A magyar folklór történetének korszakai


FEJEZETEK

Minthogy közismert társadalomtörténeti tények említése tartozik ide, igen röviden, szinte csak az évszámmal jelezve utalunk magára a változásra. Ezt több szempontból is jellemezzük (amikor és amennyiben változás történt): a {III-552.} környezet, a népesség változása (e kettőt ökológiai, illetve demográfiai tényezőnek nevezzük), valamint a néprajzi-folklorisztikai kutatómunka milyensége szerint (ezt etnográfiai-folklorisztikai tényezőnek nevezzük). Több más, fontos összefüggésre nem itt, hanem később, külön tárgyalásban térünk vissza.

Az 1848/1849 előtti korszak

A feudális tagoltságú Kárpát-medencében a természeti táj megváltozása főként az ország középső-déli harmadában figyelhető meg, a török visszaszorítása utáni betelepítés következményeként. Ez sokrétű, mozaikszerű etnikai és migrációs képet mutat, amely a folklór helyi különbségeit csak erősíti. A reformkori magyar néprajztudomány ezt a csoportkultúrára orientált megközelítést képviseli: a palócok, majd a székelyek, sőt akár a csángók kultúrájával külön foglalkoznak. Az itt élő mintegy húszféle etnikum karakterológiáját egymással összevetve adják meg. Elég tekintélyes folklórszöveg-feltáró mozgalom indul meg: irodalmi folyóiratok, a vármegyék, az Akadémia, a Kisfaludy Társaság kezdeményezésére. A gyűjtés voltaképpen ismert szövegek emlékezetből leírása, a történeti források kiaknázása inkább program, mint valódi gyakorlat. A reformkor végére ez a folklór-emancipáló tevékenység a magyar nemzeti kultúra önállóságát kívánja bizonyítani. Legfontosabb műfaj a (lírai) népdal, ezt költők utánozzák. Erdélyben e mozgalom jóval csekélyebb. Ám ott megjelenik (az 1840-es évektől) a szász és a román folklór vizsgálata. A Felvidéken a magyarral szinte párhuzamosan folyik szlovák (és ritkán német) szövegek gyűjtése, majd kiadása (a népdal mellett itt a helyi/történeti mondák a legkedveltebb műfaj).

E folklór adatbázis legnagyobb érdeme, hogy még rögzíti a későbbi korokat megelőző állapotokat. A „köznép”, „pórnép” megnevezések azonban csak igen elnagyolt módon jelzik a társadalmi hovatartozást. Ha a kutatók elemzik a folklórt, azt réginek, középkorinak, sőt akár ősinek tartják. Ez a múlt leginkább a lovagkor színeit mutatja.

A szabadságharctól a kiegyezésig terjedő korszak

Voltaképpen ekkor válik ismét egy állammá Magyarország, szűnik meg a jobbágyvilág. A közlekedés és az ipar centralizált fejlesztése hozzájárul a régi falukép megváltozásához, az egyes vidékek elkülönültsége immár nem az izoláció, hanem a különböző körülmények kihasználásából ered. A magyar és nem-magyar folklórgyűjtések száma nő, bizonyos fokig ez a tevékenység az önálló nemzeti kultúra intézményeinek megszüntetése korszakában pótló cselekvés is. Az előző korszakból átér ide a betyárköltészet hagyománya, amely ekkor mozdul el a folklór irányába. Viszont (érthető okokból) a forradalom és szabadságharc folklórját nem jegyezték fel, ez gyakorlatilag máig megismerhetetlen maradt.

Még ez a korszak is előzménye csupán a későbbinek. Ideológiája a múltkeresés (a „magyar mythológia” vizsgálata ugyanúgy napirenden marad, mint mondjuk Arany János műveiben az „eltűnt” vagy „meg sem volt” alkotások poétai rekonstrukciója: hun-magyar eposz, Toldi-trilógia, történeti balladák, főként a Hunyadiak korából stb. A legnépszerűbb műfaj a ballada, főként Kriza János Vadrózsák (1863, a gyűjtés évtizedekkel korábbi kezdetű) című székely népköltési gyűjteménye nyomán. (Egyébként néhány évvel korábban, 1858-ban és 1860-ban már megtörténik e műfaj lelkendező felfedezése.) A folklór megismertetésében még szépirodalmi folyóiratok, sőt hírlapok játszanak vezető szerepet. Megkezdődik a nem-magyar népköltési alkotások lefordítása, {III-553.} kiadása. Köztük a finnugor rokonnépek megkülönböztetett távlatot nyújtanak, főként a finn „naiv eposz”, a Kalevala világsikere révén. A ponyvanyomtatványok száma egyre nő, előbb vallásos, majd bűnügyi tematika uralkodik bennük. Megindul a hazai német és horvát/szlovén folklór gyűjtése és kiadása.

A magyar folklór és folklorisztika egyik aranykora: a kiegyezéstől az I. világháború végéig

E korszak egyszerre a kapitalizmus, a szocializmus, a nacionalizmus, a zsidók emancipációja, az antiszemitizmus, a nemzeti függetlenség hangoztatása és a külföldhöz egyre inkább hozzákapcsolódás korszaka. Az egész ország természeti képe megváltozik, nagyvárosok nőnek ki, nagyipar bontakozik ki. Egészében virágzó korszak, ugyanakkor felszámolja a hagyományos falu önállóságát, milliókat kényszerít kivándorlásra, iskoláztat és pauperizál, olvasóköröket hoz létre és csendőreivel belelövet az agrárszocialista tömegekbe. Ezek az ellentmondások egy dinamikus, prosperáló országban jelennek meg.

Közismert tény, hogy éppen ebben az időszakban válik a magyar nyelv és etnikum többségivé. Van aki ezt erőszakos „magyarizáció”-nak, tudatos „asszimiláció”-nak tekinti. Folklorisztikailag azonban tény, hogy nincs nyoma annak, hogy e kor magyar folklórjába ekkor és így kerültek volna mondjuk szlovák vagy román elemek. A hazai kutatás nagy felfedezése ekkor az archaikus világképű cigány folklór (főként Erdélyből, vándorcigányoktól), a kárpátaljai rutén/ruszin folklór (ezt nemcsak hazai kutatók mutatják be, máig példaszerű színvonalon), és tudós rabbik révén végre megindul a magyarországi zsidóság (egyáltalán nem homogén) hagyományainak vizsgálata. Fénykora a néprajzi-folklorisztikai finnugrisztikánknak is. Szinte minden rokon nép körébe új expedíciók jutnak el, sőt, minthogy továbbra is sok a híve a „türk–magyar” rokonságnak, a török birodalom, a Kaukázus, Belső-Ázsia, sőt akár Kína területén is dolgoznak lelkes kutatóink. Szinte minden új iránt fogékony e kor: természetesen használják a fényképezőgépet, 1895-től (elsőként!) a balladaéneklés, majd a regösének rögzítésére a fonográfot. Szinte naprakészen jelenik meg a francia vallásszociológiai szemlélet, a típus- és motívumkutató folklór-filológia (Katona Lajos), világszerte nálunk van először tyloriánus vallásfolklorisztika és pszichoanalitikus folklór-értelmezés (Róheim Géza), és végül, de nem utolsósorban – itt formálódik ki a modern népzenekutatás (1905–1906-tól, Kodály Zoltán és Bartók Béla).

Ez a kor is a magyar múlt örökségének tartja a folklórt. Jókai Mór nemcsak szépirodalmi alkotásaiban, vagy a Feszty-körképhez adott javaslataiban fogalmazza meg e felfogást, hanem Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című nagymonográfia magyarországi sorozatának bevezetőjében (1887) is. Benedek Elek a Magyar mese- és mondavilág (1894–1896) köteteiben az oktatás és nemzetnevelés céljaira dolgozza fel a magyar folklórt. Tömörkény István, Gárdonyi Géza, sőt Krúdy Gyula is irodalmi miniatűrökben mutatják be a vidéki élet jellegzetességeit. E megoldásnak szinte nincs is határa. Mikszáth egyazon módszerrel szeretteti meg a „jó palócok” és a „tót atyafiak” világát, Donászy Ferenc pedig Mátyás király korába, vagy éppen Karl Maytól lopkodott helyszínekre vezeti (nem is váratlan fordulatként mindig magyar eredetű) kalandhőseit.

A korszak elején még a népszínmű adja a folklór látványos bemutatásának kereteit, a végén pedig már az operett szerepe ugyanaz, akár A cigánybáró, akár a {III-554.} János vitéz népfelfogására gondolunk. Rendkívül népszerűvé válik a magyar nóta, és továbbra is közkedvelt a cigányzene. Ez nemcsak a modern művészek, mondjuk Ady Endre népiességének kimeríthetetlen forrása, hanem amint például Móricz Zsigmond szatmári népköltési gyűjteményéből (1903–1907) jól láthatjuk, maga a nép is magáénak érezte az ilyen újabb formákat.

Főként az 1896-os ezredéves ünnepségek ötvözték egybe a népi kultúrát a történeti múlttal, és formálták mindezt kortársi kulturális táplálékká. Ekkor Kiss Áron a magyar gyermekjátékok gyűjteményének kiadásával pedagógiai célt kíván betölteni; Margalits Ede mindmáig a legjobb magyar közmondásgyűjteményt jelenteti meg; Malonyay Dezső és munkatársai végre nagyszabású, sokkötetes kézikönyvben adják közre a magyar népművészetet. Noha szerényen, megindul népzenénk, majd néptáncaink történeti forrásainak bemutatása (Seprődi János, Réthei Prikkel Marián). Sebestyén Gyula nemcsak eposzokat utánoz, hanem közzéteszi a (kalandozások korára datált) regösénekeket, Róheim monográfiákban dolgozza fel a Nemzeti Múzeum néprajzi gyűjteményében a „lucaszék”-eket, másutt a lélekhitet vagy a tükörbabonákat. A magyar folklorisztika (és etnográfia) tájékozottsága irigylésreméltó: Párizstól a finn nagyhercegségig, Szentpétervártól Szibériáig, sőt a középkori arab lovagregényekig (Heller Bernát) és az iszlám jogszokásokig (Goldziher Ignác) egyaránt kiterjed. Hazánk ekkor folklorisztikai nagyhatalom, egyre inkább önállósodó román és szlovák folklorisztikával. Erdélyben azonban még megmarad a komparatív és interetnikus folklorisztika is (Meltzl Hugó, Wlislocki Henrik, Herrmann Antal).

Az új jelenségek között a munkásfolklór sajátos megközelítést igényel. Nálunk a szakszervezetek a 19. század utolsó negyedében, az első segélyező egyesületek, majd politikai pártra emlékeztető szervezetek az 1880-as évektől kezdve jelennek meg. E munkáshagyomány nemzetközi, viszont megfigyelhető, hogy az osztrák/német és cseh eredetű munkásság nálunk hogyan válik magyarrá. Még szokásaik állnak legközelebb a régebbi folklórhoz, a daloknak politikai mondanivalója van, a kulturális önszerveződés formái (énekkarok, munkásszínjátszás) pedig a hivatásos, népszerű kultúra mintáit követik. Szinte kizárólagos az írásbeli eredet, „költők” neve ismert. Az újságok, sajtó, sőt a saját könyvkiadás, az önművelés, felvilágosító írások közreadása egy új, osztályszempontból meghatározott kultúra kiépítését kísérli meg.

Főként az 1890-es évekre jellemző az agrárszocialista mozgalmak sajátos kultúrájának megjelenése. Tájékoztató iratok, káték, „levelek”, új „zsoltárok” és mozgalmi dalok ismertek. (Mára leginkább Jancsó Miklós forrástanulmányokon alapuló filmjéből: Még kér a nép (1971) ismerjük e világot.) Szinte csak az ideológiai tartalom irányában tér el ettől (ám a műfajokban, formákban, megfogalmazásmódban rendkívül hasonló) a vallási kisközösségek folklórjának ekkor jól megfigyelhető terjeszkedése. 1869-ben a szombatosok, az 1890-es évektől a baptisták és adventisták térnyerése még „történeti múlttal” rendelkező vallásos gyülekezetek újravirágzásának tekinthető; ám új gyülekezetek is megjelennek, mint a nazarénusok, akik rögtön a kiegyezés után közfigyelem elé kerülnek, sőt a Jehova tanúi is térítenek nálunk már az I. világháború előtti években. Kevéssé köztudott, hogy a szabadkőművesektől a tolsztojánusokig és teozófusokig szinte fantasztikusan sokrétű vallás- (vagy valláspótlék-) jelenségek figyelhetők meg (sőt nem csupán az I. világháború előtti izgatott években, hanem már az 1890-es évtizedben {III-555.} is). Ez utóbbiak azonban a városok (kis)polgári köreiben és a deklasszálódó arisztokraták között népszerűek, míg az előbb említetteket a magyar falu fogadta be . És noha a hászidizmus (meg a „csodarabbi”) már korábban is ismert volt Magyarországon, a legnevezetesebb ilyen rabbi az ifjú Kossuth Lajosnak fényes jövőt kijelentő sárospataki Teitelbaum Mózes (1759–1841) volt. Korunkban terjednek el a későbbiekről, legkivált az olaszliszkai Friedmann Hersele (1808–1872) caddikról szóló történetek. Nálunk ez is falusi hagyomány, és a jesiva-iskolák ekkori fénykorával összekapcsolva egy sajátos, folklór jellegű vallási élet jó tükre.

Sem etnikailag, sem területileg nem egyenletes megoszlású az 1880-as évektől erősödő amerikai kivándorlás. Az oda került magyarok kevés helyen maradnak egy közösségben, az immigráns folklór jelenségeit inkább csak közvetve ismerjük: újságokból, visszaemlékezésekből. Sajnos, e korszakban ezt a hagyományt nem gyűjtötték. Pedig az ekkori „első generáció” még ismerte a népi kultúrát, és ez Amerikában még fejlődik is: természetesen a „munkásfolklór” irányába. Helyi nyomtatványok (köztük a vőfélykönyvek és felköszöntő-kötetek) jelzik e megváltozott hagyomány milyenségét.

Alig tudunk valamit a kor nagy záró eseményének, a világháborúnak a folklórjáról. A néhány megjelentetett daloskönyv nem népi eredetű, a katonaleveleket nem gyűjtötték össze, a későbbi visszaemlékezések pedig inkább értelmiségi hátterűek és bennük már újabb események (elsősorban az orosz forradalmak, a polgárháború) kerülnek előtérbe.

Serény kutatómunka, nagyszabású tervek jellemzik e korszak folklorisztikáját. A millenniumi „néprajzi falu”, nagy néprajzi kiállítások, országszerte múzeumi tárgybeszerzések, az önkéntes néprajzi gyűjtőmunka megszervezése, egy folklórarchívum kiépítésének terve (a Széchényi Könyvtár részlegeként), „kritikai”-nak nevezett szövegkiadások, nagy műfaji antológiák tervei fogalmazódnak meg, elkezdődik a mesetípus-katalógus összeállítása, népdalaink rendszerezése. Azután, már a világháború egyre fokozódó nehézségei között minden egyre lassul, sőt az összeomlással meg is szűnik. Nem készült hát el ennek az „aranykor”-nak közel kortársi, reprezentatív áttekintése. A felvetődött módszertani újítások végiggondolása sem következett be. Már ekkor is megfigyelhető a „konzervatív” népnemzeti és egy „újító”, szociográfikus, társadalomkritikai nézőpont egymással szembenállása.

A politikai és társadalmi megrázkódtatások kora (1918/19–1945)

Mindkét világháború végén a politikai változás legnyomasztóbb vonása az volt, hogy nem a magyar társadalom fejlődésének eredményeként jött létre, hanem külső hatalmak révén.

Trianon eredménye egy életképtelen ország. Megszűnt az ökológiai és multi-etnikus sokféleség (amely azért korábban sem volt idill, sőt egyensúly sem!). Noha ekkor nem történt milliós migráció vagy deportálás, családok és rokonságok szakadnak szét. Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken a magyar kultúra számára ismeretlen szerep jut: kisebbséggé válik. Korábbi, centrális intézményrendszere ekkor nem működhet tovább. Még Erdélyben is csak lassan éled újra a folklorisztikai munka, a többi területen pedig a semmiből évtizedekig alig látszik fejlődés. A megmaradt országban egyedül a német nyelvjárási-néprajzi kutatások folytatódnak – nem mindig baljós politikai háttér nélkül. Bartók ekkor is folytatja nem-magyar népzenei gyűjtéseinek gondozását, azonban mindkét fél részéről sok {III-556.} gáncsoskodás mellett. Eközben a szlovák folklór kutatásának, az ottani nemzeti kultúrába emelésének szinte semmi akadálya sincs e korszakban.

Az agrárválság, majd a pénzügyi válság és az ipari válság sem indokolja önmagában, milyen nyomorúságos is ekkor a parasztok többségének élete. Néprajzkutatásunk ugyan hallgat e szociális problémáról, ám a „népi mozgalom” és a faluszociográfia éppen ezt hangsúlyozza, folklorisztikánkban pedig a Szegedi Fiatalok és más csoportok többször utalnak erre. Igaz viszont az is, hogy a városi lakosság, a munkások folklórját ekkor sem vizsgálják tervszerűen.

Több szakaszra is bonthatnánk ezt az időszakot. Előbb aléltság, majd a klebelsbergi „kultúrfölény” (és az ő szavával „neonacionalizmus”) intézményépítő szakasza következik. Ekkor ideológiai szempontból szorgalmazzák a nemzeti tudománynak tekintett folklorisztikai-néprajzi tevékenységet, amely azonban inkább a múlt folytatását, mint az aktuális korkérdésekkel való szembenézést jelenti. Ennek a megoldásnak vet véget a világválság. A polarizálódó társadalomban a népi kultúra vizsgálata a nacionalizmust is szolgálja (a németek körében birodalmi érdekeket, a jobboldali politikai mozgalmak esetében ősmagyar, turánista, csodaszarvas-követő illúziókat). A „népi mozgalom” sem egységes a folklór megítélésében, felhasználásában. Erdei Ferenc felszámolni kívánja, Veres Péter nem akar tudni róla, Illyés Gyula honfoglalás korinak nevezi a „puszták népe” életvitelét. Nemcsak Bartók, hanem Kodály zenéjének elfogadtatása sem egyszerű. A képzőművészetben ugyan megjelenik az „őstehetségek” bemutatása (először 1923-ban, Benedek Péter kiállításával), ám csak az 1940-es években hangoztatják ismét az ornamentika „magyarságának” a folklórból történő megújítása szükségességét. Már 1933-ban, Georg Höllering Hortobágy-filmjével megindul a közönség számára a népélet bemutatása. A legismertebb ilyen jelenség természetesen a Paulini Béla (Kodály Háry Jánosának egyik szövegkönyvírója) megszervezte Gyöngyösbokréta (1931–1944), Szent István napján paraszt ének- és tánccsoportok seregszemléje.

Kodály Zoltán, Paulini Béla és a Gyöngyösbokréta (1930-as évek)

Kodály Zoltán, Paulini Béla és a Gyöngyösbokréta (1930-as évek)

E korszakban noha lassabban, ám jobb tudományos színvonalon folyik a gyűjtőmunka. Rendszeressé válik a néprajzi filmezés, a Rádió segítségével hanglemezre veszik a folklór alkotásokat. A Magyar Tudományos Akadémián Bartók Béla irányítja népdalaink tudományos rendszerezését. Ortutay Gyula az 1940-es évekre kialakítja „egyéniségkutató” módszerét, főként kiváló mesemondók anyagát közli, portréjukat is megrajzolva. Viski Károly és Palotay Gertrúd megújítják népművészetünk kutatását. A nehézségek ellenére folyik a magyar folklór gyűjtése a csángók körében. Erdélyben is megjelenik a magyar falukutatás. Jelentősebb történeti forráskiadásra nincs mód. A gyűjtések pedig archivárius jellegűek: inkább régi, még megmaradt elemek után érdeklődnek. Azt, hogy e korszakban mi volt új a magyar folklórban, máig is csak sejthetjük. A korszak reprezentatív, négykötetes kézikönyve: A magyarság néprajza (első kiadása 1933–1937, csak némileg kibővítve 1941–1943, összesen 13 ezer példányban, vagyis igazán széles közönségre számítva) is ezt a visszapillantó felfogást képviseli, aktuális problémákról nem esik szó benne, még módszerében sem más, mint az 1910-es években lehetett volna. Nem beszél a nemzetiségek folklórjáról, és a népi vallásosságot is alig tárgyalja, noha e korszakban válik közismertté a mind a parasztság, mind a városi lakosság körében csak fokozódó „szektásodás” (Kovács Imre szavával „a néma forradalom”), {III-557.} és megjelenik a magyar népi vallásosság első nagyszabású szakembere: Bálint Sándor. Nem sokkal később a református Újszászy Kálmán, a katolikus Radó Polikárp és a zsidó Scheiber Sándor kezdeményezésére sokrétű, pontos vallásnéprajzi munka indul meg.

Nemcsak a német néprajztudományban jelent meg (az 1930-as évektől) a nacionalizmus fajelméleti változata. Nálunk is tájékozódtak jobboldali politikai mozgalmak a népi kultúra céljaikra felhasználását illetően. Ám még a világháború éveiben is megőrizte a magyar folklorisztika humanista és racionális hagyományait. Ha nem is deklaráltan utasította el az ilyen törekvéseket, ezeket nem szolgálta ki, továbbra is nemzetközi és tudományos szintű munkákkal vívta a „szellemi honvédelmet”. Ez a politikában Teleki Pál (a néprajznak is patrónusa) véleményének felelt meg. Sajnos, azért a politikai és életmentő külföldre menekülés (Róheim Géza, Bartók Béla) is bekövetkezett, Honti János (1910–1945) pedig munkatáborban pusztult el. Nem vigasz minderre, hogy a háború ellenére is a folklorisztikai és néprajzi gyűjtemények nagyon nagy része megmaradt, továbbra is lehetővé téve használatukat.

A történelem rosszaságában ismétli magát. Akár az I. világháború, most a II. is elsodorja a korszak végére feltűnően megjelenő új terveket. Győrffy István nevezetes röpirata (A néphagyomány és a nemzeti művelődés, 1939), majd az ennek nyomán kibontakozó „népi kollégium”-mozgalom, az 1940-es évek elején újra megfogalmazódó „magyarságtudomány”-koncepció (ennek fontos része a folklór!), sőt javaslatok a háborús korszak kiváltotta belső migráció kutatására, viszonylag széles látókörű délkelet-európai kutatás jelenik meg. Legkivált az 1940-től Kolozsvárott megalapított Erdélyi Tudományos Intézet programja újszerű: történeti és régészeti kutatás, szervezett gyűjtőmunka, interetnikus kapcsolatok vizsgálata szerepel itt. Az ugyan nem teljesen igaz, hogy itt a közismert „funkcionalizmus” jelent volna meg (akár angolszász-antropológiai, akár csehszlovák strukturalista változatában – ahogy Gunda Béla mondta), de az első évek eredményei biztatóak voltak, hogy aztán minden szinte folytatás nélkül maradjon.

És hogy itt is ismétlődjön a történelem: a II. világháború folklórjáról sem sokat tudunk. Még ilyen gyűjtés sem történt. A diaszpórában élő magyarság (főként Amerikában) pedig csak a maga intézményeit tudta megőrizni: úgy-ahogy. A bevándoroltak „második generáció”-jának folklórjáról szinte semmit sem tudunk, azt is csak feltesszük, hogy ez rohamosan csökkent; e kor fő tendenciája már a beolvadás a befogadó körébe.

Egy hosszú korszak, amelynek még nincs se neve, se vége (1945-től)

E korszakon belül nem kevesebb, mint négy évszámról (1945, 1948, 1956, 1989) állították azt, hogy Szent István óta a legnagyobb társadalmi változást hozta történelmünkben. Noha ez egy kicsit sok is volna, és a mából visszafelé tekintve egyik fordulópont mintha kioltaná a másik hatását – az mégis nyilvánvaló tény, hogy e voltaképpen egyetlen nagy korszak végül is (minden visszatérése ellenére) egészen új körülményeket teremtett meg a magyar népi kultúra számára is.

Megszűnt a feudálkapitalista „úri Magyarország”, és ez nemcsak a földosztásban, az iskolák államosításában, majd a mezőgazdaság kollektivizálásában érintette a folklórt hordozó népet. 1956 után még látszott valamilyen visszatérés lehetősége a régi falusi életmódhoz, ám a második kollektivizálás az 1960-as évek elejére végképp felszámolta a régi falut. A falu elnéptelenedése, elöregedése, a legutóbbi fordulatnál {III-558.} a „szocialista mezőgazdaság” szétverése mára visszafordíthatatlan folyamat. Megszűnt a kisipar, kiskereskedelem, legutóbb pedig a tradicionális gyáripar nagyrésze is. Nemcsak az értelmetlenül felduzzadt városokban, hanem a falvakban is nagy a munkanélküliség. Tehetetlen és beteg szegény öregekkel lett tele az ország, legutóbb pedig menekültekkel is, akik között nem mindenki tisztességes ember. Amíg az I. világháború csak nagy vérveszteségeket okozott (a II. arányában ugyanennyit), legutóbb már népirtás, deportálás és kényszerű áttelepítés is bekövetkezett. Kiirtották a vidéki zsidóságot, Erdélyből és a Délvidékről menekültek érkeztek, mi kitelepíteni akartuk a „svábokat”, a szlovák–magyar „lakosságcsere” százezres nagyságrendű volt. Sok tízezer hadifogoly csak később jött haza (ha egyáltalán), megteltek a börtönök, százezrével jöttek a faluból a „népi káderek”, új, „szocialista” iparvárosok nőttek, ment viszont a Hortobágyra a kitelepített ügyvéd, csendőr és artista. 1956 után főként diákok és értelmiségiek hagyták el az országot és nálunk nem volt tömegméretű a külföldi „vendégmunkás”-sá válás. Viszont ha csekély méretű is, folyamatossá vált az Izraelbe kivándorlás. Az 1990-es években hazatelepülők száma nem nagy. Erdélyből előbb az üldözöttek, majd a jobb életre vágyók jöttek át. Később Kárpátalján zajlott le ugyanez a folyamat. A délszláv háború elűzte Dél-Baranya magyarjait, a Bácskából is sokakat. Egyszóval a helyi kultúra bolydult meg: ma milliók másutt élnek, mint ahol születtek, és igen gyakran nem jószántukból. Így nem is maradhat fenn a helybeli folklór, hiszen szinte megszűnt mind a hagyományos falu, mind a járás, sőt akár a megye jellege.

Szörnyű a lakosság demográfiai képe: alig van gyerek, betegek és agyonhajszoltak a szülők, a nagyszülők történeteire senki sem kíváncsi. Noha sokszor eltúlozzák a sokgyerekes cigányok okozta veszélyeket, mára e félmilliós kisebbség egymagában nagyobb, mint a többiek együttvéve. (Sietünk hozzátenni ehhez, hogy folklorisztikánk dicséretére legyen mondva: nálunk rendkívül sokrétű, szakszerű a nemzetiségek hagyományainak vizsgálata, ideértve természetesen mind a cigány, mind a zsidó folklór mintaszerű vizsgálatát is.)

E korszak vezető néprajzkutatói, folkloristái (Ortutay Gyula, Tálasi István, Balassa Iván, Vargyas Lajos és mások) sokszor elmondták, milyen hihetetlen fejlődés következett be a kutatásokat illetően. Mára nálunk öt egyetemen tanítják az etnográfiát és folklorisztikát. Nagyméretű tudományos műhellyé vált a Néprajzi Múzeum (és az ebből kivált Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Szentendre mellett), volt 3-4 népzene- és néptánckutató intézmény (mára ezek mind az akadémiai Zenetudományi Intézetbe jutottak), nagyszabású műveket szerkesztettek az ugyancsak akadémiai Néprajzi Kutatóintézetben (ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikon, nyolc kötetre tervezett új kézikönyv Magyar Néprajz címmel), vagy ide is kapcsolva (kilenc térképnyalábnyi Magyar Néprajzi Atlasz, egy sokkötetes Magyar Néprajzi Bibliográfia), megjelenik a világ legnagyobb és legjobb ilyen jellegű korpusza (A Magyar Népzene Tára) és az akadémiai Magyarország Zenetörténete eddigi köteteiben hosszú fejezetek tárgyalják a folklór jellegű zenét az őshazától kezdve. (Kár, hogy a hasonló, sokkötetes akadémiai összegezésekben, mint amilyen az irodalomtörténeti, művészettörténeti, történeti szintézisek, hasonló megoldásra nem bukkanunk.) Természetesen foglalkoztak (Balassa Iván könyvének címe szerint) A határainkon túli magyarok néprajza sok kérdésével. Szerencsére a helyszínen élő szakemberek munkássága is jelentős eredményekkel járt. Az erdélyi {III-559.} magyar folklorisztika széles körű, szakszerű. A volt Jugoszláviában többen is foglalkoztak gyűjtéssel, szövegkiadással, összehasonlító folklorisztikával. Ausztriában Gaál Károly sokrétű munkássága, Szlovákiában csupán a legutóbbi időre megszerveződött vizsgálatok említendők. Kárpátalja magyar folklórjáról még most is csak keveset tudunk. Itt és Szlovákiában sokat kutattak itthoni folkloristák, Debrecenből Újváry Zoltán és tanítványai, Budapestről főleg a népi vallásosság szakértői. Az amerikai magyarok közelmúltbeli folklórját onnan Dégh Linda, innen Fejős Zoltán és mások vizsgálták. Izraelben csak legutóbb (és kis mértékben) indult meg a Magyarországról származó zsidók sajátos hagyományvilágának kikérdezése, bemutatása. Persze napjainkban az ilyen távoli területeken a „magyar szokások” jellege is más, mint régen is itthon. Amikor egy református templom alagsorában tartják a piros-fehér-zöld ruhába öltözött egyleti tagok az ősi magyar „szamócafesztivált” (a tokaji szüret mintájára), vagy amikor brazíliai magyar cserkészek regösénekeket adnak elő – mindez ott a magyar folklór megfelelője, noha itthon még a „gólyabált” vagy a Gellért szállóban szokásos „cigánybált” sem szokták a folkloristák jelenlétükkel hitelesíteni.

Ami e majd fél évszázad kutatási módszereit illeti: természetesen tovább élnek a korábban már kipróbált megoldások. Az 1950-es évektől ehhez egy valódi forráskutatáson alapuló, monografikus szemlélet társult. Népballada-, népzene-, néptánckutatásunk határozottan összehasonlító jellegű (Vargyas Lajos, Martin György és mások műveiben). Néphit- és népszokásvizsgálataink is ebbe az irányba mutatnak. A sámánizmust, szibériai hátteret Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály hangsúlyozták. Az európai kapcsolatokat Dömötör Tekla, Pócs Éva mutatták be. Az archaikus imák, parabiblikus szövegek régi hagyományát csak legutóbbi időben tárták fel (Erdélyi Zsuzsa, Nagy Ilona és mások). Folklorisztikánk elméletében a marxizmus nem sok nyomot hagyott. Többféle módszertani modernizációs javaslat is megfogalmazódott: strukturalista, kommunikációelméleti, szemiotikai, vagy éppen történeti-filológiai, legújabban „mentalitástörténeti” szempontok kiemelésével. Megjelent a „vizuális antropológia” módszere, és végre a saját szempontú népművészet-kutatás is nálunk. Nemzetközi távlatban sokra értékelik a magyar folklór-esztétika eredményeit. Ez egy társadalomtörténeti-tipológiai felfogást tükröz, előzményei között Hegel, Marx és Lukács György szintetikus megállapításaival. Ám ugyanitt kitértek a folklór megváltozásának eseteire is (folklorizmus-folklorizálódás). Ez a tematikus és módszertani sokféleség segít abban, hogy a mai jelenségeket (mondjuk a falvédőktől a tetoválásig, a madárijesztőktől az útmenti baleset-keresztekig) a maguk változatosságában érzékelhetjük. Ugyanakkor az értelmezés nem mindig következetes, eléggé szigorú módszerű. Ma nincs egyetlen uralkodó „iskola” a magyar folklorisztikában, ami eklekticizmust is jelent, ugyanakkor megvéd néhány agresszív véleménytől, amely az egész eddigi magyar néprajztudományt tartja idejétmúltnak, primitívnek, vulgármaterialistának és nacionalistának egyszerre.

Márpedig ennyi rossz tulajdonság egyetlen korszak folklorisztikájában sincs meg egy helyen. Korábban, amikor az 1950-es években erőltették a „szovjet modellnek” nevezett módszerek követését, a magyar néprajztudomány néhány gesztussal megúszta ezt az igényt. Voltaképpen nem is lehetett a kutatás egészét narodnyikizmussal, paraszt-idealizálással vagy éppen sovinizmussal vádolni. Később a modern, {III-560.} kvantitatív módszerek ellen hozták fel, hogy hívek „elárulják a néplelket”. De ez már nem vérre menő polémia volt.

Mi került elő az utóbbi évtizedek kutatásaiból? Sok-sok valódi történeti adat. Tulajdonképpen most lehetne először, tények alapján megírni folklórunk ezer évének történetét. A művelődéstörténeti szempontok érvényesítése következtében végre az egész magyar művelődés történetébe ágyazva láthatjuk a történelmet. A legfontosabb változás a népi vallásosság ilyennek felismerése, valamint a folklór műfajaiban a változások, átrétegződések feltárása volt. Noha a közelmúltig lehetett folklórt gyűjteni nálunk, mégis inkább egy már elmúlt folklór utólagos, pontos, dokumentált, mégis kissé rekonstrukcióértékű adatolása volt ez. Az viszont még a szakembereket is meglepte, milyen eleven magyar folklórt lehet ma is gyűjteni a szomszéd országokban. Nálunk meg a nemzetiségek folklórja (ide értve a cigányokét is) ilyen kincsesbánya a magyar folklór rétegződését illetően. Persze mindezt a kisebbségi lét sanyarúságai (pl. iskolák vagy modern közlési eszközök híján kényszerű szóbelisége) „eredményezte”. Talán nem tart örökké ez az állapot, ám ma még sokfelé csodálhatjuk folklórunk eleven, megtartó erejét.

És mi az, ami új a gyűjtött anyagban? Egy darabig nőtt a (politikai) viccek száma. Szaporodtak a reális élettényeket elmondó „élettörténetek”, ugyanakkor az egyre fantasztikusabb UFO-történetek és a „modern monda/városi monda” néven ismert rémisztő történetek. A valódi politikai rémhírek helyébe gazdasági horror lépett. Megjelennek új technikai eszközök (xerox, fax, video stb.) a folklór továbbításában. A folklór termékei hazai és nemzetközi piacra kerülnek. Nemcsak a kétes eredetű „Piroschka-Tours” ad el így valamit a gyanútlan (vagy az éppen csakis ezt kedvelő), remélten jómódú vevőnek – a világot bejárták pingáló asszonyaink, a népművészet mesterei, vagy őket pontosan utánzó, jól felkészült népzenei együtteseink is. Nem mind giccs az, amit „magyar népművészet” címkével ma terjesztenek. Ám ez igazában nem új jelenség. A „magyar öltés” vagy bőrcserzésmód évszázadok óta „márkajel” volt Nyugat-Európában.

Persze néha csak azért tűnik újnak valami, mivel korábban nem kutatták. A gyermekélet (ide értve az iskolák mindennapjait is) ilyen hálás, új területe modern folkloristáknak. Mára végre megindult a II. világháború éveinek, a lágerek folklórjának kutatása. A családi dokumentumok (fényképek, levelek, iratok) vizsgálata is elkezdődött. 1956 és a disszidálás történetei egyelőre még egymással állnak szemben. A rendszerváltozás előzményeit, az ellenzék szerveződésének folklórját pedig nem tudományos publikációkból inkább önvallomásokból (memoárok, oral history) ismerjük. Noha megcsappant világjáró turizmusunk, azért ennek máig megvan (fényképekkel is dokumentált) privát forrásanyaga. Egyszóval, akár „új” folklórjelenségekre is bukkanhatunk.

E történeti áttekintés végén, a jövőre is vetve egy pillantást, azt kérdezhetjük: mit mutat folklórunk mai állapota?

Azt mondhatjuk, folklórunk múltját szinte napjainkig megismerhetjük. Kiderült, hogy a sokszor hangoztatott örökre elmúlás, („már késő”, a „24. órában vagyunk”) ugyan mind igaz vélemény volt, ám valami továbbélés, helyettesítés mindig megtörtént, és a hagyományos folklórra is tovább emlékeztek az emberek, mint ezt bárki gondolta volna. Minthogy a közelmúltig volt olyan társadalmi kényszer, ami folklór-jellegű hagyományozást tett csak lehetővé, az ilyen „utó-folklór” érthető módon maradt fenn. Feltehetőleg a növekvő szegénység és társadalmi létbizonytalanság ilyen körülményeket {III-561.} egy ideig még a jövőben is fog teremteni.

A magyar folklór mára beépült a nemzeti kultúrába. Gyermekeink és unokáink is biztosan megismerik a hiteles és szép magyar dalokat, meséket, táncokat. Felismerik népművészetünk és a magyaros konyha vonzerejét. Lakodalmuk, temetésük, imáik és álmaik bizony érthetetlenek lennének folklórunk sok évszázados hagyománya nélkül.

errno: 2|errstr: mysqli::mysqli(): (HY000/2002): No such file or directory|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php|errline: 117|

name: DB_OSZKfw_Exception|message: MySQL_Error(connection): No such file or directory|trace: Array| Stack Trace: #0 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(186): OSZKfw_DB->connect() #1 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(259): OSZKfw_DB->preparedQuery(Array) #2 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(374): OSZKfw_DB->_fetchSpecial('one', Array) #3 /var/www/mek2/oszkfw/application/controllers/ItemController.php(483): OSZKfw_DB->fetchRow('SELECT `status`...', '02185') #4 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Controller.php(302): ItemController->IndexAction() #5 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Controller.php(170): OSZKfw_ControllerFront->dispatch('../application') #6 /var/www/mek2/oszkfw/html/index.php(206): OSZKfw_ControllerFront::run('../application') #7 {main}|

errno: 2|errstr: mysqli::prepare(): Couldn't fetch mysqli|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php|errline: 191|

errno: 2|errstr: OSZKfw_DB::preparedQuery(): Couldn't fetch mysqli|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php|errline: 209|

name: DB_OSZKfw_Exception|message: MySQL_Error(stmt): |trace: Array| Stack Trace: #0 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(259): OSZKfw_DB->preparedQuery(Array) #1 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(374): OSZKfw_DB->_fetchSpecial('one', Array) #2 /var/www/mek2/oszkfw/application/controllers/ItemController.php(483): OSZKfw_DB->fetchRow('SELECT `status`...', '02185') #3 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Controller.php(302): ItemController->IndexAction() #4 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Controller.php(170): OSZKfw_ControllerFront->dispatch('../application') #5 /var/www/mek2/oszkfw/html/index.php(206): OSZKfw_ControllerFront::run('../application') #6 {main}|

errno: 8|errstr: Array to string conversion|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Error.php|errline: 291|

errno: 8|errstr: Array to string conversion|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Error.php|errline: 291|

errno: 8|errstr: Array to string conversion|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Error.php|errline: 329|

errno: 8|errstr: Array to string conversion|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Error.php|errline: 329|