BEVEZETÉS


FEJEZETEK

Az írott és az íratlan jog koronként változó összefüggését, egymásba kapcsolódását: a mindennapi életviszonyok kialakításában és fenntartásában betöltött együttes szerepüket vizsgálja ez a fejezet.

Abból indulunk tehát ki, hogy a paraszti (és kézműves) közösségek belső szervezetét, illetve a társadalom más osztályaival, rétegeivel kialakított külső kapcsolatait szabályozó jogi normák (azaz: a tiltások, a parancsoló erejű vagy megengedő magatartási szabályok), s az ezek betartását biztosító szankciók nem lehettek teljességgel függetlenek az állam jogrendszerétől. Az állam és a jog ugyanis egymást feltételező fogalmak. A jogrendszernek az a funkciója, hogy az államot alkotó összes egyén – azaz: a társadalom rendileg vagy az osztálytagozódás értelmében elkülönülő nagy tömbjeihez tartozó minden személy, s e személyeknek magukat közösségként meghatározó bármilyen csoportjai – együttlétezését, együttműködését biztosítsa, s ezt konszenzuson alapuló, bár a hatalmi-uralmi viszonyokból következő kényszereszközökkel is garantálja.

Az államiságot mint társadalmi létformát megtestesítő jogrendszernek ez az egységes, a hatalmi helyzetben lévőkre és az alávetettekre érvényes volta eleve kizárja annak lehetőségét, hogy a „népről” szólva önálló és független jogrendszert tételezzünk fel. Pedig a kutatástörténeti előzmények ilyen megközelítésre késztetnének! A „jogi népszokások”, a „jogi néphagyományok” többször megfogalmazott kutatási programja – amint erre részletesebben is hivatkozni fogunk – a törvényekben megtestesült jogrendszertől függetlenül létező, a nép életviszonyait így szabályozó jogi tartalmú népszokások összegyűjtésében, leírásában és elemzésében szokta volt megjelölni a néprajz feladatát (vö. Györffy I. 1939: 21).

A mi kiindulási tételünk sem tagadja természetesen az úgynevezett népi jogszokások létezését, és leírásának, elemzésének szükségességét, csupán az egységes jogrendszerhez tartozásukat hangsúlyozza. Bármilyen érdekcsoportnak, kisebb-nagyobb közösségnek, így a parasztok, a polgárok, a nemesek összességének is, lokális közösségeinek is voltak (és vannak) olyan szokásai, melyek az egyének viszonyát szabályozó csoporton belüli normává szilárdulván jogi tartalommal telítődnek. Vagyis: az adott érdekcsoportra, közösségre érvényes szokásjogként funkcionálnak. Mindezek az „íratlan jogként” meghatározható – gyakran azonban utólag írásba is foglalt – jogi {8-694.} szokások mégsem alkottak külön-külön „paraszti”, „polgári”, „nemesi” jogrendszert: az állam jogrendszerének voltak alkotóelemei. Más megfogalmazásban: az íratlan jog nem ellentéte, vagyis el nem ismert helyettesítője és bizonyos élethelyzetekben hatástalanítója volt az írott jognak, a törvénynek. Olyan része, melyet mind a jogalkotók, mind a jogalkalmazók – koronként változó mértékben ugyan – jogforrásnak ismertek el. A törvényt helyettesítő vagy kiegészítő jogforrásnak, melynek – a szokásjogot először rendszerbe foglaló Werbőczy István megfogalmazása szerint – törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényrontó szerepe egyaránt lehet (Csizmadia A.–Kovács K.–Asztalos L. 1972: 124).

Ha a szokásjogról szólva Werbőczyre hivatkozunk, azt a meggyőződésünket is előlegezzük, hogy a „jogi népszokásoknak” s minden egyes jogi tartalmú közösségi normának a megértéséhez jogtörténeti távlat szükséges. A néprajzi kutatások ez alkalommal rendszerbe foglalható megannyi részeredménye persze a 19–20. század kapitalizálódó viszonyai között élt parasztságnak és az állami jogrendszernek nyílt vagy többé-kevésbé rejtve maradó konfliktusává, a „fent” és a „lent”: az „urak törvénye” és a „nép szokásai” ellentétévé is egyszerűsíthető lenne. Ehhez aligha szükséges a jogtörténeti előzmények számbavétele. Mivel azonban éppen ezt a szembenállást, konfliktushelyzetet kell értelmeznünk, ha a parasztságról mint a polgárosodó társadalom más osztályaitól, rétegeitől kulturális tekintetben valóban elkülönülő, s mégis az államba betagolódó nagy tömbjéről szólunk, nem tekinthetünk el a jogi intézményekben, fogalmakban rejlő történeti távlattól.

Vagyis a részletes tárgyalás során azt igyekszünk érvényesíteni, hogy a feudalizmus századaiban, ha lassan növekedett is a király személyével összekapcsolódó törvények, a 18. századtól az ezt helyettesítő rendeletek, az örök érvényűnek tartott privilégiumok és a helyi jellegű, az önkormányzattal bíró területek és testületek által alkotott statútumok – összefoglalóan: az írott jog – szerepe, alig csökkenő jelentőségű maradt a szokásjog is. Ennek szokásjogi gyűjteményekbe foglalt és soha le nem írt változata egyaránt. A szokásjog fogalmába beleértjük mindazokat a jogi szabályokat, melyeknek országos, regionális és helyi érvényességű elismerését a különböző szinteken a bíróságok kényszerítették ki. Bele kell értenünk tehát a jogi tartalmú népszokásokat, az úgynevezett népi jogszokásokat is. Hiszen a faluközösség ennek alapján intézte a maga belső ügyeit, s bármelyik magasabb bírói fórum a „falu szokásaként” figyelembe is vette azokat. Feltéve természetesen, ha nem ellenkeztek e helyi jogszokások a törvénnyel s az országos szokásjoggal, és nem sértettek privilegiális jogokat. Ez a korlátozás azonban a privilégium birtokában statútumot alkotó közösségekre (például a városokra, a céhekre) ugyanígy vonatkozott.

A polgári állam 19. századi megszerveződése után, bár nem előzmények nélküli, mégis minőségileg új fejlemény volt az „írott jog” fogalmának teljes átértékelődése. Egyrészt a társadalmi létezés szinte minden megnyilvánulását az állampolgárok öszszességére érvényes, privilégiumokat el nem ismerő törvényekkel, s az ezeket értelmező, tovább részletező központi rendeletekkel igyekezett szabályozni az államhatalom. Másrészt a regionális és helyi jogszabályalkotást és jogszolgáltatást alárendelni törekedett a hierarchizált hivatali rendszernek és az egységes törvénykezésnek: a helyi rendeleteknek a törvényeket kellett az adott viszonyokhoz igazítaniuk, hogy kellő garancia legyen kikényszeríthetőségükre. A közigazgatási és az ítélőbírói jogszolgáltatás {8-695.} pedig csak a törvényekben még nem szabályozott, periférikus jelentőségű magánjogi esetekben vehette figyelembe a szokásjogot.

Mindezeket a fejleményeket számon tartva kereshetünk tehát választ arra a kérdésre, hogy az egységesnek tételezett állami jogrendszerbe beépülve, vagy ellenkezőleg: attól többé-kevésbé elkülönülten, mintegy illegálisan és oppozícióban léteztek-e a parasztság jogi népszokásai. A válaszkeresés igénye, a válaszok lassan módosuló hangsúlya, ezzel együtt a jogszokások nagyobb társadalmi elismertségének, a „magyarabb jog” kikényszeríthetőségének reménye pontosan tükröződik a népi jogszokások többszörös „felfedezése” és 20. századi módszeres kutatása történetében.

SZÁNDÉKOK ÉS EREDMÉNYEK A NÉPI JOGSZOKÁSOK KUTATÁSÁBAN

Az első és nagyszabású adatgyűjtéseket is eredményező „felfedezést” kifejezetten jogszabályalkotói, nem etnográfusi célok határozták meg. Az általános polgári törvénykönyv tervezetének a 19–20. század fordulóján kibontakozott vitája legbehatóbban a parasztbirtok öröklésével foglalkozott (vö. Baross J. 1901). E vita közben vetődött fel, hogy „nem kellene-e meghonosítani a Németországban oly hasznos szolgálatokat teljesítő törzsöröklési jog valamely formáját” (Baross J. 1905: 3), a törvény eszközeivel korlátozván az egyenlő osztás elvének mind kedvezőtlenebb hatását: a parasztbirtokok további elaprózódását. Azt tisztázandó, hogy a magyar s a magyar korona alá tartozó más nemzetiségű parasztság valóban követi-e birtoköröklési gyakorlatában a tételes jog előírásait vagy ettől eltérő szokásjogi szabályoknak engedelmeskedik, az egész országra kiterjedő s a tanulságok megfogalmazásáig is eljutó két kérdőíves adatgyűjtés kezdődött. Mattyasovszky Miklós – az igazságügyi kormányzat hathatós támogatását élvezve – 642 járásbíróság és közjegyzőség által szolgáltatott adatokra alapozva készített monografikus összegzést az egyenlő osztás, a fiúági öröklés és a törzsöröklés elvének magyarországi elterjedtségéről (Mattyasovszky M. 1904). Baross János pedig – az Országos Magyar Gazdasági Egyesület megbízásából – a községi jegyzőket és a körjegyzőségeket kereste meg a parasztság egyéb „gazdasági és szocziális bajaira”, így a születéskorlátozásra és kivándorlásra is kiterjedő kérdőívével. Bár csak néhány járás válaszait nem kapta meg, jelentésében nem a teljes anyagot, hanem – a végső tanulságokat töredékesen is kifejező előzetesként – összesen 43 vármegye, 3184 körjegyzőség adatait értékelte (Baross J. 1905). Mivel az egymástól független kettős adatfelvétel kérdőívei is, a válaszadásban részt vevő hivatalok is mások voltak, az általánosító összegzéseknek egymást erősítő s egymást kontrolláló tanulságai jó alapot teremtettek volna a törvényi előírások és a népi jogszokások részleges egybeesésének társadalomnéprajzi elemzéséhez. Ilyen néprajzi program azonban még jó ideig nem fogalmazódott meg. Ahogy a paraszti mentalitástól idegen állami törvénykezés és helyi jogalkalmazás elégedetlenséget, kényszerű törvényszegést kiváltó hatását ez idő tájt ugyancsak hitelesen dokumentáló szépírói alkotásoknak – ezek között legjellemzőbben Tömörkény István életművének (vö. Tárkány Szücs E. 1970) – megannyi tanulsága is kívül rekedt a népi szokásrend iránt megnyilvánuló érdeklődésen.

{8-696.} A jogszokások néprajzi kutatásának nyitányaként, bár „elszigetelten egyedülálló és különleges” teljesítményeként, Tagányi Károly könyvnyi terjedelmű nagy tanulmányát szokták volt méltatni a társadalomnéprajz, illetve a jogszokások kutatástörténetének összefoglalásai. Kiemelvén azt is, hogy szerzője, bár afféle gyűjtési vezérvonalnak szánta dolgozatát, korántsem csak aktuális gyűjtési feladatokra figyelmeztetett, hanem a családi viszonyok és az öröklési rendszerek mind etnológiai, mind jogtörténeti távlatait gondosan felvázolta (lásd például Papp L. 1948a: 2–4). Vitathatatlanul jogos az úttörő érdem hangoztatása, hiszen a történész Tagányi ez alkalommal – előiskolájától többé-kevésbé függetlenedve – nem jogelméleti, sokkal inkább etnológiai szemléletű és módszerű összehasonlításokkal alapozta meg az „élő jogszokásokban” benne rejlő jogtörténeti, s ezen túl: általánosabb művelődéstörténeti tanulságok elemzésének lehetőségeit (Tagányi K. 1919).

Talán egy ennyire nagyszabású terv kivitelezésére alkalmatlan időpontban jutott el a megfogalmazásig Tagányi kezdeményezése, mindenesetre a remélt termékenyítő hatásnak alig-alig lehet bizonyítékait találni az elkövetkező évtizedek publikációiban. A kortársak s a közvetlen utódok nem elsősorban a gyűjtési feladatok sürgető voltára figyelmeztetést, hanem azt az – egyébként valóban lényeges – tanulságot vették észre e programban, hogy az „élő anyagban” és a „nép” mindennapi életéről valló archivális forrásokban további, a jogtörténetben hasznosítható adalékok rejteznek. Nemhogy a gyűjtés élénkülésének, még egy-két anyagközlő dolgozattal igazolható példakövetésnek sincs nyoma. Ehelyett a szokásjog és a népi jogszokások jogtörténeti, majd kifejezetten társadalomnéprajzi hasznosíthatóságára figyelmeztető újabb kutatási programok fogalmazódtak. Ilyen kezdeményezés volt a jogtörténész Bruckner Győzőé, aki francia és német jogtudósok példája nyomán, a publikált magyar anyagot eléggé ötletszerűen szemlézve, a népköltészeti emlékekben és a népszokásokban fellelhető jogtörténeti adalékok – addig figyelembe nem vett forrás – hasznosítására, s ezzel új kutatási irányra figyelmeztetett (Bruckner Gy. 1926). Szendrey Ákosnak a jogi népszokásokkal – a közigazgatás népi intézményeivel, tisztségviselőivel (1929) vagy a büntető szokásokkal (1936a) – foglalkozó adatösszesítő dolgozataiban, ahogy az ekkortájt keletkezett társadalomnéprajzi cikkeiben is, felfedezhető egy addig alig művelt, szórványadatokat mégis eredményező részdiszciplína fogalmi kereteinek tisztázási szándéka. Az ő kísérletei is alig jelentettek azonban többet a jogi vonatkozású népéleti adalékokban rejlő jogtörténeti érdekű forrásanyag jelentőségének ismételt hangsúlyozásánál (vö. Szendrey Á. 1936b).

A „népi jogszokások” gyűjtésének valóban eredményes, néhány év alatt mozgalommá terebélyesedő programja – sőt: az összegyűlő anyagnak a jogszabályalkotásban és jogszolgáltatásban való azonnali felhasználását sürgető és remélő jogelméleti koncepció – 1939-ben fogalmazódott meg. A munkában részt vevők egybehangzóan tanúsítják: ez a program Györffy István kezdeményezésének, szervezőmunkájának és szellemi inspirációinak köszönhető (Papp L. 1940: 405; Bónis Gy. 1943a: 343–344; Hofer M. 1944: 523). Györffy munkásságában van nyoma, de eléggé hangsúlytalanul: apró történeti forrásközleményekben elrejtve a népi jogélet részletei iránt megnyilvánuló folyamatos érdeklődésnek (lásd például Györffy I. 1917, 1921, 1926, 1927, 1933). E szerény gondolati előzményekből következtetve arra is gondolhatnánk, hogy az első kérdőívet, az első programcikkeket (Bónis Gy. 1939; Papp L. 1939) {8-697.} eredményező lázas tervezgetés közben bekövetkezett korai halála miatt némileg eltúlozták Györffy kezdeményező érdemeit az emlékező munkatársak. A más államok törvénykönyvein alapuló és „az urak fegyverének” tartott tételes törvények és a nép által önkéntesen vállalt s ezért „sokkal nagyobb életkormányzó erővel” bíró szokásjog kiáltó ellentéte azonban annyira lényeges argumentuma volt a néphagyományon felépíthetőnek gondolt egészségesen magyar nemzettudat-koncepciójának (Györffy I. 1939: 21–23), hogy nem lehet kétséges: a „magyarabb jog” követelésének-kikényszerítésének nemzetpolitikai gondolata, mely a jogászok egy csoportjának tevékeny egyetértésével találkozott, valóban Györffytől eredeztethető.

A „mozgalom” kezdeteire visszatekintő Bónis György szerint hármas cél terelte annak idején közös táborba az etnográfusokat, a jogtörténészeket és a gyakorló jogászokat: a) szerették volna feltárni „a jogtörténet íratlan forrásait”, mivel „parasztságunk körében még ma is élnek az írott jogból régen kiveszett szokások, szertartások és jelképek”; b) a néprajztudományt remélték gazdagítani olyan adatokkal, „amelyeket csak a jogász iskolázott szeme ismerhetett fel”; c) „a népi szemlélettől elszakadt jogalkotást” igyekeztek „visszaterelni a magyarság mindennapi szükségleteihez és a törvényről, az igazságról vallott meggyőződéséhez” (Bónis Gy. 1948: 20). Az első két cél megvalósíthatóságát maradéktalanul igazolták Györffy István közvetlen munkatársainak egy-két esztendő múltán anyagközlő tanulmánnyá, kismonográfiává érlelődő helyszíni gyűjtései: Bónis Györgyé a Garam völgyében (1941), Papp Lászlóé Kiskunhalason (1941), Fél Edité a Komárom megyei Martoson (1944a, 1944b). És igazolták a kolozsvári egyetem Bónis vezette jogtörténeti intézetében megindult kalotaszegi (Tárkány Szücs E. 1943, 1944a, 1944c), és az afféle „mintamonográfiát” eredményező mártélyi (Csongrád m.) gyűjtések (Tárkány Szücs E. 1944b). A harmadik célról azonban ekkor is, később is önkritikusan állapította meg Bónis György, hogy a történeti körülmények – a német fasizmus fenyegető terjeszkedése – által motivált jogelméleti illúzió volt csupán (Bónis Gy. 1956: 2–3).

Papp László programcikkeiből (1939, 1940) és idézett könyvének (1941) kritikáiból, az ennek nyomán kibontakozott vitából viszont kiérződik, hogy a jogszokásgyűjtésben való gyakorló jogászi részvétel általános indoka volt akkortájt a jogalkotás és a jogalkalmazás befolyásolásának lehetősége, egyszersmind korparancsként felfogott szükségessége (Bónis Gy. 1943a, 1943b; Hofer M. 1943; Papp L. 1943a). Csak a jogszociológus Szabó Imre volt – ebben a vonatkozásban – lényegesen szkeptikusabb vitapartnereinél (Szabó Imre 1942, 1943). Ha nem számíthatott volna ilyen közhangulatra az Igazságügyi Minisztérium, aligha vállalta volna a jogászok és joghallgatók adatgyűjtésre serkentését, kiképzését – az etnográfusi kontroll és irányítás kikényszerítése árán is (az ekkor használt kérdőív: Papp L. 1943b). És bizonyosan nem eredményezett volna a jogászok gyűjtőmunkája 137 községre (további 10 járásbíróság, 3 megye területére és 5 kistájra) vonatkozó, megközelítőleg azonos szemlélettel megörökített szokásjogi anyagot. E gyűjtőmozgalom tényleges jelentőségét, hasznosítható eredményeit, bár az archívumokba került adattömeget Tárkány Szücs felhasználta monografikus összegzésében (1981: 851–858), csak mostanában kezdi felmérni és értékelni a kutatástörténet (lásd Kőhegyi M.–Nagy J. T. 1997; Nagy J. T. 1998). Érthetően, hisz csak néhány részlete, közötte egy kistájra vonatkozó vázlat (Alsómuraköz: Csányi J. 1943) s egy mindmáig példamutató „falumonográfia” jutott {8-698.} el annak idején a publikálásig (Mártély: Tárkány Szücs E. 1944b – fogadtatásához lásd Hofer M. 1944).

A háború után néhány évig a jogtörténeti tanszékek munkatársai és a joghallgatók közreműködésével tovább folytatódott a népi jogszokások gyűjtése, s ez elsősorban a palóc vidékről, illetve Szeged környékéről eredményezett azonnal vagy csak több évtizedes késéssel publikált elemző dolgozatokat s forrásközléseket (Tóth Z. Gy. 1947; Csizmadia A. 1979b, 1983; Kőhegyi M.–Nagy J. T. 1995; 1998). Hiába fogalmazódtak azonban a kutatástörténeti előzményekkel is számot vető újabb programcikkek (Tárkány Szücs E. 1948; Papp L. 1948a), s hiába jelent meg tanulmány értékű újabb gyűjtési útmutató (Papp L. 1948b), a mozgalmat a politikai körülmények felettébb kedvezőtlenné válása közepette lehetetlen volt újraszervezni.

Ha valami mégis megmaradt az 1930–1940-es évek fordulóján megfogalmazott elméleti és módszertani alapvetésből, az Tárkány Szücs Ernő késleltetetten kiteljesedett életművébe, s ennek hatása alatt születő újabb leíró igényű néprajzi dolgozatokba épült bele. Tárkány Szücs érdemi fenntartás nélkül elfogadta, miközben persze számon tartotta az ezzel nehezen egyeztethető egyéb kutatói törekvéseket is (1975, 1976a, 1983b, 1984), hogy a népi jogszokásoknak a „törvénytől” függetlenül létező rendszere néprajzi módszerekkel rekonstruálható – tehát rekonstruálandó. A nép mindennapi életének öntörvényűségét feltételezte akkor is, ha a jobbágyparasztok (s egyéb, rendi értelemben alávetettek) jogi normáiról valló archivális forrásokat jogtörténészi iskolázottsággal értelmezte (Tárkány Szücs E. 1961, 1965, 1966, 1974, 1987). S akkor is, amikor jogelméletileg megalapozott rendszerbe foglalta mindazt a döntően magánjogi, kis részben büntetőjogi tartalmú adattömeget, melyet jogtörténeti forrásokból és recens közlésekből összegyűjthetett (Tárkány Szücs E. 1976b, 1978, 1980a, 1980b, 1981). Vagyis: bármennyire maradandó érvényűen elemezte is, hogy az egyes jogi népszokások tartalma nem volt, nem lehetett független a tételes törvényektől és a törvényeket kiegészítő, értelmező, olykor hatástalanító, ám jogforrásnak elfogadott nemesi szokásjogtól, a koncepció értelmében az állami jogrendszertől független, sőt vele oppozícióban létező népi jogrendszer rekonstruálását vállalta s remélte megvalósíthatónak. Eredményeit összegezve ezt így fogalmazta meg: „népünk jogi műveltségének és gyakorlatának az alapja nem a tételes jog, hanem sokkal inkább a hagyományokon alapuló jogi népszokások lehettek, akár jók, akár rosszak, akár igazságosak, akár igazságtalanok is voltak azok mai értelemben […] Ne szerénykedjünk: értek ezek is annyit, mint a szép kalotaszegi varrottasok, a sárközi hímzések, sőt, még velük azonos tőről is fakadtak” (Tárkány Szücs E. 1981: 818–819. – fenntartásainkhoz lásd Szilágyi Miklós 1983).

Egy település vagy kistáj inkább magánjogi, mint büntetőjogi tartalmú népi jogszokásainak új gyűjtéseken alapuló összefoglalásaiban a szerzők az 1940-es években elkészített kérdőíveket s jogszokás-monográfiákat fogadták el eszményi „előképnek”. Kimondatlanul is az „önálló” és „értékes” népi jogrendszer valamikori rekonstruálásához kínálták s kínálják fel tehát anyagukat. Függetlenül magától a tartalomtól, mely inkább cáfolja, mint igazolja a jogszokások népi rendszerének tetszetős elképzelését! (Lásd például Orosháza: Hajdú M.–Kovács F. 1965; Szeged és Tápé: Börcsök V. 1968, 1971; Káli medence: Gelencsér J. 1983b, 1985; Havad: Nagy Ö. 1993; Bölcske: Nagy J. T. 1994a) Az is jellemző volt a közelmúlt évtizedekben a {8-699.} lokális néprajzi vizsgálatokra, hogy a szerzők egy-egy jogszokás vagy jogintézmény elterjedtségéhez igyekeztek a történeti forrásokból vagy a recens anyagból újabb meg újabb adatokat szolgáltatni. Mindezeket az adatközléseket szükségtelen most felsorolnunk, hisz a részletes tárgyalás során úgyis idézni fogjuk. Néhány jogtörténeti szempontokat is érvényesítő néprajzi témafeldolgozásban az „írott jog” hatásával és hatástalanságával egyaránt számot vető szokásjog-értelmezésre is kísérlet történt. (Lásd például az erdőművelés, a halászat, a vadászat törvényi és szokásjogi szabályainak konfliktusairól Hegyi I. 1975; Gelencsér J. 1983a; Szilágyi Miklós 1988, 1989; Takács L. 1986 – illetve egy büntető szokás, a tűzokozást megégetéssel büntetés, jogtörténeti hátteréről Gelencsér J. 1992 dolgozatát. ) Az egyházjogi népszokásoknak nem a néprajzon belül kiformálódott kutatási programja pedig eleve az egyházi törvény, szokásjog és jogszokás egymást feltételező egységes rendszerét hangsúlyozva fogalmazódott meg (Erdő P. 1984).

E fejezetünk meghatározó szemlélete, elméleti kerete – a kutatástörténeti vázlat is ezt előlegezi – részleges tagadását, nem logikai folytatását jelenti mindannak, amit „népi jogszokáskutatásként” szoktunk megjelölni. Egyrészről a társadalomnéprajz, a társadalomtörténet tágasabb összefüggésrendjére, másrészről jogszociológiai megfontolásokra (vö. Kulcsár K. 1960, 1976) is figyelemmel mutatunk rá a törvény, a szokásjog és a jogszokás paraszti életviszonyokat szabályozó együttes szerepére és jelentőségére.