Román költők

 


ADRIAN SUCIU
 


Sz. 1970, Naszód (Beszterce-Naszód megye) 1995-ben végzett a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. A diáklap szerkesztése után a kolozsvári CD Rádió főszerkesztője. Három verseskötete jelent meg.

 

I. ÉJ
EGY HÁBORÚ SEM

(Noaptea I
Nici un razboi)

 
Megölellek a zöld dió illatú ágyneműben.
Kihunytak rég a háborúk, és számomra nincs több
megvívandó harc. Mondod: Csupán a dolgok arca
változik néha. A dolgok lelke
beszorult, akár régi lepkék a borostyánba. És lángol
az égerfa az ablak előtt, üveges fagy kúszik
karod kígyó-hűvösébe.

Te is hallod,
mint térnek téli nyugvóhelyre a halandók?
A boldogság fölkavar, és zokogsz.
A boldogság fölkavar:
egy óra még, s valahogy győz az álom!
 


I. NAPPAL
EGY RAGACSOS NAP

(Ziua I
Un soare viscos)

 
A nappal pedig átokként múlt el. Ugyanaz
az apró eső esett, jártak a rothadt szénával
megrakott szekerek, s fájó lila foltok övezték minden
hajlatodat. Csak fényben szeplőtelen a meztelenség.
Megszelídített
fáradtságom sem hord titkokat: a délután élesen
elhatárol mindent, mi látszik.
A szív azonban, úgy estefelé,
nagyon kívánna árnyékos helyeken térdepelni.
 


II. ÉJ
A BÍBOR BOR

(Noaptea II
Vinul stacojiu)

 
Midőn az éj közepén fölébredtem keserű szájjal, te
 tébláboltál
a kégliben. Lámpát gyújtottam, s óriási
verejtékgyöngyök
remegtek sápadtan kezeden, homlokodon. Egy kérdés
gyötör,
mondtad, az ágy szélére ülve. Elrejtőzik
válaszában, mintha bíbor bor lenne egy palackban,
és nem tudod, hogy a vérzékeny hullámok a borban
vagy az edényben vannak.
Hullámokon siklok és te alszol,
közömbös fárosz a víznél, mely magába fojthat.
 


II. NAPPAL
METAFORÁK, EGYÉB SEMMI

(Ziua II
Metafore, nimic altceva)

 
A kávé megkeseríti a csésze ajkát. Szokás szerint
semmi jót nem jósol a reggel.
A kávéház szökevények hona: melletted állva
megesküdnék, hogy idegenek vagyunk. A páncélnál
hűvösebb selyembe zárt comb nem őrzi már nyomait
az elmúlt éjnek. A füst ellenségesen gomolyog közöttünk.
A nappal pedig váratlanul fojtogat.
 
"A héjba vájó köröm - az első lepattanó gomb.
 meztelen narancs- meztelen nő." Balga metaforák, mondtad.
Minden dolog önmagáról beszél, semmi másról.
 


III. ÉJ
SÓS FOLYÓK VIGYÁZTA ÁLOM

(Noaptea III
Somnul vegheat de riuri sarate)

 
Tudod, a világ már nem olyan, mint eleinte. Vadakat
fognék neked, de az egyetlen vad a környéken
az éjszaka lépte a szűzi csönd felé. Leölném a denevéreket,
és ágyat vetnék neked a szikla szívében, ahol
a források születnek és fák gyökere álmodik:
Milyen lenne a láng, a gőz, a sós folyók vigyázta álom?
 


III. NAPPAL
A DÜH FALAT EMEL KÖZÖTTÜNK

(Ziua III
Minia pune zid intre noi)

 
Midőn a düh falat emel közöttünk, mi marad nekem? Ha
emlékeim: a tehetetlenség, bennük fogsz bolyongani, tépett zászló,
hosszú időkig. Míg lepihen a mocskos Hajnalcsillag és elbődül
a síp, mely titkait őrizte. És egyedül öregszel meg,
az örök ünnepek delén.
 


V. ÉJ
EGY ÉJSZAKÁM
(Noaptea V
O noapte a mea)

 
Nem nyom semminémű járom,
testem tiszta, megkóstolhatod! Szökésben vagyok,
a békéhez nincs közöm, hiszem, a tél is végetér.
Van egy éjszakám, nem ez az,
zokogni fog a hó, akár
egy tenger áfonya a prés alatt.
 


V. NAPPAL
KUTAT ÉPÍTÜNK

(Ziua V
Vom zidi o fintina)

 
Mikor találkoztunk, lélegeztél. A gesztenyék
fölébredtek a fagyhalálból. Halálra várva,
egymással szemben, az első szó. Már nem tudom, milyen
árnyék szelídítette remegésem.
Már nem tudom milyen nap volt, mennyi vért veszítettem
akkor az ölelésben. Jó, hogy jöttél, kutat építünk,
fiút ajándékozunk a nyugtalanságnak.
 


VI. ÉJ
AHOGY A TÜKÖR ÁLL A VAD ELŐTT

(Noaptea VI
Cum sta in fata fiarei oglinda)

 
Úgy élek, mint kihunyni készülő tűzhányó;
láva és kavics éjszakám, éjszakám, az éj. A madarak
bosszút álltak, befogadásra képtelen világ. Egy szó, mely nem hazug:
a fájdalom. Emlékszel, hogyan zubog az ólom az edényben?
Egy szó, mely nem hazug: a tűz. Úgy álltál énelőttem,
ahogy a tükör a vad előtt. A nagy viharok emléke még fennmarad
egy ideig;
megszelídítvén békét, álmot hirdetek.
 


VI. NAPPAL
A KUTYÁD VAGYOK, AZ ÁRNYAD

(Ziua VI
Sint ciinele tau, sint umbra)

 
A dél közeleg, és esküszöm: nem vagy idegen!
Ím, mély gyökerei vannak tested örvényének. Te
nem vagy idegen, a nappal idegen, a város idegen!
Tragikus lepkék táncolnak a mámor óráján.
 
A hegyen a viharok fektette fekete fák tudják, mi a pihenés.
Számomra nincs, most is őrködöm, a dél
pillanatában is őrködöm. Az égből idegen tutajosok ereszkednek alá,
karjaikon rozsdállik a gyanta. Nem te vagy az idegen,
ők az idegenek, nincs nyugovásom, a kutyád vagyok,
az árnyad.
 


VII. ÉJ
A TEST AZ Ő KÖZELEDTÉT ÉRZI

(Noaptea VII
Trupul simte apropierea ei)

 
A test az ő közeledtét érzi, és tudja:
Csupán a bor párájában, jő
csupán az álomban. Midőn minden váll egy tüzet
hordozó csúcs, akkor közeleg,
fölhasítván a vékony varázst. A szem érzi közeledtét és szorong. Nem
öregszik az év, és ifjabb sem lesz.
A harc emlékét majd pókok cipelik
hálóikba. Ő érkezik egy hullámtalan
ezüst folyón, és nincs maradhatásom.
 


VII. NAPPAL
ÁLMODVÁN A VIHAR GALAMBOKAT FOJTOTT

(Ziua VII
Furtuna, visand, ineca porumbei)

 
Csak a bizonytalan ráolvasás, nyár délután, valamikor,
szakíthatta le szobánk függönyét. Nevetett elámított asszonyom
az úton, az asszony, ki ifjú volt,
mint marok mélyén a víz. Berúgtam a fájdalomtól, és lementem
a kút lépcsőin. A fekete vízben,
álmodván, a vihar galambokat fojtott.
 


VIII. éj
MÉG MI LESZ?

(Noaptea VIII
Ce va mai fi?)


A fák elfelejtett gesztusokkal vetkőznek itt, az ég alatt.
Éj van, rengeteg denevérrel. Nem tudom meg a visszautat. Mióta
folyvást pihennek, az enyéim nem tudják
lekaszálni a füveket, sem megojtani a szilvafákat. Mióta
folyvást pihennek,
szavaim nem virgonckodnak, alvásra hívnak.
Szeretek mindent, mit hátrahagytam: Vajon még mi lesz?
 


IX. ÉJ
A GYERMEKKOR FELŐL

(Noaptea IX
Dinspre copilarie)

 
A gyermekkor felől az emlékek egyre nehezebben jőnek:
A tenger elöntötte a Föld szívét, agyagszívét, és egyik
 kéjből a másikba úszunk. Még szép az őrület, a
véremben lódobogás hallszik, egy
viharszerű jajdulás. Elmúlt
évek ízét hozod az ágyba, az álom késő
reggel fog véget érni, Túl sokan vagyunk, haljunk
meg páran! Haljunk meg, te meg én! Hagyjuk
összekuszált hivatásunk és a kapufélfa szegei-hasogatta
emlékeink, az emlékeket, melyek egyre, egyre nehezebben jőnek.
Meneküljünk a tengerre,
a tengeren meg lehet halni háborúban, viharban.
 


X. ÉJ
ELŰZNE A KOLDUSOKAT

(Noaptea X
Alungind cersetorii)

 
A koldusokat szemedből űzve aludtam el.
Nem hallatszott kesergő harmonika
az aluljáróból,
és ezen éjen csend lakott csontjainkban.
Az éjszakai emlékek elvesztésének gondolatával ébredtünk.
Úgy volt, hogy cigarettáztunk a mamával. Az övé
sárba szúrva is szófogadóan leégett.
 
Te nem tudsz álmokat, de a teáskanna
remeg kezedben, mint halál az űzött vadéban.
 

Orbán János Dénes fordítása

(A Bestiárium c., 1998-ban Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön megjelent kétnyelvű kötet alapján)


  
Román költők