Román költők

 


DAN CULCER
 
     

(Sz. 1941-ben) román erdélyi családban. 1963-ban elvégezte a kolozsvári Babes-Bolyai bölcsészkarát, majd 1971-ben a marosvásárhelyi "Vatra" irodalmi folyóirat szerkesztője lett. Fordított magyar nyelvből is. 1987-től politikai menekült Párizsban, 1996-ban elnyeri a francia állampolgárságot. Lapszerkesztő, a Román Újságírók Nyugati Szövetségének elnöke. Első versei magyarul jelentek meg a bukaresti Ifjúmunkásban. Válogatásunkat a szerző korai, illetve Interneten rendelkezésünkre bocsátott versei alapján végeztük.


 
  

ŐSZI VADÁSZAT

Vörös tapéta az alvadt vér dombokra kúszik
régmúlt esőt szürcsöl a mohó barázda
hosszú fehér pókszálak úsznak az égen
üvegen át őszi verőfény
színektől elvakultan fekszem aludnék
csak így csak így bőgnek a világ lánctalpai
vörös virágok a lövedékek kinyílnak kicövekelt álom
a féktelen emlékezés szomjas csikaszok kígyók vakondok
csak így csak így csapkodnak a szent szörny szárnyai
a tikkadt mező napalm-fellegei fölött
túl a halál előírt nászain
zsíros fülekbe vájt neveden túl
mit tegyünk mindenki hallgat mint a veszendő
omlani kész partok szabadság fény és farkas
az embernek neki az embernek neki nekem

(1972)
 

 

ŐSZI VADÁSZAT

és néha, mikor fekete szél süvít
falaid alá rejtőzöm
csodakastély egyre nő akár a nap korongja
kopók űznek orrlikuk nyálkás sóvárgó
királyok őszi vadászata ez a fagyos 
agyag kopog a hosszú karmok alatt
elnyúzott arcokon a kéklő nap hideg
testemből szakad ki csupán a kiáltás
rideg préda nyomában kopók
átügetnek a mosolygó világon
tornászok bajnokok szökellnek ily merészen
nyúlánk testük a ködben fölzengő dallam
téli rajz csontszikkasztó hóvihar éget

(1972)
 
 

NAPFOGYATKOZÁS A SZEMÉTDOMB FÖLÖTT

"Gyermekeink az idő percei, amikkel szájunk betömi"

Fehérvérű delek, fakó napfény, menetoszlopok
hamis lelkendezése, a robbanás ereje, lenyúzzák a bőrünk,
senki se marad meg, a szemgolyó zöld, repedezett üvegje,
e napfogyatkozások fölé hajló kíváncsi, füstszínű táj.

Verset kéne írni mintha múlt századi
költő írta volna, lopva,
kiégett szemét maradék hamujában tallózni.
titokban

"Oly tágas ének kellene miként"[1]  a frissen nyúzott bőr,
Telitorkú kiáltások a túlságosan nyugalmas világért mintha
az évek nyomtalanul osonnának a börtönök nemeztalpain, a cellák között,
a vizeletszagú priccseken, egy szavak nélküli vers, a nagy szavak konganak
a mézesmázosak megfojtanak - a szájpadlásra tapadva, alighogy
előléptettek a beszédre, máris sorolták: lehajtott fő,
kard, mely nem vág, vér, ami nem folyik, muszáj álarcot viselni,
óvakodj, mit se törődj, ne zúgolódj, hallgass
és figyelj, felejts, csússzmássz, nyaljál, dalunk most förtelem -
se kiáltás, se dicséret, se békétlenség, se nyalás,
közöttük meg alvadt vér mint egy bőszen elvakart fekélyen.

Sokszorosítás, üvöltés, fogcsikorgatás.

E látszólagos jótól, vigasz-hazugságoktól,
jelentésektől, hamisságoktól, a lábán felejtett búzától,
telepen rozsdálló vasaktól...
a közöny síkos útja köt össze várost és falut
senki se kötődik senkihez, a szavak
a barázdában hevernek, mint az otthagyott
kukoricacsövek, mint útszélre ömlött gabonaszemek.
Szárazsággal indultunk, s ha elvégeztetik, a besározott elvek
lámpavasra kerülnek, testünk képmását máglyán elégetik,
alagútfúrással kezdtük, majd örvendeztünk a fekete kenyérnek,
mikor az idegen katonák kivonultak, mindenki szabadon
lélegzett föl, hittük, hogy ők a hibásak, és...
Gépkocsi, tévékészülék, villa kellenének, teadélutánok, hová mi is
meghívót kapunk, a jelen nagykutyái színes
családi képeket küldenek, úgy váltják asszonyaikat,
ahogy a széket, amin ülnek, míg a vörös szónokok elvszerűen
beszélnek az erkölcsről és a megtartóztatásról
a vágyaveszett, ujjongásba és pompába kábult proletároknak.
Mi, hogyan, meddig, ki az áruló, én magam menedék,
talmi előjog után nézek és hallgatok, mikor nyomtalanul
tűnnek el a névtelen parancsnak behódolt szavak.

Nyomokból írják a történelmet, legyünk előrelátók: vesszenek az irattárak!

E törékeny egyensúlyról, a bűnbakok menesztéséről,
az ostobák magas polcra hágásáról, mert mi sem vész el,
"az Ember - a legdrágább kincs"[2], lesz rá gondunk.
Az üzem fölött kóválygó madarakat megperzseli a mustárló gáz,
a törvény megvéd, senki se tudja, mi a törvény.
Rendben minden, baleset nincs, csupa illedelmes hulla,
csupa szófogadó, feledékeny, kába, hallgatag, kimért, sajtolt emberek.

Sejtheted, hogy e sorok távol állnak attól, amit
a hivatásos tollnokok versnek neveznek, és megtalálják, elolvassák,
egy már kész ügyiratcsomóban idézik őket.
Valamit a szabad gondolkodásról és véleménymondásról,
a feltartott kezek egyhangú szavazatáról,
hogy lássák, ki kire voksol,
valamit a jogokról, senki se tudja, "mi a teendő"[3].
"Országunkban nem lesznek többé visszaélések"[4], a hóhérok nyugdíjat kapnak,
a forradalom áldozatokkal jár, nemde?
Istennek hála, nálunk az ujjainkon számolhatjuk meg őket,
de hány kéz ujjain? A tenger partján, a folyó túloldalán felállítjuk majd
a gyász oszlopát, s a fakó delek vére mindig fehér.

"Vecsnaja szlava gerojah pavsim za szvabodu i nyezaviszimosztyi"[5]

Naiv ujgurok, a keleti paradicsomból, úgymond felső parancsra vártak,
hogy meghozzák a tankok és a kipufogó gáz szabadságát.
Ne zsörtölődj, intenek, jönnek majd nyugatról, északról, délről
Mindenfelől, idegenek, a szabadság vérpadáról.
Örvendj, hogy a tieid erősek s a nép egységes
választottjai körül. Erkölcsi erő, a puszta kézzel vívott harc,
bocskoros népi háború, ökrös szekerek ágyút vonszolnak hegyi utakon
ama százados vár felé, ahol az ősök, ha kellett, halni tudtak.
Többé nem akarom. A kőarcú történelem és törlésem az állományból,
mert hősi halált haltam, nem segítenek remélni, elég volt.
Minek annyi reménység, miért örökké a holnap, a gyerekek, az unokák, a jövő?
Mikor lesz már Ma, mikor a Most, mikor az Itt, mikor dől kardjába a remény?
A tankok füstje, akár a gyáraké, gyilkol, merre és mit fogunk utólérni?
Aki vár, titkos irattárak, elodázott igazság, titkos jelen,
titkos a múlt, nem időszerű, na ja, hát persze, a jövő.

Mindig ugyanaz a világgal egyidős, rút, agyonsminkelt arcú remény,
Agyonfizetett ringyó, combjaid közül bágyadtan nézem a jövőt.

E történelmi combok közt politizálni, meg nem hazudni, tűrni, senkitől se kérni kegyelmet.
A törékeny egyensúlyról, az unos-untalan vitatott határokról,
a bölcs uszításról, pecsétekről és aranytollakról,
rejtett szándékú szerződések, méreg, ma - én, holnap - te, eljön ő, az idő.
Történelmi eseményekről, földrengésekről, leprás szavakról,
az összevont lepragyanús, oroszlán-szemöldök, amit bőrszivar parazsa perzsel,
érzéketlenül füstölög, krematórium.
Földrengés után a romok közt más-más módon pusztul az ember
betemetve, szomjukban megveszett állat harapásától,
a vérhas sáfrányos nyomait csurgatva a porba,
megrepedt tartályból elillant ammóniák gőzét eregetve,
a folyó megmérgezi halait, míg az emberek harci dalokat harsognak,
a marhák bőgnek, napalm-felhők fölötti sáskaraj - a repülők
akár a vérhasos, bombák bélsarát zúdítva a földre.

Trágya, eszmények, forradalmak, jelszavak,
éljenzések és indulók nemes egyvelegéről, megszállottakról, 
az emberiség e mentői kioldják a robbanó gyutacsot
meghúzzák a történelmi szólamok ravaszát
a dicsőségről, sorsról, feladatról, hazáról, fajról és szerepről,
mindarról, ami volt, hogy tudjuk, mily szar ömlik még reánk.
Sebaj! A szólásszabadság gumibotjai
Gdanszkban, Moszkvában, Pekingben, Párizsban, Szarajevóban,
a Dunánál a Gellérthegy alatt, a newyorki metróban,
hímtagok a lányok testében, szelíd apácák
felbuzgó spermához edzett szájában,
az igazak ánuszában, a fegyverkereskedő képviselők
fülében, akik egyhangúan a leszerelésre szavaznak
és a mártírok nedves tenyerében.

Megsokszorozva, üvöltve, csikorogva, kerékrefeszítve a sokszínű
remények által. Ígéretek, tárgyalások, fogadalmak, jelentések,
viták, tanácskozások, leszerelések, a fegyverkészletekről,
a hízelgő kutyákról és a megtorlás egyensúlyáról.
Lincselés, a máglyák fölött, a cellákban, az üzemekben, a tereken, az iskolákban
megégett könyvek, kiégett lelkek, égett bőr, kiégett csillagok.
Napalm felhők, a robbanás fehér vére és hamis rikkantás
a fakó napfény jegyében.
Románia, 1972. E Csendes nap évében.

[1] Ion Barbu
[2] Dzsugasvili, alias Sztálin 
[3] Vlagyimir Uljanov alias Lenin egy szövegének címe
[4] N. Ceausescu 
[5] szovjet hősök emlékműveinek felirata Kelet-Európában (pl. Kolozsváron)

(A poéma Ieronim Laur álnéven jelent meg a hetvenes években a párizsi Limite c. emigráns irodalmi folyóiratban)
 

 

MÁGLYA-FOHÁSZ

   Jan Palach-nak

E négy fal között
 csukott szájjal mozdulatlanul
valaki hiszi győzni fog
senki nem lehet egyedül
e négy fal között
kegyetlenül és végeérhetetlen.
Holnap ki menekülne így
Az ifjú istenség halott s mert
rajtunk senki nem segít
hasztalan égetjük el
szent hamvainkat az utca kövén
 
 

MENEDÉK

   Jan Palach-nak

Füvek sehol, páncélos dél komorlik
az acélpenge ütőeret ér belécsikordul
a csorbult él hüvelybe bújik
izzó lenyomata végső menedék
A felhők sivítanak bárgyú félelmük
Égő gyertya az egész országért
Bármely útitársért,
Küszöbön a tél ezeket az ujjakat
markolatra fagyasztja, elhagyatott, vándorösvények
itt nyeljük vissza feltüremkedő bendőnk
egy sarokban és elzuhanunk
a környék belereccsen e döndülésbe
végső menedék túlparti utca
idő előtt elvérzett kövezet és szélsodorta hamvak
 
 

RENDÜLÉS

Egy nap, amikor megszólalnak a harangok,
a tőletek elválasztó lépcső pár fokán
leereszkedem, kezem ujjait nyakam körül
lassan a fulladásig szorítom
gyönyörű nap lesz, a tiszta égbolt kinyílik
bár korán van még, túl korán.
Darvak, amelyek a tengeren túlra visznek
sebesülten gunnyasztanak barátok tekintetében.
Síró falak tövében roskadunk
elpihent óraművek, rugóik felhúzatlanok maradtak
Ki állja majd e mai henyélést, bátor élenjárók
vagy a megtizedeltek, a végtelen sorozatú prím- és páratlan számok?
A meleg, mint a télelő végső rendülése
Maguktól megszólalnak a harangok, ingó fekete repedések, roppant ollók.
Hol vagyunk? Veletek, e szobában várva a magány elbődülését.

(Fordította: Cseke Gábor)
 


  
Román költők