ADRIAN SUCIU
Sz. 1970, Naszód (Beszterce-Naszód
megye) 1995-ben végzett a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. A diáklap
szerkesztése után a kolozsvári CD Rádió főszerkesztője. Három verseskötete
jelent meg. |
I. ÉJ EGY HÁBORÚ SEM
(Noaptea I Nici un
razboi)
Megölellek a zöld dió illatú
ágyneműben.
Kihunytak rég a háborúk, és
számomra nincs több
megvívandó harc. Mondod:
Csupán a dolgok arca
változik néha. A dolgok lelke
beszorult, akár régi lepkék a
borostyánba. És lángol
az égerfa az ablak előtt,
üveges fagy kúszik
karod kígyó-hűvösébe.
Te is hallod,
mint térnek téli nyugvóhelyre
a halandók?
A boldogság fölkavar, és
zokogsz.
A boldogság fölkavar:
egy óra még, s valahogy győz
az álom!
I. NAPPAL EGY
RAGACSOS NAP
(Ziua I Un soare
viscos)
A nappal pedig átokként múlt
el. Ugyanaz
az apró eső esett, jártak a
rothadt szénával
megrakott szekerek, s fájó
lila foltok övezték minden
hajlatodat. Csak fényben
szeplőtelen a meztelenség.
Megszelídített
fáradtságom sem hord
titkokat: a délután élesen
elhatárol mindent, mi
látszik.
A szív azonban, úgy estefelé,
nagyon kívánna árnyékos
helyeken térdepelni.
II. ÉJ A BÍBOR BOR
(Noaptea II Vinul
stacojiu)
Midőn az éj közepén
fölébredtem keserű szájjal, te
tébláboltál
a kégliben. Lámpát
gyújtottam, s óriási
verejtékgyöngyök
remegtek sápadtan kezeden,
homlokodon. Egy kérdés
gyötör,
mondtad, az ágy szélére ülve.
Elrejtőzik
válaszában, mintha bíbor bor
lenne egy palackban,
és nem tudod, hogy a
vérzékeny hullámok a borban
vagy az edényben vannak.
Hullámokon siklok és te
alszol,
közömbös fárosz a víznél,
mely magába fojthat.
II. NAPPAL METAFORÁK,
EGYÉB SEMMI
(Ziua II Metafore,
nimic altceva)
A kávé megkeseríti a csésze
ajkát. Szokás szerint
semmi jót nem jósol a reggel.
A kávéház szökevények hona:
melletted állva
megesküdnék, hogy idegenek
vagyunk. A páncélnál
hűvösebb selyembe zárt comb
nem őrzi már nyomait
az elmúlt éjnek. A füst
ellenségesen gomolyog közöttünk.
A nappal pedig váratlanul
fojtogat.
"A héjba vájó köröm - az első
lepattanó gomb.
meztelen narancs- meztelen
nő." Balga metaforák, mondtad.
Minden dolog önmagáról
beszél, semmi másról.
III. ÉJ SÓS FOLYÓK
VIGYÁZTA ÁLOM
(Noaptea III Somnul
vegheat de riuri sarate)
Tudod, a világ már nem olyan,
mint eleinte. Vadakat
fognék neked, de az egyetlen
vad a környéken
az éjszaka lépte a szűzi
csönd felé. Leölném a denevéreket,
és ágyat vetnék neked a
szikla szívében, ahol
a források születnek és fák
gyökere álmodik:
Milyen lenne a láng, a gőz, a
sós folyók vigyázta álom?
III. NAPPAL A DÜH
FALAT EMEL KÖZÖTTÜNK
(Ziua III Minia pune
zid intre noi)
Midőn a düh falat emel
közöttünk, mi marad nekem? Ha
emlékeim: a tehetetlenség,
bennük fogsz bolyongani, tépett zászló,
hosszú időkig. Míg lepihen a
mocskos Hajnalcsillag és elbődül
a síp, mely titkait őrizte.
És egyedül öregszel meg,
az örök ünnepek delén.
V. ÉJ EGY ÉJSZAKÁM
(Noaptea V O noapte a mea)
Nem nyom semminémű járom,
testem tiszta,
megkóstolhatod! Szökésben vagyok,
a békéhez nincs közöm,
hiszem, a tél is végetér.
Van egy éjszakám, nem ez az,
zokogni fog a hó, akár
egy tenger áfonya a prés
alatt.
V. NAPPAL KUTAT
ÉPÍTÜNK
(Ziua V Vom zidi o
fintina)
Mikor találkoztunk,
lélegeztél. A gesztenyék
fölébredtek a fagyhalálból.
Halálra várva,
egymással szemben, az első
szó. Már nem tudom, milyen
árnyék szelídítette
remegésem.
Már nem tudom milyen nap
volt, mennyi vért veszítettem
akkor az ölelésben. Jó, hogy
jöttél, kutat építünk,
fiút ajándékozunk a
nyugtalanságnak.
VI. ÉJ AHOGY A TÜKÖR
ÁLL A VAD ELŐTT
(Noaptea VI Cum sta
in fata fiarei oglinda)
Úgy élek, mint kihunyni
készülő tűzhányó;
láva és kavics éjszakám,
éjszakám, az éj. A madarak
bosszút álltak, befogadásra
képtelen világ. Egy szó, mely nem hazug:
a fájdalom. Emlékszel, hogyan
zubog az ólom az edényben?
Egy szó, mely nem hazug: a
tűz. Úgy álltál énelőttem,
ahogy a tükör a vad előtt. A
nagy viharok emléke még fennmarad
egy ideig;
megszelídítvén békét, álmot
hirdetek.
VI. NAPPAL A KUTYÁD
VAGYOK, AZ ÁRNYAD
(Ziua VI Sint ciinele
tau, sint umbra)
A dél közeleg, és esküszöm:
nem vagy idegen!
Ím, mély gyökerei vannak
tested örvényének. Te
nem vagy idegen, a nappal
idegen, a város idegen!
Tragikus lepkék táncolnak a
mámor óráján.
A hegyen a viharok fektette
fekete fák tudják, mi a pihenés.
Számomra nincs, most is
őrködöm, a dél
pillanatában is őrködöm. Az
égből idegen tutajosok ereszkednek alá,
karjaikon rozsdállik a
gyanta. Nem te vagy az idegen,
ők az idegenek, nincs
nyugovásom, a kutyád vagyok,
az árnyad.
VII. ÉJ A TEST AZ Ő
KÖZELEDTÉT ÉRZI
(Noaptea VII Trupul
simte apropierea ei)
A test az ő közeledtét érzi,
és tudja:
Csupán a bor párájában, jő
csupán az álomban. Midőn
minden váll egy tüzet
hordozó csúcs, akkor közeleg,
fölhasítván a vékony varázst.
A szem érzi közeledtét és szorong. Nem
öregszik az év, és ifjabb sem
lesz.
A harc emlékét majd pókok
cipelik
hálóikba. Ő érkezik egy
hullámtalan
ezüst folyón, és nincs
maradhatásom.
VII. NAPPAL ÁLMODVÁN
A VIHAR GALAMBOKAT FOJTOTT
(Ziua VII Furtuna,
visand, ineca porumbei)
Csak a bizonytalan ráolvasás,
nyár délután, valamikor,
szakíthatta le szobánk
függönyét. Nevetett elámított asszonyom
az úton, az asszony, ki ifjú
volt,
mint marok mélyén a víz.
Berúgtam a fájdalomtól, és lementem
a kút lépcsőin. A fekete
vízben,
álmodván, a vihar galambokat
fojtott.
VIII. éj MÉG MI LESZ?
(Noaptea VIII Ce va
mai fi?)
A fák elfelejtett
gesztusokkal vetkőznek itt, az ég alatt.
Éj van, rengeteg denevérrel.
Nem tudom meg a visszautat. Mióta
folyvást pihennek, az enyéim
nem tudják
lekaszálni a füveket, sem
megojtani a szilvafákat. Mióta
folyvást pihennek,
szavaim nem virgonckodnak,
alvásra hívnak.
Szeretek mindent, mit
hátrahagytam: Vajon még mi lesz?
IX. ÉJ A GYERMEKKOR
FELŐL
(Noaptea IX Dinspre
copilarie)
A gyermekkor felől az emlékek
egyre nehezebben jőnek:
A tenger elöntötte a Föld
szívét, agyagszívét, és egyik
kéjből a másikba úszunk. Még
szép az őrület, a
véremben lódobogás hallszik,
egy
viharszerű jajdulás. Elmúlt
évek ízét hozod az ágyba, az
álom késő
reggel fog véget érni, Túl
sokan vagyunk, haljunk
meg páran! Haljunk meg, te meg
én! Hagyjuk
összekuszált hivatásunk és a
kapufélfa szegei-hasogatta
emlékeink, az emlékeket,
melyek egyre, egyre nehezebben jőnek.
Meneküljünk a tengerre,
a tengeren meg lehet halni
háborúban, viharban.
X. ÉJ ELŰZNE A
KOLDUSOKAT
(Noaptea X Alungind
cersetorii)
A koldusokat szemedből űzve
aludtam el.
Nem hallatszott kesergő
harmonika
az aluljáróból,
és ezen éjen csend lakott
csontjainkban.
Az éjszakai emlékek
elvesztésének gondolatával ébredtünk.
Úgy volt, hogy cigarettáztunk
a mamával. Az övé
sárba szúrva is szófogadóan
leégett.
Te nem tudsz álmokat, de a
teáskanna
remeg kezedben, mint halál az
űzött vadéban.
Orbán János Dénes
fordítása
(A Bestiárium c., 1998-ban
Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön megjelent kétnyelvű kötet alapján)
|