Román költők

 


MIRCEA CIOBANU

A huszadik századi román líra érdekes egyénisége, aki verseiben filmszerű elvonatkoztatásokig, tájfelbontásig jutott el, miközben anyanyelvének virtuóz kezelője is.  Költészete lenyűgöző és megfélemlítő - írta róla egy kritikusa. Verseiből a brassói Lendvay Éva fordított, készített kisebb válogatást az Európa kiadó számára. Ebből válogattunk.

  

TORZÓ

Ez nem a tenger. Folyékony agyaghullám
amint a mélyből feltör, s kibomlik álmosan.
Ki vagy? Félhold sötétlik egyik szemednek nyugtán,
homokra hulló árny - a parton elsuhan.

Azt remélve, hogy lepkék, tüzet vonszoló lények
neved titkát a lángban végül is felfedik,
agyagból font hálójában a hűvös mélynek
lebocsájtlak, s most várom, hogy arcod változik.

Lüktető, emlékező ujjbegyemtől is félek;
a helytől is; és súlyos vásznak közé tekert
mozdulatlan arcod emlékétől is félek -
s álmomban szinte megfojt kimondatlan neved.


 

HOMOKPADOK

Mindig nedves homokpart, egyre
magasabbra hordja a dagályt; csupán
homokpart a felhők árnya alatt; csak
a homok újabb és újabb rétegei: a málló
homok, egyik kézzel simított, másikkal
épített, az omlás ijedelme szántja.
Legfőképp azonban állott vízzel telt kutak,
mit sem tükröző vak tavak,
alvadó párák, szivárgás méhe; a mélyben
várakozó rejtett tengerek búvóhelye -
homokpart, amelynek felületén ötujjú
vadállat nyomai kergetik egymást. 
Megtorpannak s nem lehet tudni
ki az, aki megállította, ki az, ki
hőkölni késztette amott a szélen,
ahol a homok négyszer behorpad; ahol a vadállat
üvöltésre kitátott torkát láthatni vélem.


 

CSEND VAN AZ ÉG ALATT

Csak most, amikor úgy lett volna illő:
a szív a zajban kővé morzsolódjék,
az ég alatt most csend van - és a dolgokra is csak most peregnek
zöld esők viaszcseppjei - most, amikor
a harcrakész bronz, s a réz a harsonákban
már fészkelődnék. Te meg, ajándék helyett
egy kígyót küldj nekem, hajlékony viperát:
bekerítetten, halljam legalább
pikkelyeinek érces surrogását -
fényes pányváját küldd el hát nekem;
mert rettegek, hogy újból
egy másik fülben meg nem kezdett lárma
úgy dübörög majd fülemben, mint oszlopok között.


 

A NAGY ÍRNOK

Kerengve hullnak az órák, hervadó falevél porlik.
Óriás fatörzsek zöld kalodájában állok.
Perceg a szú, fiatal, szabadon rágja a kérget,
állkapcsa őrli a rostot, nyersen emészti, kiszívja
hűvösen csorranó nedvét, szomját csitítja levével -
fában keringő nedvek forrása felé törekszik
s jeleket ró, miket senki sem ért - csak az ácsok.
Neveket pusztít, méri a percet igével,
az idő nyelvén beszél - a fák magas órák,
bennük az elmúlás kitartó, vak kopogása hallik.
Sárgul és reszket a lomb, ha a szél beleborzol,
didergőn csapkod ott fenn a magasban húgom -
Rejtélyes útjait járja a szú kanyarogva.
Langymeleg lisztet szitál a halál kenyerének.


 

TORNYOK

Része a holdnak - hozzákeveredik
a harang ércéhez, s eloszlik a többi harangban -
elszabadultak! Kongásuk egyetlen tiszta
kitartott hangban sepri a cserép-tetőket,
s hosszan elnyúlik minden boltozatok
alapzatánál, egymaga szentély és hullám.
Harangból harang, hullámból hullám,
réz-zöld jégesője a hangnak, amely
zárul, de a mögötte torlódó ismét felnyitja,
egyesül véle - a tetők tövében levegő perdül,
s közel-távol minden féli a békét:
a fény - suhogás, a távoli facsoport - visszhang
a folyó ágyába rejtett gübbenő remegteti a partot,
a mélység forrása fentről a felhőkből kél;
számolhatatlan, örvénylő vásznuk
tornyok közé kifeszített kötélen csapkod a szélben.


 

MINTEGY ÁLOMBAN

Felkelt a Fiastyúk -
a tengerre kifutni tilos. Itt maradunk
fehér mennyezetek alatt, s hallgatjuk
a vizek moraját. Te mit értesz meg belőle?
Lovak, harckocsik ezrei dübörögve
közelítenek a parthoz, lovak sokasága
tör ki sokezer hajó gyomrából,
csáklyák vijjogása - mondod - vált
vizeket szántó szép lebegést
nehézkes hánykolódássá a kikötő sekélyében.
Csak én

- mintegy álomban - nem hallom, hogy az ostrom
elindul, csak én nem hallom
emelőcsigák s tornyok guruló csikordulását
amint a vízben visszaverődik, csak én
- mintegy álomban - hallgatom, mint
sűrűsödik, sötétül a víz;
a hullám, melynek közeledtét hallod, iszapból van;
hallod, amint készül hullámként torlódva magasba csapni
maga a föld.


 

ALKONYAT

Te azt mondod: közeleg a fény.
Én azt mondom: a sötét érkezik.
Itt is van már, elterült, hallgasd
miként sustorog bokáid körül.
Nemsokára lebegni fogsz - figyeld,
hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,
mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe
mielőtt hosszú kampókkal
partra húzzák őket a halászok;
hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,
az eresz nyögve csikordul - s most még jó,
még lábujjra állsz, szájpadlásod -
ha elkiáltod a szót: világosság! - még 
visszhangot ver; most még jó, lábad alatt
még ott a talpalatnyi, neked kijáró
köves talaj; de nézd, a sötétség ingája
immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;
megszületett hallgasd, hogyan közeleg
hullám képében hozzánk - még most is jó,
lebegünk sorjában, arccal az égnek,
s egy zuhatag - nem hideg, nem forró -
tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,
nem is éltünk másként, mint emez
idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve -
(habár az is megtörténhetett volna,
hogy az árnyék, a leáldozó arany
s a meleg bíbor küzdelméből
a fény kerül ki győzedelmesen).

Lendvay Éva fordításai


  
Román költők