egyetemről jöttek, Jeanne a karámból és az istállóból! Az emberiség hatezer évig várt megjelenésére, de ötvenezer évig kellene várnia, hogy még egy olyat láthasson, mint ő volt.

 

VII.

Rákövetkező nap, február 24-én, megint csak az előbb említett tágas teremben ült össze a törvényszék. Aznap is pontosan ugyanúgy kezdtek munkához, mint az előző nap. Az előkészületek befejezése után a hatvankét díszruhás pap leült, az őrszemek és rendfenntartók elfoglalták kijelölt helyüket, Cauchon meg ráparancsolt Jeanne-ra: tegye kezét a szentírásra, és esküvel fogadja, hogy csak igazat mond minden kérdésre!

Jeanne felpattant, nemes tartással megállt a püspök előtt, és villámló szemmel így szólt:

- Vigyázz, uram, hogy mit teszel velem! Te vagy a bírám, de szörnyű felelősséget vállalsz magadra, s attól tartok, nagyon is messze mégy már.

A hallgatóság felzúgott, Cauchon pedig ordítva megfenyegette Jeanne-t: ha nem engedelmeskedik, azonnal kimondja az elmarasztaló ítéletet. Rettenetesen megijedtem. Láttam, hogy körülöttem elsápadnak az arcok, hiszen ez a máglyát jelentette! Jeanne azonban büszkén, nyugodtan visszafelelt: - Párizs és Rouen teljes klérusának sincs joga elítélni engem!

A válasz nagy kavarodást keltett: a nézők egy része tapsolt.

Jeanne visszaült a helyére. A püspök tovább gyötörte, mire Jeanne azt mondta:

- Egyszer már megesküdtem, elégedj meg azzal.

- Ha nem akarsz esküt tenni - kiáltott rá a püspök -, magadat kevered gyanúba!

- Nem bánom. Egyszer már megesküdtem, és az elég. Elmondhatok, amit tudok, de nem mindent, amit tudok.

Cauchon azonban nem érte be ennyivel; tovább kínozta. Végül Jeanne így szólt:

- Engem Isten küldött. Az ő feladatát elvégeztem, most hát küldj vissza hozzá. - Rossz volt hallani e szavakat, hiszen valójában azt jelentették: "Nektek csak az életem kell - vegyétek hát, s aztán hagyjatok békét."

A püspök újból rátámadt:

- Még egyszer parancsolom neked, hogy...

Jeanne azonban félbeszakította: Passez outre - mire Cauchon feladta a küzdelmet, ami ezúttal némiképpen becsületére vált, ugyanis egyezkedést ajánlott. Jeanne szívesen elfogadta, mert védelmet látott benne. Megesküdött hát arra, hogy mindent elmond, amennyiben a kérdés a procés verbalban foglaltakat érinti. Most már nem vezethették túl a megszabott határokon, útja ezentúl feltérképezett tengeren vitt. Ez az engedmény több volt annál, mint amit a püspök adni akart, s amit becsülettel megtarthatott volna.

Ezután ismét utasította Beaupére-t, hogy folytassa a vádlott kihallgatását. Minthogy éppen nagyböjt volt, ezt jó alkalomnak vélte arra, hogy rajtakapja Jeanne-t: hátha elhanyagolta vallásos kötelmeinek néhány részletét. Én megmondhattam volna neki, hogy ezzel bizony fel fog sülni. Hiszen a hit jelentette számára az életet!

- Mikor ettél vagy ittál utoljára?

Ha ő lenyelt volna közben akár csak egy morzsát is, semmi se mentette volna meg attól a kárhozatos gyanútól, hogy megszegte az egyház rendelkezéseit - sem fiatalsága, sem az a tény, hogy a börtönben szinte állandóan éhezett.

- Tegnap dél óta nem ettem, nem ittam.

Beaupére ekkor megint rátért a Hangokra.

- A Hangot mikor hallottad?

- Tegnap is, ma is.

- Milyen idő tájt?

- Tegnap hajnalban.

- Mit csináltál éppen akkor?

- Aludtam, a Hang ébresztett fel.

- Megérintette a karod?

- Nem.

- És te megköszönted? Térdre borultál?

Mint látjátok, neki mindig csak a Sátán forgott a fejében, s alighanem abban reménykedett, hogy előbb-utóbb mégiscsak bebizonyíthatja: Jeanne csakugyan tisztelettel hódol Isten és az ember ősellenségének.

- Igen, megköszöntem, térdre borultam az ágyban, ahol láncaim fogva tartanak, összekulcsoltam a kezem, s könyörögtem neki: esedezzék számomra Isten kegyelméért, hogy minden úgy világosodjék ki előttem, ahogy itt kell felelnem.

- Mit szólt erre a Hang?

- Azt mondta: bátran feleljek mindenre, akkor Isten is megsegít. - Aztán Cauchon felé fordult, és így folytatta: - Azt mondod, te vagy az én bírám, nohát, én újból figyelmeztetlek: vigyázz, hogy mit teszel velem, mert engem csakugyan Isten küldött, s nagy veszedelembe sodrod önmagadat.

Beaupére megkérdezte, vajon nem ingadoztak és változtak-e a Hang tanácsai?

- Nem. A Hang mindig ugyanazt mondja. Ma is arra biztatott, feleljek bátran.

- Nem mondta azt, hogy ne felelj minden kérdésünkre?

- Erről nem beszélek. A királyt, az én uramat illető kinyilatkoztatásokról nem mondhatok el neked semmit. - Ekkor erőt vettek rajta az érzései, könnyek lopóztak szemébe, és szilárd meggyőződéssel így szólt: - Amilyen tiszta szívvel hiszem keresztyén hitemet s azt, hogy Isten megváltott bennünket a poklok tüzétől, úgy hiszem, hogy e Hanggal Isten szól hozzám!

Beaupére ennek ellenére tovább faggatta a Hangról, mire Jeanne ismét kijelentette, hogy nem mondhat el mindent, amit tud.

- Úgy véled, Istennek nem tetsző dolgot cselekednél, ha mindent elmondanál?

- A Hang parancsa szerint bizonyos dolgokat csak a királynak mondhatok el, senki másnak - tehát neked se. Legutóbb is említett néhányat, még a múlt éjszaka is, s ezeket tudatnom kellene vele. Nyugodtabb lélekkel ülne ebédhez.

- Miért nem szól a Hang magához a királyhoz, mint akkor, amikor te is vele voltál? Nem tenné meg, ha megkérnéd rá?

- Nem tudom, hogy Isten így kívánja-e?

Egy-két percre elgondolkozott, s látszott rajta, hogy gondolatai messze járnak, azután hozzátett még valamit, amiben az örökké éber, szüntelenül résen álló Beaupére rögtön észrevette a lehetőséget - új csapdát állíthat. Azt hiszitek, hogy abban a szempillantásban rácsapott, elárulva, milyen boldoggá teszi a felfedezés, mint ahogy azok tették volna, akiknek még nincs gyakorlatuk a ravaszkodásban és képmutatásban? Szó sincs róla, ő nem árulta el, hogy bármit is észrevett volna ebben a néhány szóban. Látszólag egészen közömbösen elkanyarodott tőle, és egy sor semmitmondó kérdést tett fel, mondhatnám, unalmas és tartalmatlan kérdéseket, mint például biztatta-e valaha a Hang, hogy kiszabadul a rabságból, adott-e neki kész feleleteket a mai tárgyalásra, dicsfény övezi-e, amikor megjelenik, van-e szeme és így tovább. Mindezzel az volt a célja, hogy hirtelen orvul támadhasson rá. Jeanne kockázatos megjegyzése így hangzott:

- Isten kegyelme nélkül nem tehetek semmit.

A törvényszék átlátott a pap tervén, és kegyetlen mohósággal leste a játékot. Szegény Jeanne viszont bágyadni kezdett, figyelme ellankadt: bizonyára fáradt volt már. Nem is sejtette, hogy az élete forog kockán. Elérkezett hát a kellő pillanat: Beaupére álnok nyugalommal lecsapott rá:

- Te a kegyelem állapotában élsz?

Akadt a bírák között két-három becsületes is, s ezek közé tartozott Jean Lefévre is. Felpattant és odakiáltott:

- Szörnyű még kérdezni is! Erre nem köteles felelni a vádlott!

Ez a közbeszólás szalmaszál lett volna szegény fuldoklónak. Cauchon elvörösödött dühében, amikor meghallotta, és felkiáltott:

- Csendet kérek! Üljön vissza a helyére. A vádlottnak felelnie kell!

Reménytelen helyzet volt ez, nem volt belőle kiút. Akár igent mond, akár nemet, a válasz egyformán végzetes. A szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember nem tudhatja ezt. Képzelhetitek, milyen keményszívű emberek lehettek azok, akik ilyen végzetes kelepcébe akarnak csalni egy tudatlan parasztlánykát, s ráadásul még hencegnek is vele, és örülnek neki. Számomra viszont elviselhetetlenül hosszúnak tűnt ez a pillanat. Izgatottan várta mindenki a választ; a legtöbben, persze, örömteli izgalommal. Jeanne pedig ártatlan, nyugodt tekintettel végignézett a zsákmányra éhes, mohó arcokon, azután halkan és szerényen megadta a halhatatlan választ, amely úgy söpörte el a szörnyű csapdát, mintha csak pókháló volna.

- Ha nem élnék a kegyelem állapotában, könyörögni fogok Istenhez, részesítsen benne; ha meg abban élnék, könyörögni fogok: tartson is meg benne.

Elképzelni sem tudjátok, milyen hatást váltottak ki ezek a szavak. Néhány percig síri csend volt. Az emberek egymásra bámultak, néhányan ijedten keresztet vetettek, Lefévre meg azt motyogta:

- Emberi elmétől nem származhat ilyen bölcs válasz. De hát akkor ki sugalmazza mindezt ennek a csodálatra méltó gyereknek?

Beaupére pedig újra munkához látott, de a megalázó vereség olyan nyomasztóan hatott rá, hogy már csak fecsegett összevissza, és szavaiból hiányzott az odaadás.

Ezernyi kérdést tett fel Jeanne-nak: gyermekkoráról meg a tölgyesről, a tündérekről, a gyerekek játékairól meg hancúrozásairól az Arbre Fée de Bourlemont alatt. Jeanne hangja megtört a felkavart emlékektől, egy kicsit el is pityeredett, de azután lenyelte könnyeit, és mindenre megfelelt.

Befejezésül a pap még egyszer rátért az öltözékre. Ezt a kérdést állandóan napirenden tartották, míg e szerencsétlen teremtés életére vadásztak, pallos volt, amely bármely pillanatban lehullhat.

- Nem vennél fel szívesebben női ruhát?

- Dehogynem, de csak akkor, ha kiszabadulhatok ebből a tömlöcből.

 

VIII.

Legközelebb hétfőn, 27-én ült össze a törvényszék. Akár hiszitek, akár nem - a püspök megint csak semmibe vette a megállapodást, amely szerint a vizsgálat a procés verbalra szorítkozik, és újra azt követelte Jeanne-tól, tegyen esküt fenntartások nélkül.

- Már eleget esküdtem - mondta erre Jeanne. - Beérhetnéd vele. - Szilárdan kitartott emellett, s így Cauchonnak kellett engednie.

A kihallgatás tehát folytatódott: megint csak a Hangokról faggatták:

- Azt mondtad, harmadszorra felismerted, hogy angyalok szólnak hozzád. Miféle angyalok voltak?

- Szent Katalin és Szent Margit.

- Honnan tudtad, hogy ők azok? Hogyan tudtad megkülönböztetni egyiket a másiktól?

- Tudom, hogy ők voltak, s meg is tudtam különböztetni őket.

- Miről?

- Más-más módon köszöntöttek engem. Hét éve szolgálom már őket, és tudtam, kik, mert ők maguk mondták meg.

- Melyikük Hangja szólított először, tizenhárom éves korodban?

- Az Szent Mihály Hangja volt. Őt tulajdon szememmel is láttam, és nem egymagában jelent meg nekem, hanem az angyalok seregének kíséretében.

- Testben láttad magát az arkangyalt és az angyalokat, vagy csak lélekben?

- Tulajdon testi szemeimmel láttam őket, akár csak most téged, és amikor magamra hagytak, sírva is fakadtam, hogy miért nem vittek magukkal.

Szavai nyomán újra magam előtt láttam azt a félelmetes árnyat, amely azon a napon kápráztató fényével elborította őt az Arbre Fée de Bourlemont alatt, s bármily régen történt is ez, újra megborzongtam. Ámbár talán csak azért tűnt oly régnek, mert annyi minden történt azóta.

- Milyen alakban jelent meg Szent Mihály?

- Erre nem szabad felelnem.

- Mit mondott neked az arkangyal akkor először?

- Erre se felelhetek ma.

Gondolom, ez azt jelenthette, hogy Jeanne előbb engedélyt akart kérni a Hangoktól.

Amikor újból faggatni kezdték a királynak szóló kinyilatkoztatásokról, kijelentette, hogy mindez hiábavaló időtöltés, és hozzátette:

- Megint csak azt mondhatom, amit már jó néhányszor mondtam, amióta itt ülünk: ezekre a kérdésekre annak idején egytől egyig megfeleltem Poitiers-ban. Kérlek benneteket, hozassátok ide azt a jegyzőkönyvet, és olvassátok el. Könyörgöm, küldjetek érte.

A bírák nem válaszoltak. A jegyzőkönyvet ugyanis bölcsen eltüntették, mert sok olyan rész akadt benne, ami kellemetlen lett volna számukra. Ilyen volt például az a megállapítás is, hogy Jeanne Isten küldötte. Ők éppen azt szerették volna bizonyítani, hogy az ördög küldte őt. Ugyancsak ellentétes volt szándékaikkal az a határozat, mely szerint Jeanne viselhet férfiruhát.

- Hogy határoztad el, hogy elindulj Franciaország belsejébe? Saját jószántadból?

- Igen, valamint Isten parancsára. Ha Ő nem kívánta volna, magamtól nem indulok el. Inkább kerékbe törettem volna magam, mint hogy enélkül nekiinduljak.

Ekkor Beaupére ismét rátért a férfiviselet kérdésére, és fejtegetni kezdte a véleményét. Ezzel ugyancsak próbára tette Jeanne türelmét, és ő nem is tűrte sokáig, hanem félbeszakította:

- Ennek semmi jelentősége. De különben is, nem emberi tanácsra tettem, hanem Isten parancsára.

- Nem Robert Baudricourt parancsára öltötted fel?

- Nem.

- És azt gondolod, hogy helyesen jártál el, amikor férfiruhát vettél fel?

- Mindig helyesen cselekedtem, amikor Isten parancsát követtem.

- De vajon ebben az esetben is helyesen cselekedtél-e?

- Ezt is Isten parancsára tettem.

Beaupére megpróbálta ellentmondásokba keverni, és rábizonyítani, hogy szavai és tettei nem egyeznek a szentírással. Kárba veszett fáradság volt. Visszatért hát a látomásokra, a felettük ragyogó fényre meg a királyra és így tovább.

- Amikor először találkoztál a királlyal, láttál-e angyalt az ő feje fölött is?

- Szűzmáriámra!... - tört ki Jeanne-ból, de azután elfojtotta ingerültségét, és nyugodtan fejezte be a mondatot: - Ha volt is, én nem láttam.

- Hát fényességet láttál-e?

- Több mint háromszáz katona volt ott, és ötszáz fáklya, nem beszélve a lelki fényről.

- Miért hitt a király a tőled hallott kinyilatkoztatásoknak?

- Mert jelt kapott, s mert a papság is hitt benne.

- Milyen kinyilatkoztatásokat vittél a királynak?

- Ezt decemberig se szeded ki belőlem. - Majd mindjárt hozzátette: - Chinonban s Poitiers-ban három hétig faggatott a papság. A király azért hitt nekem, mert jelet kapott, a papság meg azért, mert úgy vélte, nem gonosz, hanem igaz szándékok vezérelnek cselekedeteimben.

Beaupére egyelőre nem erőltette tovább a kérdést; helyette a fierbois-i csodálatos kard ügyével hozakodott elő, abban a reményben, hogy ezzel talán rábizonyíthatja Jeanne-ra a boszorkányságot.

- Honnan tudtad, hogy az ősi kardot Fierbois Szent Katalin templomának oltára mögé ásták el?

Erről Jeanne nyíltan beszélhetett:

- A Hangok mondták meg nekem. Érte küldtem, és azt kértem, hogy viselhessem a csatákban. Nem nagyon mélyen lehetett a földben. Az ottani papok könnyen rátaláltak, s amikor kifényesítették, a rozsda is hamar levált róla.

- Ezt hordtad akkor is, amikor a compiégne-i ütközetben elfogtak?

- Akkor már nem. De állandóan velem volt, amíg csak el nem jöttem St. Denis-ből, Párizs megrohanása után.

A rejtélyes körülmények között fellelt, győzedelmes régi kardot, most azzal gyanúsították, hogy bűbájos szerszám.

- Megszentelt volt a kard? Ki áldotta meg?

- Senki. De én szívesen viseltem, mert Szent Katalin templomában leltek rá, azt a templomot pedig nagyon szerettem.

Azért szerette, mert egyik kedves angyalának tiszteletére építették.

- Nem helyezted az oltárra, hogy majd szerencsét hozzon? (Ti. a St. Denis-i oltárra.)

- Nem.

- És nem is imádkoztál azért, hogy szerencsét hozzon?

- Azzal még igazán nem kívántam volna semmi rosszat, hogy a fegyverem szerencsés legyen.

- Milyen kardot hordtál tehát a Compiégne-i csatában, ha nem ezt?

- A burgund Franquet d'Arras kardját, akit én ejtettem foglyul a lagnyi ütközetben. Azért tartottam meg, mert nagyon jó kard volt, kemény csapásokat lehetett mérni vele.

Ezt megint oly egyszerűen mondta, s bájos alakja oly kevéssé illett össze a fölényes nyugalommal kimondott kemény, katonás szavakkal, hogy jó egynéhányan elmosolyodtak.

- Mi történt a másik karddal? Az most hol van?

- Ez is benne van a procés verbalban?

Beaupére nem felelt.

- Melyiket szereted jobban, a kardodat vagy a lobogódat?

A lobogó említésére boldogan felcsillant a szeme, s felkiáltott:

- Százszor jobban szeretem a lobogót! Néha magam hordoztam a támadásban, hogy még véletlenül se öljek meg senkit. - Azután hozzátette: - Nem is öltem meg soha egyetlen embert se.

Erre még többen mosolyodtak el, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, milyen kedves és ártatlan lélek tekintett rájuk. Azt is nehezen hitte el az ember, hogy akárcsak látott is emberölést.

- Igaz-e, hogy Orléans döntő rohamánál azt mondtad a katonáidnak, hogy az ellenség nyilai, kövei és ágyúgolyói nem találhatnak el senkit, csak téged?

- Nem. Amit az is bizonyít, hogy több mint száz emberem sebesült meg ott. Én csak azt mondtam nekik: bízzatok, és ne féljetek - a várost fel fogjuk szabadítani. Amikor rohamot vezettem a hidat őrző kis bástya ellen, egy nyíl megsebesített a nyakamon, de Szent Katalin megvigasztalt, és a sebem két hét alatt begyógyult, nem is kellett leszállnom a nyeregből, folytathattam a dolgomat.

- Tudtad, hogy meg fogsz sebesülni?

- Tudtam, s a királynak is megmondtam előre. A Hangok tudatták velem.

- Jargeau elfoglalásánál miért nem sarcoltad meg a parancsnokot?

- Felajánlottam neki, hogy sértetlenül távozhat teljes helyőrségével, de ha nem adja meg magát, rohammal elfoglalom a várost.

- És ezt meg is tetted, ugye?

- Meg.

- Azt is a Hangok ajánlották, hogy rohammal foglald el?

- Erre már nem emlékszem.

S ezzel véget ért a hosszú, fárasztó tárgyalás, megint csak eredmény nélkül. Kipróbáltak minden fogást, ami csak eszükbe jutott, hogy Jeanne-ra rábizonyíthassák a téves eszméket, a helytelen magatartást, hűtlenségét az Egyházhoz, gyerekkori, otthoni vagy későbbi vétkességét - de egyik sem vezetett célhoz. Jeanne sértetlenül került ki a megpróbáltatásokból.

De azért ne higgyétek, hogy a kudarc kedvüket szegte. Erről szó sincs. Persze fölöttébb meghökkentek, nagyon megdöbbentek, rejtélyesnek és bonyolultnak találták az egészet, mert arra számítottak, hogy könnyű dolguk lesz. De a hideg, éhség, kimerülés, szüntelen zaklatás, fortély meg álnokság kitűnő szövetségeseknek bizonyultak; egész fegyvertárukat felvonultatták e védtelen és tudatlan leányka ellen, aki előbb-utóbb mégiscsak kénytelen lesz megadni magát a testi-lelki kimerültségnek, vagy beleesik a tömérdek kelepce valamelyikébe.

És a látszólag eredménytelen ülések során a törvényszék nem is vitte előbbre a dolgát? Ó, dehogynem. Kerestek, kutattak, tapogatóztak erre is, arra is, és találták is néhány halvány nyomot, ami egyre jobban kirajzolódott, s még vihetett valahová. Ilyen volt például a férfiöltözet dolga vagy a látomások meg a Hangok. Abban, persze, senki nem kételkedett, hogy Jeanne természetfeletti lényekkel találkozott, hallotta a hangjukat, és tanácsokat kapott tőlük. És abban se kételkedtek, hogy természetfeletti erők segítették csodatételeiben is, mint amikor például annyi ember közül is kiválasztotta a királyt, akit pedig nem látott még soha azelőtt, s amikor megtalálták az oltár alatt elrejtett kardot. Ostobaság lett volna kételkedni ebben, hiszen tudott dolog, hogy a levegőég teli van ördögökkel s angyalokkal, akik egyrészt varázslattal foglalatoskodóknak, másrészt szeplőtlen szenteknek mutatkoznak; csak azt az egyet nem tudták sokan, s legtöbben ebben kételkedtek, hogy Jeanne látomásai, Hangjai és csodái valóban Istentől jönnek, ők abban reménykedtek, hogy idővel sikerül bebizonyítaniuk: mindez a Sátántól származik. Ezért tért vissza a bíróság minduntalan ugyanarra a tárgyra; nem pusztán időtöltésből szimatolták, szaglászták mindig ugyanazt, hanem határozott céllal és szándékkal.

 

IX.

A következő ülést március elsején, csütörtökön nyitották meg. A bírák közül ötvennyolc jelent meg - a többi pihent.

Ezúttal is a teljes esküt követelték Jeanne-tól, de ő nem vesztette el türelmét, úgy gondolta, kellő támogatást talál a procés verbal kompromisszumban, melyet Cauchon annyira szeretett volna megtagadni és félrelökni; ezért csak megtagadta, határozottan és kereken, s becsületesen, őszintén hozzátette:

- De a procés verbalban foglalt kérdésekre nyíltan válaszolhatok nektek, igen, oly nyíltan és oly híven, mintha a pápa előtt állnék.

Ó, micsoda alkalom! Akkoriban két vagy három pápánk is volt; persze, közülük csak egyik lehetett az igazi pápa. Hogy melyik - arra nem szívesen válaszolt senki, s hacsak tehették, kikerülték a kérdést, íme, itt volt az alkalom, hogy tőrbe csaljanak egy szegény, tudatlan lánykát, és a becstelen bíró habozás nélkül élt is ezzel az alkalommal. Látszólag közömbösen, pimaszul vetette oda a kérdést:

- Te melyiket tartod az igazi pápának?

A jelenlevők feszült várakozással lesték a választ; kíváncsiak voltak rá, hogyan sétál Jeanne a csapdába. Ám a válasz a bírákat hozta csak zavarba, egyesek kuncogni kezdtek magukban. Mert Jeanne - olyan értetlennek tetsző hangon s módon, hogy az még engem is majdnem megtévesztett, azt kérdezte:

- Hogyan, hát kettő van?

A testület egyik legtehetségesebb papja, s egyben az egyik legjobb káromkodó a fél gyülekezet füle hallatára hangosan kimondta:

- Az Istenit, ez aztán a mestervágás!

A bíró csakhamar leküzdötte zavarát, és folytatta a kihallgatást, de volt annyira óvatos, hogy Jeanne kérdését elengedje a füle mellett:

- Igaz-e, hogy levelet kaptál Armagnac grófjától, amelyben azt kérdi: a három pápa közül melyiknek engedelmeskedjék?

- Igen, kaptam, és feleltem is rá.

Erre előszedték és felolvasták a két levél másolatát. Jeanne megjegyezte, hogy az ő levelének másolata nem egészen pontos. Azt mondta: éppen lóra szállt, amikor megkapta a gróf levelét, azután hozzátette:

- Így hát mindössze néhány szót mondhattam tollba válaszként, mondván, hogy majd Párizsból vagy más nyugodtabb helyről igyekszem felelni neki.

Ezután újra megkérdezték tőle, hogy ő melyik pápát ítélte igazi pápának?

- Én nem oktathattam ki Armagnac grófját, hogy ő melyiknek engedelmeskedjék, de az én véleményem az, hogy mi egyedül a római pápának tartozunk engedelmességgel. - Ebben a köpönyegforgató, álnok társaságban merőben szokatlan volt az ilyen bátor, őszinte beszéd.

Ezt az ügyet nem firtatták tovább; helyette felolvasták Jeanne első levelének másolatát: a kiáltványt, amelyben felszólítja az angolokat, hagyjanak fel Orléans ostromával, és vonuljanak ki Franciaországból.

- Magadénak ismered el a most felolvasott okmányt?

- Igen, kivéve azokat a téves kifejezéseket, amelyek túlzott jelentőséget tulajdonítanak személyemnek. - Sejtettem, hogy mi következik, és egyre jobban szégyelltem magam. - Én nem azt mondtam: "Nyújtassék át a Szűznek" (Rendez à la Pucelle), hanem azt, hogy "Nyújtassék át a Királynak" (Rendez au Roi), és én soha nem neveztem magam "Főparancsnoknak" (chef de guerre). Mindezeket a szavakat a titkárom toldta be, de az is lehet, hogy félreértett, vagy elfelejtette, mit mondtam.

Miközben ezeket mondta, nem nézett felém; nem akart zavarba hozni. Szó sem volt arról, hogy félreértettem vagy elfelejtettem volna a szavait. Szántszándékkal változtattam meg a szavakat, hiszen valóban ő volt a parancsnok, teljes joggal nevezhette magát annak, meg aztán így is volt illő és rendjénvaló! Mert ugyan ki adta volna meg magát a királynak, aki akkor egy nagy nulla volt? Ha valakinek megadták volna magukat az angolok, az csak a vaucouleurs-i Szűz lehetett, aki már akkor híres és tekintélyes személyiség volt, noha csatát még nem is vívott.

Szép kis kalamajka lett volna belőle, ha a könyörtelen bírák rájönnek, hogy a kiáltvány íródeákja, Jeanne d'Arc titkára ott ül közöttük, és segít a jegyzőkönyv írásában. Hát még ha sejtették volna, hogy ő lesz, aki sok évvel később egy szép napon leleplezi Cauchonnak a jegyzőkönyvbe csempészett hazugságait és ferdítéseit!

- Elismered, hogy ezt a kiáltványt magad mondtad tollba?

- Igen.

- Megbántad? Hajlandó vagy visszavonni?

Jeanne méltatlankodva kiáltott fel:

- Soha! Még ezek a láncok sem bilincselhetik meg azt a reményt, amit abban kifejeztem! Sőt mi több - e szavaknál felállt és valami csodálatos, földöntúli fény suhant át az arcán, ahogy szinte kilökte magából a szavakat -, sőt, mi több, már most figyelmeztetlek benneteket, hogy nem telik bele hét esztendő, és olyan csapás sújtja az angolokat, amelyhez képest Orléans eleste semmiség volt csupán! És utána...

- Elhallgass! Ülj le!

- ...és utána hamarosan elvesztik egész Franciaországot is!

Gondolkozzatok csak el ezen. Francia sereg már nem létezett. A franciák tétlenek voltak, a király úgyszintén, és még azt sem tudtuk, hogy egy szép napon majd megjelenik Richemont, hogy befejezze Jeanne d'Arc nagy művét. Jeanne mégis megjósolta mindezt - méghozzá szilárd meggyőződéssel - és jóslata valóra vált.

Mert öt évvel később - 1436-ban - Párizs elesett, és a király diadalmenetben vonulhatott be a városba. Ezzel beteljesedett Jeanne jövendölésének első része, sőt mondhatnám, hogy kis híján az egész, hiszen Párizs birtokában már biztosak lehettünk afelől, hogy a többi is valóra válik.

Húsz évvel később pedig miénk lett egész Franciaország, Calais városa kivételével.

Ez most nyilván emlékezetetekbe idézi Jeanne egyik korábbi jövendölését. Amikor Jeanne el akarta foglalni Párizst - ami könnyen sikerült volna neki, ha a király nem keresztezi a tervet -, akkor azt mondta: itt az idő, ha miénk Párizs, fél éven belül kezünkre kerül egész Franciaország. De ha most elmulasztjuk az alkalmat egész hazánk visszahódítására, akkor húsz évre lesz szükség, hogy elérjétek e célt.

És igaza lett. Amikor 1436-ban Párizs elesett, a hátralevő munkát bizony városról városra, várkastélyról várkastélyra kellett végrehajtaniuk - ami éppen húsz esztendőbe telt.

Ez a különös és hihetetlen jóslat tehát 1431. március elsején hangzott el, a törvényszék színe előtt. Előfordult már a világtörténelemben, hogy valakinek a jövendölése csakugyan bevált, de ha alaposan utánanéztek, mindig fogtok találni olyan körülményeket, amelyek arra engednek következtetni, hogy a jövendölés az esemény után született. Itt egészen más volt a helyzet. Jeanne jóslatát abban a szempillantásban, amikor kimondta, hivatalos jegyzőkönyvbe foglalták - tehát évekkel a beteljesedése előtt -, és még ma is ott olvasható. Huszonöt évvel Jeanne halála után, a perfelújítás során, előkeresték a jegyzőkönyvet; Manchon, én, valamint a törvényszék még élő tagjai esküvel tanúsítottuk valódiságát.

Jeanne meghökkentő kijelentése, azon a híressé vált és ma már magasztalt március elsején, nagy izgalmat keltett. Beletelt egy kis időbe, míg a kedélyek lecsillapodtak. Mindenki megrémült persze, hiszen egy jövendölés mindig hátborzongató és baljós, akár sátáni eredetűnek vélik, akár mennyeinek. Abban viszont mindenki biztos volt, hogy e jóslat mögött valóságos hatalom áll. Még a lelki üdvösségüket is eladták volna, csak hogy megtudják, melyiktől származik.

Azután megint elkezdődött a faggatás.

- Honnan tudod, hogy mindez bekövetkezik?

- Kinyilatkoztatásból. Éppolyan biztosan tudom, mint azt, hogy most itt ültök előttem.

Az efféle feleletek persze nem járultak hozzá, hogy a növekvő nyugtalanság hamar elüljön. A bíró egy darabig még feszegette a dolgot, aztán olyan tárgyra tért, ami több sikerrel kecsegtette.

- Milyen nyelven szólnak hozzád a Hangok?

- Franciául.

- Szent Margit is?

- Természetesen. Miért ne? Ő is mellettünk áll, nem az angolok mellett!

Angyalok és szentek nem ereszkedhetnek le odáig, hogy angolul szólaljanak meg! Hát ez bizony sértés! Őket nem állíthatták törvényszék elé, s nem róhattak rájuk kemény büntetést a sértésért, de a bírák elraktározhatták agyukban Jeanne megjegyzését, hogy alkalomadtán felhasználják ellene, s ezt meg is tették. Előbb-utóbb hasznát látják.

- Viselnek-e az angyalaid meg a szentjeid ékszert? Koronát, gyűrűt, függőt?

Jeanne közömbösen válaszolt, mert az efféle léha, szentségtörő kérdéseket még figyelemre se méltatta. A kérdés azonban eszébe juttathatott valamit, mert Cauchon felé fordult, és azt mondta:

- Volt nekem két gyűrűm. Amikor fogságba kerültem, elvették tőlem. Az egyik nálatok van. A bátyámtól kaptam ajándékba. Kérlek, adjátok vissza nekem, vagy ha ezt nem akarjátok, adjátok az egyháznak.

A bírák rögtön arra gondoltak: Jeanne bizonyára e gyűrű segítségével bűbájoskodott; most talán végre rajtakaphatják.

- A másik gyűrű hová lett?

- A burgundok vitték el.

- És azt kitől kaptad?

- A szüleimtől.

- Írd csak le, milyen?

- Közönséges, sima gyűrű, csak az van belevésve, hogy "Jézus és Mária".

Nyilvánvaló volt: efféle értéktelen holmikkal nem lehet varázslatot űzni. Ezt a nyomot tehát nem érdemes követni. Biztonság kedvéért az egyik bíró mégis megkérdezte Jeanne-tól: próbált-e valaha is betegeket gyógyítani azzal, hogy az említett gyűrűvel megérintette őket. Jeanne nemmel válaszolt.

- Most pedig térjünk rá a tündérekre, akik a feljegyzések és a hagyomány szerint Domremy közelében tanyáznak. Azt beszélik, hogy egy nyári éjszakán keresztanyád meglepte ezeket a lényeket, amint az Arbre Fée de Bourlemont-nak nevezett hatalmas fa alatt táncolnak. Nem lehetséges, hogy akiket te angyaloknak vagy szenteknek véltél, valójában ezek a tündérek voltak?

Mire Jeanne mindössze azt kérdezte:

- Benne van ez a procés-ben?

- Beszéltél-e Szent Margittal meg Szent Katalinnal is az említett fa alatt?

- Nem tudom.

- Vagy talán a közeli forrásnál?

- Néha igen.

- És mit ígértek neked?

- Csak azt, amit Isten bízott rájuk.

- De mégis, mi volt az?

- Ez sincs a procés-ben, de annyit azért elárulhatok: azt mondták, a király ismét ura lesz országának, hiába akarják ellenségei megakadályozni.

- És mást nem ígértek?

Jeanne rövid szünet után szerényen így válaszolt:

- De igen; azt, hogy a mennyekbe visznek.

A teremben ülők arcán látszott, mennyire megrémültek e szavak hallatán: lehetséges, hogy mégis Isten választott szolgálóját és hírnökét akarják itt halálra üldözni? Feszült izgalom fogott el mindenkit. Senki meg se moccant, már nem is suttogtak - szinte nyomasztó volt a csend.

Feltűnt már nektek, hogy a feltett kérdések jóformán az első perctől kezdve megmutatták: a kérdező valami úton-módon már ismerte a tényeket, mielőtt feltette volna a kérdést? És észrevettétek-e, hogy a kérdezők valahogyan mindig tudták, milyen irányban kell firtatniuk Jeanne titkait? S hogy valóban ismerték is azokat - amit Jeanne persze nem is sejtett -, s így nem is volt más dolguk, csak hogy csellel és fondorlattal kiszedjék belőle?

Emlékeztek még Loyseleurre, erre az álszent, hitszegő papra, Cauchon ügynökére? Ő volt az, aki előtt Jeanne a gyónási titokban bízva, őszintén feltárta egész történetét - csak az, égi kinyilatkoztatásokról nem beszélt, mert ezt a Hangok tiltották meg -, miközben az aljas Cauchon kihallgatta minden szavát. Ezek után érthető, hogyan tudták összeállítani a bírák e kérdésláncolatot, amelyet mindaddig leleményesnek, elmésnek, meglepőnek s ötletesnek találunk, amíg emlékezetünkbe nem idézzük, mit művelt Loyseleur. Beauvais püspöke immár évek óta bánja kegyetlen gonoszságát a pokol fenekén. Csak egy könyörülhet rajta a megváltottak közül - s az minden bizonnyal meg is tette már -: Jeanne d'Arc.

Hanem térjünk vissza a tárgyalásra.

- Ígértek-e neked még valami mást is?

- Ígértek, de ez sincs a procés-ban. Ha most nem is mondhatom el nektek, három hónap múlva megtudhatjátok.

- Talán azt ígérték a Hangok, hogy három hónapon belül ismét szabad leszel?

Jeanne szemében eddig is gyakran felvillant a meglepetés, ha bírái fején találták a szöget - és ez történt most is. Gyakran megrémültem, amikor azon kaptam magam - bár gondolataimnak nem lehetek ura -, hogy a Hangokat bírálom; azt tanácsolják Jeanne-nak, beszéljen csak bátran - holott ehhez nincs szüksége sem az ő tanácsukra, sem a másokéra, bezzeg mikor hasznos ötleteket kellene sugallniuk - például arról, hogyan tudják oly ügyesen kifürkészni Jeanne dolgait ezek az összeesküvők -, akkor mindig egész mással foglalkoznak. Jeanne meg így felelt:

- Ez sem tartozik a procés-hoz. Nem tudom, mikor engednek szabadon, néhányan közületek, akik engem a másvilágra kívánnának, megelőznek ott engem.

A bírák közül jó néhányan összeborzongtak.

- Mondták-e neked a Hangok, hogy megszabadulsz a rabságból?

Egészen biztos, hogy mondták; ezt a bíró is tudta, mielőtt még feltette volna a kérdést.

- Három hónap múlva kérdezzetek újra, akkor megmondom nektek - felelte sugárzó arccal.

Noël Rainguessont és engem az öröm forró hulláma járt át, amikor meghallottuk e szavakat. Persze nem árulhattuk el érzéseinket, veszteg maradtunk.

Három hónap múlva tehát kiszabadul! Így értette - láttuk. A Hangok mondták meg, és jóslatuk május 30-án be is vált - napra bevált. Csakhogy most már tudjuk; szabadulásának módját nem árulták el neki, azt könyörületesen titokban tartották. Noël is, én is úgy értettük, hogy majd hazatér. Ettől kezdve folyton csak erről ábrándoztunk; számoltuk a napokat, az órákat, a perceket. Nem nagy idő az a három hónap, elmúlik hamar, s akkor végre hazavihetjük bálványunkat, folytathatjuk boldog életünket távol a világ hívságaitól és kavargásától, szabad levegőn és ragyogó napfényben, a kedves báránykák és barátságos emberek között, szívünkben az üde, bájos rét, a fák meg a folyó képének békéjével így álmodoztunk hát, ez az álom tartotta bennünk a lelket a három hónapon át, a pontos és szörnyű beteljesedésig, amit, ha megsejtünk előre, azt hiszem, nem éltünk volna túl; ilyen súlyos terhet fele ennyi ideig se tudtunk volna elviselni.

A jövendölést mi így értelmeztük: a királyt bizonyára lelkiismeret-furdalások gyötrik, s ezért titokban összehívatta Jeanne egykori hadnagyait - D'Alencon-t, a Fattyút meg La Hire-t -, hogy kiszabadítsák. Elhatároztuk hát, hogy felkészülünk, és mi is segítségükre leszünk.

Jeanne-t minden egyes tárgyaláson unszolták, jelölje meg pontosan szabadulása napját, de ő ezt nem mondhatta meg, mert a Hangok nem adtak rá engedélyt, sőt nem is árulták el neki. A jóslat beteljesedése óta szilárdan hiszem, hogy valahányszor Jeanne a szabadulásról beszélt, valójában mindig a halálra gondolt. De nem ilyen halálra! Bármilyen rettenthetetlen volt is a csatában, mégiscsak ember volt: nem szent, nem angyal, csupán gyarló leány, éppolyan gyengéd, érzékeny és lágy, mint a többi. Nem hiszem, hogy élhetett volna három hónapig, ha tudja, milyen halál vár rá. Emlékeztek még rá, mennyire megrémült, amikor először sebesült meg? Még sírt is, amint a helyében bármelyik tizenhét éves lányka sírt volna, noha tizennyolc nappal azelőtt tudta már, hogy meg fog sebesülni! Nem, a közönséges haláltól nem félt; egészen biztos, hogy a megjövendölt szabadulást is így értelmezte, különben nem boldogság sugárzott volna az arcáról, amikor erről beszélt, hanem rémület és borzadály.

S mindjárt meg is magyarázom, miért gondolom így. Öt héttel azelőtt, hogy Jeanne a Compiégne-i ütközet végén fogságba esett, a Hangok figyelmeztették, mi következik. Nem árulták el ugyan, hogy melyik nap és hol, de közölték vele, hogy fogságba esik majd, mégpedig Keresztelő Szent János napja előtt. Akkor Jeanne arra kérte őket, legyen osztályrésze a gyors és biztos halál, fogsága meg hadd legyen minél kurtább - hiszen lelke mindig a szabadságot áhította, a rabságtól meg rettegett. A Hangok nem ígértek semmit, csak azt mondták: viselje el, bármi következzék. Minthogy nem tagadták meg a kérést, érthető, hogy Jeanne beleélte magát a gondolatba: halála gyors lesz és könnyű. Amikor azután a Hangok azt mondták neki: három hónapon belül "kiszabadul", ezt ő valószínűleg úgy értette, hogy börtönében, az ágyban hal meg. Ezért látszott oly boldognak és elégedettnek - nemsokára megnyílnak előtte a paradicsom kapui, gondjainak vége, jutalma már közel van. Igen, ezért sugárzott az arca, ez adott neki bátorságot és kitartást, ez tette képessé arra, hogy katonához méltóan vívja meg harcát.

Később azután, amikor azzal vádolta Cauchont, hogy mérgezett hallal próbálta őt elpusztítani, nyilván még inkább megerősödött benne az az elképzelés - hogy a "szabadulás" tulajdonképpen a börtönben bekövetkező halálát jelenti.

Hanem térjünk vissza a kihallgatásra. Ismét felszólították Jeanne-t, mondja már meg végre félreérthetetlenül: mikorra várja szabadulását a börtönből.

- Már megmondtam, hogy vannak dolgok, melyeket nem közölhetek veletek. Szabad leszek, s meg fogom kérni a Hangokat, hogy közölhessem veletek a napját. Azért kívánok haladékot.

- Eszerint a Hangok tiltják, hogy az igazat mondd?

- Akarjátok tudni: mi vár még a francia királyra? Újra megmondhatom, hogy visszanyeri birodalmát. Ez éppen olyan biztos, mint az, hogy ti itt ültök előttem az ítélőszéken. - Azután felsóhajtott, s egy pillanatnyi szünet után hozzátette: - Ha ez a kinyilatkoztatás nem vigasztalna mindig, már rég meghaltam volna.

Ezután néhány jelentéktelen kérdés következett arról, hogy milyen formában jelent meg Szent Mihály, meg hogy milyen öltözéket viselt. Jeanne szerény méltósággal, illendően felelt mindegyikre, de láttam a szemén, hogy fájdalmat okoznak neki. Valamivel később ki is jelentette:

- Szívemből örvendezek, ha őt látom, mert olyankor megnyugszom, hogy mégsem vétettem halálos bűnt. Néhányszor Szent Margit meg Szent Katalin megengedték, hogy nekik gyónjam meg bűneimet.

Megint itt volt az alkalom, hogy sikeres kelepcét állítsanak jámborságának.

- Úgy érted, hogy amikor gyóntál, halálos bűn terhelt?

Minthogy erre is kielégítően válaszolt, megint csak visszatértek arra, milyen kinyilatkoztatásokat, miféle titkokat tárt fel a királynak. De hiába feszegették: Jeanne nem árult el semmi.

- Ami a királynak adott jelet illeti...

- Megmondtam már nektek, hogy erről nem beszélhetek.

- Mi volt az a jel?

- Erről egy árva szót se húztok ki belőlem.

Mindez arra a beszélgetésre vonatkozott, amelyet Jeanne négyszemközt folytatott a királlyal. Loyseleur révén megtudták, hogy a jel egy korona volt; ez volt Jeanne igaz küldetésének záloga. Közelebbit azonban nem tudtak róla, s ez még ma is rejtély, az is marad az idők végezetéig. Valóságos korona volt-e, vagy csak jelkép, rejtelmes látomás - nem tudhatjuk meg soha.

- Láttál e koronát megjelenni a király feje fölött, amikor elmondtad neki a kinyilatkoztatásokat?

- Hacsak nem akarnék hamis esküt tenni, erre nem felelhetek.

- Ezt a koronát kapta Reimsben is?

- Ha jól emlékszem: akkor azt a koronát tette a fejére, amit ott talált; később azonban más koronát hoztak neki, sokkal ékesebbet.

- Te is láttad?

- Erre sem felelhetek, ha nem akarok esküszegő lenni. Hanem akár láttam, akár nem, mindenkitől hallottam: bizony sokkal ékesebb és pazarabb volt.

Hiába gyötörték, faggatták végkimerülésig a rejtélyes koronáról, nem húztak ki belőle egy szóval se többet. A tárgyalást berekesztették. Hosszú, fárasztó nap volt ez valamennyiünk számára.

 

X.

Egynapos pihenő után a törvényszék szombaton, március 3-án folytatta munkáját.

Talán legviharosabb ülésünk volt ez. A törvényszék, érthető okokból, türelmetlenkedni kezdett. Hiszen e híres-neves hitvitázók, a jog tapasztalt bajvívói - szám szerint öt tucat - mind odahagyta fontos posztját, ahol pedig nap mint nap fontos ügyekben kellett intézkedniük, itt gyűltek össze, az ország legkülönbözőbb részeiből, hogy elintézzenek egy mindennél könnyebb és egyszerűbb ügyet: elmarasztalják és halálra ítéljék azt a tizenkilenc éves parasztlánykát, aki sem írni, sem olvasni nem tud, nem konyít a bírói eljárások különféle fortélyaihoz, nem hívhat ide egyetlen tanút sem a maga védelmére, nem kérhet senkitől se tanácsot, se védelmet; egyes-egyedül kell védenie önmagát rosszindulatú bírájával s ezzel a válogatott törvényszékkel szemben. Azt hitték, könnyű dolguk lesz: két óra alatt belezavarodik majd, bevall mindent, ők meg szépen kimondhatják bűnösségét. Csakhogy tévedtek. A két óra napokká növekedett; a jelentéktelen csatározás ostrommá dagadt; ami oly könnyűnek tetszett, megdöbbentően nehéznek bizonyult; az áldozat, akiről azt hitték, elfújhatják, mint a pelyhet, szilárdan állt a helyén, akár a szikla, és ráadásul, ha valakinek joga lehetett nevetni ott, az nem a törvényszék volt, hanem ez a parasztlányka.

Ő azonban nem nevette ki őket, ez nem fért volna össze jellemével. Annál jobban nevettek mások. Az egész város titokban a törvényszék tagjain kacagott. A bírák is értesültek erről, s persze megsértődtek. Alig tudták leplezni bosszúságukat.

Mint már mondtam, az ülés viharos volt. Látni lehetett: ezek ma elhatározták, hogy olyan vallomást csikarnak ki Jeanne-ból, ami lényegesen megrövidítheti a pert. Ebből is látszik, hogy nem okultak a tapasztalatokból, még mindig nem ismerték Jeanne-t. Teljes erővel vetették magukat a harcba. Már nem bízták a kérdezést egy emberre, de nem ám, mind részt vett benne. Csak úgy záporoztak a kérdések Jeanne-ra, mindenfelől, s néha annyian beszéltek egyszerre, hogy Jeanne-nak arra kellett kérnie őket: egyenként nyissanak tüzet rá és ne csapatosan. Ezúttal is a szokásos módon kezdték:

- Ismét felszólítunk: esküdj meg, hogy mindenre őszintén és híven felelsz.

- Megfelelek mindenre, amit a procés verbal kíván, másra viszont csak akkor, ha jónak látom.

Erre megint csak elölről kezdődött a régi vita, de hiába sanyargatták és fenyegették Jeanne-t, ő szilárd maradt, s ezért kénytelenek voltak más kérdésre térni. Jó félórát töltöttek Jeanne látomásaival; a megjelent alakok ruházatával, hajával, általában a külsejükkel meg effélékkel; nyilván abban reménykedtek, hogy egyszer mégiscsak elszólja magát, s menten rajtakapják - de hiába.

Ezután, persze, megint a férfiruhára tértek. A sok elcsépelt kérdés után végre egy-két újat is hallhattunk.

- Nem kérte a király vagy a királyné néha, hogy hagyj fel a férfiruha viselésével?

- Ez se tartozik a procés-hoz.

- Talán éppen azt gondoltad, hogy akkor vétkezel, ha nemedhez illően öltözöl?

- Mindig igyekeztem engedelmesen szolgálni az én Uramat s Fejedelmemet.

Egy idő után megint szóba hozták Jeanne lobogóját, mert azt remélték, hogy valahogyan majd kapcsolatba hozhatják a varázslattal meg a boszorkánysággal.

- Az embereid nem készítettek-e a tiédhez hasonló, kisebb lobogókat?

- De igen: testőrségem lándzsásai. Így akarták magukat megkülönböztetni a sereg más katonáitól. Ez saját ötletük volt.

- Gyakran cserélték a lobogókat?

- Igen. Valahányszor a lándzsa eltörött.

A következő kérdés leleplezte, hogy mire akarnak kilyukadni.

- Igaz-e, hogy azt mondtad az embereidnek, hogy a te lobogódról mintázott zászlócskák szerencsét hoznak nekik?

Ez a gyerekség nagyon bántotta Jeanne katonai önérzetét. Kihúzta magát és hevesen, de méltóságteljesen így felelt.

- Én csupán azt mondtam nekik: "Hajszoljátok csak azokat a gaz angolokat", s magam is a nyomukba eredtem.

Valahányszor ilyen gúnyos szavakra fakadt az angol libériában járó francia szolgák ellen, azok tüstént dühbe gurultak. Most is így történt. Tízen, húszan, néha bizony harmincan is fölpattantak és perceken keresztül ordítoztak a fogolyra. Jeanne azonban nem jött zavarba.

Lassacskán azután lecsillapodtak, s folytatták a kihallgatást.

Ekkor megpróbálták ellene fordítani a tiszteletnek azt a számtalan kedves megnyilvánulását, amivel elárasztották, miután a szolgaság és elnyomatás százéves gyalázatából felemelte hazáját.

- Nem készíttettél magadról arcképet vagy egyéb képmást?

- Nem. Arras-ban láttam egy festményt magamról, amint a király előtt térdelek páncélban, s átnyújtok neki egy levelet, de ezt nem az én kívánságomra készítették.

- Igaz-e, hogy miséket meg könyörgéseket mondtak tiszteletedre?

- Ha igaz is, akkor sem az én felszólításomra. De meg ha imádkoztak értem, ezzel még nem követtek el bűnt.

- A francia nép valóban hitte, hogy téged Isten küldött?

- Ezt én nem tudom, de akár elhitték, akár nem, ez az igazság: engem Isten küldött.

- És ha elhitték, gondolod, hogy joggal hitték?

- Ha ezt hitték csakugyan, nem élt vissza bizalmukkal senki.

- Mit gondolsz, mi indíthatta az embereket arra, hogy megcsókolják a kezed, a lábad meg a ruhád szegélyét?

- Örömükben tették, és én nem akadályozhattam meg őket ebben, ha lett volna is szívem hozzá. Ezek a szegény teremtések mindig boldogan jöttek hozzám, mivel én soha meg nem bántottam őket semmivel, hanem segíteni igyekeztem rajtuk, amennyire tőlem tellett.

Ilyen szerényen beszélt arról a megható diadalmenetről, amely Franciaországon át, a rajongó tömegek sorfalai között vezetett! "Örömükben tették!" Enyhe kifejezés! Hiszen valóságos örömmámorban úsztak, hacsak meglátták, és ha nem csókolhatták meg a kezét vagy a lábát, letérdeltek a sárba, és a lova patájának nyomát csókolgatták. Bálványozták őt - és a papok éppen ezt akarták rábizonyítani. Azzal nem törődtek, hogy mindezért Jeanne-t nem lehet hibáztatni. Nekik elég volt az, hogy a nép bálványozta; a halálos vétket ő követte el. Különös gondolkodás - mondhatom.

- Igaz-e, hogy Reimsben elvállaltad néhány gyermek keresztanyaságát?

- Troyes-ban meg St. Denis-ben elvállaltam. A fiúkat királyunk tiszteletére Károlynak keresztelték, a lányokat meg Jeanne-nak.

- Igaz-e, hogy az asszonyok gyűrűikkel érintették a gyűrűidet?

- Igaz. Többen is megtették, de sose értettem, hogy mire jó ez tulajdonképpen?

- Reimsben a lobogódat bevitték-e a templomba? És igaz-e, hogy a koronázás alatt a lobogóval a kezedben álltál az oltárnál?

- Igaz.

- Miközben átvonultál az országon, gyóntál és áldoztál-e a templomokban?

- Igen.

- Férfiruhában?

- Abban. De nem emlékszem, hogy valaha is páncél lett volna rajtam.

Ez már kis híján beismerés volt! Félig-meddig feladása a poitiers-i atyák határozatának, akik megengedték Jeanne-nak, hogy férfi módra öltözhessék. Hanem az agyafúrt bírák tüstént más kérdésre siklottak át, nehogy Jeanne gyanút fogjon, és ráeszmélve tévedésére, szokott leleményességével nyomban helyreigazítsa. A viharos ülés nyilván kimerítette már; ezért lankadt a figyelme.

- Azt beszélik, hogy a lagnyi templomban életre keltettél egy halott gyermeket. A te imádságod hozta vissza az életbe?

- Hogy az-e, vagy sem, honnan tudhatnám? Néhány fiatal lány imádkozott a gyerekért, és én is imádkozni kezdtem velük.

- Folytasd csak.

- Mialatt imádkoztunk, életre kelt, és sírni kezdett. Harmadnapja halott volt már, olyan fekete, mint ez a mellény rajtam. Akkor tüstént megkeresztelték, de aztán újra meghalt, és megszentelt földben temették el.

- Miért ugrottál le éjnek idején a beaurevoiri toronyból, szökést kísérelve?

- Azért, hogy Compiégne segítségére siessek.

Ezzel a kérdéssel azt akarták rábizonyítani, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, nehogy élve kerüljön az angolok kezére. Az öngyilkosság pedig szörnyű bűn.

- De hát nem mondtad-e, hogy inkább meghalsz, mintsemhogy az angolok kezére kerülj?

Jeanne nem vette észre a csapdát, és őszintén válaszolt:

- Dehogynem! Szó szerint azt mondtam, hogy bárcsak inkább megtérne lelkem Istenhez, mintsem hogy az angolok kezébe essem.

A következő vád az volt, hogy amikor magához tért, a toronyból való leugrás után, dühében Istent káromolta, és ugyanezt tette akkor is, midőn a soissoni parancsnok árulásáról értesült.

Ez már csakugyan sértette és felháborította Jeanne-t, de csak ennyit szólt:

- Ez nem igaz. Sose káromkodtam. Nem szokásom.

 

XI.

Ekkor szünetet rendeltek el. Éppen ideje volt. Cauchon hátrált - Jeanne előrenyomult. Bátorsága, kitartása, lélekjelenléte, állhatatossága, jámborsága, őszintesége, nyilvánvaló tisztasága, nemes jelleme, éles elméje s az a fölöttébb merész harc, amit társtalanul és magára hagyatva folytatott ezzel a tisztességtelen túlerővel szemben, apránként feléje hajlította a törvényszék tagjait, s bizony félő volt, hogy ha a folyamat tovább terjed, hamarosan Cauchon tervei is veszélybe kerülnek.

Sürgősen cselekedni kellett, és cselekedtek is. Cauchon ugyan nem szokott szánalmat érezni, de most mégis ilyesfajta jellemvonásról tett tanúságot. Azt gondolta magában: kár ennyi bírót kitenni a tárgyalás fáradságainak, elég belőlük egy maroknyi is. Ugye, milyen jóságos volt? Az viszont eszébe se jutott, hogy a szegény fogoly fáradtságát is enyhíthetné némiképpen.

Így hát kiszemelt néhány bírót, a többit meg hazaküldte. A fenevadakat választotta ki. Ha volt is közöttük egy-két bárány, az merő véletlenségből, nem szándékosan került oda. Cauchon különben is tudta, mit tegyen a bárányokkal, ha felfedezi őket.

Összehívatott egy szűkebb tanácsot, s a következő öt nap átrostálták azt a temérdek választ, amit Jeanne-tól hallottak. Kiszórtak minden pelyvát, minden haszontalan anyagot, vagyis mindazt, ami Jeanne-nak kedvezett volna; de megtartották mindazt, amit kárára fordíthattak, s ebből felépítették az új pert, amely csak látszatra maradt azonos az eddigivel. És volt még egy változás. Kétségtelenné vált, hogy a nyilvános tárgyalás elég sok bajt okoz: eseményeit városszerte megvitatták, és sok emberben szánalom ébredt a meggyalázott rab iránt. Ennek véget kellett vetni. Elhatározták, hogy ezentúl zárt tárgyalásokat tartanak. Noël sem jöhetett velem többet. Nem volt szívem, hogy magam közöljem vele a hírt, így hát megüzentem. Abban bíztam, hogy mire este találkozunk, sikerül legyűrnie fájdalmát.

A zárt tárgyalás március 10-én kezdődött. Jeanne-t akkor már egy hete nem láttam. Amikor végre megjelent előttünk, bizony, megrémültem. Fáradtnak, gyengének, kedvetlennek és szórakozottnak látszott, s mintha a feleletei is bizonytalanabbak lettek volna. Egyetlen törvényszék sem élt volna vissza állapotával, látván, hogy az élete forog kockán, sőt kíméletből inkább elnapolták volna a tárgyalást. Nem így ezek! Órák hosszat gyötörték, vadul igyekezve megragadni az első alkalmat, amely sikerrel kecsegtetett.

Állandóan azzal kínozták, mondja meg, milyen "jelet" hozott a királynak. Végül egészen belezavarodott. Másnap is órák hosszat erről faggatták, s elértek annyit, hogy egyes részleteket a Hangok tilalma ellenére felfedett. Nekem úgy tűnt, hogy amit ő tényként állít, valójában csak a jelképek és látomások keveréke.

Harmadik nap kissé derűsebbnek látszott, nem volt talán oly kimerült. Majdnem úgy viselkedett megint, mint régebben, és jól megfelelt mindenre. Többször is megpróbálták tőrbe csalni, hogy kihúzhassák belőle titkait - de ő felismerte szándékukat, és bölcs válaszokat adott.

- Tudsz-e arról, hogy Szent Katalin meg Szent Margit gyűlölnék az angolokat?

- Mindenkit szeretnek, akit a mi Urunk szeret, és gyűlölik, akit Ő gyűlöl.

- Gyűlöli-e hát Isten az angolokat?

- Hogy Isten gyűlöli vagy szereti-e az angolokat, arról én mit sem tudhatok. De azt tudom - tette hozzá határozott, csengő hangon -, hogy Isten győzelmet küld a franciáknak, az angoloknak pedig utolsó szálig kotródniok kell innen, legfeljebb a halottaikat hagyhatják itt.

- És amíg az angoloknak kedvezett a hadiszerencse, Isten is az ő pártjukon állt?

- Arról nem tudhatok, hogy a franciákat gyűlöli-e Isten; de azt hiszem: megengedte, hogy vétkeikért bűnhődjenek.

Meglehetősen gyerekes magyarázat volt ez a kilencvenhat éve tartó bűnhődésre, mégse ütközött meg rajta senki. Nem akadt ott egyetlen lélek se, aki - ha módja van - ne büntetett volna akár kilencvenhat éven át is olyasvalakit, akit vétkesnek talált, és olyan sem akadt, aki engedékenyebbnek tartotta volna az Urat az embereknél.

- Megölelted-e valaha Szent Margitot és Szent Katalint?

- Meg, mindkettőjüket.

Cauchon gonosz arca elégedettséget árult el a válasz hallatára.

- Amikor virágfüzéreket aggattál az Arbre Fée de Bourlemont-ra, ezt a jelenések tiszteletére tetted?

- Nem.

Újabb elégedettség. Cauchon ebből már biztosra vette, hogy Jeanne mégiscsak azért aggatta fel a füzéreket, mert bűnös módon szerette a tündéreket.

- Mit csináltál, amikor a szentek megjelentek neked? Meghajoltál, bókoltál előttük vagy letérdeltél?

- Igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb hódolattal és tisztelettel fogadni őket.

A válasz Cauchon malmára hajtotta a vizet: már csak azt kellett bebizonyítania, hogy akiket Jeanne ekkora hódolattal fogadott, valójában nem szentek voltak, hanem ördögök.

Aztán ott volt a másik dolog is: az, hogy Jeanne elhallgatta szülei előtt a látomásokat. Ebből sokat ki lehetett hozni. Már a procés margójára is odajegyezték: "Látomásait eltitkolta tulajdon szülei s mindenki más elől." Nem lehetetlen, hogy ez is küldetése sátáni eredetét bizonyítja.

- Talán mégse kellett volna szüleid engedélye nélkül hadba vonulnod? Nem gondolod? Hiszen meg vagyon írva: tiszteld atyádat és anyádat.

- Ez volt az első eset, hogy nem engedelmeskedtem nekik. De még ezért is bocsánatot kértem tőlük levélben, és ők meg is bocsátottak.

- Úgy! Szóval bocsánatukat kérted? Eszerint tudtad, hogy bűnt követsz el, amikor elhagyod őket engedély nélkül?

- Én Isten parancsára cselekedtem - kiáltott fel Jeanne izgatottan, villámló tekintettel. - Lett volna száz apám és száz anyám, lettem volna akár királylány, akkor is mennem kellett volna!

- Egyszer se kérdezted meg a Hangoktól, hogy elmondhatod-e küldetésedet a szüleidnek?

- Ők beleegyeztek, hogy elmondjam nekik, csakhogy én a világért sem akartam megszomorítani a szüleimet.

Ez a nyakas viselkedés a kérdezők véleménye szerint gőgtől bűzlött. Effajta gőg már együtt járhat azzal, hogy az illető szentségtörő imádatot kíván.

- Igaz-e, hogy a Hangok Isten leányának szólítottak?

Jeanne gyanútlan őszinteséggel válaszolt:

- Igaz hát! Már Orléans ostroma előtt is, s attól fogva még sokszor.

További adatokat kerestek gőgje s hiúsága bizonyítására.

- Milyen lovon ültél, amikor elfogtak? Kitől kaptad?

- A királytól.

- Kaptál-e még tőle mást is? Úgy értem, különböző értékeket?

- A magam részére lovakat és fegyvereket; azonkívül ő fizette háztartásom személyzetének költségeit.

- Kincstárad nem volt?

- De igen. Tíz vagy tizenkétezer koronával. - Azután gyermeki ártatlansággal hozzátette: - Nem valami nagy összeg egy háborúhoz.

- És ez még nálad van?

- Hogyan lehetne? Hiszen a pénz a királyé. Most a bátyáim őrzik számára.

- Miből állt az a fegyverzet, amit St. Denis-ben a templomnak ajándékoztál?

- Teljes ezüst páncélzat, karddal együtt.

- Azért helyezted el ott, hogy az emberek majd imádják?

- Nem. Ez csak régi szokás. A sebesült katonák mindig ilyesmit adományoztak a templomoknak. És én éppen Párizs előtt kaptam sebet.

Csakhogy ezeket az érzéketlen lelkeket semmi nem hathatta meg: még ez az egyszerűen rajzolt, kedves kép se, ahogy a sebesült katona-lányka odaakasztja a maga gyermekvértjét is Franciaország védelmezőinek zord és poros vasvértjei közé. Nem, ők bizony nem láttak ebben semmit, legfeljebb újabb módot arra, hogy vesztébe sodorják ezt a szegény, ártatlan teremtést.

- Győzelemre te vitted a lobogót, vagy a lobogó téged?

- Mindegy: akár én a lobogót, akár az engem, a győzelmet egyedül Istennek köszönjük.

- De mégis, melyiktől vártad inkább a győzelmet: saját magadtól vagy a lobogódtól?

- Egyiktől se, hanem csak Istentől. Egyedül Őtőle várhattam mindent.

- Nem lobogtatták-e a zászlót a koronázáskor a király feje fölött?

- Nem.

- Hogyan lehet az, hogy a koronázásra éppen a te lobogódat vitték be a reimsi székesegyházba, és nem valamelyik másik vezérét?

Ekkor mondta ki Jeanne azt a néhány halk s csendes szót, ami most már örökké fennmarad, míg csak emberek élnek a földön, s ami mindenütt könnyeket csal a szemekbe.

- Ő viselte a terhet, őt illeti a tisztelet.

Milyen egyszerű és milyen gyönyörű szavak! A tanult szónokok mesterkélt ékesszólása eltörpül mellettük. Mert az ékesszólás vele született adottsága volt Jeanne-nak, a szavak természetes könnyedséggel, önként jöttek ajkára, és éppoly fennköltek voltak, mint tettei, s mint jelleme.

 

XII.

Következő hadmozdulatként a kegyes orgyilkosok titkos tanácsa valami oly alávaló ötletet agyalt ki, hogy még ma is, vén koromra, dühbe gurulok, ha erről beszélek.

Amikor a Hangok szólongatni kezdték Jeanne-t Domremyben, ő tiszta szívvel felajánlotta életét Istennek, és megfogadta, hogy ártatlan testével és lelkével egyedül Őt szolgálja. Bizonyára emlékeztek még rá: szülei azzal akarták visszatartani a katonáskodástól, hogy elvitték Toulba, s kényszeríteni akarták, hogy menjen férjhez - bár ő ezt soha senkinek nem ígérte meg -, mégpedig szegény, drága, megsiratott bajtársunkhoz, zászlóvivőnkhöz, aki sokat fecsegett ugyan, de nagyszerűen verekedett, és hősi halált halt, s immár hatvan éve pihen Istenben megboldogultan, béke poraira! És arra is emlékeztek nyilván, milyen ügyesen, talpraesetten védekezett a tizenhat éves Jeanne minden ügyvédi segítség és tanács nélkül, s miként tépte foszlányokra a szerencsétlen Paladin ügyét. A vén bíró is azt mondta róla: "Bámulatos gyermek."

Ugye, még emlékeztek minderre? Nos hát, elképzelhetitek, mit éreztem, amikor láttam, hogy e csalárd papok a bírói székben szántszándékkal kiforgatják az egész históriát, mondván, hogy Jeanne cipelte Paladint Toulba a bíróság elé, és házasságszédelgéssel vádolta, hogy elvétesse magát vele.

Nem volt olyan aljasság, amitől ezek visszariadtak volna, csakhogy halálba kergethessék a magára maradt leányt. Azt akarták rábizonyítani, hogy megszegte fogadalmát.

Jeanne aprólékosan elmondta, hogyan is történt mindez, de végül elveszítette a türelmét, és jól meg mondta a véleményét Cauchonnak, aki, úgy hiszem, máig se felejtette el szavait, akár megérdemelt helyén legyezi most magát odalent, akár beszélhámoskodta magát abba a másik világba.

A nap hátralevő részében és még a rákövetkező nap is a régi kérdéssel győzködött a törvényszék: a férfiöltözettel. Nem tekintélyes férfiakhoz méltó munka volt ez; hiszen nagyon jól tudták, miért ragaszkodik Jeanne a férfiruhához: őrei éjjel-nappal mellette voltak, s a férfiruha mégiscsak nagyobb védelmet jelentett szeméremérzetének, mint a női.

A bíróság tudta, hogy Jeanne-nak egyik célja a számkivetett orléans-i herceg megszabadítása volt, s szerették volna tudni: hogyan akarta ezt nyélbe ütni? Terve éppolyan egyszerű és gyakorlatias volt, mint az a mód, ahogyan itt elmondta:

- Kiváltására kellő számú angolt akartam fogságba ejteni itt, Franciaországban, de ha ez nem sikerül, betörtem volna Angliába, hogy fegyverrel szabadítsam ki.

Ilyen volt ő. Ha valamit el akart intézni, jó szóval kezdte; ha az nem vezetett célhoz, nekilátott tűzzel-vassal, de a kettő között nem volt semmiféle tipegés-topogás.

- Lett volna csak három szabad évem még, bizony kiszabadítottam volna - tette hozzá sóhajtva.

- Megengedték a Hangok, hogy megszökj a börtönből, ha tudsz?

- Kértem már tőlük többször is, de nem engedték meg.

Mint már említettem, Jeanne abban bízott, hogy őt a halál szabadítja meg a börtönfalakon belül, még a három hónap letelte előtt.

- Ha az ajtót nyitva találnád, megszöknél-e?

- Meg - vágta rá Jeanne őszintén. - Mert Isten akaratát látnám benne. A közmondás is úgy tartja: segíts magadon, és Isten is megsegít. De ha nem az ő akaratát látnám benne, nem vágnék neki.

Ekkor olyasvalami történt, amiből biztosra vehettem, hogy Jeanne reményei - hacsak egy pillanatra is - a király felé szálltak, és ugyanaz az ötlet fordult meg a fejében, mint nekem és Noëlnak - tudniillik, hogy talán régi bajtársai kiszabadítják.

A beauvais-i püspök egyik megjegyzésére ugyanis megint kijelentette: a püspök nem elfogulatlanul bíráskodik, amellett jogtalanul ül az elnöki székben, és mindezzel nagy veszélybe sodorja magát.

- Milyen veszélybe? - kérdezte Cauchon.

- Nem tudom. Szent Katalin segítséget ígért nekem, de hogy milyen formában, magam se sejtem. Nem tudom, hogy innen szabadulok-e ki, a börtönből, vagy csak később, mikor a vérpadra küldesz, valami kavarodás révén. Nem sokat töröm ezen a fejem, mert meggyőződésem, hogy vagy így lesz, vagy úgy. - Némi szünet után hozzátett még néhány örökre emlékezetes szót. - A Hangok azonban világosan értésemre adták, hogy nagy győzelem áltál szabadulok ki. - Ekkor ismét elhallgatott, nekem pedig megdobbant a szívem, mert én e szavakat úgy értelmeztem, hogy régi kapitányaink az utolsó pillanatban majd csatakiáltások és fegyvercsörgés közepette váratlanul berontanak, s diadalmenetben viszik el Jeanne d'Arcot. Ám ez a gondolat hamar elröppent. Jeanne ugyanis felemelte fejét, és ünnepélyesen, mintha csak jövendölne, így fejezte be: - És azt is mondták: "Vesd alá magad bárminek, és ne bánkódj vértanúságod miatt, mert utána a mennyei királyságba jutsz."

Talán már a máglyára gondolt? Nem hinném. Igaz, hogy én erre gondoltam, de ő aligha gondolhatott másra, mint fogságra, a bántalmak, a láncok hosszú, fájdalmas vértanúságára. Hiszen teljes joggal tarthatta vértanúságnak ezt is.

A kérdéseket Jean de la Fontaine adta fel. Ő pedig igazán igyekezett Jeanne feleleteiből mindent kifacsarni, amit csak kifacsarhatott.

- Minthogy a Hangok megígérték neked, hogy a mennybe jutsz, nyilván nem is kételkedsz ebben, és nem félsz az elkárhozástól, így van?

- Én hiszek az ígéretükben. Tudom, hogy üdvözülni fogok.

- Ez súlyos válasz.

- Számomra nagy kincs az a tudat, hogy üdvözülni fogok.

- Mit gondolsz, elkövethetsz-e még halálos bűnt e kinyilatkoztatás után?

- Ezt nem tudhatom. Igyekszem megtartani fogadalmamat, megőrizni testem-lelkem tisztaságát, és remélem, elnyerem az üdvösséget.

- Szükségét érzed-e, hogy gyónjál, ha egyszer tudod, hogy üdvözülni fogsz?

A csapda leleményes volt, de Jeanne nem esett bele.

- Senki sem őrizheti meg eléggé tisztán a lelkiismeretét.

Közeledtünk az új tárgyalás utolsó napjához. Eddig Jeanne jól viselte a megpróbáltatásokat, pedig hosszú és fárasztó küzdelem volt ez valamennyiünk számára. Mindent elkövettek, hogy bűnösnek nyilváníthassák, de legnagyobb bosszúságukra kudarcot vallottak. Mindazonáltal elhatározták: rászánnak még egy napot; tesznek egy utolsó kísérletet. Erre március 17-én került sor. Alig hogy megnyitották az ülést, megint ravasz kelepcét állítottak Jeanne-nak:

- Alárendeled-e minden szavad és minden tetted az egyház döntésének, legyen az jó vagy rossz?

Ezt csakugyan jól kisütötték. Komoly veszedelem fenyegette Jeanne-t. Mert ha meggondolatlanul igent mond, ezzel teljes küldetését is a vádlottak padjára ülteti, s akkor már tudnák a módját, hogyan határozzák meg eredetét és jellegét; ha meg nemmel válaszol, az eretnekség vétkével vádolhatják!

Csakhogy Jeanne nem vesztette el a fejét. Határozott választóvonalat húzott: elismerte az egyház fennhatóságát önmaga, mint az egyház alattvalója felett, s elkülönítette tőle a küldetése ügyét. Kijelentette: az egyházat tiszteli, és keresztény hitét kész teljes szívvel szolgálni, de küldetése tetteit egyedül Isten ítélheti meg, mert ő adott rájuk parancsot.

A bíró azonban ragaszkodott hozzá, hogy azokat is vesse alá az egyház határozatának.

- Én mindent Istennek vetek alá, aki engem küldött. Isten és az ő egyháza: egy, következésképpen felesleges erről vitázni - felelte Jeanne, majd nekitámadt a bírónak: - Miért akadékoskodsz mégis, amikor nem kellene?

Jean de la Fontaine helyreigazította: Jeanne téved, mert nem egyetlen egyház van, hanem kettő: a Diadalmas Egyház: Isten, a szentek, az angyalok meg az üdvözültek, akik fent lakoznak a mennyben, meg a Harcos Egyház: Szentatyánknak, Isten helytartójának, a pápának meg a főpapoknak, az egész klérusnak s minden hivő katolikus kereszténynek tévedhetetlen egyháza, amely itt székel a földön, és a Szentlélek irányítja.

- Nem akarod hát alávetni dolgaidat a Harcos Egyháznak?

- Engem a Diadalmas Egyház legfelsőbb parancsai küldtek a francia királyhoz, és én csak ennek az Egyháznak vetem alá tetteimet. A Harcos Egyháznak nincs most mit mondanom.

A törvényszék jegyzőkönyvbe vétette a választ, abban a reményben, hogy hasznot húzhat belőle, de azután elejtette ezt a fonalat, és visszatért a régi vadászterületre: a tündérekre, a látomásokra és az öltözetre.

Délután maga a sátáni püspök ült az elnöki székbe, ő elnökölt a per záró jelenetei alatt. Vége felé az egyik bíró a következő kérdést tette fel.

- Te megfogadtad püspök urunknak, hogy úgy felelsz minden kérdésére, mint ahogy felelnél Szentatyánknak, a pápának. Ennek ellenére számos kérdésére megtagadtad a választ. Eszerint a Szentatyának se adnál kimerítőbb válaszokat, mint a mi beauvais-i püspök urunknak? Nem éreznéd kötelezőnek, hogy a pápának, Isten helytartójának kimerítőbben felelj?

Mint derült égből a villámcsapás, olyan volt a válasz:

- Vigyetek a pápa elé, neki megfelelek mindenre, amire csak kell.

A püspök elsápadt megrökönyödésében. Jeanne maga sem tudta, milyen helyzetet teremtett válaszával: úgy aláaknázta ezt a sötét összeesküvést, hogy az ég négy tája felé repíthette volna. Csakhogy ő ösztönösen beszélt, nem is sejtve szavának rettentő hatalmát, és nem volt senki, aki felvilágosíthatta volna. Én persze tudtam, s tudta Manchon is, és ha Jeanne tudott volna olvasni, talán még tudtára is hozhattuk volna valamiképpen, de így csak az élő szó maradt, annak pedig nem sok hasznát vettük, mert senkit nem engedtek közel hozzá. Ott ült hát, ismét győztesen, de nem tudott róla. Nagyon megviselte, kimerítette a küzdelmes, hosszú nap s a betegsége, különben biztosan észreveszi: milyen hatást tett kijelentése, s kitalálja azt is, mi ennek a magyarázata.

Jeanne valamennyi mestervágása közül ez volt a legnagyobb. A pápához föllebbezett. Ez kétségtelenül jogában állt, s ha kitart emellett, Cauchon terve menten összeomlik, akárcsak egy kártyavár, ő maga pedig úgy kotródik el, mint az évszázad legcsúfosabban megvert embere. A püspök vakmerő volt, de ahhoz nem eléggé, hogy e kérés útjába merjen állni, ha Jeanne ragaszkodik hozzá. De hát hiába; ez a szegény, tanulatlan lányka nem tudta, hogy ezzel a csapással visszakaphatta volna életét és szabadságát.

Franciaország ugyanis nem jelentett egyet az egyházzal, Rómának pedig nem fűződött semmiféle érdeke ahhoz, hogy elpusztítsák Isten küldöttét. Róma becsületes tárgyalást biztosítana - és Jeanne ügyében csak erre lenne szükség. Az ottani perből nemcsak hogy szabadon, hanem tisztelettől övezve s felmagasztaltan kerülne ki.

De hát nem ez a sors várt rá. Cauchon sürgősen más kérdésekre terelte a figyelmet, s igyekezett minél előbb végét vetni a tárgyalásnak.

Jeanne olyan bágyadtan indult el helyéről, láncait vonszolva, hogy én csak döbbenten bámultam rá, és azt gondoltam: "Néhány perccel ezelőtt kimondta a megmentő szót, és szabadon mehetett volna el innen; most meg, tudom és érzem: a halálba indul, őrségét most megkettőzik, és az ítélethozatal napjáig már nem eresztenek közel hozzá senkit, nehogy figyelmeztethesse valaki, s ő újra kimondja azt a szót."

 

XIII.

Véget ért hát a második tárgyalás. Véget ért, de mégsem dőlt el semmi. Leírtam már nektek, hogy mindez hogyan folyt le. Egy szempontból még aljasabb volt, mint az előző: ezúttal még azt se közölték Jeanne-nal, mivel vádolják - úgyhogy ő egész idő alatt csak sötétben tapogatózhatott. Nem törhette a fejét előre semmin; nem sejthette, miféle csapdát állítanak megint, még kevésbé készülhetett hát elkerülésére. Csakugyan, ennél gyalázatosabban nem élhettek vissza helyzetével. A tárgyalás idején, valamelyik napon Rouenba vetődött egy értelmes normandiai jogász, Mastre Lohier; elmondom, hogyan vélekedett ő erről a tárgyalásról, hogy láthassátok: becsületes beszámolót adtam, és nem elfogultságom vitt rá, hogy aljasnak és törvénytelennek bélyegezzem. Cauchon megmutatta Lohier-nek a procés-t, s megkérdezte tőle: mi a véleménye a perről? Nos hát, Lohier így fejtette ki a véleményét: az egész semmis és érvénytelen, mégpedig a következő okokból: 1. a tárgyalást titokban rendezték, és a jelenlevőknek nem biztosították a szabad cselekvést és beszédet; 2. a tárgyalás a francia király becsületét is érintette, ennek ellenére nem idézték meg őt, hogy megvédje magát, s nem is jelöltek ki senkit, aki őt képviselje; 3. nem közölték a fogollyal: mi a vád ellene; 4. bár a vádlott fiatal és tudatlan, s oly sok vesztenivalója van, mégis arra kényszerítették, hogy tanácsadók segítsége nélkül, egyedül védelmezze ügyét.

Mondanom sem kell, hogy Cauchon nem volt elragadtatva ettől. A legdurvább szitkokat szórta Lohier-ra, és esküdözött, hogy vízbe fojtatja. Lohier erre elmenekült Rouenből, sebtében elhagyta Franciaországot, hogy életét mentse.

Mint mondtam: véget ért a második tárgyalás, de eredmény nélkül. Csakhogy Cauchon nem adta fel a harcot. Végtére is összeüthet még egy tárgyalást, s ha kell, még többet is. A roueni érsekség nagy jutalom volt: ezzel kecsegtették - ha sikerül máglyára vettetnie és kárhozatba küldenie Jeanne-t, aki soha nem ártott neki. Beauvais püspöke pedig az a fajta ember volt, aki ekkora jutalomért akár ötven ártatlan lánykát is megégetett és pokolra kárhoztatott volna.

Rákövetkező nap tehát munkához látott, s túltengő önbizalommal, kegyetlen kárörömmel célozgatott rá, hogy ezúttal sikerre is viheti a dolgát. Kilenc napjába került, hogy a többi csirkefogóval együtt összegyűjtsön Jeanne vallomásaiból minden felhasználhatót, s kiegészítve tulajdon koholmányaival, új vádak tömegét agyalja ki. És csakugyan rémítő halmaz volt ez: szám szerint hatvanhat cikkely!

Másnap, március 27-én, a temérdek írást átszállították a várba, és ott, tucatnyi gondosan kiválasztott bíró előtt, megkezdték az új tárgyalást.

Megvitatták a követendő eljárást, és a bíróság úgy döntött, hogy ezúttal olvassák fel Jeanne előtt a hatvanhat cikkelyből álló vádiratot. Lehet, hogy Lohier megjegyzése miatt cselekedtek így, de talán még inkább abban reménykedtek, hogy mielőtt végére érnének, a fogoly belepusztul a kimerültségbe - hiszen, mint kiderült, a cikkelyek felolvasása is több napba telt. Azt is elhatározták, hogy ezúttal minden egyes vádpontra nyílt választ követelnek Jeanne-tól, és ha ő megtagadja, eleve vétkesnek mondják ki. Amint látjátok, Cauchon minden egyes alkalommal igyekezett Jeanne esélyeit csökkenteni, egyre szűkebbre vonta a hálót.

Behozták Jeanne-t, s a beauvais-i püspök olyan beszédet intézett hozzá, hogy ő maga is bele kellett piruljon: minden szava merő képmutatás, hazugság volt. Azzal kezdte, hogy a törvényszéket kizárólag irányában jóindulatú és vele érző, jámbor és kegyes papokból állították össze; továbbá: nem akarnak neki rosszat - ellenkezőleg, egyetlen óhajtásuk, hogy jó irányba igazítsák és az igazság és üdvösség útjára vezessék.

Ez az ember maga volt az ördög; nem szégyellte e szavakkal jellemezni önmagát és kegyetlen pribékjeit!

De ez mind semmi, jött még ennél rosszabb is. Nyilván Lohier figyelmeztetése járt a fejében, mert egy olyan szemérmetlen, pimasz ajánlatot tett Jeanne-nak, ami alighanem benneteket is megdöbbent. Azt mondta: a törvényszék - elismervén a vádlott tanulatlanságát és azt, hogy nem képes megbirkózni a megtárgyalandó bonyolult és nehéz ügyekkel - merő szánalomból és könyörületességből hozzájárul, hogy válasszon ki egy vagy akár több személyt, a bírák közül, hogy azok jó tanácsokkal segítsék.

Ne felejtsétek el: ez a törvényszék Loyseleurből meg hozzá hasonló hitvány férgekből állt! Nagy kegyesen megengedték, hogy a bárány segítségül hívja a farkast! Jeanne felpillantott, s látva, hogy a püspök csak tetteti a komolyságot, természetesen visszautasította az ajánlatot...

A püspök nem is várt mást. Valójában csak a saját méltányosságát akarta bizonyítani, amit beírathat a jegyzőkönyvbe. Az eredmény tehát kielégítette.

Ráparancsolt Jeanne-ra, hogy feleljen minden vádpontra nyíltan, különben kitaszítja őt az egyházból.

Thomas de Courcelles pontról pontra felolvasta a végeérhetetlen vádiratot, Jeanne meg sorjában megfelelt minden egyes cikkelyre; néha csak annyit mondott, ez vagy az nem igaz, máskor meg utalt az előbbi két tárgyalás feljegyzéseire.

Nagyon különös okirat volt ez; sokat elárult az emberi természetről, megmutatta, mi lakik annak a teremtménynek a szívében, akinek joga van ezzel kérkednie, hogy őt Isten a tulajdon képmására alkotta. Jeanne d'Arcot ismertem, és tudtam, mily igaz, nemes lélek, mennyire tiszta, jószívű, bátor, őszinte, jámbor, nagylelkű, önzetlen, szerény és feddhetetlen - nála szebbet és kedvesebbet soha nem láttam, nagyszerűbb jellemre soha nem találtam. Ebből a periratból mindennek épp az ellenkezőjét tudhatta meg az ember. Mindabból ami ő, egyetlen szó nincs benne; viszont mindaz, ami nem ő, részletesen benne van.

Elég, ha csak a vádakat nézitek, s azt, ahogyan emlegeti. Boszorkánynak, hamis prófétának, a gonosz lelkek hívének és cimborájának, varázslónak és szakadárnak nevezi; azt állítja, hogy nem ismeri a katolikus hitet, amellett szentségtörő, bálványimádó, hitehagyott, Istent és az Ő szentjeit káromolja, megbotránkoztató, lázító, békebontó, háborúra és vérontásra uszítja az embereket; leveti a neméhez méltó szemérmet és illendőséget: tiszteletlenül férfiruhát ölt, és katonának vonul; elámít herceget és parasztot egyaránt, isteni tisztségeket bitorol, s nemcsak azt várja el, hogy imádják és hódoljanak előtte, hanem még azt is, hogy kezét-lábát csókolgassák.

Minden tettét kicsavarták, fonákjára, visszájára fordították. Gyermekkorában szerette a tündéreket, szánakozott rajtuk, mikor elűzték őket lakhelyükről, játszott a fájuk alatt meg a forrásuk körül - ennélfogva gonosz lelkek cimborája. Kiemelte Franciaországot a sárból, harcba szólította szabadságáért, és győzelemre vezette - következésképpen békebontó és a háború kirobbantója. Csakugyan az volt, s Franciaország ezért még századokig hálás és büszke lesz. Meg aztán imádták is - hát tehetett ő erről? A megfélemlített veterán csakúgy, mint a félénk újonc az ő tekintetéből merített bátorságot, az ő kardjához érintette sajátját, s azután győzhetetlenül nyomult előre - tehát boszorkány volt. Így folytatódott a vádirat pontról pontra, posvánnyá változtatva élete kristálytiszta vizét, salakká az aranyat, undorító ocsmánysággá nemes és szép tetteit.

Ez a hatvanhat cikkely persze csak összefoglalása volt mindannak, ami a korábbi tárgyalások során már elhangzott; ezért most már csak futólag ismertetem az új tárgyalást. Maga Jeanne se bocsátkozott részletekbe; legtöbbször annyit mondott csak: "Ez nem igaz - passez outre", vagy "Erre már feleltem egyszer - olvassa fel az írnok a feljegyzéseiből", vagy valami más kurta választ.

Jeanne nem ismerte el a földi egyház illetékességét küldetése felülvizsgálatában és tárgyalásában, és ezt persze jegyzőkönyvbe vették.

Tagadta, hogy bálványimádó, s hogy hódolatot követelt magának.

- Soha senkit nem kértem, hogy a kezemet vagy a ruhám szegélyét csókolja, sőt, ha tehettem, megakadályoztam.

Bátran szemébe mondta a vésztörvényszéknek, hogy nem tartja gonosz lényeknek a tündéreket. Tudta ugyan, hogy sokat kockáztat ezzel a kijelentéssel, ám természete szerint, ha egyszer megszólalt, sose mondott mást, mint a színigazat. Ilyesmiben nem nézte a veszedelmet. Ezt a kijelentést is jegyzőkönyvbe vették.

Amikor megkérdezték tőle: levetné-e a férfiruhát, ha megengednék, hogy áldozzon, megint csak nemmel válaszolt és hozzátette:

- Az áldozásnál nem az öltözet a fontos, Isten nem azt nézi.

Ekkor azzal vádolták: olyan konokul ragaszkodik a férfiöltözethez, hogy még azért sem hajlandó levetni, hogy a misehallgatás boldog kiváltságában részesülhessen. Jeanne bátran így felelt: - Inkább meghalok, de nem szegem meg Istennek tett fogadalmamat.

Azzal is vádolták, hogy a háborúban férfiak dolgára vállalkozott, s így hűtlen lett a neméhez illő foglalatosságokhoz. Erre kissé katonás gőggel így válaszolt:

- Vannak elegen, akik azt elvégezzék.

Engem mindig megnyugtatott, ha láttam, hogy előbukkan belőle a katona. Mert amíg így van, ő Jeanne d'Arc marad, és bátran szembenéz minden gonddal-bajjal.

- Küldetésednek, melyet te Istennek tulajdonítasz, háború és vérontás a célja.

Jeanne erre is egyszerűen válaszolt: kifejtette, hogy sohasem a harc volt az elsődleges célja.

- Mindig azzal kezdtem, hogy kössünk békét. Csak akkor folyamodtam harchoz, ha ezt elutasították.

Jeanne ellenségeiről szólva, a bíró egy kalap alá vette az angolokat és a burgundokat, ő azonban bebizonyította, hogy szóban és tettben egyaránt különbséget tett közöttük, minthogy a burgundok mégiscsak franciák, és ezért kíméletesebb elbánást érdemelnek, mint az angolok. Azt mondta:

- Burgundia hercegét levélben és követek útján is felszólítottam, hogy béküljön ki a királlyal. Ami pedig az angolokat illeti: számukra egyetlen béke létezik: hagyják el az országot, és menjenek haza.

Hozzátette, hogy még az angolokkal is kereste a békés megegyezést, hiszen a támadás előtt kiáltványban figyelmeztette őket.

- Okosabban tették volna, ha rám hallgatnak. - És ekkor, kellő hangsúllyal, ismét kimondta híres jóslatát: - Nem telik bele hét esztendő, és ők is belátják.

Ezután a bíró ismét a férfiöltözettel kezdte gyötörni, s megpróbálta rábeszélni: ígérje meg most már önként, hogy mégiscsak leveti. Sohasem voltam mélyen szántó elme, s ezért talán nem is csoda, ha nem értettem: miért ragaszkodnak ilyen megátalkodottan ehhez a jelentéktelennek tűnő dologhoz, ma már persze mindenki tudja, milyen álnok terv rejtőzött mögötte. Mert ha rá tudják venni Jeanne-t, hogy levesse a férfiruhát, akkor olyan játszmába kezdhetnek ellene, ami gyorsan elpusztítja. Ezért hát tovább ármánykodtak, mindaddig, míg Jeanne ki nem fakadt:

- Hagyjatok békén! Isten engedelme nélkül nem vetem le, még ha fejemet veszitek, akkor se!

Egy alkalommal kiigazította a procés verbalt:

- Én nem azt mondtam, hogy amit végeztem, mindent Isten tanácsára végeztem, hanem azt: "mindent, amit jól végeztem".

Fiatal kora és tanulatlansága miatt kétségbe vonták küldetését is. Jeanne csak mosolygott ezen. Noha emlékeztethette volna bíráit, hogy Urunk, aki nem tiszteli a rangot, sokkal többször választott ki egyszerű embereket magasztos céljainak eszközéül, mint püspököket vagy bíborosokat - megelégedett azzal, hogy egyszerűbb szavakkal vágjon vissza: - A mi Urunk joga, hogy azt válassza ki eszközéül, akit ő akar.

Megkérdezték azt is: hogyan szokott fohászkodni, amikor tanácsot kér az égiektől.

- Néhány egyszerű szóval - felelte, majd felemelte sápadt arcát s összekulcsolva megláncolt kezét, elismételte: - Én Uram, Istenem, egyszülött fiad kínjaira kérlek, ha kegyedben élek, tárd elém: mit feleljek ezeknek a papoknak. Ami ruházatomat illeti, tudom, kinek utasítására öltöttem fel, de hogy miképpen vessem le, azt nem tudom. Könyörgöm Hozzád, mondd meg: mit tegyek?

Vádolták azzal is, hogy - Isten és szentjeinek minden parancsa ellenére - vakmerően hatalmat vállalt az emberek felett, s megtette magát fővezérnek. Ez bántotta Jeanne-t, a katonát. Őszintén tisztelte a papokat, de mint katona, nem sokra becsülte a papok véleményét a háborúról; ezért, amikor felelnie kellett erre a vádra, nem kezdett semmiféle magyarázkodásba, nem keresett mentséget, hanem szinte közömbösen, katonás rövidséggel így vágta ki magát:

- Ha fővezér voltam, azért voltam, hogy az angolokat csépeljük!

Egész idő alatt a halállal nézett farkasszemet, de azért szívesen bosszantotta ezeket az angol érzelmű franciákat, s hacsak tehette, beléjük döfte fullánkját. Ezek az apró közjátékok mindig nagyon felüdítették. Valóságos sivatagban élt; ezek a ritka alkalmak jelentették számára az oázist.

Mivel a csaták idején férfiak között élt, szemérmetlenséggel vádolták. Jeanne erre így felelt:

- Ahol mód volt rá, a városokban, szállásainkon, asszony volt mellettem. Kint a táborban pedig mindig páncélban aludtam.

Vádat kovácsoltak ellene abból is, hogy a király nemesi rangra emelte őt és családját - szerintük ez is azt bizonyítja: hitvány önzés sarkallta. Jeanne erre azt felelte: ő nem kérte ezt a kegyet - a király maga döntött így.

Ezzel befejeződött a harmadik per is, de ítélet ezúttal sem született.

A gyűlöletes püspök azonban nem nyugodott bele a kudarcba. Azt remélte, hogy talán a negyedik perben végre legyőzi ezt a látszólag legyőzhetetlen lánykát, s ezért tüstént munkához látott.

Bizottságot állított össze, amely tizenkét tömör hazugsággá sűrítette össze a hatvanhat vádpontot. Ez a munka jó néhány napig eltartott.

Ezalatt Cauchon valamelyik nap Manchon meg két másik bíró, Isambard de la Pierre és Martin Ladvenu társaságában meglátogatta Jeanne-t a cellájában, hogy valami fortéllyal rávegye, vesse alá küldetését a Harcos Egyház vizsgálatának és döntésének - értve ezen a Harcos Egyháznak azt a részét, mely kizárólag belőle és cinkosaiból állt.

Jeanne ismét határozottan visszautasította ezt. A jó érzésű Isambard de la Pierre annyira megszánta a szegény, agyongyötört lánykát, hogy vakmerően megkérdezte tőle: akarja-e, hogy ügyét a baseli zsinat elé terjesszék, amelyben ugyanannyi pap van az ő pártjából, mint az angolokéból.

Jeanne kijelentette, szíves-örömest állna egy ily méltányosan összeállított bíróság elé, de mielőtt még Isambard válaszolhatott volna, Cauchon durván rátámadt:

- Fogd be a szád, az ördög vigyen el!

Ekkor meg Manchon kockáztatott meg valamit bátran Jeanne érdekében, bár tudta, hogy élete veszélyben forog. Megkérdezte Cauchontól: feljegyezheti-e a jegyzőkönyvbe, hogy Jeanne hajlandó a baseli zsinat elé állni?

- Szó se lehet róla! Felesleges.

- No lám! - jegyezte meg szegény Jeanne szemrehányóan -, ami ellenem szól, mind feljegyezteted, de ami mellettem szólna, azt nem.

Ez a szomorú jelenet még egy vadember szívét is megindította volna, de Cauchon még a vadembernél is rosszabb volt.

 

XIV.

Beköszöntött az április. Jeanne betegen feküdt. A harmadik per utolsó tárgyalását követő napon, március 29-én betegedett meg. Amikor az előbb említett jelenetre sor került cellájában, már nagyon rossz állapotban volt. Jellemző Cauchonra, hogy még ebből ő a maga számára akart hasznot húzni.

Nézzük most már, miről szólt az új vádirat, a Tizenkét Hazugság.

Az elsőben többek között arról van szó, hogy Jeanne határozottan állította, üdvözülni fog. Pedig ő semmi hasonlót se mondott. Azután az áll benne: nem akarja alávetni magát az egyháznak. Ez sem igaz. Mindenben kész volt alávetni magát a roueni bíróságnak, csak azokat a tetteit nem engedte firtatni általuk, amelyeket Isten utasítására hajtott végre küldetése érdekében. Ezek megítélését Istenre bízta. Igaz, hogy nem volt hajlandó elismerni Cauchont és lakájait egyház gyanánt, de készségesen megjelent volna bármikor a pápa vagy a baseli zsinat előtt.

A tizenkét pont egyike azzal vádolja, hogy halállal fenyegette meg azokat, akik nem akartak engedelmeskedni. Szemenszedett hazugság ez is. Egy másik bekezdés szerint ő maga is bevallotta, hogy minden cselekedetét Isten utasítására hajtotta végre, holott ő ezt csak arra mondta, amit jól végzett.

Egy másik azt a kijelentést adja a szájába, hogy soha semmiféle bűnt nem követett el. Ez sem igaz: Jeanne soha nem mondott ilyet.

A következő vádpont szerint bűnt követett el, mert férfiruhát viselt. Ha ez bűn, akkor magas egyházi jóváhagyással, a reimsi érsekével meg a poitiers-i bíróságéval követte el.

A tizedik cikkely azért marasztalja el, mert "azt bizonygatta", hogy Szent Katalin és Szent Margit nem angolul beszél, hanem franciául, s pártállásában is francia.

A tizenkét cikkelyt először a Párizsi Egyetem tudós teológiai doktorai elé terjesztették jóváhagyás végett. Április 4-én éjszakára elkészültek a másolással. Manchon ekkor újból vakmerő dologra szánta el magát: a vádirat szélére odajegyezte, hogy a cikkelyek egy része pontosan annak az ellenkezőjét adja Jeanne szájába, mint amit ő valójában mondott. Noha ez a megjegyzés cseppet sem befolyásolta a Párizsi Egyetem urait a döntésben, és nem érintette emberi érzéseiket sem, ha volt bennük egyáltalán - ámbár biztos, hogy nem volt, kivált, ha politikai ügyben jártak el -, a derék Manchon cselekedete mégiscsak nagy bátorságra vall.

A vádiratot másnap, április 5-én küldték el Párizsba. Délután nagy izgalom támadt Rouenban: a főútvonalakon izgatott csoportok tárgyalták a hírt, hogy Jeanne d'Arc halálos beteg. Az igazság az, hogy a hosszú ülések valóban kimerítették, és csakugyan beteg volt. Az angolpárti vezetők nyugtalankodni kezdtek, mert ha Jeanne úgy hal meg, hogy az egyház ítélete nélkül, szeplőtlenül száll a sírba, akkor a nép szánalma és szeretete szent vértanúsággá változtatja sérelmeit, szenvedését és halálát, és halálában nagyobb hatalom válik belőle Franciaországban, mint amilyen életében volt.

Warwick grófja és Winchester bíboros azonnal a várba sietett, és orvosokat hozatott. A durva, faragatlan Warwickot nem érdekelték mások szenvedései. Az ember azt hinné, hogy ennek a szerencsétlen, megbilincselt lánynak a látványa senkit nem ösztökélhetett durva beszédre, de Warwick kivétel volt: Jeanne füle hallatára így szólt az orvosokhoz:

- Vigyázzatok ám rá nagyon. Az angol király nem akarja, hogy természetes halállal haljon meg. Nagy becsben tartja Jeanne-t, hiszen drágán vásárolta. Nem szeretné, hogy meghaljon, hacsak a máglyán nem. Tehát rajta legyetek, hogy meggyógyítsátok.

Amikor a doktorok megkérdezték Jeanne-tól, mitől lett beteg, ő azt felelte: alighanem attól a haltól, amit a beauvais-i püspök küldött neki.

Ekkor Jean d'Estivet rátámadt, szidni és gyalázni kezdte, mert azt hitte, Jeanne azzal vádolja a püspököt, hogy az meg akarta őt mérgezni. Érthető, hogy ez cseppet sem tetszett neki, hiszen a püspök leghívebb embere volt, s nagyon felháborította, hogy Jeanne e két kiváló angol főnemes jelenlétében gyanúsítja gazdáját, akit ezek menten tönkretennének, ha megbizonyosodnának felőle, hogy képes lenne megmérgezni Jeanne-t, s ezzel megmenteni őt a máglyától - megfosztván őket mindattól a haszontól, melynek reményében megvették őt Burgundia hercegétől.

Jeanne-nak magas láza volt, és a doktorok eret akartak vágni rajta. Warwick rájuk szólt:

- Vigyázzatok ezzel! Amilyen körmönfont, még képes megölni magát.

Arra gondolt, hogy Jeanne letépné magáról a kötést, és inkább elvérezne, csakhogy elkerülhesse a máglyát.

Az orvosok végül mégis eret vágtak, s Jeanne mindjárt jobban érezte magát - de nem sokáig.

Jean d'Estivet-t annyira nyugtalanította és dühítette a mérgezés gyanúja, amire Jeanne célzott, hogy még aznap este visszament hozzá, és addig lármázott neki, míg csak újból fel nem szökött a láza.

Amikor Warwick meghallotta ezt, éktelen haragra gerjedt, mert megint csak az a veszély fenyegette, hogy e túlbuzgó bolond beavatkozása következtében kicsúszik keze közül a zsákmány. Alaposan lehordta d'Estivet-t, s ezzel sikerült megfékeznie.

Jeanne még két hétig feküdt betegen, azután lassan javulni kezdett. Változatlanul rossz bőrben volt, de élete már nem forgott veszélyben. Cauchon éppen ezért úgy vélte, éppen ideje már tennie valamit, összehívott néhány teológust, és elvitte őket Jeanne tömlöcébe. Manchon és én elkísértük őket; nekünk kellett a jegyzőkönyvet vezetnünk - azaz mindent felírnunk, amit Cauchon hasznosnak tartott, de azonkívül egy árva szót sem.

Megdöbbentem, amikor megláttam Jeanne-t. Mintha saját árnyéka lett volna. Szinte hihetetlen volt, hogy ez a bánatos, megtört, gyenge kis teremtés ugyanaz a Jeanne d'Arc, akit annyiszor láttam már csapatai élén, amint ágyúdörgés és megannyi halálos veszedelem közepette bátran rohamra indul, összeszorult a szívem, hogy így kellett látnom.

Cauchont azonban egyáltalán nem indította meg. Elmondta szokásos hazug szónoklatainak egyikét, minden szavából csöpögött a képmutatás és álnokság. Azt mondta Jeanne-nak: egy-két felelete veszélyezteti a vallást, s mivel tudatlan, és nem ismeri az írást, ő idehívott néhány bölcs és derék férfiút, akik, ha kívánja, kioktathatják.

- Egyházi emberek vagyunk, és nemcsak jóindulatunk, de hivatásunk is megköveteli, hogy minden rendelkezésünkre álló módon megmentsük testedet-lelkedet, aminthogy ezt tennénk legközelebbi hozzátartozóink vagy önmagunk érdekében is. Ebben mi csak az anyaszentegyház példáját követjük, amely soha nem taszít el kebléről egyetlen megtérő lelket sem.

Jeanne megköszönte a jóindulatát, és azt mondta:

- Ha mégis betegségem kerekednék felül, s úgy kívánná Isten, hogy itt haljak meg, nagyon kérlek, hadd gyónhassak meg, s hadd vegyem magamhoz a Megváltó testét, hogy testem megszentelt földben nyugodhassék.

Cauchon úgy érezte, végre itt az alkalom; ez a legyengült lélek nyilván retteg attól, hogy kegyelem nélkül hal meg, s utóbb a pokol kínjait kell elszenvednie. Konoksága talán megtörik végre. S amit gondolt, ki is mondta:

- Ha élni kívánsz a szentségekkel, neked is fejet kell hajtanod egyházunk előtt, mint minden jó katolikusnak.

Kíváncsian várta a választ, de tévedett, ha azt hitte, hogy Jeanne megadja magát. Erről szó sem volt. Jeanne nem tette le a fegyvert; elfordult Cauchontól, s fáradtan annyit szólt:

- Nincs több mondanivalóm.

Cauchont felettébb bosszantotta a válasz: baljósan felemelte hangját, és kijelentette: minél inkább fenyegeti Jeanne-t a halál, annál inkább kellene változtatnia életén. Azután megismételte: addig nem teljesíti kérését, amíg alá nem veti magát az egyháznak.

- Ha itt halnék meg a börtönben, nagyon kérlek, temettess engem megszentelt földbe. Ha nem tennéd, Megváltómhoz fogok fellebbezni.

Ez a szópárbaj még jó darabig folytatódott, a végén Cauchon már egészen parancsolóan követelte: vesse alá magát s minden tettét az egyháznak. Ám a dühöngéssel és fenyegetőzéssel ezúttal sem ért el semmit. A gyenge testben erős lélek lakozott. Jeanne válasza nem volt újdonság számukra, hiszen ismerték és gyűlölték rendíthetetlenségét.

- Történjék velem bármi, akkor se mondhatok mást, mint amit már elmondtam törvényszékeitek előtt.

A derék teológusok erre megint csak fordítottak egyet a dolgon, érvekkel, bizonyítékokkal, szentírásidézetekkel kezdték gyötörni, és minduntalan a szentségeket csillogtatták szomjas lelke előtt, hogy rávegyék, bízza küldetése megítélését az egyházra - azaz rájuk -, mintha ők lennének az egyház! De ezzel sem értek el semmit. Ha engem kérdeznek, megmondhattam volna nekik előre mindezt. De tőlem soha nem kérdeztek semmit; olyan jelentéktelennek tartottak, hogy még figyelemre se méltattak.

Látogatásuk újabb fenyegetéssel ért véget; olyan félelmetes fenyegetéssel, aminek hallatán minden katolikus keresztény úgy érezné, hogy megnyílik lába alatt a föld:

- Felszólítunk még egyszer: vesd alá magad az egyház parancsainak; ha nem engedelmeskedsz, kitaszítunk, mint egy pogányt!

Gondoljátok csak el! Nem kis dolog, ha valakit kitaszít az Egyház: ez a fenséges Hatalom, amely az egész emberiség sorsát a kezében tartja, és amelynek jogara messzebb ér, mint a menny legtávolabb pislogó csillagképei; uralkodik élők és holtak felett, akik a tisztítótűzben várják reszketve a szabadulást és a végítéletet; mosolyára megnyílnak előtted a mennyek kapui, ha meg összehúzza a szemöldökét, örökre a pokol tüzére kerülsz: e Hatalom mellett ugyanúgy árnyékba borul és eltörpül minden földi birodalom, mint ahogy a földi birodalmak mellett árnyékba borul és eltörpül egy kis falu pompája és minden nevezetessége. Ha valakit királya taszít ki - annak vége, s meghalni sem könnyű -, de ha valakit Róma, az egyház taszít ki, ahhoz képest a halál is semmiség, hiszen ez átad az örök életnek - de micsoda életnek.

Szinte láttam a parttalan tűztenger vörös hullámait, láttam kiemelkedni, küszködni, elsüllyedni s újra kiemelkedni a kárhozottak fekete tömegét, és tudtam, hogy ő is ezt látja képzeletében, amikor most eltűnődve hallgat. Azt hittem, most mégis beadja a derekát, sőt, bevallom, reméltem is, hiszen ezek az emberek képesek beváltani fenyegetéseiket, és kiszolgáltatni őt az örök szenvedésnek.

Bolond voltam, hogy erre gondoltam, és ebben reménykedtem. Jeanne d'Arcot más fából faragták, mint minket, ő ragaszkodott az elveihez, ragaszkodott az igazsághoz, ragaszkodott kimondott szavához tűzön-vízen át - mindez a vérében volt. Nem tudott megváltozni, ezt nem tudta kiölni magából. Maga volt a Hűség, a megtestesült Rendíthetetlenség. Ha egyszer megvetette a lábát: onnan még a pokol sem mozdíthatta el.

A Hangok nem engedték meg, hogy úgy alávesse magát az Egyháznak, ahogy követelték - tehát kitartott. Tehettek vele akármit, ő csak várt engedelmesen.

Nehéz szívvel indultam kifelé Jeanne tömlöcéből; de ő nyugodt maradt, nem volt zaklatott. Úgy érezte, megtette kötelességét, és ez éppen elég; a következményekkel nem törődött. Befejezésül csak annyit mondott, nyugodtan, határozottan:

- Kereszténynek születtem, meg is kereszteltek, s jó keresztényként akarok meghalni is.

 

XV.

Két hét múlt el közben megint, május másodikát írtunk már. A levegő megenyhült: a tisztásokon és a völgyekben nyíltak már a vadvirágok, az erdőben megszólalt a madárdal, minden ragyogott a napfénytől, felüdült, felvidult a lélek, mindenki örült, s vidám bizakodás töltötte el a szíveket. A Szajnán túl dúsan zöldellő rétek húzódtak, a folyó tiszta és kedves volt, szigeteiről üde lombok bólogattak felénk, és ugyanez a kép tükröződött vissza még vonzóbban a csillogó vízből; a híd felől, a magas partmeredélyről megint elgyönyörködhettünk Rouenban, mert nincsen olyan város se égen, se földön, amely szebb, elragadóbb képet nyújtana.

De ha előbb azt mondtam, hogy mindenki boldog és bizakodó volt, ezt azért csak általánosságban értettem. Voltak kivételek: elsősorban mi, Jeanne d'Arc hívei, azután maga Jeanne, akit e fenyegető falak és tornyok csúcsai mögé zártak. Ott tűnődött a homályban, oly közel az áradó napfényhez, s mégis oly roppant távol tőle; ő, aki annyira vágyakozott utána, hogy bárcsak egy halvány sugarát megpillanthassa - s akitől oly könyörtelenül megtagadták ezt azok a fekete talárba bújt farkasok, az életére törők, nevének befeketítői.

Cauchon készen állt, hogy folytassa alávaló munkáját. Újabb tervet agyalt ki. Meg akarta próbálni, mire juthat rábeszéléssel. Az volt a terve, hogy egy gyakorlott szakembert uszít Jeanne-ra, hadd árassza el érvekkel és ékesszóló magyarázatokkal. A tizenkét cikkely felolvasása nem szerepelt a tervben. Ekkora aljasságtól még Cauchon is visszariadt, pedig nem sok szégyenérzet volt benne.

Május másodikán tehát összegyűlt a sötét lelkű társaság a vár tágas csarnokának mélyén, a jókora teremben. Az elnöki székben ismét Beauvais püspöke ült, előtte meg hosszú sorban a hatvankét alárendelt bíró, valamint az őrök és a jegyzők és külön asztalnál a szónok.

Azután meghallottuk a láncok csörgését; kisvártatva belépett Jeanne az őreivel, és elfoglalta helyét az elkülönített kis padon. Most sokkal jobb színben volt, két hétig nem zaklatták kihallgatásokkal, s ez visszaadta szépségét.

Körültekintett, és észrevette a szónokot. Alighanem megsejtette, mi következik.

A szónok előre leírta beszédét, s az egészet a kezében tartotta, bár látszólag bele se akart pillantani. Az iratköteg majdnem olyan vaskos volt, mint egy könyv. Eleinte folyékonyan beszélt, de azután egy szóvirág kellős közepén megakadt, valami nem jutott eszébe, s kénytelen volt sebtiben lopva belepillantani a kéziratba - ami erősen lerontotta a hatást. Ettől kezdve egyre jobban belezavarodott a mondókájába, már egészen belevörösödött az izgalomba, innen is, onnan is szánakozó megjegyzések hallatszottak, ami persze még inkább rontott a helyzetén, végül meg Jeanne szúrt közbe egy megjegyzést, ami végképp betette az ajtót.

- Olvasd tovább a könyvedet - mondta -, majd a végén felelek neked.

Már-már kegyetlenségnek számított, ahogy ezek a kipróbált cselszövők nevettek. A szónok oly riadtan és tanácstalanul pillantott körül, hogy majdnem mindenki megsajnálta, kis híján én is. Hát igen, Jeanne nagyon jól kipihente magát, és vele született csintalansága is előbukkant.

A szónok végre összeszedte magát, s ekkor igen bölcs dolgot mívelt: megfogadta Jeanne tanácsát, és nem próbálta tovább színlelni a rögtönzött szónoklást, hanem egyszerűen felolvasta beszédét a "könyvéből". A beszéd valójában a tizenkét cikkely felére rövidített változata volt.

Időnként megállt, és kérdéseket tett fel Jeanne-nak, ő meg felelt. A szónok ismét kifejtette, mi az a Harcos Egyház, s újra felszólította Jeanne-t, ismerje el ennek illetékességét.

Jeanne ezúttal is azt felelte, amit eddig.

- Szerinted tévedhet az egyház?

- Hitem szerint nem; de azokért a tettekért és szavakért, melyeket Isten parancsából hajtottam végre és ejtettem ki a számon, csak Istennek felelek.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy itt a földön nincs méltó bírád? Hát a mi Szentatyánk, a pápa, nem bírád?

- Erről most nem kívánok szólni. Az én bírám a mi Urunk, akinek mindenben engedelmeskedem.

Ekkor hangzott el a rettenetes kijelentés:

- Ha továbbra se ismered el az egyházat, az itt jelen levő bírák eretneknek nyilvánítanak, és máglyán égettetnek meg!

E szavak mindenki mást halálos rémülettel töltöttek el; Jeanne-ból azonban épp az ellenkező hatást váltották ki: bátorsága visszatért, és válaszából megint az a harcias hang csendült ki, amely annak idején úgy fellelkesítette katonáit, mint a kürtszó.

- Akkor se mondhatok nektek mást, mint amit már mondtam, és ha megpillantanám a lángot magam előtt, akkor is csak ugyanezt mondanám.

Felemelő érzés volt ismét hallani csatakiáltását, látni szemében a harci fényt. Jó néhányan fellelkesültek; valójában fellelkesült minden férfi, aki férfi volt, akár barát, akár ellenség, és a derék Manchon megint csak az életét kockáztatta, amikor jól olvasható betűkkel bátran, a jegyzőkönyv szélére jegyezte: "Superba responsio!"

"Superba responsio!" Bizony, igaza volt. Csakugyan "remekül felelt" ez a tizenkilenc éves lány, még a halál és pokol küszöbén is.

Persze, megint csak előkerült a férfiruha kérdése, mégpedig a szokott, fárasztó részletességgel; utána újra megpróbálkoztak a zsarolással is: felajánlották, hogy misét hallgathat, ha önként rászánja magát a ruhacserére. Jeanne ezúttal is azt felelte, amit már azelőtt akárhányszor:

- Ha megengedik, szívesen részt veszek minden egyházi szertartáson női köntösben, de ha vissza kell térnem a cellámba, újból felveszem a másikat.

Megpróbálták többször is csapdába csalni; különféle állítólagos javaslatokat tártak elé, azután kíváncsian várták: sikerül-e egyoldalú kötelezettségbe csalniuk. Jeanne azonban mindig átlátott a szitán, és elrontotta játszmájukat. A csapda formája rendszerint ez volt:

- Ha mi megengednénk, megtennéd ezt vagy azt?

Mire Jeanne mindig így vagy legalábbis ilyen értelemben felelt: Mihelyt megengeditek, megtudjátok.

Ezen a május másodikán Jeanne elemében volt. Helyén volt az esze, és bírái egyetlenegyszer sem csalhatták tőrbe. A tárgyalás nagyon sokáig tartott: az ellenfelek lépésről lépésre vívtak végig a rég ismert terepen, és kiváló szónok hiába vetette latba minden rábeszélő képességét, minden ékesszólását, az ütközet megint csak döntetlenül végződött: hatvanketten visszavonultak állásaikba, egymagában küzdő ellenfelük pedig ezúttal is megvédte hadállását.

 

XVI.

A ragyogó, pompás, elbűvölő időjárás - mint már említettem - mindenki szívét örömmel töltötte el; megélénkült, felderült egész Rouen, s lakosai boldogan felhasználtak minden alkalmat, csakhogy kedvükre kinevethessék magukat. Amikor tehát híre ment, hogy a toronyban fogva tartott lányka ismét megcsúfolta Cauchon püspököt, mindenki szívből kacagott, még az ellenpárt hívei is, mert a püspököt mindnyájan gyűlölték. Igaz, a város angol érzelmű többsége Jeanne halálát kívánta, de ez nem tarthatta vissza őket attól, hogy ne kacagják ki azt, akit gyűlölnek. Az angol főnemeseket vagy a Cauchonnak szolgáló bírák nagy részét nem merték volna kinevetni, de Cauchonön vagy d'Estivet-n vagy akár Loyseleurön is annyit nevethettek, amennyi csak jólesett nekik - ezért senki nem jelentette fel őket.

A Cauchon meg cochon[5] szó egyforma hangzása temérdek szójátékra adott alkalmat, és az emberek éltek is vele.

Némelyik szóvicc persze alaposan elkopott két-három hónap alatt, mert valahányszor a püspök új tárgyalást nyitott meg, Rouen népe mindig azt mondta: "Már megint ellett a koca." Ha pedig kudarcot vallott, akkor a szó másik értelméből faragtak viccet, mondván: "Megint bakot lőtt a disznó!" Így azután május 3-án, amikor a városban sétáltunk Noëllel, magunk is hallottuk, amint néhány nagy szájú bámész nevetve meséli viccét, majd a következő csoporthoz sodródva, nagy büszkén újra elsüti.

- A koca már ötször ellett, de mind az ötször bakot lőtt vele!

Egyik-másik annyira nekibátorodott, hogy halkan bár, de kimondta:

- Hatvanhárom pap meg Anglia minden hatalma egy lány ellen, és ez a lány ötször verte meg őket a csatában!

Cauchon a hatalmas érseki palotában lakott, s bár ezt angol katonák őrizték, nem múlt el éjszaka, hogy a goromba tréfacsinálók ne festettek volna valamit a falakra. Bizony a legkülönbözőbb, még véletlenül sem hízelgő disznófigurákkal mázolták tele a szent falakat: a disznók általában püspöki palástot viseltek, fejükön pedig tiszteletlenül, hetykén félrecsapott püspöksüveget.

Cauchon kerek egy hétig dühöngött és szitkozódott veresége és tehetetlensége miatt - de a végén megint kieszelt valami újat.

Május 9-én üzentek értünk a várból. Manchonnal együtt összeszedtük a dolgainkat, és elindultunk. Ezúttal nem a szokott toronyba vezettek minket, ahol Jeanne-t őrizték, hanem egy másikba. Kerek, tömör építmény volt, a legerősebb, legtömörebb anyagból.[6]

Amikor beléptünk a földszinti, kör alakú terembe, kis híján rosszul lettem attól, amit láttam - kínzószerszámok és hóhérok álltak ott készenlétben! Íme, ez volt a gonosz Cauchon leggonoszabb szándéka; ékesszóló bizonyíték amellett, hogy a szánalom kiveszett szívéből. Azt kell hinnem, sose ismerte az édesanyját, és nővére se volt soha.

Cauchon, továbbá az alinkvizítor és St. Corneille apátja, valamint még hat pap, közöttük az álnok Loyseleur már ott voltak. Az őrök is a helyükön álltak, a kínpad mellett pedig a hóhér a segédeivel: mind karmazsinvörös mellényben és nadrágban, véres mesterségükhöz illő színben. Szinte már láttam Jeanne-t a kínpadon; lábát az egyik végéhez kötözik, kezét a másikhoz, a vörös óriások már a csörlőt forgatják, hogy kitépjék végtagjait. Szinte hallottam is már a csontok roppanását, az inak szakadását; csak azt az egyet nem értettem: hogyan ülhetnek itt ily higgadtan és közömbösen az irgalmas Jézus felkent szolgái?

Nemsokára behozták Jeanne-t. Amikor meglátta a kínpadot meg a pribékeket, nyilván neki is az jutott az eszébe, mint nekem az imént; ennek ellenére nyoma sem volt arcán rémületnek vagy iszonyatnak. Kihúzta magát, kissé gúnyosan elhúzta az ajkát, de félelem nem látszott rajta.

Nevezetes ülés volt ez, jóllehet valamennyi közül a legrövidebb. Amikor Jeanne helyet foglalt, ismét felolvasták a "bűnlajstromát", majd Cauchon ünnepélyes beszédet mondott, amelyben azt állította, hogy Jeanne a különböző tárgyalások során több kérdésre megtagadta a választ, néhány kérdésre pedig hazug választ adott, ezért ő most kiszedi belőle az igazat, méghozzá maradéktalanul.

Ezúttal nagyon magabiztosan beszélt; nyilván azt hitte, most végre sikerül megtörnie Jeanne makacs ellenállását. Abban bízott, hogy Jeanne majd sírva könyörög irgalomért. Ezúttal ő lesz a győztes, többé nem űzhetnek gúnyt belőle Rouenban. Persze, ő is csak ember volt, mint akárki más; ő se szerette, ha kinevetik. Emelt hangon szólt, és foltos arca gonosz gyönyörűségének s várható diadalának változatos színárnyalataiban - sárgában, vörösben, zöldben, bíborban - ragyogott felénk, néha meg oly lila volt, mint egy vízihulláé - s ilyenkor volt a leghátborzongatóbb. A végén azután megint dühroham kapta el, és odakiáltott:

- Itt a kínpad, és itt állnak a mesterei! Elénk társz végre mindent, vagy készülj fel a kínvallatásra. Beszélj!

Jeanne minden hősködés vagy kérkedés nélkül, nemes egyszerűséggel válaszolt:

- Nem mondhatok neked semmivel se többet, mint eddig; még akkor se, ha tagjaimat egyenként szaggatod ki testemből. És ha kínjaimban talán mégis mást mondanék, utána megint csak azt mondanám, hogy legfeljebb kínjaim szólaltak meg, de nem én magam.

Hiába, ezt a lelket nem tudták eltiporni. Láttátok volna Cauchont! Megint vereséget szenvedett, pedig erre most igazán nem számított. Másnap azt hallottam a városban, hogy előre leírta, sőt a zsebében magával is hozta Jeanne teljes vallomását, neki csak alá kellett volna írnia. Nem biztos, de valószínű, hogy így történt, mert az ő kézjegye egy vallomás alatt éppen az a fajta bizonyíték lett volna (a nyilvánosságra gyakorolt hatása miatt) - ami után Cauchon és hívei sóvárogtak.

De hát hiába igyekeztek eltiporni lelkét, hiába próbálták megzavarni ragyogó elméjét! Gondoljátok csak meg: milyen okos ez a válasz, mennyire bölcs - pedig egy tanulatlan lányka válasza. Azt hiszem, senkinek sem jutott még eszébe, hogy a szörnyű kínvallatással kicsikart vallomások nem feltétlenül fedik az igazságot és a valóságot, ám ez a tanulatlan parasztlány rögtön, ösztönösen rátapintott erre a tévedésre. Én is mindig azt hittem, hogy kínvallatásra mindenki mindent bevall. - Így tartotta a közhit, de azután előállt Jeanne, és e néhány egyszerű, józan szóval egyszeriben fényt derített körülöttünk mindenre. Mintha villám hasítana az éjszakába, s fényénél üde völgyek, ezüstös patakok, csillogó falvak és tanyák tárulnának elénk ott, ahol az imént még áthatolhatatlan sűrű sötétség borított mindent. Manchon oldalról lopva rám pillantott, s arca elárulta mély ámulatát; ugyanezt láttam mások tekintetén is. Tapasztalt, nagy műveltségű emberek voltak, de ez a falusi lányka még nekik is tudott újat mondani. Megütötte a fülemet, ahogy valamelyik ezt mormolta magában:

- Valóban csodálatos teremtés. Rátette kezét egy elfogadott igazságra, amely olyan régi, mint a világ, és érintésére porrá és szemétté hullik az egész. Honnét származhat ez a bámulatos éleselméjűség?

A bírák összedugták a fejüket, és sustorogni kezdtek. Itt-ott elcsípett szavaikból kiderült, hogy Cauchon meg Loyseleur ragaszkodnak a kínvallatáshoz, a többség viszont erősen ellenzi.

Végül Cauchon néhány goromba szóval félbeszakította a vitát, és visszaküldte Jeanne-t a tömlöcébe. Őszintén szólva, meglepődtem, mert nem számítottam arra, hogy a püspök meghátrál.

Manchon később elmondta, miért mondtak le a kínvallatásról. Két okuk volt rá. Egyrészt attól tartottak, hogy Jeanne belehal a kínzásokba - aminek az angolok cseppet se örültek volna, másrészt céltalan lett volna az egész, ha a végén Jeanne visszavonja mindazt, amit a kínzás alatt mond, arról meg éppenséggel nem lehetett szó, hogy aláírathatnak vele egy vallomást; erre még a kínpad sem tudná rávenni. Így hát megint kacaghatott egész Rouen, s kacagtak is három álló nap, mondván:

- Hatodszor is megellett a kocánk, de hatodszorra is bakot lőtt.

A palota falait új dísz ékesítette - a püspöksüveges disznó ezúttal egy kínpad roncsait cipeli haza vállán, mögötte Loyseleur sírdogál. Nagy jutalmat tűztek ki a mázolok fejére, de a kutya se jelentkezett. Még az angol őrök is vaknak tettették magukat, csakhogy rajta ne kapják a művészeket munkájuk közben.

A püspök majd megpukkadt dühében. Sehogy se tudott kibékülni a gondolattal, hogy eltekintsenek a kínvallatástól. Eddigi ötletei közül ezt tartotta a legpompásabbnak, és semmiképpen sem akart lemondani róla. Ezért tizenkettedikére újból összehívta néhány csatlósát, s felszólította őket: egyezzenek bele a tervezett kínvallatásba. De megint csak kudarcot vallott. Voltak közöttük olyanok, akiket csakugyan meggyőztek Jeanne szavai; voltak, akik attól tartottak, hogy nem élné túl a kínvallatást; mások viszont eleve kételkedtek abban, hogy Jeanne-t bármiféle szenvedés árán is rá tudnák venni hazug vallomás aláírására. A püspökkel együtt tizennégyen vettek részt a tanácskozáson. Tizenegyen közülük határozottan a kínvallatás ellen szavaztak, hiába gyalázta őket Cauchon. Mindössze ketten szavaztak mellette: Loyseleur és Thomas de Courcelles, a híres szónok, a neves ügyvéd, az ékesszólás nagymestere, akinek Jeanne azt mondta: "Olvassa tovább a könyvét."

Öreg koromra megtanultam: ne becsméreljek másokat; de valahányszor ezek hárman jutnak eszembe - Cauchon, Courcelles és Loyseleur -, cserbenhagy minden mérsékletem.

 

XVII.

Újabb tíz nap telt el. Minden komoly tudomány s bölcsesség egyedüli őrei, a Párizsi Egyetem kiváló hittudósai, még mindig mérlegelték, fontolgatták és vitatták a Tizenkét Hazugságot.

Minthogy nekem ebben a tíz napban nem sok dolgom akadt, legtöbbször csak Noëllel sétálgattam a városban. De ebben sem telt sok gyönyörűségünk, nyomasztó gond ülte meg lelkünket, és Jeanne jövője az idő múlásával egyre sötétebb lett. Természetesen minduntalan összehasonlítottuk Jeanne körülményeit a magunkéval: mi szabadon mászkálhattunk a napfényen, ő meg sötétségben, megláncoltan raboskodik; mi megoszthattuk egymással minden gondunkat, őhozzá meg be se léphetett senki; mi mindig segíthettünk magunkon valahogy, ő meg örökké csak nélkülözött. Pedig ha valaki, ő megszokta a szabadságot - most meg fogságban sínylődött; természeténél és szokásainál fogva boldognak érezte magát, ha a szabadban lehetett -, most viszont éjjel-nappal vasketrecben senyved, mint valami állat; világéletében szerette a világosságot, most kísérteties homályban él; megszokta a pezsgő élet megannyi hangját, most meg csak az őrszem lépteinek egyhangú dobbanását figyelheti, amint elhalad cellája előtt; mindig örült, ha elcseveghetett pajtásaival - ott azonban nem válthat szót senkivel; azelőtt szívesen és könnyen kacagott - de most elnémult a kacagása; Jeanne-t az Isten is arra teremtette, hogy mindig vidáman, mosolyogva járjon közöttünk - itt azonban nyomasztó, keserű órák rabja, magatehetetlenül tűnődik szüntelen, gondolatai folyton ugyanabban a körben forognak, napkeltétől alkonyatig, alkonyattól napkeltéig, s csak töri a fejét, gyötri önmagát egészen a kimerülésig. Erre mondják: élőhalott - s csakugyan, nincs is erre találóbb szó. És volt még egy keserves dolog. Egy fiatal lánynak mindenféle bánatában mégiscsak a hozzá hasonló fiatal nők segíthetnek legtöbbet nyugtatgató vigasszal, biztató vagy bátorító szavakkal; az efféle kényes, gyengéd szolgálatra mégiscsak egyedül ők alkalmasak; ennek ellenére fogságának szomorú hónapjaiban egyetlen lányt vagy asszonyt se eresztettek be hozzá. Pedig mekkorát dobbant volna a szíve, ha egy női arcot megpillanthat!

Ilyen helyről, ilyen körülmények közül indult el tehát Jeanne d'Arc hétről hétre, hónapról hónapra, hogy mindenféle támogatás nélkül egymaga szálljon szembe Franciaország legkiválóbb elméivel, megmérkőzzön legravaszabb ötleteikkel, meghiúsítsa legagyafúrtabb terveiket, leleplezze és kikerülje mesterien álcázott kelepcéiket s csapdáikat, megzavarja őket, sorban leszerelje támadásaikat, s minden összecsapás után ő maradjon a harctér ura. Rendületlenül állta a helyét, hű maradt hitéhez és eszményeihez, még akkor is, amikor kínvallatással vagy éppenséggel máglyahalállal fenyegették, s erre is csak azt felelte csendesen: "Történjék velem, aminek történnie kell; amit mondtam, amellett kitartok."

Hát bizony, ha csakugyan fel akarjátok fogni, milyen nagyszerű volt Jeanne d'Arc lelke, milyen mély a bölcsessége, milyen ragyogó az elméje, azt kell tanulmányoznotok, ahogy ott harcolt egymagában, méghozzá nem csupán Franciaország legműveltebb s legokosabb embereivel, hanem a keresztény és pogány országok legaljasabb szélhámosaival, leghitványabb árulóival, legszívtelenebb gazembereivel.

Mindnyájan tudjuk: nagy volt a csatában; nagy a tervezésben; nagy a hűségben s hazaszeretetben; nagy az elégedetlen vezetők meggyőzésében, a szemben álló érdekek és szenvedélyek összebékítésében, nagy abban, hogy fel tudta fedezni a rejtett érdemet és képességet; nagy az ékesszólásban, csodálatosan nagy abban, hogy a reményvesztett emberek szívébe nemes lelkesedést tudott önteni, hősöket tudott faragni a gyávákból; a rabszolgákból, ténfergőkből meg ajkukon dallal halálba menetelő ezredeket. De mindez felemelő tevékenység; egyaránt foglalkoztatták kezét, szívét, agyát; s ott volt a siker öröme, a lelkesedés és mozgás lendülete, a taps a győzelem után; élet és energia áradt minden cselekedetéből, a képességek fehéren izzottak - mert számára nem létezett aggódás, kétkedés vagy tehetetlenség.

Páratlan volt a mi Jeanne d'Arcunk mindig; mindig és mindenütt, de legfőképpen mégiscsak a roueni tárgyalásokon. Ott végképp felülemelkedett az emberi természet korlátain és gyengeségein, és ebben az elbátortalanító, gyötrelmes, reménytelen helyzetben véghezvitte ugyanazt, amit ragyogó erkölcsi és szellemi képességei birtokában véghezvihetett volna, ha segíti a remény, a bizalom, a fény, az itt-ott megpillantott barátságos tekintetek, s a becsületes és egyenlő küzdelem, amelyet végignéz és csodál a nagyvilág.

 

XVIII.

A tíznapos csend vége felé a Párizsi Egyetem megküldte határozatát a tizenkét cikkelyről. Jeanne-t mind a tizenkét pontban vétkesnek minősítették; elégtételképpen be kell ismernie valamennyi tévedését, különben kiszolgáltatják a világi hatalomnak, méltó büntetés végett.

Az egyetem valószínűleg már előre eldöntötte mindezt, még mielőtt a tizenkét cikkelyt elé terjesztették volna; mindazonáltal ötödikétől egészen tizennyolcadikáig tartott, míg határozatot hozott. Szerintem a késedelemnek az volt az oka, hogy két kérdésben nem tudtak tüstént megegyezni:

1. hogy vajon miféle gonosz lelkek lehettek azok, akiket Jeanne a Hangjainak nevezett,

2. továbbá, hogy vajon a szentjei csakugyan kizárólag franciául beszéltek-e?

Az egyetem határozottan kijelentette: ezek a Hangok csak gonosz lelkek hangjai lehettek; s minthogy ezt bizonyítaniok is kellett, hát nekiláttak. Rájöttek, kik lehettek ezek, s ítéletükben meg is nevezik őket: Beliál, Sátán meg Behemót. Megvallom őszintén: én kétes dolognak tartottam ezt, ami nem sok hitelre találhat, mégpedig azért, mert ha a Párizsi Egyetem valóban tudta volna, hogy erről a háromról van szó, akkor már csak a következetesség kedvéért is hozzá kellett volna tenniök, hogy honnan tudják, és ha már Jeanne megmagyarázta, honnan tudja, hogy nem ördögök, akkor nekik sem lett volna szabad megelégedni a puszta kijelentéssel. Hát nem ez lett volna ésszerű? Énszerintem tehát az egyetem érvelése egyszerűen tarthatatlan, s meg is mondom mindjárt, miért. Ők azt állítják, hogy Jeanne angyalai valójában álruhás ördögök, és azt tudjuk is mindnyájan, hogy az ördögök gyakran álcázzák magukat angyalnak - eddig a pontig tartható a Párizsi Egyetem nézete; csakhogy az egész érv tüstént visszájára fordul, ha azt állítják, hogy ők felismerik ezeket a szellemeket, de tagadják, hogy más is képes erre, méghozzá olyasvalaki, aki bátran felvehetné a versenyt az egyetem legjobb koponyáival.

Ebből az következik, hogy az egyetem hittudósainak is látniok kellett ezeket a teremtményeket, hogy felismerhessék őket; ha Jeanne tévedhetett, akkor ez azt bizonyítja, hogy ők is tévedhettek, hiszen ítélőképességük és elméjük semmivel sem volt tisztább, mint Jeanne-é.

A másik kérdésről - amely véleményem szerint ugyancsak nehézségeket okozhatott, s az előbbivel együtt nyilván hozzájárult a Párizsi Egyetem válaszának késlekedéséhez - csak futólag beszélnek. Az egyetem tudósai istenkáromlásnak minősítették Jeanne kijelentését, mely szerint a szentek franciául beszéltek, s nem angolul - mintha ők is a franciákkal tartanának. Énszerintem a hittudomány doktorai összekevertek két különböző dolgot: egyrészt azt bizonygatták, hogy Jeanne Hangjai valójában a Sátán meg két másik ördög voltak, másrészt azt, hogy a Hangok nem a franciákat támogatták - ezáltal hallgatólagosan elismerték, hogy az angolokat támogatták; ha viszont az angolokat támogatták, akkor szó se lehet arról, hogy ördögök. Zavarba ejtő helyzet volt. Minthogy pedig a Párizsi Egyetem a világ legbölcsebb, legtanultabb, legműveltebb testülete, érthető, hogy már csak jó hírneve érdekében is igyekezett volna ésszerűen gondolkozni (ha tudott volna); ezért törték tehát a fejüket, napról napra, szüntelen, s igyekeztek kisütni valamit, ami ördögöknek minősítené a Hangokat az első cikkelyben, és angyaloknak a tizedikben. Hanem ez sehogy se sikerült nekik, s mivel nem találtak kiutat, a Párizsi Egyetem döntése így maradt fenn a mai napig - az első cikkely szerint ördögök a Hangok, a tizedik szerint angyalok.

A döntést követek hozták Rouenba, s azzal együtt egy levelet is Cauchonnak - dicsérték és magasztalták benne. Az egyetem tudósai elismerésüket fejezték ki fáradhatatlan buzgalmáért, amellyel leleplezte ezt a nőszemélyt, "aki elhintette a mételyt szerte Nyugaton, az igazhivők között," és viszonzásául "a mennyek dicsőségének örök koronáját" ígérték neki. Mindössze ezt - a mennyek koronáját; kötelezvényt, aláírás nélkül; valami távoli, túlvilági dolgot, de amiért a lelkét is odaadta volna Cauchon: a roueni érsekségről nem írtak egy kukkot se. A mennyek koronáját ígérik neki verejtékes munkája fejében - valóságos arculcsapás! Mi keresnivalója őneki a mennyben? Hiszen nem ismer ott senkit!

Május 19-én összeült ötven bíró az érseki palota termében, hogy eldöntsék Jeanne sorsát. Néhányan azt követelték: adják ki őt tüstént a világi hatalomnak, büntesse meg az; a többség azonban kitartott amellett, hogy még egyszer "könyörületesen figyelmeztessék". Így hát huszonharmadikán megint összeültek a várban, és elővezették Jeanne-t. Ezúttal Pierre Maurice, roueni kanonok intézett beszédet hozzá, s figyelmeztette: mentse meg életét és lelkét, ismerje be tévelygéseit, s vesse alá magát az egyháznak. Ha továbbra is konok marad, akkor bizonyos, hogy nem mentheti meg lelkét a kárhozattól, de valószínűleg testét se a tűztől. De Jeanne erre sem ingott meg. Ezt felelte:

- Ha elítélnétek, és itt látnám magam előtt a máglyát, a hóhér meg már gyújtaná is, sőt, mi több: ha magam is ott állnék a lángok között, akkor se mondanék egy szóval se többet, mint eddig, s kitartanék emellett, amíg csak élek.

Percekig tartó, nyomasztó csend követte szavait. Ebből már tudtam, mi következik. Cauchon megfontoltan és ünnepélyesen Maurice-hoz fordult:

- Van még valami mondanivalód?

A pap mélyen meghajolt, és azt mondta:

- Nincs, uram, semmi.

- Akkor a vádlottól kérdem: van-e még valami mondanivalója?

- Nekem sincs.

- Akkor a tárgyalást bezárom. Holnap kihirdetjük az ítéletet. Vezessék el a vádlottat.

Ha jól láttam, Jeanne most is emelt fővel, egyenes tartással hagyta el padját. De nem mernék megesküdni rá - szememet elhomályosította a könny.

Rákövetkező nap - május 24-ike volt. Éppen egy esztendeje annak, hogy utoljára láttam csapata élén, a csatamezőn, csillogó ezüstsisakjában, szélben lobogó ezüstköpenyében, amint magasra emelt karddal háromszori roham után elfoglalja a burgundok táborát, majd jobbra fordulva megtámadja a herceg tartalék seregét, és rájuk veti magát katonáival! És most ez a végzetes nap tér vissza megint - lássuk, most mit hoz?

 

XIX.

Jeanne-t elmarasztalták eretnekségben, boszorkányságban és mindazon szörnyű vétkekben, amit csak felsorol a Tizenkét Cikkely; élete most már Cauchon kezében volt, és ő bármely pillanatban máglyára küldhette volna. De nehogy azt higgyétek, elégedett volt művével! Mit érne az érseksége, ha az emberek fejükbe vennék, hogy ez az angol szolgálatban álló, elfogult papi csoport igaztalanul ítélte el és égettette el Jeanne d'Arcot, Franciaország szabadítóját? Így szent vértanúnak tartanák. Hamvából ezerszeres hatalommal támadna fel szelleme, és a tengerbe kergetné az angolokat, no meg Cauchont is velük együtt. A győzelemhez még hiányzott valami. Olyan bizonyítékokra volt szükség, amelyek mindenkit meggyőznek. Ilyen bizonyítékot márpedig csak egyvalaki szolgáltathatott: maga Jeanne d'Arc. Bűnösnek kell vallania magát - méghozzá nyilvánosan - legalábbis ezt a látszatot kell kelteni.

Igen ám, de hogyan? Hiszen eddig sem tudta megtörni Jeanne-t, jóllehet heteken át próbálkozott vele! Fenyegette már kínzással, fenyegette máglyával, ezek után mi volt még hátra? A betegség, a teljes kimerültség meg az, hogy megpillantsa az előtte lobogó máglyát!

Agyafúrt ötlet volt, nem vitás. Hiszen Jeanne mégiscsak nő; gyenge, kimerült, fiatal nő, nemének valamennyi gyengeségével.

Ismétlem: agyafúrt ötlet volt ez. Maga Jeanne is sejtetni engedte, hogy a kínpad szörnyű gyötrelmeivel sikerülhet hamis vallomást kicsikarniuk belőle. És ezt a célzást nem felejtették el.

Ugyanakkor arra is célzott, hogy a kínzás után azonnal visszavonja a vallomását. Ezt sem felejtették el.

Mint látjátok, tőle magától tanulták meg: mi a teendő. Először: ki kell meríteniök a végsőkig, és rá kell ijeszteniök a tűzzel. Másodszor: alá kell íratni vele a papirost, amíg a rémület hatása alatt áll.

Igen ám, de Jeanne mindenképpen követelné, hogy olvassák fel előtte azt a papirost. Ezt pedig nem mernék visszautasítani a nyilvánosság füle hallatára. S mi van, ha a felolvasás közben visszatér a bátorsága, és megtagadja az aláírást? Még ez sem olyan nagy akadály. Felolvashatnak neki valami rövid, érdektelen szöveget, azután ennek helyébe csempészhetik a hosszú, halálos ítéletet, és ezt írathatják alá vele.

De maradt ám még egy nehézség. Ha eskü alatt megtagadja vallomását, akkor már nem sújthatják halálbüntetéssel. Ebben az esetben az egyház továbbra is fogságban tarthatja, de nem ölheti meg. Ez viszont nem lesz jó - az angolokat csak halála elégítheti ki. Mert amíg él - akár tömlöcben, akár szabadon -, rettegnek tőle. Eddig kétszer próbált már megszökni tömlöcéből.

De maradt ám még egy nehézség. Ha eskü alatt még mindenfélét ígérget Jeanne-nak; viszonzásul pedig csak azt kéri, ne öltsön többé férfiruhát. Amikor aztán sor kerül az ígéretek beváltására, ő megszegi valamennyit, és ezzel eléri, hogy Jeanne se tartsa meg a magáét. E botlása miatt tehát mégiscsak máglyahalálra ítélhetnék, és a máglya készen is áll majd.

Ezek voltak hát a hadmozdulatok; nem kellett mást tenniük, csak sorra venni őket, és máris megnyerték a játszmát. Szinte azt is megmondhatta valaki előre: melyik nap megy majd a halálba ez a szegény elhagyatott lányka, akihez hasonló ártatlan és nemes lélek nem élt még egész Franciaországban.

Az idő nekik kedvezett - Jeanne lelke még nem gyengült el, éppoly fennkölt és határozott volt, mint eddig; ereje azonban napról napra fogyott, pedig az erős léleknek szüksége van az egészséges test támogatására.

Ma már mindenki tudja, mire készült Cauchon, de akkor, persze, nem tudhatták még. Több jel is arra mutat, hogy a winchesteri érsek kivételével még Warwick és a többi angol úr se ismerte a titkot; és a franciák közül is csak Loyseleur meg Beaupére tudhatta, mi készül. Néha még abban is kételkedtem, hogy ők ketten ismerik. De ha valaki, hát ők ketten ismerték.

Az elítéltnek általában megengedik, hogy utolsó éjszakáját nyugodtan, háborítatlanul töltse, de ha igazat beszélt annak idején a fáma, szegény Jeanne-t még ettől a kegytől is megfosztották. Még egyszer becsempészték hozzá Loyseleurt, aki papként, a franciák titkos barátjaként s az angolok ellenségeként lépve fel, jó néhány órát töltött nála a tömlöcében, s kérve kérte, válassza "az egyetlen helyes és becsületes megoldást" - vesse alá magát az egyháznak, aminthogy az minden jó kereszténynek kötelessége, és akkor menten kiszabadul az átkozott angolok karmai közül, átkerülhet az egyház börtönébe, ahol tisztességesebb bánásmódban lehet része, és az őrei is asszonyok lesznek. Tudta, mi fáj a legjobban Jeanne-nak, tudta, mennyire gyűlöletes számára a durva angol katonák jelenléte, s jól tudta azt is, hogy a Hangok bizonytalanul céloztak valamire, amit ő úgy értelmezett, hogy megszökhet vagy kiszabadulhat, aztán újból végigszáguldhat Franciaországon és győzedelmesen befejezheti a nagy feladatot, amelyet a Mennytől kapott. És még valami: ha tovább gyengítheti amúgy is legyengült szervezetét azzal, hogy nem hagyja se aludni, se pihenni, akkor másnap kábult és álmos lesz, nem tud majd ellenállni a rábeszélésnek, a fenyegetőzésnek és a máglya látványának, s minthogy figyelme is lankadt lesz, játszva becsalogathatják a kelepcékbe, melyeket rendes állapotában hamar észrevenne.

Mondanom sem kell, hogy aznap éjszaka le se hunytam a szemem. De Noël sem. Még sötétedés előtt kimentünk a város főkapujához, minden reményünket Jeanne Hangjainak homályos jövendölésébe vetve, mely mintha azt ígérte volna, hogy az utolsó pillanatban erőszak segítségével megszabadul. Akkorra már széltében-hosszában elterjedt a nagy újság, elítélték, és másnap, ítélethirdetés után, elevenen megégetik, így hát rengeteg ember tódult be a kapun. Sokat a katonák nem engedtek be: akinek nem volt passzusa, vagy gyanúsnak látszott. Alaposan szemügyre vettünk minden csoportot, de egyikben sem láttunk olyanokat, akik régi bajtársaink lehettek volna álruhában. Még ismerős arc se akadt közöttük. Azután becsukódott a kapu, és mi nehéz szívvel visszafordultunk, csalódottabban, mint ahogy - akár szóban, akár gondolatban - bevallottuk volna.

Az utcákon izgatott emberek tömege hömpölygött fel s alá. Alig tudtunk utat törni magunknak. Éjfélre járt már, amikor céltalan ténfergésünk a gyönyörű St. Ouen templom közelébe sodort. Nagy volt itt a sürgés-forgás. A tér tele volt fáklyákkal és emberekkel; egy gondosan őrzött átjárón pedig munkások hada cipelte a deszkát meg a gerendát a temető irányába. Amikor megkérdeztük, mi készül itt, ezt válaszolták:

- Építik az emelvényt meg a máglyát. Vagy hírét se hallottátok még, hogy reggel megégetik azt a francia boszorkányt?

Továbbmentünk, de hajnalra megint csak ott leselkedtünk a városkapunál, s reményeinket ezúttal saját fáradtságunk és lázas gondolataink is felcsigázták. Azt hallottuk ugyanis, hogy hamarosan megérkezik Jumiéges apát is a szerzeteseivel, hogy végignézze az elégetést. Rögtön ábrándozni kezdtünk: elképzeltük, mi lenne, ha ez a kilencszáz szerzetes átváltoznék Jeanne régi katonáivá, az apát meg La Hire-ré vagy Fattyúvá vagy D'Alenconná, figyeltük, amint zavartalanul bevonulnak a tiszteletteljesen utat nyitó tömeg sorfala között, és közben torkunkban dobogott a szívünk, szemünket könnyek lepték el a boldog büszkeségtől és az örömtől, megpróbáltunk be-bepillantani a csuklyák alá, hátha meglátunk egy ismerős arcot, s akkor jelt adunk, hogy mi is itt vagyunk, s örömest készen állunk arra, hogy kiálljunk és meghaljunk a jó ügyért. Ó, mi balgák! De hát akkor fiatalok voltunk, és az ifjúság, tudjátok, reménykedő és hiszékeny.

 

XX.

Reggel elfoglaltam kijelölt posztomat, az embermagasságú dobogón, a temetőben, a St. Ouen templom eresze alatt. Rengeteg pap, tehetős polgár meg jogász gyűlt össze ezen a dobogón. Valamivel távolabb egy másik, szélesebb emelvény állt; ezt kárpit védte a nap és az eső ellen, padozatát szőnyegek borították, és kényelmes székek sorakoztak rajta, s ezek közül kettő díszesebb és magasabb volt a többinél. Az egyiken a winchesteri bíboros őeminenciája ült - valóságos királyi herceg -, a másikon meg Cauchon, a beauvais-i püspök. Körülöttük három püspök ült még, továbbá az alinkvizítor, nyolc apát meg az a hatvankét szerzetes és jogász, akik legutóbb bíráskodtak Jeanne felett.

Húszlépésnyire ettől az emelvénytől állt a harmadik - egy felfelé lépcsőzetesen keskenyedő, lapos tetejű kőgúla, tetején a máglyával. A máglya körül hatalmas rőzse- és tűzifakötegek tornyosultak. A gúla tövében három vörös ruhás alak strázsált: a hóhér és a segédei. Lábuknál, a hamuban még izzott a parázs, onnan egy-két lépésnyire pedig a tartalék fa és rőzse vállig érő halmaza emelkedett - legalább hat málhásló kellett hozzá, hogy ideszállítsák. Gyengének, kényesnek, esendőnek látszunk, s mégis könnyebb egy gránitszobrot porrá égetni, mint az élő emberi testet.

A máglya láttán minden porcikámat fizikai fájdalom járta át; de hiába fordítottam el a tekintetem, újra meg újra oda kellett néznem. Az iszonyat, a szörnyűség igézete ez.

Az emelvények és a máglya közötti területet angol katonák sorfala zárta körül; váll váll mellett álltak merev vigyázzban - csupa izmos, erős fickó -, s tetszetősek is fénylő vértjeikben; mögöttük viszont nem látszott más, csak a fejek sűrű erdeje, és ameddig a szemünk ellátott, minden ablak, minden háztető - még a legtávolabbi is - feketéllett az emberektől.

Ennek ellenére tökéletes csend volt - mintha halálba dermedt volna a világ. És ez a néma, ünnepélyes csend mind nyomasztóbbá vált a tompa félhomályban, most az ég alacsonyan szálló viharfelhők palástja alá rejtőzött, és a láthatár szélén itt-ott már villámlott is, s néha hallani lehetett a távoli mennydörgés tompa moraját.

Végül mégiscsak megtört a csend. A tér túlsó vége felől valami bizonytalan, s mégis ismerős hang ütötte meg a fülem - rövid, pattogó vezényszavak; azután rés támadt a tömegben, és feltűnt egy kemény, ütemes léptekkel menetelő csapat. Nagyot dobbant a szívem. Talán mégis La Hire meg az ördögei? Ó, nem - ők nem így lépnek! A fogoly jött fegyőrei kíséretében, és én újból elszomorodtam. Jeanne alig tudott lépni a gyengeségtől, mégis gyalog küldték; utolsó csepp erejét is ki akarták szívni. A távolság nem volt nagy - mindössze néhány száz méter, de annak, aki hónapokon át egy helyben feküdt leláncolva, és lábai elerőtlenedtek a tétlenségtől, még ez is megerőltető volt. Amellett Jeanne immár egy esztendeje csak a tömlöc nyirkos, hűvös levegőjét szívhatta, érthető tehát, ha most a tikkasztó nyári melegben csak vonszolta magát. Amikor a kimerültségtől roskadozva átlépte a kaput, a mellette lépkedő Loyseleur a fülébe súgott valamit. Mint utóbb kiderült, aznap reggel újból meglátogatta Jeanne-t a tömlöcben, és megint a legkülönbözőbb hazug ígéretekkel próbálkozott. Ugyanez a szándék vezette most is, a kapunál. Kérve kérte, valljon be mindent, amit kérnek tőle, még nem késő, mert ha hallgat rá, menten megszabadul a rettegett angoloktól, és biztos oltalmat talál az Egyháznál. Nyomorult, kőszívű gazember!

Abban a szempillantásban, hogy Jeanne elfoglalta helyét az emelvényen, lehunyta a szemét, lehorgasztotta fejét, és összekulcsolva kezét az ölében, közönyösen üldögélt, szinte megnyugodva, hogy végre ülni hagyják. És az arca fehér volt megint, fehér, mint az alabástrom.

Milyen őszinte érdeklődés tükröződött a körötte álló embersokaság arcán, s milyen mohó kíváncsisággal bámultak erre a törékeny lánykára! S ez természetes, is, hiszen végre szemtől szembe láthatták Jeanne d'Arcot, akit mindig annyira szerettek volna látni, akinek híre-neve bejárta már egész Európát, és háttérbe szorított minden más hírességet - akit már akkor is csodált mindenki és csodálni fog ezentúl is, mindig, az idők végezetéig. Mintha könyv lett volna, úgy tudtam olvasni ámult arcukról kavargó gondolataikat: "Hát igaz lenne, hát hihető, hogy ez a csöppnyi teremtés, ez a páratlanul barátságos, nyájas, bájos arcú gyermek erődök ellen vezetett rohamot, diadalmas seregek élén vonult csatába, egyetlen leheletével elfújta útjából az angol haderőt, és egyes-egyedül hosszú küzdelmet vívott a francia elmék színe-javával - s ha szabályosan vívtak volna, akkor ő kerekedik felül?"

Cauchon, úgy látszik, tartott Manchontól, aki láthatóan Jeanne-hoz húzott, mert egy idegen volt a vezető jegyző, s így mesteremmel csak ültünk és tétlenül szemlélődtünk.

Azt hittem, mindent elkövettek már, hogy kimerítsék Jeanne-t, de be kell vallanom, tévedtem: kitaláltak számára még valami egészen újat. Hosszú-hosszú prédikációt tartottak neki abban a tikkasztó hőségben.

Amikor a szónok belefogott, Jeanne kétségbeesetten s csalódottan pillantott fel, azután ismét lehajtotta a fejét. A szónok a híres Guillaume Erard volt. Beszédében a Tizenkét Hazugságot fejtegette. Részletesen Jeanne-ra öntötte mindazt a rágalmat, amit a méregpalack magába zárt, s fejéhez vágta azt a sok ocsmány elnevezést, ami a Tizenkét Hazugság címképe volt; egyre nagyobb dührohamokba lovalta magát a beszéd során, ám fáradozása hiábavaló volt; Jeanne elmerült álmaiba, s meg se rezzent, mint aki nem hall semmit az egészből. A szónok végül is ezt a szóvirágot vágta ki: - Ó, drága Franciaország, mi mélyre süllyedtél! A kereszténység hona valál emberemlékezet óta, míg ez a Károly, aki királyodnak és uralkodódnak hirdeti magát, holott közönséges eretnek és szakadár, ránk nem uszítá e kijelentéseiben meg cselekedeteiben egyaránt hitvány, hírhedett nőszemélyt!

Erre Jeanne felemelte a fejét, és szemében felcsillant a régi tűz.

- Hozzád szólok, Jeanne - fordult feléje a szónok -, egyedül hozzád, s még egyszer mondom néked: a te királyod szakadár és eretnek!

Mocskolhatta Jeanne-t kedve szerint, ezzel ő nem törődött; hanem azt soha nem tűrte, hogy füle hallatára gyalázzák a királyt, ezt a hálátlan és hűtlen ebet, akinek e pillanatban is itt lenne a helye, hogy kardjával megfutamítsa az aljas férgeket, és megmentse legderekabb hívét. Azt, akinél derekabb híve egy királynak sem volt még. Jeanne felháborodottan a szónok felé fordult, és így vágott vissza:

- Szavamra, tévedsz, uram! Ha megöltök is, kimondom bátran, és megesküszöm, hogy királyunk a legkülönb keresztény és legodaadóbb híve hitünknek és egyházunknak!

Hatalmas tapsvihar tört ki e szavakra, és ez ugyancsak dühbe gurította a szónokot, aki egész idő alatt ezt szerette volna hallani, s most meg is hallhatta, csakhogy nem neki szólt: ő végezte a munka nehezét, a babérokat pedig ellenfele aratta le. Nagyot dobbantott, és odaüvöltött az őrparancsnoknak:

- Hallgattasd el!

A hallgatóság kuncogni kezdett.

A tömeg nem nagyon tisztelt olyan felnőtt férfit, akinek az őrparancsnokot kell hívnia, hogy megvédje egy beteg leánykától.

Jeanne ezzel az egyetlen mondattal nagyobb kárt okozott a szónok ügyének, mint amennyit az használt egész beszédével; a jóember végképp zavarba jött, és nem tudta: hogy folytassa. De nem sokat kellett törnie a fejét - nem volt rá alkalma, hogy belefogjon. A nagyrészt angolpárti tömeg az emberi természet ellenállhatatlan törvényének engedelmeskedett: ujjongott és lelkesen tapsolt a csattanós válasz hallatán, akárki mondta is. A csőcselék a szónok pártján volt; egy pillanatra ugyan megtévedt, de csak egy pillanatra - azután tüstént meggondolta magát, hiszen látni akarta: hogyan égetik meg ezt a lányt; s ha ez nagyobb késedelem nélkül kedvükre megtörténik, akkor meg lesz elégedve.

A pap tehát előírás szerint még egyszer felszólította Jeanne-t: vesse alá magát az egyháznak. Bízvást reménykedett a sikerben, mert Loyseleurtől meg Beaupére-től jól tudta, hogy Jeanne halálosan fáradt s oly kimerült, hogy képtelen már bármi ellenszegülésre. Mi tagadás, ha ránézett az ember, valóban azt kellett hinnie, nem téved. Ennek ellenére, Jeanne még egyszer összeszedte minden erejét, és fáradtan így szólt:

- Én már mindenre megfeleltem bíráimnak. Megmondtam, terjesszék szavaimat és tetteimet Szentatyánk, a pápa elé. Őhozzá, de mindenekelőtt Istenhez fellebbezek.

Vele született bölcsességével ismét fején találta a szöget; roppant fontos dolgot mondott, bár ezt ő maga nem is sejtette. Csakhogy most már nem érhetett el vele semmit: már állt a máglya, és ezernyi ellenség vette körül. A papok mégis mind elsápadtak, és a szónok sürgősen másra fordította a szót. El is sápadhattak, mert ha Jeanne fellebbez a pápához, az megfosztja Cauchont a hatáskörétől, és érvényteleníti mindazt, amit ő meg a hívei eddig tettek és ezután akartak tenni.

Néhány szó után Jeanne megismételte, hogy ő mindent Isten parancsára tett és mondott; majd amikor újból a királyra és közös barátaikra terelődött a beszéd, egyszeriben a szavukba vágott:

- Tetteimért és szavaimért nem felelős sem a király, sem más. Ha tévesek, azért egyedül én vagyok a felelős, és senki más.

Ekkor azt kérdezték tőle: hajlandó-e visszavonni minden olyan szavát vagy tettét, amit bírái bűnösnek mondtak ki. Válasza megint csak iszonyatos kavarodást támasztott:

- Isten és a pápa döntésére bízok mindent.

Megint a pápa! Ugyancsak kínos helyzet volt. Íme, azt követelik valakitől, hogy ismerje el az egyház illetékességét, és ő szívesen bele is egyezik - a döntést az egyházfőre bízza! Hát kívánhatnak ennél többet?

A rémült papok összedugták a fejüket, suttogtak, tanácskoztak, s végül gyengén megalapozott döntést hoztak - bár szorongatott helyzetükben jobb nem is telhetett volna tőlük -, hogy egyrészt a pápa nagyon messze van; másrészt felesleges, hogy hozzá menjenek, mert a jelenlevő bírák is elegendő hatalommal és joggal rendelkeznek ahhoz, hogy megbirkózzanak az üggyel, sőt valójában ők maguk testesítik meg az "egyházat". Máskor alighanem mosolyogtak volna hozzá önhitten, de most nem - most egyáltalán nem érezték magukat biztonságban.

A csőcselék egyre türelmetlenebb lett, magatartása fenyegetővé vált, megunta már az álldogálást és a perzselő hőséget, meg aztán vihar is közeledett, a villám egyre fényesebben cikázott. Mihamarabb végére kellett hát járni a dolognak. Erard megmutatta Jeanne-nak az előre elkészített írást, és felszólította: revideálja eskü alatt minden előbbi vallomását.

- Hogy revideáljam? Mit jelent az?

Nem ismerte a szót. Massieu megmagyarázta neki. Megpróbálta felfogni az értelmét, de kimerültségében sehogy sem tudta összeszedni a gondolatait. Az idegen szavak zagyva összevisszaságban kavarogtak agyában. Végső kétségbeesésében így kiáltott fel:

- Az egyetemes egyházhoz folyamodom, hogy kell-e revideálnom vagy sem!

- Revideálod most rögtön: vagy nyomban megégetünk!

E rettentő szavakra Jeanne felnézett, és csak ekkor pillantotta meg a máglyát meg a vörös parázshalmazt, amely a sötét viharfelhők homályában még ijesztőbbnek, még fenyegetőbbnek látszott. Lélegzete elakadt, tántorogva felállt, mosolyogni kezdett, és úgy meredt az emberekre meg az egész környezetre, mint aki már nem is lát semmit, vagy azt gondolja, álmodik, és nem is tudja, hol van.

A papok közrefogták és unszolni kezdték: írja már alá az írást; mind ezt kérte, sürgette, a téren rettenetes nyüzsgés-mozgás, ordítozás, izgalom keletkezett.

- Írd már alá! - kiáltották a papok. - Ha aláírod, megmenekülsz!

Loyseleur egészen közel hajolt hozzá, úgy biztatta:

- Hallgass rám, ne pusztítsd el magad!

Jeanne megtört hangon válaszolta:

- Rosszul teszitek, ha bűnre visztek engem.

Bírái is csatlakoztak a rábeszélőkhöz. Még az ő szívük is meglágyult:

- Ó, Jeanne, oly nagyon szánunk téged! Vond vissza, amit mondtál, máskülönben át kell adnunk a hóhérnak...

Ekkor a túlsó emelvényről egy másik ünnepélyesebb hang csendült fel, túlharsogva a morajt: Cauchon olvasta fel a halálos ítéletet.

Ez végképp meghaladta Jeanne erejét. Néhány pillanatig csak állt, és rémülten nézett körül, aztán lassan térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét és így szólt:

- Alávetem magam.

Nem hagytak neki időt, hogy újra megfontolja, tudták, hogy veszélyes volna. Alighogy kiejtette száján e két szót; Massieu már olvasta is az írást, ő meg szinte öntudatlanul, gépiesen megismételt utána minden egyes szót, és közben mosolygott - mert gondolatai már messze jártak, valami más, boldogabb világban.

Ezután suttyomban gyorsan kicserélték a kurta, hatsoros iratot egy több oldalasra, ő meg - mindebből észre nem véve semmit - rátette a kézjegyét, szánalmasan mentegetőzve, hogy nem tud írni. Csakhogy az angol király egyik titkára éppen ezért volt ott, hogy ezen segítsen: ő vezette Jeanne kezét, s ő íratta így vele a nevét - Johanne.

Betetőzték hát aljas bűnüket. Jeanne aláírta - de mit írt alá? Ő nem tudta - amazok viszont annál jobban tudták. Aláírta, hogy bevallja: boszorkány ő, ördögök cimborája, hazug, káromolta Istent és az ő angyalait, elismeri, hogy vérszomjas, zendülések szítója, gonosz és kegyetlen, a sátán ügynöke; s kötelezi magát aláírásával is, hogy átöltözik női ruhába. Szerepelt benne jó néhány más kötelezettség is, de ezzel az eggyel is el lehetett pusztítani.

Loyseleur odarohant hozzá, és megdicsérte, amiért ilyen okosan viselkedett.

Jeanne azonban még nem ocsúdott fel révületéből, alig hallott belőle valamit.

Ezután Cauchon felolvasta a határozatot, miszerint visszavonják előbbi döntésüket, nem közösítik ki, hanem visszafogadják hőn szeretett egyháza kebelébe, a hit gyakorlásának valamennyi áldott előjogával. Ezt bizony meghallotta! Láttátok volna csak, mily hálásan ragyogott fel az arca, s hogy átszellemült az örömtől.

Hanem ez a boldogság nem sokáig tartott. Cauchon ugyanis a következő megsemmisítő szavakkal folytatta:

- S hogy csakugyan megbánhassa bűneit, és többé ne követhesse el azokat, örökös börtönbüntetésre ítéljük, ott éljen a szenvedés kenyerén s a gyötrelem vizén!

Örökös börtönbüntetésre! Erről sohasem volt szó! Se Loyseleur, se a többiek nem említettek neki ilyesmit. Loyseleur kifejezetten azt mondta és ígérte, hogy "minden rendben lesz". Erard még az imént is azt ígérte az emelvényen, amikor váltig unszolta és biztatta az aláírásra, hogy szabadon eresztik.

Néhány pillanatig döbbenten, szótlanul meredt maga elé; azután eszébe jutott Cauchon félreérthetetlen ígérete - s ez valamennyire megvigasztalta -, hogy legalább egyházának rabja lesz, és a durva idegen katonák helyett asszonyok lesznek az őrei. Odafordult hát a papokhoz, és szomorú belenyugvással így szólt:

- Nos, egyházunk szolgái, vigyetek tömlöcötökbe, és ne hagyjatok tovább az angolok kezében. - S ezzel felnyalábolta a láncait, hogy induljon.

Cauchon azonban gúnyosan felnevetett, majd odaszólt a katonáknak: - Vigyétek csak vissza a foglyot oda, ahonnan hoztátok!

Szegény Jeanne némán és lesújtva megtorpant, mint akit a villám sújtott. Szánalmas látvány volt. Most értette csak meg, hogy becsapták, elámítottak, rászedték.

Ekkor hirtelen dobpergés törte meg a csendet. Jeanne arca felragyogott - nyilván azt hitte, elérkezett a diadalmas szabadulás, amelyet a Hangok ígértek neki -, de azután eltűnt róla a fény, mindörökre, mert megpillantotta a valóságot - az őrséget, mely megint börtönébe kíséri. Ingatni kezdte a fejét, jobbra, balra, mint amikor valakit kimondhatatlan fájdalom gyötör, vagy meghasad a szíve; azután kezébe temette az arcát, és keservesen zokogva otthagyott minket.

 

XXI.

Nem valószínű, hogy a winchesteri bíboros kivételével bárki is ismerte volna Rouenban Cauchon sötét tervét, így aztán elképzelhetitek, mennyire ámult-bámult az odagyűlt tömeg meg az emelvényeken összesereglett papok és szerzetesek, amikor látták, hogy annyi gyötrelmes várakozás, annyi fárasztó huzavona után Jeanne végül mégis kicsúszik a markukból, és ép bőrrel távozik.

Néhány pillanatra szinte megbénult mindenki; se szólni, se moccanni nem tudtak a megdöbbenéstől, hogy a máglya ott áll előttük üresen, kiszemelt áldozata meg elvonult. Azután egyszerre csak dühöngeni és tombolni kezdtek, átkozódtak, szitkozódtak, árulást emlegettek, és vádakat szórtak a papokra, sőt, még köveket is: az egyik kis híján megölte a winchesteri kardinálist - éppen hogy elkerülte a fejét. Erről azonban az elhajítója nem tehetett, bizonyára izgatott volt, márpedig felindult állapotban senki nem tud pontosan célozni.

Jókora kavarodás támadt körülöttünk. A bíboros egyik káplánja például annyira megfeledkezett az illendőségről, hogy sajnálatos módon még magát a beauvais-i püspök őméltóságát is megtámadta, s öklét rázva, ráordított:

- Istenemre mondom, aljas hitszegő vagy!

- Fogd be a szád. - Így a püspök.

Méghogy ő hitszegő! Éppen az ellenkezője; hiszen nincs az országban még egy francia, aki kevésbé szolgált volna rá, hogy az angolok ilyen váddal illessék.

Warwick grófja is kijött a sodrából. Bátor katona volt, de amikor az értelemre került a sor, és valamilyen mesteri ármányról, cselszövényről vagy fortélyról volt szó - ő se látott tovább az orránál, így hát a maga szókimondó, katonás módján ordítozni kezdett, és esküdözött, hogy az angol királyt áruló módon becsapták, mert tűrték, hogy Jeanne d'Arc megszökjön a máglya elől. A többiek azonban halkan megnyugtatták:

- Csillapodj, uram, ne csinálj ebből gondot; kezünkre kerül, hamarosan.

Ez a hír alighanem elterjedt a városban is - elvégre a jó hír éppoly gyorsan száll, mint a rossz -, mert a dühöngök csakhamar lecsillapodtak, és hazamentek. Itt tartottunk délben, azon a félelmetes csütörtöki napon.

Elmondani sem tudom, mennyire örültünk Noëllel, hiszen mi sem voltunk beavatva. Csak azt tudtuk, hogy Jeanne él, és megmenekült. Egyelőre nem is kívántunk ennél többet. Majd megtudják a franciák, milyen gyalázatos dolgok történtek ma - s védelmére Franciaország bátor fiai mindjárt zászlaja alá sereglenek, ezrek és ezrek jönnek majd; haragjuk elsodor mindent, akár a felkorbácsolt tenger; megrohanják ezt az átkozott várost, Rouent - és akkor Jeanne d'Arc újra menetelni fog! Hat nap, hét nap: egy kurta hét, és a derék, hálás, felháborodott francia nép itt dörömböl a kapukon - számoljuk hát addig is az órákat, számoljuk a perceket, sőt akár a másodperceket is! Ó, boldog nap, ó, nagyszerű nap!

Nohát persze: fiatalok voltunk, nagyon-nagyon fiatalok.

Ha azt hiszitek, hogy a megtört fogoly pihenhetett és aludhatott egyet, miután maradék erejével visszavonszolta fáradt testét a tömlöcbe, tévedtek.

Ilyesmiről szó se lehetett. Cauchon néhány emberével tüstént utánament a cellába: Jeanne-t tompa kábulatban találták, testileg és szellemileg egyaránt kimerülten. Emlékeztették, hogy revideálta vallomását, meg hogy bizonyos ígéreteket tett - többek között, hogy újra női ruhát vesz fel, és ha visszaesik bűnébe, az egyház egyszer s mindenkorra kiközösíti. Hallotta a szavakat, de értelmük nem jutott el hozzá. Olyan volt, mint aki altatószert vett be, s most egy vágya maradt csak: aludni, megszabadulni a kínzástól, egyedül maradni. Jóformán nem is tudta, mit cselekszik, gépiesen engedelmeskedett kínzójának, és magára öltötte a női köntöst, amit Cauchon meg az emberei hoztak számára. Jóval később tért csak magához, de halvány fogalma sem volt róla, hogy mikor és hogyan történt ez a csere.

Cauchon boldogan és elégedetten távozott. Jeanne ellenkezés nélkül átöltözött női ruhába; és forma szerint figyelmeztették: nehogy visszaessen a bűnébe. Minderre tanúi is vannak. Jobban nem is állhatnának a dolgok, ugye?

De mi lesz, ha mégse esik vissza bűnébe?

Nos, akkor kényszerítenie kell rá.

Nem tudni biztosan, célzott-e Cauchon olyasmire az angol őrség előtt, hogy ezentúl ha keményebben s kegyetlenebbül találnának is bánni foglyukkal, hivatalosan erről nem vesznek tudomást, mindenesetre az őrök egyszeriben ezt a bánásmódot kezdték alkalmazni, és hivatalosan valóban nem vettek erről tudomást. Ettől a perctől kezdve Jeanne élete úgyszólván elviselhetetlenné vált. Ne is kívánjátok tőlem, hogy bővebbet mondjak erről. Beszélni se akarok róla.

 

XXII.

A péntek és a szombat boldog nap volt számunkra, Noëllel. Gondolatainkat betöltötték álomképeink: Franciaország megrázza üstökét - felkerekedik - itt áll a kapuk előtt - Rouen hamuvá ég, és Jeanne szabad! Képzeletünk lángra gyúlt, szinte önkívületbe sodort minket a büszkeség és az öröm. - Mint már mondottam: fiatalok voltunk.

Semmit sem tudtunk arról, hogy előző délután mi történt a tömlöcben. Úgy képzeltük most, hogy Jeanne fejet hajtott az egyház előtt, és az irgalmasan visszafogadta őt kebelébe, gyengédebben bánnak vele, s igyekeznek kellemessé és kényelmessé tenni fogságát, amennyire csak lehet. Efelől tehát tökéletesen megnyugodván, nem volt más gondunk, mint hogy eltervezzük, milyen részt vállalunk a nagy leszámolásban. Képzeletben újra meg újra megvívtuk harcunkat; ezzel telt el ez a két boldog nap - legboldogabb két napja életemnek.

Felvirradt a vasárnap. Felébredtem, gyönyörködtem a balzsamos, enyhe reggelben, s gondolkodtam. A nagy leszámolás járt az eszemben, ez kötötte le minden gondolatomat, szinte megrészegedtem tőle.

Az utca felől, messziről, kiabálásra lettem figyelmes. A hang csakhamar közelebb ért, és kivehettem a szavakat:

"Jeanne d'Arc visszaesett bűnébe! Ütött a boszorkány végórája!"

Elállt a szívverésem, megfagyott a vér ereimben. Több mint hatvan éve ennek, de még most is fülemben cseng ez a diadalordítás, oly tisztán, mint akkor, azon a rég letűnt nyári reggelen. Különösen teremtettek meg bennünket: boldog emlékeink tovaszállnak, csak a szomorúak maradnak meg emlékezetünkben.

Hamarosan megszaporodtak a hangok: tíz, húsz, száz kiáltás hallatszott már; mintha az egész világ ettől a kegyetlen örömtől harsogott volna. És más zajok is hallatszottak: rohanó léptek csattogása, vidám örömujjongás, durva röhögés, dobpergés, rezesbandák csinnadrattája gyalázta a vasárnap áhítatát.

Késő délután parancs jött, hogy Manchon és én jelenjünk meg Jeanne tömlöcében. Cauchon küldött értünk. Ekkor azonban ismét bizalmatlanság lett úrrá az angolokon meg katonáikon, s az egész város dühöngött, fenyegetőzött. Ennek számos tanújelét láthattuk ablakunkból: öklüket rázó, sötét tekintetű, haragvó embertömegek hömpölyögtek az utcán.

Azután megtudtuk, hogy fenn a várban valóban rosszul mennek a dolgok; nagy tömeg gyűlt össze - köztük sok kapatos angol katona, akik azt mesélgették, hogy hazugság az egész "visszaesés", mindez a papok fortélya csak. A szavakat csakhamar tettek váltották fel: elfogtak néhány papot, akik épp a várba igyekeztek, és bizony nem kevés erőfeszítésbe került kiszabadítani őket a kezük közül s megóvni életüket.

Ezért aztán Manchon megtagadta a parancsot. Azt felelte, egyetlen lépést se tesz, amíg Warwick nem küld őrséget védelmünkre. Warwick teljesítette a kérést: másnap reggel néhány katonát küldött értünk, s mi elindultunk. A helyzet időközben tovább romlott. A katonák megvédtek ugyan bennünket a tettleges bántalmazástól, de amint átfurakodtunk a várat körülvevő csőcselék gyűrűjén, csak úgy záporoztak felénk a sértő, gyalázó megjegyzések. Engem meglehetősen hidegen hagyott a dolog, és titkon örömmel azt gondoltam magamban: "Megálljatok, barátocskáim, három-négy nap múlva egészen másképp beszéltek majd - de akkor én is ott leszek".

Az én szememben ezek az emberek már halottak voltak. Ugyan hány maradhat életben az elkövetkező leszámolás után? Bizonyára nem több, mint amennyivel röpke félóra alatt a hóhér kényelmesen elszórakozhat.

Kiderült, hogy a hírek igazat mondanak. Jeanne csakugyan visszaesett bűnébe. Ott ült, megláncolva, megint csak férfiruhában.

Senkit se vádolt. Ez rá vallott. Nem volt természete, hogy úr parancsáért a szolgát hibáztassa. Agya közben kitisztult, és rájött, kinek a keze volt abban, hogy így rászedték őt előző reggel: nem a szolgáé, hanem az úré - Cauchoné.

Elmondom, hogyan történt. Vasárnap hajnalban, mialatt Jeanne aludt, egyik őre ellopta női köntösét, s helyébe tette férfiöltözékét. Mikor felébredt, kérte a másik ruhát, de az őr nem akarta visszaadni. Jeanne hiába tiltakozott, mondván, hogy nem viselhet férfiruhát, továbbra sem voltak hajlandók visszaadni. Kénytelen volt hát felvenni az illendőség miatt, meg aztán belátta, hogy úgyse menekülhet a haláltól, ha ilyen álnokságokkal kell megküzdenie életéért. Belefáradt már szegény a küzdelembe.

Mi közvetlenül Cauchon, az inkvizítor meg a többiek nyomában léptünk be. Hatan vagy nyolcan lehettek. Amikor megláttam Jeanne-t, amint ott ül csüggedten, reménye vesztetten s még mindig láncra verve, nem tudtam mire véljem a helyzetet. Én egészen másra számítottam, s a látvány megdöbbentett. Talán kételkedtem benne, hogy csakugyan visszaesett bűnébe; lehetséges, hogy elhittem, csak nem ébredtem tudatára.

Cauchon győzelme teljes volt. Ingerült, bosszús arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott: derűs elégedettség és káröröm sugárzott róla. Talárját maga után vonva előrelépett, majd szétvetett lábbal, önelégülten megállt Jeanne előtt, és letekintett erre a szegény, tönkretett teremtésre, akinek segítségével magas posztra juthat a világmindenség Ura, az emberiség Megváltója, a szelíd és irgalmas Jézus szolgái között - feltéve, hogy Anglia betartja ígéretét, amelyet egy olyan embernek tett, aki még hírből sem ismeri az adott szó szentségét.

Azután a bírák kérdezgetni kezdték Jeanne-t. Egyikük - név szerint Marguerie, akibe több ész szorult, mint óvatosság - a ruhacsere láttán megjegyezte:

- Gyanús nekem ez a dolog. Nem érteni, hogyan történhetett, hacsak nem jártak kezére mások is. Nincs ekörül valami hiba?

- Ezer ördög! - ripakodott rá Cauchon tajtékozva. - Fogd be a szád!

- Áruló bérenc! - ordították Marguerie-re az őrt álló katonák, és lándzsáikat rászegezve nekirohantak. Csak nagy nehezen sikerült megakadályozni, hogy át ne döfjék. Nem is próbált többet segédkezni a vallatásban, szegény feje. A többiek folytatták a faggatást:

- Miért vetted fel megint a férfiruhát?

Nem értettem jól, mit felelt rá, mert az egyik katona éppen akkor nagy zajjal elejtette az alabárdját; de ha jól hallottam, Jeanne azt mondta, hogy önszántából vette vissza.

- De hiszen megesküdtél rá, hogy nem veszed vissza!

Aggódva vártam, mit felel erre a kérdésre, de válasza nem okozott csalódást. Egészen halkan így szólt:

- Soha nem volt szándékomban megesküdni, s nem is foghatom fel soha, hogyan tehettem.

Íme, ez volt a bizonyíték, hogy azon a csütörtökön az emelvényen önkívületben beszélt. Azután hozzátette:

- De jogom volt visszavenni a ruhát, hiszen nem tartottátok be ígéreteiteket, hogy misére mehetek, áldozhatok, s hogy megszabadulhatok bilincseimtől. Mint látjátok, a láncok most is rajtam vannak.

- Mindegy, vallomásodban megígérted, hogy nem öltesz többé férfiruhát.

Ekkor Jeanne szomorúan feléjük nyújtotta bilincsbe vert kezét, s így szólt:

- Inkább meghalok, mintsem hogy így éljek továbbra is. De ha leveszitek rólam, ha misét hallgathatok, ha átkerülök az egyház fogságába, és ha asszonyok lesznek körülöttem, fejet hajtok és engedelmesen megteszem mindazt, amit ti jónak találtok.

Cauchon csak gúnyosan szipákolt erre. Hogy ő tiszteletben tartsa, amire maga meg társai elkötelezték magukat? Beváltsa az ígéreteket? Ugyan, mire való lenne? Az ígéretekre csak addig volt szükség, míg előbbre vitték ügyét - most valami újabb, eredményesebb eszköz kellett. A férfiruha visszavétele gyakorlatilag megfelelt a célnak, de talán rávehetik Jeanne-t, hogy még valamivel tetézze végzetes bűnét, így hát megkérdezte tőle, beszélt-e csütörtök óta a Hangokkal - s egyúttal emlékeztette vallomásának revideálására.

- Igen - felelte; és kiderült, hogy éppen a revideálásról szóltak vele. Azt kell hinnem, elmondták neki. Ismét kijelentette, hogy küldetése a mennytől származik. Arckifejezése nyugodt volt, mint azé, aki nincs tudatában, hogy valaha is tudva és akarva megtagadta volna ezt. Így újra meggyőződhettem róla, hogy nem emlékszik, mit cselekedett azon a csütörtöki napon, ott az emelvényen. Befejezésül azt mondta:

- A Hangok azt mondták, helytelen volt, hogy azt vallottam: tévesen cselekedtem. - Felsóhajtott és őszintén hozzáfűzte. - Csak azért tettem, mert annyira féltem a tűztől.

Csakugyan ez bírta rá, hogy aláírjon egy papirost, melynek tartalmát akkor nem értette, de annál jobban érti most, a Hangok kinyilatkoztatásaiból meg kínzóinak bizonyítékaiból.

Megint magánál volt, kimerültsége is elmúlt; visszatért bátorsága és ezzel együtt vele született igazságszeretete is. Merészen és higgadtan jelentette ki mindezt, pedig tudta, hogy ezzel megint csak a rettegett lángok hatalmába adja magát.

Teljesen őszinte, mentegetőzéstől vagy titkolózástól mentes, hosszú választ adott. Elborzadtam hallatán, tudván, hogy saját halálos ítéletét mondta ki. Szegény Manchon is tisztában volt ezzel, mert a margóra odaírta:

"Responsio mortifera."

Végzetes válasz. Minden jelenlévő tudta, hogy az. Azután csend hullott ránk, olyan csend, mint a betegszobában, mikor a haldokló mellett virrasztók mély lélegzetet vesznek, s halkan így szólnak egymáshoz: "Bevégeztetett."

Itt is bevégeztetett, Cauchon azonban visszavonhatatlanul befejezetté kívánta tenni az ügyet, s ezért néhány pillanat múlva a következő kérdést tette fel:

- Továbbra is hiszed, hogy Szent Margit és Szent Katalin szólt hozzád a Hangok útján?

- Igen, minthogy azt is hiszem, hogy a Hangok Istentől jönnek.

- Annak ellenére, hogy a vesztőhelyen megtagadtad őket?

Jeanne ekkor félreérthetetlenül és világosan megismételte, hogy sohasem volt szándékában megtagadni őket; és ha - ezt a szócskát jól megjegyeztem -, ha mégis visszavont és megtagadott bizonyos dolgokat a vesztőhelyen, ennek oka csakis a tűztől való félelme volt, nem pedig a meggyőződés.

Most már egészen bizonyos, hogy nem tudta, mit művelt ott a vesztőhelyen. Csak utólag tudta meg ezektől az emberektől meg a Hangoktól.

Ezt a fájdalmas jelenetet a következő, szívet tépően szomorú szavakkal zárta le:

- Szeretném egyben leróni vezeklésemet; engedjetek meghalnom. Nem bírom elviselni tovább rabságomat.

Lelkét a napfény, a szabadság éltette; annyira vágyta a szabadulást, hogy bármilyen áron, akár még így is elfogadta.

A bírák közül többen bánatosan, letörten hagyták el a helyet, mások viszont éppen ellenkező hangulatban. A várudvaron Warwick grófja és még ötven angol leste a híreket. Amint Cauchon meglátta őket - nevetve -, odakiáltotta nekik:

- Nyugodtan alhattok már - végleg elintéztük!

 

XXIII.

Csak fiatal emberek zuhanhatnak oly mélyen a kétségbeesés örvényébe, ahogy mi ekkor, de az is igaz, hogy csak fiatalok reménye éledhet újjá oly gyorsan, mint a miénk. Megint felidéztük a Hangok határozatlan ígéretét, s azt mondtuk egymásnak, hogy a dicsőséges felszabadulásnak az "utolsó pillanatban" kell történnie; - "az utolsó pillanat azonban csak most érkezett el; most jön majd a király, La Hire, s velük a régi harcosok, mögöttük meg egész Franciaország!" Így aztán megint reménykedni kezdtünk; szinte hallottuk már az acél csattogásának vérpezsdítő muzsikáját, a csatakiáltásokat meg a roham zsivaját, szinte már láttuk láncaitól megszabadult foglyunkat, karddal a kezében.

De ez az álmunk is elszállt, szétfoszlott. Késő éjjel bejött Manchon, s így szólt:

- Most jövök a tömlöcből. Üzenetem van számodra attól a szerencsétlen gyermektől.

Üzenet számomra! Ha jobban figyelt volna engem, azt hiszem, felfedezte volna, ki vagyok - felfedezte volna, hogy a fogoly iránt mutatott közömbösségem merő színlelés; ez a megtiszteltetés ugyanis annyira megindított és felizgatott, hogy elvesztettem lélekjelenlétemet, s ez minden bizonnyal meglátszott az arcomon meg a viselkedésemen.

- Azt mondja tisztelendőséged, hogy nekem üzent?

- Igen. Szeretné, ha megtennél neki valamit. Azt, mondta, észrevette azt a fiatalembert, aki segédkezik nekem, s úgy látja, jóindulatú; mit gondolok, megtenne-e neki egy szívességek. Azt feleltem, tudom, hogy megtennéd, és megkérdeztem tőle, mi lenne az, mire ő azt mondta, írnál-e egy levelet az édesanyjának? Én pedig azt mondtam, írnál, és hozzátettem, hogy magam is megtenném, örömmel; ő azonban visszautasította, mondván, hogy elég nekem a magam dolga, viszont a fiatalembernek bizonyára nem okozna gondot megtenni ezt a szolgálatot, minthogy ő maga járatlan az írás mesterségében. Ekkor érted akartam küldeni, mire szomorú arckifejezése egyszeriben megváltozott. Mintha csak régi barátját várná, szegény, magára hagyatott teremtés. De nem kaptam engedélyt. Mindent megtettem, ami tőlem telt, de a rendelkezések most is éppoly szigorúak, mint eddig: az ajtók most sem nyílhatnak meg senki előtt, a hivatalos személyek kivételével; most se válthat vele szót senki, csak a hivatalos személyek. Amikor visszamentem és megmondtam neki, felsóhajtott és megint elszomorodott. Elmondanám, mit kell írnod az édesanyjának. Furcsa üzenet, legalábbis részben, én ugyan nem értem, de azt mondta, édesanyja megérti majd. Azt kéri, "továbbítsd szívből jövő, szeretetteljes üdvözletét családjának meg falubeli barátainak, s írd meg nekik, nincs többé menekvés, mert ma éjszaka - immár harmadszor és utoljára ebben az esztendőben - megjelent neki a Fa".

- Milyen különös!

- Igen, valóban különös, de hát, ezt mondta, és hozzátette, hogy a szülei érteni fogják. Akkor egy darabig álmaiba és gondolataiba merült, ajkai mozogtak, s valami verset mormolt, kétszer-háromszor is elismételte, és úgy láttam, ettől megnyugodott. Leírtam, gondolván, hogy kapcsolatban lehet a levéllel, s hasznát veheted; bár szerintem csak valamiféle emlék lehet, amely minden ok nélkül merült fel fáradt elméjében, értelme nincsen, jelentősége pedig még kevesebb.

Elvettem tőle a papírdarabkát, s valóban azt olvastam rajta, amit előre tudtam, hogy majd olvashatok:

Ha sorsunk idegenbe vet
S nem jön hazánkból üzenet,
Jelenj meg te nekünk!

Ebből már tudtam, hogy nincs többé remény. Tudtam, hogy Jeanne levele nemcsak a családjának szól, hanem Noëlnek és nekem is, célja pedig az, hogy kioltsa szívünkből a hiú reményeket. Azt akarta, hogy az ő szájából halljuk meg a reánk váró csapást, és katonái lévén, parancsot halljunk ki belőle: viseljük el úgy, ahogy hozzánk és őhozzá illik, vessük alá magunkat Isten akaratának; és találjunk gyógyírt bánatunkra. Ilyen volt ő: mindig csak másokkal gondolt, soha magával. Igen, fájt a szíve értünk; még most is talált időt számunkra, leghívebb szolgái számára, megkísérelte enyhíteni fájdalmunkat, könnyíteni bánatunk terhén - ő, ki megízlelte a keserűség poharát; ő, ki már ott járt a halál völgyének árnyai között.

Megírtam a levelet. Mondanom sem kell talán, mekkora fájdalmamba került. Ugyanazzal a fából készült írószerszámmal írtam, mely pergamenre vetette Jeanne d'Arc első tollbamondását: a felszólítást az angolokhoz - két évvel előbb, amikor még tizenhét éves sem volt. Most pedig utolsó szavait írtam le vele, s utána kettétörtem. A toll, mely Jeanne d'Arcot szolgálta, soha többé ne szolgáljon mást!

Másnap, május 29-én, Cauchon összehívta lakájait, akik közül negyvenkettő meg is jelent. Jólesik azt hinnem, hogy a többi húsz szégyellt eljönni. Az a negyvenkettő pedig kimondotta: Jeanne visszaeső eretnek; át kell adni a világi hatalomnak. Cauchon megköszönte fáradozásukat, azután parancsot adott, hogy másnap reggel vezessék Jeanne-t az öreg Piac néven ismert térre, adják át a polgári bíróságnak, az meg a hóhérnak. Ez a máglyát jelentette.

Huszonkilencedikén, kedden, egész délután és este erről beszélt mindenki; a környékről Rouenba özönlöttek az emberek, hogy lássák a tragédiát - legalábbis azok, akik bizonyítani tudták az angolok iránti rokonszenvüket, s bebocsátásra számíthattak. Az utcán nőttön-nőtt a tolongás, az izgalom egyre magasabb fokra hágott. Ekkor megint megfigyelhettük, hogy ezek közül az emberek közül soknak szívében szánalom ébredt Jeanne iránt. Valahányszor nagy veszély fenyegette, ez mindig megnyilvánult. Most is felszínre került - megnyilvánulása pedig az arcokon tükröződő, szánalomteli, néma bánat volt.

Szerdán kora reggel elküldték Martin Ladvenu-t és még egy szerzetest, hogy készítsék fel Jeanne-t a halálra; Manchon és én is velük tartottunk. Nehéz szolgálat volt ez számomra. Jó ideig bolyongtunk a sötét folyosókon, jobbra-balra kanyarogva, egyre beljebb, beljebb, egészen a kőrengeteg szívéig, míg végül is ott álltunk Jeanne színe előtt. De ő ezt nem tudta. Ott ült, ölében nyugtatva kezét, lehorgasztott fejjel, gondolataiba merülten, bánatos arccal. Nem tudhattuk, hol járnak gondolatai. Talán otthon, a békés legelőkön, barátainál, akiket sose láthat többé? Talán az őt ért méltánytalanságokon, elhagyatottságán, a kegyetlenkedéseken, amelyek osztályrészéül jutottak? Vagy a hőn áhított halálon, ami most már oly közeli? Vagy talán a halál nemén, amit el kell szenvednie? Reméltem, hogy nem; mert ő egyetlen halálnemtől félt csak, de attól kimondhatatlanul. Azt hiszem, annyira félt tőle, hogy erős akaratával kizárta gondolatai közül, kirekesztette agyából, s abban bízott, hogy Isten megkönyörül rajta, könnyebb halált küld reá; így hát az is lehetséges, hogy a szörnyű hír, amit vittünk neki, végül is meglepetés volt számára.

Csendben álltunk egy darabig, de még mindig nem vett észre bennünket, még mindig messze járt, mélyen elmerült szomorú töprengésébe. Ekkor halkan megszólalt Martin Ladvenu:

- Jeanne.

Erre felnézett, kissé megriadva, s halvány mosollyal így szólt:

- Beszélj! Üzenetet hoztál?

- Azt, szegény gyermekem. Próbáld elviselni. Mit gondolsz, el bírod viselni?

- El - válaszolta egészen halkan, s megint lehajtotta a fejét.

- Azért jöttem, hogy felkészítselek a halálra.

Enyhe borzongás futott át legyöngült testén. Jeanne nem szólt semmit. A csendben lélegzetünket is hallhattuk. Azután megszólalt, és nagyon csendesen azt mondta:

- Mikor lesz?

Távoli harangszó tompa zengése ütötte meg fülünket.

- Most. Az idő már elérkezett.

Ismét enyhe borzongás futott át rajta.

- Ilyen hamar, ó, ilyen hamar!

Hosszú csend követte szavait: csak a távoli harangzúgás hallatszott. Mozdulatlanul, várakozásteljesen álltunk. Végül megtört a csend:

- Hogyan kell meghalnom?

- Máglyán!

- Ó, tudtam! tudtam! - Vadul talpra ugrott, ujjait a hajába mélyesztette, és kitört belőle a zokogás. Szánalmas látvány volt, ahogy szomorúan, panaszosan siratta magát, majd egyikünktől a másikunkig fordult, és könyörgő tekintettel kutatta arcunkat, utolsó reményével a barátság és segítség jelét - ő sohasem tagadta ezt meg senkifiától, még sebesült ellenségétől sem a csatatéren.

- Ó, mily kegyetlenül bántok el velem! És testemnek, melyet soha nem ért mocsok, ma hamuvá kell enyésznie? Ó, inkább fejeznének le hétszer egymás után, semhogy ily kínos halállal végezzem be! Megígértétek, hogy az egyház fogságába kerülök, s ha nem hagytok itt, ellenségeim kezén, ott nem ért volna utol ily nyomorúságos végzet. Hozzád fellebbezek, ó, Istenem, mindnyájunk bírája a jogtalanságért, amit velem véghezvisznek.

Ezt már senki sem tudta elviselni. Elfordultak; szemükből hullott a könny. Egy pillanat műve, s ott térdeltem lába előtt, ő meg rögtön az engem fenyegető veszedelemre gondolt, s lehajolva hozzám, fülembe súgta:

- Fel! Ne döntsd magad veszélybe. És most - örökre áldjon Isten! - mondta, és sietősen megszorította a kezem. Keze az én kezemet érintette utoljára életében. Senki nem látta; a történelem nem tud róla, mégis igaz, úgy, ahogy elmondtam. Amikor észrevette Cauchont, elébe ment, megállt előtte, és szemrehányóan így szólt:

- Püspök, általad halok meg!

Az nem szégyellte el magát, nem is hatódott meg; álszentül csak annyit mondott:

- Viseld türelemmel, Jeanne. Azért halsz meg, mert megszegted ígéreted, és visszatértél bűneidhez.

- Ó, jaj, ha átvittetek volna az egyház börtönébe, és hozzám illő őrzőket adtatok volna mellém, ez nem történhetett volna meg. Tudd meg, ezért még felelned kell Isten előtt!

Cauchon arca megrándult erre, s már nem látszott olyan nyugodtnak és elégedettnek, mint az imént. Szó nélkül sarkon fordult és elment.

Jeanne elmélázva állt egy darabig. Ekkor már lecsillapodott valamelyest, de időnként még törölgette a szemét, és néha meg-megrázta testét a zokogás, azután lassan elcsitult, s egyre ritkábban csuklott fel belőle. Végül felnézett, és meglátván Pierre Maurice-t, aki a püspökkel együtt jött be, így szólt hozzá:

- Péter mester, mondd, hol leszek én ma éjszaka?

- Hát nincs bizodalmad Istenben?

- De van - és az ő kegyelmével a paradicsomban leszek.

Ekkor Martin Ladvenu meggyóntatta: utána Jeanne azt kérte, hadd vehesse magához a szentségeket. De hogyan részesülhet valaki a szent áldozásban, akit nyilvánosan kiközösítettek az egyház kebeléből, s nem maradt több jogcíme a kiváltságra, mint egy kereszteletlen pogánynak? Ladvenu maga nem tehette ezt meg, de elküldött Cauchonhoz, s megkérdeztette, mit tegyen. Cauchonnak egyforma volt minden törvény, emberi vagy isteni - egyiket sem tisztelte. Azt üzente, teljesíti Jeanne minden kívánságát. Talán Jeanne utolsó szavaira megmozdult benne a félelem; nem a szív, hiszen szíve nem volt.

Elhozták hát az oltáriszentséget, amelyre ez a szegény lélek oly kimondhatatlanul sóvárgott hosszú hónapok óta. Ünnepélyes pillanat volt ez. Mialatt mi odabent tartózkodtunk, a börtön mélyén, a várudvar megtelt az alacsonyabb rangú férfiak és asszonyok tömegével, akik megtudták, mi folyik Jeanne cellájában, s megenyhült szívvel jöttek oda, hogy megtegyék - maguk sem tudták, mit; hogy meghallják - maguk sem tudták, mit. Mi, persze, nem tudtunk erről, hiszen nem láthattuk őket. Hatalmas tömeg gyűlt össze hasonló néposztálybeliekből a várkapun kívül is. Amikor a szentségeket vivő menet elhaladt mellettük, útban Jeanne-hoz, a sokaság egy emberként térdre borult, s imádkozni kezdett őérte, sokan még sírtak is; amikor pedig elkezdődött az áldozás ünnepélyes szertartása Jeanne zárkájában, meghatóan szárnyaló hangok ütötték meg fülünket a távolból - a láthatatlan sokaság énekelte a litániát az elköltöző lélekért.

A tűzhaláltól való félelem elszállt Jeanne d'Arc szívéből, hogy ne is térjen többé vissza, egyetlen röpke pillanattól eltekintve - s végképp elillanván, békesség és bátorság foglalja el a helyét, s ne is hagyja el őt soha.

 

XXIV.

Kilenc órakor az Orléansi Szűz, Franciaország Szabadítója elindult hát, ártatlansága s ifjúsága bájának teljében, hogy életét adja hazájáért, melyet oly rajongással szeretett, és királyáért, aki cserbenhagyta őt. Felültették a szekérre, amelyen csak a gonosztevőket szokták vinni. Egy tekintetben még a gonosztevőknél is rosszabbul bántak vele; mert a világi bíróság ítélete meg sem született még, de ő már egy püspöki süveg formájú sapkán hordta előre megírt ítéletét!

ERETNEK, VISSZAESŐ BŰNÖS, HITEHAGYOTT, BÁLVÁNYIMÁDÓ

A szekéren Martin Ladvenu barát és Maître Jean Massieu ült mellette. Lányos volt, kedves és angyali a hosszú, fehér köntösben. Amikor kilépett a börtön homályából, a sötét kapu boltívében ráhullt a napfény. Az emberek felzúgtak: "Látomás! Látomás!" Aztán térdre hullva imádkozni kezdtek, az asszonyok meg sírtak: ismét felzúgott a halálba indulóért mondott megható könyörgés, és terjedt, áradt a hang, fenségesen; elkísérte a halálraítéltet, vigasztalta s megáldotta őt végig a siralmas úton a vesztőhelyig.

- Krisztus, kegyelmezz! Szent Margit, kegyelmezz! Könyörögjetek érette, ti szentek, arkangyalok mind, s ti áldott vértanúk, könyörögjetek érette! Angyalok és szentek, Isten irgalmát kérjétek néki! A te haragodtól, mentsd meg, Uram, őt! Urunk, Istenünk, szabadítsd meg őt! Jó Urunk, könyörgünk, terjeszd ki reá kegyelmedet!

Szent igaz, amit az egyik történet mesél: "A szegények, a gyámoltalanok nem adhattak mást Jeanne d'Arcnak, csak imájukat; de hisszük, hogy imáik nem maradtak meghallgatás nélkül. A történelem kevés ily megrázó jelenetet jegyzett fel, mint ezt, mikor a síró, tehetetlen, imádkozó tömeg, égő gyertyával kezében, ott térdelt a földön a régi erőd börtönfalai tövében."

És így volt véges-végig, az egész úton: ezrek és ezrek, borultak térdre, sűrűn telehintve a gyertyák halványsárga lángjával, mint egy arany virágokkal tarkított mező. De azért voltak, néhányan, akik nem térdeltek: az angol katonák. Ott álltak glédában, váll váll mellett, szorosan, mindkét oldalon falként kerítve el Jeanne útját; e mögött az élő fal mögött térdelt a sokaság.

Egyszer csak egy őrjöngő férfi jelent meg, papi öltözetben, siránkozva és jajveszékelve átfurakodott a tömegen és a katonák sorfalán; térdre vetette magát Jeanne szekere előtt, és könyörgőn nyújtva felé kezét, így kiáltott:

- Bocsáss meg nekem, ó, bocsáss meg!

Loyseleur volt!

És Jeanne megbocsátott neki; megbocsátott tiszta szívből, hiszen szíve soha nem ismert mást, mint megbocsátást, irgalmat, nem ismert mást, mint szánalmat minden szenvedő iránt, bármit vétettek is. Nem volt egyetlen szemrehányó szava ehhez a szerencsétlen nyomorulthoz, aki pedig éjt nappallá téve munkálkodott újabb kelepcéken és csapdákon, hogy árulással, álszent képmutatással a halálba csalja őt.

A katonák megölték volna, ha Warwick grófja meg nem akadályozza. Hogy mi történt vele ezután, nem tudjuk. Elrejtőzött valahol a világ elől, hogy egyedül maradjon bűnbánatával.

Az öreg Piactéren ott állt a két emelvény és a máglya, amit a St. Ouen temetőből hoztak oda. Az emelvények ugyanúgy megteltek, mint akkor: az egyiken Jeanne és bírái, a másikon a magas méltóságok, élükön Cauchon és az angol bíboros - Winchester. A tér zsúfolva volt emberekkel, a környező épületek ablakai és a háztetők is feketéllettek tőlük.

Amikor befejeződtek az előkészületek, fokozatosan elült a zaj meg a mozgolódás: várakozásteljes, komor, ünnepélyes csend támadt.

Ekkor, Cauchon parancsára, felállt egy pap, név szerint Nicholas Midi, és prédikációt tartott, melyben elmagyarázta, hogy ha egy ág a szőlőtőkén - ez lenne az egyház - megbetegszik s romlani kezd, le kell metszeni, máskülönben elpusztul az egész tőke. Azt igyekezett bizonyítani, hogy Jeanne az egyház tisztaságát és szentségét fenyegeti és veszélyezteti bűneivel, ezért kell meghalnia. Előadásának végéhez érve, Jeanne felé fordult, és rövid hallgatás után így szólt hozzá:

- Jeanne, az egyház nem oltalmazhat tovább téged, menj békével!

Jeanne-t teljesen elkülönített és feltűnő helyre ültették, ezzel is jelezvén, hogy az egyház elhagyta őt. Magányosan, türelemmel és lemondással várta végét. Ekkor Cauchon szólította meg. Eredetileg azt tanácsolták neki, olvassa fel Jeanne-nak a visszavonási nyilatkozatot, amit magával is hozott, de közben meggondolta magát, mert félt, hogy Jeanne kikiáltja az igazságot - azt, hogy ő soha nem vonta vissza tudatosan vallomását. Ezzel örök becstelenségbe taszítaná őt. Megelégedett hát azzal, hogy intette, ne feledje gonosz bűneit, bánja meg azokat, s gondoljon lelki üdvére. Azután ünnepélyesen kijelentette, hogy az egyház kiközösíti őt, kitaszítja kebeléből, s kiszolgáltatja a világi hatalomnak: döntsön felette az.

Jeanne sírva letérdelt, s könyörögni kezdett. Ugyan kiért? Magáért talán? Ó, nem - Franciaország királyáért könyörgött. Hangja bájosan, tisztán szárnyalt, s mindenkit szíven ütött szenvedélyes indulata. Soha nem gondolt arra, hogy a király elárulta őt, soha nem gondolt arra, hogy elhagyta őt, soha nem jutott eszébe, hogy az ő hálátlansága miatt kell neki ilyen nyomorúságos halállal meghalnia; csak az jutott eszébe, hogy ő a királya, maga pedig az ő hűséges és szerető alattvalója, s hogy a király ellenségei gonosz jelentésekkel és hamis vádakkal aláaknázták Károly hatalmát, aki nincs itt, hogy megvédje magát. A halál küszöbén is elfeledkezett saját bajáról, könyörgött mindenkihez, aki csak hallja szavát: legyen igaz híve királyának; higgye el, hogy a király jó, nemes és őszinte, és semmi módon nem hibáztatható az ő tetteiért, se nem tanácsolta, se nem követelte őket, semmiféle felelősség nem terheli. Azután, befejezésül, alázatos és megindító szavakkal kérte a jelenlevőket, imádkozzanak érte, és bocsássanak meg neki, akár ellenségei, akár barátságot és szánalmat éreznek iránta szívükben.

Aligha volt ott olyasvalaki, akinek szívét meg ne hatotta volna - még az angolokon, még a bírákon is látszott ez. Sok ajak remegett, sok szemet homályosított el a könny; bizony, még az angol bíborosét is - azét az emberét, aki mint politikus, kőszívű, de mint ember, érző szívű volt.

A világi bíró, akinek az ítéletet kellett volna kimondania, maga is annyira megzavarodott, hogy elfelejtette kötelességét, és Jeanne elítéletlenül ment a halálba, így hát törvénytelenséggel fejezték be azt, amit törvénytelenséggel kezdtek és azzal is folytattak, egészen végig. Mindössze ennyit szólt az őrökhöz:

- Vigyétek - és a hóhérhoz: - Teljesítsd kötelességed.

Jeanne feszületet kért. Senki se tudott adni neki. De egy angol katona kettétört egy botot, s a darabjait keresztben összekötve odaadta neki - érző szíve vitte rá erre. Jeanne megcsókolta a keresztet, s keblébe rejtette. Azután Isambard de la Pierre elment a közeli templomba, és hozott neki egy megszentelt feszületet; ő ezt is megcsókolta, elragadtatással kebléhez szorította, majd újra meg újra csókjával illette, könnyeivel áztatta, hálaimát rebegve Istenhez és a szentekhez. Így kapaszkodott fel, oldalán Isambard baráttal, a kegyetlen lépcsőn, egyenesen a máglyához. Azután felsegítették a máglya alsó harmada köré emelt faépítmény tetejére, ott megállt, háttal a máglyának, szemben a visszafojtott lélegzettel bámuló világgal. A hóhér fellépett mellé, körültekerte karcsú testét láncokkal, és odakötözte a máglyához. Amikor ezzel megvolt, leszállt, hogy befejezze irtózatos kötelességét, Jeanne meg ott maradt egyedül.

Én csak ködösen, könnyeim homályán át láttam mindezt, de nem bírtam sokáig. Helyemen maradtam ugyan, de amit ezután elbeszélek, mások szemével láttam, mások szájából hallottam csak. Megrázó hangok hatoltak fülembe s döfték át szívem, amint ott ültem, de az utolsó kép, amit még felfogott szemem abban a vigasztalan órában, mégis Jeanne d'Arc képe volt, ifjúságának kedves bájában, még teljes épségben. Ez a látvány maradt meg bennem, s dacol az idővel és az enyészettel, mind a mai napig. Most pedig folytatom.

Nagyot tévedett, aki azt hitte, hogy Jeanne is úgy viselkedik majd ezen a súlyos órán, mint általában a bűnösök: megtörik, és visszavonja vallomását, mondván, az ő tettei gonosz tettek voltak, a sátán és ördögei sugallták. Tiszta lelkében meg se fordult ez a gondolat. Nem gondolt ő magával és a maga bajával, hanem mindig csak másokkal és a másokat fenyegető csapásokkal. Ezúttal is felemelte bánatos arcát, és letekintve a szép város bástyáira és tornyaira, így szólt:

- Ó, Rouen, Rouen, itt kell hát meghalnom, s te leszel a sírboltom? Ó, Rouen, Rouen, nagyon félek, megsínyled te még az én halálomat!

Az arcába szálló füstcsík egy pillanatra halálos rettegéssel töltötte el, és felkiáltott: - Vizet! Szenteltvizet adjatok! - ám a következő pillanatban elszállt félelme, s többé nem is gyötörte soha.

Amikor meghallotta a gallyak recsegését-ropogását maga alatt, azonnal hatalmába kerítette az aggodalom veszélyben forgó embertársáért, Isambard testvérért. Visszaadta neki a feszületet, s megkérte, emelje azt ő az arca elé, hadd pihentesse rajta tekintetét reménykedve és vigasztalódva, míg csak meg nem leli örök nyugalmát Istenben. Aztán távolabb küldte, ahol már nem fenyegeti a tűz, s elégedetten így szólt:

- Most tartsd mindig úgy, hogy láthassam, míg csak el nem érkezik a vég.

Ám a szégyentelen Cauchon még most se bírta elviselni, hogy békén menjen a halálba: odament a máglyához, s így kiáltott fel neki:

- Eljöttem, Jeanne, hogy utoljára intselek: bánd meg bűneidet, és kérd Isten bocsánatát.

- Általad halok meg - válaszolta. Ezek voltak utolsó szavai az emberekhez.

A fekete füstoszlop lassan tűzvörös lett a felcsapó lángnyelvektől, egyre szélesebben gomolygott, s végül eltakarta őt; e sötét fátyol mögül hallottuk csengő hangon elmondott imáját, s amikor a szél egyszer-egyszer oldalra lebbentette a füstöt, ködösen bár, de megláttuk ég felé emelt arcát és imát rebegő ajkait. Végül egy irgalmas lángnyelv hirtelen elborította; s többé senki nem látta már arcát, sem alakját, nem hallotta hangját sem.

Jeanne d'Arc itthagyott bennünket! Szegényesek a szavak, hogy elmondhassák, milyen üres lett a világ!

 

UTÓSZÓ

Jeanne bátyja Jacques, Domremyben halt meg a roueni Nagy Per ideje alatt. Bevált hát Jeanne jóslata, amit ugyanaznap mondott a legelőn, amikor megmondta azt is, hogy mi, többiek, mikor vonulunk hadba.

Mikor szegény öreg édesapja meghallotta vértanúhalálának hírét, szíve megszakadt, s meghalt.

Édesanyjának Orléans városa nyugdíjat adományozott, s ebből élt hosszú élete végéig. Huszonnégy évvel tündöklő gyermeke halála után, télvíz idején útra kelt Párizsba, hogy részt vegyen a Notre-Dame székesegyházban tartott vita megnyitásán, a Rehabilitáció első szakaszán. Szerte Franciaországból Párizsba sereglettek az emberek, hogy láthassák a tiszteletre méltó matrónát, s valóban megindító látvány volt, amint végigvonult a tisztelettel adózó, könnyes szemű sokaság sorfalai között, hogy eljusson a magas méltóságokhoz, akik a székesegyházban várták. Vele volt Jean és Pierre is, de már nem azok a vidám szívű ifjak, akik velünk vonultak hadba Vaucouleurs-ből, hanem deresedő hajú, háborútól megviselt veteránok.

Jeanne vértanúhalála után Noël és én visszamentünk Domremybe, de amikor Richemont királyi várkapitány lett a király főtanácsosa La Tremouille helyett, és nekiállt, hogy befejezze Jeanne nagy művét, mi is fegyvert ragadtunk, visszatértünk a csatamezőre, és addig küzdöttünk a királyért a sok harcban, csetepatéban, amíg Franciaország meg nem szabadult az angoloktól. Jeanne is ezt kívánta volna tőlünk; márpedig az ő kívánsága, éltében vagy holtában, törvény volt számunkra. Személyi kíséretének valamennyi életben maradt tagja hűséges maradt emlékéhez, s az utolsó percig harcolt a király oldalán. Eléggé szétszóródtunk ugyan, de Párizs elestekor történetesen együtt voltunk. Nagy nap volt az, örömteli nap; de azért szomorú nap is, mert Jeanne nem lehetett ott, hogy velünk vonuljon be a visszafoglalt fővárosba.

Noëllel mindig együtt maradtunk, és akkor is mellette voltam, mikor elszólította őt a halál. A háború utolsó nagy csatájában történt. Ebben a csatában esett el Jeanne régi erős ellenfele, Talbot is. Nyolcvanöt éves volt, s egész életét a csatamezőn töltötte. Remek, öreg csataló volt, lengő fehér sörényével s zabolázhatatlan harci kedvével; no meg ne felejtsem elpusztíthatatlan életerejét se, hiszen még azon a napon is olyan vitézül és erélyesen harcolt, hogy túltett a legjobbakon is.

La Hire tizenhárom évvel élte túl Jeanne mártírhalálát; s ez idő alatt, természetesen, mindig harcolt, hiszen ez jelentette életének egyetlen gyönyörűségét. Noha én magam egyszer sem találkoztam vele ez idő alatt, hírét mindig hallhattuk.

Az Orléans-i Fattyú, D'Alencon és D'Aulon megérték még Franciaország felszabadulását, ők még tanúskodhattak a Rehabilitációs Perben, Jean és Pierre d'Arckal, Pasquerellel s jómagammal együtt. Most már jó néhány éve nyugosznak mind. Egyedül én élek még azok közül, akik Jeanne d'Arc oldalán harcoltunk a nagy csaták idején, ő azt jósolta, én még élni fogok, amikor ezeket a csatákat már régen elfelejtették. Ám ez egyszer tévedett. Mert még ha ezer évig élnék is, nem felejtenék el semmit, ami Jeanne d'Arckal kapcsolatos.

Jeanne családtagjai megházasodtak, s utódokat hagytak. Utódaik a nemesi rendhez tartoznak, de családnevük és származásuk nagyobb tisztességet adott nekik, mint amilyet bármely más nemes kaphat vagy remélhet. Hiszen láttátok, végig mindenki fedetlen fővel állt egész úton, mikor azok a gyermekek eljöttek tegnap, hogy tiszteletüket tegyék nálam. Nem azért, mert nemesek, hanem azért, mert Jeanne d'Arc bátyáinak unokái.

Most pedig még néhány szót a Rehabilitációról. Jeanne megkoronázta Reimsben a királyt, ő meg viszonzásképpen szó nélkül hagyta, hogy halálra hajszolják; a kisujját sem mozdította megmentéséért. A rákövetkező huszonhárom éven át közömbös maradt Jeanne emléke iránt; nem törődött azzal, hogy a papok átokkal mocskolták be annak nevét, aki éppen érte és az ő hatalma megóvása érdekében szállt csatába; nem vette tudomásul, hogy egész Franciaország arra vágyik szégyenében, hogy Szabadítójának hírnevét tisztára mossák. Huszonhárom évig nem törődött mindezzel, aztán hirtelen megváltozott, és ő maga igyekezett igazságot szolgáltatni szegény Jeanne-nak. Ugyan miért? Talán egyszeriben elöntötte őt a hála érzése? Talán furdalni kezdte a lelkiismeret? Nem, sokkal jobb oka volt rá, mégpedig az, hogy az angolok kikergetése után egyre többen kezdték rebesgetni, hogy a király egy olyan személytől kapta koronáját, aki a papok bizonysága szerint a Sátánnal állt szövetségben, és akit ezért boszorkányként meg is égettek, tehát miféle értéke vagy tekintélye lehet az effajta királynak? Persze hogy semmi, azt viszont egyetlen nemzet sem engedheti meg magának, hogy továbbra is eltűrjön effajta királyt a trónján.

Legfőbb ideje volt hát megbolygatni az ügyet, s a király neki is látott. Így történt tehát, hogy VII. Károlyt megszállta az igyekezet: igazságot akart szolgáltatni legfőbb jótevője emlékének.

A pápához fellebbezett, a pápa pedig kijelölt egy nagy papi bizottságot, hogy vizsgálják ki Jeanne életének körülményeit, és hozzanak ítéletet. A Bizottság hónapokon át ülésezett Párizsban, Domremyben, Rouenban, Orléans-ban és még számos más városban. Megvizsgálta Jeanne pereinek jegyzőkönyvét, kihallgatta az Orléans-i Fattyút, D'Alencon herceget, D'Aulont, Pasquerelt, Courcelles-t, Isambard de la Pierre-t, Manchont, engem és még sokakat, kiknek nevét már emlegettem nektek; és még több mint száz tanút, kiknek nem említettem a nevét: Jeanne barátait Domremyből, Vaucouleurs-ből, Orléans-ból és máshonnan, még jó néhány bírót és más személyt, kik ott voltak a roueni tárgyalásokon, a vallomás visszavonásakor és a kivégzésen. E kimerítő vizsgálat pedig napfényre hozta Jeanne jelleme és története egész szeplőtelen és tökéletes valóságát. Ezt az ítéletet aztán jegyzőkönyvbe vették, hogy örökre fennmaradjon.

A legtöbb ülésen magam is jelen voltam; és sok olyan ismerőst láttam viszont, akit negyedszázada nem láttam már; köztük igen kedveseket is - tábornokainkat, Catherine Boucher-t (sajnos férjhez ment!), de voltak köztük olyanok is, akiknek láttán keserű harag fogott el: Beaupére, Courcelles és egy sor bűntársuk. Láttam Haumette-et meg Kicsi Mengette-et - ötven felé jártak már, többgyermekes családanyák voltak mindketten. Láttam Noël apját is, meg Paladin és Napraforgó szüleit.

Gyönyörűséggel hallgattam D'Alencon herceg dicshimnuszát Jeanne ragyogó hadvezéri képességeiről, meghallgattam a Fattyút, aki elmondta, mily kedves és jó volt Jeanne; szíve teli tüzes hévvel és bátorsággal, csintalansággal és jókedvvel, gyengédséggel és könyörületességgel, és mily tiszta, mily finom, milyen nemes és mennyire szeretetre méltó volt egész lénye. Szavai nyomán Jeanne szinte életre kelt előttem, s elfacsarodott a szívem.

Imhol befejezem históriámat, Jeanne d'Arc, e csodálatra méltó gyermek, e fennkölt személyiség, e páratlan lélek történetét, aki azért volt egyedülálló, mert tökéletesen mentes volt az önzés, a haszonlesés, a személyes nagyravágyás rontásától. Akárhogy keresnétek, nyomát se találnátok lelkében ilyesfajta indítéknak; márpedig ezt egyetlen más személyről se mondhatjuk el, kinek neve csak szerepel a világi történelemben.

Jeanne d'Arc hazaszeretete több volt, mint érzelem - szenvedély volt. A Hazaszeretet jelképe volt ő - maga a valóságos, hús-vér, kézzel fogható és szemmel látható, megtestesült Hazaszeretet.

Szeretet, Hála, Könyörületesség, Állhatatosság, Harc, Béke, Költészet, Zene - mindezeket a fogalmakat bármilyen nemű vagy korú alakkal jelképezhetjük; de a Hazaszeretet jelképe minden korban, az idők végezetéig csak ez a karcsú lányka lehet: ifjúsága első virágában, fején a vértanú koronával s kezében a karddal, mellyel hazája béklyóit hasította ketté.

VÉGE

 


Jegyzetek

4. Louis de Conte szavát tartotta. A nevezetes tárgyalásról szóló beszámolója csakugyan pontos, s minden részlete egyezik a hiteles történelmi tényekkel. (Mark Twain) [VISSZA]

5. Cochon: disznó, sertés. Cochonner franciául: malacozni, elleni; és "bakot lőni" is! [VISSZA]

6. A torony alsó fele most is úgy áll, mint annak idején: a felsőbb részek azonban újabb keletűek. (Mark Twain) [VISSZA]




Hátra Kezdőlap