{5-232.} TÖRTÉNETE

A proverbium-kutatás ma még nem tudja megmondani, hogy a társadalmi fejlődés melyik fokán jelentek meg a proverbiumok, s azt sem, hogy ismeretes-e minden nyelvben. Az a negatív adat, hogy számos nép köréből nem ismerünk proverbium-feljegyzéseket, nem bizonyítja, hogy valóban nincsenek proverbiumok egyes népeknél. Csak feltételezhetjük, hogy a legősibb műfajok egyike, az a tartalom ugyanis, amit a proverbium kifejez – s itt túlzó általánosítással és egyszerűsítéssel a proverbium tartalmán bölcsességet, tapasztalást értünk –, nem feltételez valamilyen fejlett társadalmat, csak egyszerűen emberi közösséget, ahol az egyéni tapasztalás általánosítást nyerhet. Egy-egy proverbium kétségtelenül egy embertől ered, akinek az egyéni tapasztaláson alapuló megállapítását a közösség átveszi, mert igaznak érzi, hasonló helyzetben alkalmazza, továbbformálja. Az egyéni alkotásnak a jelentőségét Dugonics András is felismerte a múlt században, és gyűjteménye előszavában azt írta: „Mert minden Köz-mondásnak eleje egy embertől származott, a’többiekre az-után terjedett” (Dugonics 1820).

Ha a proverbiumok eredetének, kialakulásának fejlődéstörténetét nem is tudjuk pontosan megírni, a viszonylag korai adatok mégis fontos segítséget adnak ahhoz, hogy bizonyos ismereteink legyenek az időszámítás előtti társadalmak proverbiumairól.

Az első hiteles közmondás-feljegyzés az i. e. 3. évezredből származik Mezopotámiából. A sumerok nemcsak a köznyelvben használták, hanem az iskolai oktatásban is alkalmazták didaktikai célokra. Már a legkorábbi táblákon találkozunk jelentős számú közmondással, amelyeket a diákok okulására írtak össze. A közmondások egyszerű nyelvtana, tömör kifejezőereje, s nem utolsósorban erkölcsös tartalma miatt ideális tananyagot jelentettek. A sumer iskolák, majd az ezek hagyományára épülő későbbi mezopotámiai oktatás is a középpontba állította a közmondások tanulmányozását. Feltehetően a közmondások jelentős része népi eredetű, amit az iskolák írnokai gyűjtöttek össze, és az oktatás céljait szolgáló közmondásgyűjteményeket állítottak össze belőle.

A gyűjtemények kezdetben főként tanácsokat, intelmeket tartalmaztak (pl. Suruppak intelmei). Az i. e. 3. évezred folyamán már olyan közmondásgyűjteményeket is összeállítottak, ahol az anyagot csoportosították tárgyuk vagy kezdőszavuk szerint. Mintegy 15–20 közmondásgyűjteményt ismerünk ebből a korból, bár nem mindegyiket teljes terjedelmében. Ezek a gyűjtemények részint olyan nagyméretű táblákon maradtak fenn, amelyek esetenként 100–200 közmondást is tartalmaznak, másrészt pedig kisebb táblákon, ahol a nagy gyűjteménynek csak bizonyos részeit írták fel (Komoróczy 1979: 455–476). A közmondásgyűjtemények akkor is használatban maradtak, amikor Mezopotámiában az oktatás szervezete gyökeresen átalakult. Egyes gyűjteményeket párhuzamos akkád fordítással láttak el, másokat átültettek akkád nyelvre. Ezek hatására az i. e. 2–1. évezred folyamán több gyűjteményt készítettek az akkád közmondásokból (Dijk 1953).

A híres asszír uralkodó, Assur-ban-apli királyi könyvtárában is találunk közmondásokat. Assur-ban-apli országának és Babilóniának minden gyűjteményéből kimásoltatta az irodalmi tartalmú ékírásos agyagtáblákat, és ezeket a királyi könyvtárban helyeztette el. A könyvtár mintegy 1500 művet tartalmazott, s ezek között – más folklorisztikus alkotások mellett – közmondás és állatmese is fellelhető (Komoróczy 1979: 519). E kevésbé ismert közmondásfeljegyzések mellett említsük meg a közismert Példabeszédek {5-233.} könyvét, amely az Ótestamentum részeként maradt ránk, s a bölcsességéről híressé vált Salamon példabeszédeit tartalmazza.

A korai görög irodalomban már Hésziodosznál találunk közmondásokat. A Munkák és napok c. költeménye számos közmondás általunk ismert első előfordulási helye. A görög filozófusok közül elsőként Arisztotelészről kell szólni, akit mint paroimiographoszt (közmondásgyűjtőt) is számon tart a tudomány. Ő és tanítványai egyaránt gyakran használták beszédeikben a közmondásokat, főleg retorikai díszként (O. Nagy 1966: 646). Az alexandriai kor számos tudósa foglalkozott az ókori görög példabeszédek gyűjtésével és magyarázatával. A tudománynak ezt az ágát egész csoport író művelte, akiket paroimiografusoknak is neveztek. Közülük is kiemelkedik Zenobiosz és Diogenianosz. Műveiket később összegyűjtötték és kiadták Corpus Paremiographorum címmel (1839). A görög antikvitásnak a közmondások iránti érdeklődése századokon, sőt évezredeken keresztül szinte a mai napig nyomon követhetően érezteti hatását.

A közmondások iránti érdeklődés a 15. században felújult, és egészen a 18. század végéig tartott. Kezdetben csak híres emberek mondásait gyűjtötték össze, majd később a nép száján élő közmondásokat, szólásokat s más hasonló kifejezéseket. A közmondások egyre inkább polgárjogot nyertek a magaskultúrában. Irodalmi művekben és hitvitázó iratokban, sőt még a képzőművészetben is gyakran találkozunk velük. John Heywood (1497k.–1580k.) Dialogues Containing the Number of Proverbs (1546) c. költői műve létező közmondásokból összeszerkesztett alkotás. Ugyanő három közmondásgyűjteményt is kiadott (1555; 1556; 1560). Shakespeare gyakran ad szereplői szájába közmondásokat, két drámájának címéül is közmondást választott: All’s Well That Ends Well (Minden jó, ha a vége jó) és Measure for Measure (Szeget szeggel). Jelentős a közmondások szerepe a francia drámairodalomban, ahol egy sajátos műfaj, a proverbe dramatique alakult ki. Ez az egyfelvonásos drámai műfaj egy-egy közmondásra épült, és annak igazságát igyekszik bizonyítani.

Megszaporodik a közmondásgyűjtemények száma is (ami természetesen a könyvnyomtatás fejlettségének is függvénye), a nemzeti nyelvű gyűjtemények hatással vannak az irodalmi nyelv kialakulására. Így pl. Hans Agricola magyarázatokkal ellátott német példabeszédeinek gyűjteménye (1528; 1529) jelentősen befolyásolta az újfelnémet nyelv alakulását.

Ebben az időben jelent meg a közmondások történetének legnagyobb hatású műve, mely korában revelációként hatott, s egész Európában elindította az újkori közmondásgyűjtést. Ez a mű, pontosabban művek sorozata Erasmus munkája. Erasmus először Seneca aforizmáit gyűjtötte össze, majd görög-latin költők, prózaírók, filozófusok munkáiból szerkesztett össze elsőként klasszikus aforizma-gyűjteményt. Felújította az adagium elnevezést. Gyűjteményei közül nálunk kimutathatóan az Adagiorum Chiliades IV. cum sesquicenturia (Basileae, 1574) hatott. Erasmus munkája – kiegészítve követőinek gyűjtéseivel – csak a 16. században 70 kiadásban látott napvilágot. Jóllehet Erasmus munkája inkább aforizma-, mint közmondásgyűjtemény, hiszen főként jeles emberektől, irodalmi művekből származó idézeteknek a gazdag tárháza, s csak mellékesen tartalmaz népi közmondásokat – a humanizmus korában mégis nagy lendületet adott a közmondásgyűjtésnek, ráirányította a figyelmet az állandósult szókapcsolatok stílusalakító, gondolatgazdag voltára. Erasmus munkásságának hatására Európa-szerte számos közmondásgyűjteményt adtak ki. Míg a reneszánszban és a barokkban, sőt a klasszicizmusban is az irodalmi alkotásokban általában pozitív értékként jelenik meg a közmondás, {5-234.} a romantikában az írók egyre kevésbé alkalmazzák, illetve alkalmazásuk negatív értékítéletet jelent. A gyűjtemények megszaporodnak, s a közmondás egyre inkább a tudományos kutatás tárgyává válik, semmint a művészi alkotás egyik eszközévé.

Az európai közmondáskészletnek három nagy történeti rétege van: az ókori görög, a középkori latin és a középkori francia.

A magyar közmondások történeti rétegeit a hiányzó kutatások miatt meghatározni igen kétséges vállalkozás. Mindazonáltal nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar közmondásokban is megkülönböztethető néhány nagy történeti réteg. Mindenekelőtt igen jelentős: 1. a bibliai eredetű közmondások jelenléte, 2. a görög-latin antikvitásból származó közmondások, 3. a középkori latin közmondások rétege. Az összehasonlító kutatások hiánya miatt még nem tudjuk megmondani, mely közmondások tartoznak a 4. csoportba, a honfoglalás előttről származó finnugor örökséghez – bár jelenlétük nem kétséges. Kultúránkra a német hatás egy bizonyos időben elég jelentős erővel bírt; ez megmutatkozik a közmondáskészletben is. Az 5. csoportot, a német kultúra hatását kimutatni a meglevő előmunkálatok révén (Simonyi 1896) nem elvégezhetetlen feladat.

A magyar proverbium-gyűjteményekről és a kutatás történetéről kitűnő összefoglalást ad O. Nagy Gábor (1977). Ezért e helyen nem foglalkozunk részletesen e kérdéskörrel, csak a folklorisztikai szempontból legfontosabbak szűkszavú bemutatására szorítkozunk.

Az összegyűjtött közmondások, szólások vizsgálata két nagyobb területen lehetséges. Az egyik a nyomtatásban megjelent, önálló gyűjtemények vagy szótárak, tankönyvek részeként megtalálható kifejezések területe, a másik az adattárakban, könyvtárakban, kézirattárakban már ismert, de nem feldolgozott, vagy éppen még lappangó kéziratos szólásgyűjtemények. Magyarországon a népköltészet tudatos gyűjtése a 19. század első évtizedeiben indul meg. Van azonban egy kivétel, s ez a közmondások és szólások köre. Gyűjtésük és kiadásuk évszázadokkal előzte meg a többi népköltészeti műfaj felfedezését. Ezek között is első helyen áll Baranyai Decsi Csimor János gyűjteménye, amely 1598-ban jelent meg Bártfán. A könyv a maga korában is ritkaságszámba ment, ma nagy könyvtáraink féltett darabjai közé tartozik. 1978-ban azonban – kis példányszámban ugyan – de mégiscsak megjelent hasonmás kiadása, s így hozzáférhető. Könyvének címe Adagiorum Graeco-Latino-Ungaricorum Chiliades quinque – azaz 5000 görög-latin-magyar szólás. Előszavából megtudjuk azt a művelődéstörténeti szempontból is fontos tényt, hogy már őelőtte is állítottak össze Magyarországon hasonló gyűjteményeket, de ezek elvesztek, s ezért tartotta fontosnak e munka elkészítését. S így ugyan elhárítja magától a kezdeményezőnek kijáró dicséretet, az utókor mégiscsak neki köszöni az első magyar közmondásgyűjteményt. Munkájának összeállításakor Rotterdami Erasmus Adagiorum Chiliades… c. gyűjteménye (1574) volt a minta. Ebből 4787 példát vett át, amelyből 3438-nak Erasmus fenti gyűjteménye a forrása, 1349-et más összeállításokból, s csak kilencnek az eredetét nem tudta kimutatni a forráskritika (Molnár J. 1978: 2). A gyűjteményben a latin példák után következik a magyar megfelelő. A kifejezéseket nem szó szerint fordította magyarra, hanem a tartalmának megfelelő magyar változatot közli, s ez igen nagy érdeme. Mint a címe is mutatja, görög szólásokat is találunk e gyűjteményben, de csak ott, ahol a görög eredet kimutatható. A könyv jelentősége rendkívül nagy, jóllehet korában – feltehetően – nem volt túlzottan ismert, de 16. századi nyelvállapotot rögzít és valószínűsíthető, hogy közölt példái ebben az időben használatosak voltak. Minden későbbi gyűjtemény összeállítójának fontos kiindulópont volt Baranyai {5-235.} Decsi munkája. Így Szenczi Molnár Albert (Dictiones Ungaricae, summo studio collectae et Latinae conversae. Hanau, 1611) is forrásként használta, s mintegy 500 példát vett át tőle, főleg oktató jellegűeket. Bővelkedik szólásokban Páriz-Pápai szótára is, aki részint Szenczi Molnártól veszi át példáit, részint újakat hoz. A 18. század legjelentősebb gyűjteménye Kis Viczay Péter munkája (1713). Az anyagát betűrendben közli, a latin proverbium első szavának kezdőbetűje szerint, alatta a magyar megfelelő. 5349 adatot találunk benne. Nemcsak az anyag elrendezésében mutat haladást Baranyaihoz képest, hanem szemléletében is. Baranyai a közmondások bölcsességét méltatta, Kis Viczay a stilisztikai szerepüket és az oktatásban való fontosságukat hangsúlyozta. Számos olyan tankönyvet, nyelvtankönyvet ismerünk e századból, amely kisebb-nagyobb mértékben tartalmaz közmondás- vagy szólásgyűjteményt. E könyvek elsősorban a stilisztika célját szolgálják, nyelvészeti szempontú feldolgozásukat O. Nagy Gábor végezte el már idézett munkájában (1977). Az önálló közmondás- és szólásgyűjtemények között fontos munka Kovács Pálé (1794). 3504 proverbiumot közöl, rendszer nélkül. Ahol szükségesnek látja, magyaráz, vagy a latin megfelelőt adja. Bár a kötet nehezen kezelhető, mégis pozitívan értékelendő, mert sok, nagyon szép formát ad közre. Folklorisztikai szempontból rendkívül fontos a Faludi Ferenc Jegyzőkönyvében a Magyar Köz mondások c. rész (Révai Miklós kiadása. Győr, 1787. II. 117–141). Gyűjtött anyaga részint a népnyelvből származik, részint a Salamon és Markalf c., korában rendkívül népszerű népkönyvből. Ez a népkönyv a folklór más területein is – anekdota, monda stb. – nagy hatással volt a magyar folklórra, a közmondások területén pedig a középkori latin kifejezéskészletet továbbította. Sajnos mindmáig kiadatlan Kresznerics Ferenc két gyűjteménye, a Válogatott Köz-mondások, mellyeket Egybe szedni kezdett 1791 esztendőtül fogva (Kézirat az MTA Könyvtárában) és a Magyar Köz-Mondások. Jóllehet ezek anyagának jelentős része megtalálható a kiadott szótárban, mégis fontos feladat lenne közzétételük. Az első kéziratos gyűjteményének nagy érdeme, hogy számos példájánál közli azt a szövegkörnyezetet, amelyben a proverbium elhangzott. A másik kéziratos gyűjteményében, amely 6 kis kötetben 10 890 példát közöl, az anyag tekintélyes száma és jó használhatósága indokolná a megjelentetést.

A 16–18. századi gyűjteményeink a gyűjtött anyagot tartalmazzák, olykor egy-egy kifejezést értelmezni próbálnak. A 19. században egyre több olyan gyűjtemény lát napvilágot, amelyben megjelenik az az igény, hogy ennek a gazdag népköltési anyagnak megtalálják a helyét a folklór és irodalom határán. Ez az igény hozza létre a szólásgyűjtemények előtti tanulmányokat, amelyek Ballagi Mór (Magyar példabeszédek, közmondások és szójárások gyűjteménye. Szarvas, 1850), Erdélyi János (Magyar közmondások könyve. Pest, 1851), Pelkó Péter (Eredeti magyar közmondások és szójárások. Rozsnyó, 1864), Sirisaka Andor (Magyar közmondások könyve. Pécs, 1890) könyveiben találhatók. De ezeken kívül is rendkívül gazdag a 19. század szólás- és közmondásgyűjteményekben. Ezt a sort Baróti Szabó Dávid (1803) munkája nyitja meg. 234 fogalmi csoportba osztja példáit, így aztán egy-egy szólás megtalálása szinte lehetetlen. Gyakran közli azt a szövegkörnyezetet is, amelyben egy-egy példa elhangozhat. 1804-ben újabb fontos munka jelenik meg, Szirmay Antal: Hungaria in parabolis, amely ugyan latinul íródott, de sok közmondást, szólást találunk benne magyarul. Nem rendezett gyűjtemény, nehezen kezelhető, mégis igen hasznos. Pálóczi Horváth Ádám Ezer-nyolcz-száz-tizen-kilencz Pelda-Beszédek, rövid nyomos és Köz Mondások (1819. MTA Könyvtár) c. gyűjteménye kéziratban maradt. A példák előtt levő bevezető tanulmányában már törekszik a proverbiumok {5-236.} egyes alcsoportjainak meghatározására is. Így a jeles mondásokról ezt írja: „Azok pedig, a’mellyek bizonyos igazságot röviden tesznek ki, akár forognak közönségesen a nép’szájában akár csak az olvasottakéban; nem Példabeszédek, hanem nyomós jelesmondások” (VILI). A példabeszédeket pedig így határozza meg: „A Példa-beszéd gyökeres értelemben oly jeles mondást tenne; a’melly példában ad valamit érzésünkre, minden alkalmaztatás nélkül; mint: Bagoly is bíró barlangjában; be lehet azonban ezen név alá venni azokat is, A’mellyekben meg van’ rövid alkalmaztatás; mint ama jóbéi: Az élet napjai gyorsabbak a’ pálya futónál.” Hangsúlyozza a gyűjtés fontosságát, hasznát, a proverbiumok szépségét. Nagy kár, hogy ez a munka kiadatlan, így sem a tanulmánynak, sem a gyűjtött anyagnak nem volt hatása. Dugonics Andrásnak – több kéziratban maradt gyűjteménye mellett – 1820-ban jelent meg egy kétkötetes munkája Magyar példa beszédek és jeles mondások címmel. Rendszerezési elvként ő is a fogalmi csoportok meghatározását látta célszerűnek. Nemcsak a közölt anyag mennyisége miatt számít ez a gyűjtemény folklorisztikai szempontból fontosnak, hanem Dugonics számos megállapítása miatt is figyelmet érdemel. A közmondások nála nem a kollektív bölcsesség hordozóiként jelennek meg, hanem az egyes ember alkotásaként. A közmondásoknál a használatra, a közkeletűségre helyezi a hangsúlyt. Ennek ellenére gyűjteményében olyanokat is találunk szép számmal, amelyeket ő talált ki, vagy más példák alapján ő csinált. Helyszűke miatt csak két gyűjteményről szólunk még röviden e századból. Erdélyi János könyve gyűjtött anyagát és az azt követő tanulmányt tekintve egyaránt kivételes helyet foglal el a magyar közmondáskutatásban. Erdélyi folklóralkotásoknak tartja a szóláshagyomány egyes darabjait, és a közmondások elnevezés alatt foglalja össze őket. Ahogy írja: „a közmondások czime alatt járó bölcselmiség semmi egyéb, mint az a tér, vagy kör, melyre és meddig a nép esze kijár, vagyis a népi gondolkodás mesgyéje” (Erdélyi J. 1851: 436). Népköltészeti alkotásként vizsgálja a közmondásokat, ennek bizonyítására felsorolja egyes jellemzőit, nagy figyelmet szentelve a bennük megtalálható szimbólumoknak, allegóriáknak, amelyek segítségével fejezi ki a közmondás az élet minden jelenségével kapcsolatos állításokat, amelyek a körülményekből, helyzetekből alakulnak ki. A közmondást „általánosan, mint nemet” használja – közismert, országos érvénnyel bíró mondatot értvén alatta (Erdélyi J. 1851: 438). Nagyon jól látja, hogy „minden közmondásnak önkényesen, vagy belső szükségbül fölvett, de tulajdonkép szófeletti értelme van, mihöz képest jelentésök mindig jelvi, az az mi azt értjük alattok, a mire van vitetésök, nem pedig azt, a mi bennök betü és szó szerint vagyon” (Erdélyi J. 1851: 436). Mindmáig legjobb gyűjteményünk Margalits Ede Magyar közmondások és közmondásszerű szólások c. könyve (1896). 25 336 példát közöl, igen könnyen kezelhető gyűjtemény, megadja a szerző nevét, akitől a közmondást vagy szólást vette, csak a lapszám hiányzik.

A szóláshagyományt folklórjelenségként vizsgáló kutatások területén Erdélyi után csak Tolnai Vilmos nevét említhetjük meg. E műfaj elvi kérdéseivel foglalkozó tanulmányainak folklorisztikai szempontjait a nyelvészek vitatták, munkássága mégis irányadó volt. A magyarság néprajza III. kötetében megjelent tanulmánya (Tolnai 1935) az addigi kutatás összefoglalása, számos megállapítása hosszú évekre meghatározó jellegű volt. Elvi kérdéseket ezután először O. Nagy Gábor Mi a szólás? c. tanulmánya vetett fel 1954-ben, szempontjai, módszerei nyelvtudományi jellegűek. Ilyen értelemben határozza meg a szólásokat és a közmondásokat, a szóláshagyományon belül ezt a két csoportot különítve el. Egész munkásságának középpontjában ez áll. Hatalmas mennyiségű szólás- {5-237.} és közmondásanyagot gyűjtött, s egy nagy gyűjteményben jelentette meg (1966). Csak sajnálhatjuk, hogy ezt az óriási anyagot és tudást egy népszerűsítő gyűjtemény formájában kellett közzétennie, amelynek haszna nem vitatható, de a tudományos kutatást nem segíti, mert a példákat összevonva közli, saját értelmezéseit adja, a forrásokat nem jelöli.

A szóláskutatás külön irányát jelzik a szólások konkrét eredetének, egyszeri alkalmazásának felkutatását célzó vizsgálatok. Egy-egy szólás vagy közmondás eredeti, szó szerinti jelentését felderítő kutatások eredményei a folklorisztika, a nyelvtudomány és a művelődéstörténet számára egyaránt hasznosak. A néprajzi és nyelvtudományi folyóiratokban számos ilyen jellegű írás látott napvilágot az elmúlt száz évben. Ezek közül is kiemelkedik Kertész Manó (Szokásmondások. Budapest, 1922), Csefkó Gyula (Szállóigék, szólásmódok. Budapest, 1930) és O. Nagy Gábor (Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete. Budapest, 1957) munkássága.

Az utóbbi évtizedekben a magyar parömiológiában többirányú kutatás bontakozott ki. Az O. Nagy által képviselt hagyományos nyelvtudományi vizsgálat mellett a német szövegelmélet és a generatív grammatika módszereit alkalmazta Kanyó Zoltán, s meghatározta a közmondás felépülésének lehetséges útját (1981). A különböző nyelvekben meglevő azonos vagy hasonló szólások, közmondások összegyűjtését végzi Paczolay Gyula (1985; 1987). Hangsúlyozottan folklorisztikai megközelítésű Voigt Vilmos és Szemerkényi Ágnes munkássága. Közösen, majd később külön-külön írt tanulmányaikban a szólások változataiban megnyilvánuló rétegzettséget vizsgálták (Szemerkényi–Voigt 1970; Voigt 1971a; Szemerkényi 1975), majd Szemerkényi a proverbiumok használatát, a társadalmi érintkezésben betöltött szerepét vizsgálta.