Román költők

 


LUCIAN BLAGA
    

(Sz. 1895, Lámkerék, Gyulafehérvár mellett - megh. 1961, Kolozsvár) Papi család sarja, Szászsebesen, Brassóban tanul. 1910-ben, 15 éves korában debütál. Szebenben, majd Bécsben filozófiát végez. Hamar az élvonalba kerül, drámái is figyelemre méltóak. Filozófiai iskolát teremt Romániában. 1945 után eltiltják a közléstől, kiteszik a kolozsvári egyetemről. Később rehabilitálják. magyarul olvasható: Mágikus virradat (1965, Európa), Az évek krónikája és éneke (1968, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest), L. B. legszebb versei (1970, Albatrosz), L. Blaga versei (1979, Európa - Lyra Mundi).

(LUCIAN BLAGA KÉPEK)

 

BÖLCSŐ

   Eugenia Brediceanunak

Fáradtnak éreztem magam,
s szenvedtem is.
Azt hiszem, túl sok volt bennem a lélek.

A hegyeken a hajnal nyitogatta
a nyugtalanságtól piros szemét.

Esetten kérdeztem magamban:
Te nap,
hogy érezhetsz még bolond örömet
a fölkelésre?

S ezen az álomtalan reggelen,
ahogy vittek ólom-lépéseim,
rejtett sarokban bölcsőre bukkant szemem...

Pókok szőtték bele kicsiny világukat,
s őrölték a csendjét a szúk.

Tágult lélekkel bámultam reá,
bölcsőmre, melyben
a kéz, mely megvénült sorsom miatt,
ringatta egykor
a legelső álmot s tán álmodást.

Az emlékezetem ujjaival
megtapogattam
lassan,
lassan,
múltamat, mint a vak,
s magam sem értve, hogy miért,
nagyot nevetve
rogytam reá,
s nevetve sírni kezdtem.

Fáradtnak éreztem magam
a tavaszoktól,
rózsáitól,
az ifjuságtól
s a nevetéstől.

És tapogatva lázasan kerestem
a régi bölcsőben magam - 
a kisdedet.

Áprily Lajos fordítása


 

A NAGY ELMÚLÁSBAN

Zeniten áll most fenn a déli nap.
Vizekben tükröződik lenn az ég.
Okos szemű barmok haladnak el,
s tócsákban bátran nézik képüket.
Egész mesevilág fölé
boltozódik mélyen a lomb.

Nem kíván semmi mássá lenni, mint ami.
Csak vérem kiált az erdőkön át
a messze-messze tűnt gyermekkorért,
öreg hímszarvas
kiálthat így elhullt párja után.

Lehet, hogy szikla zúzta szét.
Lehet, hogy föld süllyesztette el.
Hiába várok róla hírt,
csak barlangok echóznak,
s mélybe vágyó patak zuhog.

Nem kap választ a vér,
ó, ha csend volna, mily jól hallanám,
szarvaspárom hogy lép halálon át.

Tétován haladok tovább,
s mint a gyilkos, ki áldozata száját
betömi ronggyal,
öklömmel minden forrást eltömök,
hogy örökre hallgassanak,
hallgassanak.

Áprily Lajos fordítása

 
 

SZÁZAD

Földalatti gépek mozognak. A tornyok fölött láthatatlanul
a földrészek elektromos beszéde.
A háztetőkről antennák tapogatnak
más hírű és más nyelvű távolságokat.

Az utcákon egymásba kéklenek a jelzések.
Színházakban a fény kiabál, s égig magasztalódik az egyéni szabadság.

Romlást hirdetnek, s a szavak vérbe fúlnak.
Osztozkodnak most valahol a legyőzött ingén.

Arkangyalok, akik a várost büntetni jöttek,
perzselt szárnyakkal tévelyegnek a bárok között.
A fehér táncosnő vérükben gázol, s megállott
nevetve lábujja hegyén, mint egy fölfordított üvegen.

De fenn, ezer méter magasban, kelet felé
a csillagok meséket súgnak a fenyvesek között
s az éj közepén a vadkanok orra
megnyitja a forrásokat.

Szemlér Ferenc fordítása

 
 

A HOLTAK VONATA

Nagy az éj és nagy a csend,
kutya sem ugatja meg.
Csupán a tüskés csalit
fénybogara csillan itt
föl a szomszéd csillagig.

Fénybogarak zöldje fénylik,
messzi városok felé int
egy vonatnak - s jön a vonat,
a nagy hideg légbe tolat.
Hogyha majd elér ide,
meg se hallja senki se.

Garai Gábor fordítása


 

1917

Megszűnt a tűz. Ma pihenőnk van. Árkunkból egyre nézzük
a szögesdrótot, a virágos mezőt s ott a dróton a rongyokat.
Érzed a húsvét csöndjét. Még egyszer tízen együtt
állunk e gödörben, mely mint süllyedő bárka, úgy ragad.

Sok-sok pompázó lepke nyugatról erre lebeg.
Fönn a magasban fénylőn egyszerre itt teremnek.
Amint jőnek rajokban, más tájról ide mentett
színek szállnak e süppedt és fájó föld felett.

Holnap ismét a harc. Fából legyen szíved,
mikor mindenki csöndben kérdezi: amott a hegynek hajlatán
elsőnek ki esik el? S amikor mindenki másnak homlokán
szinte látni vél valami jelet.

Egyedül én mondom: Legyetek nyugodtak! Ha jő a nap,
először nem is emberek, hanem virágok hullanak!
Ezek a kék blúzos kökörcsinek
s pitypangok, melyek a miénkhez hasonló aranysisakkal intenek.

Gáldi László fordítása

 
 

1895. MÁJUS 9.

Falucskám, nevedben hangok
formájában él a könny.
Hívott éji anyahangod,
s téged választottalak
mint búm ösvényét s halandót
hívó földi küszöböm.

Aki évszázadok
mögül hozzád hívott,
ki feléd fordított,
legyen áldott az ok,
könnyes falum, nem gyógyuló titok.

Szemlér Ferenc fordítása

 
 

ÖNARCKÉP

Lucian Blaga néma, akár a hattyú.
Honában
lényének kristályhava helyettesíti a szót.
Lelke csupa kutatás,
évszázados néma kutatás,
szüntelenül
a legvégső gyökerekig ás.

A vizet kutatja, melyből iszik a szivárvány.
A vizet kutatja,
melyből a szivárvány
szépségét és nemlétét meríti.

Szemlér Ferenc fordítása

 
 

CSIKÓ

Táncol a csikó, taposott körben táncol, üget.
Mint a hattyúfiók, fekete volt. Mint a rög.
Fehér lesz hamarost, mint a felleg, a köd.
Szent Szereda pajzsa alatt született.

Rúgja a kertben a port. S ha a pata
alól a földszag orra likáig ér fel,
emlékezése összevegyül anyjának valaha
fűzfalapi-keserű tejével.

Hosszan az udvarból ki tudja mi magas réteket szimatol,
s térül ismét a tűzhelyhez, a zsaráthoz.
Az ezüst, melyből patkóit veretem,
nyugat hegyeiben szunnyad még valahol.

Olykor-olykor különös nyihogással
próbálkozik a muharos réten,
így jelenti, már készíti nekem
rég várt győztes utolsó röpülésem.

Ma este beteg. Oldalain sajogva
nyilall egy helyen valami varázs,
ahol majd a szárnyai nőnek.
Hever az almon, izzik, mint a parázs.

A hold a szalmán melléje hever, amint az ablak elé tűz.
Ez a boldog-beteg föld éje, amikor a táj
minden rügye lágy sóhajjal kifeslik.
Minden csupa várakozás. Minden valami kék tűz.

Szemlér Ferenc fordítása

 

FAZEKASOK

Századok, még az első kezdet óta e lakot
lakják. Furák és tompa eszűek. Golyvaviselők.
Fazekas mind, agyaggyúrásra-égetésre hivatott.
Késett, szelíd szörnyetegek, az arcuk
lecsüngő dudaalakot mutat.
Avult lények, de a hegyi réteken ők
nehéz napokban is őrzik törékeny álmukat.

Surranva pördül a korong valamennyi lakásban.
Szívükben él minden régi edény.
Mintegy álomban moccan, s nyög a tűzhelynél a fazekas.
Csak ritkán keresi fel őket
egy tündér, vagy a fény.

A völgyben, ahol csodabúza nőtt,
nincs falu, hol némább szíveket találnál.
De nincs falu, melyben szebben ragyogna
s karcsúbb volna a korsó szűzi nők
édes és bűnös derekánál.

Szemlér Ferenc fordítása

 

ÉNEK 2000-RE

A sas, melyet fent hintáztat az ég,
azóta szárnyát szegte rég.

S Szeben alatt, Szeben alatt
csak bús tölgyek bólonganak.

Vagy egy utas, egy idegen,
emlékszik-é rám idelenn?

Amit tudnak, tán annyi se,
mint egy halványuló mese:

- Itt nézdelődött ő, itt bandukolt,
a lepkék s az Isten kortársa volt...

Jékely Zoltán fordítása

 

TAVASZI TÜZEK

Sejtve már a völgy csodáit,
zeng az ág, és zeng a pázsit.
Tüzet látunk, máglyakéket,
fákban rügy fájdalma ébred.

Zöldüléstől részegítve
kertben mi is éledünk.
Ennyi nagyságtól derítve
minden gondot elvetünk.

Újra szítjuk, mit feledtünk,
mit ruhánk rejt, érdekel.
Más vidék sejtői lettünk,
lelkünk arra vágyik el.

Merre az erőt gyanítjuk,
s leszünk mitikus csodák:
szemünk embermód kinyitjuk,
s kivirágzunk, mint a fák.

Áprily Lajos fordítása

 
 

HEGYI TAVAK KÖZÖTT

Megpihenünk itt fenn a pázsiton,
testünkben egy kis fáradság maradt.
Hegyi tavak között vagyunk, s gyönyörködünk.
A nap leáldozott ezüstös nyugaton.

A kristály levegőben odafenn
a sziklák, a fenyők s hegyi tavak,
még azok is, melyek távoliak,
kirajzolódnak élesen.

Mily nagy a csend! Tiszták a vonalak!
Mintha látnók, hogy a hegyi tavakkal
közelednek felénk a csillagok,
hogy minket félúton fogadjanak.

Áprily Lajos fordítása

 
 

VERSELŐ

Olyankor is, midőn egyéni versem
írom, csupán tolmács vagyok.
Ez így jó, ezt helyeslem.
A versnek így van létjoga,
hogy megteljék és virággá legyen.
S én fordítok. Fordítok szüntelen,
román szavakba öntök
egy dalt, melyet én-szívem kedvesen
saját nyelvén eldúdolgat nekem.

Franyó Zoltán fordítása

 

 
NÉGYSOROS

Nem könnyű ám a dal se. Nappal, éjjel -
Hisz' a földön ugyse könnyű semmi.
A harmat csalogányok verejtéke,
fárasztó minden éjjel énekelni.

Franyó Zoltán fordítása

 

KARAVELLA

A szekrényen egy nagy vitorlás.
Ott látom én régóta már.
Egyszerre úgy tűnik, hogy megnőtt,
és szinte indulásra vár.

A címerében várerőd van,
két oroszlánkar nyújtja fel,
fehér-piros mező a pajzson
és mellette kereszt a jel.

Az aranyozott orron hosszan
az égbe tör bűvös jele,
és tátott sárkánytorka, fából,
már viharokkal küzdene.

A tespedt, sivár kikötőben
bordáit rozsda marta szét.
Most, út előtt, kormánya szurkos,
s bevonták nyűtt kötélzetét.

És míg a sós szél ifjú vággyal
szabad vizekre hajtja ki,
mint szűzi keblek duzzadoznak
az árbocoszlop vásznai.

A város partjától, melyet már
hab nyaldos, szürke, mint az ón:
a bús álomból máshoz szállunk,
mely nyílt, mint egy derűs Eón.

És ím' oly ég tűnt fel előttünk,
amelyre árnyék nem esett,
oly ég, amilyet megkívántunk,
a végén mégis ránk nevet.

Azért élünk, hogy befogadjunk
mindent, s eltűnjünk egy napon.
Sötétkék, mély isten a tenger,
s mi beléfulladunk vakon.

Franyó Zoltán fordítása

 

ÚT A TEMETŐ FELÉ

Estefelé, ha arra jársz,
amerre senki sem siet,
a fehér s fekete kövekre
sorra hajtsd le füled.

Mint homokórán,
pereg a homok halottak szemüregén,
mérvén a város idejét. S te mégis
csak hallgatózz. És hallgasd, hallod-e
egy régi szívnek fájó ütemét is,
de ez vajon kinek szíve?

Mered-e mondani: nem, senki se?
Menj hát tovább, menj - és csöppet se félj.
Ha képes vagy rá, így ámítsd magad:
a tompa nesz, mely utadon kísér,
csupán szellő, amely a holdból támadt,
s most bezengi a tájat.

Gáldi László fordítása
 
 

SZÉP KEZEK
(Frumoase maini)

Érzem:
szép kezek, amilyen melegen
ölelitek ma álomittas fejem,
úgy tartjátok majd egyszer
az urnát hamvaimmal.
 
Álmodom:
szép kezek, mikor két meleg ajak
fújja hamvaimat a szélbe
két tenyér kelyhéből,
olyanok lesztek, mint kinyílt virág,
melyből a szellő kiszórja a virágport.
 
És sírok:
olyan fiatalok lesztek még, szép kezek.
 
 

CSEPPKŐ

(Stalactita)

Hallgatás a lelkem -
moccanatlan állva, békén,
mint aszkéta-szikla,
úgy tűnik nekem,
hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
s az ég maga a barlangboltozat.
Csipp,
csepp,
csöpp - békesség
és fények csöppje hull rám
szüntelen az égből,
és bennem megkövül.
 
 

AZ OLVASÓKHOZ

(Cititorului)

Ez itt a házam. Ott túl a nap és kaptárokkal a kert.
Az úton jártok, a rácsokon benéztek,
s várjátok, mikor szólalok meg. - Hol kezdjem el?
Higgyétek el, higgyétek el,
beszélhetünk, ameddig akarunk, akármiről,
a jóság kígyójáról és a sorsról,
az ember kertjeit ekével szántó
arkangyalokról,
az égről, mely felé folyton növünk,
bukásról, gyűlöletről, bánatról, megfeszíttetésről,
és a nagy elmúlásról mindenekelőtt.
De minden szó csak könnye mindazoknak,
kik sírva sírtak volna, s nem tudtak sehogy.
Nagyon keserűek mind a szavak,
hát hagyjatok
némán járnom itt közöttetek,
s behunyt szemmel lépnem ki elétek.
 

 

RÉGI VÁROS
(Oras vechi)

Éj van. Órát űz az óra,
nem kell hozzá intelem.
Ne szólj - sóhajt a mutató,
s megáll a végső jelen.
 
Álomlények surrannak be:
gondok, vöröslő kutyák.
Nyúlánk eső jár az utcán,
vékony lábán gólyaláb.
 
Falak közt az örök szél jár,
téglába és vasba kap.
Föltűnnek hajdani társak,
s újra szertefoszlanak.
 
Sötét torony számlálgatja
legyőzötten éveit.
Ne szólj - a kőszent az éjben
kioltotta fényeit.
 
 

RENDKÍVÜLI ÉJ

(Noapte extatica)

Ősöreg csillagok
zöldes fénye alatt
ajtót reteszelnek,
födik a kutakat.
 
Tedd szépen keresztbe
gondod és két karod.
Rögeinket mossák
lecsurgó csillagok.
 
 

VARÁZS ÉS ÁTOK

(Vraja si blestem)

Szárazmalom az éjjel ormán
üresben őröl fényeket,
lapát lapátot föl-le tolván.
 
A szövőszéken szinte repked
a vetélő, ajtó mögött.
Fordulj nyugatnak, s vess keresztet.
 
A rossz ösvények mentén végig
a kutak vödre föl-le jár,
a csillagoktól fosztott égig.
 
Madarak fészke lángra lobban,
mintha emberkéz gyújtaná.
Forró tojások héja roppan.
 
A gonosz jár ide, a szellem,
a lakatlan falun bolyong,
hogy holtak füvéből legeljen.
 
A régi faluban az ajtók
nyílnak, csapódnak szabadon.
Árnyékom eldől a falon.
 
 

ERDŐBEN ÉL BÚS-EGYEDÜL

(Sta in codru fara slava)

Erdőben él bús-egyedül,
nagy a madár, betegen ül.
 
Fölmagaslik keskeny égre,
és nincs gyógyír a sebére,
 
csak ha harmatot ihatna
hamuval, mely csillag hamva.
 
Néz, néz betegen az égre,
erdő fölé, csillagfényre.
 
 

HAZATÉRÉS

(Intoarcere)

Újra itthon, a határban,
árnyak között árnnyá váltan.
 
Magam vagyok, visszajutva
a kezdeti, ősi útra.
 
Más lett minden - ember, élet!
Csak a falu nem vált létet,
 
múlhat, Uram, ősz és tavasz,
ő is, akár Te, ugyanaz.
 
Mogyoróról arany pereg.
Furulya szól, füstcsík kereng.
 
Eleinkért tücsök jajdul,
halk dala halálba halkul.
 
Éger-illat, mint a méreg.
Emléke valóvá éled.

Hulló levél korhol egyre.
Szél kóstol bele könnyembe.
 
 

A CSILLAGOK

(Pleiada)

Égi éjben kutatok,
olvasom, hány csillagfény ég.
Vállamon föl-fölragyog
sok égi jel, ontva fényét.
Szél villantja, szél futtatja,
valaki keresztbe rakja.
Szél ha gyújtja, szél ha oltja,
vérembe, gondomba lopja.
 
Szíves varázs, tűnő parázs -
megolvasom, vajon ég még
minden kicsiny fényvillanás.
Fényes tüzek, szelíd tüzek -
ahány, annyi szívdobbanás,
értem lüktetik fényüket.
Hegy-völgy fölött égő tüzek:
fényes szívek, szelíd szívek.
 

 

SÖTÉT FENYVES
(Cetini negre)

Sötét fenyves zúg mögöttem,
utam hívott, fájva jöttem.
 
Sötét fenyves zúg előttem,
napom vérzik sűrű ködben.
 
Sötét fenyves igáz-igéz,
szívem mégis könnyel nehéz.
 
Sötét fenyves, fennen szólalj:
hull a dér, akár a sóhaj.
 
Sötét fenyves, mondd ki fennen:
fáradt vihar testem, lelkem.
 
 

SÍRVERS

(Epitaf)

Az út itt rejtve rejtezik.
Senki sincs, aki megsegít.
Csak későn, csak egy pillanat,
amelyet úgy is elfeledsz,
mutatja meg neked
az úttalanság sejlő lépcseit.
 
Aztán lehullsz, mint a levél. A föld
fáradt szempillaként
súlyosan borul reád.
Szent ősanyák
- ezernyi fény
hantok ölén -
veszik át tőled a szíved szavát.
Mellük még egyszer inni ád.
 
 

FÖLIRAT

(Inscriptie)

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.
 
 

KESERŰ NOVEMBER-ELŐ

(Jale la inceput de noiemvrie)

Figyelj csak az égi
utakra, magasba:
madárrajok húznak
az éjbe suhanva.
 
Mit hoztak elődbe?
Utol mi maradt még?
Az ősz birodalma
az érre fagyó jég.
 
Elalszik a forrás
az őz bánatára:
kapargat a jégen,
és mégse találja.
 
Utóbb a világban
fogyóban a fények,
s a kerteket éri
keserves ítélet.
 
Csak ennyi marad meg:
a föld a homályban,
s a szíved, az égett,
a gondban, a lázban.
 
A dal elenyészett
a semmi szelében,
már nincs a valóban,
és nincs a mesében.
 
Figyeld csak: a darvak
az esteli holdat
is elviszik innen,
míg eljön a holnap.
 
 

A HAZÁTLAN IDŐ

(Timp fara patrie)

A hazátlan idő: víz nélküli folyam,
száraz a szemhéj, mint a meder, olyan.
A hazátlan idő: legyőzetett szívek,
meddő korok, holt lelkiismeret.
A hazátlan idő: sötét, baljós mese,
hegygerincek zúgó, fekete fenyvese.
A hazátlan idő: anyaföld, szántatlan,
kihalt szárnyalások, lelkek darabokban.
A hazátlan idő: ellobbanó fáklya,
sors harangja és az ég rideg magánya.
A hazátlan idő: keserű szerelem.
Méhraj - mennyekre, viaszra éhesen.
 
 

AMIT SZÓLSZ, NEM NYELV, CSAK BESZÉD

(Catren)

Amit szólsz, nem nyelv, csak beszéd.
A nyelv egyetlen, teljes úr.
Fényt rejt és rá titok borul.
Ez, melyen tudsz hallgatni még.
 
 

DE RERUM NATURA


Harmat hullott a dolgokra,
vagy ez nem más, csupán látszat?
Lehet, azért sír az arcuk,
mert mélyükben fájva fájnak.
Szív dobog a dolgok mélyén?
Körben ahogy állnak együtt,
gondolat, vágy gyötri őket?
Szemek nélkül, világlátón
értelem rejtőzik bennük,
és könnyekkel viselősek.
 
 

DAL AZ ÉJBEN

(Cantec in noapte)

Csupa kő az út az éjben.
Nem segít meg senki élő.
Hozzádig sok kő közül
egy sem akar lenni lépcső.
 
Mindenütt kő, szerteszéjjel.
Vágy vigyázta utamon
kövek ura alig-alig
megtörhető hatalom.
 
Érzem út és óra hosszát.
Imát mormol egyre ajkam,
hogy a hold ne hagyjon bajban,
amíg el nem jutok hozzád.
 
 

TAVASZI TÜZEK

(Focuri de primavara)

Völgyeken tavasz parázslik,
zúg az ág és zsong a pázsit.
Láng lobog, kék máglya lángja,
fának a rügy mintha fájna.
 
Kertben tárul ki a lélek,
lángja mindent zöldbe von.
Teljes, tiszta élet éled,
s túllépünk a gondokon.
 
Mit feledtünk, föllobbantjuk.
Ruhán a szem áthatol.
Azt a világot kutatjuk,
mit csak sejtünk valahol.
 
Azt keressük, hol találunk
olyan mitikus hazát,
ahol emberként eszmélünk,
de virágzunk, mint a fák.
 
 

A VERS

(Poezia)

A villám sem él sokáig
fényében magányosan,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is olyan.
Fényében magányosan
addig él, ameddig élhet,
felhőtől elér a fáig,
indul tőlem, s meglel téged.


Lengyel Ferenc fordításai

 

Román költők