A PARASZTI ILLEM


FEJEZETEK

A szocializáció során az erkölcsi értékek nem elvont ideákként, inkább egyfajta formarendként kerülnek átadásra. A viselkedés ideális formája az, ami eldönti, hogy egy cselekedet morálisan helyes vagy helytelen. Ezért is kerül a paraszti társadalomban előtérbe az illem, „mint az erkölcs formai oldala”. Ebben a kontextusban szinte lehetetlen szigorúan elválasztani egymástól az „etikát, erkölcsöt, etikettet” (Service, E. R.–Sahlins, M. D.–Wolf, E. R. 1973: 99, 86).

A paraszti illemet tehát az erkölcs „formai oldalaként” fogjuk vizsgálni. Figyelmünk kiterjed arra is, hogyan használja az adott közösség az illemet az egyenlőség látszatának fenntartása mellett, a társadalmi távolságok kinyilvánításának és megerősítésének technikájaként.

Különösen a következő területeket szükséges vizsgálóra venni: az étkezés és ivás, a köszönés és szólítás illemét, valamint a vendéglátás kiemelt szituációjához tartozó illemszabályokat.

AZ ASZTALI SZOKÁSOK ILLEME: AZ ÉTKEZÉS

Az étkezés mint kulturális reprezentáció igen összetett, és számos ideológiai mozzanattól van áthatva. Ez annak ellenére igaz, ha sok szempontból igazat is kell adunk Szuhaynak abban, hogy a falusi társadalomban „az étkezési etikett kevésbé kidolgozott” (Szuhay P. 1980: 28).

Már magának az asztalnak is szimbolikus jelentése volt, épp ezért nem lehetett például ráülni vagy gyereket tisztába tenni rajta. „Azt tartották, ahová a Jézus testét naponta háromszor-négyszer teszik, ne szentségtelenítsék meg” (Gémes E. 1977: 227).

Az asztali ülésrend legfontosabb szabálya az volt, hogy az apa ült mindig az asztalfőn, családfői méltóságát ezzel is kinyilvánítva és megerősítve. Helyét még a legmegtiszteltebb vendégnek sem adta át. A hagyományos elrendezés szerint az asztal fő helye a két ablak között volt. Az apa mellett jobb kéz felől ült idősebb, bal kézről fiatalabb fia. Az öregebb fiú mellett ült a leány (Csilléry K. 1949: 20). Az asszony helye általában az asztal sarkán volt. A nem és kor elve tehát az asztali ülésrendben {8-676.} is érvényesült. Megjegyezzük, hogy az utóbbi évtizedek változásai éppen az étkezés rendjének nemekhez kötött szabályait kezdték ki legjobban, s ennek egyik legfontosabb jeleként megszűnt a „nők kirekesztése” (Szuhay P. 1980: 27). Gyermek csak akkor ülhetett az asztalhoz, ha már komoly munkát végzett.

Az étkezést a férfiak azzal is megtisztelték, hogy erre az alkalomra „mindig letették a kalapjukat” (Vecsey F. 1979: 19). Az étkezés illemének részeként szabályozott volt annak ideje is. A norma azt írta elő, hogy amikor a családfő hazaért, feleségének már tálalnia is kellett az ebédet. Régebben az étkezést imával kezdték, és „csendben, beszélgetés nélkül folyt le” (Csizmadia I. 1982: 12). „Most enni kő, nem beszélgetni” – szóltak rá a gyermekekre is (Nagy Gyula 1975: 419).

A kenyeret a gazda szelte az egész családnak. A kenyérrel való egész bánásmód, szimbolikus fontosságának megfelelően erősen szabályozott volt. Simára illett levágni a szeletet, különben szóvá tették. A megfelelő mennyiség levágása utána a kenyeret a helyére tették, hogy „né szógájjon itt soká. Ne álljon az asztalon” (Pánczél J.-né 1980: 77). Ha a földre esett egy darab kenyér, fölvették, megcsókolták és megették.

Az ételből a gazda szedett először magának. Mikor még közös tálból ettek, a legfőbb illemszabály az volt, „hogy nem volt szabad a másik elé nyúlni még a húsért sem. Az volt a szokás, hogy mindenki maga elől vett” (Szigeti Gy. 1985: 29).

Evőeszközként régebben csak kanalat és a saját bicskájukat használták. A húst kanállal emelték ki a tálból, „aztán kézbe fogva földarabolták” (Hoss J. 1955–1965: 118). A villa térhódításának időszakában egy, a hagyományos evésstílushoz ragaszkodó férfi így érvelt: „Azé atta az Uristen a két kezem, hogy avva egyek, nem csúfoskodok véle, hogy megszúrjam a számat” (Csilléry K. 1951: 69).

Az evéshez használt kanalat megmerítik a tálban, majd „a tányér széléhez érintik a kanál alját, s ott végighúzzák, hogy a cseppenni akaró levest letörüljék. Azután a kanál alá kenyérszeletet tartanak, hogy a levest le ne csepegtessék és úgy viszik a szájukhoz (…) mintegy 50–60 centiméternyire” (Szállási S. 1930–1935: 51). A férfiakhoz, illetve a nőkhöz tartozó evésmód illeme különbözött, a nők viselkedése ebben a helyzetben is bizonyos önkontrolit hangsúlyozott. A férfiak „asztalról, a tányérhoz mélyen lehajolva, a nők állva, sarokba félreülve, a tányérukat kezükben tartva, kihúzott testtartásban ettek” (Szuhay P. 1980: 27). Szokás volt evés végeztével a tányért kenyérbéllel kitörölni, „hogy jó idő lögyön”. Evés közben nem illett inni.

Az evéssel összefüggő olyan „testi reakciókban”, mint például a csuklás, böfögés – amelyek Szuhay szerint a reneszánsz óta fennmaradt hatások –, a paraszti illemkódex nyilvánosság előtt sem lát kivetnivalót (Szuhay P. 1980: 28).

Az étkezés olyan komplex kulturális tevékenység, amely illemszokásokkal is aláhúzta a családfői hatalmat, valamint az étel tiszteletét. Alkalmat nyújtott a közös családi evés a gyermekek nevelésére is. Ha le akarta rántani az anyja tányérját, az apa rászólt. Ha még ezután is próbálkozott, rávágott a kezére. Az ételben nem volt válogatás. „Addig nem kapsz mást, míg azt meg nem eszed” (Gémes E. 1979: 17).

Korábban a beszélgetésre is jobban alkalmat adott a közös étkezés. A férfiak utána még az asztalnál maradtak, és pipaszár mellől beszélgettek (Szállási S. 1930–1935: 52).

{8-677.} Még az ennivaló beosztásának is volt „illeme”. Például a keddi farsangi fánkból „kövér csütörtökre is illett, hogy maradjon” (Martonné 1983: 52).

Ha vendég érkezett, amíg a család az asztalnál ült, megkínálták. A meghívást azonban „nem illett” komolyan venni, hiszen tányért, kanalat nem is adtak neki. Az invitáló szavakra a vendégnek így kellett válaszolnia: „Köszönöm, én már elvégeztem. (…) Csak egyenek Isten áldásával” (Szállási S. 1930–1935: 52).

A munkaintenzitásnak a kapitalizmus korában való növekedése fellazította az étkezéshez tartozó szabályrendet: „Délben az anyám az asztalra tötte az ebédöt, oszt az szödött és övött előbb, aki hozzájutott, hogy mán möhessön is dolgozni, mert a munka mindönnél előbbre való volt”.

AZ IVÁS ILLEME

A gazdaember munka közben nem ivott, de a „segítséget” illett megkínálnia. Például szüretkor és házépítésnél az étkezésen kívül „óránkint vagy félóránkint borral kellett megvendégelni a segítséget” (Fél E.–Hofer T. 1972: 215).

Az állatszaporulat várható idejére itallal is fel kellett készülnie a gazdának, hogy a segítséget meg tudja kínálni: „Borjúzik a tehén, hozzákészültünk, legyen otthon ital. Ha éjjel borjúzott, pálinkát, ha nappal, bort iszunk. Leülünk az istállóban, gyertek, igyunk” (Mihályfa, Zala m.).

Elsősorban a napszámosoknál vált szokássá, hogy minden nagyobb munkához pálinkát vittek magukkal. Ez „olyan törvény lett, mint a dohányzásban való becsület. Rendes ember nem élődik a többin, hanem ha megkínálják, ő is visszakínálja azokat” (Veres P. 1941: 56).

Az ünnepélyesebb alkalmakhoz, mint a lagzi, névnap vagy a disznótor – a szőlőtermesztő vidékeken –, hozzátartozott a saját bor: fokozta a család megállapodott jólétének a benyomását. Ezen alkalmakkor egyenesen szégyen lett volna a vendégeket nem saját borral kínálni, mivel ez arra utalt volna, hogy az illető gazda nem élt kellő beosztással: „Most, mikor J. fiam levágta a disznót, mondta, hogy: Édesanyám, szégyellem, hogy 5 l bort vettem a disznótorra. – Igen, mert a saját borát eliszogatták a komákkal” (Bereczki I. 1957: 10).

Emellett az ital mennyisége is fontos volt: bőven kellett hogy legyen. Az innivalóval való spórolás bármilyen észrevehető jele igen presztízsrontó lett volna.

Az ünnepi közösségi ivásnak kialakult rendje volt. A lakodalomba, disznóvágásra vagy locsolkodni érkező vendégek fogadásához pálinka illett. A pálinka társaságban fogyasztott ital, vendégség, ünnepi alkalom elképzelhetetlen nélküle (Balázs G. 1990: 271). A disznóvágás egész eseményét is végigkíséri, ilyenkor úgy illett, hogy „egész nap az asztalon legyen”. A vacsora elmaradhatatlan bevezetése is egy kupica pálinka volt, amit a házigazda pár mondatos köszöntője tett ünnepélyessé. De vacsora közben már a bor járta, sűrű koccintással és köszöntéssel: „Isten éltessen bennünket, hogy jövőre is ilyen jó disznót öljünk!” (Avas K.-né 1981: 29). Vacsora után szintén bort ittak, mivel „dalolás után gyantázni kell, mondta édesapám”.

A férfiembernek a becsületéhez tartozott, hogy bírja az alkoholt. Mindenkinek magának kellett tudni, hogy mennyit bír. „Annyit iszik, hogy nem tudja, mi az elég” – {8-678.} mondják megrovóan. „Mindenki maga tudja, hogy hány pohár bor nem árt meg.” Különösen megbélyegzett a nagy nyilvánosság előtt való lerészegedés. „Én hány lakodalomban voltam, és egyben nem rúgtam be. Pedig násznagy voltam vagy hétszer” (Zsombó, 1975). Az ivás helyes mértékére vonatkozó népi bölcsesség a következő: „Egy pohár bor étvágyat csinál, kettő jókedvet, három fontoskodóvá tesz, és többet nem szabad” (Nagy P. 1968: 15).

Szőlőtermő vidékeken a férfiak társaság nélkül is naponta átlagban 1 liter bort „szopogatnak” el. Németh G. Béla írja nagyapjáról: „Ittasan szinte sohasem láttam, de a napi üveg borát megitta” (Németh G. 1990: 46). „Aki sokat iszik, de nem látszik rajta, azt nem ítélik meg” (Fél E.–Hofer T. 1972: 219). Fontos volt a distinkció: „Nagyapám nem számított részeges embernek, csak italos embernek, ami nagy különbség” (Szabó Pál 1954: 28). Az erős ivót azonban nagyon elítélik, különösen, ha szeszfogyasztása a család rovására ment.

A legények esetében kissé más volt a megítélés, mert „az ember legénykorában másként iszik, mint később. Akkor rá akar szokni.” Ezzel együtt náluk is az volt az elvárás, hogy bírják az italt, s „részeg legényt nagyon ritkán lehetett látni”. „Borosak” lehettek, de részegek nem (Martonné 1983: 70).

AZ IVÁS ILLEMSZABÁLYAI A HELYSZÍNEK SZERINT

Az ivás nagymértékben szimbolikus cselekmény, ezért lényegesek azok a mozzanatok, amelyek mintegy átemelik ebbe a szférába. Az ivás etikettje tulajdonképpen arról szól, „miként lehet a társadalmi kapcsolatokat fenntartani és szimbolikus értékekkel ellátni” (Wolf, E. 1973: 339).

Más az illeme a saját borfogyasztás alkalmainak, mint a kocsmai ivásnak. A szőlőtermelő vidéken a pincézésre való meginvitálás a barátság legkifejezőbb gesztusa volt. Egy múlt századi szerző egyenesen a „nagy magyar barátság” kárhozatos tettének nevezi a közös őszi–téli pincézéseket, mivel addig tartottak, míg „húsok s borukban tart”, s így a nyári munkák idejére nemcsak inni-, de ennivalójuk is alig maradt (Hölbling M. 1985: 112). Azzal, hogy a gazda saját borával tiszteli meg vendégét, nemcsak barátságát nyilvánítja ki, de valami módon le is kötelezi, tulajdonképpen szimbolikus tőkét gyűjt. Ezért is van nagy hangsúly a kínálás barátságosságán, az ivást társadalmi aktussá nyilvánító szimbolikus gesztusokon. A házigazdának újra és újra kínálni, „köszönteni” kell vendégét: „Tessék, fogadjad!” „Isten éltessen minket!” – mondják minden poháremeléskor. A vendégnek is illett a köszöntést viszonozni, és illett dicsérnie a bort, még akkor is, ha az már-már ihatatlan volt. Igen gazdag volt a tréfás ivási köszöntések folklórja, mint: „Bort iszik az útonjáró, Akár paraszt, akár báró!” (Csete B. 1954: 237). Ha a házigazda megfeledkezik a kínálásról, vendége tréfásan figyelmezteti: „Elfelejtkeztél a jó nevelésről!” A szemnek is meg kellett adni a magáét, ezért ivás előtt szemmagasságba emelték a poharat, és átnéztek rajta, ezután még magasabbra emelték, s ekkor mondták a köszöntőt.

Ha többen ittak együtt, több játékos szokással adták meg a módját, például így: „Ittunk, ittunk, mindig ittunk, mégis szomjaztunk. Ácsi bácsi, Bíró bácsi, Most iszik XY.” Annak a nevét mondták, akihez odavitték a poharat (Nagyrákos, Vas m. 1989). {8-679.} „A hagyományos magyar borozás a poharazgatás, lassan iszogatás, miközben beszélgetnek, történeteket mondanak (kvaterkáznak)” (Kósa L. 1984a: 78).

A vendéget is kötelezte az illem, nem illett gyorsan, egy szuszra kiinnia a poharát, csak a pohár felét (Szabó Pál 1955: 57). Mihályfán három pohár borral kínálták meg a vendéget, azon az alapon, hogy: „Három a magyar igazság.” Az idő és ital szinte tüntető rászánása fontos illemszabálya volt a közös ivási alkalmaknak. Ugyanezért a sietség és a spórolás bármely apró jele sértésszámba ment.

Az iváshoz hozzátartozott a koccintás is. Ennek is megvolt a szabálya: „Vigyázni kellett, mert ha valaki nem a pohár oldalával koccint, hanem a fenekével, akkor az azt jelenti, hogy a többit lenézi” (Soós M. 1943: 3). Másutt meg éppen az volt a szokás, hogy nemcsak a pohár tetejét, de az alját is összekoccintották.

A hagyományos férfi ivóhelyek redukálódásával a kocsma jelentősége a férfiak kapcsolattartásában megnőtt. Korábban „leginkább csak a dologtalan és szolgálat nélküli fiatalság” (Szeremlei S. 1911: 431), meg a „korcsmás emberek” jártak oda. A komolyabb férfiember egyenesen tüntetett vele, hogy ő „a kocsma küszöbét nem lépte át”. Az idősebb korosztály kocsmakultúrája ma is bizonyos korlátozásokat ír elő. Nem illik például névnapot itt ünnepelni: „Nem az utcaárokban születtem, van házam, gyertek oda” (Fél E.–Hofer T. 1972: 335).

A kocsma ugyanakkor ma fontos helyszíne a férfiak kapcsolattartásának. Könnyen kerül barátságtalan hírbe az, aki elkerüli a kocsmát. De a túl sűrű odajárás is helytelen: „Kocsmába is járni, de részegnek se lenni, ez itt a törvény” (Szabó Pál 1955: 55).

A kocsmában a meghívás ugyanolyan kötelesség volt, mint a meghívás elfogadása és viszonzása. Egy rövid távú csere ez, a barátságos viszony bizonyítása és megerősítése érdekében. Nehéz kilépni a „mindenki kér mindenkinek” normából, amit az is súlyosbít, hogy a kilépni akaró italbíró képességét kérdőjelezik meg társai: „Mi az, nem tudod meginni? Beleunszolják az emberbe az italt” (Mihályfa, Zala m.).

A nem viszonzott italmeghívást szamárpohárnak hívják. Ez nagy szégyennek számít, de elkerülésére vannak kiskapuk, hallgatólagos megoldások. Ilyen a megszökés: „Kimegyek vizelni, azt mondom, majd jövök vissza. Azt elszököm haza” (Varsány, 1971). Elfogadható az ital kikérve-otthagyása is. Egy varsányi özvegyasszony így okította fiait kocsmába menés előtt: „Szamárpoharat ne igyatok, hanem kérjétek ki, és hagyjátok ott. Hogy nehogy mondják, hogy ennek kértem, és nem fizette vissza.” Sértődést elkerülő megoldás a viszonzás elnapolása is.

Az ivási szokások illeme nem mutat mindenütt azonos képet. A polgárosultabb Héderváron (Moson m.) a kocsmai férfiivás kevésbé „parasztos” formája is él: „Minálunk az volt barátok közt a szokás, hogy mindenki magának kért, amit akart. Nem szerettem a kört. Hogy például voltunk hatan, akkor 6 fröccs. Annyit meginni már fölösleges, az pazarlás. Van olyan baráti kör, ahol körivás van, de nem sok.”

A kocsma megnövekedett jelentőségében szerepe van a sör divatitallá válásának is, amely nemcsak a bort, de a borivással járó szertartásosságot is kiszorítja. A sörnek, úgy is mondhatnánk, hogy „nincs kultúrája”, lehet akár üvegből, állva, gyorsan meginni, s így épp az marad ki a sörivási kultúrából, ami a bor ivását társadalmi cselekménnyé {8-680.} lényegítette át. Ugyanakkor a sör „demokratizálta” a férfiak ivási gyakorlatát.

A „kocsmahasználatban” ezzel együtt – különösen szőlőtermelő vidékeken – mai napig érzékelhetők a rétegkülönbségek, amit azonban a nemzedéki különbségek már átvágnak. A kocsma elsősorban a volt szegényebb rétegek, s a fiatalabb korosztályok találkozási helye.

A női iváskultúra lényegében különbözött a férfiakétól: elfogadták bizonyos helyzetekben, de nem helyeselték, ha nagyobb nyilvánosságot kapott. Nőknek nem illett kocsmába járniuk, sőt, egyenesen hangsúlyozniuk kellett az ottani járatlanságukat. A nőknek az ivásmódja is eltért a férfiakétól. Minden látványos gesztust nélkülöző, és hangsúlyozottan mértékletes kellett hogy legyen: „A lányok és asszonyok a poharat köszöntés nélkül emelik a szájukhoz, és kis kortyokban isznak megszakításokkal” (Fél E.–Hofer T. 1972: 212).

A nők nemcsak másként ittak, de gyakran mást is. Korábbi időszakokban gyakran olvashatunk a mézes pálinkáról és mézes borról mint kifejezetten asszonyoknak való italról. A lagziban régebben ezt kínálták az asszonyoknak, míg a bolti likőrök ki nem szorították (Balázs G. 1990: 219).

Korábban voltak a női ivásnak is hagyomány szabályozta közösségi alkalmai, mint például a paszita vagy poszrik. Ilyenkor a frissen szült asszonyt komaasszonyai nemcsak étellel, de itallal is ellátták: „A komaasszonynak ugyanis első és fő kötelessége a csak most szült asszonyt fájdalmai enyhítésére pálinkával jól tartani” (Hölbling M. 1985: 112). Hogy ez esetenként komolyabb méreteket öltött, arra utal az a barkó vidékről 1829-ből származó adat, mely szerint a pap a „poszrik alkalmával szokásos együttevéseket és ivászatot” a bírák és esküdtek segítségével kívánta megszüntetni (Paládi-Kovács A. 1982a: 131). Palóc vidéken a tehetősebbeknek külön „poszrikos üvege” volt erre az alkalomra (Kapros M. 1986: 201). Különleges alkalom volt néhány vidéken az asszonyok húshagyókeddi közös ivása, az ún. asszonyfarsang is (Fél E. 1941: 114; Jávor K. 1969). De a női ivás engedélyezett alkalma volt a lakodalmi főzéshez tartozó csigacsináló is.