HÁZASSÁG ÉS HÁZASODÁS


FEJEZETEK

A házasság a hagyományos világban olyan társadalmilag szentesített kapocs, amely szabályozza a résztvevők közötti szexuális kapcsolatot, a csoportot folyamatosan ’újratermeli’ – sőt esetenként szaporítja – utódok létrehozása révén, továbbá egymással szolidáris rokoni csoportot-kapcsolatrendszert teremt, illetve erősít meg. A magyar házasodási rendszer Európa többi keresztény népéhez hasonlóan a monogámiára épül, ennek ellenére a fentebb elmondottakból következően, mégsem egyszerűen két egyén, hanem egyének csoportjai (családok, rokoni csoportok) közötti megegyezés eredménye, és mint ilyen, rendkívül bonyolult összefüggéshálóra épül. Csoportvonatkozásai mellett ugyanakkor az egyén számára is alapvető átalakulásokat hoz magával: megváltoztatja a házasfelek társadalmi pozícióját, lehetőségeit, sok esetben munkamegosztásban elfoglalt helyüket, végső soron egész életmódjukat. Mivel a házasság a mondottakból következően rendkívül sokfelé kapcsolódó intézmény, ahhoz, hogy értelmezhessük, megvilágíthassuk, ismernünk kell gazdasági-társadalmi körülményeit, jogi vonatkozásait, a társadalom leszármazási-rokoni viszonyait, a házasságkötés utáni lakóhelyválasztási szabályokat, a vonatkozó erkölcsi normákat, szokásokat és misztikus elképzeléseket egyaránt. A vonatkozó ismereteket az alábbiakban a házasság mint társadalmi-gazdasági-jogi-kulturális aktus, a házasság mint demográfiai esemény, valamint a házasság mint társas kapcsolat (együttélés–konfliktus–megszűnés–újraházasodás) nagyobb témaköreibe csoportosítva kívánjuk rendszerbe foglalni.

A HÁZASSÁGKÖTÉS

A házasság létrejövetele tulajdonképpen két szakaszra bontható. Az egyik a néprajzkutatás által „párválasztás”-nak nevezett szakasz, amely lényegében a megfelelő partner megtalálásához szükséges szokások, normák és stratégiák követését-alkalmazását foglalja magában. Többek között magában foglalja a fiatalok ismerkedése {8-414.} és a szerelem, a partnerek közvetítése (a „házasságszerzés”), az előzetes megállapodások informális és formális szokásrendszere (szeretőtartás, eljegyzés, próbaházasság) témaköreit, valamint a választható partnerek csoportját behatároló különböző endogámiaszabályokat. Itt érdemes megemlíteni azokat a speciális megoldásokat is, amelyekkel a magyar parasztság igyekezett praktikus válaszokat találni a vagyon gazdaságosabb elosztására, illetőleg a házasságkötés kapcsán felmerült vitás kérdésekre (rokon házasságok, házassági cserék, „vőül menés”, „nőrablás”). A másik szakasz a szűkebb értelemben vett házasságkötési aktust jelenti annak családi, egyházi és állami-hatósági vonatkozásaival (az esküvő és lakodalom szokásai és szertartásai).

A vonatkozó irodalomból külön is megemlítenénk Ortutay Gyula (1934), Vajda Mária (1982), Szenti Tibor (1983) szerelemmel kapcsolatos, valamint Kresz Mária (1949), Molnár Mária (1965), Nagy Géza (1973), Vajda Mária (1978), Fügedi Márta (1988) és Tátrai Zsuzsa (1994) fiatalok ismerkedésével és párválasztásával foglalkozó kutatási eredményeit. Ezek a művek, továbbá a népköltészet számos alkotása gazdagon illusztrálják azt a tényt, hogy a házasságkötésben az érzelmi kapcsolatok az idők folyamán mindig is szerepet játszottak. Ugyanakkor a felsorolt kutatások azt is világosan érzékeltetik, hogy a hagyományos társadalomban szerepük lényegesen kisebb volt, mint a 20. század változó világában. Az iparosítás előtti korszakban a párválasztás egyértelműen az idősebb generáció, a szülők és rokonok kezében volt, és ők a maitól alapjaiban eltérő értékrend szerint döntöttek, amiben az érzelmi szempontok nem igazán játszottak szerepet. Sokszor a megfelelő partner választása nem is egyenesen az érintettek, hanem közvetítők – idős rokonok vagy erre a feladatra „szakosodott” asszonyok – segítségével ment végbe. Az is előfordult, hogy a fiatalok csak a házasodáshoz vezető szokássorozat során ismerték meg közelebbről jövendő társukat. (Bár ehhez hozzá kell tenni, hogy a modern nagyvárosi társadalommal ellentétben a hagyományos közösség minden tagja valamilyen szinten természetesen ismerte egymást.)

A párválasztás tulajdonképpen annak a stratégiai rendszernek volt kulcsfontosságú eleme, amely a hagyományos világ parasztsága számára számos alapvető dolgot biztosított. Biztosította egyrészt a genealógiai értelemben vett „család”, a rokoni csoport fennmaradását, sőt esetenként számszerű növekedését. Biztosította másrészt azt, hogy az abban részt vevő családok földbirtokukat, vagyonukat megőrizhessék, esetleg gyarapíthassák és fenntarthassák a gazdaság folyamatos működéséhez szükséges létszámú, illetve megfelelő kor- és nemi összetételű munkaszervezetet. Biztosította végül a leszármazottak, a kapcsolatba kerülő családok összeházasodó tagjainak további életét oly módon, hogy vagyoni helyzetüket, közösségen belüli társadalmi pozíciójukat legalábbis megőrizzék, de ha lehet, még javítsák is. A párválasztás mellett még több ide tartozó stratégiai elemet említhetünk meg: a házasodás életkori időzítését az utódok számára (amit az első házasságkötők átlagos életkora jelez a külső megfigyelőnek), az ifjú pár házasodás utáni lakóhelyválasztását, valamint az esetleges szerződéses megegyezéseket és kötelezettségvállalásokat.

A fenti stratégiai célok elérése érdekében időközönként sajátos megoldásokat alkalmaztak. Gazdasági-társadalmi okokból egyes közösségek, illetőleg egyes leszármazási csoportok tudatos megfontolás alapján előszeretettel kötöttek rokonházasságokat, {8-415.} melyek segítségével a vagyont – elsősorban a legfontosabb ingatlanokat: a házat és a földet – a rokonságon belül lehetett tartani. A legtöbb esetben unokatestvéreket (ritkábban nagybácsit és unokahúgot) házasítottak össze a vagyon megtartása érdekében. A rokonházasságok tényleges aránya azonban nem volt túl magas – a 19. század utolsó harmadában kevesebb mint egy százaléka az összes házasságkötésnek –, és csökkenő tendenciát mutatott. Voltak természetesen települések, ahol a rokonházasságok aránya jóval magasabb az átlagnál (pl. Mátraderecske, Ivád, a Bodrogköz egyes falvai – Nemeskéri 1976), a közeli vérrokonok közötti házasságkötés súlya azonban itt sem igen nőtt 2–5 százalék fölé. A 19. század utolsó harmadában a statisztika által vizsgált közeli (általában III. fokú) rokonok házasságkötésének aránya országosan 6 ezrelék körül mozgott. Az adatok külön érdekessége, hogy gyakoriságuk a városokban, illetve a fejlettebb, urbánusabb dunántúli területeken valamivel magasabb, mint a falvakban, valamint az elmaradottabb régiókban (Tiszántúl, Kárpátalja, Erdély). Vagyis korántsem egyértelmű az, hogy ez a szokás elsősorban a parasztsághoz, illetve a magyar etnikumhoz kötődött-e vagy sem. Az is joggal feltételezhető, hogy a rokonházasságot mint stratégiát sokkal inkább gyakorolták a vagyonnal, előjogokkal rendelkező társadalmi rétegek, mint a vagyontalanok, akik számára e törekvés nem sok kézzelfogható eredménnyel járhatott.

Egyébként a századfordulón a házasságot kötő vérrokonok közel 94 százaléka első fokú unokatestvér volt. Főként a Dunántúlon és a Délvidéken jegyeztek fel az átlagosnál nagyobb számban ilyen eseteket. A sógorházasságok a Dunántúl és Kárpátalja kivételével (ahol kevésbé gyakoriak) viszonylag egyenletesen elterjedtek az egész ország területén, de arányuk mindenütt egy százalék alatt maradt.

Utóbbi adatok fényében más megvilágítást kap a levirátus–sororátus problémaköre is. Ebben a különleges házasságtípusban ugyanis az özvegyen maradt férfi vagy nő volt házastársa testvérével (fivérével vagy nőtesvérével, aki egyúttal saját sógora vagy sógornője) köt házasságot, s ily módon biztosítja a vagyon rokonságban maradását. Ez a honfoglalás időszakában még kétségtelenül meglévő szokás azonban a kereszténnyé vált magyarságban az egyház tilalma következtében a középkorban elenyészett, csak a zsidók körében élt tovább egészen a 19. századig (Tagányi K. 1919).

A rokonházasságokhoz hasonló „vagyontakarékos” megoldás volt az, amikor két rokonság megállapodott egymással abban, hogy „keresztbe házasodnak”, csereházasságot kötnek (Dömötör S. 1960: 115–116). Ennek során a csoportok egy-egy tagja kölcsönösen a másikból választott magának házastársat (gyakorta egyidejűleg is kötöttek házasságot). Ezzel a módszerrel el lehetett kerülni azt, hogy a hozomány vagy az örökség kiadása következtében földet és vagyont veszítsenek a szóban forgó rokonságok, illetőleg mód nyílt arra, hogy a fenti javak „cseréje” révén kedvezőbb birtokfekvést biztosítsanak maguknak. Ehhez még hozzájöhettek azok az előnyök, amelyek két rokoni csoport többszörös házasságkötés révén történő összefonódásából a mindennapi élet tevékenységeinek szervezése és véghezvitele során adódhattak.

A családi stratégiák fontos eleme volt a lakóhely megválasztása. 18. századi szórvány adataink azt mutatják, hogy e téren különböző modellek létezésével számolhatunk. Voltak olyan közösségek, ahol a fiatal házasok közel háromnegyed része vagy azonnal, vagy a házasságkötést követően néhány éven belül önálló háztartást tudott {8-416.} létrehozni (például a Szentendrei-szigeten fekvő Tótfalu). Ennek ellenpólusaként fajszi adataink alapján azt látjuk, hogy ez utóbbi helyen az 1760-as években a fiatal párok kevesebb mint 15 százaléka tudott házassága első éveiben önállósulni, többségük még hosszabb ideig a szülőknél lakik, és nem házas korához hasonlóan továbbra is irányításuk alatt él és dolgozik. Legtöbb adatunk azonban egy harmadik modellre vonatkozóan van. Eszerint a fiatal házasoknak kb. fele az, amelyik korán saját lábra tud állni (új lakásba költözik = neolokális lakóhelyválasztás), a másik fele viszont a szülői háztartás része marad. A többség az új férj szüleinek háztartásában élt (patrilokális lakóhelyválasztás), de egyes helyeken nagyobb arányú „vőül menést” (vagyis az új párnak a fiatalasszony szüleihez való költözését) is tapasztalhattuk. Bár erre vonatkozó konkrét kutatások csak igen gyéren állnak rendelkezésre, részben a szórványos leíró adatokból, részben közvetve a háztartásszerkezetre vonatkozó feldolgozások eredményeiből arra következtethetünk, hogy a 19. század folyamán – amikor a még használatba nem vett üres földterületek eltűntek és a parasztság terjeszkedése-földszerzése lehetetlenné vált, vagyis a magyar paraszti társadalom a „földszűke” szorításába került – a házasságkötés után rögvest különköltözni tudó új házaspárok aránya alighanem csökkent. Valószínűleg erre az időszakra tehető a fent említett sajátos partnerválasztási-lakóhelyválasztási stratégia, a „vőül menés” szélesebb körben történő elterjedése is, bár, mint ahogy azt Duna menti falvaink közül Pereg példája mutatja, egyes közösségekben ez már korábban is kedveltebb szokás lehetett. Rendszerint a szegényebb származású fiatalok, szolgalegények felfelé mobilitásának egyik útját jelenthette. (A másik út egy módosabb özvegyasszony feleségül vétele volt.) Alkalmazták ugyanakkor azokban a családokban is, ahol több fiú nőtt fel, és egyforma mértékű földdel való ellátásuk komolyabb birtokaprózódás nélkül nem lett volna lehetséges. Nem egy esetben ilyenkor a legidősebb fiút vőként próbálták meg elindítani életpályáján. Más célból ugyan, de előfordul ez a „megoldás” az egyetlen lánnyal rendelkező egykés családokban is. Itt a gazdaság folyamatosságát próbálták biztosítani vőfogadással, vagyis tulajdonképpen a férfi örökös és egyúttal a hiányzó fiatal férfi munkaerő „beszerzésével”.

A partner kiválasztásánál a legfontosabb motívumok az alábbiak voltak: a rokoni csoport stratégiai törekvéseinek megfelelő származás, azonos vagy megfelelőnek ítélt vagyoni helyzet, a közösség és a család endogámiára vonatkozó szabályainak betartása (lokalitásbeli, felekezeti, etnikai, társadalmi azonosság vagy megfelelés), a jelölt családjának és személyének hírneve, morális elfogadhatósága, végül a jelölt munkaképessége és esztétikai megjelenése. A jó házasságkötés nemcsak vagyont, de rangot is eredményezhetett – a nemes származású feleség például részleges szabadságot hozhatott a jobbágy állapotú férj számára (Holub J. 1980). Ráadásul a személyi emelkedésen túlmenően egy kiterjedt, egymást segítő rokoni hálóba is bekapcsolhatta a szerencsésen házasodót. Mindezek általános formában normaként fogalmazódtak meg a helyi közösségben, nem egy-két személy vagy család individuális döntései voltak. Maguk a fiatalok is elfogadták e szabályokat, és félig-meddig automatikusan figyelembe vették kapcsolataik kialakítása során. Persze a felsoroltak fontossági sorrendjében korszakonként, társadalmi rétegenként, illetve közösségenként lehettek bizonyos eltérések. Nyilvánvaló, hogy a vagyoni szempontok kevésbé játszhattak szerepet a föld nélküli, vagyontalan családok gyermekei életében, viszont annál nagyobb {8-417.} jelentőséget kellett tulajdonítaniuk a jó munkavégző képességnek (a fizikai erőnek, ügyességnek és szorgalomnak). Ugyanígy a szempontok és tulajdonságok más fontossági sorrendje jellemezte az özvegyek újraházasodását, avagy a fiatalok első házasságkötését. Alapvető változások észlelhetők természetesen a különböző korszakokban is. Varga Gyula (1978) megjegyzi például, hogy a 18. században az egyház által sugalmazott tényezőknek (az azonos felekezetnek és a „tiszta”, „jó hírű” családnak) még a vagyonnál is nagyobb szerepe lehetett. Ezzel szemben a 19. századra vonatkozóan szinten minden szerző az anyagiak (a vagyon, a föld mint választási szempont) fontosságát hangsúlyozza. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a társadalmi presztízsnek nincs többé szerepe. (Utóbbinak esetenként még a vagyonnál is fontosabb szerepére az 1960–1970-es évekre vonatkozóan egy sor példát hoz Pápay Zs. 1989).

24. ábra. 20–29 éves újházas férfiak lakóhelye Pest vármegyében a 18. század közepén

24. ábra. 20–29 éves újházas férfiak lakóhelye Pest vármegyében a 18. század közepén

Természetesen a fenti partnerválasztási szempontok felsorolásával nem kívánjuk tagadni azt, hogy a szerelem is szerepet játszhatott a partnerválasztásban. Létezésére alighanem elegendő a szerelmi folklór gazdag hagyatékára utalnunk. Mindössze azt kívántuk megmutatni, hogy ez csak egy, és talán nem is a legelső motívum volt a hagyományos társadalom párválasztási stratégiájában. (Az érzelmek háttérbe szorulására vonatkozóan ugyancsak gazdag folklór érvrendszerre hivatkozhatnánk.)

Bár a partnerválasztás szempontrendszere bonyolultnak, nehezen követhetőnek tűnik, az idők során azért némi egyszerűsödés játszódott le benne. A 19. század utolsó {8-418.} harmadában kibontakozó urbanizálódás és iparosodás sok tekintetben ténylegesen felszabadította a fiatalokat az öregek gyámkodása alól, az intézmények pedig az egyház kivételével elvesztették jogaikat és hatalmukat a házasságkötési döntésekben. Azok számára tehát, akik vállalták az idősebb generációk normarendszerével való szembefordulást, a párválasztásban a korábbinál sokkal szabadabb, jóval szélesebb körű döntési lehetőség jött létre. Nem függtek többé kizárólagosan az örökségtől és a családi gazdaságtól mint a létfenntartás egyedüli lehetőségétől, hanem fokozatosan egyre inkább módjukban állt lakóhelyet és foglalkozást választani/változtatni. Mindez eléggé lecsökkentette a házasságkötési-családalapítási döntésekbe bevonandók körét és a fiatal pár elhatározásával kapcsolatos esetleges ellenvélemények súlyát, vagyis megnövelte az érzelmi szempontok párválasztásban játszott szerepének lehetőségét.

12. térkép. A Baranya megyei református magyarság házasodási körzetei

12. térkép. A Baranya megyei református magyarság házasodási körzetei
1 = körzeten belüli házasodás, 2 = körzetek közötti házasodás

A megfelelő partner megtalálásának megkönnyítésére a hagyományos társadalom igyekezett kizárni azokat, akik nagy valószínűséggel egy vagy több elvárásnak már eleve nem tudtak megfelelni. Erre a célra alakították ki a különböző típusú endogámiák szokásrendszerét. Maga a fogalom meghatározott körön belül maradást {8-419.} jelent. A házasodás kapcsán kétféle értelemben használatos – beszélhetünk térbeli és társadalmi értelemben vett endogám házasságkötésről. A térbeli endogámia jelentheti azt, hogy partnerválasztás egy meghatározott településrészen (alvégen, felvégen stb.) belül történik meg, de jelenthet egy településen, egy szűkebb településegyüttesen, falucsoporton vagy egy néprajzi tájon, régión belül maradást is. A szélesebb értelemben vett társadalmi endogámián belül megkülönböztetünk felekezeti, etnikai, társadalmi rétegbeli vagy foglalkozási csoportbeli azonosságra törekvést (pl. a katolikusok, kisnemesek, pásztorok leszármazottainak egymás között történő házasodását). Az endogámia elsősorban a kulturális azonosságot őrizte meg, s ily módon könnyebbé tette az érintettek kommunikációját, együttélését, ugyanakkor hozzájárult a túléléshez szükséges ismeretek, tapasztalatok, munkafogások zavartalan megőrzéséhez és problémamentes továbbörökítéséhez. Az endogámia nem egyedi, illetve családi stratégia, hanem rendszerint egy kisebb-nagyobb népességcsoport tudatos törekvése, de bizonyos körülmények elősegíthették, mások hátráltathatták kifejlődésének mértékét. Elősegítette, ha a szóban forgó település lakossága viszonylag nagyobb volt. Túl kis településen ugyanis megtörténhetett az, hogy egy-egy évben esetleg nem volt elegendő nőtlen vagy hajadon családi állapotú, életkorban és egyéb tulajdonságaiban is megfelelő partner, tehát a házasodni akaró fiataloknak az esetleges endogámiára vonatkozó szokások-normák ellenére is másutt kellett megfelelő menyasszony vagy vőlegény után nézniük. Aprófalvas vidékeken rendszerint nem is egy település, hanem a falvak egy csoportjának endogámiájáról beszélhetünk. Ezt a körzeti endogámiát elősegíthette a települések egymástól való kis távolsága, és ezzel többé-kevésbé szoros összefüggésben a gyakori kapcsolatba lépés egy adott körbe (egy gazdasági kapcsolatrendszerbe, közös uradalmi szervezetbe vagy azonos egyházközségbe) tartozó többi közösséggel. Az endogámia csökkenése irányába hatott ugyanakkor a hagyományos kultúra bomlása, mely az identitás csorbítatlan megőrzésére, az azonos csoportban, azonos hagyományvilágban maradásra vonatkozó igényt gyengítette. Ugyancsak kevésbé voltak érdekeltek a földrajzi értelemben vett (lokálisan) endogám viselkedésben egyes társadalmi csoportok: az újraházasodók, a föld nélküliek, illetve azok a speciális rétegek, amelyek inkább a foglalkozási és társadalmi csoportendogámiára törekvést helyezték előtérbe az egy-egy területhez való kötődéssel szemben (Bakó F. 1987; Örsi J. 1983; 1989). Utóbbiak közé sorolhatjuk egyrészt a nemeseket és egyéb kiváltságolt rétegeket (redemptusok, cívisek stb.), másrészt a pásztorokat és a kézműveseket, ahol a foglalkozáshoz, társadalmi státushoz kötődés többnyire sokkal erősebb volt, mint az egy földrajzi helyhez, egy helyi közösséghez való ragaszkodás. Az említett rétegek és csoportok ugyanis egyrészt munkafogásaikat, ismereteiket, életmódmintáikat, másrészt társadalmi kapcsolatrendszerüket elsősorban a családon, rokonságon és a hasonló státusúak-foglalkozásúak csoportján belül örökítették tovább, a környező lokális közösség abban alárendelt szerepet játszott, mivel tagjai nagyobbrészt társadalmilag más csoportokba tartoztak. A nemesség és a speciális foglalkozási rétegek esetében az egyén feletti ellenőrzés gyakorlásában a családnak, a rokonságnak, a szóban forgó társadalmi csoportnak, illetve az abba tartozókat tömörítő valamilyen korporatív szervezetnek (céhnek, nemesi széknek stb.) tehát sokkal nagyobb szerepe volt, mint a helyi közösségnek. {8-420.} Ugyanígy sajátos helyzetet foglaltak el a felekezeti és etnikai csoportok is, mivel esetükben az azonos csoporthoz tartozás fontossága szintén megelőzte a lokális endogámiáét. Utóbbiak, amennyiben az adott nemzetiség vagy felekezet területi megoszlása egyenetlen, illetve másokkal kevert volt, nem általában a legközelebbi településekhez, hanem a legközelebbi azonos kultúrájú-vallású-etnikumú közösségek lakóihoz kötődtek házasodási mozgalmukban.

Számszerűen nehéz megállapítanunk az endogámia mértékét, illetve annak változását. Bár nagy mennyiségű helyi vizsgálattal rendelkezünk és Örsi Julianna a vonatkozó kutatások összefoglalását is megkísérelte (Örsi J. 1983), ma még nem tudunk egyértelmű és világos képet alkotni. Tamásy József 1960-as évekre vonatkozó adatai a lokális endogámia mértékét Budapestre nézve 83, a városokra 68, a falvakra vonatkozóan pedig 51 százalékban határozták meg (Tamásy J. 1969). Utóbbi szerző kutatásaiból tehát egyértelműen megállapítható az, hogy minél nagyobb egy település, annál nagyobb az endogámia lehetősége és tényleges mértéke, függetlenül attól, hogy faluról vagy városról van-e szó. (Kérdés persze, hogy például a kétmilliós lakosságú Budapest esetében mennyire van értelme egyáltalán endogámiáról beszélni.) A másik tendencia, ami Tamásy eredményeiből kirajzolódott, az a területi/lokális endogámia folyamatos csökkenése a 20. század közepén. Adataink alapján azt mondhatjuk, hogy országos méretekben két trend észlelhető: a 18. század folyamán a helyi közösségek nagyobb része kevésbé zárt a házasságkötés szempontjából, mégpedig minden valószínűség szerint az ország újratelepülését kísérő, átmenetileg megnövekedett vándormozgalmak miatt. Ezt követően a 19. században sok helyütt megfigyelhető egy bezárkózási (vagy inkább visszazárkózási?) folyamat, amit a 20. században ismét egy, most már úgy tűnik, hogy megállíthatatlan nyitás, egy folytonosan növekvő exogámiahullám kísér.

A társadalmi endogámia trendje minden valószínűség szerint hasonlóan alakult, bár jelenleg a területihez hasonlóan csak hipotetikus megállapításokat tehetünk róla. A szociológusok megfigyelései szerint a második világháború után Magyarország társadalma sok tekintetben nyitottabb lett, az egyes társadalmi-foglalkozási rétegek közötti közlekedés – jelen esetben az összeházasodás – lehetőségei bizonyos mértékig megnőttek (Andorka R.–Harcsa I.–Kulcsár R. 1975). A századfordulón azonban – és minden valószínűség szerint ez érvényes a 19. század első felére és a 18. századra vonatkozóan is – a magyar társadalom még meglehetősen zárt. Az 1897. évi adatok szerint például a lakosság kétharmadát kitevő „őstermelő” népesség esetében mind a vőlegény, mind a menyasszony kb. 85 százalékban a foglalkozási csoporton belülről származott, és a sokkal nyitottabbnak számító kereskedő-iparosok egymással összefonódó házasodási köre is 60 százalékos foglalkozási/társadalmi endogámiát mutatott (Népmozgalom 1897).

Az egyetlen társadalmi endogámiatípus, melyet nagy vonalakban hosszabb távon is mérni tudunk, az a felekezeti endogámia. A rendelkezésre álló adatok szerint vidéken, a falvakban a 19. század közepén még majdnem teljes a zártság, a különböző felekezetűek összeházasodása – az egykorú statisztikai szóhasználat szerint a „vegyes házasságok” aránya – minimális, a három százalékot sem érte el. Mindössze Budapesten (és valószínűleg néhány más nagyobb, urbánusabb városban) figyelhető meg a különböző vallást követők nagyobb mértékű összeházasodása, de a század {8-422.} közepén még valószínűleg e helyeken sem haladta meg a 10 százalékot. A századforduló környékére a felekezeti endogámia mértéke jóval kisebb lett a keresztény egyházak között – Budapesten a házasságok több mint harmada, vidéken ötöde már vegyes –, de a zsidóság, illetve a keresztény felekezetek közötti elzárkózás a statisztikai adatok tanúbizonysága szerint egészen a 20. század közepéig lényegében fennmaradt.

13. térkép. Házasodási körzetek a Börzsöny északi előterében

{8-421.} 13. térkép. Házasodási körzetek a Börzsöny északi előterében
1 = Kemence és Tésa, 2 = Bernece és Baráti, 3 = Drégely és Palánk, 4 = Hont, 5 = Ipolyvece, 6 = Ipolyhidvég körzete, 7 = Nincs összeházasodás

Az etnikai endogámia aránya még a felekezetek közötti elzárkózásnál is sokkal magasabb volt. A különböző anyanyelvű, úgynevezett etnikai vegyes házasságok aránya a századfordulón még nem érte el az 5 százalékot sem, vagyis az eltérő nyelv és eltérő kultúra egészen a 20. századig valójában falat vont az egyes nemzetiségi csoportok közé (Népmozgalom 1897). Ténylegesen a magyarországi etnikai csoportok közül csak a németek és a horvátok esetében észlelhető bizonyos hajlandóság a más nyelvű-kultúrájú csoportokkal való összeházasodásra, a nyelvi-felekezeti endogámia azonban még e „nyitottabb” csoportokban is 90 százalék körüli értéket mutatott. Az etnikai endogámia fellazulása ezen túlmenően elsősorban városi jelenségnek mondható, a falvak különböző kultúrájú, felekezetű és nyelvű etnokulturális csoportjai a 19. század végén – legalábbis a házassági kapcsolatok tekintetében – egyelőre még majdnem teljes elkülönültségben éltek (a különböző etnikumokhoz tartozók összeházasodásának aránya nem érte el a 4 százalékot sem a vidéki népességben).

Két kérdésről érdemes még szót ejtenünk, mielőtt a házasodás demográfiai kérdéseire rátérnénk: a házasságkötést megelőző félig-meddig formális intézményekre (jegyesség, illetve egyes közösségekben a próbaházasság) és a házasodást mint aktust megelőző, illetve kísérő szerződések szokásaira.

A házasságkötést már a középkorban is rövidebb-hosszabb idejű jegyesség előzte meg. Korai leírásaink azonban inkább a tehetősebb nemesség körében divatozó szokásokról vannak, a parasztság ezzel kapcsolatos gyakorlata jószerivel csak a 19. század elejétől dokumentálható először szokásleírások, majd a 19. század végétől az előbbinél lényegesen szakszerűbb megfigyelések segítségével (Tárkány Szücs E. 1981: 319–342; Bakó F. 1987). A jegyesség a házasságkötési szokásrendszer egyik legfontosabb eleme, egyesek szerint magánál a lakodalomnál is fontosabb volt. Kölcsönös, a házasságkötésre irányuló kötelezettségvállalást jelentett. A közvélemény szemében a jegyespár rendszerint már egymáshoz tartozónak, rokonnak számított. Sok helyütt együtt járt az eljegyzés az elhálással is, s ettől kezdve a párok esetenként társadalmilag elfogadottan rendszeres szexuális kapcsolatot folytathattak egymással. A jegyességet a korábbi évszázadokban nagyon komolyan vették, és csak alapos okkal lehetett úgy felbontani, hogy ne járjon jogi-társadalmi hátrányokkal a bontást kezdeményezőre. A római katolikus kánonjog, illetőleg az evangélikus egyház például megkövetelte a jegyesség után a házasság megkötését, illetőleg büntette annak elmaradását. II. József uralkodásától kezdve azonban a házasodási kényszer ereje enyhült. A jogszokások többnyire csak terhesség esetében várták el minden körülmények között a házasságkötést (Tárkány Szücs E. 1981: 344–345). A szokásrendszer változása a 19. század közepétől már inkább csak a külsőségekben mutatkozott meg. Ennek legszembetűnőbb példája a korábban csupán a nemesség és a városi polgárság által gyakorolt gyűrűváltás és jegygyűrűhordás fokozatos elterjedése a {8-423.} parasztság körében. E szokás általánossá válása azonban csak az I. világháború után következett be.

25. ábra. A házasságkötés napja Kunszentmártonban (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) a 18–19. században

25. ábra. A házasságkötés napja Kunszentmártonban (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) a 18–19. században

Lényegesen ritkább a tényleges házasságkötést megelőző úgynevezett próbaházasságra vonatkozó adatunk. A fennmaradt híradások elsősorban német, illetve – egyes vidékeken – szlovák szokásként ismerik. A magyar nyelvterületen főként a Felvidékkel, illetve a német és szlovák etnikummal szomszédos tájakon (Kisalföld, palócok, matyók), valamint a gyímesi csángók között kutatók leírásai említik (Fél E. 1941b; Gunda B. 1949; Antal I. 1983). A szerzők többsége azzal indokolja e szokás szélesebb körű elterjedésének hiányát, hogy a Magyarországon általánosnak mondható korai házasságkötés miatt a rendszeres nemi élet iránti kielégítetlen vágynak nem kellett a fiatalokat arra késztetni, hogy próbaházasság típusú szokásokat alakítsanak ki. Ténylegesen azonban a magyar nyelvterület számos helyén megtalálható „szeretőtartás”, „falubajárás”, „guzsalyozás” az udvarlás és a próbaházasság közötti átmeneti kapcsolattípussá vált – gyakorta együttélés nélkül, a társadalom által elfogadott, rövidebb-hosszabb ideig tartó házasság előtti szexuális viszonyként működött (Tárkány Szücs E. 1981: 266–268, 316–318). Közvetett módon ezt támasztják alá a törvénytelen születésekre vonatkozó 19. századi hivatalos statisztikai adatok is. Nemzetközi összehasonlításban Magyarország ugyanis a német nyelvterülethez tartozó államokkal és Skandináviával együtt Európa élmezőnyéhez tartozott a nem házas termékenység mértéke tekintetében a századforduló körül. Minden 13–14. gyermek házasságon kívül született. Különösen az ország két régiója: Erdély magyar lakta részei (elsősorban a székelyföldi megyék), valamint Bihar–Arad–Temes–Torontál–Krassó {8-424.} vegyes nemzetiségi összetételű területe volt az, ahol az országos átlagot jóval meghaladó a törvénytelen születések száma és aránya. Az adatok alapján az is kivehető, hogy korábban a nyugati határszél mellett (ahol a próbaházasság hagyományát is leírták), valamint a nagyobb városokban – főként Budapesten – hasonlóképpen az átlagot meghaladó szinten állt a törvénytelen születések aránya (Ájus F.–Henye I. 1992).

A házasságon kívüli termékenységre vonatkozó statisztikai adatokból három következtetés vonható le:

a) a törvénytelen születések mögött az udvarlási szokások sajátos regionális mintája állt, amely egyes helyeken engedélyezte vagy legalábbis eltűrte a házasság előtti szexuális kapcsolatot;

b) ha kiszűrjük az életkor és a családi állapot szerinti összetétel zavaró hatását, akkor megállapítható, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a városok voltak a törvénytelen születések és a konzervatív polgári szemlélet szerinti fiatalok közötti „erkölcstelenség” fő színterei. Azonos kor és családi állapot szerinti összetétel szerint, vagyis egyenlő számú fiatal hajadon lány esetében a törvénytelen születések aránya csak Budapesten volt magasabb, egyébként a falvak és a városok arányai nem tértek el lényegesen egymástól. Ez utóbbi tény, ti. a budapesti igen magas, az összesnek kb. 30 százalékát kitevő törvénytelen születési arány elsősorban azzal indokolható, hogy a napszámosnők, illetve a faluról származó cselédlányok száma és aránya (vagyis azé a két rétegé, amely az átlagot messze meghaladó mértékben részesedett a törvénytelen születésekben) a fővárosban jóval felülmúlta a vidéki városokbeli arányokat, nem is beszélve a falvakról, ahol e társadalmi rétegek, ha egyáltalán megtalálhatóak voltak, a helyi közösség szoros erkölcsi kontrollja alatt éltek;

c) a szexuális kérdésekkel kapcsolatos paraszti szokásrendszer vizsgálata még igen sok tennivalót kíván, az udvarlásra jelenleg rendelkezésünkre álló vonatkozó adatok még nem elégségesek ahhoz, hogy elegendő pontossággal és elegendő mélységben megrajzolhassuk a házasságkötés előtti szexuális kapcsolatok, a „próbaházasság”, illetve általában a két nem kapcsolatát a jegyesség időszaka alatt. Vajda Máriának (1988) a parasztság szerelmi életére és szexualitására, Kapros Mártának (1984) a leányanyákra vonatkozó kutatási eredményei viszont csak aláhúzzák a fentebb elmondottakat, rámutatva arra, hogy a hagyományos paraszti erkölcsi felfogás nem volt minden tekintetben azonos a valláserkölcs, illetve a 19. századi konzervatív polgári illemtan előírásaival.

Ha a törvénytelen születések arányának időbeli alakulását nézzük, akkor abból az látható, hogy a 19. század közepétől a századfordulóig növekedési trend, majd azt követően egészen az 1960-as évekig csökkenő irányzat érvényesült. A növekedés kezdetben összhangban állt a házasodási élet későbbre tolódásával. A korabeli szerzők mindezt általános erkölcsi romlásként élték meg és némi egyoldalúsággal főként a kötelező katonai szolgálat bevezetésével, illetve az ezt kísérő hatósági házasságkötési korlátozásokkal hozták összefüggésbe (Szeremlei S. 1909). Ténylegesen azonban inkább arról van szó, hogy a korábbi korszakok paráznaságot drasztikusan büntető eljárásával szemben (Imreh I. 1983: 113–115; Hajdú L. 1985: 291–316) a 19. század második felében a társadalom és a joggyakorlat egyaránt elnézőbbé vált a házasságkötés előtti, illetve a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok megítélésében (Jávor K. {8-426.} 1971). Az engedékenyebb megítélés ellenére azonban a századfordulótól a 20. század közepéig az átlagos házasságkötési kor enyhe emelkedésével párhuzamosan esett a törvénytelen születések száma. Ez valószínűleg nem annyira a szexuális magatartás változásával, mint inkább a fogamzásgátlás fokozatos elterjedésével magyarázható. Az 1960-as évektől azonban a két jelenség kapcsolata elhalványult. A nem házas termékenység 1960-as évek óta látható újabb, egyre erőteljesebb növekedése már a hagyományos közösségek összetartó és ellenőrző szerepének háttérbe szorulásával, illetve megszűnésével áll kapcsolatban, ami a házasságon kívül született gyermekek számának rohamos emelkedését eredményezte. Hogy mindez nem vezetett az utolsó évtizedekben még a mérhető statisztikai adatoknál is nagyobb arányú törvénytelen születéshez, az csak a művi abortusz-engedélyezés liberalizálásának és a modern fogamzásgátlási módszerek ezzel párhuzamos elterjedésének köszönhető.

26. ábra. A házasságkötések napjainak változása Bélapátfalván (Borsod vm.) az utóbbi három évszázadban

{8-425.} 26. ábra. A házasságkötések napjainak változása Bélapátfalván (Borsod vm.) az utóbbi három évszázadban

Ami a házasságon kívüli együttélők, az úgynevezett „vadházasok” számát és arányát illeti, itt nem tudunk a törvénytelen születések alakulásához hasonló világos fejlődési vonalat megrajzolni. Egyes becslések szerint a 19. század végén a falusi lakosság 8–10 ezreléke élt „vadházasságban”.

A házassági szerződések kapcsán két közkeletű félreértést érdemes eloszlatnunk. Az egyik a hitbér (móring) fogalmát összemossa a tényleges házassági szerződéssel, a másik pedig csak az írásban történt szerződést tekinti valóságos szerződésnek. Ami az utóbbit illeti, köztudott, hogy a szóbeliségben élés egyáltalán nem akadálya szabályozott és gazdag jogszokásrendszer és joggyakorlat létezésének (Fügedi E. 1981). A századfordulóra vonatkozó néprajzi leírások – főleg a Dunántúl vonatkozásában – hasonlóképpen többször említést tesznek arról, hogy a hozomány, illetve a móring kérdésében a házasfelek, illetőleg szüleik szóban nyilvánosan egyeztek meg egymással (Tárkány Szücs E. 1981).

A tényleges házassági szerződések kötésének szélesebb körű gyakorlata azonban kielégítő módon egyelőre nem támasztható alá. Ami adatunk van rá, az vagy az arisztokráciára vonatkozik (Radvánszky B. 1986: 145), vagy elsősorban a nem magyar etnikumok köréből származik, illetve a német szokásjoggyakorlat – elsősorban a Dunántúlon, illetve egyes mezővárosokban történő – elterjedésére vezethető vissza (Tárkány Szücs E. 1981; Szilágyi Miklós 1992a). A szóban megkötött szerződések, egyezkedések többnyire csak a hozománnyal foglalkoztak, általában nem tárgyalták a házassági vagyonjog, a haszonélvezetek, öröklés ténylegesen szerződést kívánó és hosszabb távra vonatkozó kérdéseit.

A hitbér (móring) tulajdonképpen a nő vételárából kialakult díj, a középkortól a férjhez ment nő szüzessége elvesztésének, házassági kötelezettsége teljesítésének díját jelentette, mely megözvegyülése esetén járt számára. A 18. századtól számos írásos adatunk, szerződésünk van erre vonatkozóan. Az eddig feltárt ránk maradt magyar móringlevelek túlnyomó többsége azonban az ország legfejlettebb tájának számító Dunántúlról, illetőleg a több-kevesebb önállósággal rendelkező alföldi mezővárosokból származik (Tárkány Szücs E. 1981; Mándoki L. 1987). A két terület egyúttal két, egymástól némileg különböző típust is jelentett. A dunántúli móringlevelek, melyek főleg ingóságokról és pénzről rendelkeztek, a jegyajándékot helyettesítették és rendszerint mindkét félre vonatkoztak. Hatályuk gyakorta időhöz kötött, és rendszerint csak gyermektelen házasságok esetében léptek életbe. Ezzel {8-427.} szemben a hitbér alföldi típusa a házasságkötési szándék anyagi megerősítését szolgálta, rendszerint idősebb, újraházasodó férfiak kötelezettségvállalását mondta ki fiatal feleségük irányában, és tartalmilag igen gyakran ingatlan javakra is kiterjedt. Vagyis a dunántúli típus mindkét nemre vonatkozó, német hatást mutató olyan szerződés, mely a hátramaradó özvegy házastárs érdekeit védte a rokonság (illetve a 19. század közepéig a magtalanul elhalt jobbágyparaszt esetében a földesúr) örökösödési szándékával és jogával szemben, s ilyen értelemben már a házassági szerződés felé mutató átmenetnek is tekinthető. Ezzel szemben az alföldi móringlevelek inkább a szüzesség „díját” jelentették, lényegében a régi szokásjog némileg átalakult formában történő tovább élését mutatták (Tárkány Szücs E. 1981: 857–866).

A HÁZASSÁG DEMOGRÁFIÁJA

A házasságkötés gyakoriságát és a házasodási hajlandóság alakulását – növekedését vagy csökkenését – országos méretekben az 1850-es évektől, megnyugtató módon azonban csak 1876-tól tudjuk figyelemmel kísérni. Kiszűrve a nem házasok számának változásából adódó bizonytalanságokat, az alábbi tendenciák állapíthatók meg:

a) mérhetőségének kezdetétől fogva a családalapítási kedv, avagy a házasodási hajlandóság egészen az 1950-es évekig csökkent. Ezt követően, rövid ideig tartó stagnálás után, az 1970-es évek közepéig a házasodási kedv egy darabig növekedett, azóta viszont ismét tovább zuhan lefelé. Mindez azt jelzi, hogy a család és házasság válságának jelei minden valószínűség szerint már a modern urbanizáció és iparosodás kezdete előtt megjelentek, mégpedig nemcsak a városokban, hanem az e folyamatoktól még legalább egy generációnyi időtartamig mentes vidéken is;

27. ábra. A házasságok havonkénti százalékos megoszlása 1787–1940.

27. ábra. A házasságok havonkénti százalékos megoszlása 1787–1940.
Mezőköbölkút (Beszterce-Naszód vm.)

{8-428.} b) Budapest házasságkötési mozgalma kezdettől fogva sokkal alacsonyabb értékeket mutatott a vidékénél, lényegében már a 19. század végén is a mai szinten állt. A fővárosiak házasságkötései összességükben hosszú távú változások helyett inkább időközönkénti hullámzásokkal jellemezhetők: az 1890-es, 1930-as és 1960-as években kisebb emelkedések láthatók, melyeket hullámvölgyek követtek. Figyelemre méltó, hogy a vidékiek házasságkötési gyakorisága csak a 20. század közepén csökkent le a budapesti színvonalra, az 1950-es évek óta azonban a két görbe lényegében együtt mozog;

c) a 19. század hetvenes éveiben a férfiak és nők házasodási hajlandósága még nagyjából azonos, viszont a századfordulótól a nők adatai egyre jobban elmaradtak a férfiaké mögött. Ebből persze nem az következik, hogy a nők kevésbé óhajtottak házasságot kötni, hanem inkább arra gondolhatunk, hogy a fokozatosan növekvő nőtöbblet egyre jobban megnehezítette (és megnehezíti) számukra a férjhez menést;

d) viszonylag éles területi különbségek észlelhetők a házasodási mozgalom intenzitásában. A századfordulón Magyarország területén a tiszta házasságkötési arányszámok szerint (amikor is a házasságkötések adatait a 15 év feletti nem házasokhoz, vagyis azon férfiak és nők számához viszonyítjuk, akik házasságkötés szempontjából ténylegesen szóba jöhetnek) jellegzetesen alacsony, illetve magas házasságkötési intenzitású területeket találunk.

Míg az Alföld egészének és Erdély bizonyos részeinek (Szilágyság, Kolozs és Csík megyék) házasodási hajlandósága igen magas, addig a nyugati határszél Zala–Veszprém–Pozsony megyék által határolt háromszögében, Krassó–Szörényben, Sáros és Szepes megyékben, valamint a Szászföldön (Szeben, Kis- és Nagyküküllő, illetve Brassó megyék), továbbá a városokban a tiszta házasságkötési arányszámok messze az országos átlag alatt maradnak. Ez az 1900. körüli adatokon alakuló kép az átalakulások ellenére egy korábbi időszak, a 18–19. század hagyományos Magyarországa jellemzőit őrzi. Más megközelítésben összefoglalóan a fenti kép úgy is jellemezhető, hogy Magyarország azon területein, ahol az életmód urbánusabb és/vagy a német, illetve szász etnikum aránya, kulturális befolyása akár közvetlenül, akár diffúz módon erősebb volt, ott a házasságkötési hajlandóság sokkal alacsonyabb, míg a paraszti életforma számára a 18–19. században még expanziós lehetőséget nyújtó, kevésbé urbánus, nyugat-európai (német) kulturális hatásoktól kevésbé érintett területeken sokkal magasabb volt.

A házasodás mint jelenség azonban nemcsak területi különbségekkel jellemezhető, hanem meghatározott havonkénti vagy más néven szezonális ingadozása is van. A történeti Magyarország havonkénti házasodási adatai az 1870-es évek második felére vonatkozóan három csúcsot – a néprajzi leírásokból jól ismert január–februárt és novembert, illetve egy kisebb, az esketések egy hónapra eső átlagát alig valamivel meghaladó arányú májust – mutatnak, miközben az összes többi hónap értéke mélyen átlag alatti. A felekezetek szerint bontott adatok ennél bonyolultabb képet nyújtanak, több eltérő mintába sorolhatók. A római és görög katolikusok, valamint a görögkeletiek és az evangélikusok házasságkötéseinek szezonalitása az országos görbéhez közel álló, ezzel szemben az izrealiták esküvői mindössze két kisebb, de teljesen eltérő időpontban (júniusban és augusztusban) jelentkező kiugrást mutatnak, míg a református házasságok több mint kétharmada egyetlen nagy, novembertől {8-429.} márciusig húzódó csúcsban köttetik meg. Más az úgynevezett tiltott időszakok (a márciusi böjt, illetve a decemberi advent) felekezetenkénti adatsora is. A római katolikusok és a két görög szertartású felekezet betartják a vigalmak-lakodalmak mellőzésére vonatkozó hagyományos tilalmat, az evangélikusok ingadoznak (az értékekből következően a helyi közösségek egy része betartja, más része nem), míg a reformátusok és az izraeliták saját vallási előírásaikat követve ekkor is házasodnak (Faragó T. 1994).

A házassági szezonalitásra vonatkozó időbeli trendek lényegében a 19. század végéig változatlannak látszanak, még a legurbánusabb Budapest esetén is csak az 1880-as évektől észlelhetők komolyabb változások. Adataink sok helyütt még az első világháború előtt is a hagyományos világ házasodási szezonalitását idézik. A változás néhány iránya azonban már e néhány adat alapján is jól kitapintható. Először az ún. tiltott időszakokra (nagyböjtre és adventre) vonatkozó házasodási szünet betartása kezd csökkenni a 19. század végétől, majd a két világháború között fokozatosan eltűnik a téli–őszi házasságkötési csúcs is. Az 1960-as években pedig – nyilván összefüggésben a kistulajdonosok és a magánvállalkozók mint társadalmi rétegek felszámolásával – egyértelműen kialakul a bérből és fizetésből élőkre jellemző nyári (a szabadság időszakára eső) házasságkötési hullámhegy.

Fentiek alapján az alábbi következtetések állapíthatók meg. A magyarországi közép- és nagyvárosok időgazdálkodása már a 18. század végén némileg más, mint a falvaké. Házasságkötési mozgalmuk egyenletesebb, észrevehető benne egy tavaszi csúcs, és az aratás időszakában nem esik vissza a házasságkötés intenzitása. Mindez egyértelműen jelzi azt, hogy a mezőgazdasági ciklus (a mezőgazdasági munkacsúcsok) sokkal kisebb hatást gyakorol a városi lakosság életvitelére. Ugyanakkor viszont az ún. tiltott időszakok betartása a 19. században még szembetűnő, sok esetben a protestáns felekezetek között is fellelhető. Ebből arra következtethetünk, hogy a vallásos hagyományok visszaszorulása igazában csak a 20. században indul meg, amit a böjti, illetve adventi időszak alatti házasságkötések századfordulótól történő szaporodása jelez. Érdekes jelenség viszont az, hogy az egyes területek, illetve települések házasságkötési görbéi összességében az 1950-es évekig megtartják hagyományos alakjukat, ami azt jelzi, hogy a vallás tilalmait a népesség tulajdonképpen könnyebben hágja át, mint ahogy hagyományos szokásaiból – adott esetben a házasságkötés megszokott időzítéséből – ki tud lépni. A felekezetek szerinti adatokból kiemelendőnek tartjuk azt a tényt, hogy az izraelita népesség házassági szezonalitása már az 1880-as években hasonló a két világháború közötti urbánus mintához – vagyis ezek az adatok arra utalnak, hogy a zsidóság a legurbánusabb etnokulturális csoportja a történeti Magyarország népességének.

Szórványadataink azt mutatják, hogy a fenti nagy trendek mögött kis lokális változások is meghúzódhatnak. Elsősorban az egy-egy közösségre vonatkozó falusi adatok utalnak arra, hogy a helyi szokások időközönként megváltozhatnak (pl. a novemberi házasságkötést egy időre a farsangi házasodás „divatja” válthatja fel). E változások háttere egyelőre ismeretlen.

Az esküvő napjára vonatkozó rendelkezésünkre álló kutatási eredmények még a házassági szezonalitásénál is szűkösebbek. A néprajzi irodalom és a 18. századra vonatkozó történeti kutatások szórványadatai alapján (Kakuk M. 1983) jelenleg a {8-430.} következőket állapíthatjuk meg: bár a néprajzkutatók egy része között tartja magát az a hiedelem, hogy az esküvő hagyományos napja a szerda volt, a részletadatok nem pontosan ezt mutatják. A református lakosság legtöbb házasságkötése a 18–19. században adataink szerint elsősorban keddre, kisebb mértékben szerdára esett, míg a katolikusoknál az első helyen a vasárnap áll, ezt követi csak a szerda. A péntek minden keresztény felekezetnél tiltott nap volt, s a protestánsoknál ezenfelül az egyházi elöljárók a vasárnapi (egyes területeken a szombati és a hétfői) esketést is tilalmazták, nehogy megzavarja az istentisztelet rendjét. Vagyis a katolikusoknál a lakodalom vasárnap estétől csütörtök estéig, a protestánsoknál keddtől csütörtökig volt tartható, s mivel a 19. századig ez általában nem egynapos esemény, ily módon szinte automatikusan megszabta az esküvő szempontjából előnyösnek vagy hátrányosnak számító napokat.

Természetesen a vizsgálható mintegy két évszázados időszak során több esetben változások tapasztalhatók a házasodás heti kalendáriumában is. Egyrészt megfigyelhető az, hogy a kedvelt napok egyes helyeken a 18–19. század folyamán is helyet cserélhetnek egy adott közösségen belül, vagyis léteznek „divatok”. Világosan mutatják ezt Kunszentmárton római katolikus mezőváros vagy a ceglédi reformátusok adatai (Nagy Varga V. 1987). A manapság igen gyakori szombat-vasárnapi esküvő viszont kifejezetten a 20. század közepének terméke a nyári esküvői szezonhoz hasonlóan – ismét a bérből és fizetésből élők munkarendjéhez (szabadnapjához) való alkalmazkodást és ezzel együtt a társadalom foglalkozási összetételének, életmódjának hatalmas 20. századi földcsuszamlását jelzi. Közvetett módon adatainkból viszont az sejlik ki, hogy egészen a 20. század közepéig a népesség túlnyomó többsége az év számottevő részében kötetlenül dolgozott, illetőleg a kötött munkarend mellett is módjában állt „lazábban venni” a munkát egy-egy olyan különleges alkalomkor, mint a házasságkötés.

Az 1777. évi, Mária Terézia rendeletére készült lélekösszeírás (Conscriptio Animarum) fennmaradt összesítője nyomán lehetőségünk van az átlagos házasságkötési kor regionális változatainak kiszámítására az Erdély, Temesi Bánság és Horvátország nélkül vett történeti Magyarországra vonatkozóan. Eszerint a 18. század végén a nők esetében két jellegzetes terület rajzolható meg: egy korai (19–20 éves korban kötött) házasodási modell a Palócföldön, Kárpátalján és Magyarország déli részén (Délkelet-Alföld és Dél-Dunántúl), valamint egy később, 21–22 éves korban házasodó terület (Szepesség, nyugati határszél – többségében a német-osztrák kultúra hatása alatt álló és/vagy részben német ajkú területek). Az irodalom, illetve a részeredmények alapján valószínűsíthető azonban egy harmadik, a nyugat-európai házasodási mintához közel álló modell létezése (ahol az átlagos házasságkötési kor kicsit későbbi, 23 év körüli) a városok egy részében. Ez elsősorban Pest-Budára, Sopronra és néhány további nagyvárosra nézve mondható jellemzőnek. A férfiak adatai ugyancsak a fenti regionális mintát mutatják, bár esetükben az átlagos házasságkötési kor majdnem pontosan két évvel magasabb. A rendelkezésünkre álló néhány falusi szórványadat (Andorka R. 1981) szintén beleillik ebbe a képbe.

Ha az időbeli változásokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az átlagos házasságkötési kor mintáiban az 1850-es évektől érezhető számottevő átalakulás. Ez egyrészt a házasságkötési kor általános emelkedésében mutatkozik meg, másrészt a falusi és {8-431.} városi lakosság közötti különbség jó száz év alatt elenyészőre csökken. Mindebből logikusan következik, hogy mivel ugyanezen időszak alatt a fiatalok biológiai érése némileg korábbra tolódik, a felnőttség és a házasságkötés apránként szétválik egymástól, ami, ahogyan erről már beszéltünk, alapvetően átformálja a népesség (a fiatal férfiak és nők) életciklusát és nyilván ezzel kapcsolatban életmódját, beállítódását is.

A változások mögött számtalan tényező sejthető, itt csak hármat emelnénk ki közülük: egyrészt a nyugat-európai hatást, amely különösen az azzal intenzívebb kapcsolatban levő Ausztria menti határterületeken érezhető. E hatás elsősorban a máshol megfigyelt és hasznosnak tartott tapasztalatok – a később kötött házasság bizonyos gazdasági előnyökkel jár – átvételében mutatkozik meg. Másodikként a városi házasodási minta vonzását említhetjük, hamadikként pedig a mindenütt sejthető életmód- és foglalkozásváltást: a falusiból, mezőgazdasági tevékenységet folytatóból városivá, iparban-szolgáltatásban foglalkoztatottá válás tendenciáját.

Fontosságban a házasodási korhoz mérhető a házasságkötés teljeskörűségének kérdése, vagyis annak megállapítása, hogy mekkora volt azok aránya, akik még életük delén sem kötöttek házasságot – adott esetben 40 és 50 éves koruk között is nőtlen, illetve hajadon családi állapotúak maradtak. Bár a 18–19. századra vonatkozóan egykorú adattal nem rendelkezünk, az 1900. évi adatokból való visszakövetkeztetés segítségével megkísérelhetjük az iparosítás előtti korszak ezzel kapcsolatos viszonyainak felvázolását. Eszerint Magyarország vidéki területein túlnyomórészt az irodalomból ismert, először John Hajnal (1965) által leírt ún. keleti minta az érvényes – vagyis a házasodás gyakorlatilag teljes körű, mindenki, aki arra fizikailag és szellemileg alkalmas, házasságot akar és tud kötni. Ezzel szemben a városok adatai ismét – mint már annyi más esetben – a nyugat-európai társadalomhoz hasonló arányokra emlékeztetnek bennünket: a házasságkötés e településeken nem teljes körű, a népesség 10–15 százaléka felnőtt korában is hajadon, illetve nőtlen családi állapotú marad. (Nincs azonban igazán lényeges különbség a nők és férfiak adatai között.) Területileg mindössze három helyen észlelhető a férfiak átlagosnál valamivel magasabb arányú nőtlensége (a 40–49 éves korcsoport alapján számítva): a Bécshez közeli megyékben (Moson-Pozsony), Dél-Erdélyben (a Krassótól Háromszékig terjedő határ menti megyékben, kivéve Fogarast) és Szlavóniában (Pozsega-Verőce). A legutóbbi kivételével a házasságtól való tartózkodás mögött mindenütt közvetett vagy közvetlen nyugat-európai (osztrák-német) hatással kell számolnunk.

Ami az időbeli fejlődést illeti, a rendelkezésre álló publikált adatokból egyértelmű, hogy az első világháború után a házasodás Magyarországon az egész felnőtt népességben gyakorlatilag teljes körű lesz. Ez tökéletesen beleillik a 20. század első felének nemzetközi fejlődési tendenciáiba is.

Ha az első házasságukat kötő férfiak és nők életkorát egymással összehasonlítjuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a kettő között számottevő különbség mutatkozik. A 18. század végén a vidékiek esetében a vőlegények átlagosan körülbelül két évvel, Pest városában közel öt évvel voltak idősebbek menyasszonyuknál. Eltekintve most a házasodási kor emelkedésétől, ezek a korkülönbségek a 19–20. század folyamán némi hullámzással ugyan, de kiegyenlítődési folyamaton mentek keresztül. Vidéken megnőtt, Budapesten viszont csökkent a házasfelek közötti korkülönbség, így az {8-432.} 1980-as évekre már nemcsak a házasodási kor, hanem a házasfelek közötti korkülönbség tekintetében is egységesülni látszik az ország.

Az eddigiek során a házasságkötéssel kapcsolatban több jellemzőt soroltunk fel. Mindegyiknek többé-kevésbé jellegzetes területi mintái voltak a hagyományos társadalomban, és meghatározott időbeli változásokkal volt jellemezhető. Érdemes azonban a különböző jellemzőket összefogva megkísérelni legalább hipotetikus módon házasodási modellek felállítását (Faragó T. 1985a). Ennek kapcsán az alábbiakat kell figyelembe venni: a házasságkötés kora, a házasfelek közötti korkülönbség, a házasságkötés utáni lakóhelyválasztás, a házasságkötés és az önálló háztartás alapítása közötti összefüggés, valamint a házasságok termékenysége. Ez a modellkísérlet, mint látható, erősen a népességi jellemzők irányába súlyozott. A modellalkotáshoz természetesen csak egy-egy jobban ismert település adatait lehetett figyelembe venni, így nyilvánvalóan az eredmény korlátozott értékű, de elgondolkoztató. Bizonyító anyagunk alapján három életstratégia nyomai feltételezhetők megfigyelt falusi közösségeinkben:

a) későn, csak az önálló háztartássá alakulás feltételeinek megszerzésével egy időben házasodó „hagyományos nyugat-európai” típus, ahol is a gyermekek számát a házasságkötési kor későbbre tolása, illetve előbbre hozása szabályozza. A házasságkötés itt a felek számára az önálló élet kezdete;

b) korai házasságot kötő, erősen patriarchális rendszerű, a termékenységet korlátozni nem igazán akaró „hagyományos kelet-európai” típus. A fiatal házasok korlátozott önállósággal rendelkeznek, hosszabb ideig (néha életük végéig) egy nagyobb együttélő csoport keretébe betagozódva élnek;

c) szerkezetében patriarchális, házasságkötési kora tekintetében kelet-európai (alacsony életkorú) típus, amely inkább a házasságon belüli születésszabályozásra törekszik. A fiatal házasok önállósága is gyakoribb, vagy legalábbis korábbi, tehát ez a típus tulajdonképpen átmenetet képez a nyugat- és kelet-európai, a hagyományos és a modern változatok között.

A vonatkozó adatok/mutatók regionális megoszlása alapján nagy valószínűséggel azt mondhatjuk, hogy a három típus közül területileg az első rendszerint a nyugati–északnyugati határszél Zalától Sáros megyéig tartó karéjára (elsősorban a magyar és szlovák közösségekre), a második az ország déli részén élő horvát és szerb települések lakosságára, valamint az Alföldre, míg a harmadik leginkább a mezőgazdasági szempontjából némileg kedvezőtlenebb adottságú domb- és hegyvidékekre és Erdélyre jellemző leginkább.

KONFLIKTUS – VÁLÁS – ÚJRAHÁZASODÁS

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig tartott egy házasság, akkor megfelelő vizsgálatok hiányában ismét csak becslésekre vagyunk kényszerítve. A viszonylag magas halandóság miatt valószínű, hogy a házasságok időtartamát a körülmények kemény határok közé szorították. Ezt látszanak igazolni Mező Gyöngyi vizsgálati eredményei, miszerint Kunszentmiklóson a 18. század végén – tehát egy olyan világban, ahol és amikor a válást nem igazán ismerték és nem gyakorolták – egy-egy házasság {8-433.} átlagos időtartama mindössze 19 év volt (Mező Gy. 1968: 59). Ezzel szemben a várható átlagos élettartam és az első házasságkötés átlagos kora alapján 1910 körül a házasságok időtartamát 30, 1940 körül pedig körülbelül 40 évre becsülhetjük azok esetében, akik közben nem váltak el. Számításaink azonban annál pontatlanabbak, minél hátrébb megyünk az időben, és a 20. század első felében is csak a vidékre mondhatók érvényesnek. A polgári házasságkötés és a válás lehetőségének bevezetésével ugyanis általában (ezen belül különösen a városokban) egyre csökkent azoknak az eseteknek a száma, ahol a házasságnak egyik vagy másik fél halála vetett véget. A „holtomiglan holtodiglan” helyett Budapesten már az 1920-as években minden ötödik házasságot bíróság szüntetett meg s jó harmincéves késéssel a vidék is ezt a fejlődési utat követte. Más megközelítésben azt is mondhatjuk, hogy a 19. század nyolcvanas éveiben csak minden századik házasság végződött válással – sőt a válások aránya vidéken ekkor még valamivel magasabb arányú volt, mint Budapesten, mivel az ezt jobban toleráló protestáns felekezetek nagyobb arányt képviseltek a falusi, mint a városi népességben. Ezzel szemben a 20. század végére fordult a kocka: az 1980-as évek végén vidéken már minden negyedik, a fővárosban minden második házasság válással ért véget.

Figyelemre méltó az, hogy míg a századfordulótól egészen az 1950-es évekig a felbontott házasságok több mint 50 százalékából nem született gyermek, addig ez az arány az 1980-as években egyharmad alá esett. Habár nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a korábbi időszakokban a termékenység jóval magasabb volt, mindazonáltal egyértelmű, hogy a gyermekek létének a második világháború előtt sokkal erősebb összetartó ereje volt, mint az utolsó évtizedekben. A házasságok stabilitása tehát igazában valamikor az 1950-es évektől rendült meg, az egymással ellentétbe került házasfelek számára már a gyermek vagy gyermekek léte is egyre kevésbé lett akadály a házasság szétbontása előtt.

A néprajzi gyűjtések részletadatai arról számolnak be, hogy olyan konfliktusok – házasságtörés, részegeskedés, szexuális meg nem felelés –, amelyek ma egyértelműen válóokok, korábban legfeljebb csak a házasságon belüli különélésig vezettek el. Egyrészt a hagyományos gazdaság és háztartás munka- és tevékenységszervezete, másrészt (és nyilván ezzel szoros összefüggésben) a helyi közösség rosszallása többnyire lehetetlenné tette a házasfelek egyértelmű és nyílt szétválását (Tárkány Szücs E. 1981: 270–273; Örsi J. 1990: 211). A népszámlálások családi állapot szerinti adatai ezzel egybevágóan és egyértelműen azt mutatják, hogy a felnőtt népességben egészen az 1940-es évekig rendkívül ritkán fordult elő elvált ember, különösen vidéken.

Korábban említettük, hogy az iparosodás és urbanizáció, a társadalom átalakulása hogyan növelte meg a fiatalok párválasztási lehetőségeit. Most szólnunk kell a szóban forgó gazdasági-társadalmi folyamat egyik igen fontos negatív hatásáról, a hagyományos család és házasság stabilitásának megrendítéséről. A házasságokat kívülről összetartó erők (a válóperi eljárás nehézkessége, a helyi társadalom elítélő magatartása és a vallási tilalmak súlya) az 1950-es évektől alaposan meggyengültek, ugyanakkor megnőtt az együttélésekre kritikus belső feszültségek, konfliktusok lehetősége. Konfliktusok ugyan korábban is előfordultak a házasságok nagy részében, ezeket azonban egyrészt az uralkodó értékrendszer, másrészt a túlélés igénye, a házasfelek egymásra épülő tevékenységmegosztásának szüksége, a magányos élet hátrányai {8-434.} (sőt lehetetlensége) háttérbe szorították, elnyomták. A hagyományos családi gazdaság fokozatos felbomlása a munka- és lakóhelyet, valamint a kereső férfit és nőt földrajzilag elválasztotta, s egyúttal utóbbiak közösen töltött idejét töredékére rövidítette. Miközben ez a fejlődés lehetőséget adott az egyéniség, az egyéni karrier kibontakoztatására, a nők szempontjából sok tekintetben hátrányos patriarchális viszonyrendszer átalakítására, ugyanakkor a házasfelek célját-programját gyakorta eltávolította egymástól. A folyamat során a helyi közösség ellenőrzése alól nagymértékben kikerült egyén számára megkönnyítette a családon-házasságon kívüli emberi kapcsolatok kialakításának lehetőségét is, ami a korábban nagyrészt elfojtva, rejtve, illetve kibontatlanul maradt házastársi konfliktusokat az utolsó évtizedekben már jelentős mértékben tényleges válássá alakította át (Lőcsei P. 1978). Miután a hagyományos gazdasági és háztartási munkamegosztás nagyrészt felbomlott, illetőleg a társadalmi szolgáltatások igénybevételének lehetősége megnőtt, az egyén számára lehetségessé vált átmenetileg vagy véglegesen a magányos életvitel, amely most már nem vezetett feltétlenül a társadalom peremére szoruláshoz. A válás, valamint az esetleges újraházasodás a helyi közösség kontrollja alól kikerülve tehát gyakorlatilag egyéni döntések következményévé vált. Nem meglepő tehát, hogy a házasságok felbomlása ugrásszerűen megnőtt.

Az időbeli folyamatok világosabb érzékeltetése céljából nézzük meg az egymással házasságra lépők családi állapot szerinti megoszlását. A 19. század közepén azon esketések aránya, ahol mind a két fél először lép az oltár elé, illetve az anyakönyvvezetőhöz, valamivel kevesebb az összes házasságkötés kétharmadánál. Elsősorban a kedvezőtlen halandóság következtében minden harmadik esküvő során vagy a vőlegény, vagy a menyasszony – vagy mind a kettő – özvegy. A halandósági viszonyok javulása következtében az első házasságot kötők aránya közvetlenül az első világháború előtt már 80 százalék fölé emelkedik, utána azonban újabb visszaesés indul el, most azonban már nem az özvegyek, hanem a növekvő számú elvált férfi és nő újraházasodása miatt.

Az újra- és újraházasodás ma mindennapos jelensége – annak ellenére, hogy a megözvegyülés egyházjogilag, erkölcsileg egyaránt tiszta lapot adott az újraházasodási szándékkal bírók kezébe – a hagyományos társadalomban azonban különösen a nők esetében nem mindenütt volt a helyi társadalom által automatikusan elfogadott. A 19. század utolsó harmadából származó adatok szerint a nyugati határszél és a Kisalföld megyéiben (Vas–Komárom–Pozsony megye háromszöge), továbbá Somogyban, Túrócban és Szörényben az átlagosnál jóval alacsonyabb, az erdélyi medencében (Torda-Aranyos, Maros-Torda és Udvarhely megyék), Kelet-Magyarországon (a Bihartól Zemplénig terjedő sávban), valamint Nógrád megyében az átlagosnál jóval magasabb az újraházasodó özvegy nők aránya. Vagyis az 1870-es évekből származó adatok szerint – s ez valószínűleg érvényesnek tekinthető a korábbi évtizedekre is – az előbbi területeken a helyi közösségek nem támogatták, az utóbbiakon viszont feltehetőleg kifejezetten bátorították az özvegyek újraházasodását. Egyes helyeken az újraházasodást a házastárs halálát követő hosszabb-rövidebb házasodást tiltó időszakkal (az úgynevezett „gyászévvel”) is nehezítették (Tárkány Szücs E. 1981: 279). Ennek hossza azonban sokszor csak néhány hónap, sőt az anyakönyvi vizsgálatok tanúsága szerint nem egy esetben hetekre rövidült le – a hagyományos {8-435.} munka- és tevékenységszervezetből kieső felnőtt férfi vagy női munkaerő pótlására mihamarább szükség volt. A gyakorlat sokszor félreállította az ideális, ámde a pillanatnyi helyzethez rugalmasan alkalmazkodni nem tudó normatív szabályokat.