MÁSODIK KÖNYV
RÁKÓCZI A NEMZET ÉLÉN

 

I. RÉSZ

Az út fölfelé
1703-1707

 

ELSŐ FEJEZET
A katonai és a külpolitikai helyzet

Az 1640-es években egy Morvaországból vallásáért kiüldözött protestáns lelkész csodálatos égi jelenéseket kezdett látni. Látomásait 1657-ben ki is adta s azokban megjövendölte az Ausztria-ház bukását s dicsőséget jövendölt a Rákóczi-háznak. Drabicius Miklós jóskönyve nagy népszerűségre tett szert. A második kiadást a híres Comenius Ámos rendezte sajtó alá s egy példányt az amsterdami kiadó XIV. Lajosnak is megküldött. Drabicius életével fizette meg vakmerő látomásait, az eperjesi vértörvényszék előbb kezét, majd fejét vágatta le. De könyvének népszerűsége nem múlt el, hisz Bercsényi még 1712-ben is hivatkozgatott rá. Rákóczi szabadságharcának is akadt ilyen prófétája. A mátyusföldi Tallós község molnárja, Koncz Márton, aki sokat olvasgatta a Bibliát, megtelt víziókkal s amikor Rákóczi kibontotta zászlóit, bibliás jóslatokkal és áhítatos extázissal hirdette az ámulva hallgató népnek a Habsburgok bukását s jövendölt Rákóczi királyságáról.

A félévszázad távoli közében fellépő, szebb nemzeti jövendőt hirdető két néppróféta egyaránt a Rákóczi-házban látta a magyar nemzet megmentőjét. Közhangulat volt ez s a látnokok extátikus lelkesedése áthatotta a magyar nemzet legszélesebb rétegeit, kezdve a jobbágyok különböző anyanyelvű nagy rétegétől, a nemességen keresztül a nemzeti érzésükben megmaradt főurakig. A lelki alap tehát megvolt nemcsak a nemzeti felkelésre, hanem Rákóczi vezérségének elfogadására is akkor, amikor Rákóczi maroknyi csapatával 1703 június 16-án a vereckei hágón át benyomult Magyarországba, hogy délben már magyar földön, a Bereg megyei Szentpéteri és Zavadka közt pihenje ki csapatával az út fáradalmait. A fiatal és a lelkesedés tüzétől áthatott Rákóczit is megragadhatta a háza dicsőségét próféciáló Drabicius, mert utóbb többször feljegyezte, hogy hivatást végzett a magyar nemzettel szemben. "Az Ur engem eszközül használa" írja Emlékiratában "hogy fölébressze a magyarok keblében a szabadság szerelmét, mely a rossznak megszokásától már-már hűlni kezdett". "Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába" írja utóbb "hogy fegyverre és szabadságra kiáltó szózat legyek. És meghallá e szózatot az ország minden népe. A nemes szivek lángra lobbantak a szabadság nevére és siettek fegyvert fogni annak visszanyerésére."

Rákóczi vállalkozása, amelybe valósággal a sors kényszerítette be s amelynek közelebbi katonai tervével még a megindulás pillanatában sem lehetett Rákóczi tisztában, hisz a megindulást is tőle független külső körülmények provokálták ki, a magyar történelem legcsodálatosabb eseménysorozatát indította el. Olyan nemzeti jellegű szabadságharc bontakozott ki belőle, amely már nem szorítkozott egyetlen társadalmi rétegre, csak nincstelenekre, vagy a nemesi nemzetre, hanem, amelyben a magyar történelemben először harcolt közös célért, közös lelkesedéssel a nemzet minden társadalmi rétege, a joggal bíró és a jogtalan, a vagyonos és a nincstelen egyaránt. Amint Rákóczi családi hagyományai alapján valóságos testi inkarnációja lett a magyar nemzeti törekvéseknek, úgy lett az ő személye az első élő összekötő kapocs a nemesi nemzet és a jogtalan nép között. S mivel az ő személye volt a lelkekben élő alap és közreműködők közötti kapocs, a magyarság 1703 és 1711 közötti nyolc éves szabadságharca mindég Rákóczi legszemélyesebb munkája és eredménye maradt.

Valóban a gondviselés nyilatkozott meg személyében s ha a szabadságharcot befejező béke Rákóczi egyéni pályáját ketté is törte, de mégis az nyújtotta az alapot ahhoz, hogy a magyarság alkotmányos keretek között foghasson hozzá kimerült erőinek regenerálásához.

A Rákóczi-féle szabadságharc történetének eseményei három síkon mozogtak. Mint szabadságharcnak, természetesen a harctéri és a katonai események voltak a legelhatározóbb jelentőségű momentumai. Mint olyan mozgalomnak, amely részben külföldi ösztönzésre is indult meg s amely állandóan kereste a külföldi támogatást, második fontos eseménysora a külpolitika síkján folyt le. Mivel azonban az egész mozgalom katonai, anyagi és politikai erőforrásai végül is benn az országban gyökereztek, nagy fontosságuk van azoknak az eseményeknek is, amelyek a belső közéletben, közállapotokban, belpolitikában zajlottak le. Bár ez a három síkon folyó eseménytömeg végül mégis csak egyetlen eseményegység volt s minden esemény erősen befolyt a más síkon folyó eseményekre is, ha nem akarunk egyszerű napról-napra haladó kronologikus felsorolást adni, mégis két részben kell előadnunk a három sík eseménysorát. Előbb meg fogjuk ismerni a szabadságharc katonai történetét s vele párhuzamosan tisztába jövünk a diplomáciai történetével is, majd külön fejezetben ismertetjük meg a belpolitika eseménysorozatát.

A Rákóczi-szabadságharcot az 1707-es esztendő határozottan elkülöníthető két részre osztja. Az első négy év az állandó felfelé törés időszaka volt, míg az 1707 után következő évek már a lassú elernyedés, legyöngülés esztendei voltak. Könyvünknek ebben a részében mind a három említett síkon lefolyt eseményeket a felfelé törekvés idejéből, a csúcsig való eljutásig fogjuk elmondani.

*

Rákóczi vállalkozása vakmerő volt. Anyagi eszköze nem volt. A francia király eddigi anyagi támogatása nem jelentett többet személyes kiadásainak fedezésénél. Lekötötte ugyan javait Potoczkijnál és Visnyoveczkij hercegnél, hogy annak fejében bizonyos lengyel katonai segítséget kapjon, de ez sem volt több, mint ígéret. Bercsényi még útban volt messze északon és nem lehetett tudni, hogy minő eredménnyel fog megtérni. Az a seregnek nevezett jobbágycsoport, amely Klimiecz faluban csatlakozott hozzá, nem ismerte a katonai fegyelmet és regulát s fel sem volt tisztességesen fegyverezve. Emellett a felkelés követendő taktikájával és haditervével a legkevésbé sem volt tisztában. Újdonsült csapatában egyetlen képzett tiszt sem volt, altisztekről nem is beszélve. Önmagának sem voltak komoly katonai tapasztalatai, mert csak gyermekkori emlékekből, a két hetes Rajna-melletti táborozásból és a császári tisztekkel való régebbi összeköttetéseinek beszélgetésfoszlányaiból állt minden katonai ismerete. Természettudományos érdeklődése folytán szerzett ugyan a legutóbbi években bizonyos hadmérnöki gyakorlatot, de ez nem lehetett elegendő ahhoz, hogy a hadszervezés és hadvezetés reávárakozó feladatait rá lehetett volna arra bízni. Rákóczi zsenialitására vall, hogy ennek ellenére kitűnő és körültekintő hadszervezőnek s éleslátású hadvezetőnek is bizonyult s csak az volt a tragikuma az egész szabadságharc folyamán, hogy önbizalomhiánya és zárkózottsága miatt gyakran kiengedte a döntést a kezéből s nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy döntő csatát soha nem tudott kivívni és hogy vereségeinek, mint azt Markó Árpád kitűnően megállapította, soha sem ő volt az oka.

Rákóczinak nem volt ugyan kész haditerve, mintahogy saját leendő seregeinek létszámát sem tudhatta s nem ismerhette a vele szembekerülendő ellenség erejét sem. Mindazonáltal már a mozgalom kezdetén kialakult benne egy elgondolás: eszerint első sorban Munkácsot akarta megszerezni, Munkács volt ugyanis Rákóczi keletfelvidéki uradalmainak a központja s az erős vár mindenképpen alkalmas lett volna egy nagyobb szabású hadművelet támpontjának. Azután el akarta érni az osztrák határt, hogy valahol Bécs körül egyesüljön az akkor még diadalmasan előnyomuló Miksa Emánuel bajor választófejedelem seregével.

Ennek az elgondolásnak megfelelően már június 24-én Munkács alá vonult s az volt a terve, hogy valahogy hatalmába keríti a várat. Mivel Rákóczi úgy tudta, hogy Károlyi dolhai győzelme után az udvar a felkelést elintézettnek tartotta s a Montecuccoli-ezredet is kiindította Felső-Magyarországból Olaszországba, nem számított arra, hogy császáriakkal fog találkozni. Számítása azonban nem vált be, mert az említett császári vasas-ezred visszafordult s Rákóczit Munkács alatt meglepte. Rákóczi egy kisebb összeütközés után először fegyvertelen embereit távolította el, majd a fegyveresekkel maga is visszavonult újra a hegyek közé a már ismert, Rákóczi birtokában levő Zavadka nevű faluba.

A munkácsi csetepaté után híre támadt, hogy Rákóczi elesett. Annál nagyobb volt a hűséges rutén jobbágyok öröme, amikor Zavadkán meggyőződhettek róla, hogy uruk él. Kevéssel utóbb megjött Zavadkára Bercsényi is, aki minden rábízott dolgot szerencsésen elintézett. Nem jött üres kézzel, mert Potoczkijtól hozott két század oláh katonát és két század dragonyost s Visnyoveczkij hercegtől pedig két más századot. Ennek a kiképzett hat századnak igen jó hatása volt. Egyrészt roppant felbátorította a népet, amely eddig csupán két visszavonulást tapasztalt: egyet Károlyi nemesi csapatainak dolhai győzelme után, egyet pedig a dragonyosok munkácsi megjelenésekor. Másrészt alapjául szolgált annak, hogy a szájról-szájra lopakodó híradás a segítség mértékét fantasztikusan felnövessze, ami a hírektől már alaposan felizgatott országban igen kedvezően fokozta a Rákóczi mellett megnyilvánuló hangulatot.

A zavadkai tábor lett a kuruc sereg kialakulásának színtere. Rákóczi Munkács alatt már mintegy 4000 fő felett rendelkezett, de ez a szám a visszavonuláskor alaposan lecsökkent. Ide vonult be Bercsényi mintegy 800 főnyi reguláris katonasága s itt csatlakozott Rákóczihoz először volt császári magyar katonaság is. Ocskay László és Borbély Balázs ugyanis mintegy 200 főből álló, szökött katonákból toborzott lovas csapattal csatlakozott itt Rákóczihoz. Ebből a lovas csapatból alakult ki a kuruc hadsereg későbbi híres lovassága. Ocskay ekkor már ötödször cserélt zászlót s bár kitűnő és bátor katona volt, féktelen természete, mulatós kedve máris rengeteg kellemetlenségbe sodorta.

A zavadkai táborban kialakult seregmaggal Rákóczi július 7-én indult el a hegyekből a Tisza felé. Serege ekkor már ezer képzett és komolyan felfegyverzett katonából s mintegy 4-5000 főnyi lelkes, de sem nem fegyelmezett, sem fel nem szerelt tömegből állt. Ez utóbbi katonai értéke még nagyon kétséges volt.

A felkelés hírét Bécs nem vette tragikusan. A már említett bécsi angol követ még július 7-én is azt jelentette, hogy a munkácsi esettel valószínűen véget ért a lázadás. Csak augusztus elején kezdtek a hírek komolyabbak lenni s először augusztus 18-án írt Stepney arról, hogy a felkelők Hamburgon és Danzigon át francia anyagi támogatást kapnak.

Időközben Nigrelli tábornok megbetegedett s kevéssel utóbb el is hunyt s így nem érte meg, hogy ellenségként álljon ifjú barátjával szembe. Nigrelli örökét gr. Schlick vette át, azonban megfelelő számú csapattal ő sem rendelkezett. Károlyi Sándor a dolhai siker után Kassán át azonnal Bécsbe indult, hogy jelentést tegyen az eseményekről. Június 28-ától augusztus 16-áig járta Bécs különböző fórumait, hogy meggyőzze azokat a veszély lehetőségeiről, a császári erők elégtelenségéről s hogy rábírja azokat a talán még egészen el nem késett orvoslásra. Bár úgy Lipót, mint József több ízben fogadták (amiket nagy reverenciával fel is jegyzett ránk maradt naplójába), komoly eredményt nem tudott elérni s nem titkolt csalódással tért vissza. Kassán újabb csalódás várt Károlyira. Gyanakodtak rá s tanukat kerestek ellene. Közben értesült arról is, hogy Nagykároly vára elesett s felesége is a felkelők hatalmába került. Minden összejött, amikor Bercsényi levelét vette. Károlyi erre nem habozott tovább. Látta, hogy a németek táborában idegen ügyet szolgál és ott ő is mindég idegen marad. Valamilyen ürügy alatt elhagyta Kassát és jelentkezett Bercsényinél, aki Rákóczihoz vezette. Rákóczi október 15-én fogadta a szabadságharchoz csatlakozó Károlyit, aki azonnal letette kezébe a hűségesküt. Ezzel a németek ügye Magyarországon elveszítette leglelkesebb és kitartóbb hívét. Csak azok maradtak meg a német hűségen Károlyi példaadása után is, akik, mint Rákóczi írja: "austriai vagy styriai nőket vettek feleségül, vagy Bécsben nevelkedtek s az austriai, styriai vagy morva határokon birták ősi birtokaikat s ez volt az oka, hogy szivökben Austriát pártolák, nem akarván kockára tenni szerencséjüket és javaikat."

De térjünk vissza az események előadásához.

Rákóczi még a zavadkai táborban kifizette az első zsoldot abból a francia támogatásból, amelyet Bercsényi hozott volt magával. A szabadságharc folyamán a kurucsereg fennállása jórészt adózásból, önkéntes adományokból, harácsolásból és zsákmányolásból biztosíttatott s a francia támogatás a költségekhez viszonyítva jelentéktelen volt. Nem mondhatjuk el ezt Rákóczi áldozatkészségéről, aki, amint javai élvezetéhez jutott, azonnal tetemes részt követelt magának az állami és katonai kiadások fedezéséből. Tudjuk, hogy nem egyszer egész ezredeket, azok tisztikarát is, maga fizetett ki s maga támogatta a hadiözvegyeket, árvákat s maga térítette meg a katonák által okozott károkat.

A Bercsényi által hozott külföldi támogatással és az első zsoldfizetéssel jó kedvvel eltöltött kisded sereg, mint mondtuk, július 7-én indult le a Tisza felé. Rákóczi Ocskaitól és másoktól is értesült, hogy a Tiszántúl nagy lelkesedéssel várja a nép. Ezért mindenképpen át akart kelni a Tiszán. Maga Rákóczi nem riadt vissza attól, hogy személyesen vegyen részt a hadműveletekben. Tanújelét adta ennek már Munkács alatt, de a későbbi nagy csatákban is. Egyelőre annál is inkább szükség volt Rákóczi személyes jelenlétére, mert az alakulóban levő sereg tisztikara tanulatlan parasztokból, iparosokból, kanászokból és szökött katonákból állott. Csak később kezdett a tisztikar átalakulni nemesi jellegűvé s általánosabban csak 1704 tavaszától kezdve lett feudális jellegű, ami ebben az esetben a tisztikar színvonalának emelkedését és a fegyelem fokozódását jelentette.

Rákóczi szabadságharca akkor, amikor kisded seregével elindult, hogy a tiszai átkelést kierőszakolja, még erősen paraszti jellegű volt s bár a megyék nemessége nagy várakozással tekintett Rákóczira, még mindig tartózkodó volt. Biztos helyre húzta meg magát, mert attól tartott, hogy a mozgalom parasztforradalommá fog kialakulni s a nemesség ellen fog fordulni. Rákóczinak tehát nemcsak arra kellett törekednie, hogy a Tiszán átjutva lábát megvesse a magyar katonaságnak annyira kedves alföldi terepen, hanem arra is, hogy meggyőzze a nemességet, hogy nem szociális forradalomnak állt az élére, hanem olyan nemzeti szabadságharcnak, amelynél a nemzetben nemcsak a nemesek, de a nemtelenek is benne foglaltatnak.

A tiszai átkelés elég simán sikerült. Gr. Csáki nemesi felkelői már arra a felnagyított hírre visszavonultak a kurucok elől, hogy Rákóczi negyvenezer svéddel és lengyellel s sok ágyúval közeledik. Esze Tamás már július 16-án, Rákóczi pedig 18-án átkelt a Tiszán. Majd biztosította a Tokaj felé vezető aranyosi révet s egyre gyarapodó seregével újabb hadműveletekbe kezdett. Csapatai csakhamar Diószegig, Nagykárolyig elportyáztak. Közben egyre újabb s újabb emberhullámok csatlakoztak a felkeléshez. Kezdetét vette az urak csatlakozása is, elsőnek az öt Ilosvay csatlakozott. Gyulajnál, a hajdúvárosok felé menet, csatlakozott július 23-án az első mágnás, br. Melith Pál. Majd letette az esküt az ecsedi vár őrsége is. A kuruc portyázások főleg Károlyi nagykárolyi birtokát pusztították, hogy visszaadják az ekkor még Bécsben ellenük agitáló dolhai győzőnek a kölcsönt.

Július 26-án mutatta be Debrecen városa Sámsonban, az épp egyik nagy ősének, a kenyérmezei csatában diadalmaskodott Báthori Istvánnak sírját felkereső Rákóczi előtt hódolatát. Ettől kezdve, mint Márki mondja, nemcsak parasztok, bocskoros és birtokos nemesek, főrendek, hanem városi polgárok is küzdöttek Istennel a hazáért és a szabadságért. A bihariak 3000 gyalogot és 4000 lovast állítottak ki s 2000 lovast és 6000 gyalogot ajánlottak fel a hajdúk is. Az utóbbiak azonban azt kérték Rákóczitól, hogy foglalja el Kállót, nehogy onnan távollétükben családjukat zaklathassa a német. Kállónak különben, a salétromfőzés kelet-magyarországi központja lévén, a puskapor utánpótlása szempontjából is kívánatos volt a megszerzése. Kálló egynapi ostrom után meg is adta magát s az itt zsákmányolt négy ágyú volt Rákóczi későbbi tüzérségének első ütege. Rákóczi augusztus 2-án De Bonnacnak írt jelentésében így már egy vár megvívásáról is beszámolhatott.

Ezalatt azonban a bihari felkelők két ízben is vereséget szenvedtek. Előbb a Diószegen összegyűlt bihari tábort verte szét a Váradolasziba telepített rácok csapata, amely aztán Popovics Tekelija János ezredes vezetése alatt Pocsajnál ismét megszalasztotta a bihari hadat. Rákóczi tehát Kálló megvétele után a délről fenyegető rác veszélyt kívánta megelőzni. A hajdúvárosokban szekérre ültette seregét s így meglepetésszerű gyorsasággal ért Diószegre, ahonnan Bercsényi ment Olaszi ellen. Bercsényi vállalkozása sikerrel járt, a helységet védő palánkot hajnalban elfoglalta, felégette s a rácokat kardélre hányatta. Ez a siker hozta Rákóczi zászlója alá a sarkadi és a szalontai hajdúkat.

Rákóczi most Erdély felől akarta biztosítani magát s a nemesség megnyerésére egy-egy csapat élén Máramarosba elküldte Ilosvay Bálintot, Krasznába pedig Szőcs Jánost. Őmaga Margitán át Szatmárba nyomult s ostrom alá vette Nagykárolyt, amit Károlyi felesége védett. Rákóczi büntetlenséget igért férje számára az asszonynak Bercsényi útján. Az asszony hajlott a jó szóra s néhány napi látszatvédekezés után feladta a különben nehezen megvívható várat. Nagykároly után Nagybánya és a két Kapnikbánya hódolt meg s ezzel Rákóczi arany-, ezüst- s ónbányákhoz, pénzverdéhez és puskaporos-malomhoz jutott. Három nappal Nagybánya behódolása után, augusztus 17-én Ilosvay Bálint bevonult Huszt várába s a császári erősség feladása után a máramarosi nemesek is felesküdtek Rákóczi zászlajára. Szőcs János újabb négy nappal utóbb Szilágysomlót foglalta el. Báró Glöckelsperg nem merte Somlón bevárni a közben veszélyes hírüket be is igazolt kurucokat, hanem Szatmár várába zárkózott. Így tehát Rákóczi most már csak Szatmárban talált akadályra, különben pedig meghódította a Tiszától délre fekvő egész Kelet-Magyarországot.

Rabutin, az erdélyi császári seregek parancsnoka, komolyan tartott már Rákóczi erdélyi betörésétől, de egyidejűleg esetleges déli török betörésre is gondolt s ezért nem mert Erdélyből kimozdulni. Így Rákóczi nyugodtan hozzáfoghatott Szatmár ostromához. Az ostrom alatt, amelyet Rákóczi irányított, Rákóczi egy ízben életveszélybe került. Az ostrom unalmát elűzendő, Rákóczi többször vadászni ment s egy ízben egy magányos házban szállt meg, ahol éjnek idején egy császári tiszt meglepte s pisztolyt szegezve rá, megadásra szólította fel. Rákóczi azonban nem veszítette el a lélekjelenlétét, hanem lelőtte a tisztet. A lövés zajára palotásai még kellő időben jöttek vissza, hogy a házat felgyújtani akaró császáriakat levágják. Ez az eset érthetően nagy izgalmat okozott s Rákóczi halálhíre is elterjedt, amit aztán alig tudott a táborban személyes megjelenésével eloszlatni.

A szatmári ostrom alatt csatlakozott Rákóczi mozgalmához br. Sennyei István. Rákóczi annál inkább örült ennek, mert kitűnő katonát sejtett benne. Kevéssel utóbb, szeptember 7-én kiadta Rákóczi a második hadi szabályzatát. Rákóczi a magyar történelem egyik legnagyobb szervezője. Érthető tehát, ha seregét állandóan szervezni és jobbítani igyekezett. Sennyei István nagy segítségére volt ebben és ennek köszönhető, hogy október végére a kuruc hadsereg kezdett rendszeres keretek közé alakulni, bár a rendesebb szervezés, a sereg egységekbe tagolása csak 1705-ben következett be. Serege annyira növekedett, hogy november végén bécsi jelentések szerint már 30.000 főre rúgott. Bár ez a létszám azután állandóan ingadozott s 1706-ban elérte a 116.700-as létszámot is, mégis az 1703-as novemberi létszám maradt meg a szabadságharc átlagos kuruc létszámának. Ebben az évben a kurucsereg még inkább csak lovasságból állott s a hajdúk gyalogezredei még alárendelt szerepet játszottak. Rákóczi azonban utóbb felismerte a gyalogság jelentőségét s ezért később a fegyvernemek aránya állandóan javult a gyalogság javára. Rákóczi említett szept. 7-iki hadiszabályzata még főleg irodalmi emlékekből élt. Felhasználta Palocsay György huszárkapitány kéziratát is, aki egy évvel előbb százada számára lefordította volt I. Lipót latin nyelven kiadott hatvan szakaszos hadi artikulusát. Rákóczi "Edictum Militare"-ja még nem foglalkozott kiképzési és harcászati kérdésekkel, inkább csak általános erkölcsi szabályokat, tábori rendet és fegyelmet írt elő, amire éppen legnagyobb szüksége volt a többségében még mindég szedett-vedett kurucseregnek.

A domahidi tanácskozás után, amelyen Rákóczi ezt az utasítást is kiadta, Bercsényit felindította Rákóczi Tokaj felé, hogy biztosítsa a tiszai réveket. Mivel azonban Nigrelli kevesellve a német erőket a Montecuccoli ezredet visszavonta, Bercsényi a harangodi emlékezetes síkságon németek helyett újabb csatlakozókra talált az öreg Szalontay János reáváró hajdúiban. Maga Rákóczi Szatmárt ostromolta tovább, míg Bercsényi a két várat, Tokajt és Ungvárt, vette ostrom alá. Rabutin közben megszállta ugyan Kővárt, de miután előreküldött csapatait a kurucok Szamosújvárnál szétverték, Rabutin sem nyomult tovább Erdély nyugati határa felé. Kevéssel utóbb Rákóczi elfoglalta Szatmár városát s a vár körülzárolására csapatokat hagyva hátra, maga is Tokaj alá vonult. Tokaj elfoglalását Bercsényi sürgette, mert Tokaj 13 megye központja volt s így alkalmasabbnak tartotta, hogy Rákóczi innen és ne a félreeső Szatmár alól intézze a felkelés ügyeit. Rákóczi szeptember 27-én indult vissza a Tiszához, épp amikor arról értesült, hogy hat nappal előbb Szőcs János, Borbély Balázs és Váradi János rohammal Szolnokot is bevette.

Rákóczi Nagykárolyon, Ecseden és Nyírbátoron át ment Tiszalucra. Ide jött eléje Bercsényi október 15-én hozva és bemutatva Rákóczinak a Bécsből teljesen kiábrándult s örömmel csatlakozó Károlyi Sándort. Károlyi példáját követte utóbb gr. Forgách Simon és gr. Esterházy Antal is, akik nagyot lendítettek a vállalkozás katonai részén. Forgách tábornok és kiváló katonai író volt, míg Esterházy ezredesként jött át Rákóczihoz.

A mozgalom újabb sikereket aratott. Október 3-án vereséget mértek a Duna-Tisza-közére előnyomult kurucok a szávamelléki császári csapatokra. Tokaj ostromát maga Rákóczi vette át s Bercsényit Eger ellen küldötte, hogy a Tisza felett tért nyerjen nyugati irányban is. Eger városa október 31-én kapitulált s Telekessy István püspök is hűséget esküdött a felkelésnek.

Most már Bécsben is észbe kaptak. A titkos tanács október 5-én tárgyalta a magyar felkelés ügyét s előterjesztése a szokásos hivatali apparátust végigjárva október 18-ára ért meg annyira, hogy Lipót nyílt levélben fordult az ország lakosaihoz, melyben egyrészt amnesztiát, másrészt azonban súlyos megtorlást is igért. Egy héttel utóbb sereget is indított Lipót a kurucok ellen. A Pozsonyból kiindult 5200 főnyi sereg élén gr. Schlick Lipót tábornok állt. Ezzel a felkelés új fázisához érkezett: Rákóczi begyakorlatlan hadainak most már reguláris katonasággal kellett megküzdeniök.

A császáriak először Ocskay csapataival találkoztak össze. Ocskay szeptember közepe óta tartózkodott a Felvidéken. Bevette Korponát, Bozókot s Selmec-, Béla- és Hodrus-bányát Rákóczi hűségére esketé. Szeptember 17-én elfoglalta Létát is s a kuruc csapatok már a sziléziai és morvaországi határszélekig felkalandoztak. Ocskay azonban nem használta ki győzelmei sikerét, hanem mézesheteit ülvén Tisza Ilonával, másfél hónapig mulatozott Léván, ami cseppet sem szolgálta különben sem fegyelmezett csapatai harci értékét. Ezt az időt használták ki az akkor még császári Forgách Simon, Koháry István, Bottyán János és Esterházy Antal tábornokok, hogy csapataikat összeszedve Schlickkel egyesüljenek. Ocskay már október 31-én csatát vesztett a császáriakkal szemben s ezzel a bányavárosok ismét a németek kezére kerültek.

A hír vételére Rákóczi erélyes ellenakcióra határozta magát: utasította a Lőcse alatt táborozó Bercsényit s a Kecskemét táján időző Károlyit, legújabb tábornokát, hogy egyesülve támadják meg Schlicket és Forgáchot. A hadművelet fényesen sikerült. November 15-én, amikor Besztercebányán Schlick éppen a város hódolatát fogadta és Leopold napját ünnepelte, Bercsényi és Károlyi Zólyom alatt meglepte a három császári tábornok (Forgách, Esterházy, Bottyán) hadait. Az ütközet, amelyben Ocskay párbajt is vívott a később annyi kurucsikert aratott Bottyánnal, a kurucok győzelmével végződött. A város is hatalmukba esett s a várat zár alá vették.

Schlick a vereség hírére Körmöcbányán és Bajmócon át hirtelen visszavonult, sőt visszarendelte Forgáchot is. Feladta a bányavárosokat s védtelenül hagyta Bécset és Morvaországot. A kurucok ekkor körülzárták a Vág menti várakat s Nagyszombat és Pozsony irányában nyomultak tovább előre. Kevéssel utóbb megkezdődtek a kurucok ausztriai betörései, amelyek páni félelmet teremtettek Bécsben, ahol már joggal tartottak attól, hogy Rákóczi és a bajor választó egyesülve ostrom alá veszik a császárvárost. Elesett Nagyszombat is, mire Lipót a koronát Pozsonyból Bécsbe vitette. Károlyi az év utolsó napjaiban már a Kis-Dunán is átkelt és a Csallóközben várt a Duna befagyására, hogy elindulhasson a Dunántúl meghódítására.

Rákóczi vállalkozása a legjobban állt. Kis Albert áprilisban hetven talpassal indította el a mozgalmat, májusban hétszáz, júniusban hétezer, decemberben hetvenezer ember állt rendelkezésére, miként azt Bethlen Miklós feljegyezte önéletírásában.

Erdélyben is Rákóczi javára alakult a helyzet. November 10-én Bonchidánál Orosz Pál szétverte Rabutin székelyeit s néhány hét múlva az egész székelység Rákóczi emberének vallotta magát. Az év végére csupán néhány ostromlott várban voltak császári csapatok. Erdély önmagától lerázta a német igát.

Az első háborús esztendő jó véggel zárult. Az udvar már arról gondolkozott, hogy elhagyja Bécset. Csupán a Nagyalföld déli vége és a Dunántúl nem volt még Rákóczi kezében. Erdély ugyan nem volt kimondottan az övé, de a belső megmozdulás minden veszélyt elhárított abból az irányból. Ha maradtak is a Rákóczi kezére került területen körülzárva megvívatlan várak, azok sem egymással, sem Béccsel nem tudtak érintkezni. Joggal állapítja meg tehát Markó Árpád, a Rákóczi szabadságharc legkitűnőbb hadtörténeti írója, hogy Rákóczi többet ért el, mint lehetett: szervezetlen, katonaságnak még alig nevezhető néphadsereggel elfoglalta az ország túlnyomó részét s amint alább látni fogjuk, felkeltette a külföldi hatalmak figyelmét és megszerezte a semlegesek rokonszenvét.

Mindazonáltal a szabadságharc ügye már ekkor elbukott. Részben a bajor választó, részben Bercsényi mulasztásából. Ha Miksa Emanuel, ahelyett, hogy Tirolba kalandozott volna, Csehországon át egyenesen Bécsnek fordul; Bercsényi, ha a lélektani pillanatot értékesítve Nagyszombat elfoglalása után megrohanta volna a pénz és sereg hiányában alig védett Bécset, sem a két sereg egyesülése nem lett volna megakadályozható, sem a császár békére kényszerítésének alkalmát nem szalasztották volna el. A tiroli kalandozás a következő évben Miksa Emanuel súlyos vereségében bosszulta meg magát. Pedig "ez az esemény" írja Emlékiratában Rákóczi "a bajor választó-fejedelemmel tervezett egyesülhetésemnek minden reményét elvette. Pedig ez volt az egyetlen alap, amelyre támaszkodva a háborút elkezdtem, mert igen jól láttam előre a nehézségeket, amelyekkel találkozni fogok." Ez a két mulasztás a szabadságharc gyors és sikeres befejezésének kilátásait már az 1703. év végére messze elodázta s az addig elért sikerek csak a szabadságharc több éven át való fenntartását biztosították...

Az 1704-es esztendő sikerekkel indult. Január 9-én végre megadta magát Tokaj s így Rákóczi csapataival most már Miskolcra vonulhatott s onnan intézhette tovább a felkelés ügyeit. Károlyi átkelve Győr felett a Dunán, Pápán és Sopronon át Szombathelyig nyomult előre, míg alvezérei, többnyire Thököly egykori katonái, a Dráváig is elkalandoztak. Maga Károlyi húsvéthétfőjén egész Bécsig nyargalt, mire a megrémült bécsiek ingerült szitkokkal támadtak rá a dómból hazainduló Lipót császárra. Erdélyben is egyre kedvezőbb lett a helyzet. A Rákóczi által már az előző évben beküldött Orosz Pál és Boné András sikerei, mint említettük, nagy mozgalmat indítottak Erdélyben. Alig tette át tartózkodási helyét Rákóczi Miskolcra, máris becses foglyokat kapott Erdélyből, nevezetesen Pekry Lőrincet és Mikes Mihályt. Majd Teleki Mihály csatlakozott Rákóczihoz s kezére juttatta az általa védett Kővár várát. Ezeknek az uraknak utóbb nagy szerepük lett Rákóczi erdélyi fejedelemmé való megválasztásában.

Rákóczi, mint azt Emlékiratában bevallja, szabadságharcát annak reményében indította el, hogy azt sikerül az európai nagy politikába beállítania. Számított arra, hogy XIV. Lajos - ígéretéhez képest - nem köt békét a magyar ügy biztosítása nélkül s különösképpen arra számított, hogy a mozgalom zászlóbontásakor diadalmasan előnyomuló bajor választófejedelem seregével együttműködhet s így sikerül a nemzeti ügyet a katonai fölény jegyében diadalra juttatni. Természetes tehát, hogy Rákóczi az egész idő alatt, amíg a nemzet élén állt, nagy és kiterjedt diplomáciai működést fejtett ki. Sőt minél jobban romlott a katonai helyzete, annál vakmerőbb, ne mondjuk, kétségbeesettebb külpolitikai koncepciók realizálásán dolgozott.

De Bécs sem állt diplomáciailag elszigetelve. A spanyol örökösödési háború két nagy európai koalíciót hozott létre. A bécsi diplomáciának sikerült Angliát és Hollandiát is a maga érdekeihez csatolni, sőt szövetségi viszonyra lépett Lengyelországgal is. Franciaország ezzel szemben Bajorországot állította maga mellé s ebbe a koalícióba kapcsolódott be Rákóczi szabadságmozgalma is. Az európai hatalmak közül ennélfogva többeket érdekelt Rákóczi mozgalma. Franciaország és Bajorország jól felhasználható szövetségest talált benne, míg a Lipóttal szövetséges hatalmak azért figyeltek fel az eseményekre, mert azok miatt veszélyeztetve látták a maguk háborús céljának, XIV. Lajos legyőzésének sikerét. Ezért lett Anglia és Hollandia az első külföldi hatalom, amely Lipótot rá akarta szorítani a magyarokkal való kiegyezésre.

Rákóczi valóban alkalmas időben bontotta ki zászlóit, hogy az általa képviselt ügynek a legnagyobb európai érdeklődést biztosítsa. A mozgalom külpolitikai háttere egy pillanatig sem volt másodrangú jelentőségű. Épp ezért nyomatékos figyelmet kell szentelnünk ennek a háttérnek plasztikus megrajzolására.

Amint már említettük, a mozgalom kirobbanását Bécsben nem vették komolyan s ebben osztozott Anglia bécsi követe is. Stepney György angol követ mégis már 1703 június 2-án azt a véleményét közölte Hedges angol miniszterrel, az angol külügyek irányítójával, hogy abban az esetben, ha ezek a zavarok nem lesznek lecsillapíthatok, a császárt akadályozni fogják a francia háború erélyes folytatásában. Mivel Stepney azt vélte, hogy a mozgalmat a túlzott adóztatás és a Rákóczi melletti rokonszenven kívül a protestánsok szigorú üldözése is fűti, már ekkor szükségesnek látta, hogy ő és a bécsi holland követ, Van Hamel Bruyninx János Jakab, kérjék Lipóttól egy részrehajlatlan biztos kiküldését a vallási ügyek rendezésére. Erre a lépésre ugyan nem került sor, de mindennél jobban bizonyítja ez a szándék, hogy Anglia és Hollandia érdekeinek bécsi közvetítői már a mozgalom legkezdetén kívánatosnak tartották a sérelmek orvoslásával annak leszerelését, nehogy a francia harctéri helyzet adja meg ennek az árát. A két követ, akik Lipót anyagi helyzetével is tisztában voltak, nagyon jól tudták, hogy újabb seregek felállítására a bécsi udvar teljességgel képtelen lenne.

Az első hírek után sem Bécs, sem Stepney nem tulajdonított a mozgalomnak komoly jelentőséget. Rákóczi munkácsi kudarca után mindenki bízott a mozgalom elalvásában. Bécs ennek ellenére foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a mozgalmat leszereli. Nem ugyan a sérelmek orvoslásával, hanem Rákóczi személyének kikapcsolásával. Ha már Lengyelországban nem sikerült Rákóczit sem elfogatni, sem legyilkoltatni, akkor Magyarországon gondolták ezt végrehajthatni. Gróf Pálffy Miklós koronaőr közvetítette a tervet gróf Barkóczi Ferenc zempléni főispánnak és vicegenerálisnak. Július 18-án írta ezeket a sorokat Barkóczinak:

"Ha kegyelmetek ottan (Kassán) valami módot találhatnak abban, hogy Rákóczit vagy Bercsényit fogva kaphatnák: igen nagy hirt, szép nevet az által szerezhetne magának, ő Fölségénél is grátiát nyerhetne. Vannak ottan ollyan szegénylegények, az kik pénzért s ajándékért megcselekednék, grátiával is biztathatná őket, ha visszaszöknének és közülük egyikét avagy másikát fogva hozhatnának; igen jó volna, hogyha ekképen vagy másképpen az megfogattatásuk succedálhatna".

Augusztus elején aratta Rákóczi első sikereit s Kálló elfoglalása napján bontotta ki diplomáciai működésének szárnyait, örömmel jelentette De Bonnac lengyelországi francia követnek ezen napon eddigi katonai sikereit s ugyanazon nap számos levelet intézett külföldre: XIV. Lajost lengyelországi követén keresztül értesítette a történtekről, de nem késett azokat közölni lengyelországi barátaival, Szienyiavszkijjel, Visnyoveczkij herceggel, Potoczkij kiovi palatínussal és Konskijjal. Ugyancsak követet indított a portára is Szentandrássi János személyében, akit már Thököly is használt ily célokra s akihez útközben Thököly volt portai ügyvivője, Pápai Gáspár, csatlakozott. Rákóczinak ez már a második követsége volt ebben az évben a török udvarhoz.

Még márciusban küldte el Nicomediából, állandó tartózkodási helyéről Thököly Szőllősy Zsigmondot Lengyelországba Rákóczihoz, hogy értesítse Zrínyi Ilona haláláról. Egyben már ekkor szóba került, hogy Rákóczi és Bercsényi kapcsolják a maguk és a franciák ügyéhez Thököly és a törökországi emigráns magyarok sorsát is. Rákóczi Szőllősyvel az 1697-es lázadás óta Lengyelországban bujdokolt Szentiványi Sándort, a volt zempléni alispánt küldte Ferriolhoz, a konstantinápolyi francia követhez. Szentiványi épp a török palotaforradalomkor ért Konstantinápolyba s így keveset tudott végezni. Ezért küldte utána augusztusban Rákóczi Szentandrássit. Ferriol ki is eszközölte, hogy Rákóczi követeit a portán fogadják s a szeptember 6-án történt elfogadáson az új miniszterek, akik szemben az előzőkkel háborús pártiak voltak, igen kedvező fogadtatásban részesítették Rákóczi követeit.

Rákóczi és Ferriol portai működése természetesen mozgásba hozta a portához akkreditált császári, angol és holland követeket is s mintegy két hónapi szívós küzdelem folyt a francia és az ellenkoalíció törökországi külképviselete között a porta megnyeréséért. Végül is töméntelen vesztegetések árán sikerült a császári, angol és holland diplomatáknak a portát visszatartani a karloviczi béke megszegésétől és a kurucok nyílt támogatásától. Pedig, hogy időközben a dolog mennyire komoly volt, az abból is látszik, hogy Thököly október 30-án már ezt írhatta Rákóczinak: "Ha az török császárral való békességét felbontják, kiben most potenter munkálkodik az francziai követ, nagy biztatásaim vagynak, hogy az operatióra engemet is elővesznek... kiről már assecuratus (biztosított) vagyok az francia királytól, mellyet kérem, tartson nagy titokban". 1703 őszén tehát Franciaország azon dolgozott, hogy a török támadja meg Lipótot, támogassa Rákóczit s fegyverezze fel és bocsássa Erdélyre Thökölyt. Ezt annál is érdemesebb feljegyezni, mert utóbb XIV. Lajos támogatása megvonását helyezte kilátásba, ha Rákóczi a katolikusokat háttérbe szorítaná a keresztény világ szégyenére. Maga azonban, miként elődjei is, skrupulus nélkül igénybe vette volna 1703-ban a katolikus Habsburgok ellen a pogány török segítségét, ha tudta volna.

Az első aggasztó hírt augusztus 4-én küldte miniszterének Stepney, amikor látta, hogy a kettős vereség ellenére egyre növekszik a felkelők száma. Lipót még mindég szociális jellegűnek tekintette a mozgalmat s mint Stepney augusztus 15-én jelentette, kegyesen elengedett az ország négy milliónyi adójából egy milliót. Azonban, mint az már ezidőben természetes volt, az adószedők ennek ellenére megkísérelték a negyedik millió kisajtolását is s így a kegynek mi látszata s eredménye sem lőn. A veszély igazi mérete kezdett már ekkor kibontakozni a bécsiek és Stepney előtt, aki három nappal utóbb kelt jelentésében már annak a gyanúnak ad hangot, hogy Rákóczi és mozgalma havi 100.000 livre segélyt kap XIV. Lajostól Hamburgon és Danzigon át. Újabb négy nap múlva már azt is tudni véli, hogy a pénzen kívül francia tiszteket is kap Rákóczi. Ez az értesülés túl időelőtti volt, épp úgy, mint ahogy túlzott volt a pénzsegély mértékének híre is, mert Lajos csak havi 30.000 livret küldött s Ferriol adott egy ízben pénzt Szentiványinak, hogy fogadjon fel tatárokat Rákóczi számára.

Ebben az utóbbi, augusztus 22-én kelt jelentésben már Stepney attól tart, hogy Törökország is meg fogja támadni a császárt. Ettől kezdve állandósul Stepney jelentéseiben a török veszély híre. 30-án arról értesült, hogy a magyarországi mozgalmak kitörése után minden Törökországba menekült magyar Konstantinápolyban gyülekezik. Egy hét múlva már számol azzal, hogy a felkelést nem lehet tavasz előtt elnyomni, mert az országszerte nagy rokonszenvvel találkozik. Szeptember 26-án, amely napon Rákóczi örömmel jelentette XIV. Lajosnak, hogy az országot a Dunáig már elfoglalta, a rácokat háromszor, az erdélyieket egyszer megverte, öt várat elfoglalt és másik ötöt zár alatt tart, a portai angol követ azt jelenti Angliába, hogy Rákóczi követeit szívesen fogadták a portán s hogy Thököly menekültjei egybegyűltek s útban vannak Erdélyen át Magyarországra. Két nappal utóbb már Thököly megmozdulási szándékait jelenti s azokat a nehézségeket, amelyekkel a császári-angol-holland követeknek meg kell küzdeniök a portán.

A császár azonban nemcsak dél felé akarta elvágni Rákóczi külföldi erőforrásait, hanem északról is s már szeptember közepén felhívta a lengyel királyt, hogy szigorúan tiltsa meg alattvalóinak Rákóczi támogatását. A lengyel király ennek a felhívásnak eleget is tett, kibocsátott egy ilyen tilalmazó kiáltványt, de ez a danzigi-krakói utat nem zárta mégsem el.

A bécsi helyzet egyre rosszabbodott. Nem volt pénz s nem volt felhasználható katonaság sem. Nyugatról a bajor, keletről a magyar csapatok közeledése rontotta a közhangulatot. Október 6-án már kiáltvánnyal fordult Lipót Bécs lakosságához, amelyben elrendelte az idegenek összeírását, felszólított mindenkit, hogy lássa el családját egy évre való élelemmel, ami már nyilt bevallása volt az ostromra készülésnek. Másnap összeült a titkos tanács s foglalkozni kezdett a magyarországi lázadók ügyével. Nyolc pontban foglalták össze a teendőket, amiket Lipót elé terjesztettek. Ezekben a következőket javasolták: az adóból egy millió engedtessék el; pénz hiányában adó fejében naturáliák is fogadtassanak el; a lázadás elülte esetére igértessenek újabb könnyítések; szaporíttassék a felkelők elleni fegyveres erő, részben Passauból hozassanak századok s részben bádeni Lajos seregéből is; mozgósíttassék Alsó-ausztria és Morvaország népe, nemkülönben a magyarországi nyugati vármegyék nemessége; a horvátok is használtassanak fel a magyarok ellen; Rákóczi és Bercsényi fejére tűzessék ki bizonyos összeg, akár élve, akár halva keríttetnek kézre, nemkülönben "hirdettessék ki, hogy valahány magyar egy felkelőt leöl, a felkelő vagyona felét megkapja... hogy lehetőleg mint egyik farkas a másikat ugy irtsák egymást; rendeltessék el Rákócziné és Bercsényiné várfogsága s végül előterjesztése befejezéséül, mentegette a tanács az udvari kamarát a kincstár ürességéért. Lipót másnap elfogadta az előterjesztéseket, csupán a két asszony fogságától tekintett el "egyelőre". A Rákóczi és Bercsényi fejére kitűzött jutalmat 10.000-10.000 rhénes forintban állapította meg. Október 18-án jelent meg ezek alapján Lipót császár-király nyílt levele, amely a hat hét alatt megtérőknek amnesztiát hirdetett. A nyílt levél élesen kikelt Rákóczi és gyalázatos lázadása ellen s ígéretet tett a lázadók kiirtására és a felségárulásért való könyörtelen megbüntetésükre. A vérdíjat ugyan most mellőzte, de a levágott, vagy elfogott kurucok fele vagyonát valóban a tett végrehajtóinak ígérte! A nyílt levéllel egyidejűleg - mint említettük - elindította a magyarok ellen Schlick Lipótot. A reguláris seregekkel való fegyveres fellépést különösen az siettette Bécsben, hogy nagyon féltek a kuruc és bajor seregek egyesülésétől. Ettől nemcsak Bécs félt, de félt Anglia és Hollandia is.

Október második felében újabb híreket küld Sutton portai követ a portáról Angliába. 18-án jelenti, hogy Rákóczi emberei még mindég a portán vannak, a nagyvezér ugyan ki akar tartani a béke mellett, de annak az állása erősen ingadozik. 27-én is ismétli a portai angol követ, hogy a magyar felkelés nagyon foglalkoztatja a törököket s már néhány zászlóalj janicsárt el is határoztak a határra indítani. Bár a császári koalíciónak sikerült a törököt a beavatkozástól visszatartani, a veszély nem múlt el a császár ügye felől, mert Sutton még november 18-án is azt írja, hogy sok török és keresztény állt Törökországból Rákóczi mellé s december 1-én is még mindég kísért Stepney ideiglenes bécsi helyettesének jelentésében, hogy a portának nagy a hajlandósága arra, hogy a magyarországi zavarokat a maga hasznára fordítsa.

Pedig a törökországi eredmények nem voltak túlságos jelentőségűek. Mindössze csak arra utasította a szultán a nándorfehérvári és temesvári pasákat (mert a Maros-Tisza köze ekkor még török kézen volt), hogy Rákóczi fegyver-, lőpor- és ruhavásárlásai elé ne gördítsenek területükön akadályt s a Rákóczihoz átálló török katonákat ne keressék; ugyanerre kérte a fennhatósága alatt álló két oláh vajdát, a havasalföldit és a moldvait; megengedte, hogy a Thököly emigráció a temesi bánságon át Rákóczihoz mehessen; végül beleegyezett, hogy Szentiványi Besszarábiában tatárokat fogadhat fel Rákóczi zsoldjára.

Ez utóbbi célra adott Ferriol pénzt Szentiványinak s így jött létre az a tatár csapat, amelynek Andrássy Miklós minorita barát volt a "dervis-kapitánya" s amelyről utóbb bővebben szólunk.

Thököly, aki Konstantinápolytól elég messze élt, meglehetős későn értesült az eseményekről. Október 30-án még csak azt írhatta Rákóczinak: "hogy csak hallom az közhirbül Erdélyre és Magyarországra való kimenését s némely operációit: de dolgainak bizonyosságát nem tudhatom... Az lengyel és svécziai király, bavariai herczegek (lengyel, svéd király, bajor herceg) dolgainak valóságos ez idei campaniajok, és miben állapodott meg?"

Thököly minden idegszálával bekapcsolódott az első kósza hírre Rákóczi terveibe, hisz a maga visszatérését s talán erdélyi fejedelemségét is remélte tőle. Érthető tehát, ha aggodalommal intette mostohafiát: "Istenért, jól vigyázzon magára, igen-igen: kinek mikor hidjen? Tanuljon az én példámon, kit az mi állhatatlan nemzetünk közül sokan őszinte s hamis hitekkel, az szerencsétlenségnek csak gyenge szelétől is megijedvén, megcsaltanak, és mellőlem félreállván, engemet az sárban hadtanak". Még a következő év júniusában is megismételte ezt az intést:,,Féljen s őrizkedjék az árulóktól, s tanuljon az én példámon; az német hitinek, gratiajának semmiképen ne higyjen, de caute még másoknak is: mert az világ állhatatlan..., addig becsüli, szereti az embert, amíg hasznát veheti."

November 21-én Whitworth; aki az Angliába utazott Stepney helyét ideiglenesen nov. 10-én vette át Bécsben, már azt jelenti, hogy a császár kérni fogja Angliát és Hollandiát, hogy két nyugatra indított ezredét állíthassa meg. A reguláris csapatokban szűkölködő Lipót nov. 22-én felszólította Csernovics Arzént, a rácok patriarcháját, hogy egyházi látogatás ürügye alatt járja körül és lázítsa fel a rácokat a magyarok ellen s megígérte, hogy ha sikerül a magyarokat leverni, akkor megújítja a nekik adott kiváltságokat.

November 25-én a legsötétebb színekkel rajzolta meg Whitworth jelentésében a császár egyre jobban lehetetlenülő helyzetét s jelezte, hogy egyedül Anglia és Hollandia segíthet Lipóton. Ez annál is inkább fontos, mert különben a császár kénytelen lesz a franciákkal előnytelen békét kötni! Bécsben vad hírek keringtek Rákóczi külföldi sikereiről. Híre járt, hogy XIV. Lajos Barbezièrest küldte titkos utasítással Rákóczihoz s a francia támogatás mértékét is sokszorosan túlbecsülték. Lipót szorongatott helyzete szövetségeseit a legnagyobb mértékben és teljes joggal idegesítette. Stepney angliai utazásának és Whitworth sötéthangú jelentésének döntő fontosságú eredménye lett. December 10-én utasította királynője nevében Hedges angol miniszter Whitworthot, hogy értesse meg királynője nevében a császárral, ha nem tud három fronton sikerrel küzdeni, akkor engedjen a felkelőknek. A királynő készséggel felajánlja segítségét, amely természetesen nem pénzbeli, de, hogy közbenjár a felkelőkkel való megegyezés ügyében. Erről a lépésről még aznap értesítette Hedges Anglia hágai követét is, bizonnyal azzal a céllal, hogy alkalomadtán Hollandia is vállalja a közvetítő, vagy a jótálló szerepét s hogy erre Stanhope hágai angol követ készítse elő a hollandi kormányt.

Elsőnek Ágost lengyel király ajánlotta fel közbenjárási hajlandóságát Lipótnak, de az a nyilvánosság előtt kitérő választ adott, sem nem utasította határozottan vissza, sem nem fogadta el. Bécsnek egyelőre más tervei voltak. Whitworth csak 1704 január 5-én nyugtázta minisztere utasításának kézhezvételét s rögtön jelezte, hogy a megbízatás felettébb kényes. Ugyan már előhozta Bruyninx hollandi követ jelenlétében egyik bécsi miniszter előtt a dolgot, de az azt hiszi, hogy a császár könnyen nehézségeket fog támasztani ellene. Január 11-én Bruyninx is megkapta kormánya utasítását, hogy támogassa az angol királynő törekvéseit s a beteg Bruyninx helyett Whitworth azonnal fel is ajánlotta Kaunitz útján Lipótnak az angol királynő és a hollandi köztársaság szolgálatait a magyar ügyben. Kaunitz hangsúlyozta, hogy Ágost hasonló ajánlatát Lipót nem vette igénybe, de azt véli, hogy jót tesz az ügynek, ha a magyarok értesülnek arról, miszerint az angol királynő kész érettük esedezni Lipótnál méltányos feltételekért, ha ők meghódolnak. Az osztrák államférfiak már azért sem nagyon lelkesedtek a gondolatért, mert Göess, a császár hágai követe épp akkor figyelmeztette az udvart, hogy Anglia és Hollandia nem egészen megbízható.

Bécsnek, mint előrebocsátottuk, más terve volt. Le akarta szerelni a mozgalmat, de a maga módján. Rákócziban érzékiségét akarták felkelteni, Bercsényit pedig hiúsága legyezgetésével és ígéretekkel akarták Rákóczitól eltántorítani, hogy ezzel a mozgalom elveszítse irányítóit.

A kitűnő és Bécsre valló ötlet szerzője Savoyai Eugen volt. Kevéssel előbb halt meg Rákóczi kitűnő barátja, gróf Batthyány Ádám horvát bán, a fejedelem jószágainak egykori kormányzója. Bécsben nagyon jól tudták, hogy a siheder Rákóczi ismeretes szerelmi regénye, az öt évig tartó rajongó, fehér szerelem az özvegyen maradt Batthyánynéhoz, a néhai Strattmann miniszter lányához fűzte. A feleségétől évek óta elszakított Rákóczihoz tehát leküldték Bécsből a fiatal özvegyet, hogy bírja rá Rákóczit mozgalma feladására. A kiküldetés azonban semmi sikerrel nem járt. Rákóczit nem indította meg a szép asszony küldetése. Bécs tehát annál inkább ráfeküdt Bercsényi megdolgozására. Annál is inkább célszerűnek találták Bécsben ezt, mert meg voltak győződve, hogy az egész mozgalomnak Bercsényi a spiritus rectora s a tapasztalatlan és fiatal Rákóczi csak báb az ő kezében.

Eugen javaslatára az udvar már decemberben megbízta az események nyomasztó hatása alatt hg. Esterházy Pál nádort, hogy lépjen érintkezésbe Bercsényivel és fényes ígéretekkel vegye rá a fejedelemtől való elszakadásra. Esterházy 1703 dec. 18-án Pyber László esztergomi nagypréposthoz, almysiai püspökhöz fordult, akiről tudta, hogy Bercsényinek kedves embere s felkérte, eszközöljön ki Bercsényitől hozzáküldendő megbízottja részére salvus conductust.

Bercsényi megadta a kért útlevelet, de azonnal jelentette a dolgot Rákóczinak s megindokolta, hogy miért határozott így. Rákóczi azonnal megbeszélte a dolgot az épp körülötte levő főurakkal. Ezek nem nagyon bíztak Bercsényiben s intették Rákóczit, "nehogy Bercsényi a maga személyét illetőleg kiegyezzék a bécsi udvarral, elhagyván a közügyet". Rákóczi figyelmeztette válaszában Bercsényit az ellene megnyilvánuló gyanúra, de a maga részéről biztosította bizalmáról. Küldött a kiküldendő bécsi követ számára is egy latin levelet, amelyben kérte azt, hogy világosítsa fel a külföldet, miszerint a béke ügye nem csak Rákóczitól, hanem az egész nemzettől függ, mert nem az egyesek érdekeiért, hanem a közszabadságért fogott fegyvert.

Amint megjött az útlevél a nádor Jeszenszky Istvánt, a titkárát, elküldte Bercsényihez, aki őt karácsony napján a szempci táborban fogadta. Jeszenszky előadta, hogy a császár-király hajlandó az ország szabadságát és alkotmányát helyreállítani. Rákóczi elvett rangja, méltósága, jószága visszaadatik. Általános amnesztia lesz. Végül, hogy Lipót jelezte, miszerint különös tekintettel lesz a mozgalom vezetőinek érdekeire. Ennek kapcsán Bercsényinek cím- és rangemelés s fényes hivatal, nemkülönben újabb jószágok ígértettek.

Bercsényi kijelentette, hogy nem magáért, hanem elnyomott nemzete szabadságáért fogott fegyvert, miként Rákóczi is. Különben is a hadakozást ő nem szüntetheti meg, hanem csak a fegyvert fogott rendek és Rákóczi, akivel az ajánlatot közölni fogja, a választ meg fogja küldeni. Ő maga szívesen hajlik a kiegyezésre, de az csak egy törvényes országgyűlésen jöhetne létre, amit a felkelők hívnának össze, de amelyen Lipót biztosai is megjelenhetnének.

Amíg az udvar Bercsényit titkon akarta leszedni a lábáról, addig nyíltan is megtette a kísérletet a békére. 1704 újév napján kihirdette, hogy ha a megyék visszatérnek a hűségére, akkor a legközelebbi országgyűlésig nem fog adót szedetni. Másnap pedig felhatalmazta gróf Széchényi Pál kalocsai érseket, hogy vegye kezébe a tárgyalások fonalát. Január 28-án tárgyalt is Széchényi Lébényszentmiklóson Bercsényivel és Károlyival, kik azonban minden elől kitértek, mondván, hogy Rákóczi tudta nélkül semmire sem kötelezhetik magukat. Az érsek ekkor közvetlenül a királyhoz és Rákóczihoz fordult, hogy a béke ügyét előbbre vihesse. Bercsényiék már ekkor hangsúlyozták azt, ami újabb hosszú huzavonára adott alkalmat, hogy külhatalmak garanciája nélkül szó sem lehet semmiről, annyiszor megcsalta már Lipót a magyart. Maga Széhényi is azt ajánlotta a császárnak, hogy fel kellene kérni néhány külföldi fejedelmet a békeközvetítésre.

A bécsi helyzet teljesen megérett arra, hogy komolyan gondolkozzanak ott a béketárgyalásokról. A velencei követ januári jelentései is arról számolnak be, hogy Bécsben a rettegés általános, mert a szabadság nevében az egész ország a felkelők zászlói alá sorakozott. Rákóczi maga csak ennyit jegyzett fel Bercsényi és Széchényi tárgyalásáról: "Bercsényi gróf meghallgatván a kalocsai érsek előterjesztéseit Ruszt városában, tanácsolá e főpapnak, hogy útlevelet kérvén, jöjjön hozzám a béke ügyeiről velem értekezendő; mellyet mégis adnék neki, Gyöngyös városát tűzvén ki a békeértekezlet helyéül."

Bár Kaunitz hangsúlyozta volt az angol követ előtt, hogy ura nem veszi igénybe a lengyel király közvetítői ajánlatát, titkon mégis elfogadta ezt s Wackerbart, Ágost király bécsi követe, január 13-án azt jelentette urának, hogy a császár elfogadja a közbenjárási ajánlatot s kéri is Ágostot, hogy küldjön követet a magyarokhoz, de csakis úgy, mintha arról Bécs nem tudna s azt izenje a magyaroknak, hogy az igazságos ügyért felvett fegyvereiket kész lenne támogatni; de ha nem lesz gyors béke, akkor mégis kénytelen lesz a magyarokat a várható bajok elkerülése végett megtámadni. Különösen azért fontos a gyors béke, nehogy idegen hatalmak is beleavatkozzanak a dologba.

Jellemző a bécsi udvarra, hogy milyen fondorlattal akarta kikerülni Lipót és Kaunitz a holland és angol közvetítést. Wackerbart már január 21-én meg is kapta királyától az utasítást, hogy menjen Magyarországra s tegyen úgy, mintha Bécs tudta nélkül járna el. Wackerbart azonban csak levelet írt Rákóczihoz és Bercsényihez, maga nem ment le, mert Jeszenszkytől értesült, hogy a magyarok a svéd király és a lengyel rendek (nem a lengyel király) közbenjárását kívánják. Mivel pedig Ágost a svédekkel háborúban állt, nem mehetett személyesen Magyarországba. Így a külhatalmak közbelépése késett.

Bécs határozottan félt a külhatalmak forma szerinti közbenjárásától. Attól tartott, amint erről január 16-án Whitworth beszámolt miniszterének, hogy ezzel a lázadók egy rangba állíttatnának a császárral. Ugyanezen a napon Whitworth nemcsak a magyarokkal, de a bajorokkal való megegyezést is fontosnak tartotta. Lesújtó helyzetképet közölt a bécsi állapotokról. Már arról is szó volt, hogy a császár elmenekül Bécsből, de egyrészt nincs hová mennie, másrészt akkor a polgárság, mely Bécsben már különben is nyíltan beszél a kormány ellen, fellázadna. A pénz hiánya egyenesen elképesztő és kimondhatatlan. A bécsi bankárok együttesen nem tudtak 100.000 forintot összehozni. Négy-ötnapi erőlködés után tudtak csak 5000 forintot szerezni Eugen herceg számára, kinek már éhen halnak a katonái s akit már elhagynak a tisztjei. A császár gyengeségén és határozatlanságán minden terv meghiúsul. A miniszterek le vannak törve s kétségbeesésükben egymás ellen acsarkodnak. Ebben a helyzetben nem tudott Lipót a tárgyalások felvételének gondolata elől elzárkózni többé. Még a portáról is rossz hírek érkeztek, igaz, hogy ezek úgyszólván az utolsó ily híradások voltak. Jan. 18-án Sutton még aggasztó híreket küld Londonba a porta és a magyar felkelők levelezéséről s arról, hogy ismét több keresztény és török ment be Erdélybe.

Még az előző év decemberében történt, hogy Bécsben koholtak egy hatvan pontból álló manifesztumot, amely Rákóczi követeléseit adta elő. Whitworth január 15-én küldte ezt el Angliába. Ezeknek a pontoknak alapjául bizonnyal azok a kívánságok szolgáltak, amelyeket Okolicsányi Pál, a protestáns sérelmek szélsőséges hirdetője terjesztett Széchényi elé. E manifesztum szerint Rákóczi felkelése protestáns mozgalom lett volna. Okolicsányi különben nyíltan izgatott amellett, hogy ha a protestánsok nem kapnák meg Rákóczitól kívánságaik teljesítését, akkor kérjék azt a királytól. Bizonnyal nagy szerepet játszott ennek az álmanifesztumnak elterjedése abban, hogy februárban Rákóczi valóban bocsátott ki egy 1703 június 7-ére datált manifesztumot a külföldi közvélemény felvilágosítására. A "Recrudescunt" kezdetű kiáltvány tartalmát legjobban maga a címlapja világítja meg:

,,A' méltóságos Fejedelem, Felső-vadászi Rákóczi Ferenc Kegyelmes Urunk által: Nemzetünknek s' édes Hazánknak a' Német Nemzet kegyetlen Uralkodása alatt lett, hallatlan meg-nyomorittatásárul, maga Méltóságos Személlyének nagy méltatlan szenvedésérül, És Az Austriai Ház erőszakoskodása alól való fel szabadulásáért fogott Magyar fegyvernek ártatlanságárul, az egész Keresztyén Világnak eleibe adatott Manifestum. Köz Tudomány Tétel."

Februárban az udvar újabb kísérleteket tett Bercsényi elcsábítására. Az udvar szabadon bocsátotta és visszakísértette Bercsényi feleségét urához, azzal a reménnyel, hogy talán elvonja férjét Rákóczitól. A számítás ezzel az asszonnyal sem vált be, mert amint azt épp Bercsényi írta meg Rákóczinak, nagyobb kuruc lett az uránál. Ezen kívül felajánlották Bercsényinek a magyar kir. udvari főkancellári méltóságot, ezzel akarván elérni, hogy váljon ki a felkelők közül. Különösen azt a gondolatot akarták megszerettetni Bercsényivel, hogy a külföldi hatalmak helyett József király közbenjárását fogadják el a kurucok. Bercsényi nem tántorodott meg a Tolvay Gábor által előadottaktól, hanem ismételte, amit Jeszenszkynek és Széchényinek is mondott, hogy Rákóczi és a fegyverben álló nemzet határozata nélkül nem bocsátkozik semmi alkudozásba s különben is a békeértekezlet már össze van híva Gyöngyösre, ahol Széchényi is jelen leend. Ezen kívül még közölte is Rákóczival a neki tett külön ajánlatot.

Mikor Bercsényi tanácsára Széchényi levélben fordult végre közvetlenül Rákóczihoz, Rákóczi február 5-iki válaszában kétségét fejezte ki, hogy lehetne egy jó békét létrehozni, hisz a császár most is arra akarta a törököt rávenni, hogy támadja meg a felkelőket, szükséges tehát a külföldi államok garanciája.

Bécsben nem tetszettek a Széchényi által Bercsényitől hozott kívánságok. Idegenkedtek a kívánt országgyűlés gondolatától, az idegen hatalmak garanciájától s attól a követeléstől, hogy Kollonics távolíttassék el a kormányból. Lipót február 12-én válaszolt ezekre a feltételekre. Kifogásolta, hogy a magyarok nem a koronás királyt, Józsefet kérték fel közvetítőül, holott az hajlandó lenne rá s nem volt hajlandó lemondani az országgyűlés összehívásának királyi jogáról a felkelők javára.

Széchényi február 14-én írt újra Rákóczinak. Azzal ijesztgette, hogy az udvar a porosz királlyal alkudozik egy 30.000 főnyi segítség dolgában s ezért jó lesz a veszélyt a gyors engedékenységgel kikerülni. Fogadják hát el a magyarok Józsefet közvetítőül s nyugodjanak meg abban, hogy Lipót fogja összehívni az országgyűlést.

Rákóczi válaszában kifejtette, hogy az országgyűlést csak a protestáns hatalmak, valamint Lengyelország és Velence közbenjárásával megkötendő béke után lehet összehívni s az udvar csak úgy tárgyalhat a magyar nemzettel, mint más szabad nemzettel! Széchényi február 19-én kelt újabb levele után Rákóczi 29-én értesítette végre Széchényit, hogy hajlandó fogadni Gyöngyösön. Rákóczi nagyon készült erre az értekezletre. Bizonnyal értesült már arról is, hogy Anglia és Hollandia erőszakolják Bécsben a maguk közbenjárását, tehát sietve kinyomatta a "Recrudescunt" kezdetű manifesztumot, amelynek szerzőségét magának Ráday Pálnak, a szerzőnek feljegyzése árulja el: "Anno 1704" írja naplójában Ráday "az említett Fejedelem Intimus-Secretariusságra (magántitkárságra) maga mellé vévén: irtam a Manifestumot." Ráday fogalmazványa, amelyet Rákóczi saját kezűleg javított át, ma is megvan.

A császár két szövetségese egyre élesebben sürgette a magyarokkal való kiegyezést. A hollandi rendek február 1-én kiállították Bruyninxnek, bécsi követüknek, a közbenjárásra való felhatalmazást. A császárnak minden oka megvolt arra, hogy hallgasson a hollandokra, mert épp ekkor sürgette kétségbeesve azt a 250.000 talléros holland kölcsönt, amelyre már csak olyan fedezetet tudott adni, ami már egyszer el volt zálogosítva. Február 2-án megemlékszik Whitworth jelentésében a nádor titkárának Bercsényihez való újabb bizalmas kiküldetéséről s arról, hogy bár az udvar hallani sem akar a külső hatalmak közvetítéséről, mégis azt izenték Bercsényinek, hogy a császár elfogadta Anglia és Hollandia közvetítését.

A lehetetlen bécsi helyzet azonban lassan rászorította Lipótot, hogy megbarátkozzék a közvetítők gondolatával. Ekkor már kezdett híre járni annak is, hogy a porosz király is bele akar kerülni a közvetítők közé. Stepney, aki útban volt vissza Bécsbe, ezt a hírt Hágából közölte Angliával. Stepney idegenkedett a porosz beavatkozástól, de minisztere, Hedges már február 8-án közölte vele, hogy nincs kifogása a porosz közbenjárás ellen, csak az ne késleltesse az ügyet. Angliának, amely kétségbeesve szemlélte szövetségese kínos vergődését, nagyon-nagyon sürgős volt a magyar béke.

Végre február 12-én Lipót elfogadta a külföldi közvetítők gondolatát s sürgősen felszólította Whitworthot és Bruyninxot, hogy késedelem nélkül ajánlják fel jó szolgálataikat a felkelőknek. A jég megtört s a magyar szabadságharc ügye most már a nyilvánosság előtt is egyre jobban nemzetközi érdeklődésű ügy lett. Azonban az udvar még mindég halasztani kívánta a külföldi beavatkozást. Egyelőre addig kívánta a külföldi követek közbelépését kitolni, amíg Széchényi nem tér vissza Lipót február 12-iki ajánlatával a magyaroktól. Az angol és holland követek már unták az állandó taktikázást s ezért emlékiratban tiltakoztak az udvarnál az újabb halasztás ellen.

Február 27-én azonban ismét azt jelentheti Whitworth, hogy a közbenjárás mégis aktuális lett. Bécsben már jóvá is hagyták a követek meghatalmazásának szövegét s Esterházy nádor megbízatott azzal, hogy a külföldi hatalmak mediatióját minél szélesebb körben terjessze el a magyarok között, nehogy Rákóczi és Bercsényi eltitkolhassa azt. Ez a jelentés élénk diplomáciai életről számol be: jelenti, hogy Rákóczi komoly biztatást kapott újra a bajor választófejedelemtől, hogy sem ő, sem XIV. Lajos nem kötnek békét nélküle; megemlékszik arról, hogy a lengyel követ is írt Rákóczinak és felajánlotta ura közbenjárását (amint ennek előzményeit fennebb előadtuk!) s jelenti végül, hogy a svéd követ is tesz különböző ajánlatokat a császárnak, de csak a maga szakállára, az ura utasítása nélkül.

Március 4-én végre tettre került a sor. Bruyninx elindult Pozsony felé, miután Whitworth társaságában már előbb írt Bercsényinek, hogy Bercsényit felkeresi s vele a béke előzményeit megtárgyalja. Az udvar nyolc pontban foglalta össze azokat a szempontokat, amikhez Bruyninxnek tartania kellett magát. Ezek a következők:

Ha kénytelen volna Rákóczival érintkezni, megadhatja neki a hercegi címet. Ha biztosíték kívántatna, akkor ajánlja fel József király jótállását, ha ez azonban keveselltetne, akkor ez a kérdés maradjon a békekonferenciára. Ha lehet, köttessék teljes fegyverszünet, ha nem, akkor legalább a hetenkinti ellátás biztosíttassék az ostromlott császári várőrségek számára. A tárgyalások helyére nézve ne tegyen nehézséget, de annál jobb, minél közelebb lesz Bécshez. A császár fenntartja magának a jogot, hogy kiket küld ki biztosoknak, de azt meg lehet igérni, hogy azok közé sem Kollonics, sem a nádor, sem a magyar kancellár nem fog kineveztetni. A tárgyalások idejére nézve: minél hamarabb, annál jobb. A kalocsai érsek mindent közöljön Bruyninxszal, de viszont legyen velük szemben óvatos. Végül a császár kijelöli azt a minisztert, akivel a tárgyalások alatt Bruyninx levelezni fog.

Amialatt Bécsben megértek a dolgok a külhatalmak képviselőinek legalább a tárgyalásokat bevezető megbeszélésekbe való bevonásáig, azalatt Rákóczi személye más vonatkozásban is bekerült az európai nagy politikába. Rákóczi személye bevonatott a lengyel politikába s ettől kezdve Rákóczi egészen bukásáig élénk szerepet vitt az északi probléma, a lengyel-svéd-orosz ügy bonyolításában. Rákóczi ugyan Emlékiratában azt írja, hogy erre már 1703 október-novemberében sor került, de az évek távolából két-három hónapot tévedett.

XII. Károly svéd király emlékezetes lengyelországi diadalai után Ágost király földönfutó lett a saját országában s az 1704 januári országgyűlés 24-én fel is függesztette II. Ágost királyi hatalmát. Három jelölt neve került szóba: Szobieszkij Jakabé, XII. Károlyé és Rákóczié. A svéd király hallani sem akart arról, hogy ő mint protestáns egy katolikus ország uralkodója legyen, különben is ő korlátlan uralkodó s így nem kívánt egy fejetlenül szabados "köztársaság" élére kerülni. Rákóczinak komoly pártja volt. Pártjának élén Radziovszkij Károly bíbornok, Lubomirszkij herceg, marsall és az ismert Szienyiavszkij Ádám álltak. Ez a párt, élén a lengyel prímással, követet küldött a magyarországi sikereivel méltán hírnevet szerzett Rákóczihoz s közölte vele, hogy a svéd király nem lenne ellene Rákóczi lengyel királlyá választásának s ha maga Rákóczi is beleegyezne, akkor máris elkezdik a szavazatok gyűjtését.

Rákóczi január 29-én látta el utasításaival Ráday Pált és Okolicsányi Mihályt s követségbe küldte őket a bíbornokhoz és magához a svéd királyhoz is.

Rákóczi nagyapja életét áldozta fel hiába a lengyel korona megszerzéséért, az unoka azonban kitért a megtiszteltetés elől. Rákóczi ezekben foglalja össze kitérése okát:

"Minthogy a háborút enhazám szabadságáért kezdettem s láttam az ország minden rendéinek ily nagy mozgását és izgatottságát: sem célszerűnek, sem becsületemmel megegyezőnek nem tartottam idegen ország koronájáért és enhasznomért hazám ügyét cserben hagyni s elhagyni hazámat, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, tudniillik a németek jármának, hogy szabadságának még amaz árnyékát is elveszítse, amely eddig megmaradt. Elküldeni tehát titkáromat, Ráday Pált és Okolicsányi Mihályt az emlitett bibornok-primáshoz és a svéd királyhoz, hogy előadják az elsőnek az okokat, amelyek miatt nem fogadhatom el a lengyel koronát. A svéd királyt pedig emlékeztessék azon szövetségre, melyet nagyapja az enyémmel kötött volt s amelynek erejénél fogva ez kikötötte, hogy azon esetre, ha utódai az erdélyi fejedelemségtől erőszakkal megfosztatnának, a svéd korona tartozzék segélyünkre lenni, 40.000 tallért fizetvén és megengedje, hogy 6000 svédet fogadhassak zsoldba..."

A svéd királyhoz küldött követségre nagy szüksége volt Rákóczinak, mert a svéd király épp február 9-én biztosította Lipót követét, hogy visszautasít minden részvétet, vagy egyetértést a magyar felkelőkkel.

Ráday a lengyel urakkal való tárgyalásai után áprilisban került XII. Károly elé, majd májusban Berlinbe is ellátogatott s a porosz udvarral is tárgyalt. Hazajövet pedig részt vett az új lengyel király megválasztásán. Mivel Szobieszkij Jakab egy vadászat alkalmakor a svéd király fogságába került, a lengyel rendek Leszczynszkij Szaniszlót választották meg királyukul.

Ágost király követének a levelét Rákóczi messze túlbecsülte jelentőségén s abból komoly barátságot olvasott ki, holott az előzményekből tudjuk, hogy az merőben távol volt minden jóindulattól.

Rákóczi lengyel királyjelöltségének a híre március elején jutott el Bécsbe. Március 6-án még csak azt jelentette Wackerbarth követ Ágost királynak, hogy az udvar idegenkedik a külhatalmak garanciájától, de különösen a lengyel respublika beavatkozásától, mert akkor a két nemzet zavargói mindég összetartanának. Két nappal utóbb már óva inti urát attól, hogy összeköttetésbe lépjen Rákóczival, mert az a hír, hogy a varsói konferenciának ő az egyik jelöltje. Magyarország és Lengyelország egyesítése, írja Wackerbarth, francia befolyásra mutat. Ha Rákóczi békét köt, nem lesz hatalma ártani, ha nem köt, akkor óvakodni kell tőle.

A többször említett manifesztum, mely már januárban, Ráday követségbe indulása előtt elkészült, februárban jött ki a nyomdából. A manifesztum a nemzet előtt is, de elsősorban a külföld előtt akarta felfedni a fegyveres szabadságharc okait. A kiáltvány huszonegy pontban foglalta össze az okokat, nehogy a dolgokat nem ismerők megbotránkozzanak s a királlyal szemben való hűtlenséggel vádolják a nemzetet. A táborozás igazi okának nyilvánosságra hozatalával azt akarta elérni Rákóczi, amint kiáltványa írja, hogy az emberek mint igaz bírók magasabb szempontokból ítéljenek mozgalmáról.

A kiáltvány megállapítja, hogy az ausztriai ház évszázadokkal ezelőtt az ország rendjeinek behálózásával szerezte meg a magyar királyságot. Azóta az uralkodó ház a nemzet ősi szabadsága ellen állandó merényleteket követ el. Ennek védelmében kellett felkelnie a Báthoriaknak, Bocskainak, Bethlennek, a Rákócziaknak és Thökölynek. A mostani felkelésnek az oka ugyanaz, ami az előbbi felkeléseknek volt; az ország törvényeinek roncsolása, szétszaggatása. Elvették a nemzettől a szabad királyválasztás jogát s megfélemlítéssel elvették II. Endre önkényuralmat korlátozó törvényét, az ellentállási záradékot. A többi törvényre ugyan esküt tettek, de nem tartják be. A hadseregből valósággal kiirtották a magyar vezető tiszteket. A magyar valósággal idegen saját hazájában. Tudta nélkül határoznak róla. A magyar urakat kizárták az udvari tanácsból s most az uralkodik. Minden igazságot és törvényt lábbal tipor az udvari kamara működése is. Elveszik és másnak adják az emberek törvényes tulajdonát. Az ősi javakat is elidegenítik. A szabad kunokat és jászokat német igába adták. Megfizethetetlenül felemelték a só árát. Elidegenítették a koronajavakat. Megduplázták a harmincadot. Bérbe adták az árusboltokat. Az ország népével a török jobban bánt, mint az osztrák s egyévi osztrák sarcolás felér ötvenévi török adóztatással. Megadóztatják az adó alól törvénnyel mentesített osztályokat. Igaztalan forgalmi adót szednek. Katonaság szedi be az adót. Megszüntették az eddig szokásos törvénykezést s ennek megfelelően legteljesebb az igazságszolgáltatási zavar. Az igazság valósággal számkivettetett. Megháborítják a vallásokat is s a vallás színe alatt idegen papok az egyenetlenség magvát hintik szét. Az országgyűlések már csak a múltéi. Helyette a kormányszékek uralkodnak s már az országon kívül hívják össze a főrendeket, hogy azok ott teljesen kiforgassák az országot régi szabadságából és alkotmányából. Felállították az eperjesi mészárlással megriasztott országban az örökös királyságot. A király az első törvényszegő és a nemzet csak törvényes jogait védi, csengett ki a kiáltvány summája.

Azután foglalkozott Rákóczi a saját maga és társai meghurcoltatásával is kiáltványában. Most már az isteni irgalmasság sem kívánja, hogy az osztrák tovább lopja az országot. Ezért hozta be Rákóczit az országba a külső fejedelmek jóakaratával, hogy itt a nemzet igaz fegyverének hadi vezére legyen. A természet rendelése, hogy a magyarok nemes elméje el nem szenvedheti a bosszúságot és a szabadságban született haza szabad tagjai szolgai állapot alá vettetvén, nehezebb dolognak tartják azt a keserű halálnál. "Nyilvánvaló legyen azért a keresztény világ előtt a magyar nemzetnek igazi fegyvere... Mi (mert a maguk hitét ennyiszer megszegőknek tovább hinnünk nem lehet) édes hazánknak az ausztriai járom alól való kiszabaditására, mely mindeneknek minden szeretetét együvé foglalja, életünket, javainkat s utolsó csepp vérünket is önként fölszenteljük. És hogy e fegyverfogásunkban nincs semmi negédségünk, nyerekedésünk s magános dicsőségünk: az Isten előtt, a szent angyalok előtt, józan jó lelkiismerettel közönségesen nyilvánvalóvá tesszük..."

A kiáltvány első példányát Bercsényi március 9-én adta át Semptén Bruyninx hollandi követnek s egyidejűleg átadta annak a magyar alaptörvények kivonatát is. Bruyninx nagy reményekkel eltelve indult el Bercsényihez. Pozsonyból még írt Whitworthnak, hogy az bírja rá a Bécsbe visszaérkező Stepneyt, jöjjön ő is el Bercsényihez, mert nagy diplomáciai sikert arathat. De már 10-én azt írta, hogy nincs értelme Stepney leutazásának, mert egyelőre mit sem lehet tenni. Két nappal utóbb már tudta Stepney is Bécsben, hogy a felkelők sem el nem fogadják, sem vissza nem utasítják az angol-holland közbenjárást, hanem függőben tartják elhatározásukat.

Bercsényi a legnagyobb udvariassággal és nagy fényességgel fogadta a holland követet, de azonnal szemrehányást tett neki, hogy miért fordult hozzá s miért nem közvetlenül Rákóczihoz. Kifogásolta, hogy miért nem adják meg hivatalosan Rákóczinak a fejedelmi címet, mikor azt Bécsen kívül mindenhol megadják. Kijelentette, hogy maga nem határozhat sem a békéről, sem a háborúról, de a közeli napokban lesz Gyöngyösön egy értekezlet, ott bemutatja a követek megbízó leveleit s a rendek fognak határozni a dologról, élükön Rákóczival.

Bercsényi udvariassága, de még inkább a manifesztum annyira megnyerte Bruyninxet s utóbb Stepneyt is, hogy gr. Wratislaw miniszter mindkettőjüket megrágalmazta Hágában, hogy inkább a magyarokat támogatják, mint a császár ügyét szolgálják.

Bruyninx két okból ment Bercsényihez, hogy megtudja, mit kívánnak a magyarok s hogy fegyvernyugvást eszközöljön ki. Egyiket sem tudta elérni. Március 19-én jelentette Stepney Hedgesnek, hogy mit végzett Bruyninx Bercsényinél. Jelentette, hogy Bercsényi ügyük igazságára s erejükre hivatkozva azt kívánja, hogy mind a császár, mind a közbenjáró hatalmak úgy alkudjanak velük, mint olyan nemzettel, amely a saját sorsa felett szabadon rendelkezik! Ezt vallja Rákóczi is. Pedig remélni sem lehet, hogy ebbe a bécsi udvar belemenjen. Viszont Stepney azonnal olyan új meghatalmazást kért, amelynek szövegéből minden olyan hagyassék ki, ami a magyarságot bármiképpen is sérthetné. Maga Bruyninx hosszas jelentésben számolt be a császárnak utazásáról s kormányának arról, amit a császár előtt elhallgatott. Ebben bejelentette, hogy a magyarok azt kívánják, hogy mint szabad nemzettel tárgyaljanak velük s mindenek felett biztosítékokat követelnek arra nézve, hogy a kötendő alku megtartatik, mert már annyiszor megcsalattak, hogy garanciák nélkül nem bízhatnak az osztrák ház ígéretében. A követ ajánlotta volt József király közbenjárását, de azt nem tartották elegendőnek. Bercsényi beismerte, hogy minden udvarnál követjük van és több külföldi fejedelemmel szövetségben vannak. Bercsényi közvetlenül Rákóczihoz utasította őt s figyelmeztette, hogy ott oly újabb megbízó levéllel jelentkezzék, amely illendőbb hangon beszél a magyarok mozgalmáról.

Stepney új megbízólevél-kérése nagy zavart okozott Angliában. Ellis, Hedges alállamtitkára március 28-án azzal mentegeti magát Stepney előtt az új megbízólevél késéseért, hogy mivel Rákóczi úgy tesz, mintha Magyarország királya lenne, zavarban vannak a fogalmazásra nézve. De azért három nappal később mégis aláírta Anna királyné Stepney újabb megbízólevelét, amely felhatalmazta őt a magyarokkal való békealkudozásokban való közbenjárásra.

Ezalatt összeült Gyöngyösön a Széchényinek beígért értekezlet. Megjelentek itt a megyék követei, a mozgalom mellett álló főurak s a Rákóczi mellett székelő francia és bajor követ, nemkülönben két lengyel és egy török követ is. A francia és bajor mindent elkövetett, hogy a békehangulatot rontsa, ami annál könnyebb volt, mert az ekkor még nagyon gyenge lábon állt. Az értekezlet március 17-től 28-áig tartott. De a béke ügyében lényeges előmenetelt nem jelentett. Az értekezleten szinte kirobbant a Bécsből is szított felekezeti viszály, amely az egész nemzeti mozgalomnak egyik mindég visszatérő veszélyeztetője volt, de azt Rákóczi különböző ígéretekkel leszerelte. A császári követség feje, Széchényi érsek, kegyelmet, jóakaratot, megértést és a szabadság helyreállítását ígérte. Rákóczi huszonöt pontban foglalta össze az értekezlet hozzájárulása mellett a nemzet kívánságait. A két eddigi hatalmon, az angol és hollandon kívül még Svédország és Lengyelország garanciáját kötötte ki. Az első kettőt inkább csak a protestánsok kedvéért fogadták el a rendek, de kikötötték, hogy a bemutatott megbízólevelek helyett új, tisztességesebb hangúak állíttassanak ki. Határozottan visszautasította az értekezlet József király felajánlott közbenjárását. Mivel a bajok forrásául a felkelők épp az örökös királyság bevezetését, a szabad királyválasztás jogának elvételét tartották, nem fogadhatták el azt a Józsefet, akinek ennek alapján királyságát is kétségbevonták.

Rákóczi szűkszavúan emlékszik meg erről az értekezletről: "Arra törekedtünk, hogy külhatalmak garanciája által biztosított békét köthessünk, hogy azon esetre, ha a bécsi udvar szokása szerint nem tartaná be a feltételeket: a biztosító hatalmaknak jogos cimük legyen minket segiteni. Nem nehéz eltalálni, hogy a bécsi udvar a hasonló békekötéstől irtózott. Ezen első összejövetel csak kevés napokig tartott. Az értekezlet ideje alatt a császár követei meg akarván tudni mozgalmainknak igazi okát: kegyelmet, szívélyességet, őszinteséget és a szabadság tökéletes és nagylelkű helyreállítását igérik. Válaszomban szemökre hánytam ama számtalan királyi szószegést, csalárd kötéseket, ármányokat és végre az oly sok törvénysértést, részletes határozatot kivánván a manifesztumban elősorolt sérelmeink orvoslása felől."

A holland és angol követ a gyöngyösi értekezlet határozott kudarca után is állandó nyomást gyakorolt az udvarra és közvetlenül a császárra is, hogy kezdjen komoly tárgyalást a magyarokkal. Azonban egyre jobban megérlelődik bennük az a meggyőződés, hogy amint a legkisebb császári katonai siker nyoma jelentkezik, a békülés kedve az udvarnál azonnal alábbhagy. Már április 2-án annak a gyanújának ad Stepney jelentésében kifejezést, hogy a jezsuiták és egyes miniszterek inkább fegyverrel akarják az országot meghódítani, mint kibékülni vele. Három nappal utóbb a császári kihallgatáson szerez olyan benyomást, hogy a nemzetet inkább meg akarják hódítani, mint azzal kibékülni. Pár nappal később ismét ezt jelenti. Pedig ekkor már a svéd követ, most már királya megbízatása alapján, forma szerint is felajánlotta Svédország közbenjárási készségét. Április 12-én pedig felháborodva jelenti Stepney, hogy orvgyilkosokat szerződtettek Rákóczi megölésére: hát hogy higgyen akkor Rákóczi a bécsi udvar békés szándékaiban?!

Anglia azonban nem tágított. 18-án Hedges miniszter hangsúlyozza, hogy a királynénak, mint a császár szövetségesének joga van komolyan kívánni a császártól, hogy béküljön ki felkelt alattvalóival. 21-én a holland rendek írnak Lipótnak és sürgetik, hogy méltányos feltételek mellett mielőbb kösse meg a békét a magyarokkal, hogy minden erejét a franciák ellen fordíthassa.

Lipót mindenekelőtt három hónapi fegyverszünetet akart elérni, hogy csapatait rendbehozhassa azalatt. Nem fogadta el a svéd és lengyel királyok garanciájának követelését, de hajlandó volt a svéd király közbenjárását elfogadni. Ily irányban adott Széchényinek április 22-én utasítást. Ez a fegyverszüneti törekvés azonban nem vezetett sikerre. A császár és Rákóczi közt nézeteltérés támadt, mert Rákóczi csak részleges fegyverszünetet akart elfogadni, a császár pedig csak általánost. Végül is nem lett a dologból semmi. "A kalocsai érsek hozzám jött Paksra" írja Rákóczi "fegyverszünetet ajánlott, mellyet azonban el nem fogadék." Amíg Anglia és Hollandia mindent elkövetett, hogy a császárt rábírja a békekötésre, addig az udvar újabb sajátos tervet agyalt ki. A fiút akarták látszólag kijátszani az apával, Józsefet Lipóttal, szemben. Még ma sem elég világos, hogy ez Lipót elgondolása volt-e, vagy pedig József ténylegesen szembe akart helyezkedni apjával. A későbbi események inkább azt látszanak igazolni, mintha a fiú egyetértésben járt volna el apjával. Az udvar már december óta erőszakolta, hogy a magyarok fogadják el Józsefet közvetítőül, illetve garantálóul. Ez a törekvés mindég zátonyra futott. Azonban József napján gr. Forgách Simon borsodi főispán és császári tábornok egyszerűen otthagyta Bécset s megjelent Rákóczinál, kijelentvén, hogy ő kuruc lesz. Bercsényi csakhamar értesült róla, hogy Forgách azzal az egyenes megbízatással jött át a felkelőkhöz, hogy "József részére megcsinálja a magyarokat". Rákóczi Bercsényi értesítése alapján vallatóra vette Forgáchot, aki azonban szorult helyzetében mindent letagadott. Csak Rodostóban vallotta meg a fejedelemnek, hogy ő valóban József megbízásából ment a kuruc táborba. Rákóczi ekkor felelősségre vonta, hogy miért tagadta ezt el akkor, mire Forgách azzal mentette magát, hogy attól tartott, hogy ezen az úton a nemzet kibékült volna az udvarral, már pedig ő annyira megutálta volt az ausztriai házat, hogy nem megmentésére, hanem ledöntésére törekedett. Ő elfogadta a megbízást, hogy Bécsből becsülettel szabadulhasson, de esze ágában sem volt azt teljesíteni. Az udvar, vagy talán József egyéni terve (?) így csődöt mondott.

Ráday és Okolicsányi, miután megfordultak a lengyeleknél és a svéd királynál, Rákóczi február 2-án kelt ajánlása alapján Danzigból útlevelet kértek a porosz udvarhoz. A porosz király május 3-án ki is adatta az útleveleket. Rádayék erősen mosakodtak a török szövetség híre miatt s azt bizonygatták, hogy az nem igaz. Azt kérték, hogy Frigyes király ne ítélje el a magyar szabadságharcot és ne segítse a császárt a magyarok ellen. Kérték, hogy Magyarország békés szándékait segítse elő azzal, hogy garanciát vállal Ausztriával szemben a béke megtartásáért. Kérték, hogy abban az esetben, ha Ausztria török segéllyel támadna a magyarokra, akkor segítse a magyarokat s működjék közre, hogy az angol és holland hatalom is garantálja a békét. Ráday a rendek kívánságán kívül még a hazai protestánsok kérelmét is Frigyes király elé terjesztette, akik azt kérték, hogy ha Frigyes és a többi protestáns fejedelem közt lesz egy liga, abba vegyék fel a magyar protestáns rendeket és hogy járjon közben az udvarnál egy becsületes béke érdekében s vállalja annak garanciáját. A berlini udvarnál Jablonsky Dániel Ernő udvari lelkész volt a magyar ügy, főleg a magyar protestáns ügy szószólója. Ő még frankfurti diákkorában barátkozott össze néhány magyar diákkal s magyar rokonszenvét azóta is megőrizte. Ő vezette be az udvarhoz Rádayékat és ő nyerte meg, a főleg protestáns jellegű kérések támogatásának Fuchs minisztert is. A királyi udvar a császárral való kibékülést ajánlotta a magyaroknak. Jablonsky állandó levelezésben maradt Rádayval. Nagyrészt ennek a levelezésnek lett az eredménye, hogy Frigyes július végén megparancsolta bécsi követének, hogy az angol, svéd, dán és holland követekkel járjon közben az udvarnál a béke érdekében. A berlini udvarnak ekkor is az volt csak az aggodalma, hogy a magyarok szerződést ne kössenek a törökökkel, mert ez végveszélyt hozna rájuk s megbénítaná az evangélikus hatalmak közreműködését a császárnál.

Rákóczi kényes helyzetben volt, mert több hatalom a török szövetség ellen emelt kifogást. XI. Kelemen pápa és XIV. Lajos pedig arra figyelmeztette, hogy nem segíthetik, ha támogatja a protestánsok katolikusellenes kívánságait. Hogy külpolitikai helyzetét megszilárdítsa, számos, nem egyszer ellentétes szempontot kellett figyelembe vennie.

Nem érdektelen, ha megemlékezünk két elgondolásról, amelyek ezekben a napokban születtek meg. Defoe Dániel, a híres angol író, a Robinson szerzője, május 18-án egy politikai emlékiratot juttatott el Harley Róberthez, amelyben Rákóczival foglalkozott. Azt javasolta, hogy utasíttassék a császári udvarnál levő angol követ, miszerint igyekezzék rávenni a császárt, hogy engedjen a magyarok követeléseinek. Ha a császár nem hallgatna a jó tanácsra, akkor 1,000.000 fontsterlinget kellene előlegezni arra a célra, hogy a magyarok a császártól független államot alkothassanak és Rákóczit Magyarország és Erdély királyává tehessék meg s őt ezen államban megtarthassák. Magához Rákóczihoz is követet kellene küldeni, hogy az figyelmeztesse, mennyire itt az alkalom arra, hogy Magyarországon a vallást és a szabadságot visszaállítsa. A protestáns Anglia rokonszenvvel nézte a magyar protestánsok élet-halálharcát s ez vezette Defoe tollát, aki különben épp egy másik politikai röpiratáért való fogságában írta ezeket.

Merőben ellenkező megoldást ajánlott egy erdélyi főúr, a gyenge s épp ezért magáért való Erdély gondolatának fanatikusa, Bethlen Miklós. Ez a magyar terv az angol mellett karikatúrának látszik, mert amíg az angol Defoe önálló magyar nemzeti királyságot akart, amely egyesíti magában Erdélyt és Magyarországot, addig Bethlen "Noé galambja" című, a protestáns hatalmak bécsi követeihez szánt, de soha el nem jutott röpirata azt ajánlotta, hogy Rákóczi magyarországi jószágai helyett kapjon valahol Magyarországon kívül birtokot, mert ez jobb, mint sem "Magyarországon vagy Erdélyben kevés ideig uralkodjék és magát, nemzetségét s házát véghetlen romlásban és veszedelemben ejtse". Bercsényi, Károlyi és a többiek pedig kárpótoltassanak Rákóczi így felszabadult magyarországi birtokaiból! A magyar ügyet és évszázados törekvéseket a tisztánlátó külföldiek sokszor élesebb látással nézték, mint némely, sajátos érdekeitől szűk látókörűvé lett magyar...

Már 1704 februárjában Rákóczihoz érkezett XIV. Lajostól Louis Fierville d'Hérissy lovag ezredes néhány tiszttel és bemutatta Rákóczinak megbízólevelét. A gyöngyösi értekezleten már Fierville igyekezett a béketárgyalásoknak elejét venni. Rákóczi elég sűrű összeköttetésben volt De Bonnacon át, de közvetlenül is a francia királlyal. Már 1703 november 12-én kelt egy utasítás a Rákóczihoz küldendő francia követ számára. December 12-én maga XIV. Lajos gratulált Rákóczinak szerencsés működéséhez s biztatta, hogy haladjon előre a megkezdett úton. Rákóczi február 16-án köszönte meg Lajosnak Fierville kiküldetését, majd egy héttel későbbről is maradt ránk Rákóczinak Lajoshoz intézett levele. Ettől kezdve még élénkebb lesz a magyar-francia diplomáciai összeköttetés, mert Fierville is élénk levelezést fejtett ki s amellett maga Rákóczi is elég sűrűn számolt be továbbra is XIV. Lajosnak.

XIV. Lajos április 1-én elhatározta, hogy Fierville helyett a sokkal nagyobb tekintélyt jelentő Des Alleurst fogja Rákóczihoz küldeni. "Megparancsoltam neki" írja Lajos Rákóczinak "biztosítsa önt arról, hogy közre fogok működni az ön terveinek végrehajtásában és minden alkalomkor gondoskodom önnek és hazájának javáról. Nem is kételkedem, hogy ön hitelt ad mindennek, amit nevemben mond önnek, különösen annak a biztosításomnak, melyet az én tiszteletemről mond. Kérni fogom Istent, hogy önt, rokonom, egészségében megőrizni méltóztassék."

Des Alleurs május 8-án indult el Párisból, s bár az angol diplomácia csak jóval később jön rá küldetésére, Sutton csak október második felében jelenti partraszállását Konstantinápolyból s Whitworth csak novemberben kezd valamit gyanítani az út diplomáciai jellegéről, Des Alleurs már szeptember 30-án Belgrádba érkezett. De a törökök nem engedték továbbmenni. Ez a kényszerpihenő több hónapig tartott. Közben december 2-án Rákóczi követet is küldött Parisba, mint megválasztott erdélyi fejedelem. Kevéssel utóbb a nagyszombati csatában Fierville osztrák fogságba esett s így mikor végre 1705 márciusában Des Alleurs eljutott Rákóczihoz, elődje már nem tudta az előzményekről tájékoztatni.

Rákóczi 1704. évi hadicélja a Dunántúl megszerzésére irányult. Ezért tört Károlyi már januárban a Dunántúlra. Emellett természetesen tovább is fennállt a franciákkal való egyesülés terve is. Rákóczi ismét felajánlotta a koronát a bajor választónak. Marsin francia tábornagy január 17-én Linzből értesítette Rákóczit, hogy az egyesült bajor-francia hadak nemsokára együtt fognak Rákóczi seregével működni. Ez a levél nem jutott el Rákóczihoz, mert elfogták. Annál nagyobb riadalmat keltett azonban Bécsben. Valószínű, hogy ez siettette gr. Heister Szigbert tábornok magyarországi főparancsnokká való kinevezését, akit január 22-én bíztak meg a határszél felszabadításával. Ez a tehetségtelen, de kegyetlenkedő hajlamú katona segítségül megkapta a rácokat és a horvátokat is, akiknek mozgósításával már előbb megbízták gr. Pálffy János tábornokot.

Rákóczi is megkísértette a rácokat és a horvátokat a maga pártjára vonni, de ez a kísérlete nem sikerült.

Károlyi túlságosan szétaprózta seregét a Dunántúlon s csapatai különben is azt vallották, hogy nem szabad nyílt csatában megütközni a némettel. Így Heister és Pálffy március végére könnyűszerrel kiszorították Károlyit a Dunántúlról, aki üldözés nélkül is észvesztve menekült át Dunaföldvárnál a Dunán s a hátramaradt Esterházy Dániel nem tudta megakadályozni, hogy Heister s különösen féktelen és magyargyűlölő rác csapatai a legkegyetlenebbül végig ne pusztítsák azt a Dunántúlt, amely oly lelkesen csatlakozott a nemzeti mozgalomhoz.

A fejedelem ekkor az elfoglalt városra támaszkodva, Eger várát vívta. Ide vonult vissza Károlyi. Épp akkor, amikor végre megegyezés jött létre a vár feladásának módozataira nézve. Rákóczi, hogy a bajor-francia hadakkal való egyesülést kiverekedje, újabb dunántúli hadjáratra szánta magát. Maga akart Kalocsánál átkelni a Dunántúlra, de ebben a délvidékeken veszedelmesen mozgolódó rácok meggátolták. A rác betöréstől tartó serege ugyanis nem akarta védtelenül hagyni a Duna-Tisza közét s így Rákóczi inkább ott maradt a veszélyeztetett ponton. A Dunántúl elfoglalásával a kevéssel előbb átállott volt császári tábornokot, Forgách Simont bízta meg.

Forgách átkelésének hírére Heister felhagyott azzal a tervvel, hogy a Vág vidékére nyomuljon és Bercsényit megtámadja, hanem Komáromon át visszatért a Dunántúlra. Rákóczi mégis négy lovasezreddel Bercsényi támogatására küldte Károlyit, míg maga a Duna bal partján várta a fejleményeket. Közben állandóan szorgosan dolgozott serege tökéletesítésén. Május 12-én újabb fegyelmező hadiszabályzatot bocsátott ki. Ez időben szervezte meg a tábori postaszolgálatot is.

Tavasszal a bécsi udvar ismét megkíséreltette Rákóczi meggyilkoltatását, de az erre felbérelt szász hadnagy elfogatásakor bevallotta a dolgot, mire a kurucok Ordason karóba húzták.

Heister dunántúli felszabadító hadjárata oly kegyetlen volt, hogy az undorodás kergette Esterházy Antalt és az említett Esterházy Dánielt Rákóczi seregébe. Forgách átállása mögött - amint előbb már említettük - igen érdekes dolog húzódott meg.

Forgách dunántúli vállalkozása nem volt szerencsés. Rákóczi, aki minden ellenkező vélekedés ellenére a kezében tartotta a legfelsőbb irányítást s aki már 1703 őszén is állandóan utasító levelekkel irányította Bercsényinek és Károlyinak Felvidéken operáló és Sennyeynek Erdély határán álló hadcsoportjait s onnan irányította a sereg általános fegyelmezését s a kötelékek lassú feszesre vonását, most is kezében tartotta a legfelsőbb irányítást, bár a részletekben az egymással megegyezni nem tudó alvezérek gyakran önállósították magukat. Rákóczi utasította Károlyit, hogy Bercsényit fedezve északról induljon Forgách támogatására, miután Heister felvidéki vállalkozásának veszélye elmúlt. Károlyi azonban május 28-án Szomolánynál Ocskayval két tűz közé kerítette s el is fogta Ritschan császári tábornokot s ekkor ahelyett, hogy egyenesen Forgách támogatására ment volna, előbb Bécsig portyázott s június 9-én a bécsi vadaskertben vadászott s csak aztán indult Győr felé, hogy ott bekerítse Forgáchcsal a megszorult Heistert. Forgách azonban elég gyanús körülmények között nem várta be a különben is alaposan megkésett Károlyit s június 13-án Koronczónál (vagy Győrszentimrénél) csatát veszített Heisterrel szemben. A török időkből kipróbált gyalogcsapatok menthetetlenül tönkre mentek s a dunántúli hadjárat folyamán többet nem lehetett összeszedni őket. Hogy mi okozta a vereséget, arra két magyarázatot is találtak. Forgách tisztjei ügyetlenségével indokolta a szabadságharc első nagy csatájának elvesztését. Rákóczi azzal magyarázta, hogy Bercsényi ellenszenvből, Károlyi bizalmatlanságból nem ment idejében támogatására. A lovasság tényleg azzal tagadta volt meg az engedelmességet Forgáchnak, hogy azt hitte: mészárszékre vezetik s nem győzelemre.

Forgách felbomlott csapatait Károlyi szedte össze s július 4-én már a Szentgotthárd-nagyfalui csatában le is győzte Rabatta József császári tábornokot. Ez a diadal, ha helyre is állította a dunántúli kuruc sereg önérzetét és harci kedvét, már kevés volt ahhoz, hogy a Dunántúl tartható legyen s mind Forgách, mind Károlyi kénytelen volt a Dunántúlt ismét feladni s onnan kimenekülni. Különben maga Rákóczi is visszahívta őket.

A második dunántúli hadjárat sikertelenségekor Rákóczi végre függetlenítette magát hasonlóan tapasztalatlan vezérei tanácsaitól s Bercsényi egyenes ellenzése dacára, önálló hadi vállalatba fogott. Ez meg is erősítette önbizalmát s ettől kezdve mindent maga tervezett. Ez időben már kezdett serege némileg szilárdabb kereteket ölteni s Rákóczi egyre újabb és újabb hadiarticulussal, hadiutasítással, edictummal és regulamentummal látta el a kezei között kialakuló, annyit óhajtott nemzeti hadsereget. Mindent elkövetett, hogy serege egyenruhát kapjon, jobban legyen felszerelve, megfelelő egységekre oszoljék, pótlódjanak a hiányzó műszaki csapatok, ne legyen fennakadás az élelmezésben, rendszeres legyen a hadbíráskodás és a többi.

Rákóczi június 27-én indult ki Solt melletti táborából, hogy a déli végeket veszélyeztető rácokkal végre leszámoljon. A császári seregben is harcoltak rácok, de sokkal veszélyesebbek voltak a saját szakállukra nyugtalankodó délvidéki rác bandák, amelyek a Bácskából kiindulva Nagykőrösig, Nagyváradig is be-betörtek s kegyetlenül gyilkoltak, fosztogattak. Mintegy 4-5000 emberrel indult el Rákóczi s a Duna mellett Baján és Bacsón át Titelig nyomult. Csapatai nemcsak a fegyveres rácokat, de a nemrég betelepedett rác lakosságot is könyörtelenül irtották. A bácsi vár és a titeli földvár bevétele után a Tisza mentén Szeged felé nyomult fel s azt körülzárva, ostrom alá is vette. Csapatai július 20-án be is vették a várost s feldúlták a rácok házait. A vár ostromát már nem Rákóczi vezette, mert megbetegedett s különben is Gyöngyösre kellett mennie, hogy részt vegyen az újra kezdetét vevő értekezleten, amely a Béccsel folyó tárgyalások ügyében volt döntendő. Maga augusztus 16-án hagyta ott Szegedet s mivel időközben a temesvári pasától megtudta, hogy a szegedi vár elfoglalása a török érdekeket sértené, s mivel úgy a törökkel, mint Thökölyvel állandó tárgyalásban volt, amiknek sikerét nem akarta veszélyeztetni, fel is hagyott a vár ostromával.

Rákóczi Szeged alatt értesült arról, hogy az erdélyiek július 6-án fejedelmükké választották, mivel Apafit, aki jogtalanul mondott le a császár javára, árulónak tartják. De kevéssel utóbb, Szolnok és Gyöngyös között arról is értesült, hogy augusztus 13-án Savoyai Eugen és Marlborough hercegek Höchstädt fölött az egyesült bajor-francia hadakat tönkreverték. Tallard marsall veresége nagyon megdöbbentette Rákóczit. Eddig a magyar-bajor egyesülést tartotta a szabadságharc külpolitikai alapjának. Érezte, hogy most már magára maradt. Valóban ezután a további hadiesemények súlya a spanyol örökösödési háborúban Németalföldre, Olaszországba és Spanyolországba tevődött át. XIV. Lajos terveiben a magyar hadszíntér eddig sem játszott döntő szerepet, de most már csak azért volt Rákóczira és nemzeti mozgalmára szüksége, hogy a császári csapatok egy részét így elvonja a nyugati hadszíntérről.

A dunántúli hadjáratok alatt Bercsényi a Felvidéken operált. Főleg portyázásokban merült ki ténykedése. Csak amikor Pálffy János vette át a Pozsony megyei császári csapatok vezetését, akkor került komolyabb hadműveletekre sor. Pálffy és a Szakolca vidékén táborozó Ritschán tábornok, aki 1697-ben a harangodi mezőn leverte volt a jobbágyok felkelését, Nagyszombatnál akart egyesülni. Ezt akadályozta meg Károlyi, aki a már említett szomolányi csatában szétverte Ritschán hadait s őt magát is elfogta. Ez a győzelem, amely az első komoly kuruc hadisiker volt, akadályozta meg, hogy Heister, Pálffy és Ritschán egyesült támadással megkísértsék a Felvidék visszafoglalását. De Bercsényi a siker által adott lehetőségeket most sem játszotta meg. Pedig Heister csapatait a sok ide-oda vonultatással annyira kimerítette, hogy bár győzött a koroncói csatában, mégis visszavonult egész az osztrák határszélig csapatai felújítására. Igaz ugyan, hogy az év őszén Kassa, Eperjes és Érsekújvár is Rákóczi kezére került, de ez már nem a szomolányi siker kiaknázása volt.

A bajor választó még a tavasz folyamán is biztatta Rákóczit, hogy hadaik egyesülni fognak és együtt támadnak Bécsre. Ez volt Rákóczi egész vállalkozásának az alapja s a höchstädti vereség híre katasztrofális külpolitikai helyzet elé állította Rákóczit. Ez a vereség a szabadságharcot a maga lábára állította s katonai együttműködés helyett most már csak diplomáciai együttműködést remélhetett Rákóczi a külhatalmak bármelyikétől. A höchstädti vereség után kapta Rákóczi az első figyelmeztetést külföldről, amely a franciákkal szemben való óvatosságot ajánlja. Augusztus 22-én fejezte ki Berlinből részvétét Jablonsky Rádaynak. Figyelmezteti, hogy a franciában és a bajorban már azért sem szabad bízni, mert azok a protestantizmusnak ellenségei. Figyelmezteti, hogy most a höchstädti diadal után a császár a magyarok ellen fog fordulni s egy remény van csupán: a tűrhető béke. A török nem segíthet. A követek közben fognak járni s a magyarok elfogadható feltételeket kaphatnak. Figyelmeztette Rádayt, hogy nemcsak a maga véleményének adott e tanáccsal hangot, hanem Frigyes királyénak és a miniszterekének is.

Rákóczi azonban nem veszítette el lélekjelenlétét s a vereséget követő második gyöngyösi értekezleten, amikor pedig már tudta, hogy kilátástalan a francia-bajor-magyar katonai együttműködés és a bajor választót sem lehet ezek után magyar királlyá választatni, mégis kitartott eredeti követelései mellett. Viza János kalocsai nagyprépost, császári megbízott és Okolicsányi Pál augusztus 5-én Szegeden felkeresték Rákóczit. A császár rengeteg huzavona után ekkor hajlandó volt elfogadni a holland és angol közbenjárást, Rákóczi viszont ragaszkodott a svéd és lengyelhez is. Mindazonáltal belement Rákóczi, hogy az újabb gyöngyösi tanácskozásokon Széchényi terjessze elő a császár fegyverszüneti feltételeit.

Az első gyöngyösi értekezlettől hosszú út vezetett Bécsben a másodikig. Stepney és Bruyninx mindent elkövetett, hogy nyomást gyakoroljon a császárra, de a katonai körök, akik a harctéren rabolhatni reméltek, rengeteg akadályt gördítettek. Különben is, amint egy szikrányi császári katonai siker mutatkozott, az udvar azonnal lóhátra ült s visszatáncolt a már megadott ígéretekkel is. Rákóczi sem igyekezett nagyobb buzgalmat kifejteni, mint az udvar. Még május 20-án is azt írta Stepneynek, hogy még mindég nem tud választ adni arra, hogy vajon az ország elfogadja-e a holland-angol közvetítést, mert annak még nem volt alkalma nyilatkozni. Különben is mit érne a béke egy olyan uralkodóval - írta, - mint Lipót, aki még a minisztereit és tábornokait sem tudja rendeletei betartására szorítani!

Június 7-én ír először Stepney arról Hedgesnek, hogy az erdélyiek valószínűen meg fogják választani Rákóczit fejedelmüknek. Amikor június 9-én Károlyi meglepte Bécs környékét, a rémület ott annyira úrrá lett, hogy az udvar éjjel kettőkor hívatta a magyar megbízottakat s hajnali hat órakor kérte magához a két követet, hogy közölje velük a magyaroknak adandó választ. Stepney a tavaszi hadjárat alatt rengeteg császári kegyetlenkedést és szörnyű protestánsüldözést tapasztalt, amiket mindég jelentett Londonba, nem tudván elhallgatni protestáns érzését. Így irtják az angol királyné vallását - írja június 11-én - míg seregei az osztrák ház fenntartásáért véreznek! Kétségtelen, hogy mind Stepney, mind Bruyninx egyre több és több megértéssel nézte az igazságos magyar szabadságharcot.

Lipót a magyar követelések között a királyválasztási jog visszaadása és az idegen katonaság visszavonásának követelése elől zárkózott el a leghatározottabban. De a miniszterei sem tudták magukat a nyílt válaszadásra elhatározni. A követekben többször felmerült a gyanú, hogy egyik fél sem gondol a szíve mélyén komolyan a békére. Stepney még július 2-án is azt hiszi, hogy az udvar nem gondol a békére, holott ekkor már kihirdetést nyert a császár válasza az első gyöngyösi értekezlet követeléseire. Az angol és a holland kormány tehát újra és újra utasította követeit, hogy szorítsák a császárt a békére. A höchstädti győzelem sem módosította a két kormány ily természetű kívánságát.

A két követ azonban nem tapasztalt egyebet lassúságnál. Ennek tulajdonította Stepney, hogy a császár elvesztette Rákóczi közeledő biztos megválasztásával Erdélyt s július 30-án már azt írja, hogy ha Rákóczi megválasztatná magát magyar királynak, senki sem lenne, aki abban meg tudná akadályozni. Rákóczi erdélyi fejedelemségétől azt várta Stepney, hogy maga után fogja hozni a török támogatást s a török támogatás reményével magyarázta azt, hogy a felkelők nem siettek a fegyverszüneti tárgyalás fonalát felvenni. Ez a meggyőződése több augusztus eleji jelentésében kifejezést nyert. Végre hosszas tárgyalás és huzavona után a fegyverszüneti tárgyalás elé a kurucok sem gördítettek több akadályt. Ám ekkor Heister váratlan hadmozdulatai veszélyeztették a tárgyalást, de azért végül augusztus végére összeült Gyöngyösön a második értekezlet, amely már amolyan fiókországgyűlés féle is volt. A protestáns megyék megint szinte felborították a helyzetet s csak a fejedelem két protestáns belső embere, báró Vay Ádám és Ottlyk György mentette meg a szituációt s szerelte le a hívatlanul megjelent tizenhárom északnyugati vármegye protestánsainak veszélyes követeléseit. A tárgyalás sikerét Heister támadása majdnem kilátástalanná tette. Erre Ocskay dúlta fel Dürrnkrutot. Az incidensek után azonban végül is fegyvernyugvás jött létre. Rákóczi feltételeivel Vizát és Okolicsányit visszaküldte Bécsbe, de a császár Ocskay betörésének hírére már ezt be sem várva, öt nappal előbb aláírta a fegyverszüneti megállapodást s Széchényi mellé Szirmay Istvánt küldte ki a további tárgyalásokra. Ezzel kezdetét vette az első fegyvernyugvás a már több mint egyéves felkelés után.

Rákóczi már augusztus 28-án bejelentette a porosz királynak, hogy az erdélyiek fejedelmükké választották s azt is jelezte, hogy a török szövetséget ajánlott (ezt ijesztésül szánta), de ő visszautasította, csak pénzért vett fel néhány török zsoldost. Szeptember 2-án pedig köszönettel fogadta az angol és a holland kormányok közbenjárását.

Rádayt XII. Károly svéd király áprilisban meglehetősen hidegen fogadta, mert Ráday a török szövetség lehetőségéről tett előtte említést. Ezt ellensúlyozandó Rákóczi augusztus 28-án neki is megírta, hogy fejedelem lett s hogy a török szövetséget visszautasította.

Bár a höchstädti vereség a bajor-magyar együttműködést kilátástalanná tette, a bajor követ nem hagyta el Rákóczit a második gyöngyösi értekezleten sem, sőt Rákóczi épp ekkor küldte ki Vetésit a bajor választóhoz, hogy az az érdekeit ott képviselje.

A höchstädti vereség bármennyire lesújtó is volt, nem érte készületlenül Rákóczit, aki ha a vereségre nem is számított, de már nyáron kezdte feladni az egyesülés terveit. Mikor Ferriol a tavasz folyamán a török beavatkozást sürgette a portán, Rákóczi június 15-én levélben kérte XIV. Lajost, hogy Ferriol ne csinálja úgy a dolgot, hogy az a keresztény világ és a pápa gyanúját vonja Rákóczira. Ebben a levélben már ezt írta Rákóczi: "Hogy a bajor választófejedelem mindeddig sem egyesült velem, kétséget támasztott, ha nem volna-e tanácsosabb a bármi silány béke nyugalmát elébe tenni a harc kétes gyümölcseinek". Ugyanezen nap Torcy francia külügyminiszterhez is írt s neki is megírta, hogy "a bajor segély kívánatosabb lett volna, mint a török, de a választófejedelem, úgy látszik, csak saját érdekeinek előmozdítására ügyel. Nehéz lesz elhitetni a nemzettel, hogy a török segítség neki nem fog ártalmára lenni". Ezekben a sorokban már benne lappang a bajor egyesülés iránti kétség, amit a höchstädti vereség csak realizált.

Rákóczi a külpolitikai kísérletek mellett a nemzetiségekkel is megkísérelte ismételten a kiegyezést. Így a horvátokkal Vojnovich, a rácoknál maga Rákóczi próbálkozott. Szeptember 6-án levelet írt Csernovics Arzén patriárkának, melyben felkérte a rácok lecsillapítására s fáradozása jutalmául húszezer magyar forintot ajánlott fel neki. Hellenpront János ezredes vitte el Csernovicshoz a levelet, de missziója eredménytelen maradt.

Amint Rákóczi erdélyi fejedelemmé választásának híre Bécsbe eljutott, a világos látású Stepney azonnal felismerte, hogy azután az erdélyi kérdésen fognak a tárgyalások felborulni. Előre látta, hogy sem a császár, sem Rákóczi nem fognak lemondani Erdélyről. Ezt az aggodalmát szeptember elején több ízben is jelentette Londonba.

Szeptemberben a fegyverszünet, mint említettük, végre megvalósult. Rákóczi azonban az angol és holland követhez írt levelében hangsúlyozta, hogy nem a bajor választó veresége, hanem hazafisága készteti arra, hogy tárgyaljon a békéről. Természetesen a tárgyalások megkezdése sem ment simán. Először is nem akarták az udvarnál elfogadni Rákóczi útleveleit, azok fogalmazása miatt. Azután pedig kétségessé tett minden reményt az, hogy Lipót báró Seilern Jánost nevezte ki a békedelegáció fejéül, aki pedig nem alkudozni készült a magyarokkal, hanem kegyelmet akart adni a bűnösöknek. Whitworth, aki ismét helyettesítette Stepneyt, október 4-én már aggódó jelentést küldött Herley miniszternek emiatt. Stepney a császár mellett harcoló Marlborough herceget kereste volt fel s az ő felkérésére összeállított egy emlékiratot, amellyel a herceg Józsefre és rajta keresztül az udvarra akart hatni. Ebben összefoglalta Stepney, hogy milyen kárt okoz Lipótnak a magyar mozgalom. Elveszít évente adóban és jövedelemben mintegy hétmillió forintot. A határszéli tartományok az állandó magyar betörések miatt nem teherviselő-képesek s ezért nincs elég ereje a franciák ellen. Magyarországon már elesett mintegy 30.000 ember, akik ha magyarok, ha nem, egyaránt a császár veszteségei. A magyar hadszíntér legalább 30.000 császári katonát köt le, amit a császárnak a francia harctérről kell elvonnia. Állandóan fennforog a veszély, hogy a török is beavatkozik a magyarok mellett. Stepney azt javasolta, hogy az alkudozásra mérsékelt és engedékeny miniszterek küldessenek ki, akik egyrészt megnyugtatják az országot, másrészt kielégítik a mozgalom 4-5 vezető férfiát.

A tárgyalások azonban korántsem ebben a szellemben indultak meg. Seilern különböző útlevélsérelmek miatt már Pozsonyból sem akart tovább utazni. Rákóczi a tárgyalások vezetésével Bercsényit bízta meg s melléje a katolikus Károlyit, az evangélikus Jánoky Zsigmondot s a református Ráday Pált nevezte ki. A császári küldöttség élén a már említett Seilern állt, aki egyrészt ellensége volt a magyaroknak, másrészt a rosszindulatig nyargalt a holt betűkön és kifejezéseken. Mellette a magyarság bizalmát bíró Széchényi érseknek csak kínos mellékszerep jutott. Gr. Koháry István, gr. Lamberg Zsigmond, br. Szirmay István, Okolicsányi Pál és Viza János egészítették ki a császári küldöttséget.

Seilern viselkedése miatt a tárgyalások már az első nap kútba estek volna, ha nincs jelen Bruyninx, aki mindent elkövetett a helyzet megmentésére. A tárgyalások Selmeczbányán folytak. Rákóczi a szegedi táborban szerzett betegségét a közeli Vihnye fürdőben kezelte. Itt fogadta október 20-án Bruyninxet, a holland köztársaságnak most már általa is elfogadott közbenjáróját. Rákóczi hangsúlyozta, hogy maga örömmel látja a két tengeri hatalom közbenjárását a fegyverszüneti tárgyaláson, de hangsúlyozta, hogy a közbenjárás elismerése végül is a rendektől fog függeni. A béketárgyalás úgyis később lesz s a közvetítés elismerésének ünnepélyes megtörténte is ott lesz. Hangsúlyozta Rákóczi, hogy mivel a magyaroknak valószínűen ez az utolsó alkalmuk, hogy szabadságukat fegyverrel vívhassák ki, jobb, ha kezükben karddal elvérzenek, mintha fejüket önként hajtják járomba. Hisz tudják, hogy ígéret és szerződés őket a Habsburgokkal szemben nem biztosíthatja kellőképpen.

Bécsben már ezt is aggódva hallották. Még jobban rontotta a hangulatot a Bécsbe ment Veteráni tábornok, aki Kassáról jövet Rákóczit felkereste volt s most széltében hirdette, hogy a magyaroknak egyéb dolguk van, mint a császárnak kezet csókolni. Inkább a töröknél keresnek segítséget.

A selmeczi tárgyalások folyamán Seilern új feltételekkel lepte meg a magyarokat. Maga Széchényi is a legnagyobb meglepetéssel értesült ezekről s amint utóbb kiderült, azok Seilern egyéni akciójának voltak az eredményei. Bruyninx okt. 25-én közvetítette ezeket a feltételeket Rákóczi biztosainak. Két nappal utóbb érkezett meg Stepney is Selmeczre, de kétségbeesve látta, hogy Seilern követelése, amely a Felvidéken nagy önkéntes területfeladást kívánt a kurucoktól, megsemmisítette az alkudozás minden reményét. A kuruc biztosok felelni sem akartak erre a kívánságra, ellenben ők követeltek választ a császáriaktól a szept. 2-iki gyöngyösi ajánlatokra. Ezzel az értekezlet zsákutcába jutott s Rákóczi megtagadta a további fegyverszünethez való hozzájárulást. Bruyninx meg is mondta Seilernnek, hogy ha tudta volna, milyen túlzott követeléssel fog előállani, ő el sem jött volna Selmeczre.

Stepney is felkereste Rákóczit, akiről a legjobb benyomást nyerte. Rákóczi igyekezett megmagyarázni, hogy Magyarország olyan helyzetben van Ausztriával, mint Anglia Skóciával, mert külön alkotmánya, kormánya, hadserege, kincstára stb. kellene, hogy legyen. Ezzel szemben Ausztria úgy bánik vele, mint Anglia Írországgal, tehát mintha fegyverrel igázta volna le. Hangsúlyozta, hogy ez a mozgalom néhány évtized óta a hetedik forradalom, amely egyenes vonalon követi Báthori, Bocskai, Bethlen, a két Rákóczi és Thököly törekvéseit. Megértette a követtel, hogy a magyarországi alkotmány biztosítása elképzelhetetlen az erdélyi fejedelemség helyreállítása nélkül. Rákóczi tehát elfogadta Bocskai tanítását, hogy amíg a magyar korona idegen kézben van, addig fenntartandó a független Erdély.

Stepney még Selmeczről, majd Bécsből több jelentésben számolt be az értekezletről s mindég megállapította, hogy a császáriakon, főleg az izgága, önfejű és udvariatlan Seilernen múlt a tárgyalás sikere, pedig Seilern már Selmeczen a kurucokat okolta a sikertelenségért.

Rákóczi, aki a fegyverszünet meghosszabbítását mintegy húsz úr meghallgatása után utasította vissza, annak hangsúlyozásával köszönte meg Stepneynek, Bruyninxnak a két tengeri hatalom közbenjárását, hogy bár tudja, hogy a közbenjárás a császár javát célozza, meg van mégis győződve, hogy abban van valami a szabadságáért küzdő magyar nemzet iránti résztvétből is.

Stepney miniszterének tett jelentésében kiemelte, hogy a tárgyalásokat Széchényinek kellett volna vezetnie, mert Seilern még a császár aug. 28-iki feltételei alapján sem akart tárgyalni, nemhogy Rákóczi szept. 2-iki válaszát figyelembe vette volna.

Nagyon talpraesetten foglalta össze december 10-én Stepney a kudarc okát egyetlen mondatban, amikor arról Marlborough hercegnek beszámolt: őszinteséghiány egyrészről, bizalomhiány és makacsság a másik részről. Valóban a császár soha nem volt őszinte a tárgyalások célja iránt, míg a kurucok teljesen bizalmatlanok voltak - joggal - a dinasztiával szemben s emiatt makacson ragaszkodtak a közbenjárók mellett a jótállókhoz.

Maga Széchényi érsek is azt jelentette a kudarcról a császárnak, hogy az két okból következett be: mert a császári biztosok a már előbb megállapított fegyverszüneti feltételeket mellőzve merőben újakkal álltak elő s mert sem a közbenjárók, sem a császári biztosok nem tettek semmi olyan előterjesztést, amely a kötendő béke alapjául szolgálhatott volna. Hangsúlyozta, hogy a magyarok egyetlen megdönthetetlen kívánsága a garancia. Az örökös királyság megszüntetésétől és az új királyválasztástól talán elállanak, de a garanciától soha.

Seilern Bécsben három álhírrel igyekezett magát igazolni: hogy a magyarok az örökös királyság eltörlését és a királyválasztást kérték; hogy Rákóczi a császártól független erdélyi fejedelemnek akarta magát elismertetni; s hogy Bercsényi nádorságot követelt. Ezek ugyan a kuruc táborban beszélgetés tárgyát képezték, de feltételek ekkor egy percig sem voltak. Stepney és Bruyninx becsületére válik, hogy ezeket és a hasonló rágalmakat mindég visszautasították. Januárban tudta meg Stepney, hogy a tárgyalásokat felborító követeléseket Seilern maga koholta a jezsuiták segítségével, akik részben birtokpolitikai, részben egyházpolitikai okokból gyűlölték Rákóczi mozgalmát.

Stepney és Bruyninx Bécsbe visszatérve nov. 8-án levélben köszönték meg Rákóczinak a fényes külsőségek között történt igazán szíves fogadtatást s azon reményüknek adtak kifejezést, hogy a megszakadt alkudozások a béke helyreállítása érdekében nemsokára ismét fel fognak vétetni. Rákóczi három nappal utóbb megköszönte közreműködésüket s biztosította őket, hogy neki kedves dolgot fognak tenni, ha folytatják közreműködésüket a béke megteremtésére.

XIV. Lajos mindent megtett, hogy Rákóczit lebeszélje a béketárgyalásokról. Október 9-én utasította a török földön rekedt Des Alleurst, hogy Rákóczit mindenképpen beszélje le a békülésről. Nov. 20-án közölte Lajos Des Alleurssel, hogy bár Rákóczi fegyverszünetet kötött, ő mégis kiutalja a segélypénzt, mert reméli, hogy nem fog megbékülni. 27-én pedig, amikor a tárgyalások megszakadásáról értesült, hangsúlyozta Des Alleursnek, hogy fokozottan kívánja támogatni Rákóczit, viszont addig nem bocsátkozik nagyobb költségekbe, amíg nem tud bővebb részleteket a magyar dolgokról.

A november 1-én felbomlott fegyverszünetről Rákóczi kiáltványt bocsátott ki, amelyben a sikertelenségért a felelősséget a császáriakra hárította. De értesítette a külföldi uralkodókat is. Így például tudjuk, hogy a porosz királyt november 15-én értesítette Rákóczi, hogy a selmeczi tárgyaláson minden őszinteségük mellett is csalatkoztak a béke reményében s ha a külhatalmak nem járnak közben, csak új hadjárat maradhat hátra.

December 2-án újabb követet küldött Rákóczi Párisba, hol egyébként már volt követe s mint az "Europäische Fama" megfelelő száma írta: "Franciaország immár nyiltan elismerte a fölkelést."

Mindennél jelentősebb volt azonban Rákóczi november 19-iki levele, amelyet a pápához intézett. Mivel a katolikus egyház fejénél ő, a katolikus fejedelem, védekezésre szorult, hogy nem protestáns mozgalom élén áll, mint azt több ízben rá akarták fogni, ennek a levélnek különös jelentősége volt. Kifejtette ebben Rákóczi, hogy mi mindent szenvedett el Magyarország az 1683-as bécsi ostrom óta. Hangsúlyozta, hogy a sérelmek orvoslását kérő folyamodványok elutasítása kényszerítette fegyverre az országot. Maga minden dicsvágy nélkül fogott fegyvert s bár azt híresztelik róla, hogy nem akar békét kötni, ő mégis hajlandó rá. Kérdezte, hogy a béke, nyugalom, szabadság tekintetében mit lehet egy olyan uralkodótól várni, aki azt hiszi, hogy nyugodtan szegheti meg az esküjét. Rákóczi a legerősebb alapot akarja lerakni, hogy azon az igazság megtartassék: ki vádolhatja azért őt bűnnel? Rágalmazhatják őt hűtlennek, lázadónak, ő a pápára és a keresztény világra bízza az ítélethozatalt. Magára nézve mitsem remél a pápától, de áldását és pártfogását kéri erre az apostoli országra nézve, hogy kiszabaduljon a sasok körmei közül s ne kelljen tovább harcolnia, csak ameddig a szabadság akarja és a törvények kívánják. Csak addig harcolnak, amíg visszatér a béke, az igazság tisztelete, a törvények szentsége és a királyi eskü sérthetetlensége.

Rákóczi ezzel a levéllel nemzete mozgalmát és a maga szerepét a legfelsőbb földi erkölcsbíró ítélete alá bocsátotta. Tanúságot tett ezzel amellett, hogy szentül meg van győződve nemzete és önmaga igazságáról. Ez az igazukba vetett etikus hit maradt a Rákóczi-féle szabadságharc vezetőinek mindvégig messze világító erkölcsi alapja.

Az említett kéthónapos fegyvernyugvás nem múlt el hadiesemény nélkül. Heister kegyetlenül felégette Pápa városát s lakóit kardélre hányva Dunaföldvár felé nyomult elő a fegyverszünet ellenére, elfoglalva Földvárt, Simontornyát és Siklóst. Bercsényi ezt megbosszulandó, miután kevéssel előbb ütközött meg Drietománál Breuner tábornokkal és szorította vissza azt Morvaországba, lehetetlenné téve ezzel Heister újabb vágvölgyi kísérletét s annak külső támogatását, csakhamar betört Ausztriába, hol Ocskay felégette válaszul Dürrnkrutot. Ez a betörés visszafordította Heistert s erre Bercsényi Ocskayt a Komáromnál megálló Heister fedezésére küldte. Ezután azonban a fegyvernyugvás, amely inkább csak arra volt jó, hogy a császáriak összeszedjék magukat, tényleges hadiszünetet jelentett.

Amint azonban a selmeci tárgyalások sikertelensége kitűnt, megszakadt a fegyverszünet is, amit egyik fél sem volt hajlandó meghosszabbítani. Mivel a Dunántúl ismét a császáriak kezén volt, a hadműveletek a Felvidékre tétettek át. Annál is inkább, mert Rákóczi - kinek serege azóta Bottyán tábornok áttértével gazdagodott - miután már a fegyvernyugvás előtt megnyerte Kassát és Eperjest is, november 16-án elfoglalta Érsekújvárt, amely utóbb jelentékenyen megerősítve a kurucok felvidéki hadműveleteinek igen fontos támpontja lett.

Érsekújvár sikeres megvívása után Rákóczi megkísérelte a közeli Lipótvár megvívását is, mert a Vág völgyében már csak Trencsén és ez a vár voltak császári kézen. Bercsényit a morva határra küldte, hogy betörésekkel nyugtalanítsa az ellenséget s maga megrohanás-szerűen a vár ostromára indult, Bottyán pedig a Duna vonalára vonult, hogy a délről jövő esetleges felmentési kísérleteket megelőzze.

A bécsi haditanács nem volt megelégedve Heister féleredményeivel. Különösen savoyai Eugen volt elégedetlen, aki már a kinevezését sem helyeselte. A haditanács novemberben utasította tehát Heistert, hogy csapatait vonja ki a Dunántúlról s gyülekezzék csapataival a Morva melletti csapatokkal leendő egyesülés végett Pozsony vidékén. Ezeket a Morva melletti csapatokat kellett Bercsényinek lekötve tartania, mert már többször tapasztalhatta, hogy az itt gyülekező csapatok mindég betörésre készülnek, mint legutóbb Breuner is tette.

Amikor végre Rákóczi megkapta Lipótvár alatt a Kassáról jövő és már régen várt ágyúkat (december 18-án), ugyanazon a napon kelt át Heister Dévény közelében a Morván azzal a céllal, hogy felmentse Lipótvárt az ostrom alól. Rákóczi az átkelés hírére az ostromot De la Mothe francia ezredesre bízta, maga pedig az ostromló sereg nagyobb részével délnyugatra indult, hogy a terveknek megfelelően Farkashídnál egyesüljön a Heister mozdulatait párhuzamosan követő Bercsényivel. Az egyesülés sikerült s így a kuruc sereg 15 huszárezredből és 15 gyalog zászlóaljból (19-20.000 ember) és 6 ágyúból állott. Kétségtelennek látszott, hogy az egyesült seregnek meg kell Heisterrel ütköznie. Az ütközetre Nagyszombat táján került a sor 1704 december 26-án. Ez volt a szabadságharc első egészen nagyszabású csatája, amelyet Rákóczi vezetett s amelyben személyesen is részt vett.

Az ütközet elől nem térhetett ki, mert ha felhagy a vár ostromával, akkor lehangolja a környék lakosságát, viszont ha visszavonul, akkor menthetetlenül felbomlik a serege. A kuruc sereg különböző visszavonulásaiból tudta, hogy olyankor az mindég felbomlik, feloszlik.

Heister serege szintén 19-20.000 emberből állott, de szemben Rákóczi 6 ágyújával, 24 ágyúja volt. A nagyszombati csata Markó szerint, aki a legmodernebbül dolgozta fel ennek az ütközetnek történetét, a kurucok számára kedvező előjelek közt indult. "Előre tájékozva voltak az ellenfél szándékairól, ők határozták meg az összecsapás helyét és idejét s harckészségüket kétségtelenül növelte az a semmiképpen le nem becsülhető tudat, hogy Rákóczi személyesen vezeti a csatát s hogy a kuruc katonának ebben a harcban a fejedelem szemeláttára kell győzni, vagy halni." A császári sereg sem volt a téli fagyok miatt jobb erőállapotban, mint a kurucok, csupán a felszerelésük, fegyelmük és haditapasztalatuk jelentett az ágyútöbbleten kívül biztonságos érzést Heisternek. Így a csata kimenetele teljesen nyílt volt, azt mind a két fél megnyerhette volna az erőviszonyok közel egyforma volta miatt.

Heisterhez a kuruc sereg létszámáról szokás szerint erősen túlzott hírek jutottak s erősen habozott, hogy felvegye-e a harcot, de a határozott bécsi utasítás miatt nem akart az ostromlott Lipótvár felmentése elől kitérni. Az utolsó percben azonban egy volt császári zászlós átszökött Rákóczi táborából Heisterhez s pontosan informálta. Így, mire ütközetre került a sor, mindkét fél kölcsönösen tisztában volt a másik létszámával és terveivel.

A csataterv megbeszélése Rákóczi és környezete közt nem volt egységes. Bercsényi és Rákóczi is más-más álláspontot képviselt, sőt Bercsényi még közvetlen a csata megkezdése előtt is ki akart térni az ütközet elől. Mire Rákóczi megizente neki: "nem jöttünk ide mogyorókat ropogtatni" s utasította, hogy haladéktalanul kapja oldalba az ellenséget. Rákóczinak nehéz dolga volt. "A gyalogságnál igen kevés okos tisztem volt" írja "a csapatokat az úgynevezett falu kolomposai vezették. Csak jelenlétemmel tudtam megakadályozni, hogy a prédára vágyók be ne törjék a város kapuit, hogy bemehessenek". A tereppel sem volt tisztában Rákóczi s mikor még vissza sem ért szemleútjáról, már megdördültek az ágyúk.

Heister csapatai körülbelül délre állhattak hadrendbe. Ugyanakkor, amikor a kuruc sereg is kibontakozott. A kurucok azonban nem követték az utasítást, amit Rákóczi előírt nekik s így Bercsényi is és Esterházy is csak egyvonalas csatarendben fejlődött fel, amiért akcióképessége jelentősen csökkent. Heister többvonalas felállásban, mintegy két kilométeres arcvonallal, hátát egy patakkal fedezve, állt fel, míg Rákóczi arcvonala sokkal keskenyebb volt, viszont Esterházy és Bercsényi mint két ölelő kar húzódott Heister seregének oldalai felé.

A tüzérharcot a kurucok kezdték. Erre feltisztult a köd s a két arcvonal meglátta egymást. Heister nem látva, hogy Bercsényi és Esterházy csak egyes sorban állanak, megrémült a kuruc sereg látszólag nagy arcvonalától. Hogy az átkarolást elkerülje, a balszárnyat kiterjesztette északnyugati irányban. Bercsényi azt hitte, hogy Heister el akar vonulni a csata elől s ekkor javasolta Rákóczinak, hogy hagyják Heistert elvonulni. Az üzenetváltás alatt a császáriak már túlhaladtak Bercsényi vonalának csúcsán s így a rájuk rohanó Ebeczky Istvánnak előbb félkanyarodást kellett végeznie, hogy az élt utolérje. Közben Bercsényi elhagyta helyét, mire a legnagyobb zavar keletkezett, mert Bercsényi szárnyának többi huszárezredei is átvették Ebeczky mozdulatát s rohamra indultak. Ezzel elszakadt az összeköttetés a kuruc jobbszárny és a derékhad között. Ebeczky rohama megingatta, majd felbomlasztotta Heister seregének balszárnyát. A kuruc lovasság ekkor a szabaddá lett császári társzekerekre rontott, de amíg fosztogatott, addig a szétszórt császári lovasság újra összegyülekezett. Majdnem Ebeczkyvel egy időben indult rohamra a kuruc sereg Esterházy vezetése alatt álló balszárnya is, szélén Ocskayval. A kezdeményezés itt is a kurucoké volt s csakhamar elhallgattatták Heister jobbszárnyon levő ágyúit.

Amikor már a két szárnyon a lovasok küzdelme teljes erővel kibontakozott, támadásba indult a kuruc derékhad is. Kezdetben Rákóczi annyira az élen volt, hogy életveszélyben is forgott s ezért, amikor egy ágyúgolyó közvetlen közelében sebesített meg valakit, kísérete hátrább kényszerítette. A kurucok ügyes taktikával oly szerencsésen közelítették meg az ellenséget, hogy az ágyútűz úgyszólván semmi kárt nem tett bennük. A kuruc roham elementáris erejű volt. A miskolci hajdúk például egész az utolsó vonalban felállított tartalékig verekedték át magukat. Délután háromkor a hadrendi kötelékek mindkét oldalon már felbomlottak, de a kurucok mindenütt fölényben voltak. Csak a jobbszárnyon volt baj, ahol Bercsényi huszárjai - mint láttuk - fosztogatni kezdtek. Azonban a begyakorlatlan és kevésbé fegyelmezett kuruc sereg további vezetése kicsúszott mind Rákóczinak, mind alvezéreinek kezéből s bár a német sereg már a végveszedelem szélén állott s Heister már-már a visszavonulás gondolatával foglalkozott, hisz maga is életveszélybe került, a csata végül mégis a császáriak győzelmével végződött.

Heister ugyanis az utolsó pillanatban, éppúgy, miként a koroncói csatában, észrevette, hogy a kurucok jobbszárnyi lovassága és a gyalogság közt rés mutatkozik. Heister erre a még használható lovasságával ellentámadást kísérelt meg, mire az addig kuruc Scharudi-zászlóalj teljes egészében áruló módon átállt a labancokhoz. Az így támadt rés döntötte el a harcot a császáriak javára. Heister két dragonyos osztály élén a mutatkozó résen át a kurucok hátába került s ezzel a csatát a maga javára döntötte el. A Scharudi-zászlóalj is oldalba tüzelte a kuruc gyalogságot, mire a zavar teljes lett s a hézagot betömni többé nem lehetett. Rákóczi Heister áttörését látva, a császáriak támadása elé akarta vetni magát és karabélyosait. Szűkebb környezete azonban Bercsényi titkos utasítása szerint megragadta Rákóczi lovát s nem engedte, hogy kockára tegye az életét. Nagyon jól tudták, hogy személye és a nemzeti ügy annyira összeforrt, hogy halála az egész mozgalom összeomlását jelentette volna. Rákóczi visszavonulást parancsolt tehát. Bercsényivel megkezdte a futók összegyűjtését. Ezzel megnyílt az út Heister előtt Lipótvár felé. Heister azonban nem üldözte Rákóczit, megelégedett azzal, hogy Rákóczi felhagyott Lipótvár ostromával.

A hosszas kézitusa után sem volt nagy vesztesége a kurucoknak. Mindössze 180 kuruc esett el - főleg gyaloghajdúk és francia gránátosok. Tiszt mindössze egy esett el. Ezzel szemben a császáriak mintegy 10 tiszti és 370 legénységi halottat s hat tiszti és 250 legénységi sebesültet veszítettek. Rákóczi vesztesége inkább anyagiakban volt jelentős, mert nemcsak az ütközetben részt vett ágyúi, hanem a lipótvári ostromnál használtak nagy része is odaveszett. Érzékeny veszteséget jelentett a derék francia Fierville elvesztése, aki hasznos katonai tanácsadója volt a fejedelemnek s aki a csata hevében fogságba esett. A kurucok aránylagos kis vesztesége annál feltűnőbb, mert a csata általános pánikkal ért véget, amikor a menekülők vesztesége sokkal nagyobb arányú szokott lenni.

Az ütközetet ugyan megnyerte Heister, de nem tudta kiaknázni. Egyedüli stratégiai eredménye Lipótvár felmentése volt. Rákóczi seregét csak elűzte a csatamezőről, de korántsem semmisítette meg. Rákóczi csapatait összeszedve, a Vág, Nyitra és Garam folyók védvonala mögé vonult ugyan vissza, de Bottyánt Pest alól azonnal a morva határra rendelte s amikor 1705 január legelső napjaiban Heister diadalmenetben vonult be Bécsbe, ugyanakkor a morva határról kétségbeesett menekültek hozták hírét Bécsbe Bottyán újabb ausztriai betörésének.

A nagyszombati csata elvesztése csak egyetlen vesztett ütközet volt, de a kurucok helyzete továbbra is előnyösebb maradt, mint a tehetetlen Heisteré. Rákóczi pedig igen nagy tanulságokat szerzett első magavezette csatájából.

"Meg kellett volna nyerni a csatát" összegezi Emlékirataiban Rákóczi az eredményt "ha a tábornok (nem nevezi meg, hogy Esterházyra, vagy Bercsényire gondol), vagy a tisztek az első hadvonalra, mely több helyen át volt törve, vetették volna újra erejüket. De meglévén a rés, nem gondolt senki másra, csak a kizsákmányolandó társzekerekre. Ennek a helytelen tettnek nagymértékben az altisztek is okai valának, kiknek sem fogalmuk nem volt kötelességeikről, sem tapasztalatuk és elég tekintélyük, hogy a katonákat soraikban visszatarthatták volna. Megtanultam ezen első ütközetemből, hogy közülünk egyik sem ért a hadtanhoz, hogy csapataim a legjobb akaratúak, de másrészről rosszul fegyverzettek lévén, tisztjeik sem tudják őket vezetni. Végre, hogy a szökevény-németekre (Scharudi) igen kell vigyázni."

Rákóczi ebben az évben (1704) még nem vonta volt be az erdélyi hadműveleteket a magyarországi hadjárat rendszeres keretébe. Ettől eltekintve, mégis sikeres és rendszeres harc folyt a kurucok és Rabutin csapatai között. Br. Thoroczkay Istvánt azonban kinevezte az erdélyi hadak főparancsnokául s miután az erdélyiek fejedelmükké választották, beküldte maga helyett Radvánszky Jánost, hogy az képviselje őt addig is, amíg maga mehet be Erdélybe s szemlélje és lajstromozza, szóval szervezze meg az erdélyi csapatokat. Mivel Radvánszky informálta Rákóczit, hogy Thoroczkay, Pekry és Mikes inkább széthúz, mint együtt dolgozik, az év végén Forgách Simont küldte be Rákóczi Erdélybe, hogy az ügyeket kezébe vegye. Tudta ugyan, hogy nem a legjobban választott, de nem volt nagy választéka. Forgách még előbb letárgyalta 1705 első napjaiban a már több mint egy éve ostromlott szatmári vár kapitulációjának feltételeit és csak azután indult be Erdélybe. Szatmár várának bevétele igen nagy jelentőségű volt, mert Felső-Magyarország ezzel egészen Erdélyig felszabadult.

Összegezve az 1704-ik év hadműveleteit, azt kell mondanunk, hogy azok több vesztett ütközet s számos kisebb kudarc ellenére is, újabb helyzeti előnyt hoztak a kurucok számára. A mozgalom mind jelentőségében, mind hatásában erősbödött. A német jóformán kiszorult az országból s az egész ország szívvel-lélekkel Rákócziban találta meg elismert urát. A császári várak sorra adták meg magukat, ami felszerelésben igen jelentős veszteséget jelentett Bécsnek. Maguk a császári csapatok is csak múló s nem komoly stratégiai előnyt tudtak felmutatni. Bécsnek rá kellett jönnie arra, hogy Rákóczi serege megverhető ugyan, de már nem semmisíthető meg. Az év tehát Rákóczi és a vezetése alatt álló nemzeti szabadságharc előnyével végződött, amellett, hogy a magyar ügy az európai diplomácia érdeklődésének előterébe került.

Az 1704-es év különben is fontos volt a hadsereg fejlődése szempontjából. Ez év októberében jelentkeztek először nagyobb számban XIV. Lajos tisztjei. A már említett Fierville d'Herissy - említettük - előbb követi minőségben volt Rákóczi udvarában, de csakhamar katonai tanácsadó és csapatvezér lett. Tudjuk, hogy XIV. Lajos Fierville helyére Des Alleurs marquist küldte Rákóczihoz, aki addig is, amíg a török udvarnál elintézendő ügyei Belgrádban visszatartották, előre küldte Damoiseaux mérnökkari brigadérost és Bellegarde marquis ezredest. Közben Lengyelországon át is több francia tiszt jött Rákóczihoz, akiket október folyamán Vihnye fürdői pihenése közben fogadott Rákóczi. A szabadságharc folyamán mintegy 80-90 francia tiszt fordult meg a kuruc seregben, akik közül ki kell emelnünk a már szintén említett La Mothe ezredest, aki a világhírű várépítő Vauban tábornagynak volt azelőtt hadsegéde s így különösen kitűnően értett a várak gyors megerősítéséhez és a várvívás technikájához. A várt francia katonai tanácsadó, Des Alleurs ugyan 1705-ben megérkezett, de nem váltotta be a laza kötelékű s begyakorlatlan kuruc seregben azt a reményt, amit hozzá fűztek.

Ez évben szerepelt a kuruc seregben az a bizonyos tatárcsapat is, amely utóbb a legendák ködében fantasztikus hírre vergődött. A pár száz főnyi lovascsapatot Andrássy Miklós vezette, aki azelőtt minorita szerzetes volt s fantasztikus látványt nyújtott szerzetesi ruhájában és tatár kucsmájában. Nemhiába hívták "dervis generálisnak". Ez a csapat leginkább ausztriai és morvaországi betörésekre és a lakosság nyugtalanítására volt alkalmas. Ezt a csapatot fogadta volt fel Ferriol pénzén Szentiványi.

Bár nem voltak Rákóczi seregében műszaki csapatok, ez akkor még nem volt ismeretes fogalom, de a francia tisztek adott esetekben szerveztek ehhez hasonló műszaki munkákat végző egységeket.

Nem volt baj a seregben a nemzetiségi kérdéssel sem. A felvidéki tót, rutén és a szepesi német jól megfért együtt és szívvel-lélekkel állt a szabadságharc szolgálatába. Az erdélyi románság és a szászok csak részben csatlakoztak utóbb Rákóczihoz. A románok különösen azért, mert ettől remélték, hogy az ősi orthodox hitük ellen törő, erőszakos unitálási mozgalmak meg fognak szűnni.

Rákóczi fáradtságot nem ismerve folytatta a hadsereg felszerelési és szervezési munkálatait. Már 1703-ban felállította Besztercebányán az első ágyúöntő műhelyét. Ezt az ipartelepet újabb más-más szükségleti tárgyakat, ruhákat, szuronyokat, sátrakat előállító műhelyek felállítása követte, amelyek mind Rákóczi személyes munkájának voltak az eredményei.

1704 május 14-én adta ki Rákóczi 21 pontot tartalmazó Edictumát, amely összefoglalta a haditörvényszék tagjainak és hadbíráinak hatáskörét szabályozó rendelkezéseit. Ez volt a legelső magyar hadbírói és hadtörvényszéki szervezési utasítás. Ez az intézkedése kétségtelenül bizonyítja, hogy milyen súlyt helyezett a fegyelem biztosítására és a kihágások azonnali megtorlására. Két évvel később már minden egyes ezrednek külön állandó hadbírája volt. A sokat óhajtott nemzeti hadsereg egyre állandóbb és egyre határozottabb kereteket öltött, amiket Rákóczi teremtett meg és töltött meg lárma nélküli, de állandó munkájával élettel.

Ebben az évben, július elsején érdekes utasítást adott ki Rákóczi. Címe "A tábori főstrázsamester és az alatta való tábori strázsamesterek instructiója" volt, amit mai nyelvre Markó "tábori csendőrségi utasítás"-ra fordított le. Ez is a tábori élet fegyelmét, rendjét, békéjét és biztonságát akarta szolgálni. Nagy szükség volt erre, akkor, amikor a sereg nagy része hazaigyekezett a mezei munka idején s egy-egy vesztett ütközet után veszélyesen szétoszlott. Általában ősztől tavaszig gyűlt leginkább össze a nép katonáskodni.

Nagy gondot okozott a kifosztott és kiélt országban a nagy lélekszámú hadsereg élelmezésének olyan biztosítása, amely nem jelentett a császáriak szokásával szemben különösebb megterhelést a lakosságra. Ezért már 1704-ben élelmezési kerületekre osztotta Rákóczi az országot, s minden kerület élére komisszáriusokat állított. Ezek gondoskodtak a rájuk bízott ezredek élelmezéséről, a vágómarhák beszerzéséről és harácsolt szekereken az ezredekhez való szállításáról. Amikor azonban egy terület beesett a hadműveletek körébe, akkor az illető vidék lakosságának kellett az ott tartózkodó csapatokat ellátnia. Az élelmet szállító trén ekkor még ismeretlen fogalom volt, de már néhány helyen, így Kassán, Egerben, Gyöngyösön és Hatvanban állíttattak fel állandó raktárak is.

Különös gondot fordított Rákóczi a sereg pontos fizetésére. Kezdetben csak az udvari hadait, a reguláris katonaságát és a külföldi zsoldosokat tudta fizetni, de utóbb már a mezei hadakat is fizetni kezdte, hogy leszoktassa a fegyelembontó zsákmányolásról.

A következő 1705-ik esztendő is nevezetes év volt a hadsereg fejlesztése tekintetében. Megérkezett az említett francia katonai tanácsadó is. De ennél többet jelentett az az intézkedés, amely szabályozta a toborzás módját. Eddig önhatalmú toborzás folyt, amit Rákóczi ez évben teljesen megszüntetett s a hadsereg kiegészítésével megbízott toborzókapitányoknak nem volt többet szabad senkit sem erővel betoborozni, csakis az önként jelentkezőket fogadhatták fel. Ezekből az önként jelentkezőkből szervezte meg Forgách Simon Erdélyből való visszatérte után az úgynevezett reguláris csapatokat, amelyek begyakorolt és hadviselésre megbízható csapattesteket voltak hivatva teremteni. Ezek a reguláris lovas- és gyalogezredek rendes zsoldot kaptak s felszerelésük kincstári volt. Ez lett a hadsereg állandó magja. A reguláris ezredek mellett megmaradtak továbbra is a mezei hadak, amelyek maguk ruházták és élelmezték - harácsolás és zsákmányolás útján - magukat. Zsoldot csak később kapván, pusztán lelkesedésből harcoltak. A mezei sereg leginkább lovasságból állott s igen gyakran elszéledt, különösen fegyverszünet és mezei munka esetén. A megyék szegény nemessége is a mezei hadakban szolgált, csak a gazdagabb nemesek állítottak maguk helyett, ha akartak, zsoldosokat. Ugyancsak 1705-ben vezette be a fejedelem a Bercsényi által kidolgozott tervezet alapján a "vármegyei hadak" intézményét. Ez a megyei nemesi felkelés helyébe állított csapat volt, amelyet a megye rendesen fizetett zsoldosokból állított ki felkelés kötelezettsége esetén. A zsoldosokat megyénként az odavaló főtisztek fogadták fel. De ez a hadkiegészítési mód a gyakorlatban nem igen vált be.

A hadkiegészítési és hadszervezési újításokat nyomon követte a sereg állandó részekre, egységekre való bontása, illetve szervezése is. Ekkor állította fel Rákóczi a dandárokat, brigádokat. Egy-egy dandár 2-3 gyalogos, vagy lovasezredből állt s mint harci egység az ezred és a hadosztály között foglalt helyet. A brigadérosi rangfokozat tehát az ezredes és a tábornok közötti tisztet jelentette. Természetes, hogy úgy az ezredek létszáma, mint a dandárok összetétele állandóan változott s így azokat nem szabad mai szemmel állandó létszámú kereteknek tekintenünk. A brigádok, dandárok közbeiktatásával Rákóczi azt akarta elérni, hogy a parancsadás és a vezetés közötti űrt így megfelelő közbeiktatott parancsnokkal töltse ki. Régebben azt hitték, hogy Rákóczi sereget francia mintára szervezte meg. Ez utóbb tévedésnek bizonyult. Egyedül a brigádrendszer volt francia eredetű, különben ezredei aszerint a gyakorlat szerint alakultak ki, mint az savoyai Eugen seregében is szokásos volt.

Rákóczi nagyon jól tudta, hogy serege értékét nagyban fokozná, ha jól képzett, hivatásuk magaslatán álló tisztjei lennének. Ez a gondolat vezette, amikor ebben az évben már felvetette a tiszti felső akadémia, az első magyar katonai főiskola tervét is. A november 23-án Sréter János tüzérségi felügyelőnek adott utasításban már benne volt, hogy a létesítendő akadémiáknak is főinspektora lesz s neki lesz a gondja, hogy az azokban tanuló ifjúság isteni félelemben és szorgalmatos tanulásban nevelkedjék. Markó úgy véli, hogy Rákóczi legalább két, egy erdélyi és egy magyarországi akadémia felállítását tervezte. Ez a szép terv azonban kivitetlen maradt. A magasabb tiszti kiképzés feladatát az a nemesi testőrcsapat végezte csak, amely 1707-ben állíttatott fel, de amelynek gondolatával már egy évvel előbb foglalkozott Rákóczi, s amellyel a tiszti utánpótlás kérdését akarta megoldani a környezetébe került nemesi ifjakból az addigi haditapasztalatok alapján.

1705-ben is tovább folytatta a fejedelem egyre pontosabb hadi reguláinak kiadását. Egri táborában adta ki május 1-én a várparancsnokok számára szóló utasítását, mely pontosan körülírta a kuruc várparancsnokok és várőrségek kötelességeit.

Az időközben felgyűlt különböző katonai regulák egységesítésére is, hisz nemcsak Rákóczi, de alvezérei is adtak ki utasításokat, sor került ebben az évben. A kodifikált szöveg első fogalmazása már októberben elkészült s Rákóczi azt az időközben, a szécsényi gyűlésen főtábornoknak, generalisszimusnak megválasztott Bercsényinek adta át kinyomtatás végett. Mivel azonban Bercsényi némi módosításokat javasolt, a szöveg 1706 februárjában újabb bizalmas tárgyalás alá került s ez az átbeszélt szöveg jelent meg 47 pontban Nagyszombatban még azon évben "Hadi regulák avagy Artikulusok" címmel. A füzethez maga Rákóczi írt előszót s abban jelezte, hogy feltett szándéka a hadi törvények és egyéb rendszabályok bővebb kiadása is, azonban addig is szükségesnek látta ezt a rövidebb összefoglalást kiadni. Valóban, erre a szövegre támaszkodva alkotta meg még egy évvel utóbb (1707) az országgyűlés az általános katonai szabályzatot és törvénykönyvet.

Gondoskodott Rákóczi a sebesültek és betegek gondozásáról is. Ezért minden ezrednél volt egy-két felcser, borbély, aki rendszeresen kapott pénzt gyógyszervásárlásra. A betegeket, amennyire lehetett, a hátsó országrészekben helyezték el s azok ingyenes gyógykezeltetéséről az alispánoknak volt kötelessége gondoskodni. 1705-ben már sor került néhány állandó "hadi ispitál" felállítására is. Ilyen működött Besztercebányán, Gyöngyösön, Debrecenben és Pápán is.

Gondoskodni igyekezett Rákóczi az elesettek hátrahagyottairól, az özvegyekről és árvákról. Ezek vagy adóelengedésben részesültek, vagy mint akár ma is, valamely regáléjövedelem jogával ruházták fel őket: kocsmajoggal, vámszedési joggal.

A hadifoglyok kicserélésére is alakult egy külön bizottság, amely Szluha Ferenc érsekújvári prefektus és Sugó György főszállásmester vezetése mellett működött. A rabkicserélő bizottság Győrben székelt s ott folytak le a császáriakkal az idevágó tanácskozások. A rabkicserélésnek szabott taxája volt s az ilyen ügyletek lebonyolításánál ez volt az irányadó.

Igen jelentős lépés volt, hogy a már említett Sréter János brigadérost 1705 november 23-án kinevezte a fejedelem az egész kuruc hadsereg tüzérségi főfelügyelőjévé. Sréternek két francia tiszt volt a közvetlen alárendeltje, La Mothe, az ismert tüzérezredes, aki tüzérségi ügyekben, és Le Maire hadmérnökezredes, aki műszaki ügyekben játszott vezető és irányító szerepet. Ennek az intézkedésnek többek közt az is volt a célja, hogy a tüzérségi és műszaki ismereteket magyar tisztek is elsajátítsák. Tényleges eredménye pedig az lett, hogy már a következő évre eljutott a tüzérség az egész szabadságharc alatti csúcspontjára.

A hadműveletek rendszeressége is fokozódott 1705-ben. Erre vall, hogy Érsekújvár tudatosan bázisává lett a felvidéki hadműveleteknek. A várat, amely fekvésénél fogva összekötőszerepet játszott a dunántúli és felvidéki hadműveletek között, Rivière építette ki. A szemtanuk állítása szerint oly tökéletesen, hogy az nyugaton is megállta volna a helyét. Érsekújvár fontosságának felismerése annál is jelentősebb, mert mint azt a hadtörténeti irodalom Rákóczi terhére is írja, a fejedelem különben nem illesztette a várakat hadműveletei rendszerébe annyira, amint az szükséges lett volna. Rákóczi ugyan minden vár elfoglalása után azonnal kitataroztatta a várat francia mérnökeivel, de a várak stratégiai szerepét, mint védelmi vonalakét, vagy támpontokét sem Rákóczi, sem generalisszimusa nem vették figyelembe. Pedig a szabadságharc alatt szerepet játszó mintegy 200 vár közül csak 26 maradt meg mindvégig a császáriak kezén. Ez annál érdekesebb, mert különben a kurucok számos alkalmi sáncrendszert, földvárat építettek, tábori erődöket teremtettek és hídfőket is építettek ki. Mindezeket azonban csak egy-egy adott hadművelethez használták fel s aztán figyelmen kívül hagyták.

A kuruc haditechnika fejlődését mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Rákóczi 1705-ben Bottyán tábornok támogatására valóságos kis dunai flottillát teremtett, sőt pontonokat is készíttetett az átkelések megkönnyítésére.

Fentiek előrebocsátása után igazán nem lep meg, ha a szakértő külföldiek a legjobb benyomást szerezték a hadszervező Rákócziról. Egyik, 1705-ben kelt, Franciaországba küldött beszámoló így emlékezik meg Rákóczi képességeiről: "E derék és értelmes fejedelemnek csupán megfelelő hadserege hiányzik ahhoz, hogy a világ egyik legkiválóbb hadvezére lehessen." Des Alleurs titkára, Chamillard pedig feljegyezte, hogy a fejedelem, aki korán kel, napi 4-5 órai munka után minden idejét a csapatainál tölti, gyakorlatoztatja azokat, szemléli őket s arra a vitézségre és nemeslelkűségre buzdítja, amely természetes tulajdonsága neki.

Rákóczi hadereje ekkor még mindég fejlődőben volt, hisz a következő évben érte el a mezei hadakkal együtt a közel százhúszezer főnyi létszámot. Ez igen jelentős volt, mert 1705-ben a bécsi udvari haditanácsnak valamennyi harctéren, tehát nemcsak Magyarországon, hanem az örökösödési háború többi frontján is, beleértve az idegen, svájci, bádeni, dán, porosz, stb. zsoldosokat, csak körülbelül 162.000 ember állt rendelkezésére. Igaz ugyan, hogy ennek a seregnek sokkal nagyobb százaléka volt nyugati értelemben vett komoly harci értéket jelentő katonaság, mint a Rákóczi seregének.

A közvélemény következetesen túlbecsülte a francia csapatok jelentőségét a felkelésben. Pedig XIV. Lajos már Franciaországban összeállított csapatokat, ezredeket sohasem bocsátott Rákóczi rendelkezésére. Rákóczi franciái részben önként jelentkezett s toborzott, Török- és Lengyelországon át bejött katonák voltak, vagy pedig olyanok, akik a Rajna mellett fogságba estek és Magyarország felé sikerült megszökniök. Markó az egész szabadságharc francia létszámát Rákóczi seregében mindössze 1000-1500 altisztre és legénységi állományú egyénre teszi. Zárt francia köteléket mindössze két 400-400 főt számláló gránátos gyalogezredet, az udvari lovas gránátos ezredben 1-2 századot s az idegen zsoldos lovasezredben hasonlóan 1-2 századot ismerünk.

Az 1705-ik esztendő legnagyobb belpolitikai eseménye: a szécsényi gyűlés, amelyen a rendek szeptemberben lengyel mintára egy, a következő fejezetben részletesen ismertetendő koalíciót, szövetséget hoztak létre, Rákóczit a hadvezetés tekintetében korlátlan hatalommal ruházta fel. Seregének annyira vezére, ura, parancsolója volt, hogy szinte tulajdonosának is lehetne tekinteni. Igaz, hogy szinte erején felüli anyagi áldozatokat is hozott érte. Ez a személye iránt megnyilvánult osztatlan nemzeti bizalom egyben akkora munkakört és terhet is jelentett, amely egy ember erejét felülmúlta. Ugyanekkor választatott meg Bercsényi is főtábornokká, de ez a tisztség nem jelentett Rákóczi számára teherkönnyítést. Talán inkább még több gondot okozott, hogy Bercsényit s a rá féltékeny urakat valahogy egyensúlyban tudja tartam.

1705-ben adta ki Forgách Simon Zrínyinek könyvünk első fejezetében említett kitűnő hadtörténeti munkáját, a török elleni áfiumot, amit Forgách Rákóczinak ajánlott. Az ajánlás, amelyből az említett helyen részletesen idéztünk, élénk bizonysága annak, hogy a közvélemény mennyire Rákóczi személyében látta a nemzeti mozgalmat megtestesülni s hogy a felkelést, a szabadságharcot mennyire beállította az előző megmozdulások egységes folyamába.

Rákóczinak mindég megvolt az érzéke a sajtó nyilvánosságának felhasználására. A közvélemény helyes informálását s hangulatának irányítását soha nem mulasztotta el. Már 1704-ben kiadta híres antedatált manifesztumát, amely részletesen kifejtette a felkelés indokait és céljait. Jellemző ennek a manifesztumnak kelendőségére, hogy az ebben az évben két helyen is megjelent, mégpedig Debrecenben és Nagyszombatban. Míg a manifesztumnak meggyőző, addig "Rákóczi Imádságának" lelkesítő célzata volt. A célt maga a cím is megmondja: "Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem, És Saáros Vármegyéi örökös Fő-Ispán; Magátul a' kegyelem szerint formáltatott alázatos Imádsága.

Mellyel az ő Urának Istenének orczáját mindennapon engesztelni szokta. Nyomtatás által közönségessé tétetett mostan, a' végre: hogy a' birodalma alatt lévő vitézlő Magyar nép-is, az ő kegyelmes jó Urát 's Fejedelmét a' buzgó imádkozásban követni meg tanullya." Ennek az imádságnak páratlan népszerűségét mi sem jellemzi jobban, minthogy két év alatt négy kiadást ért meg az ország különböző részeiben. Rákóczi ezt a nemzeti ügyért szóló imádságot oly ügyesen szerkesztette meg, hogy azt bármely hitfelekezethez tartozó nyugodtan elmondhatta, amint azt az angol követ jelentette is Angliába.

Ha Rákóczi ennyire megbecsülte a sajtó szerepét, érthető, hogy szíves örömest elfogadta gr. Esterházy Antal tábornagy javaslatát, aki a külföldi időszerű krónikák és a Bécsben megjelenő hivatalos "Wienerisches Diarium" ismeretében célszerűnek ítélte, hogy a kuruc sereg is adjon ki az ország s még inkább a semleges külföld informálására hivatalos jelentéseket. 1705 április 14-én terjesztette Rákóczi elé idevágó tervezetét, mely javasolta, hogy ezentúl meghatározott időpontokban nyomassanak ki a hadijelentések, amiket aztán késedelem nélkül ki kell küldeni a külföld különböző országaiba. Ez ellensúlyozná a német jelentések célzatosan egyoldalú beállítását. Ajánlotta tehát, hogy valaki bízassék meg ennek szerkesztésével. Rákóczi kész örömmel kapott a kitűnő előterjesztésen s már áprilisban meg is jelent a "Mercurius Veridicus ex Hungaria" című újság, amely a legelső magyar hirlap volt! Ez a hadijelentéseket összegező hirlap hat éven át jelent meg. Előbb hetenként, majd a dolgok rosszra fordulása idejében már csak havonként. Sajnos, ebből a hirlapból alig-alig maradt ránk néhány szám csupán...

Kissé részletesebben foglalkoztunk az 1704-5. évi hadseregfejlesztés és szervezés történetével s az ezzel kapcsolatban említésre méltó dolgokkal. Azonban már azért is ezen a helyen kellett ezt megtennünk, mert annak a lendületnek, amely a szervezés terén 1704 után mutatkozik, igen nagy mértékben a nagyszombati csatavesztés volt az oka. 1704 december 26-án vesztette el a kuruc sereg a nagyszombati csatát s már 1705 január 3-án igen jelentős eredményeket vont le a Rákóczi vezetésével megtartott tanácskozás. Itt határozták el, hogy a szabadságharc sikere érdekében múlhatatlanul szükség van rendes hadseregre és állampénztárra. Ennek a lévai határozatnak volt az eredménye az 1705-ös év fokozott hadseregszervező és fejlesztő munkája, nemkülönben a rézpénzek kibocsátása is, melyekre Rákóczi nem a maga címerét verette rá, hanem az ország címerét s az egész mozgalom jelszavát: "Pro libertate", a szabadságért!

A holland és az angol kormány nem nyugodott bele a nehezen létrehozott selmeczi tárgyalások eredménytelenségébe. Az angol királyné már dec. 2-án utasította minisztere útján Stepneyt, hogy a legmelegebben sürgesse az alkudozások újra való felvételét, mert minden huzavona a franciákat erősíti és a török veszélyt hozza közelebb. A holland rendek kevéssel utóbb hasonlóra utasították Bruyninxot s kérték, hogy a császár az országnak és a vezetőknek is ajánljon kedvező feltételeket. Bruyninx ki is fejtette a császár előtt, hogy a magyar ügyben más segítséget ne várjon Hollandiától és Angliától, mint eddig, csak közbenjárást. Erre azonban készek.

Karácsony másodnapján került újra bővebben szóba Kaunitznál a magyar kérdés. Seilern megint a magyarokat vádolta a selmeczi kudarcért s ismét a már említett kifogásokat hangoztatta. Stepney és Bruyninx megcáfolták Seilern állításait s bizonygatták, hogy a kurucok hajlamosak a békére, mert Rákóczi azóta is kérte őket a további közreműködésre. Azt javasolták, hogy Lipót ajánljon új feltételeket s az ajánlattétellel Széchényi érsek bízassék meg. Kaunitz megígérte, hogy ily értelemben fog javaslatot tenni a császárnak.

Ez azért volt jelentős, mert a már több mint egy éve közkézen forgó, de soha tárgyalás alá nem vett 25 pontos első gyöngyösi kuruc követelést kívánta a két követ végre a tárgyalás alapjául venni.

A nagyszombati csata után - mint előbb láttuk - már 1705 január 1-én értekezletet tartott Rákóczi Léván, ahol elhatároztatott a rézpénz kibocsátása. Ezzel a mozgalom önálló pénzügyi politikát vezetett be. Úgy látszik, hogy a fejedelem gyöngíteni igyekezett külföldön a nagyszombati vereség bécsi híresztelését. Erre vall, hogy Ráday már január 6-án informálta levélben Jablonskyt, nehogy a berlini udvart a bécsi hírek félrevezessék. Különösen kiemelte Ráday, hogy a fejedelem ügye nagyon jól megy Erdélyben.

Kaunitz 1705 január elején elhunyt s így a magyarokkal való egyezkedés ügye Bécsben ismét új kezekbe került. A dolgot gr. Harrach vette a kezébe, aki azonban az előzményekről teljesen tájékozatlan volt. Hiába figyelmeztette a két követ, hogy a magyarok alkotmányuk helyreállítása és a teljes garancia nélkül nem fognak tárgyalni, Harrach mégis azt hitte, hogy elegendő lesz, ha a király kegyelmet ígér a fegyverletétel esetére. Nem csoda, ha január 24-én Stepney elkeseredetten írja Hill turini angol követnek, hogy ha ez az utolsó kísérlet nem sikerül, akkor haza fog menni. Únja ezt az évek óta húzódó akadékoskodást. A hónap végére megállapították a kérdéses 25 pontra adandó választ, azonban azt egy ideig a császár elfektette. Végre február végére letisztult annyira a kérdés a miniszterek közt és az udvarnál, hogy összejött egy olyan elvi alap, amelyről már a követek is azt hitték, hogy a tárgyalást el lehet felette kezdeni. A 25 pontra adott császári válasz és a Széchényi érseknek adott 15 pontnyi utasítás közt azonban ellentétek voltak. Ezért az udvar a két követet kérte fel, hogy a két okmányból szerkesszen egy harmadikat s azt eljuttatva Rákóczihoz, kérdezzék meg, vajon elfogadja-e a tárgyalások alapjául. A tárgyalások ismét kívánatosak kezdtek lenni az udvar előtt, mert a török udvar felől ismét egyre veszélyesebb hírek jöttek, sőt Des Alleurst is tovább engedte végre a török, ami a magyar ügyek iránti török jóindulat jele volt. Természetes, hogy a követek által fogalmazott levélen az udvar változtatni akart, különösen Seilern, de végül is 1705. március harmadikán, több mint két és fél hónapi huzavona végén, Szirmay végre megkapta a leveleket, hogy elvigye azokat Magyarországra.

Az udvar csak a kezességre nézve nem akarta a két követ ajánlatát még most sem elfogadni, de különben engedékenyebb volt, mint eddig bármikor. A két követ viszont Rákóczitól most már azt kérte, hogy a közbenjárás elfogadását ünnepélyesen jelentse ki és világosan s szabatosan nyilatkozzék az átküldött pontokról.

Hogy Anglia és Hollandia milyen fontosnak tartották még mindég a magyarokkal való megegyezést, arra jellemző, hogy a hollandok februárban arra szólították fel az angolokat, küldjenek közösen egy-egy díszes és csak ezt a célt szolgáló alkalmi küldöttséget a császárhoz, illetve a remélhető tárgyalásokra. Londonban Lord Pagetre gondoltak, de utóbb, nem kis mértékben Rákóczi tiltakozására, elejtették. Paget a Thököly-ellenes angolok exponense lévén, a magyarok előtt hitelét veszítette. Február 26-án különben az angol alsóház ünnepélyesen felírt Anna királynéhoz, hogy mozdítsa elő a magyarokkal való béketárgyalásokat, mire a királyné válaszában megígérte, hogy ennek érdekében mindent el fog követni.

A két követ március eleji Szirmay által Magyarországba hozott levele emlékeztette Rákóczit a múlt év november 11-én kelt levelére s igen meleg hangon biztatta arra, hogy fogadja el a feltételeket a tárgyalás alapjául. A császár megígérte, hogy József Magyarországon fog lakni, hogy háromévenként országgyűlést fog tartatni, tiszteletben fogja tartani a törvényeket, a magyar intézményeket s a magyar tisztviselőket, csak a szabad királyválasztás jogáról történt lemondáshoz ragaszkodott tovább is.

Igen érdekes levélváltás folyt le március első felében Jablonsky és Ráday között. Jablonsky értesítette a magyarokat, hogy ott a béke meghiúsulásáért a magyarokat teszik felelőssé s az erdélyi fejedelemség kérdésében látják az egész ügy méregfogát. Ráday pedig arról biztosította márc. 14-én Egerből Jablonskyt, amikor már a kérdéses pontokról Egerben feltétlenül tudtak, hogy az angol és holland követek is bizonyíthatják, mennyire nem a magyarokon, hanem a császáriakon múlt a béke. Sajnos, hogy Európa a magyarokat teszi mindenért felelőssé. Pedig a magyarok nem is bíznak XIV. Lajosban s ha a császár őszinte lesz, meglesz a béke is. Igen érdekesen mutat rá a közhangulatra az, hogy a fejedelem magántitkára ezt megírta. Hisz ura biztosan tudott róla. Annál is érdekesebb ez, mert Des Alleurs, XIV. Lajos követe s megbízottja töméntelen késlekedés után épp ekkor, három nappal utóbb érkezett meg Egerbe s a fejedelem ekkor már várta a megjöttét!

A franciákba vetett bizalom megingásáról különben pár nap múlva Bercsényi is tanúságot tett.

A bécsi hírszolgálat nagyon jól dolgozott s csakhamar sikerült is a legszélesebb külföldi közvéleményben elterjesztenie azt a felfogást, hogy az eddigi békés törekvések a kurucok ellentállásán dőltek meg, mert a kurucoknak, miként egykor Thökölynek is, a tárgyalásokkal csak időnyerés a céljuk. Bercsényi ezért az Egerbe indult császári biztosok előtt nyomatékosan kifejtette, hogy azok a hírek, mintha a kurucok a francia királynak megígérték volna, hogy a császárral semmi feltétel alatt nem kötnek békét, hamisak. Amikor ezt Stepney márc. 21-én jelentette miniszterének, jelentette azt is, hogy bár a holland-angol közvetítést a magyarok el fogják fogadni, az még nem fogja őket a garanciaköveteléstől eltántorítani.

Alig érkezett Des Alleurs Egerbe, Bercsényi nem késett idevágó véleményét közölni Rákóczival. Március 27-én így írt Rákóczihoz: "Édes Nagyságos Uram, neked élek, neked halok, - de a nagy Istenért kérem Nagyságodat - ne várjuk az extremitást in his circumstantiis! Addig jobb míg utánunk járnak; mint a darabolt garádicson, állapodjunk meg, ha lehet, - könnyen lehet s jobban lehet az után is följebbmennünk. Hazámat, nem magamat nézem. Nagy munka continuálni magyarnak... Példáim a Dunántúl valók: már neutralisták akarnak lenni necessitásbul (semlegesek szükségből.)" A "körülményekben való extremitást" pontosan körülírta Bercsényi a két nappal később Rákóczihoz írt levelében. Itt már nem kerülgette a dolgot: "Az francia segitségben soha bizonyos nem lehet Nagyságod, hanem egyedül csak ipsa conjunctura és occasióbéli; az jó, hogy másként hiszi a német, et credo plurimum in eo consistere, ut avocemur a colligatione".

Áprilisra értek a követek levele után Széchényi és társai is Egerbe a fegyverszüneti tárgyalások megindítására. Mivel azonban Rákóczi már régebben kifejtette, hogy csak a rendek hozzájárulásával tárgyalhat békéről, a kurucok olyan hosszú fegyverszünetet akartak biztosítani, amely alatt lehet országgyűlést is tartani. A kurucok által tartandó országgyűlés gondolata így került előtérbe. Különösen Bercsényi agitált az országgyűlés mellett, amelyet Rákosra akart összehivatni. Rákóczi ettől függetlenül már április 25-én felszólította a vármegyéket, hogy nyilatkozzanak a külhatalmak kezességéről s állítsák össze a sérelmeiket.

Mint az előre látható volt, a kilátások megint attól függtek, hogy a császár belemegy-e a külállamok garanciájába. Április 28-án ezt Széchényi két levélben is világosan leszegezte. Az egyikben, amit Scalvinionihoz írt, így szólt: "Az elégedetlenek nem hiszik, hogy a külső hatalmasságok garanciája nélkül szilárd alapja lehessen az alkunak; ama garantia megadása végetvetne a bizalmatlanságnak, mely, mint ők mondják, kivált azért szállotta meg a nemzetet, mert Bocskaival, Bethlennel és II. Rákóczi Györggyel kötött szerződések nem tartattak meg irányukban". A császárnak magának pedig így írt: "Méltóztassék felséged a mindég csalárd háború pillanatnyi igérgetéseinek megvetésével kegyességének kebelét a garancia elfogadásának is megnyitni s őszinte királyi hajlamának ezen fényes tanutétele által a bizalmatlanság gyökerének végerét is kirántani a magyarok kebléből".

Az egri tárgyalásokról a két külhatalmi követ Bécsben állandóan pontosan értesült s Stepney május 13-án megállapította jelentésében, hogy Rákóczi a megyékhez írt körlevelében a selmeci alkudozásokat a leghívebben adta elő. Ez az elismerés igen fontos, mert senki sem állíthatja ezek után, hogy Rákóczi az eseményeket egyoldalúan, érdeke szerint magyarázva közölte volna a nemzettel. Stepney igen javallotta, hogy a császár fogadja el Anglia és Hollandia garanciáját, mielőtt Rákóczi a porosz és svéd garanciát is követelné.

Az egri tárgyalásokon a kurucok végül is két pontban szegezték le alapkövetelésüket: nem fogadják el még a közbenjárást sem és nem kezdenek tárgyalást addig, amíg a császár el nem fogadja a külhatalmak garanciáját s ragaszkodnak ahhoz, hogy a megállapítandó feltételek ne új engedménynek tekintessenek, hanem mint a fennálló törvények természetes kifolyása s visszaállítása.

Amire a császári követek ezzel a két feltétellel visszatértek Bécsbe, az időközben elhunyt Lipótot már a kapucinusok sírboltjában találták s helyét a már 18 évvel előbb megkoronázott József foglalta volt el.

Ezek előrebocsátása után visszatérhetünk a harctéri események előadásának folytatásához. Rákóczi a nagyszombati csata után is egyre jobban meggyőződött arról, hogy az ügy érdekében feltétlenül szüksége van a Dunántúl birtoklására. Erre vezethető vissza, hogy Bottyán tábornok a Dunántúllal való összeköttetés biztosítására 1705-ben több hídfőt és átkelési helyet létesített. Mivel számítani kellett arra, hogy Heister most már teljes haderejével a Felvidékre fogja vetni magát, Heister erejének megosztására és a Dunántúl ismételt visszaszerzésére Rákóczi 1705 legelején ismét átküldte Károlyit a befagyott Dunán a Fertő vidékére. Azonban, hogy Heister kénytelen legyen ereje megosztására, Bercsényi igyekezett őt a Felvidéken is foglalkoztatni. Bercsényi és Károlyi ilyértelmű együttműködése mellett Bottyán a bácskai rácokat kötötte le s Forgách az erdélyi háborút igyekezett kézbe venni.

A harmadik dunántúli hadjárat, amelyet ismét Károlyi vezetett, kezdetben már szokásszerűen komoly sikerrel indult. Károlyi Brucknál betört Ausztriába s Bécs környékén több mint húsz falut felperzselt. A lakosság, amelyet már a végletekig felizgatott a kurucok állandó s évek óta megismétlődő betörése, súlyos nyugtalanságában az udvart szidalmazta s így az udvar részéről - mint láttuk - ismét hajlandóság mutatkozott a béketárgyalások elejtett fonalának felvételére. Majdnem ezzel egy időben fogadta Rákóczi Egerben Des Alleurs Comte de Clinchamp tábornokot, a legkeresztényibb király követét.

Károlyi kezdeti sikereit csakhamar kudarc váltotta fel. Heister a Balaton melletti Kilitinél március 31-én meglepte és szétverte Károlyi gyanútlan táborát. Megismétlődött az egy évvel előbbi kismartoni eset s Károlyi Tolnán keresztül Kalocsa irányában újból kivonult a Dunántúlról. Csapatai egy része azonban a Bakonyba vonult s gerillaháborúval nyugtalanította a császáriakat. A Dunántúl így harmadszor is elveszett. Mint ilyenkor mindég, most is a Felvidéken operáló csapatok billentették vissza a hadiszerencse mérlegének elhajolt szárát. Bercsényi március végén, április legelső napjaiban egymás után kényszerítette hódolásra Monor, Bazin, Szentgyörgy városokat s magát a császári sereg téli szállásául szolgáló Csallóközt is hatalmába kerítette. Bercsényi büszkén írhatta április 8-án Nyitráról a csak nemrég megvert Károlyinak, miután beszámolt eredményeiről: "Im ezen hitemre valóságos relatiómbul meglátja kegyelmed: nem aludtam".

Bercsényi sikerei megpecsételték Heister sorsát. Belátták Bécsben, hogy nem fog döntő sikereket elérni. Kétségbeesett ide-oda vonulgatásaival csak tönkreteszi és kimeríti csapatait s ha arat is nyílt csatákban sikereket, azokat hasznosítani sohsem tudja. A kimerült udvar a dán királytól kért és kapott júniusra 6100 főnyi segédsereget.

Lipót negyvennyolc évi uralkodás után május 5-én elhunyt. Hatvanhat éves volt. Utóda, a már tizennyolc évvel előbb megkoronázott József, aki különben jóbarátságban volt azelőtt Rákóczival, május 10-én Heister helyett gróf Herbeville Lajos tábornagyot nevezte ki a magyarországi hadsereg fővezérének. Herbeville megkapta az említett dán segédcsapatokat is, amelyekkel együtt mintegy 27.000 főnyi reguláris serege volt. Márki a Magyarországon felhasználható császári sereget ekkor a horvátokat, rácokat és a helyőrségeket is beleértve mintegy 80.000 főre teszi, a kurucokét pedig ötezer fővel kevesebbre.

Károlyi a dunántúli kudarc után Gyula várát vívta, amikor június közepén Rákóczi visszavonta magához, mert újabb dunántúli hadjáratra határozta el magát, amelyen ő is személyesen részt akart venni. Lipót halála után a császári vezércsere miatt és a dán csapatok megérkeztéig önkéntes pihenő állt be s ezalatt készült fel Rákóczi nagyjelentőségűnek tervezett vállalkozására. De már a kezdet-kezdetén minden elromlott, mert Esterházy Dániel, akinek meg kellett volna kezdenie a Dunántúlra való benyomulást, minden komolyabb ok nélkül felhagyott Dunaföldvár vívásával s visszatért az Alföldre. Ezt az alkalmat felhasználta a Szatmárról Budára visszavonult Glöckelsperg altábornagy; a kömlődi Bottyán-várat elfoglalta és felégette s így Rákóczi elől elfoglalta ezt a fontos átkelési pontot. Bottyán-várának elestében ludas volt a németektől átállt Brenner ezredes is, aki összejátszva a császáriakkal, lekésett a hídfő felmentéséről. Árulásáért szeptember 23-án a szécsényi táborban Rákóczi főbe is lövette.

A Csallóközben gyülekező császári csapatok új vezére, Herbeville, akiről Rákóczi Emlékirataiban nem sok elismeréssel emlékszik meg, magához rendelte Budáról csapatai egy részével Glöckelsperget, mire Rákóczi arra gondolt, hogy a császáriak megint a Felvidéken próbálják kierőszakolni a döntést. Mivel eredeti terve, hogy Esterházy az Alföld felől, Bercsényi Komárom és Esztergom között nyomuljon át a Dunántúlra s találkozzanak a Balaton mellett, ahová a derékhaddal Rákóczi is utánuk menne, Esterházy magatartása és Glöckelsperg sikerei miatt, már nem volt keresztülvihető, Rákóczi elfogadta Bercsényi tanácsát s elindult a Duna északi partján a Garam torkolata felé.

Glöckelsperg azonban Komáromnál visszafordult s megtért Budára, mert Herbevillét szigorúan utasította a bécsi haditanács, hogy Budán és az Alföldön keresztül menjen át Erdélybe és segítse meg Rabutint. Az egri tárgyalások alapján küszöbön álló béketárgyalásokon az udvar szigorúan ragaszkodni kívánt Erdély birtokához s ezt katonailag is nyomatékosabbá kívánta tenni. Az udvar el volt határozva, hogy Erdély birtoklása mellett minden körülmények közt ridegen kitart, mert nem akarta, hogy Erdély ismét hadibázisa legyen egy magyar nemzeti érzéssel áthatott nemzeti fejedelemnek, miként az előző évszázadban volt. Ezért volt szükség arra, hogy Herbeville az egészen fantasztikus elképzelésű alföldi áttöréssel felmentse Erdélyt.

Herbeville nem szívesen tett eleget az utasításnak s kibúvókat keresett. Sikerült is kivívnia, hogy engedélyt nyerjen előbb Lipótvár újabb felmentésére.

Rákóczi pontosan értesülve volt mind a haditanács utasításáról, mind pedig Herbeville tervéről. Ezek ismeretében elhatározta, hogy kelepcébe csalja és elfogja az egész császári sereget. Azt tervezte, hogy a Vág és Dudvág mocsarai között, valamivel Szeredtől északra, semmisíti meg a császáriakat. Rákóczi kitűnő haditervet állapított meg és körültekintő ügyességgel vezette seregét. Ha alvezérei a parancsait pontosan követték volna, akkor 1705 augusztus 6-án a császári sereg a legteljesebb mértékben megsemmisül. Alvezérei, közöttük az elhatározás és a kivitel között mindég nagy szünetet hagyó Bercsényi, azonban a legkontárabb módon hajtották végre utasításait, legtöbbször a vezéri elgondolással egyenesen ellenkezőleg s így az alvezérek lesújtó ügyetlensége valósággal kisegítette Herbevillét abból a félelmetes kelepcéből, amelybe már bemenni is minden hadvezéri képességnek ellentmondó művelet volt részéről. Bercsényi és Géczy Gábor csapatainak lanyha vezetése és fegyelmezetlen menetelése oly helyrehozhatatlan késéseket okozott, viszont Esterházy és Bercsényi annyira idő előtt feladták feladatuk megoldhatásának reményét s tértek vissza kiindulási helyükre, hogy "készakarva sem segithették volna ki Herbevillét ebből a kelepcéből amelybe önként ment" írja Rákóczi. A fejedelem súlyos csalódással vonta vissza csapatait Szered és Sempte vidékére. Legszebb reményei hiúsultak meg s megint meggyőződött arról, hogy tisztjeivel és tábornokaival komoly hadmozdulatokat végrehajtatni nem lehet. Az ilyen hadi tapasztalatok tették aztán a különben is pesszimista hajlandóságú, zárkózott Rákóczit seregével és annak képességével szemben egészen sötéten látóvá s ezért lett Rákóczi, hogy valahol mégis reményt merítsen, egyre fanatikusabban és fantasztikusabban optimista a külpolitikai kombinációk terén, amelyek főleg a lejtőre jutás éveit jellemzik. Ezekben a napokban érkezett meg Szirmay István, a császári udvar követe, aki elfogadhatatlan békejavaslatokat hozott Bécsből. Tőle pontosabban megtudták, hogy Herbevillenek utasítása szerint mielőbb Erdélybe kell mennie s mivel a kelepcéből való kijutás után Lipótvárat mindennel ellátta, tehát valószínűleg mielőbb indulni fog kelet felé. A kuruc sereg erre izzó hangulatban kereste a Herbevillevel való összeütközés lehetőségét. Ismerték most már pontos erejét s így tudták, hogy a kuruc sereg számbeli fölényben is van. Ilyen körülmények közt került sor augusztus 11-én a Pudmericz mellett lefolyt csatára. Itt mintegy 15.000 császári, köztük 300 magyar állt szemben 25.000-30.000 kuruccal, akiknek még 28-30 ágyújuk is volt. A kuruc számbeli túlsúlyt azonban majdnem kiegyenlítette az, hogy a labanc sereg tisztikara ütközet közben magasan felette állt és használhatóbb volt Rákóczi tisztjeinél. Az ütközet előtt most sem volt a kuruc sereg egységes. A nyílt csatáktól irtózók, mint Bercsényi és Ocskay, a hegyek közt akartak megmérkőzni. Rákóczi viszont ragaszkodott a síksághoz, ahol lovasságát használhatja. Végül is egy enyhén dombos vidéken folyt le az ütközet, amelyet a szél és a por nyeretett meg a császáriakkal, amely teljesen megzavarta az egyes kuruc seregrészeket, amelyek ezért idő előtt visszavonultak. A csata tehát Herbeville javára dőlt el, de az megelégedett a harcmező birtokbavételével s a nagy porfelhőben és az alkonyat homályában nem üldözte Rákóczit. Így a kuruc sereg, amely ez alkalommal egész kivételesen nem bomlott fel, visszavonulhatott a Vág felé. Ebben az ütközetben Rákóczi ismét életveszedelemben forgott, de különben a kurucoknak alig volt veszteségük. Az egészet mintegy 60 halottra, 140 sebesültre és két ágyúra tehetjük. Tiszt egy sem esett el. A császáriaknál elesett két tiszt s megsebesült tíz. A legénységi halottak száma 95, a sebesülteké 212 volt. A császáriak vesztesége ezek szerint 18%-kal múlta felül a kuruc veszteséget.

A pudmericzi csatában a kuruc seregnek már minden egyes része kitűnően állta a harcot, de az alvezérek megint nem bizonyultak alkalmasaknak arra, hogy a fővezér parancsait végrehajtsák. A császári győzelem most sem jelentett különösebb előnyt. Stratégiailag a kurucok helyzete változatlan maradt, a külföldi közvéleményre pedig kuruc szempontból igen jó benyomást tett még így is az ütközet. A bécsi angol követ jelentésében határozottan leszegezte véleményét, hogy sem a kurucok, sem a császáriak nem elég erősek ahhoz, hogy valamelyik a másikat a harctéren döntően legyőzze s így a háborút befejezze.

Herbeville mitsem jelentő győzelme után az Alföldön keresztül beindult Erdélybe Rabutin megsegítésére. Október 10-én kelt át Szegednél a Tiszán s minden ellentállás nélkül ért 31-ére Nagyváradra. Innen a Szamos felé indult. Herbeville seregét a Tiszáig Bottyán és Károlyi, onnan tovább Károlyi és Esterházy követték nyomon. Állandó portyázásukkal folyton nyugtalanították a menetelő császáriakat s apasztották is azok seregét. Forgách hozzáfogott az Erdélybe vezető völgyek elzárásához. Maga a fejedelem október utolsó napjaiban érkezett az erdélyi határra.

Herbeville menetelésének irányából kétségtelen volt, hogy északon akar betörni Erdélybe. Rákóczi serege október 25-én már együtt volt a magyaregregyi táborban. Innen egyforma távol volt mindkét számba jöhető völgytől, amelyen Herbeville várható volt, a Szamos és az Egregy patak völgyétől, amelyeket Rákóczi Zsibó, illetve Karika község mellett, úgy ahogy, elzáratott. Az erdélyiek nem nagy lelkesedéssel támogatták Forgách erősítési munkálatait s így bizony a sáncok elég primitívek voltak. Herbeville november 5-én ért Szilágysomlyóra. Rákóczi seregének holtartózkodásáról ekkor még nem voltak adatai, sőt még a 8-án kiküldött felderítő csapatok sem tudtak tájékozódást szerezni arról. Azonban egy elfogott román paraszt pontosan elmondott mindent s így Herbeville ezek alapján meglehetősen tájékozva indult 8-án este Varsolc felé, hogy a zsibói sáncokat megvívja. Rákóczinak az volt a terve, hogy a sáncoknál mindaddig feltartja a császáriakat, amíg az erre a célra kiküldött Károlyi megkerülve azokat hátba támadja őket. A sáncok és Károlyi közé szorult Herbevillenek nehéz lett volna már magát kivágni a völgy szűk volta miatt. Rákóczi serege mintegy 15.500 ember volt, amelynek fele nála, fele Károlyinál volt. Herbeville 16.000 ember felett rendelkezett, köztük 4 dán gyalogos és 2 dán lovasezreddel. Rákóczi környezetében többen most is kitérést ajánlottak a csata elől s azt tanácsolták, hogy vonuljon Erdély belsejébe s valahol az Aranyos és Maros széles völgyében ütközzék meg. Rákóczi azonban nem bízott az erdélyi csapatokban, még kevésbé az erdélyi urakban. Sőt az erdélyi urakat és csapatokat el is küldte Erdély különböző vidékeire, hogy csépeltessenek s küldjenek élelmet a sereg után. Tartott attól, hogy az erdélyiek megint csak összerúgnák a patkójukat Forgáchcsal. A román előadásából a viszonyokkal ismerős lett Herbeville nem ment be Rákóczi csapdájába, hanem Rákóczit megtévesztendő, seregét két részre osztotta, csak a kisebb, de lármásabb részt küldte Zilah felé, a karikai völgy irányában, a derékhaddal azonban egyenesen Zsibó felé fordult. November 9-én értek a császáriak Czigányiba, az útelágazáshoz s 10-én tovább indultak Zsibó felé. Rákóczi csak az utolsó órákban értesült az ellenséget nyomon követő Károlyitól az ellenség ilyirányú mozdulatáról s csapatait csak ekkor vethette át a karikai sáncokról a zsibói sáncokra. Mivel Rákóczi nem itt, hanem Karikánál várta eredetileg Herbevillet, az itteni sáncrendszer csak egyszeres volt és az sem volt összefüggő. Rákóczi utasította Károlyit, hogy serege egy részét a karikai szoroson át küldje vissza hozzá, maga azonban a maradékkal maradjon a császáriak mögött, hogy kellő időben tudja felgyújtani és felprédálni azok táborát.

November 11-én, derűs, napos őszi időben került sor az ütközetre, amelyet előbb kölcsönösen hatástalan tüzérpárbaj vezetett be. Rákóczi már azt hitte, hogy nem lesz aznap komolyabb esemény, de a császáriak, végezve az előkészületekkel, délután fél háromkor mégis megkezdték a támadást. A kurucok jobbszárnya Des Alleurs vezetése alatt háromszor, derekasan küzdve, visszaverte a támadást, de a negyedik roham alatt megingott. Des Alleurs azt hitte, hogy a balszárnyat is benyomták s látván, hogy a maga részéről nem képes tovább ellentállni, hogy a körülzárást elkerülje, elrendelte a visszavonulást. Közben a császáriak felismerték, hogy a sáncrendszerből középen egy meredek, de megmászható domb kimaradt s azon csak elsáncolatlan tüzérség van. Löwenburg tábornok tehát Wachtendonk ezredessel megrohamoztatta a dombot. Az első rohamot Des Alleurs érintetlen tartalékai visszaverték, de a második roham már nem talált komolyabb ellentállásra. Glöckelsperg csapatai pedig az erdőn át lepték meg a kurucok balszárnyán álló Forgáchot, mégpedig ott, ahol sáncok sem voltak. Kevéssel utóbb már a rácok is feltűntek Forgách hátában, elvágva előtte a visszavonulás útját. Rákóczi, aki egy közeli kastélyban ebédelt, már csak akkor ért vissza az ágyúzajra, amikor Des Alleurs visszavonulóban volt, hisz az egész kézitusa alig tartott egy órát.

A menekülő kuruc sereget a rácok meglehetős ideig üldözték s így sok podgyászos szekér odaveszett. Rákóczi a hegyeken át vette útját Szamosújvárra s ugyanezt a pontot jelölte ki vert serege számára is gyülekező helyül. Herbeville november 18-án vonult be Kolozsvárra, ahonnan Glöckelsperget 3 lovasezreddel felindította Szamosújvár felé, hogy biztosítsa Erdélyt északról Rákóczi benyomulása ellen. November 26-án találkozott Herbeville és a Szebenből kimerészkedett Rabutin Gyulafehérváron. Herbeville felmentette Rabutint az ostrom alól és visszaszerezte Erdélyt a császárnak.

A zsibói csatából Károlyi csapatai távolmaradtak s így csak 7500 kuruc állt az ütközetben szemben a 16.000 császárival. Ezúttal a kuruc veszteségek voltak a nagyobb arányúak, négyszáz halott, sok zászló és 25 ágyú maradt a csatamezőn. Ehhez járult még kétszáz sebesült. A császáriak összes vesztesége négyszázötven ember volt.

A vereség után Rákóczi lassan kiszorult Erdélyből s bár a következő években is voltak harcok Erdélyben, de az ottmaradt kuruc csapatok és az utóbb beküldöttek maradandó sikert nem tudtak elérni. Maga Rákóczi is csak 1707-ben tudott bejutni Erdélybe, hogy beiktattassa magát a fejedelmi székbe, de még abban az évben véglegesen ki is szorult onnan.

A zsibói vereség a szabadságharc erdélyi relációjában a magyarországihoz hasonlítva a trencséni vereséggel vonható jelentőségben egy szintre.

A vereségért Des Alleurs Forgáchot, Forgách Des Alleurst, mindkettő azonban főleg Károlyit okolta, akinek az ütközetbe való bele nem avatkozása kezdett visszatérő jelenség lenni, mert Koroncónál is ugyanezt tette. Nem szerette a nagy csatákat s különösen nem szeretett reguláris császári csapatokkal szembekerülni. Károlyi mindenképpen felelős a vereségért, egyrészt mert nem volt elég erélyes és kezdeményező, hogy seregét a kellő időre a csata helyére hozza, másrészt azért, mert a győztes Herbevillet nem támadta meg s pihent csapataival nem kísérelte meg az ütközettől kimerült császáriak legyőzését, amire kilátása lett volna. Ezzel mérhetetlen erkölcsi veszteséget okozott Rákóczi és a szabadság ügyének Erdélyben. A zsibói vereséget a sáncok kezdetleges volta és Károlyi tétlensége okozták.

A teljesen levert és szinte elfásult Rákóczi Károlyit hagyta hátra, hogy biztosítsa Magyarország keleti széleit és foglalja vissza Erdélyt. Károlyi ímmel-ámmal vállalta a megbízást, mire Rákóczi szemrehányó levélben intette meg: "kedvetlen szolgának nem sok hasznát látja az ember".

A kurucokat eddig ért vereségek közül a zsibóinak volt csupán súlyos következménye a fejedelem stratégiai helyzetére nézve, mert Erdély elvesztése járt vele. Viszont magával hozta azt is, hogy a küzdelem és az események súlypontja ismét nyugatra tevődött át.

A mozgalom szerencséjére ami elment a réven, megkerült a vámon s kevéssel utóbb nyugodtan írhatta Rákóczi az egyik császári békebiztosnak: "Nem minden napnak mult el a fénye és amely szerencse ma siralmat, holnap adhat örömet". Ezt az örömet ezúttal Bottyán generális okozta, aki felhasználva a kitűnő alkalmat, hogy a császári erő Erdélybe ment át, elfoglalta az egész Dunántúlt.

A francia hadak 1705-ben Itáliában is szembe kerültek a császári erőkkel. Rákóczi rögtön újra felvetette az együttműködés gondolatát s már június 15-én azt írta XIV. Lajosnak, hogy szándékában van a horvátországi kikötők elfoglalása s ezért a nápolyi francia csapatokból kért oda csapatokat és felszerelést. Így akart Rákóczi közös fronthoz jutni a franciákkal s egyben azt is hitte, hogy ez mozgalma mellé fogja állítani a horvátokat is. Ennek a tervnek természetesen a Dunántúl birtoklása volt az előfeltétele. Ezért tartotta Rákóczi a félszemű, magát alulról felküzdött kitűnő katona vállalkozását fontosnak.

Mialatt Herbeville a Tiszán átkelve útban volt Várad felé, Bottyán visszafordult a Tiszától, ameddig előbb a császári sereget azt nyugtalanítandó, nyomon kísérte volt s átment a Dunántúlra. Még novemberben bevette Dunaföldvárt, Simontornyát, Pécset és Siklóst, majd Tatán, Pannonhalmán, Kapuváron át Sopron alá nyomult s azt 1706 január 2-án ostrom alá is fogta. Kevéssel utóbb azonban lemondott az ostromról s mivel értesült, hogy délen a rácok ismét nyugtalankodnak, ellenük fordult s a rácokkal, illetve Herberstein eszéki várparancsnok császári hadaival csatázott egész addig, amíg a fegyverszünet be nem állott.

Beállott tehát az a különös helyzet, hogy a császári sereg messze keleten, Erdélyben ült s ugyanakkor egész Magyarország, beleértve a Dunántúlt is, Rákóczi fennhatósága alatt volt. Sőt mivel Bercsényi szilárdan állt a morva határszélen, a kuruc csapatok egész Bécs szomszédságában álltak. Ilyen viszonyok mellett a béketárgyalásokon egyik fél sem ülhetett le katonai fölénnyel a tárgyalóasztal mellé. 1706 április közepétől július végéig tartott a béketárgyalásokkal járó fegyverszünet. A katonai helyzetnek megfelelően a békefeltételek úgy a nemzeti ügy, mint Rákóczi szempontjából sokkal előnyösebbek voltak, mint később, a lejtőre jutott mozgalmat befejező szatmári béke pontjai. A tárgyalások meghiúsulásában főleg az erdélyi kérdés játszott nagy szerepet, mert Erdélyhez s az erdélyi fejedelmi címhez mind a császár, mind az erdélyi fejedelmek véréből származó Rákóczi mereven ragaszkodtak. De ne vágjunk az események elé, hanem folytassuk a béke ügyének előadását, ismervén a katonai helyzetet, József trónra léptéhez térve vissza.

Józseftől, az új uralkodótól, Bécsben sokat vártak. Úgy tudták, hogy szimpatizál a magyarsággal s nem gondoltak arra, hogy épp József örökös királysága a felkelés egyik közjogi oka. Trónra lépte napján kijelentette, hogy el van határozva kivizsgálni és orvosolni a magyarok sérelmeit, amelyekben őneki semmi része nincs. Remélte, hogy a magyarok megragadják a kínálkozó alkalmat, mert ha nem, a legnagyobb szigorral fog ellenük eljárni. Ezt a nádor útján körlevélben kívánta közvetlenül a magyaroknak kinyilatkoztatni, mert a külhatalmak közvetítését ő is el akarta kerülni.

Pedig Rákóczi ekkor már arra gondolt, hogy követeket küld Londonba és Hágába is. Kért is útleveleket a hatalmak bécsi követeitől, de azok lebeszélték, mert tudták, hogy kormányaik Rákóczi követeit nem fogadnák. Ebben a levélben (április vége) maga Rákóczi is leszögezte: "ugy látom ő felsége nem engedi meg a kezességet, már pedig anélkül a tárgyalás homokon nyugszik; szükséges volna a kezesség sziklájára áthelyezni, ha szilárdan akarunk építkezni".

Miután még a selmeci tárgyalásokon Stepney és Bruyninx előtt Rákóczi és Bercsényi is nagy tisztelettel beszéltek volt Józsefről, a két követ azt hitte, hogy az uralkodó személyében beállott változás jótékony hatású lesz a magyar ügyre. Rákóczi is gondolt arra, hogy Józseffel könnyebben meg tud egyezni a nemzet. De József jóindulatú személyét csakhamar a háttérbe állította az elvi kérdés: hogy József törvényes király-e vagy sem. A további tárgyalások szellemét s a kuruc mozgalom további sorsát pedig ez az elvi kérdés határozta meg. Bercsényi Lipót halálhírét hallva, azonnal az interregnumra gondolt. Már május 16-án így ír Rákóczinak: "Ime interregnumot mutatott az Isten; azért, hogy minden megmaradjon és mint a főnix, mintegy a hamvaiból ujraszülessen a visszatérő szabadság, gyűljünk össze! Hiszem, hogyha differáltatik is a terminus, semmi: azalatt ismeretes lesz az interregnum declaratiója. Igy Nagyságod s hazánk követjeinek megnyilik útja minden udvarnál... Bizony találunk udvarlót; mi szép leány ez a Regina Hungaria!"

Bercsényi szavai már világosan utalnak a királytalanságra, a szabad királyválasztás jogának visszatértére s arra, hogy demonstrálni kell a külföld előtt az ország függetlenségét, hogy minden külállam elfogadhassa az országot képviselő követeket. Ez a pár mondat nagy elkövetkezendő események árnyékát vetette előre már akkor, amikor Bécsben még bíztak József személyi varázsában.

Hisz egy nappal előbb bocsátotta ki Bécsben Esterházy nádor azt a körlevelet, melyet a felkelt rendekhez intézett s az uralkodóváltozás kapcsán azokat a megbékülésre intette. Ezt a felhívást Széchényi mellőzésével Jeszenszky titkár vitte el Egerbe s próbálta Szirmayn keresztül Rákóczihoz juttatni. Maga Rákóczi levéllel fordult Józsefhez s jelezte, hogy a magyarok tőle várják régi szabadságuk visszaadását s ha József a sérelmeket orvosolja, a nemzet hajlandó Józsefet törvényes királyául és urául elismerni s hűséggel szolgálni. József csak azzal viszonozta Rákóczi udvariasságát, hogy neje fogadta Rákóczi feleségét s biztosította, hogy kész férje őt Magyarországba bocsátani, ha a béketárgyalások menetét sikeresen tudná befolyásolni.

A trónváltozás azonban egyelőre nem hozott fegyvernyugvást. Esterházy nádor kiáltványa, illetve körlevele kudarcba fulladt. Esterházynak semmi hitele nem volt már a magyarok előtt s különben is, mivel Esterházy nem megfelelően címezte a Rákóczihoz küldött példányt, Rákóczi, hívei helyeslése mellett, sem Jeszenszkyt nem fogadta, sem a levelet nem vette át. A kurucok Esterházy szerepét arra magyarázták, hogy József nem akar a külhatalmak garanciájáról tárgyalni s így a körlevél a legtökéletesebben elrontotta azt a hangulati helyzetet, amivel a trónváltozás járt.

Egész természetes, hogy az újabb elkedvetlenedés felcsigázta Rákóczi külpolitikai tevékenységét. Vetési már május első felében biztosította a francia udvart, hogy Rákóczi nem szándékszik az általános békekötés előtt kiegyezni a császárral, mire XIV. Lajos sietett Rákóczit értesíteni, hogy őt tehetségéhez képest biztosítani fogja s ennek jeléül a havi segélypénzt is ötvenezer livrere emeli fel.

Az udvar idegesen szemlélte Rákóczi külföldi tárgyalásait. Május végén a bécsi rémlátások odáig fajultak, hogy komolyan számoltak Rákóczinak és a svédeknek fegyveres együttműködésével s egy közös sziléziai betöréstől tartottak. Ráday valóban követségben járt júniusban XII. Károlynál, akit júliusban felkerestek Szirmay Miklós vezetésével a magyarországi evangelikus rendek követei is. A svéd király ígéretet is tett arra, hogy az evangelikusok ügyét nyomatékosan figyelmébe fogja ajánlani a császárnak s egyben négy magyar számára stipendiumot is alapított a griffwaldeni egyetemen. A magyarországi protestáns rendek sikerrel támogatták Rákóczi diplomáciáját. Említettük már a protestánsok egy évvel előbbi követségét, amely a berlini udvart kereste fel s tudjuk azt is, hogy gyakran felkeresték Stepneyn keresztül az angol királynőt is panaszaikkal. 1704 novemberében pedig egyenesen arra kérték az angol királynőt, hogy amidőn békealkudozásokra fog kerülni a sor, követei által mindenekelőtt eszközölje ki vallásuk szabad gyakorlatát és sérelmeik orvoslását, hisz a magyar protestánsok Rákóczi és Bercsényi ilyirányú ígéretére csatlakoztak a kuruc mozgalomhoz. Ha pedig a császár nem kívánna békét kötni, akkor egyenesen fegyveres segítséget kértek ellene a királynőtől.

Június derekán szóba került Bécsben a követek közt, hogy a porosz király is közbelép a császárnál, de Stepney és Bruyninx kitértek ez elől, mert akkor XII. Károly is interveniált volna s a katolikus bécsi udvar elriadt volna a négy protestáns hatalom együttes intervenciójától. A vallásszabadság és a protestantizmus kérdése mindamellett a külpolitikai háttérben mindig megmaradt.

Esterházy fellépésének nyílt kudarca erélyes akciókra bírta Bécset s a külföldi közbenjárást is el akarta az udvar ismét ejteni. Holott ekkor már ki is volt szemelve Londonban lord Sunderland, hogy mint rendkívüli követ jöjjön Bécsbe és Magyarországra a béke előmozdítására. A királynőtől kapott utasításban benne volt az is, hogy figyelmeztesse a felkelőket, miszerint a franciák és a törökök, ha a maguk céljaikat elérik, cserben fogják hagyni a magyar mozgalmat s akkor a magyarok áldozatul esnek a németek dühének.

Bécset megint Stepney és Bruyninx bírta rá engedékenységre s július 1-én ők bízattak meg, hogy írjanak Rákóczinak és Széchényinek a tárgyalások újabb felvétele érdekében. Rákóczi július 3-án mind a maga, mind a rendek nevében elfogadta a két tengeri hatalom közbenjárását. Ugyanezen a napon a közbenjárást Rákóczi meg is köszönte s annak elfogadását bejelentette Anna angol királynőnek is. Az angoloknak annál is inkább hálás lehetett a fejedelem, mert a sérelmek kérdésében az angol álláspont csak két tárgynál tért el a magyartól, a királyválasztás és az idegen katonaság kivitele ügyénél.

Az örökös királyság kérdése már kísértett, mert júniusban Ráday ebben az ügyben felvilágosításokkal szolgált a berlini Jablonskynak, aki azonban a magyar közjogi felfogást nem nagyon értette meg. A porosz udvar ennek ellenére is hajlandó volt, mint kezes, Rákóczi rendelkezésére állani.

Rákóczi táborában ekkor kétségtelenül volt valami határozott békehangulat arra az esetre, ha az udvar akceptálja a követeléseket. Erre vall, hogy júl. 3-án Rákóczi a gyömrei táborban elkeseredett beszédet mondott: "Tik voltatok" mondta katonáinak "azok a vitézek, kik hazátokat velem együtt véres verejtékkel s véretekkel a régi szabadsághoz oly közelgető állapotba helyeztettétek és most a közöttetek levő lágyszívűek, a dicsőséges magyar nevet nem érdemlők, az elfajzottak hírünket, nevünket, dicsőségünket csaknem tapodják... Mit akartok? vérkíméléssel, harckerüléssel, erősségek elhagyásával, egyszóval, szaladással édeshazánkat akarjuk megnyerni, vagy pedig gyalázatos és bízvást mondhatom, hallatlan példátokra feleségeinket, gyermekinket, magunkat jobbágyságra vetnünk?..." Bercsényi is türelmét veszítette s július 7-én azt izente Bruyninxnak és Stepneynek, hogy az irka-firka nem vezet célra, jöjjenek le még egyszer személyesen s hozzanak komoly békeajánlatot.

Rákóczi 1705 július 1-én végre összehívta azt az országgyűlést, amelynek gondolata már az egri napokban követelően lépett az előtérbe. Az összehívó levél azzal okolta meg az országgyűlés összehívását, hogy az eddigi értekezletek eredményeit a nemzet elé kell terjeszteni, hogy annak alkalom adassék nyilatkozni, akarja-e a békét, vagy folytatni akarja a háborút.

Stepney és Bruyninx értesítették Széchényit, hogy József akkor hiszi el, hogy a magyaroknak komoly békeszándékuk van, ha a kezesség kérdését csak a béketárgyalásokon hozzák elő s előre kijelentik, hogy nem bolygatják az örökös királyság kérdését és az ellenállási záradék visszaállítását. A követek a császárt az első kívánságról lebeszélték, de nem tudták a másik kettőről, holott látták, hogy ilyen előzetes nyilatkozat követelése csak elodázza a tárgyalások megkezdését. Közben megérkezett Bécsbe Sunderland és a holland rendek rendkívüli követe, gr. Rechteren is. A két rendes és a két rendkívüli követ is felajánlotta készségét, hogy leutaznak a Szécsénybe összehívott országgyűlésre, ha meghivatnak. Ez a leutazás azonban elmaradt. József különben is azt kívánta a követektől, hogy ezen a gyűlésen minden további szószaporítás nélkül ismertessék el a rendekkel az ő királyi jogait.

A szécsényi gyűlésen - már jeleztük - igen jelentős események zajlottak le. A gyűlés Bercsényi javaslatára lengyel minta szerint konföderációt hozott létre. A rendek szövetkeztek a szabadság helyreállítására és a mozgalom vezetésére Rákóczit választották meg, aki így vezetője és nem ura lett a rendeknek s ettől kezdve "a haza szabadságáért összeszövetkezett magyarok vezérlő fejedelme" címet viselte. Rákóczi és a rendek a szövetségre esküt tettek s Rákóczi a rendek előterjesztésére 24 szenátort nevezett ki. A szenátorok elsősorban a külügyek igazgatására neveztettek ki.

A szécsényi gyűlés a negyedik törvénycikkben felhatalmazta Rákóczit és a szenátorokat, hogy mikor a császár a saját követei, vagy a tengeri, esetleg más hatalmak követei által a béketárgyalásokat folytatni kívánja, azt megkezdhesse és folytathassa s a körülmények állása szerint a haza javára végezhesse. A kötendő béke megerősítését azonban a szövetkezett rendek fenntartották maguknak.

Bár a külhatalmi követek hajlandók voltak Szécsénybe menni, útlevelet is kértek s azt a gyűlés ki is adta, sőt Ocskayt meg is bízta a követek kíséretével, azok mégsem mentek le Szécsénybe. A követek csak úgy vállalták József királyságának elismertetését, ha ők viszont ígéretet tehetnek a kurucoknak a magyar szabadság és törvények visszaállítására. Ebbe az udvar belement ugyan, de az utazás mégis elmaradt, mert Rákóczi a tárgyalások folyamára általános fegyverszünetet kívánt. Ebbe Bécsben nem voltak hajlandók belemenni, mert ez veszélyeztette volna Nagyvárad felmentését és az épp tervezett erdélyi hadjárat sikerét. A kurucok a fegyverszünettől való tartózkodást a békevágy hiányának tekintették. De az udvar nem engedett s szeptember 25-én a császár a küszöbön álló erdélyi hadjárat érdekében lemondott a követek utazásáról. Pedig a császár helyzete szövetségeseivel szemben elég kényes volt, mert azok már azt tanácsolták neki, hogy egyelőre adja fel Magyarországot, nehogy a szövetségesek helyzete az olaszországi harctéren katasztrofálissá váljék.

Mivel a követek nem jelentek meg Szécsényben, a magyarok Bercsényi elnöklete alatt egy hattagú bizottságot választottak a további tárgyalások vitelére. Rákóczi október 6-án teljhatalmú biztosokká nevezte ki ezeket, hogy Nagyszombatban tárgyaljanak a kiküldendő császári biztosokkal József gr. Wratislaw Vencel János csehországi kancellárt és Széchényi érseket nevezte ki biztosaiul. Rákóczi ezek számára ki is adta az útlevelet s ezzel végre, hosszas huzavona után ismét alkalom nyílt a fegyverszüneti tárgyalásokra. Lementek a tárgyalásokra Sunderland, Stepney, Rechteren és Bruyninx is, akik előzőleg nyomatékosan kérték a császári biztosokat, hogy előre közöljék velük a feltételeket, viselkedjenek mérséklettel s ne csak a fegyverszünettel törődjenek, hanem tekintsenek a béke munkájára is. Hangsúlyozták, hogy nem akarnak úgy járni, mint Seilern miatt jártak Selmecen. Az utolsó percben, szokás szerint, megint akadályok merültek fel. Salm herceg, első miniszter azt akarta, hogy a császári követek Pozsonyban, a magyarok Bazinban s a külföldi közbenjárók pedig Szentgyörgyön maradjanak. Bercsényi azonban ragaszkodott az eredeti megállapítás szerint Nagyszombathoz. Végre is Bercsényiék Nagyszombatban, a császáriak Pozsonyban maradtak s a közbenjáró külföldi követek ide-oda utazgattak a két város között. November 3-án mutatták be a császáriak fegyverszüneti feltételeiket a közbenjáróknak. Ez olyan területi követeléssel állt elő, hogy azok meg sem merték mutatni a kurucoknak. Szerencsére a 12-én Bécsbe érkezett Marlborough herceg mérsékletre bírta az udvart s így a 16-án átadott újabb feltételek már nem a Garam, hanem csak a Vág vonaláig terjedő területek feladását kívánták. Csakhogy ekkor már eldőlt a zsibói csata s ezzel az erdélyi hadjárat sorsa is, a kurucoknak most már igazán nem volt szükségük a fegyverszünetre. Hogy a kibúvóra, illetve a huzavonára tisztességes ok legyen, Bercsényi belekötött az angol királyné megbízólevelének szövegezésébe. Ezzel véget alig érő újabb tárgyalások indultak el, amelyek egész télen át tartottak.

Mielőtt előadnánk a hosszasan elhúzódott nagyszombati tanácskozmányok végső eredményét, vissza kell térnünk Rákóczi francia politikájának ismertetésére.

Előrelátható volt, hogy a béketárgyalások felől dönteni hivatott országgyűlés összehívása nem fog jó benyomást tenni sem a francia, sem a bajor udvarnál. 1705 július 8-án azt írta tehát Rákóczi XIV. Lajosnak, hogy a trónváltozás miatt kénytelen megtudni, hogy mi a rendek akarata, de vigasztalhatatlan lenne, ha a rendek a háború folytatása ellen foglalnának állást. 29-én pedig a bajor választónál levő követének írta: "én hasznát Magyarországnak a békesség dolgában egyáltalán nem látom... én soha javallani édes hazámnak nem fogom, hogy csalárd ellenségének hitelt adjon." Ugyanaznap kelt s ugyanannak írt másik levelében kikelt a francia király és a bajor választó ellen, akiknek a lanyhaságában van az ok, hogy a magyarok hovatovább mindinkább a békekötésre gondolnak, tehát feltétlen szükséges, hogy Vetési szorgalmazza a két uralkodónál a végre már szabályosan megkötendő szerződés létrejöttét. Azt kívánja tehát Rákóczi, hogy XIV. Lajos adjon írást a következőkről:

1. hogy Rákóczival, mint erdélyi fejedelemmel örök támadó és oltalmazó szövetségre lép; hogy békességről nem alkudozik a császárral, valameddig Magyarország az ausztriai háztól el nem szakad, avagy legalább minden törvényes igazságit valósággal meg nem nyeri; hogy Rákóczi nélkül sem egyezkedésbe nem bocsátkozik, sem azt nem köt;

2, hogy, ha a hadakozás állása miatt békére kellene hajolnia: legalább az a rész, amely akkor Magyarországból Rákóczi hatalma alatt lesz, maradjon Rákóczi alatt az erdélyi fejedelemséggel együtt teljes felségjoggal s holta után annak kormánya után, akit a rendek megválasztanak;

3. hogy amíg a hadakozás tart, a segédpénzt tovább is folyósítja;

4. s végül, hogy ha Rákóczi bujdosásra kényszerülne, vagy fogságba esne, nemcsak kiszabadítja, de Lengyelországban jószágot és biztonságot is szerez neki, hogy mind magát, mind a vele valókat eltarthassa.

Ugyanekkor arról is értesítette Rákóczi Vetésit, hogy Ráday a svéd királynál nagy sikerrel járt.

Vetési László szeptemberben tett lépéseket fenti négy pont szellemében a bajor választó és XIV. Lajos udvarában, hogy a Rákóczi és mozgalma szempontjából oly kívánatos szövetséget nyélbeüsse. XIV. Lajos egyelőre csak azt kifogásolta, hogy Vetésivel nem tárgyalhat, mert nincs Rákóczitól teljes megbizatása és fölhatalmazása, de egyébként mind ő, mind a tanácsa helyeselte a pontokat s utasította Des Alleurst, hogy intézze el a dolgot mind az ország, mind Rákóczi megelégedésére. Vetési gyanakvással fogadta, hogy a dolgot Lajos Des Alleursre bízta. Nyíltan meg is írta Rákóczinak, hogy úgy látja, a dolgokat Des Alleurs nem fogja az ország javára elintézni. Azt látta szükségesnek: "hogy minden úton módon legalább arra kényszeríttessék a király, hogy a maga szándékát kiadja". "Mioltától én kezdettem esmernem az Francia udvart, elhitettem magammal, hogy szép szavait és pénzét nem fogja kimélleni tőlünk, de semmi realitásra nem fogja magát hozzánk kötelezni. Vigyázzon magára Nagyságod, hogy ezen Szirén éneklése Nagyságod és az ország halálára ne legyen. Méltóztassék az colligátiónak concludálását sürgetni és ha incalni nem akarja, az én opiniom az, hogy Nagyságod éljen mostani oportuna alkalmatosságával az Bécsi Udvarral való megbékélésre." Vetési ezen sorai (1706 február 16) mélyen belevilágítottak XIV. Lajos politikájába s utólag súlyosan igazoltattak is.

A francia udvar nagyon jól tudta, hisz a francia hadak vezére, maga Vendôme, írta XIV. Lajosnak, hogy a francia ügyet nagyobb csapás nem érhetné, mintha a magyarok kibékülnének Józseffel. Ezért a francia udvar nem hárította el határozottan a szövetségkötés gondolatát, csak kifogások emelésével odázgatta. Rákóczi viszont békehírekkel ringatta XIV. Lajost: "mióta a tapasztalás fájdalmamra éreztette velem" írta 1705 december 30-án Lajosnak, "hogy azok nincsenek nagyszámmal, akik készek a halálra, a béke kérdést a szenátusra biztam."

Des Alleurst aggasztották a nagyszombati hírek, mert 1706 január elején, Bottyán dunántúli sikereinek hatására, már határozott békülékeny szellő fújdogált Bécs felől. Az a hír is járta, hogy az udvar ugyan Erdélyt nem adja fel, de néhány megyét hajlandó Rákóczi uradalmaihoz csatolni. Des Alleurs ekkor arról igyekezett meggyőzni Rákóczit, hogyha ez a hír igaz s Erdély nem marad meg Rákóczi birtokában, az esetben nem fogja elkerülni az ausztriai ház bosszúját. Rákóczi igyekezett meggyőzni Des Alleurst, hogy akkor várait úgy megerősítené, hogy azokban biztonságban lehetne. A követ azonban intette, hogy ilyesmivel ne áltassa magát, mert az udvar rést fog törni a kerítésen, hogy hazájára ronthasson. Rákóczi egy óra hosszat töprengett a követ figyelmeztetésén s egy óra múlva biztosította Des Alleurst, hogy nem fog lemondani az Erdélyhez való jogáról. Kevéssel utóbb Des Alleurs kijelentette, hogy XIV. Lajos nem szövetkezhet a magyarokkal, mert azok még nem kerültek ki egész világosan József hatalma alól, mivel azonban Rákóczi Erdélynek szabadon választott fejedelme s a császárnak semmi köze nincs Erdélyhez, Lajos hajlandó Rákóczival mint erdélyi fejedelemmel védés dacszövetséget kötni.

A francia diplomácia húzása ezzel határozott utat jelölt a szabadságharc további menetének. Elengedhetetlen feltétellé tette azt, hogy Rákóczi megtartsa Erdélyt, sőt világosan utalt arra is, hogy a magyaroknak meg kell szabadulniuk József fennhatóságának minden látszata alól.

Rákóczi 1706 március 20-án értesítette Vetésit, hogy milyen feltételekhez kötötte XIV. Lajos követén keresztül a szövetségkötést. Április 15-én maga XIV. Lajos írt Rákóczinak, akit kedvesen cousinjának szólított. Biztosította, hogy állandóan támogatni fogja bátorságához és születéséhez oly méltó feladatában, hogy hazája szabadságát kivívja. Levelében minden körülmények közt biztosítja becsüléséről, hajlandóságáról és arról, hogy részt akar venni az egész magyar nemzet helyzetének megkönnyítésében. Vetési tapasztalatai azonban nem változtak. Május 10-én ismét ilyeneket írt Rákóczinak: "bizony félek, vízre ne vigyen bennünket a francia... de ha, amint kételkedem Des Alleursnak nincs parancsolatja, hogy concludáljon, Nagyságodnak nemcsak tanácslom, de Nagyságodat az Isten nevében is kérem, hagyjon békét az franciáknak és békéljék meg a Bécsi udvarral."

Ugyanekkor Érsekújvárott Stepney és Rechteren is arra figyelmeztették a fejedelmet, hogy mondjon le Erdélyről és ne bízzék XIV. Lajosban, aki épp úgy cserben fogja hagyni, mint hagyta a kölni és a bajor választófejedelmeket és Thökölyt is. Azonban a harctéri helyzet mindezen bölcs figyelmeztetés ellenére is jogosulttá tette a békétől való tartózkodást. Ekkor nyílt ugyanis remény arra, hogy a francia hadakkal kezet foghasson Rákóczi Horvátországon és Itálián át. Az európai közvélemény nyíltan beszélt a küszöbön álló svéd-osztrák háborúról, hisz XII. Károly svéd király szászországi hadjárata már bizonyos volt. Az általános európai katonai helyzet valóban azt mutatta, hogy a magyar szabadságharc előtt újra megnyílik az együttműködés lehetősége egy külföldi sereggel, vagy még az idén Horvátországon át a franciákkal, vagy pedig jövőre Sziléziában a svédekkel.

Rákóczi tovább sürgette a francia szövetséget. Lajos megint csak azt felelte, hogy kész Rákóczit erdélyi fejedelemnek elismerni s vele a diplomáciai viszonyt felvenni, de a szövetséges rendekkel forma szerint csak akkor tárgyalhat, ha azok függetlennek nyilvánítják magukat. Így egyre jobban kétségtelenné lett, hogy feltétlenül szükség lesz a dinasztia detronizálására, ha a magyar rendek szövetséget akarnak kötni XIV. Lajossal. Egyre bizonyosabb lett, hogy már külpolitikai szempontból is szükségesnek látszik, hogy Rákóczi tényleg be is iktattassa magát az erdélyi fejedelemségébe. Hogy erre XIV. Lajos is súlyt helyezett, az abból is látszik, hogy amikor ez időszerű lett, külön megbízatással küldte Des Alleurst az erdélyi fejedelembeiktató országgyűlésre. Rákóczi külpolitikai kapcsolatai és tervei így nyúltak be mélyen a magyar és erdélyi belpolitikába is. Az 1706-os esztendő sűrű francia-magyar tárgyalásai, amikor Lajos és követe szinte hajszolt levélváltásban voltak egymással, kikerülhetetlenül előkészítették a magyar belpolitika eseményekben oly gazdag 1707-ik évét, amikor Rákóczi tényleg elfoglalta Erdély fejedelmi székét s az ónodi országgyűlés, detronizálva a Habsburgokat, kimondta a nemzet függetlenségét.

Nagyrészt az 1706-os évbe nyúlnak vissza annak az eseménysornak a gyökerei is, amelyek aztán a szabadságharc második négy esztendejére Rákóczit és mozgalmát egyre jobban bebonyolították az északi eseményekbe, amiért 1707 őszén egyformán keresték Rákóczi barátságát a svéd és a lengyel királyok s az orosz cár forma szerint is szövetkezett vele, sőt jelölte is a lengyel trónra. De ennek az eseménysornak az előzményei, bár 1706-ba nyúlnak vissza, csak 1707 után lettek hatékonyak s így ezzel a bonyolult külpolitikai eseménysorral majd csak az 1707 utáni események előadásakor fogunk részletesebben foglalkozni.

Rákóczi külpolitikai terveiben a török kérdés mindég másodrangú szerepet játszott. Bölcs elővigyázatosságból melegen tartotta a portán a magyar szabadságharc kérdését, amit nagy hevességgel támogatott a francia diplomácia is, de a döntő elhatározás a porta részéről Rákóczit érintette volna a legkellemetlenebbül. Állandó elintézetlen probléma maradt Rákóczi részére Thököly ügye. Thököly az utolsó percig bízott abban, hogy Erdélybe juthat és onnan támogathatja mostohafiát. Thököly ilyen tervei pedig Rákóczi erdélyi fejedelemmé választása óta nem illettek be Rákóczi koncepciójába. Thököly látta is, hogy mostohafia nem szorgalmazza elég határozottan az ő elbocsáttatását a portán. Ettől eltekintve, Rákóczi Thököly anyagi érdekeit a legteljesebben kielégítette s a szécsényi gyűlés biztosította Thökölynek és híveinek anyagi igényeit és javait. Thököly azonban erről már nem értesült, mert 1705 szeptember 13-án Nicomédiában elhunyt.

De térjünk vissza a nagyszombati, 1705 késő őszi tárgyalásokra. Miután valahogy sikerült az angol követ megbízólevelének stílusa körül felmerült aggályokat eloszlatni, decemberben ismét kiújult a tárgyalások lényege feletti vita: az örökösödés és az ellentállás kérdése. A közbenjárók december 14-én biztosították a kuruc biztosokat, hogy József kijelentette előttük, miszerint az örökösödés nem kapcsolatos a törvénytelenséggel. Az udvar ugyan megneheztelt ezért a kijelentésért, ez viszont átsegítette a már-már kátyúba jutott értekezletet egy nagy nehézségen, bár a kurucok még ezzel a nyilatkozattal sem érték be, hanem előzetes királyi nyilatkozatot kértek az örökösödés kérdésében. Az újabb magyarázkodás egész 1706 januárjáig eltartott. Bercsényi azzal tetszelgett magának, hogy végre sikerült megértetnie a közbenjárókkal a magyar alkotmány önállóságát, a közbenjárók pedig azzal áltatták magukat, hogy sikerül az udvartól a Bercsényiék által kívánt előzetes nyilatkozatot kicsikarniok. Kaptak is Józseftől január 20-án egy nyilatkozatot, de az olyan tenorban volt tartva, hogy maguk a közvetítők, akik közben valóban tisztába jöttek a magyar közjoggal, látták, hogy azt nem lehet odaadni a magyaroknak. Pedig ekkor már Rákóczi január 25-ére összehívta Miskolcra azt a tanácsülést, amelyik a béketárgyalások előkészítő munkáját volt hivatott elvégezni.

Annyit elértek a közbenjárók, hogy József hozzájárult, készítsenek január 20-iki nyilatkozatából ők egy kivonatot s azt juttassák el Miskolcra. A közvetítők aztán úgy szövegezték meg ezt a kivonatot, hogy abból kétségtelenül látszott, miszerint József határozott különbséget tesz az örökösödés és az alkotmány nélküli abszolút uralkodás között. Miskolcon azonban ezzel sem elégedtek meg. Azt kívánták, hogy a király adjon egy minden kétséget kizáró királyi nyilatkozatot. Sunderlandot már előbb elhagyta a türelme és elhagyta Nagyszombatot. Most már Rechteren is azzal fenyegetőzött, hogy hazamegy.

A miskolci értekezleten azt határozták, hogy a szenátus tagjai csak mint szabad országbeliek küldik el megbízottaikat a béketárgyalásokra. Az angol és holland közbenjáráson kívül a svéd és porosz protestáns s a lengyel vagy velencei katolikus hatalom kezességét is kívánták. Követelték az ellentállási jog visszaállítását, az önálló, de Magyarországtól azért el nem szakított erdélyi fejedelemséget, az idegen katonák kivitelét az országból, az önálló nemzeti hadsereget, az ország teljes önállásának visszaállítását, az elkobzott jószágok visszaadását, a vallásszabadságot és a királyi örökösödést csak annyiban voltak hajlandók koncedálni, hogy csak az elsőszülött és annak ivadékai örököljenek.

Mivel azonban a fegyvernyugvás a kurucoknak mind politikai, mind katonai okokból ismét kívánatos lett s mivel Bercsényi belátta, hogy Nagyszombatban nem tanácsos a húrt tovább feszíteni, február 24-én Bercsényi megizente a közbenjáróknak, hogy a kurucok hajlandók béketárgyalásokba bocsátkozni, bár fenntartják eddigi álláspontjukat. Viszont belemennek abba, hogy az azzal kapcsolatos viták a tárgyalásokon tisztáztassanak.

Március 13-án adták át a közbenjárók az udvar új fegyverszüneti feltételeit, amelyek teljesíthetetlenek voltak, mert követelték az egész Dunántúl kiürítését. Szerencsére az udvarnak is nagyon kellett a fegyverszünet, mert a császári sereget is rendbe kellett hozni s így a közbenjáróknak sikerült ezeket a feltételeket mérsékelni s így 1706 április közepén végre kezdetét vette a hadi események előadásakor már említett fegyvernyugvás. Rákóczi már március elején kész volt a béketárgyalásokra, amint azt Rechteren jelentette is Bécsbe, de kötötte magát a fegyverszünethez. 1706 április 13-án hagyta helyben Rákóczi az első két hetes fegyverszüneti megállapodást, amelyet aztán az újabb megállapodások egész július utolsó napjáig meghosszabbítottak.

Április utolsó napjaiban az udvar öt esztendő után visszabocsátotta Rákóczinét a férjéhez, aki rég nem látott asszonyát nagy örömmel és dísszel fogadta. Ezzel az udvarnak politikai céljai voltak s arra számított, hogy a fejedelemasszony engedményekre fogja bírni az urát. Május első napjaiban meglátogatták Rákóczinét Nyitrán Stepney és Rechteren és mintegy véletlenül találkoztak ott Rákóczival is. Ekkor állapodtak meg az újabb kéthónapos fegyverszünetben, amelyet az udvar május 8-án el is fogadott. Rákócziné nyitrai tartózkodása módot szolgáltatott arra is, hogy Rákóczi magánjellegű alkalommal találkozhassék Wratislaw császári biztossal is. Mind a fejedelemasszony, mind Wratislaw küldetése az erdélyi fejedelemségről való lemondást akarta elérni. Rákóczi azonban ezt nem tekintette a maga magánügyének, hanem közügynek s így egyik közbenjárás sem volt eredményes. Különben is márciusban Huszton az erdélyi országgyűlés is csatlakozott a magyar konföderációhoz, mivel azt vélte, hogy "az erdélyi fejedelemségnek az ausztriai regimenttől való elszakadása mind a két hazának boldogulására szükséges". Az ausztriai-háztól való elszakadás és a magyar-erdélyi véd- és dacszövetség kimondása magával hozta, hogy az erdélyi rendek március 16-án követeket is küldtek a nagyszombati tanácskozásra. Mivel a császár Erdélyről lemondani nem volt hajlandó, az erdélyi követek megjelenésével a küszöbön álló béketárgyalások sikere máris teljesen reménytelenné lett. A császár május 26-án, Rákóczi június 6-án nevezte ki a békebizottságot. Még mielőtt az leült volna tárgyalni, a két közvetítő követ ismét találkozott a fejedelemasszonynál "véletlenül" Rákóczival s ismét igyekeztek rábeszélni, hogy Erdélyről mondjon le.

Rákóczi tudta, hogy az önálló erdélyi fejedelemség visszaállítása nélkül nem köthet békét, mert az erdélyi fejedelemség nélkül nincs a magyar alkotmányosságnak semmi jövője. Ennek leveleiben több ízben határozottan hangot is adott. Az udvar pedig épp ezért ridegen elzárkózott minden olyan törekvés elől, amely Erdélyt az ausztriai-ház jogara alól ki akarta szabadítani.

Június 13-án vette kezdetét a békeértekezlet s 15-én adták át a közbenjárók útján a magyar biztosok a császári biztosoknak a szövetséges rendek miskolci tanácskozásán készített előbb ismertetett békefeltételeket. A feltételek az udvar számára nagyon súlyosak voltak. Maga Stepney ugyan nemcsak a kezesség elfogadását tartotta olyannak, ami még nem csorbítja a császár tekintélyét, hanem magában még az erdélyi fejedelemség visszaállítását is megadhatónak vélte. Az utóbbi véleményével azonban nem mert az udvarnál előállani.

Június 18-án jelentek meg Nagyszombatban a Huszton tartott erdélyi országgyűlésről küldött követek: Pekry Lőrinc, Teleki Mihály és Kemény Simon. Ez újabb bonyodalomra adott okot. Az udvar csak magánemberként volt hajlandó velük szóba állani. Viszont Bercsényi 29-én nem vette át a közbenjáróktól a császáriak válaszát a békefeltételekre, mert feltételül kikötötte, hogy előbb a császáriak ismerjék el a szövetséges rendek erdélyi szövetségeseit hivatalos tárgyaló feleknek. A közvetítők mindent elkövettek, hogy valami stiláris kibúvóval megmentsék a helyzetet. Az udvar azonban ezt a kérdést akarta felhasználni arra, hogy a tárgyalásokat Rákóczi nagyravágyásának hibájára hivatkozva szakíthassa meg. Hogy ennek eleje vétessék, a magyar küldöttség július 12-én mégis átvette a császári választ, miután a közbenjárók kérésükre kicsikartak az udvartól egy engedélyt, amelynek alapján a maguk részéről kijelenthették, hogy addig a kurucok nem kötelesek a császári válaszra felelni, amíg az erdélyiek fel nem vétetnek az alkudozó felek közé.

Az udvar azonban nem ment be a fegyverszünet újabb meghosszabbításába. Feltételül azt szabta, hogy a magyarok mondjanak le az erdélyi önállóság követeléséről. Rákóczi ennek ellenére is megigérte, hogy 24-én válaszolni fog a 12-én átvett pontokra. Azonban már ez sem használt, az udvar a legmerevebben elzárkózott a további fegyvernyugvástól s július 30-án visszatért a hadiállapot.

Stepney aug. 1-én határozottan kijelentette a császár előtt, hogy a magyarok akarták a békét és a sikernek minden reménye meg lett volna. Ez a beszéd nyilvánosságra is került s nálunk, Svájcban és Angliában is sokan olvasták. Rákóczi Anna királynő előtt levélben fejezte ki sajnálatát, hogy jóakarata kárba veszett. Angliában hallatlan felháborodást keltett a tárgyalások fiaskója. A királynő tanácsosai gyűlésén nyílt színen hányta a londoni császári követ szemére a fegyverszünet meg nem hosszabbítását. A követ csak azt tudta mentségéül felhozni, hogy a császár nem mondhat le Erdélyről.

A császár még az utolsó órában is személyes eszközökkel próbálta Rákóczit megingatni. Július 1-én felkereste Rákóczit Érsekújváron rég nem látott nővére, Aspremontné is. Eredményt ő sem ért el s Rákóczinak ez a találkozás csak azért maradt emlékezetes, mert ekkor látta utoljára nővérét.

Ez a béketárgyalás, amely az előkészítéssel együtt kilenc hónapig tartott, betetőzte az angol-holland nyomásra indult tárgyalásokat s mintegy le is zárta ezeket a törekvéseket. Az udvar ezek után nem volt hajlandó újabb tárgyalásokba bocsátkozni. Bruyninx ugyan megkísérelte Rákóczit és Bercsényit magánúton rábírni a megszakadt tárgyalások folytatására. Azonban ezek előzetes biztosítékul három pontot tűztek ki, mint olyanokat, amelyektől nem tekinthetnek el: a hatalmak kezességét, Erdély függetlenségét és az idegen katonaság kivitelét. 1706 december 28-án a bécsi titkos tanács ezeket az előzetes biztosítékokat visszautasította s Bruyninx 1707 január 2-án már az udvar egyenes tilalma ellenére értesítette Rákóczit az udvar tagadó válaszáról. Az udvar még a válaszadást is soknak tartotta már ekkor Rákóczival szemben.

A császár ekkor pillanatnyilag valóban páholyban ült, mert Rákóczi megtudta, Vetési is figyelmeztette rá, hogy XIV. Lajos 1706 késő őszén békehajlandóságokat árult el. Rákóczi dec. 18-án meg is írta XIV. Lajosnak, hogy: "a szándéklott békéről szárnyaló hir ijesztően hat a nemzetre, de én nem kétlem, hogy királyi felséged Des Alleurs ur által közlött kegyelmes biztosításához képest, követeim, mint Erdély fejedelmének követei, kiket Magyarország ügyeivel is lehetne megbizni, felséged eszközléséből az általános béke-kongresszuson részt fognak venni." Két nappal később pedig az angol királynőt kereste fel soraival Rákóczi: "Miért is, Asszonyom, talán időelőtti óvatosságból könyörgök Felségednek, hogy, ha netán kegyes közbenjárása és a békére irányzott gondjaim dacára a magyarországi háború az általános békeértekezletig húzódnék el: méltóztassék akkor rólunk megemlékezni s minket hatalmas királyi oltalmában részesíteni azáltal, hogy követeinek meghagyja, miszerint bennünket a bécsi minisztérium kapzsisága és kegyetlenkedései elől védjenek meg." Ugyanezen a napon hasonló értelemben írt Rákóczi a hollandi rendekhez is. Kevéssel utóbb Bercsényi a Vág mellett találkozott lord Sunderlanddal, akit az angol királynő azért küldött Magyarországba, hogy a nagyszombati értekezlet felborulásának okait tisztázza.

Érthető, hogy ezekben a hetekben Rákóczi határozottan hátrányosabb helyzetben volt, mint a császár. Ezért érlelődött meg egyre jobban a függetlenség manifesztálásának gondolata a kuruc táborban. Nemcsak a francia diplomácia készítette elő a talajt, de az egész európai helyzet és a bécsi udvar merevsége is. A fejedelem, amikor 1706-ban látta, hogy egyrészt a bécsi udvar miatt nincs kilátás békére, másrészt a francia szövetség egymagában kevés és még bizonytalan remény is, élénk diplomáciai műveletekbe fogott. Követeit ismét elküldte északra a svéd és a lengyel udvarba s azokban bonyolult tárgyalásokba bocsátkozott. Előbb a detronizált lengyel királlyal, Ágost szász királlyal voltak tervei s felajánlotta neki a magyar trónt s magának csak az erdélyit kívánta megtartani. Majd, amikor Ágost nem felelt, akkor a svéd királlyal és Leszcsinszkij Szaniszló lengyel királlyal lépett összeköttetésbe. Ennek nyomán kialakult egy magyar-lengyel-svéd együttműködés észak-dél irányú terve, amelynek egyik alapja azonban a magyar függetlenség volt. Így tehát 1707 január 22-én a rozsnyói tanácskozáson felvetődött a kérdés: nem tanácsos-e kimondani az ausztriai háztól való elszakadást, a detronizációt s a trón megüresedését? A kérdésre fél évvel később megtartott ónodi detronizáció adta meg az egész világ előtt a csattanó választ.

De vissza kell térnünk a harctéri események előadásához. Az 1706-os és 1707-es esztendőben nem volt egyetlen olyan döntő jelentőségű ütközet sem, mint az eddig ismertetettek s így csak hadjáratokat, hadvonulásokat, várostromokat kellvén regisztrálnunk, meglehetősen röviden összegezhetjük mondanivalóinkat.

Mialatt Bottyán 1706 tavaszán Herberstein gróffal viaskodott, akitől még a fegyverszünet előtt kisebb fajta vereséget szenvedett Igalnál, addig báró Vojnovich János Rákóczi megbízottja, Boszniában megkezdte a toborzást. Török és bosnyák hadakat akart gyűjteni, hogy ezek segítségével Rákóczi pártjára vonja a horvátokat s megteremtse a horvát kikötőkön át a francia-magyar közvetlen összeköttetést. Rákóczi neve elég jól csengett épp a határszéli horvátoknál, mert azok dicső emlékű s mártírhalált halt bánjuknak, Zrínyi Péternek unokáját tisztelték benne. A toborzásnak azonban neszét vette a bécsi udvar s a hadi tanács közbelépésére a szultán kitiltotta Vojnovichot Boszniából. Ezzel a Horvátországon át tervezett magyar-francia kapcsolat terve kútbaesett. A franciák különben - valljuk be - nem is nagyon törték magukat azért, hogy Rákóczi tervét realizálják. Lett volna ugyan Itáliában egy erre a célra felhasználható francia sereg Vendôme herceg vezérlete alatt, mely Itáliában már szükségtelen volt, de mikor a belga harctéren a császáriak fölénybe kerültek, a herceget és seregét sürgősen oda vezényelték. Ezzel megszűnt a terv addig kétségtelenül meglevő tárgyi alapja is.

A császári seregben a fegyvernyugvás alatt újabb változás következett be. Herbevillet felmentették a főparancsnokság alól s seregét Rabutinnak adták át, akit utasítottak, hogy azt vezesse Szolnok felé, ahol egyesülni fog az új főparancsnok seregével. Ez az új főparancsnok, aki új csapatokkal jött a kurucok ellen, gróf Stahremberg Guidó táborszernagy volt. A bécsi haditerv eszerint az volt, hogy az egyesült császári sereg az ország központjából indult volna újabb hadműveleteire.

A Dunántúlon Bottyán kitartott s így ott is rendszeressé lett a felvidéki helyzet: nagyobb erők nem találkoztak, komoly ütközetre nem adódott alkalom, viszont az állandó portyázások, verekedések permanenciában tartották az ellenfeleket. Bercsényi biztosan tartotta a Felvidéket. Stahremberg csak a Csallóközt foglalta vissza. Viszont Esterházy Antal és Bottyán bevették a Soprontól a Fertőig terjedő sáncokat s megrohanták Alsó-ausztria határait. Így Stahremberg nem mert az osztrák határtól messzire nyomulni előre s nem is gondolhatott arra, hogy Szolnokig eljusson. Rákóczi már tél óta készült Esztergom megvételére, mert ezt a fontos Duna-melletti erősséget meg akarta szállni, még azelőtt, mielőtt Rabutin a Tiszáig érhet. Egyidejűleg el akarta foglalni Pozsonyt is s ezzel a feladattal Forgáchot bízta meg. Forgách azonban Pozsony ostroma helyett saját iniciatívájára betört Morvaországba s bár helyi sikereket ért el, ezzel mégis bajt okozott, mert így alkalmat adott arra, hogy Stahremberg a szeptemberben Rákóczi által tényleg bevett Esztergom ellen vonulhasson. Meg kell jegyeznünk, hogy Stahremberg tehetség dolgában messze felülmúlta a Rákóczi ellen eddig Magyarországon operált császári hadvezéreket s Markó szerint Savoyai Eugen herceg után egyik legtehetségesebb császári generális volt.

Rákóczi Forgách önhatalmú vállalkozása után elvesztette a türelmét. Eddig is sok gyanúra adott Forgách okot s még több viszályt szított Bercsényivel szemben és az erdélyi urak közt. Forgáchot a fejedelem tehát letartóztatta s bebörtönöztette. Egy darabig a szepesi várban raboskodott, de mikor ott szökést kísérelt meg, a fejedelem átvitette a munkácsi várba s ott tartotta "tisztességes fogságban" 1710-ig.

Rabutin a vett parancs értelmében kiindult Erdélyből. Károlyinak a csapatait Várad alatt félretolta útjából és Szentesen át Szolnok felé igyekezett. Rákóczi erre Tokaj felé indult, hogy ott Károlyival egyesülve megakadályozza Rabutin tiszai átkelését. Esztergom hosszasan elhúzódott ostroma miatt a fejedelem megkésve indult el s így Rabutin ellenállás nélkül átkelt a Tiszán, feldúlta és kifosztotta Miskolcot és Szikszót, majd merész elhatározással a Felvidék szívének, Kassának ostromához fogott. A város kuruc parancsnoka, Radics András ezredes, derekasan állta az ostromot s mikor Rabutin Rákóczi közeledéséről értesült, felhagyott az ostrommal s téli táborba visszavonult Szolnokra. Rákóczi Károlyit bízta meg azzal, hogy Rabutin kimerült csapatait Kassa és Szolnok közt tartóztassa fel, de az vereséget szenvedett. Rabutin aztán 1707 januárjában serege egy részével Budára vette be magát, míg a másik seregrészt Tige ezredes visszavezette Erdélybe, nehogy Rákóczi kihasználja az őrizetlenül maradt Erdély könnyű visszaszerezhetésének alkalmát. Stahremberg október 12-én visszavette Esztergomot, amelynek falai közt a kurucok szégyenteljesen viszálykodának.

Az 1706-os esztendő ilyeténképpeni befejezése, Esztergom elvesztése és Rabutin sikeres visszavonulása, megint elkeserítette Rákóczit. "Őszintén megvallva, igen el valék csüggedve" írja Rákóczi "midőn hirül hozták, hogy azon csapatok, amelyeket Rabutin után küldtem, hogy útját Pest felé elvágják, szokás szerint semmit sem tettek. El valék csüggedve, mivel legszebb terveim füstbe mentek, annyira uralkodnak vala az elméken a hadviselés hibás elveiről elterjedt szerencsétlen előitéletek".

Az 1707-ik év hadieseményei önként adódtak az előző év végének hadi helyzetéből. Az év első háromnegyedében a háború súlypontja a Dunántúlon volt. Az utolsó évnegyedben Erdélybe tevődött azonban át, mert tavasszal benyomult volt Rákóczi Erdélybe s Marosvásárhelyen beiktattatta magát fejedelmi székébe. A Felvidék az év folyamán mindvégig mellékes jelentőségű katonai események színtere volt csupán. Stahremberg azonban a morva határtól előrenyomult lassan a Vágig.

Az évet Bottyán biztos kézzel vezetett, körültekintő és céltudatos dunántúli hadműveletei vezették be. A császáriak a Dunántúl visszaszerzését tűzték ki feladatuknak. Három oldalról támadtak a Dunántúlra. Rabutin Buda felől, Stahremberg Miksa, a fővezér öccse Sopron irányából, gróf Pálffy János pedig Horvátországból támadt Bottyánra. Az volt a cél, hogy valahol a Dunántúl közepén egyesülnek s közösen támadnak a kuruc generálisra. Tervük azonban nem sikerült, mert Bottyán megakadályozta egyesülésüket s ezalatt Bezerédy betört Stájerországba, Béri Balogh Ádám pedig a Szerémségbe, ahol egészen Péterváradig nyomult előre.

Ezt a pillanatot tekinthetjük annak, amikor a kurucok katonai helyzete a csúcspontra jutott. Nemcsak azért, mert ekkor volt a legnagyobb a kuruc sereg, hanem azért is, mert ekkor még a kurucok a morva határszélen álltak, Bottyán biztosan állt a Dunántúlon, alvezérei pedig Ausztriát és egyéb császári területeket nyugtalanítottak. Rákóczi be tudott menni Erdélybe s így az ismét a kezére került. Érdekes véletlen, hogy ugyanekkor konkludáltak a belpolitikai események is, amennyiben az ónodi országgyűlés ezidőtájt, 1707 június 13-án, hozta meg függetlenségi határozatát, amely detronizálta a Habsburg-házat. Ezt az időpontot tehát a belpolitikai eseményekben is a felfelé törés csúcspontjának és egyben fordulópontnak is tekinthetjük.

Az 1707-ik esztendő nyarán megindult újabb hadmozdulatok már a lejtő felé indították el az eseményeket. Mert Stahremberg is előnyomult a Vágig, Erdély is újból s végérvényesen elveszett és a kurucok hadi helyzete ezután lassan bár, de egyre rosszabbodott. A vége-hossza nélküli háborúskodás kimerítette a nemzet anyagi erejét s lassan a fizikai és lelki erejét is. Az első négy év katonai sikerei 1707 nyarán érték el a csúcsot, amelyről újabb négy év vezetett le.

Még egy futó pillantást kell vetnünk azonban az 1706-7-es évek szervező munkájára is. Az előző évek céltudatos munkája ezekben az esztendőkben bontakozott teljesen ki. Már 1706-ban minden ezred megkapta a maga külön hadbíróját s a tüzérség is eljutott fejlődése legmagasabb pontjára. Rákóczi ez évben osztotta 5 katonai kerületre az országot, ami mind hadkiegészítési, mind élelmezési és egyéb ellátás szempontjából szükséges és célszerű intézkedés volt. Ezeknek a kerületeknek, amelyeknek ma a katonai körletparancsnokságok felelnének meg, élén egy-egy főkapitány állt tábornagyi rangban. Ez a főkapitány nemcsak közigazgatási feladatokat végzett, de egyben területén hadvezér is volt. A dunántúli főkapitányságra gróf Esterházy Antalt nevezte ki Rákóczi. Az érsekújvári főkapitány Bercsényi lett. A kassai, vagy felső-magyarországi gróf Forgách Simonnak, majd elfogatása után Bertóthi Ferencnek jutott. A Duna-Tisza közét jelentő szolnoki kerület Barkóczi Ferenc, a tiszántúli Károlyi kezére bízatott.

Ez a két év volt a kuruc sereg átszervezésének igazi esztendeje. A Forgách által begyakorolt reguláris hadtest is ekkor alakult ki igazán. Rákóczi nem is késett vele s az 1706-os béketárgyalások folyamán szerét ejtette, hogy ezt a hadtestet bemutassa egy ünnepélyes díszszemlén az osztrák békeköveteknek és a közvetítőként jelenlevő angol és holland diplomatáknak, akik meglepetésüket nem tudták elleplezni.

Ez a sereg már nem a szedett-vedett fegyverekkel felszerelt rongyosok hadteste volt, aminőkkel pár évvel előbb Rákóczi első sikereit kivívta. Rákóczi szerette a díszt és a csínt s hadseregét az idők folyamán csinos egyenruhával igyekezett ellátni. A lándzsát és kopját is kiszorította lassan a szurony. Napról-napra jobban kiütközött a csapatokban, hogy azok egy rendesen tartott állandó hadsereg tagjai. Rákóczi ennek érdekében magánvagyonából is tetemesen áldozott. Csak 1706-ban 214.500 rhénes forintot és 7000 magyar forintot fordított a sajátjából a hadseregnek, a nemzeti mozgalom alapjának, céljaira.

Mindezek az intézkedések a hadsereg végső és állandó kereteinek lefektetését jelentették, amelyet aztán az ónodi országgyűlés volt hivatva törvényesíteni. Nem hétköznapi jelentőségű munkák voltak ezek, mert például a kerületi főkapitányságok felállítása után a legtöbb tisztet és a legénység nagy részét át kellett egyik csapattestből a másikba helyezni, hogy mindenki a maga vármegyéjének csapatában lehessen. Természetesen ennek tökéletes végrehajtása az állandó hadi események miatt sohasem mehetett végbe.

A Nagyszombatban 1706-ban megjelent, már említett "Hadi regulák" is kiegészíttettek. Ezt a végső szövegezést Besztercebányán végezte el egy erre kijelölt bizottmány, amely Bercsényi vezetése alatt állott s részt vett benne Kajaly Pál főhadbíró is. Ezt a tervezetet az ónodi országgyűlésen szentesítette Rákóczi s kétezer példányban nyomatta ki latin és magyar nyelven. Ez a szabályzat két részből állt. Az egyik az általános hadi és fegyelmi szabályokat és a fizetési táblákat foglalta magában s pontosan meghatározta a hadsereg szervezetét. A másik egy hadi törvénytár volt. Utóbbi két okból is fontos. Egyrészt, mert nem egyéni alkotás, hanem törvény-előkészítés útján jött létre, másrészt pedig azért, mert ez a legelső összefüggő magyar katonai büntetőtörvénykönyv. A mű annyira pontos és körültekintő, hogy még betűrendes tárgymutatóval is el volt látva. Csak sajnálnunk lehet, mint annak Markó adott hangot, hogy ez nem előbb lett kész, mert ekkor már a kuruc felkelés épp túljutott a delelőponton...

Rákóczi fáradhatatlan elméje egyre újabb és újabb terveket kovácsolt és valósított meg. 1707-ben öltött testet régebbi terve is s valósult meg a nemesi testőrcsapat, a nemesi társaság, amelynek maga Rákóczi volt az ezredese s amely először a marosvásárhelyi fejedelmi beiktatáson szerepelt a nyilvánosság előtt. A parancsnok Kemény János néhai erdélyi fejedelem unokája, báró Kemény Simon alezredes volt. Rákóczi szabályokat alkotott ennek a zárt testületnek a számára s az volt a célja, hogy az így nyert keretet átalakítja lovagrenddé. Ennek megvalósításában azonban meggátolta a hadiszerencse elfordulása.

Rákóczi erdélyi útját is felhasználta arra, hogy csapatait kiegészítse. Megbízott egy Cserey nevű fiatal nemest, hogy az általa megkedvelt székelyekből toborozzon egy lándzsás ezredet. Ez a csapattest aztán mint székely kopjás ezred be is került Rákóczi udvari hadai közé.

Erdély sohasem volt egységesen Rákóczi mögött. Részben, mert az erdélyiek idegenkedtek a magyarországi befolyástól s így Rákóczi nemzeti mozgalmától is, hisz a gyengeségi periódusban levő Erdélyre mindég jellemző transzilvánista hullám épp dagadóban volt, részben, mert Thököly török-barát politikáját vallották, míg Rákóczi, ameddig tehette, kerülte a török kapcsolatok kimélyítését. Attól tartott, hogy ezzel eljátszaná a keresztény államok rokonszenvét. Ilyen körülmények között mindég különös gondot és nehézséget okozott számára az erdélyi külön hadsereg szervezésének kérdése. Így sohasem sikerült Erdély lakosaiból egyetlen nagyobb kötelékű zárt sereget létrehozni. Az 1707-es marosvásárhelyi fejedelembeiktató erdélyi országgyűlés sem sietett Rákóczi hadseregszervező terveinek támogatására. Sőt egy oly értelmű törvénycikket alkotott, amely egyenesen lehetetlenné tette, hogy Rákóczi Erdélyben reguláris hadsereget hívhasson életre. Eszerint a földesura engedélye nélkül katonának jelentkezett jobbágyot a földesúr visszakövetelhette. Engedélyt pedig a jelentkezésre nem adtak. Azért tették ezt, mint mondák, mert el akarták kerülni, hogy Rákóczi az erdélyi urak jobbágyainak fegyverei segítségével korlátlan uralmat teremthessen az erdélyi rendek felett. Erdély már eljutott arra a mélypontra, ahonnan csak száz évvel később rázták fel a súlyos események. Minden érdeklődését és megértését elvesztette a maga egészen szűk látókörű, családi érdekektől át- és átszőtt lokális érdekkörén túlmenően. 1707 nyarára jutott a felkelés nemzeti szabadságharca a katonai és politikai delelőre, az út ettől kezdve állandóan csak lefelé vezetett. "Szemlátomást kezdett minden hanyatlani" írja Rákóczi emlékiratában "mert a rézpénz, amely alapja volt a háborúnak, napról-napra vesztett az értékéből".

Az anyagi gondok, a külföldi helyzetváltozások, a rengeteg eddigi fizikai áldozat lassan kikezdte a lelkeket és kikezdte a testeket is. A harci lelkesedést a lassan mindent megőrlő békevágy váltotta fel. A kuruc sereg egyre apadt s csatavesztései most már katasztrofálisak lettek. A fizikailag kimerült embereket járványok kezdték pusztítani s az országot elöntötte a devalvációval járó gazdasági válság súlyos morális rombolása. A szabadságharc második négy esztendejében egyre inkább szép emlékké lett az első négy év nagyszerű térhódítása, sok sikeres haditette és pompás katonai ellentállása.

De ez a szép emlék még ma sem oszlott-foszlott el a több mint két évszázad egyre ködösebben messzi eső távolában sem. A magyar lélek, amely szeret elborongani a múlt szomorúságain, de amely csodálatosan tud és szeret is lelkesedni a múlt minden sikerén, vigasztalódni és erőt meríteni mereng vissza azóta is ezekre a dicsőséges kuruc évekre. A köztudatban ezek a hadimozdulatok, ütközetek, hús és vér vezérek s katonák mithikus eseményekké és szinte természetfölötti legendás hősökké lettek. A történetíró lelkesedést nem ismerhető tolla ugyan a valóság szürkeségében idézte most mindezt vissza, de a nemzet lelkében élő s a valóság talajából kisarjadt, de attól már rég elvált köztudatot ez nem fogja és nem is tudja szegényebbé tenni.

Mert a múltból mást jegyez fel a historikus és mást választ ki a maga gyönyörűségére a legenda. Az igazi nemzeti érzés és a csorbítatlan nacionalizmus pedig mindég a legendákon, a történet szürke anyaga felett lebegő nemzeti mithoszokon épül fel.

Rákóczi 1707 márciusában ment be Erdélybe, hogy ténylegesen elfoglalja az erdélyi fejedelmi széket. A beiktatás után Des Alleurs ünnepélyesen bejelentette, hogy XIV. Lajos elismerte Rákóczi erdélyi fejedelemségét. A konföderált magyarországi rendek pedig felajánlották Erdélynek a Magyarországgal való szövetséget, amit az erdélyiek el is fogadtak.

Alig hangzott el az ónodi detronizáció, Péter cár követet küldött Rákóczihoz s miután Ágost lemondott a lengyel trónról, a lengyel rendekkel egyetértve felajánlotta Rákóczinak a lengyel koronát.

Ezzel az eseménysorral, amely a császári udvarral való teljes szakítással kezdődött és az északi kérdésbe való tényleges beleavatkozással folytatódott, lezárult a szabadságharc diplomáciai történetének első és belsőleg egységes fele, hogy helyet adjon egy merőben más jellegű diplomáciai eseménysornak, amely az egyre romló harctéri helyzet mellett egyre szélesebb vonalú lett s valósággal magához ragadta a szabadságharcban a harctéri eseményekkel szemben a jelentősebb részt.

A szabadságharc külpolitikájának első felét az angol-holland nyomásra az udvar és a kurucok között folyó tárgyalások kísérletei jellemezték. Az udvarnál a nehézséget először maga a tárgyalások felvételének kérdése jelentette, majd az, hogy az udvar nem akart közvetítőket igénybe venni. Végül az erdélyi fejedelemség, az örökös királyság, az ellentállás joga és a külhatalmak garanciája voltak azok a pontok, amelyeken a tárgyalások megbuktak. A kurucok következetesen ragaszkodtak a külhatalmak garanciájához, majd az erdélyi fejedelemséghez. Mind a kettőhöz azért, mert e nélkül semmi reményük sem lehetett arra nézve, hogy az udvar állni fogja a megállapodásokat. A két követelésen kívül fontos vitaanyagot nyújtott az 1687. évi országgyűlés két végzése: az örökös királyság és az ellentállási jog. A többi sérelmi pont nem jelentett különösebb nehézséget.

Rákóczi mindvégig mereven és a figyelmeztetések ellenére is következetesen ragaszkodott a francia együttműködés, majd szövetség gondolatához s ez láthatóan befolyásolta belpolitikáját is. Emellett azonban nem hanyagolta el a legszélesebb diplomáciai térnyerés munkáját sem. Kapcsolatban volt a francia udvaron kívül a portával, a pápával, a lengyel, angol, svéd, szász és porosz, majd orosz udvarokkal és a hollandi rendekkel. Ezeket a kapcsolatokat soha nem ejtette el, hanem szívósan igyekezett kimélyíteni azokat. Amikor pedig új lehetőségek nyíltak, habozás nélkül új vágányra merte és tudta terelni az egész magyar külpolitika irányvonalát, mint azt 1706-7 fordulóján tette, amikor a magyar ügyet beágyazta a forrongó északi kérdésbe, hogy a magyar ügy valamiképpen el ne veszítse kapcsolatát az európai nagy politikával és jelentőségét az európai kérdések között. Különben is az egyenes vonalon követte az ősi magyar-lengyel (észak-déli) tradiciók vonalát.

Rákóczi fáradhatatlansága a külpolitikai ügyek szívós irányításában is kifejezést nyert. Felismerte már az első pillanatban, hogy a magyar szabadságharcnak csak addig van sikerre kilátása, amíg európai kérdés tud maradni. Ennek érdekében a semmiből nemcsak nemzeti hadsereget, de szerteágazó külpolitikai életet is teremtett s a másfél évszázad óta halott és elfelejtett magyar külpolitikát diadallal hívta egy évtizednyi, ragyogóan fáradhatatlan és szerteágazó életre.

A Rákóczi-szabadságharc magyar diplomáciája semmivel sem volt szürkébb és jelentéktelenebb, mint aminők a szabadságharc katonai tettei és belpolitikai erőkifejtései voltak.

A magyar szabadságharcok mindenkori nagy feladatát, a mozgalom külpolitikai adminisztrálását Rákóczi az emberileg lehető legszélesebb alapon és körültekintéssel teremtette meg. Hogy ügye végül látszólag ennek ellenére is elbukott, azt nem a Rákóczi-féle diplomácia, hanem a külpolitikai erőviszonyokban attól függetlenül beállott változások s s belső erőtartalékok kimerülése okozták.

 

MÁSODIK FEJEZET
A belpolitikai helyzet

1703 április 30-án hoztak Bécsben ítéletet a szökevény Rákóczival szemben. Az ítélet megállapította, hogy Rákóczi fegyveres felkelést készített elő, mely francia támogatással támadta volna meg Ausztriát. Ennek alapján határozta el az ítélet: "hogy Rákóczi Ferenc, mint felségsértő és pártütő, megfosztassék tiszteitől és méltóságaitól, hogy mihelyst kézre kerül, arra való helyen hóhér által feje vétessék; hogy összes vagyona a királyi kincstár számára elkoboztassék". Ennek ellenére nemcsak Bécsben nézték a pár héttel később lángra lobbant mozgalmat kis jelentőségű szociális lázadásnak, de maguk a vármegyék is ezt hitték róla.

Az a sereg, amely az első hívó szóra Rákóczi zászlói alá sietett, kétségtelenül olyan összetételű volt, hogy attól egyetemes jellegű nemzeti megmozdulást várni nem lehetett. Nincstelen jobbágyok, bujdosó egykori vitézek verődtek össze, vezetőik a maguk sorából kerültek ki s egyikük-másikuk már szerepet vitt az 1697. évi hegyaljai parasztmozgalomban is. A vagyonát és személyét féltő nemesség tehát, saját érdekeit szem előtt tartva, készséggel tett eleget Károlyi főispáni hívószavának s melléktekintetek nélkül verte szét Dolhánál Rákóczi túlbuzgó felkelő híveit.

Rákóczinak elsősorban arra kellett tehát törekednie, hogy mozgalmát szélesebb alapra helyezze s megértesse a nemzettel, hogy nem egyetlen társadalmi osztályért fogott fegyvert, hanem a nemzet összességéért. Meg kellett nyernie mozgalmának a nemeseket, a városokat. Hadseregének vezetését feudális kezekbe kellett áttennie s emellett a köznép bizalma a feudális elemek közrevonása után sem csökkent Rákóczi és mozgalma iránt. Egyetlen mondatban foglalva össze: a közös sérelmekből és a közös nyomorúságból fakadó közös nemzeti célnak, a szabadság és alkotmányosság visszavívásának érdekében közös alapra kellett hoznia a nemzet nemes és nemtelen rétegeit, amelyeket a külön útú szociális és közjogi fejlődés rég elszakított egymástól.

Ennek a szinte utópisztikus feladatnak, a nemzeti egység megteremtésének Rákóczi a legteljesebb mértékben megfelelt. Mozgalma rövid hetek alatt felszívta a Rákóczi-uradalmak jobbágysága mellé a Hajdúság népét, a Tiszántúl lakosságát, előbb az északkeleti, majd a bányavárosok bekapcsolódása után az északkeleti megyék nemességét. Mozgalma átcsapott a Királyhágón s felkavarta Erdélyt is. Lelkesen fogadták a Tisza-Duna közén s szorongva várták csapatait a Dunántúlon is. Az Ilosvayak csatlakozása megtörte a jeget. Bár egyes nemesi csoportok várakba menekültek a bizonytalan célúnak vélt fegyveres áradat elől, de aztán ezeket is magával ragadta a nemzeti mozgalom varázsa s ezekből a bezárkózott nemesekből került ki nem egy kitűnő híve Rákóczinak. Hisz Ráday Pál is, aki a fejedelem titkára s követe lett, beszorult Gács várába s annyira húzódott a hűségeskü letételétől egy darabig, hogy szinte életével fizetett érte. Hasonlóképpen Ottlyk György, Rákóczi későbbi főudvarmestere is, a trencséni várba menekült Rákóczi elől, mert a szájában érezte még a Thököly-idők kellemetlen ízét. Károlyi átállása nagyot lendített a mozgalmon. Neki különösen a Tisza-vidék északi részein volt nagy tekintélye.

Az Ilosvayak, Melith Pál, Károlyi és a többiek csatlakozása bizonyossá tette a szkeptikusok előtt is, hogy a mozgalom nem a földesurak ellen irányuló fegyveres szociális felkelés. Bécset pedig az ország osztatlan lelkesedése győzte meg lassan arról, hogy az ország kicsúszott Lipót zsarnoki kormányzatának hatalmából s az ország lakossága, kivéve a császárhű horvátságot és rácokat, társadalmi és nyelvi tekintet nélkül egységesen Rákóczi mögött áll. A külföld pedig az 1704 februárjában közrebocsátott manifesztumból értesülhetett arról, hogy a Kárpátok koszorúzta Duna-medencében nem kalandorok ültették fel a könnyen félrevezethető szegény népet, hanem egy nemzeti öntudatában erős és az elnyomás által egységessé kovácsolt nagymúltú nép lépett fel a zsarnoki idegen kormányzat ellen, hogy kivívja ősi függetlenségét és szabadságát s ennek a törekvésnek a vezére tudatosan kapcsolja mozgalmát ősei és a nemzet előbbi generációinak immár évszázados múltú hasonló törekvésének egységébe.

Rákóczi személyi varázsa, Bécs évtizedes kegyetlen elnyomó és zsákmányoló politikája, a kezdeti sikerek átütő ereje néhány hónap alatt évszázadok szakadékait hidalta át s sikerrel oldotta meg a mozgalom első feladatát: a nemzet egységesítését a szabadságharc célegységében.

Rákóczinak azonban még sokkal nagyobb szakadékokat is át kellett hidalnia. Elsősorban a vallási kérdést kellett rendeznie, illetve meg kellett szüntetnie azt az ellentétet, amely a katolikus és a protestáns rendek között kiélesedett. Bécs kíméletlen visszakatolizáló törekvése mély szakadékot szántott a nemesi társadalom katolikus és protestáns tábora közé. A katolikusok, ha talán nem is helyeselték a rekatolizáció kegyetlenkedéseit, de mereven ragaszkodtak az elért eredményekhez míg a protestánsok egy olyan állapot visszaállítását követelték, amely csak a katolikus érdekek és a statusquo megsértésével lett volna végrehajtható.

Rákóczi és Bercsényi, de a mozgalom vezetőségének többsége is katolikus volt. Ezzel szemben az elégedetlenség miatt hozzájuk csatlakozottak túlnyomó többsége protestáns volt, akik azért csatlakoztak Rákóczi mozgalmához, mert attól sérelmeik orvoslását s a régi állapot visszaállítását várták. A mozgalomnak örökké aktuális Achilles-sarka lett a vallási sérelmek ügye. Olyan rés volt ez, amelyen át halálos sebet lehetett ütni a mozgalmon, ha ezen át valaki a meghasonlás magját elhinti a kuruc táborban.

Nagyon jól tudták ezt Bécsben és nagyon jól tudta ezt Rákóczi is. Ezért koholták Bécsben 1703 decemberében azt a követelés-listát, amelyet Rákóczi soha nem ismert el magáénak s amely az egész mozgalmat olyan színben tüntette fel, hogy az merőben csak protestáns jellegű. A protestáns követelések ilyen Bécsben történt kiélezése megoszlást akart kezdeményezni Rákóczi hívei között. De tudta ezt Rákóczi is. Bercsényiben már a mozgalom első hónapjaiban megfogant egy országgyűlés tartásának gondolata. Természetesen nem Lipót hívta volna ezt össze, hanem a felkelők és a felkelt nemzet adott volna itt kívánalmainak hangot s határozatainak formát. Bercsényi előtt történeti példák lebegtek. Hisz Bocskai, Bethlen, Thököly is hívott össze ily országgyűléseket. Rákóczi azonban tiltakozott az országgyűlés gondolata ellen. Attól tartott, hogy Bécsből meghasonlást szítanának ezen az országgyűlésen s a vallásszabadság, az elkobzott templomok ügye, vagy az elkobzott jószágok kérdése veszedelmes zavarokra adhat azon alkalmat. Előbb kezességet kell néhány külhatalomnak vállalnia, hogy Bécs nem fog az országgyűlés végzéseinek ellentmondani s a külhatalmak képviselőinek itt meg kell jelenniök, hogy bizonyíttassék Magyarország szabadsága.

Rákóczi aggodalmai nem voltak alaptalanok, mert már a február végén összehívott gyöngyösi értekezleten súlyos nehézségekkel kellett Rákóczi politikai tapintatának megbirkóznia. Amikor a gyöngyösi értekezlet összeült, már napvilágot látott a "Recrudescunt" című manifesztum, amely a mozgalom bel- és külpolitikai programadása volt. Ennek 16-ik pontja sérelmezte a hitvallások körüli fogásokat, ürügyeket, a vallásszabadsággal űzött csúfot. Azt mondta, hogy Bécs a vallás színe alatt egyenetlenséget hint az országban, hogy azzal meggyöngítse. Ebben a panaszban benne volt a változtatásra való törekvés programja is.

A decemberben Bécsben koholt követelményeket valószínűen azokból a pontokból fejlesztették ki, amelyeket a túlbuzgó protestáns Okolicsányi Pál nyújtott volt át Széchényi érseknek. Ez az Okolicsányi, aki Széchényi és Szirmay István mellett mint császári biztos jelent meg 1704 márciusában Gyöngyösön, nem késett a bécsi érdekeknek megfelelően kiélezni a szabadságharc első népes értekezletén a vallási ellentéteket.

Ennek az értekezletnek az lett volna a kizárólagos feladata, hogy meghallgassa Széchényi érsek békeelőterjesztését és arra a választ megadja. Rákóczi meghívta a tárgyalásra a megyéket, urakat és nemeseket. De a dunántúli és az északnyugati vármegyék luteránus hitvallású követei egyenesen azért jöttek Gyöngyösre, hogy követeljék a linzi békében kimondott szabad vallásgyakorlatot s követeljék az őket illető templomok visszaadását. A követelőző luteránus követek élére maga az idős és nagytekintélyű császári biztos, Okolicsányi Pál állt. Kétségtelennek látszott Rákóczi hívei előtt, hogy a kényes kérdés felvetésében és kiélezésében nagy szerepe van a bécsi intencióknak is. Okolicsányi nyíltan arra izgatta a protestánsokat, hogy ha nem kapják meg követelésük teljesítését Rákóczitól, akkor kérjék kívánságuk teljesítését Lipót királytól.

Rákóczi határozottan kellemetlen helyzetben volt. Tudta, hogy XIV. Lajos és XI. Kelemen pápa nagyon rossznéven venné, ha szembehelyezkedne a katolikus érdekekkel, márpedig a luteránus követelések teljesítése könnyen oly színben tüntethetné fel a rosszindulatú külföld előtt, hogy a katolicizmus kiirtására törekszik. Rákóczi azzal tért ki a luteránus követelések érdemi tárgyalása elől, hogy azok nem lehetnek ennek az értekezletnek tárgyai s azok érdemileg úgy is csak egy országgyűlésen kerülhetnek szóba, ahol azokat elő is fogja terjeszteni. Ezzel sikerült leszerelni a pillanatnyi veszélyt, de a protestánsok a halasztásban veszedelmet láttak. Okolicsányi azzal izgatta a kedélyeket, hogy Lipótnak protestáns szövetségesei vannak s ezért nagy jóindulattal van újabban a protestánsokkal szemben, amit be is akar bizonyítani. Viszont Rákóczi szövetségesei, a franciák és a bajorok katolikusok s ha a bajorok Magyarországba érnek, senki sem tudhatja, hogy a Tiszánál nem kezdődik-e meg a protestánsüldözés. Rákóczi csak úgy tudta a kirobbanással fenyegető vihart leszerelni, mint arról XIV. Lajosnak utóbb levélben is beszámolt, hogy megesküdött, miszerint a francia és bajor hadaknak nincsenek valláspolitikai szándékaik s nem fognak a magyar belügyekbe beleszólni.

Rákóczi egyházpolitikája csak később alakult ki, viszont akkor már bátor kézzel nyúlt a kényes kérdéshez s kétségtelen sikereket ért el. Le tudta küzdeni katolicizmusának belső kifogásait s ügyesen egyensúlyozott az ellentétes felekezeti érdekek között s bizonyos mértékben ki is elégítette azokat a protestáns igényeket, amelyek a súlyos sérelmek jogos, de egyben a katolikus érdekekbe ütköző orvoslására irányultak. A gyöngyösi értekezlet 25 pontban foglalta össze a császárral szemben fennálló nemzeti követeléseket. Ezek közt két pontban protestáns követelés is volt, mert kívánták a protestánsok javára szóló törvények valahára való végrehajtását és követelték a jezsuiták kivitelét az országból.

Rákóczi ekkor még bízott abban, hogy mozgalmát megegyezés és törvényes keretek közt lefolyó országgyűlés fogja lezárni. Ezért óvakodott minden olyan végérvényes intézkedéstől, amelyek ezeknek elébe vágnának. Ezért tiltotta volt meg már a gyöngyösi értekezlet előtt (1704 január 27-én), "hogy a szép egyezség a hit és vallások között megmaradjon", a templomok és iskolák erőszakos visszavételét a katolikusoktól s már akkor hangsúlyozta, hogy ezt a kérdést csak országgyűlés rendezheti. A gyöngyösi értekezleten aztán sikerült is nagy nehézségek között ezt az álláspontját pillanatnyilag elfogadtatni.

Pillanatnyilag, mert a szeptember eleji második gyöngyösi értekezleten megint kirobbant az evangélikusok nyugtalansága, elégedetlensége. Ezúttal is a császári biztos Okolicsányi Pál mozgatta a dolgokat. Az ő bíztatására hívatlanul megjelent az újabb értekezleten a tizenhárom északnyugati vármegye protestáns követsége s kihallgatást kért Rákóczitól, amelyen a Rákóczi dédapja által kötött linzi béke értelmében nekik visszajáró templomok átadását követelte.

Ez a követelés cselvetés volt az udvar részéről s magát Széchényi érseket is igen kínosan érintette, hogy Viza János és Okolicsányi a háta mögött önálló akciót kezdtek Gyöngyösön. Rákóczi most is kitartott már ismert álláspontja mellett, hogy ő nem feje a nemzetnek, de ha az volna is, akkor sem cselekedhetne önhatalmúlag a nemzet megkérdezése nélkül. Az ügy az országgyűlésre tartozik s ő esküvel fogadja, hogy ott a jogos kívánságok teljesíttetni fognak. Ez az ígéret nem elégítette ki a felheccelt evangelikus követeket, mire Rákóczi két belső bizalmi embere, a kálvinista báró Vay Ádám és a luteránus Ottlyk György bírta engedékenységre őket, figyelmeztetve azokat, hogy ha tovább bolygatják a vallás ügyét, azzal csak Bécsnek tesznek szolgálatot.

A bécsi elgondolás különben kitűnő volt, mert ha Rákóczi határozottan megtagadja a protestáns követeléseket, akkor elveszti hívei többségét, mert a kurucok nagy többsége a vallási sérelmek miatt hozzácsatlakozott protestánsokból állt. Ha pedig teljesíti a követeléseket, akkor elveszti XIV. Lajos támogatását, a bajor választó rokonszenvét s magára vonja a pápa haragját. XI. Kelemen ugyanis, amikor Bécsből megkapta a koholt követeléseket, brévét küldött a francia királynak s kijelentette benne, hogy a felkelt magyarok követelése annyira ellenkezik a katolikus hitvallással, hogy XIV. Lajost, a legkeresztényibb királyt csak rászedhették, amikor a magyarokat pártfogásába vette.

"Eszerint" írja Rákóczi emlékiratában "ha a követek kérésének engedtem volna, a bécsi udvar rágalmazó s hazug koholmányait erősítettem volna meg. Elhatároztam, hogy ha a követek meg nem nyugosznak az általam nekik adott biztosításokban, nyílt levelet bocsátok közre ellenük, hogy a pápát és a francia királyt megnyugtassam érzelmeim felől, meg lévén győződve, hogy ama 13 vármegye elfogadandja okaimat, ellenkezőleg könnyen támadhatna mi magunk között háború. Vay és Ottlyk megdöbbentek e veszélytől s miután igy leleplezve átlátták a bécsi udvar cselfogását, adott szavamért mintegy kezesül szolgáltak hitfeleiknek. E vármegyék követei ekkép meg lettek nyugtatva s személyemhez nagyobb ragaszkodást tanúsítottak, mint bármikor. Ezidőtől fogva a vallási ügy megmaradt eddigi békés állapotában..."

A szabadságharc első esztendejének tehát két nagy belpolitikai eseménye volt: a nemzeti egység megteremtése és a nemzeti egység megőrzése a Bécsből szított katolikus-protestáns ellentét többszöri felvetése ellenére is. Mindkét eseménynek igen nagy jelentősége volt a következő évekre nézve is. Ezek nélkül nem lehetett volna elkezdeni azt az országépítő munkát, amely Rákóczi vezetése alatt, olyan határozott jellemzője a szabadságharc esztendeinek s amely mélyen belenyúlt az ország gazdasági és szociális viszonyaiba is, amint arról még alkalmunk lesz részletesebben megemlékezni.

Rákóczi nagy súlyt fektetett arra, hogy mozgalmában lehetőleg egybefogja az ország valamennyi nemzetiségét. Már 1703 őszén kísérletet tett a rácok, majd 1704 január 18-án a horvátok megnyerésére is. Ez a két nemzetiség azonban mindvégig ellenséges szemmel nézte a magyarság nagy nemzeti megmozdulását s osztozott ebben velük az erdélyi szászság egy része is. Az utóbbi nemzetiség mindég a nagy németség politikai exponensének tekintette magát s már Szapolyai János királlyal szemben is Bécshez húzott volt.

Rákóczi még kezdeti nagy sikerei után sem gondolt Erdélyben rendszeres hadműveletekre. Hívei azonban Erdélyben is összetűztek a labancokkal s a megindult folyamatot már sem nem lehetett, sem nem volt tanácsos megállítani. 1703 októberében már csapatai vannak Erdélyben, november 2-án már támadásra utasítja az általa beküldött Orosz, Pált és Bóné Andrást s 1704 elején pedig beküldi Toroczkai Istvánt az erdélyi hadak vezetésére.

A szinte magától adódott kedvező erdélyi helyzetet, melyben nagy szerepe volt az erdélyi belső, most kirobbant elégedetlenségnek, nem akarta kiaknázatlanul hagyni, mert 1704 elején visszaküldte Erdélybe a neki hódolt Teleki Mihályt, mint főárendátort és harmincadost s ezzel hozzáfogott az erdélyi felkelés gazdasági megszervezéséhez. Ekkor még mindég Thököly visszajövetelére gondolt Rákóczi. Thököly Erdély választott fejedelme volt s Rákóczi azt remélte, hogy a porta beengedi Thökölyt s így az Erdélyben biztos fedezéket nyújt a magyarországi szabadságharcnak. Thököly elé azonban a porta makacssága legyőzhetetlen akadályt emelt, viszont Erdélyben a parasztok rohamosan elterjedt kurucmozgalma egyre inkább megoldandóvá és tovább nem halogathatóvá tette a kérdést s így a körülmények egyre jobban előtérbe hozták Erdélyben is Rákóczi személyét.

1704 május 13-án Torda, Kolozs és Doboka megyék követeket küldtek Rákóczihoz. Nem tudjuk pontosan, de a legnagyobb valószínűség szerint a kuruc hadak által okozott károk megtérítését s ezzel kapcsolatban az erdélyi állapotok rendezését kérték Rákóczitól. Ekkor kapcsolódott az erdélyi kérdésbe Pekri Lőrinc, aki Rákóczi foglya volt. A mérhetetlen ambíciójú s érdekeiért szívesen meggyőződést változtató Pekri belekapcsolódott a Rákóczi által június 3-án fogadott erdélyi megyei követek akciójába. Kétségtelen, hogy már ekkor felmerült egy erdélyi országgyűlés gondolata, de hogy Rákóczi megválasztásáról is szó lett volna, nem tudjuk. Az bizonyos, hogy Rákóczi már érdeklődött a francia és svéd udvarnál, hogy a dédapjával kötött szerződés értelmében támogatják-e őt az erdélyi fejedelemség megszerzésében, de csak azt tapasztalhatta, hogy a régi szerződésnek ott kinn már kevés nyomatéka van.

A ravasz és Bercsényire neheztelő Pekri ügyes intrikával éket vert az erdélyi kérdésben Rákóczi és Bercsényi közé s Rákóczi így a saját elgondolása szerint intézkedett. Június 5-ike körül elhatározta, hogy összehív egy erdélyi országgyűlést. Kifejtette az erdélyieknek, hogy neki nem érdeke az erdélyi fejedelemség elfogadása s tőle telhetőleg Thököly személyét ajánlotta. Pekri azonban mindenkéopen Rákóczi jelöltségét erőszakolta, annak ellenére, hogy Thököly a sógora volt. Hogy Rákóczit a jelöltség elfogadására rábírja, azt állította, hogy Bercsényi felkérte, szorgalmazza az ő megválasztását. Rákóczi hitelt adott Pekrinek s most már csak azért sem tért ki a jelölés elől.

Erdély ekkor katonailag Rákóczi hatalmában volt. A császári csapatok csak néhány vár falai közt maradtak meg s így merőben csak elvi jelentősége volt az erdélyi kormányszék Szeben falai közt június 24-én kelt tilalmának, amely megtiltotta a rendeknek, hogy megjelenjenek a Rákóczi által Gyulafehérvárra július 5-én összehívott országgyűlésen. Rákóczi erre az országgyűlésre az evangélikus Radvánszky Jánost nevezte ki biztosául, akinek apját Thököly miatt az eperjesi vértörvényszék kivégeztette. Utasította, hogy ne befolyásolja az erdélyi rendeket szabad akaratuk nyilvánításában, mert nem is új fejedelemválasztás a cél, hanem Thököly 1690-ben történt megválasztásának elismerése s bizonyos ügyek, mint a hadi fegyelem és az adókérdés. Radvánszky mellett Pekrit és Mikest küldte be Rákóczi plenipotentiarius, meghatalmazott címmel s Toroczkai hadai biztosították a gyűlés zavartalanságát. Ez a biztonságérzés megmozgatta egész Erdélyt s a gyűlésen nemcsak a magyarok és székelyek jelentek meg, de Szeben, Szászsebes és Brassó kivételével a szászok is. Különösen nagy volt a bizalom Rákóczi iránt a jobbágyok körében, akik valósággal elárasztották Radvánszkyt hűségükről szóló s helyzetük javítását remélő kérvényekkel.

Az országgyűlés már az első napon egyhangúan és kétségtelen lelkesedéssel Erdély fejedelmévé választotta II. Rákóczi Ferencet. Pekri javasolta, hogy mivel Erdély jogait törvénytelenül kobozták el, éljenek a rendek elkobzott jogaikkal s válasszanak fejedelmet. A választással egyidejűleg felelevenítették a rendek azt a régi szokást is, hogy feltételeket, kondíciókat szabtak a megválasztott fejedelemnek. Ez alkalommal 25 pontban foglalták össze feltételeiket, amelyek közül azonban Rákóczi hatot nem fogadott el, úgy, hogy a beiktatáskor csak 19-re tett esküt. Ezek a feltételek Rákóczi fejedelmi hatalmát erősen korlátok közé szorították. Azt lehet hinni, hogy Rákóczi megválasztásával az erdélyiek a belső békét akarták megteremteni, de ezentúl a legkevésbé sem gondoltak arra, hogy Rákóczit támogassák magyarországi tevékenységében.

Az országgyűlés követeket küldött a választást bejelentendő a két román vajdaságba, amelyek az egykori hűbéri alárendeltség nyomán sűrű kapcsolatban voltak Erdéllyel. Követeket küldtek Rákóczihoz is, hogy kellő tisztességadással jelentsék megválasztatását. Majd az országgyűlés letárgyalta Rákóczi előterjesztéseit s így törvényalkotással is foglalkozott.

Rabutin válaszul augusztus első hetében Szebenben tartott egy nagyon csonkácska labanc-országgyűlést, amely semmisnek jelentette ki a gyulafehérvári országgyűlés fejedelemválasztását és egyéb határozatait. Ez azonban a tényleges helyzeten nem változtatott. Rákóczinak most már kötelességévé tétetett, hogy magára vegye Erdély gondját is. Bercsényi önként jelentkezett, hogy bemegy Erdélybe. Az országgyűlésen erdélyi főgenerálisnak megválasztott, nagy ambíciójú Pekri is messze tekintett. De Rákóczi Forgách Simont küldte be Erdélybe. Erdély pacifizálása, politikai és katonai megszervezése, társadalmi viszonyainak lecsillapítása felülmúlta Forgách képességeit s különben sem tudott úrrá lenni az egymással vetélkedő erdélyi urak ellenségeskedésein. Így Rákóczi nem nyert sem emberanyagban, sem anyagiakban Erdély fejedelmi székével semmit. Épp úgy csak tehertétel volt számára, mint 1848-49-ben súlyos terhet jelentett Kossuth szabadságharca számára is az erdélyi mellékharctér, a maga ezer külön gondjával és bajával. Erdély fejedelmi székének birtoka külpolitikailag lett Rákóczi és a magyar szabadságharc számára jelentős, amikor Rákóczi ezen az alapon tudott a külhatalmakkal tárgyalásokba bocsátkozni s amikor az erdélyi fejedelemséghez való ragaszkodás egyik akadálya lett a Béccsel való megegyezésnek.

Utóbb Erdély is belekapcsolódott az általános szabadságharc ügyébe. Mivel a bécsi reakciótól tartani lehetett, az erdélyiek biztosítani akarták magukat minden lehetőséggel szemben. Ezért a külföldi hatalmak által garantálandó magyar békében akarták biztosítani az erdélyi fejedelemség szabadságát és függetlenségét. Erdélyt nagyon nyugtalanította, hogy Rákóczi nem jött be Erdélybe. Távolléte sokkal többet ront a közhangulaton, írta neki Radvánszky, mintha 10.000 embert vinne ki Erdélyből. Egyelőre azonban nem tudott időt és alkalmat szakítani arra, hogy Erdélybe menjen s a fejedelmi széket elfoglalja. Amikor pedig 1705 őszén Herbeville előnyomulása arra kényszerítette Rákóczit, hogy Erdélybe induljon, a zsibói csatavesztés kirántotta Erdély talaját a lába alól.

Rabutin Herbeville bejövetelét kihasználandó már december 15-ére országgyűlést hívott össze Segesvárra. A csonka országgyűlés a csüggedt közhangulatnak és Rabutin szuronyainak hatására sietve meghódolt I. Józsefnek s semmisnek nyilvánította Rákóczi megválasztását. Rákóczi erdélyi hívei kiszorulva Erdélyből 1706 március 8-án Huszton tartottak országgyűlést, amely a magyarországi kiküldöttek jelenlétében kimondotta, hogy Erdély csatlakozik az előző évben létrejött magyarországi konföderációhoz. A huszti gyűlés detronizálta Erdélyre vonatkozóan a Habsburgokat s a magyar szabadság védelmére, illetve a Habsburgok ellen Magyarország és Erdély véd- és dacszövetséget kötött egymással. Ennek volt a következménye, hogy az erdélyi követek megjelentek a nagyszombati béketárgyalásokon, ami aztán a béketárgyalások csődjéhez vezetett. Ugyanis a szövetkezett rendek szenátusi ülése Érsekújváron felvette a 23 békepont közé azt is, hogy "Erdély az Ausztriai Ház uralma alól kivétetvén, fejedelmét szabadon válassza."

Wratislaw, Aspremontné s bizonnyal maga Rákócziné is a bécsi elgondolásnak megfelelően arra akarták rábírni Rákóczit, hogy a burgaui grófság és a leuchtenbergi hercegség fejében mondjon le az erdélyi fejedelemségről. Rákóczi azonban tiltakozott az ajánlat ellen, mondván, hogy nem családja emelésére, hanem hazája szabadságának kivívására fogott fegyvert. Annál is inkább ragaszkodott a fejedelmi székhez, mert nem akart II. Apafi Mihály módjára érdemtelenné lenni rá. Ha az erdélyi rendek másképpen gondolkoznának, mondta, nem kényszerítené háborúra őket. De tudja, hogy hívei neki s látja, hogy a bécsi udvar azért akarja az erdélyi fejedelemválasztást megsemmisíteni, hogy ezzel Erdélyt kirekeszthesse a magyarországi békéből s így ismét kénye-kedve szerint hajthassa igájába. Bécs és hivatalos képviselője, Wratislaw, mereven kitartott álláspontja mellett s így a nagyszombati béketárgyalásokon az erdélyi kérdés Magyarország számára is döntő jelentőségű lett.

Így kapcsolódott be az erdélyi kérdés a magyar kérdésbe s játszott bele a magyar belpolitikába is. Az erdélyi-magyarországi szövetkezés megteremtette elvben az egységes Magyarországot, azonban azon belül fenntartotta mintegy biztosítékul Béccsel szemben a fejedelmi Erdélyt. A történelmi Magyarország gondolata és a Bocskai-féle elgondolás így lépett kompromisszumra egymással a körülmények kényszerítő hatása alatt...

A második gyöngyösi értekezletből kifolyólag került sor 1704 októberében a selmeczi értekezletre. A protestáns rendek nem bíztak a franciákban és bajorokban s ezért kapva-kaptak a holland-angol közvetítésen. A fejedelem hajlott is a közbenjárásra, de hangsúlyozta, hogy a béke ügye csak országgyűlésen kerülhet szóba s azt csak fegyverszünet alatt hívhatja össze. Az országgyűlés terve nagyon aggasztotta a külföldi követeket, mert ebben Lipót tekintélyének csorbítását s a felkelőkének gyarapítását látták. Az országgyűlésre természetesen nem került sor, mert a tárgyalások a biztosítékok kérdése s egyéb áthidalhatatlan ellentétek miatt megszakadtak.

A selmeczi értekezlet után hadi mozdulatok kötötték le a mozgalom vezetőit s így újabb nevezetesebb belpolitikai eseményekre csak a nagyszombati vereség múló kábulatának elmúlta után került sor.

A nagyszombati ütközet után a fejedelem belátta, hogy seregeinek nagy száma még nem elegendő a sikeres hadviseléshez. Feltétlenül szükség van jól fegyelmezett, rendes hadseregre s szükség van tőkére, illetve állampénztárra, amely biztosítani tudja a zsoldfizetést és a háború egyéb természetű kiadásait. 1705 január legelején tehát kimondatta Rákóczi a Léván tartott tanácskozáson, hogy rézpénzt kell kibocsátani, melyet köteles lesz az országban mindenki elfogadni. A rézpénznek egyik oldalán Magyarország címere, másikán két szó "pro libertate" leend. A rézpénzt kétféle értékben bocsátották ki. A kisebb, amit polturának hívtak, egy drachmát nyomott s negyvennek értéke volt egyenlő fél ezüst tallérral. A nagyobb volt a libertas, amely 5 drachmát nyomott s értéke tíz poltura volt. Rákóczi maga ilyképpen emlékszik meg erről az alapvető fontosságú intézkedésről:

"A vert ezüst nagy szűke, engem mindjárt a hadviselés elején arra kényszeritett, hogy rézpénzt veressek, ha nem akarok hadiadót vetni ugyanazon népre, ugyanazon pórokra, kik jószántukból saját lovaikkal, saját fegyvereikkel katonáskodtak és azonfelül még eleséggel is szolgáltak. De ha a rézpénz belső értéke szerint veretik, nem felelt volna meg sem a szükségletnek, sem hasznavehető nem lett volna, a nagy súlya miatt. Kértem tehát valamennyi város és megye hozzájárulását s ezt megnyervén, a közszabadság emblémáit s nem a magam cimerét verettem rá a rézpénzekre... A rézpénzek jó forgásba jöttek s engem képessé tettek, hogy hadaimat jobb karba hozzam, de az eszélyesség előre láttatta velem, hogy e forgalom nem lesz tartós. Annyi eszközöltetett azonban általuk, hogy a bányák aranyát és ezüstjét fegyver és posztó vásárlására fordíthattam."

A lévai tanácskozások után az addiginál is fokozottabb energiával folytatta Rákóczi a hadsereg szervezését, felszerelését és fegyelmezését.

Az 1705 áprilisi tárgyalások, amelyeken Egerben ismét szóba hozták a császári biztosok Rákóczi előtt a fegyverszüneti tárgyalások felvételét, újra felmerült az országgyűlés összehívásának gondolata. Rákóczi ragaszkodott ahhoz, hogy országgyűlésen kívül nem lehet szó béketárgyalásokról, annál kevésbé sem, mert ő nem ura a nemzetnek.

Az országgyűlés gondolata egyre jobban előtérbe került. 1687 óta nem volt országgyűlés s a kurucok ezt az országgyűlést is csak az ősi szabadság ellen intézett merényletnek tekintették, hisz itt mondatták le a nemzetet az ellenállási jogról s vezették be az örökös királyságot. Lipót, mikor nagyon szorult, 1704 március 25-én megigérte egy Pozsonyban, vagy Sopronban tartandó országgyűlés összehívását, amit ő nyitott volna meg és zárt volna be. De az ígéret realizálására nem került sor s így előbb-utóbb be kellett következnie a kurucok által összehívott országgyűlésnek. Ha ez a gyűlés összeül, akkor kétségtelen, hogy a magyar nemzet nemcsak harcot vív szabadságáért, hanem visszanyertnek tekinti törvényhozói jogát is. Ez a tény a dinasztiára súlyos vereséget jelentett volna.

Rákóczi előző évben is csak hosszas töprengés után határozta el, hogy összehívja az erdélyi országgyűlést, amelyre tulajdonképpen semmi joga sem volt. De a gyulafehérvári országgyűlés megtartása komoly riadalmat okozott Bécsben s már azért is vonakodtak a fegyverszünet megkötésétől, nehogy azalatt Magyarországon is módja legyen Rákóczinak országgyűlést tartani. 1704 október 20-án jelentette ki először Rákóczi a közbenjáró külföldi követeknek, hogy országgyűlést kell összehívnia a béke ügyében. 1705 április 22-én azt ajánlotta Bercsényi Rákóczinak, hogy az országgyűlést hívja össze Hatvanban, majd május 16-án ezt a kívánságot oda módosította, hogy azt Rákos mezejére kell összehívni. Ebben az utóbbi tervben bizonyos történelmi reminiszcenciák voltak Mátyás királlyá választására s a nemzeti ellenzék ismert rákosi végzésére.

Rákóczi már április 25-én felszólította a megyéket, hogy nyilatkozzanak a kezesség elfogadása és a sérelmek ügyében, majd július elsején összehívta a Rákos-mezejére a rendeket "a régi hajdani országgyűlések formája szerint". Az összehívó levél eddigi manifesztumaira hivatkozott s leszegezte, hogy Lipót halálával okvetlen szükséges az országgyűlés összehívása. Ennek az országgyűlésnek az lesz a hivatása, hogy azon a rendek a csöndes békesség és a régi tündöklő szabadságaink teljes gyümölcsét hagyják utódaikra. A harctéri helyzet miatt augusztus 19-én az országgyűlés helyét Szécsénybe tette át: "a nemes haza státusainak egyben való gyűlését... az Isten által fölvett közügynek jobb utakon s módokon a nemes ország közakaratából való előmozdítására." Az új király, I. József május 15-én ígéretet tett arra, hogy országgyűlést hív össze. Tanácsosai két hónappal később ezt az ígéretét be is akarták véle váltatni. De ekkor már késő volt. A Rákóczi által összehívott országgyűlés mellett az akkori katonai helyzet miatt aligha lett volna résztvevője egy József által összehívott gyűlésnek. Különben is ekkor már szétfoszlottak a József személyéhez fűzött kezdeti romantikus reménykedések s a magyar politikai élet homlokterébe épp az a kérdés került, hogy József törvényes király-e, vagy sem s nincs-e az ország az interregnum állapotában, mikor is gátlás nélkül tárgyalhat és szövetkezhet bármilyen külhatalommal. Ez azért is fontos volt, mert Rákóczi ekkor már kényszeríteni akarta az egyre erősbödő békehangulat ellensúlyozására XIV. Lajost, hogy kössön vele, mint független erdélyi fejedelemmel nyílt véd- és dacszövetséget, ha máskép nem ismeri el szuverénnek.

A szécsényi országgyűlés nem a legjobb hangulatban ült össze, hisz kevéssel előbb veszett el a pudmericzi csata, amely fokozta a nemesség békehajlandóságát. Mindenki a legnagyobb bizonytalanságban volt, hogy a gyűlésen mi lesz. Rákóczi kijelentette, hogy ő csak mint egyszerű polgár fog azon részt venni, szavazni fog s végre fogja hajtani a határozatokat. A gyűlés tárgyául azt jelölte meg Bercsényi előtt, hogy alkalmat nyújt a császár követeinek ajánlataiknak a rendek előtt való előterjesztésére s beváltja a protestánsoknak Gyöngyösön tett ígéretét azzal, hogy ügyüket a rendek elé terjesztik. Mivel Bercsényi ezt a programot kevesellte s Rákóczi magatartását sem helyeselte, a szécsényi gyűlésen magához ragadta a kezdeményezést s maga szabott irányt ennek az igen fontos tanácskozásnak.

Hogy megértsük a szécsényi gyűlés légkörét, vissza kell térnünk az örökös királyság kérdésére, amely áthághatatlan elvi akadályt emelt a nemzet és a Lipótot felváltó új uralkodó közé.

Bercsényinek és a kurucok radikálisabb szárnyának Lipót elhunyta után azonnal az volt az álláspontja, hogy József megválasztása az 1687-es országgyűlésen törvénytelen volt, tehát a törvénytelenül megválasztott királyt nem lehet elismerni. Ettől eltekintve is képtelen József az uralkodásra, mert megesküdött koronázásakor a feltételekre és az országgyűlések tartására s mivel egyiknek sem tett eleget, esküje semmis, viszont eskü nélkül nem lehet király. A magyaroknak semmi közük Józsefhez s Isten ítélete szerint interregnum, királytalanság van. Maga Rákóczi is hajlott erre a felfogásra, mert a július 1-én kelt országgyűlési összehívó levélben ezen az alapon nyilvánította a Habsburgok uralkodását képtelennek és törvénytelennek.

Rákóczi és József közt mérhetetlen szakadékot vájt az az elvi kérdés, hogy József, akit az 1687. I. tc. szerint még szabadon választottak, uralkodhatik-e az 1687. II-IV. tc.-kek alapján, amelyek behozták az örökös királyságot és eltörölték az ellentállás jogát? Az udvar az örökös királyság eltörlése és az ellentállási jog helyreállítása alapján nem akart tárgyalni. Ez a két kérdés viszont már a "Recrudescunt" című kiáltvány szerint is alapoka volt a nemzet fegyveres felkelésének és szabadságharcának. A kurucok ezeknek a pontoknak a tisztázása nélkül tárgyalni sem akartak, mert tudták, hogy mindaddig, amíg ezek a pontok nem tisztáztatnak, Bécsben a magyarokat alávetett szolgáknak s Magyarországot pedig örökös tartománynak, birtoklási tárgynak fogják tekinteni.

A magyarok világos disztinkciót kívántak az örökletes királyság és az örökös birtoklás között, mert az első csupán csak a királyi méltóság örökösödése egy családban, a nemzet hozzájárulása szerint, bizonyos megkötöttségeken belül; a másik azonban jogcím az alkotmány elvetésére, a szabadságjogok elkobzására és az önkényuralomra; azt jelenti, hogy Magyarország tulajdona az Ausztriai Háznak. Ezért követelték a kurucok, hogy jelentse ki József, miszerint a királyi örökösödés címén nem fogja az országot az örökös tartományok módjára kormányozni. A szécsényi országgyűlés összehívása után egy félévvel ezt Rákóczi és a szenátus világosan ki is fejezte, amikor leszegezte, hogy József örökös király, de nem örökös ura a rendeknek, mint ahogy nem örökös jobbágya neki az ország sem.

Amint tudjuk az előbbi fejezetből, József csak annyit volt hajlandó az 1706. évi tárgyalások folyamán kijelenteni, hogy az örökösödési törvény alapján nem kíván korlátlanul uralkodni. Az ilyen királyi kijelentések voltak az okai annak, hogy a nemzet egyre élesebben foglalt állást az örökös királyság elvi kérdésében s jutott el végül a végső konzekvencia levonásáig, annak a kijelentéséig, hogy a trón üres!

A magyar állásponttal szeges ellentétben állt az udvar álláspontja. Hisz Lipót házilag rendezte 1703-ban fiai között az örökösödés ügyét s már küszöbön állt az a bécsi törekvés, hogy be kell hozni a leányágon való örökösödést is. A magyarok azonban még abban reménykedtek, hogy a beteges és gyermektelen király halála meg fogja oldani a kérdést, mert ezzel meg fog szűnni az örökösödés s a szabad királyválasztás joga vissza fog szállni a nemzetre. Bécsben pedig már ekkor gondoltak arra, hogy ezt meg kell előzni. A bécsi udvar állandó rideg kitartása az örökösödés és az ellentállási jog kérdésében az örökösödési jognak számára oly kívánatos kiterjesztési célzata miatt is indokolt volt.

A szécsényi gyűlésen hat püspök, számos szerzetes és világi pap, 36 főúr, 25 vármegye s majdnem minden város követsége képviselte az ausztriai ház ellen felkelt nemzetet. A megnyitó beszédet Telekesy püspök, a fejedelem régi híve tartotta. Majd Rákóczi vázolta, hogy az ország karai és rendjei azért gyűltek egybe, hogy a nemzet a békéről és egyéb ügyekről szabadon szólhasson és szavazhasson s tanácskozzék a haza védelméről. A gyűlésen a császárt Széchényi, Viza, Szirmay és Okolicsányi képviselték. A külföldi követek bár kértek és kaptak is útlevelet, végül is elmaradtak. Rákóczi lemondott minden tisztéről és hatalmáról, amelyet a rendek hűségesküjükkel eddig ráruháztak és szabad folyást engedett a tanácskozásnak, amelyben maga is mint egyszerű főúr akart részt venni.

A gyűlés súlyos válsággal kezdődött. A nemesség elhatározta, hogy a tárgyalásokat kétkamarás rendszerrel fogják folytatni s a két tábla csak követek útján fog egymással érintkezni. Ez a határozat a Rákóczi által is csak konventnek nevezett gyűlést országgyűlésnek nevezte és megválasztotta elnöknek, illetve királyi személynöknek Radvánszky Jánost. A nemesek határozata mélyen sértette a felső táblát s Bercsényi és a mágnások kijelentették, hogy abba soha nem fognak belenyugodni. Teljes lett a zavar. Amit növelt, hogy Rákóczinak nem lett volna joga országgyűlést összehívni s azóta még arról a hatalmáról is lemondott, amit a hűségeskükből nyert volt el.

A kivezető utat Bercsényi találta meg. Kijelentette, hogy a nádor, országbíró, kancellár stb. távollétében nem lehet országgyűlést tartani, különben sincs királyválasztásról szó, ami az országgyűlést szükségessé tenné, hisz épp arról van szó, hogy az uralkodó békebiztosait a nemzet meghallgassa. Ezért legyen a gyűlés egyszerű konvent.

Ennek elfogadása után azt ajánlotta, hogy a rendek kössenek szövetséget, esküdjenek meg szabadságuk helyreállítására és válasszanak egy főnököt. Bercsényi a mintát a lengyelektől vette, ahol az ilyen alkalmi konföderációk divatban voltak s amelyet maga Bercsényi is ismert lengyelországi bujdosása idejéből. Ajánlotta, hogy nevezzék magukat szövetkezett rendeknek s Rákóczit "dux"-nak, a haza szabadságáért összeszövetkezett magyarok vezérlő fejedelmének.

Bercsényi ajánlata nagy helyesléssel találkozott. Kimondatott, hogy a gyűlés a szövetkezett magyarok karainak és rendjeinek közönséges konventje, amely azonban a valóságos országgyűlések szellemében és szokása szerint tárgyal és intézkedik. Egy tizennyolc tagú bizottság kidolgozta az új szervezetet, megállapította Rákóczi címét s elhatározta, hogy Rákóczi mellé huszonnégy szenátor neveztessék ki. Szeptember 19-én tették le az esküt a fejedelem és a rendek a szövetségre s az utóbbiak a fejedelemre is. A katolikus klérus azonban kijelentette, hogy a szövetség határozatai ránézve csak annyiban kötelezők, ha a katolikus egyházzal nem ellenkeznek, a fejedelem pedig elhárította magától a szenátorok kinevezésének jogát. Végül is a rendek jelölése alapján nevezte ki a huszonnégy szenátort, akik főleg a külügyek igazgatására voltak hivatottak s akik közül 6-6 a papi és úri, 12 pedig a nemesi rendből került ki.

A fejedelem esküt tett, hogy a megbántott szabadság és törvények helyreállítására kötött szövetséget megtartja, terjeszti, segíti, annak külső szövetségeseket keres. Az egyességet megőrzi, az összeszövetkezett magyarságot és a haza szabadságának ügyét nem hagyja el, hanem lelkéből vezérli. A szövetkezett Magyarország minden nemesét, vitézlő és fölfegyverkezett rendeit törvényes szabadságukban megtartja, igazságaikban, törvényes kiváltságaikban nem háborgatja s háborgatni nem is engedi, sőt védi és oltalmazza. A vallásból származó egyenetlenségeket eltörölni igyekszik azzal, hogy a bevett három vallást a maga törvényes szokott szabadságában megtartja és megtartatja. Végül esküt tett arra, hogy a szövetkezett rendek végzéseit, akaratát megtartja, megtartatja és minden erővel és tehetségével véghezvinni is törekszik.

A szövetségi oklevelet, amelyet mindannyian aláírták, Ráday Pál olvasta fel. Ennek bevezető sorai, amelyek az egész lényegét összefoglalják, a következők: "Mi alul Specificált Magyarországi Statusok és Rendek adgyuk tudtára örök Emlékezetül mindenkinek az kiknek illik ez Levelünknek rendében: Hogy minekutána az Szabados Uraságra vágyódó Austriai Ház az Királyi Diplomákat Hiti-megszegésével átalhágván, minden Törvényeinket megvetvén és földre tapodván, édes Hazánkat, Nemzetünket, minden szabadságától nemcsak megfosztotta, hanem ennek több Tagjait minden kegyetlenséggel öldöklötte és sokakat közülök rettenetes kinokkal az föld szinéről eltörleni nem irtózott volna: Istennek Csudálatos vezérlésébül azon kegyetlen Uralkodó rabságából Méltóságos Fejedelem Fölső-Vadászi Rákóczi Ferenc Kegyelmes Urunk Ö Nagysága kiszabadulván Austriának ellene velünk együtt fegyvert fogván és már harmadfél esztendőktől fogvást hasznosan hadakozván az végre: Hogy ezen Ügy dolgában közösséges akarattal tovább is jobb rend tétessék, ez folyó 1705-ik Esztendőben September Havának első Napjára ide Széchenyi Mezőben Generális-Conventusra bennünket hivogató-Levelei által összehivott és gyüjtött volna: szükségesnek itéltük, hogy mindeneknek előtte egy oly fejet válasszunk magunknak, az ki velünk együtt Hittel confoederálván, ezen Hazánk Ügyét, valamig Isten által régi Szabadságaink helyrehozásával, megnyerésével kivánt czilját el nem érjük, nemcsak az Hadi dolgokban, hanem az Törvényes, Egyházi és Oeconomiai állapotokban is igazgassa, kormányozza és velünk egyetemben oltalmazza..."

Rákóczi beváltotta a protestáns rendeknek Gyöngyösön tett ígéretét s szóba hozta a vallási sérelmek kérdését. Az ügy nagy és heves vitát váltott ki, annyira, hogy Bercsényi már egyenesen a gyűlés abbahagyását sürgette. Viszont Platy Sándor azt követelte, hogy a vallási sérelmek mindenekelőtt intéztessenek el. Rákóczi azonban most is leszerelte a vihart, mert bebizonyította, hogy hiába fognak addig a templomok és iskolák visszavételéhez, amíg az ellenség előnyomulása nincs meggátolva. Hangsúlyozta, hogy ő esküt tett a sérelmek orvoslására s azt állja is. Végül abban egyeztek meg, hogy a vallási sérelmek párhuzamosan tárgyaltassanak a fegyvernyugvás és béke ügyével.

A szécsényi gyűlés 19 törvénycikket alkotott. Kimondta a konföderáció létrejöttét. Törvénybe iktatta a vezérlőfejedelem által kínevezett 24 szenátor névsorát. Az állandó követjárások helyett elhatározta, hogy a megyék a fejedelem mellé 2-2 állandó megbízottat delegáljanak, akik mellette a megyéik ügyeit intézzék. Felhatalmazta a fejedelmet és a szenátust a béketárgyalások felvételére és folytatására. A vármegyék ügyeiben is megadták a szövetkezett rendek a fejedelemnek és a szenátoroknak a teljes auktoritást. Felszólították a jezsuitákat, hogy szakadjanak négy hónapon belül el az ausztriai provinciától, különbeni kitiltás terhe mellett. Az eperjesi vértörvényszék áldozatainak és a Thököly-emigráció tagjainak biztosították javaik visszaszerzését. Biztosították az utóbbiakat, hogy a kötendő békébe bevétetnek. Intézkedtek a gyűlésről igazolatlanul távolmaradt meghívottak büntetéséről. Alkalmat adtak az eddig nem csatlakozottak csatlakozására s intézkedtek az esetleges árulók azonnali büntetéséről. Elhatározták, hogy az erdélyi rendeket is felszólítják a konföderációba való belépésre. Meghatározták, hogy a szövetség alapokmányának egy-egy példányát Rákóczinál, György hannoveri választónál, a későbbi angol királynál, és a lengyel prímásnál teszik le. Az előbbit a protestánsok, az utóbbit a katolikusok kívánták. A vallási ügyek rendezésére az 1608., 1647. évi törvényeket és az 1659. évi hitlevelet fogadták el irányadóul. Ezeknek az alapján biztosították az evangélikusok és a reformátusok szabad vallásgyakorlatát s az 1647-ben átadásra kijelölt 90 templom ügyének csöndes megegyezéssel való elintézését. Felhatalmazták Rákóczit, hogy a templomok szétosztására nevezzen ki biztosokat. A katolikus papság ugyan tiltakozott ezek ellen, amit a rendek tudomásul is vettek, de leszegezték, hogy a hozott törvények értelmében és a szövetséglevél erejénél fogva is köteles a vezérlőfejedelem az evangélikus statust a maga törvényes követeléseiben és jogaiban támogatni. Rákóczi már október 6-án meghagyta a kijelölt biztosoknak, hogy a templomokat, iskolákat, paróchiákat szétosztó működésüket azonnal kezdjék meg. Rákóczi a nekik adott utasításban igen körültekintő és tapintatos eljárásra utasította biztosait s valóban, az osztozás országszerte barátságos úton folyt le, legfennebb csendes, higgadt tiltakozásról van emlékünk. Rákóczi 1705 október 17-én kiterjesztette a bizottságok hatáskörét a királyi városokra is és az eljárás végén is vitásnak maradt kérdések rendezésére 1706 február 5-én a szenátus miskolci gyűlése küldött ki egy héttagú bizottságot.

A szécsényi gyűlés gazdasági természetű végzéseket is hozott. Megadta Rákóczinak a rendelkezési jogot a kincstári birtokok felett s felállította a közgazdasági tanácsot. Rákóczi már október 7-én 23 pontból álló utasítással látta el a "consilium oeconomicumot", amely aztán 1706 január 1-én kiterjesztett hatáskörrel a szepesi királyi kamara helyére lépett.

A szécsényi konvent jelentősége a szabadságharcra nézve alig felbecsülhetően nagy. Az eddigi személyi hűségen felépült rendszert a szövetkezés pontosan felépített szisztémájára helyezte át. Pontosan és közakarattal körvonalazta Rákóczi, a szenátus és a rendek kötelességeit és jogait. Megoldva a vallási sérelmek orvoslását, igen sokat tett arra nézve, hogy a szeretetet visszaállítsa s ezzel a nemzet lelki egységét is elmélyítse. Nem hiába veretett Rákóczi ennek emlékére olyan emlékérmet, amelynek domborművén közös oltáron táplálják a hazaszeretet tüzét a katolikus, luteránus és kálvinista papok.

Rákóczi országépítő munkája kiterjedt minden lehető vonatkozásra. Nemcsak a hadseregre, hanem az iparra, kereskedelemre, közlekedésre, postaügyre, földmívelésre, iskolaügyre, igazságszolgáltatásra stb., stb. Ehhez a sokoldalú építőmunkához szervezeti keretet teremtett a szécsényi konvent. Ettől a perctől kezdve a nemzetnek a szabadságharcban felszabadult erőit már egy látható és irányítható olyan szervezet fogta össze, amelyet a nemzet szabad akaratnyilvánítása teremtett meg.

Rákóczi pénzügyi politikájának az volt az alapelve, hogy mivel a felkelés egyik alapoka épp a pénzügyi kiszipolyozás volt, nem szabad a szabadságharc anyagi terheit azokra hárítani, akik különben is vér-és egyéb áldozattal szolgálják a mozgalmat. Rákóczi a háború első öt évében egyetlen garasnyi adó nélkül folytatta a háborút. Egyedül a kincstári jövedelmekre, magánvagyonára és az elenyészően kismértékű idegen segélypénzekre támaszkodott. A kincstári jövedelem alig jelentett évi félmillió forintot. XIV. Lajos támogatása évi 170.000 tallér volt. Ezzel szemben a hadviselés évente két és fél, három és félmillió forintot tett ki. A különbséget Rákóczinak kellett a sajátjából fizetnie vagy előteremtenie.

Magyarországon alig volt nemesérc-pénz. Ami az országba bejött marhákért Németországból és borért Lengyelországból, az a kíméletlen adópolitika és adóbehajtás révén adó fejében Bécsbe vándorolt. Bármilyen igyekezettel műveltette is Rákóczi a nemesfémbányákat, azoknak termése csak arra volt úgy-ahogy elég, hogy a külföldi behozatalt egy ideig biztosítani lehetett vele. Már Lipót bevezette 1696-ban a rézpénzverést s ezt a példát követte Rákóczi a lévai határozat értelmében. A vármegyék 1704-ben kétmillió névértékű rézpénz kibocsátására hatalmazták fel, de a könnyen hamisítható pénzből a hamisítók is hallatlan tömeget állítottak elő. A rézpénznek a mindennapi forgalomban jó szerepe volt, de a kölcsön- és jelzálogügyleteknél nagyon keresték az ezüstöt és az aranyat. Ezért a rézpénz árfolyamát és kötelező értékét mesterségesen kellett fenntartani.

1706 elején már általános rézpénzellenes hangulat fogadta Rákóczit a miskolczi értekezleten. Hogy megmentessék a rézpénz árfolyama, azt tanácsolták, hogy a további verése szüntettessék meg s térjen rá az ország az adózásra. Rákóczi még visszautasította az adózás gondolatát s inkább leszállította a régi kibocsátású pénz értékét s az új rézpénzre a nehezen hamisítható Boldogságos Szűz-képet határozta ráveretni. A rézpénz kényszerárfolyama különösen a megyékben kedvetlenséget idézett elő s a lassan kiterjedt békehangulatot nagyban táplálta a fizetőeszközök ilyenképpen előállt válsága.

1706 decemberében a rozsnyói tanácsülésen Bercsényi is az adózás mellett tört lándzsát. Különösen a hadsereg ruházatának beszerzése vált lehetetlenné a nemesfém-pénz hiánya miatt. Ezért felbecsülte, hogy mekkora volt a megyék termése, mennyi kell abból maguknak a megyéknek s mennyit adhatnak belőle a nemzetnek. Ennek alapján az ajánlotta, hogy vettessék ki Felső-Magyarországra két millió forint adó, de nem pénzben, hanem a megyénként legjobban megfelelő terményben. Így szarvasmarhával és más terménnyel lehet megvásárolni a morvaországi és sziléziai árukat. Ez a természetbeni adózás megmentette az ország importlehetőségét, átmenetileg emelte a rézpénz árfolyamát s a behozott nyerstermékek feldolgozásával lendületet adott az ipar különböző ágainak.

Az ország csak így tudta biztosítani a mozgalom gazdasági alapjait s hogy ez a pénzügyi politika végül mégis összeomláshoz vezetett, az elsősorban a háború hosszú időtartamára vezethető vissza. Hisz Rákóczi már a rézpénz bevezetésekor tudta, hogy ez csak néhány évre képes anyagi bázisul szolgálni.

Többször említettük, hogy Rákóczi a nemzet egységét nemcsak a magyar anyanyelvűek különböző társadalmi rétegein belül, hanem a nem magyar és magyar anyanyelvűek célegységének megteremtésével is szolgálni kívánta. Törekvéseit azonban csak részleges siker kísérte. A horvátok és rácok (szerbek) megnyerésére és leszerelésére többször tett kísérletet. Ez a két dél-szláv náció azonban ridegen elutasította magától a közeledést. A horvátok a török hódoltság másfél évszázadában meglehetősen hozzáidomultak Karinthián és Krajnán át az örökös tartományok szelleméhez, míg a rácok és magyarok közt a török hódoltság ideje alatt mérhetetlen gyűlölet halmozódott fel. A bécsi kormányzat szívesen favorizálta is a rácokat a magyarság féken tartására s már a mozgalom kezdetén megtalálta a hatékony utat fellázításukra.

A szabadságharc leghűségesebb nemzetisége a rutén volt. Rákóczi első csapatai hűséges rutén jobbágyainak sorából kerültek ki. Hasonló lelkesedés vitte a tótokat is Rákóczi zászlói alá. Kezdetben ugyan volt megmozdulásuknak bizonyos szociális és úrgyűlölő íze, de azután teljesen beolvadtak a szabadságmozgalomba. A románság csak részben vett részt a szabadságharcban s ezeket az erőszakos unitálás elleni védekezés lehetősége vezette Rákóczi táborába. Nagy szerepet játszott a románok között, mint a magyaroknál s a többi nemzetiségeknél is, az a reménykedés, hogy a mozgalomhoz való csatlakozás mentesíteni fogja az embereket a jobbágyságtól. A szászok egységesen soha nem álltak a mozgalom mögött. Mindamellett a szászok között is akadtak Rákóczinak elég szép számmal hívei. A zsibói csatavesztés azonban ezek számát nagyon megtizedelte. A felvidéki német lakosságú városok szívesen csatlakoztak Rákóczihoz, mert a bécsi rekatolizáló törekvésekkel szemben Rákóczitól remélték evangélikus hitük konzerválását. Különösen kitűnő hívei kerültek ki a vezérlő fejedelemnek és mozgalmának a szepesi németség sorai közül.

Rákóczi mozgalmának sikere nagyrészt azzal is magyarázható, hogy igen nagy szociális érzékkel rendelkezett, különösen kora általános érzékéhez viszonyítva. Elve volt, hogy a szegény nép elnyomását meg kell szüntetni, mert a szegénység kétségbeesése veszedelmesebb a gazdagok panaszolkodásánál. Már 1703 szept. 27-én felmentette Rákóczi a hadbavonult jobbágyokat mindennemű adózás és közteherviselés alól. Viszont erélyes kézzel nyúlt a dologhoz, ha a jobbágynép fegyverviselés nélkül követelt magának szabadságot és tehermentességet. A vallási kérdés mellett a jobbágy és földesúr problémája is állandóan kísértett a szabadságharc folyamán. Bécs fel is ismerte az ebben rejlő lehetőségeket s gondolt is arra, hogy a pórnépet szembefordítja Rákóczival. De a mozgalom átütőerejét jellemzi, hogy annak ellenére, hogy az úr-paraszt ellentét nem szűnt meg, Rákóczinak sikerült a célközösség tudatát a nincstelenekre, a parasztokra is átvinni s a kuruc harcok folyamán még a pórnép is az addig előtte érdekkel nem bíró ideák szolgálatának szentelte magát: az ország függetlenségének, a nemzet szabadságának, az alkotmány helyreállításának, egy szóval: a nemzeti szabadságnak.

A szécsényi konvent után a miskolczi értekezletnek volt mélyebb jelentősége az események kialakításában. 1706 január 30-án nyitotta meg Rákóczi az értekezletet, amely először Bercsényinek jelentését hallgatta meg a már hónapok óta folyó nagyszombati tanácskozásokról. Az értekezlet felháborodással vette tudomásul, hogy József január 20-iki nyilatkozata nem ismerte el Magyarországot szabad országnak, de a szenátorok mégis a tárgyalások folytatását határozták el s megállapították a béketárgyalások számára követeléseiket. Az itt hozott feltételek azután éveken át a követelések tengelyéül szolgáltak. Kívánták az angol, holland, svéd, porosz, lengyel vagy ehelyett a velencei hatalom kezességét; az ellentállási záradék helyreállítását; Erdély és a Tiszántúl külön fejedelemségét a magyar koronától való elszakadás nélkül; Erdély és Magyarország kölcsönösen biztosítsa egymás szabadságát; vitessék ki az idegen katonaság és állíttassék fel egy 40.000 főnyi állandó nemzeti hadsereg; legyen az ország újra szabad, állíttassék vissza a magyar respublica; szűnjék meg a neoacquisticum; az elkobzott birtokok adassanak vissza a tulajdonosoknak; a vallásszabadságot sértő 1681. és 1687. évi vallásügyi törvények semmisíttessenek meg; a királyi méltóság öröklése szoríttassék az első szülöttre s annak ivadékaira; a rézpénzt ismerjék el az örökös tartományokban is. Az értekezlet felhatalmazta Rákóczit a béketárgyalások folytatására s arra, hogy a fegyverszünet megkötését halassza tavaszra. Belpolitikailag a rézpénz megvédése volt a legjelentősebb tette a miskolci értekezletnek. A kancellária felállítása, több hadiszabály kibocsátása, a jezsuita ügy megtárgyalása hat vármegye beadványa alapján, csak mellékes jelentőségű események voltak.

A kátyúba jutott nagyszombati tanácskozások után a rozsnyói tanácsülésnek (1706 dec. 18-1707 febr. 5.) volt jelentős szerepe a mozgalom további útjának kijelölésében. Itt először a vármegyékre kivetendő előbb említett hadiadó ügyét hozták a szenátorok tető alá, majd néhány kisebb jelentőségű pénzügyi intézkedést foganatosítottak. A tanácskozáson került szóba XIV. Lajos izenete, hogy csak a beiktatott erdélyi fejedelem Rákóczival lép diplomáciai és szövetségi viszonyba s a magyarországi konföderációt sem ismerheti el addig, amíg az ki nem mondja az ausztriai háztól való függetlenségét. Nem lehet a francia királyhoz méltó, írta Lajos, hogy más uralkodó alattvalóival tárgyaljon. Ekkor már kibontakozóban volt a lengyel-svéd-magyar szövetség és együttműködés terve s határozottabban kezdett kibontakozni a magyar politikai élet hátterében az új királyválasztás gondolata is. A Nagyszombatban kétségtelenné lett áthidalhatatlan elvi szakadék, amely a nemzet és a dinasztia közt tátongott és a külpolitikai lehetőségek megjátszásától egy pillanatig el nem tántorodó szabadságmozgalom új külpolitikai horizontja súlyos események csíráját bomlasztották ki. Erdély Rákóczi-hű része már a huszti országgyűlésen, tehát egy évvel előbb kimondta Erdély függetlenségét. A példa adva volt, hogy Magyarország is ezt az elhatározó lépést követve induljon el független és szabad élete új útján.

A rozsnyói tanácskozáson már felvetődött a detronizálás gondolata s a tanács el is határozta, hogy a szövetkezett rendeket összehívja, hogy az új gyűlés mondja ki a király letételét. Addig is elhatározta a szenátus, hogy a külhatalmakhoz követeket küld, akik feltárják a magyar nemzet ügyét s kimutatják az önkényuralomra törekvő dinasztiával való kibékülés lehetetlenségét, kérve a külhatalmak jóindulatú támogatását. Egyelőre azonban a határozat titkos volt, nehogy idő előtt veszedelmes híre támadjon. Rákóczi ekkor tisztán látta az európai helyzetet s tudatosan visszatért az ősi magyar észak-déli külpolitikai koncepcióhoz. Ráday Pálnak adott utasításában kifejtette, hogy a svédlengyel-magyar szövetség európai szükségszerűség a különböző hatalmi csoportok egyensúlyának biztosítása miatt.

A rozsnyói tanácskozás az országgyűlést május 1-ére Ónod mezejére hívta össze s megbízta a követeket azzal is, hogy a legalkalmasabb külföldi fejedelemnek nyújtsanak reményt a magyar trón elnyerésére. A tanácskozás még egyszer felajánlotta az együttműködést Horvátországnak. Jóváhagyta Forgách fogságra vetését. A megbízhatatlan Illyés István szenátort, c. püspököt lemondásra kényszerítette. Tárgyalta és elfogadta Bercsényi terjedelmes elaborátumát a hadsereg újjászervezésére nézve, amit aztán az ónodi országgyűlés is elfogadott, mint arról a hadiesemények előadása közben megemlékeztünk. A tanácskozások közhangulatára méltán találta Márki jellemzőnek Rákóczi Rádaynak adott s a svéd és lengyel királyokhoz szóló utasításának alábbi szavait: "Nem szorultunk meg annyira, hogy, ha kell, a háborút még több esztendeig ne folytassuk... A nép velünk van egy lélekkel." Valóban az előző évek békehangulatát nagyon lehűtötte a nagyszombati tárgyalások kudarca s az újonnan felcsillant külföldi lehetőségek s a belpolitikai események határozott karaktere új hangulati lendületet adtak a szabadságharc továbbviteléhez.

A XIV. Lajossal folytatott tárgyalásoknak, a svéd-lengyel terveknek, a huszti országgyűlésnek, a rozsnyói tanácskozások szellemének s nem kis mértékben az erdélyi katonai helyzet pillanatnyi lehetőségének következménye és összejátszása kényszerítette Rákóczit arra, hogy a rozsnyói tanácskozások berekesztése után Erdélybe siessen s ott végre beiktattassa magát a fejedelmi méltóságba.

Vay Ádám küldetett előre Erdélybe, hogy Pekrivel, Mikessel, Telekivel és a két Barcsaival készítse elő az országgyűlés összehívását és a fejedelem bevonulását. Maga Rákóczi febr. 11-én Munkácsról összehívta március 28-ára Marosvásárhelyre az erdélyi országgyűlést, amelyre meghívta a tiszai Részek, az úgynevezett Partium követeit is. Összehívó levelében büszkén hivatkozott fejedelmi őseire: "Repeső szives óhajtással eleink által is sok időtől várt s az egész világ előtt nagy emlékezetben forgó nemzetséges szabadságunk, mely a törvényekkel semmit nem gondoló Ausztriai Ház által... fundamentumostul felforgattatott vala... mintegy porából is megelevenedést vévén, édes hazánkban állandó megmaradását mutogatja."

Amíg Vay a beiktatás előkészítésén fáradozott, Munkácson nagyvonalú diplomáciai tárgyalások folytak. Rákóczi már egy évvel előbb birtokot vett Lengyelországban. Most pedig felkereste Szienyiavszkij hercegnő, egykori nagy pártfogója s talán már ekkor szóba került Rákóczi lengyel királyságának kérdése is. Ekkor vetette fel Rákóczi a svédekkel Sziléziában való katonai együttműködés gondolatát, amely már a lengyelországi tervekkel is összefüggött. Március 12-én indult Rákóczi Erdélybe, hogy részt vegyen az utolsó erdélyi fejedelmi beiktatáson...

Rákóczi kísérete egyre növekedett az úton. Díszes küldöttségek csatlakoztak hozzá. Erdély határán a partiumi seregek élén Mikes, Barcsay, Bethlen János s mások fogadták a fejedelmet. Nagynyulason egy ezred élén Pekri csatlakozott hozzá. Mezőbándon pihent meg Rákóczi s ott fogadta a három nemzet és a Részek küldöttségét, amelyet már az országgyűlés küldött ki üdvözlésére. A beiktatást a hitlevél feletti egyezkedés előzte meg; Rákóczi túl szigorúnak, lealázónak tartotta az eléje terjesztett, fejedelmi jogkörét egészen kis körre szorító feltételeket. Végül 19 pontban megegyeztek s ezután díszes külsőségek között bevonult Marosvásárhelyre, ahol megtartották a beiktatást. Mivel azonban már a legöregebbek sem emlékeztek a fejedelmi beiktatás ceremóniáira, a magyar koronázási szertartást követték. A fejedelmet az ország nevében Pekri üdvözölte, majd Rákóczi válasza után ismét Pekri kérte fel, hogy fogadja el a beiktatás feltételeit, tegyen rá hitet s fogadja el a Felséges címet, amit az országgyűlés ráruházott. Rákóczi újabb beszéde után - meggyőző s olykor patetikus hatású szónok volt - Bartha András főítélőmester olvasta fel a már megbeszélt feltételeket, mire Rákóczi gr. Zichy Pál udvari főpap segédletével letette a fejedelmi esküt, majd feltett fejedelmi süveggel elfoglalta az emelvény közepére helyezett trónját, amelyben annyi őse és rokona ült ő előtte. Az ország nevében a beiktatott fejedelmet Bartha András köszöntötte. Beszédében kiemelte annak jelentőségét, hogy Erdély elszakadt a Habsburg-dinasztia kegyetlen birodalmától. Hivatkozott őseire is. Biztosította, hogy őseire, saját megbecsülhetetlen érdemeire való tekintettel és a nemzeti ügy jövőjének biztonsága érdekében választották meg ősei utódjának. Rákóczi válaszolt. Majd nagy ünneplések közepette elvonult mindenki a hálaadó istentiszteletekre.

Az első nyilvános kihallgatáson Des Alleurs átnyújtotta XIV. Lajos üdvözlőiratát, majd a magyarországi rendek követsége üdvözölte a beiktatott fejedelmet. A rendek még aznap letették a hűségesküt. Rákóczi a hadakat Szeben ostromának erősítésére küldte s maga április 8-án megnyitotta a várbeli református templomban a tulajdonképpeni országgyűlést. A hadakat főleg azért küldte el, hogy senki se vádolhassa azzal, miszerint fegyveres terrorral tartotta meg az országgyűlést. Rákóczi már kezdte kiismerni az erdélyieket...

Rákóczinak ezzel az országgyűléssel nem voltak különösebb céljai, csak eszközöket akart nyerni a háború további folytatására. Azonban az erdélyi reguláris hadsereg felállításának lehetőségét az óvatos erdélyiek nem adták meg. Sőt elgáncsolták a fejedelemnek a katolikus püspökség visszaállítására vonatkozó tervét is. Viszont megerősítették a magyarországi szövetkezett rendekkel Huszton kötött szövetséget és négy követet küldtek az ónodi gyűlésre, hogy azok ott a huszti országgyűlés minden cikkelyét ratifikálják s külön ünnepélyes okiratba is foglalják, amelyet az erdélyi országos levéltárba fognak letenni.

Rákóczi meglehetősen siettette a tárgyalások befejezését s április 21-én már szentesítette az alkotott 26. törvénycikket. Még aznap délután el is hagyta Marosvásárhelyt s Radnóton, Egerbegyen, Kolozsváron át kiindult Erdélyből. Zsibón, Margittán, Debrecenen át sietett a május 1-ére meghirdetett ónodi konventre. Útközben több diplomáciai ügyet intézett el. Írt feleségének, aki karlsbadi fürdőzése után a császár kezei közül megszökött s most épp Berlinben volt, hogy előkészítse a berlini udvart a porosz királyfi magyar királyságának elfogadására. Debrecenből pedig a pápához küldött követet, a később sokat szereplő Brenner abbé személyében, mert a szécsényi vallásügyi határozatokat XI. Kelemen nagyon rossz néven vette.

Az ónodi gyűlés kezdete elhúzódott. Már előbb 16-ikára halasztatott a megnyitás, de a nagy árvizek miatt csak nagyon lassan gyűltek a követek. A nagy víz miatt alig lehetett megközelíteni Ónodot s ezért a szomszédos körömi mezőre tevődött át az országgyűlés színhelye. A lassan gyülekező rendek már megbeszéléseket folytattak maguk között sérelmeik ügyében s 26-án megkezdte tanácskozásait a szenátus is, amelyet a fejedelem megbízott, hogy a gyűlés elé terjesztendő propozíciókat fogalmazza meg. A gyűlés ünnepélyes megnyitására május 31-én reggel 8 órakor került sor.

A gyűlés hangulatát, már megnyitás előtt, elég kellemetlenül zavarta meg Túróc vármegye egyéni akciója. Túróc megye január 1-én körlevelet intézett a többi megyékhez, melyben elősorolta a háború által rájuk nehezedett terheket, költségeket s az őket ért egyéb bajokat. A bajok forrásául egyes emberek egyéni érdekeit jelölte meg a megye s felszólította a szomszédos megyéket, hogy vele egyesülve igyekezzenek ezeket az állapotokat megszüntetni. A körlevélhez csatolva volt egy a fejedelemhez címzett memoriális is, amely határozott hangon követelte a mielőbbi békekötést.

A körlevél Rakovszky Menyhért alispán fogalmazása volt. Az alapindítékot a rozsnyói értekezlet adókivetése szolgáltatta, de a konkolyhintők közt vezető szerepet játszott Okolicsányi Pál, a császári biztos, a vallásügyek ismert méregkeverője, akinek kevéssel előbb engedte volt meg Rákóczi, hogy visszatérhessen megyéjébe. Különösen nagy szerepet vitt az ominózus körlevél körül Okolicsányi Pál fia, Kristóf, aki a megye főjegyzője volt.

Már maga a körlevél igen éles hangú volt, de azon is túltett az önmérséklés hiányában és gyanúsítgatásokban a memóriáié. A körlevél és a memoriális nem kevesebbel vádolta meg Rákóczit, mint hogy saját érdekeit hajhászva zúdít minden bajt az országra. A körlevelet a megyék vagy felbontva, vagy felbontatlanul, de valamennyien beküldték Rákóczihoz s kijelentették, hogy ők minden baj orvoslását csakis a szövetkezett rendek gyűlésén keresik s attól remélik. Rákóczi kevéssel az ónodi gyűlés megnyitása előtt értesült a túróciak fondorlatáról, amelyben az agg Okolicsányi kezén keresztül benne volt Bécs intrikája is. Kétségtelen volt, hogy az őt ért súlyos és méltatlan sértést nem fogja szó nélkül elviselni s alkalmat fog adni arra, hogy Túróc megye magyarázza meg a szövetségi oklevéllel ellentétes szellemű eljárását.

A gyűlést az ország sátrában tartott mise vezette be, majd a távollevő József-párti esztergomi érsek helyett Telekesy egri püspök köszöntötte ékes rögtönzött beszédben a vezérlő fejedelmet. A fejedelem, aki ezen a konventen tizenkét nagy beszédet mondott, meghatott szavakkal köszöntötte a rendeket s köszönte meg az üdvözlést. A rendek elhatározták, hogy nem várják a késedelmeskedőket, hanem azokat pénzbírsággal sújtják s maguk hozzákezdenek a tárgyalásokhoz.

A rendek tekintettel az előterjesztendő, súlyos elhatározásokat követelő fejedelmi javaslatokra bizonyos akadékoskodásokkal jöttek elő. Azt szerették volna, ha azokat nem tárgyalják azonnal, hanem a gyűlés előbb több csoportra oszolva beszélje át azokat. Szavazni sem megyénként és fejenként akartak, hanem négy kerület szerint akarták szavazatukat leadni. Rákóczi mind a két kívánságot visszautasította, de bizonnyal összefüggést keresett magában a túróci kezdeményezés és a rendek bizonytalankodása és a személyes felelősség alól való kibúvás keresése között.

Labsánszky János szenátor, a szenátus kancelláriájának igazgatója olvasta fel a fejedelmi előterjesztést s annak megokolását. A fejedelmi indokolás erélyes szavakkal kelt ki a békepártiak ellen s a portugál, svájci, hollandi szabadságharcokra hivatkozva buzdította a rendeket a további kitartásra. Tiltakozott az ellenség olyan beállítása ellen, hogy ő egyéni érdekből tér ki a béke elől.

A fejedelem élőszóval is kérte a rendeket, hogy előterjesztéseit tárgyalják a közjó szem előtt tartásával. Ígéretet tett, hogy intézkedik az elkobzott javak visszaadására nézve. Felszólította a gyűlést, hogy válasszanak 24 bírót, akikből két főtörvényszék alakíttassék Eperjesen és Korponán, hogy a nádor, országbíró és ítélőmesterek hiányában is biztosíttassék a jogszolgáltatás folyamatossága.

A nagyszombati tárgyalások jelentése leszegezte, hogy a német nemzet sohasem volt őszinte alkuvásaiban és csak rászedni törekedett a magyarokat. Az országgyűlés, a nagyszombati tárgyalások eredménytelenségét részben a nem elég "hazafias" császári biztosok működésének tulajdonította s ezért Széchényi Pál és Szirmay István javait elkobozta.

Forgách Simon felesége és fia kérvényt nyújtottak be a börtönbe vetett generális érdekében. A fogoly ügyének revízióját kérték. A rendek követeket is küldtek a fejedelemhez ebben az ügyben, azonban ő csak mint magánembereket fogadta azokat. Megigérte ugyan, hogy az ügyet revízió alá fogja vétetni, de figyelmeztette a követeket, nehogy a rendek ezzel szakadást akarjanak előidézni.

A hangulat egyre nyomottabb lett. Először húzni akarták a rendek az előterjesztések tárgyalását; aztán kerületenként akartak csak nyilatkozni, szavazni; most pedig Rákóczi utasította vissza beleavatkozásukat a Forgách-ügybe. Mindenki érezhette, hogy valami nyomasztó van a levegőben, ami alól csak nagy események szabadíthatják fel a gyülekezetet.

Ebben az izgatott légkörben került sor a rézpénz ügyének tárgyalására és az adó kérdésére. A kért 2.691.640 forint helyett csak 2.000.000 forintot szavaztak meg, ezt is csak Rákóczi makacs kitartású kívánságára. Egyesek hajlandók lettek volna a mindenkit egyaránt érintő 10%-os hadi adót is megszavazni, de ezek kisebbségben voltak. Ezt a kétmilliót porták szerint kívánták elosztani, de dikák szerint vetették ki s a nemesség hozzájárulása elmaradt. Rákóczi és Bercsényi ezen az ülésen határozottan a közadózás alapján álltak s azt kívánták, hogy az úr és a szegény egyaránt adózzék. Azonban ez épp oly ellenkezésre talált a rendeknél, mint akár másfél évszázaddal később az 1848-as törvényhozást megelőző időkben.

A rézpénz ügye csak fokozta azt az izgalmat, amelyet már a közadózás kérdése is felkorbácsolt. Abban egyetértettek a rendek, hogy a mintegy 12 millióra becsülhető rézpénz további verését be kell szüntetni, az értékét jelentékenyen le kell szállítani s legfennebb csak az egy harmadát szabad forgalomban hagyni. A vihart Bercsényi javaslata váltotta ki, aki azzal az indokolással, hogy nem lehet a rézpénz használatát csak a katonaság fizetésére szorítani, azt javasolta, hogy lehessen azzal adósságot is fizetni és elzálogosított jószágokat is kiváltani. A javaslat ellen többen tiltakoztak, de ezek ellentmondását a rendek túlnyomó többsége izgalmas szavazás után elvetette.

Június 6-án a rézpénz ügyének tárgyalása folytatódott. Elsőnek maga Rákóczi szólalt fel előterjesztése érdekében. Szavai nem sokat használtak, mert Berkess András váci prépost utána 13 megye nevében jelentette be tiltakozását az ellen, hogy a rézpénzzel adósságot lehessen törleszteni, úgy, mint a nemesfémpénzzel. Nyomban utána Bercsényi, Károlyi és több más főispán cáfolta meg, mintha Berkessnek jogában lett volna 13 vármegye nevében szólni, mert a megyék ilyen tiltakozásra senkit sem hatalmaztak fel. Bercsényi felhasználta az alkalmat s rámutatott arra, hogy miért helyes Rákóczi álláspontja, hogy a megyék ne ötönként-hatonként együtt, hanem ki-ki szabadon adja elő a maga dolgát, mert úgy vissza lehet élni a megyék nevével. Hivatkozott Túróc megye eljárására, amely nem a fejedelemhez fordult először a béketárgyalások továbbvitelének ügyében, hanem alattomban előbb a vármegyéket akarta közös elhatározásra bírni.

Bercsényi ezzel, hogy szóbahozta az ominózus túróci ügyet, kirobbantotta az addig felgyűlt szenvedélyeket s páratlanul izgalmas jelenetsort indított meg, amely végül is levezette a gyűlés addigi nyomott hangulatát. Az események rohanva tolultak egymásra. Bercsényi után Rákóczi szólalt fel. Kimondhatatlanul fáj neki, mondta, hogy amidőn minden idejét, javát a haza szolgálatára áldozza, akkor a köszönet helyett Túróc megye azt vágja a szemébe, hogy a császár alatt nagyobb volt a szabadság s hogy most nincs, akihez apellálni lehetne. Álljon elő, mondta, akit ő nem hallgatott meg valaha. Jelentkezzék s bizonyítsa be, ha valaha is egyetlen poltura beszedett adót a haza java helyett a maga szükségére fordított, mint a túróciak állítják. Feleljenek azok, akik gyanúsítanak.

Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf hallatlan izgalom és nagy zaj közt megmagyarázni iparkodott a megye körlevelét. A fejedelem őrizte meg egyedül hidegvérét. Hogy hallja, közelebb kérte őket, majd mikor felolvastatta a két túróci iratot, ismét felszólalt. Bizonyította, hogy a felsorolt s a két követtől itt elmondott panaszok a háború következményei. "Édes Nemzetem" mondta "Hát ezt érdemlettem sok szives, hazám ügye mellett való fáradságaim után... Vagy öljetek meg, avagy nyeljen el a föld; készebb vagyok az országnak egyik szegletében megvonnom magamat, mintsem reméllett köszönet helyett tirannusnak mondatnom".

Sennyey István kancellár azt javasolta, hogy indítsák meg a törvényes eljárást. Okolicsányi és Rakovszky azonban fennen ismételték előbbi védekezésüket. Rákóczi türelmét vesztette. Okolicsányiék újabb szavait arra magyarázta, hogy Túróc megye nyíltan kijelentette ezzel, miszerint nem bízik a fejedelemben. Ha bízott volna, akkor eléje terjesztette volna panaszát s nem kerülte volna el őt. Igazságot és elégtételt kért tehát a rendektől az őt ért méltatlan és becsületsértő eljárásért. A rendek Rákóczi szavait döbbenetes csenddel fogadták. A csendből Rákóczi azt vette ki, hogy a rendek egy része valóban elfordult tőle. Megdöbbenését éles elkeseredés váltotta fel s ebben a lelkiállapotban törte meg a fejedelem ismét a csendet. Fájdalmasan érinti, mondta, hogy haboznak kérését teljesíteni, amikor az igazságszolgáltatást nem lehet a szövetség legkisebb tagjától sem megvonni. Szavaira a csend csak nem oldódott fel. Most már viharos erővel tört ki szívéből a fájdalom. Elkeseredetten ajánlotta fel lemondását s azt, hogy visszavonul erdélyi fejedelemségébe, ha már azt hiszik, hogy azért kezdett háborút, hogy a haza megkárosításával kincseket halmozzon fel magának. "Életemet, véremet, mindenemet éretted fölszenteltem" kiáltotta, "Feleségemet, gyermekeimet, szerencsémet megvetettem, sőt az én édes Eleim is hozzád való szerelmekért s virágzó előbbi szabadságodnak helyire hozásáért mindeneket kockára vetvén, vérüket, hitüket feláldozták. Nem tűröm, nem szenvedem, magammal koporsómba viszem, mert te tudod Istenem, hogy igaz szivü vagyok és privátumot nem kivánok. Ne szenvedd édes Hazám rajtam ezt a gyalázatot". Szólt és felugorva távozni készült.

Beszéde és indulatos távozási kísérlete egyszerre szabadította fel a mélységes csendből a vihar orkánját. Klobusiczky Ferenc erőszakkal kényszerítette vissza a fejedelmi székbe. Bercsényi könnyes szemmel ugrott fel. Szaggatott szavai túlharsogták a zajt. Tört mondatait egy felkiáltás fejezte be: "haljanak meg inkább a gazok". Ekkor már kardot is rántott Bercsényi s rásújtott Rakovszky vállára. Károlyi is kardot rántott s fején sújtotta Rakovszkyt. A túróci követek menekülni próbáltak. Ilosvay Bálint és Imre is vagdosták Rakovszkyt, aki alig egy kőhajításra az ország sátorától halva esett össze. Még a ruháját is letépték róla, hogy aztán ott hagyott meztelen testét a hóhér vontassa ki később a mezőre étekül az ég rabló madarainak.

A fegyveres támadás nagy izgalmat váltott ki. A franciák a fejedelem életét féltve ágyúkkal vonultak az ország sátra elé. Okolicsányi Kristófot, aki súlyos sebekkel menekült, ők fogták el.

A gyűlés ezután őrizet alá vétette a túróci nemeseket s Bercsényi indítványára elrendelte a törvényes vizsgálatot ellenük.

A fejedelem másnap mélyen megdöbbenve jelentette ki, hogy nem gondolt arra, hogy szavai ilyen gyászos esetet robbantsanak ki. Majd szabad folyást engedett a hivatalos eljárásnak. A gyűlés az Okolicsányi kihallgatásával megbízott biztosok jelentésének meghallgatása után halálra ítélte Okolicsányi Kristófot, akit június 9-én le is fejeztek. Tetemének azonban kegyelmet adott Rákóczi s míg Rakovszkyt az ég madarai falták fel, addig Okolicsányit tisztességesen eltemették.

Az országgyűlés amúgy melegében összetépette Rakovszky teteme felett Túróc megye zászlóját, visszavette a megye pecsétjét s elhatározta a megye feloszlatását a szomszédos megyék közt. Pár nappal később azonban a megye eltörlését megsemmisítette s az elfogott főispán helyett a kinevezett adminisztrátornak adta át a megye új zászlóját és pecsétjét. Rákóczi még az ősz folyamán közgyűlést is engedélyezett a megyének s a megye kérésére és hűségnyilatkozatára új főispánt nevezett ki s új zászlót adva, kiadatta a régi pecsétet és a megyei levéltárat is.

A véres események után a konvent most már minden különösebb izgatottság nélkül tárgyalta tovább a rézpénz ügyét. 60%-kal csökkentették a libertások értékét s a devalvált rézpénzből csak 2.200.000 forintot hagytak forgalomban. Ezt a hamisítások elkerülése végett Szűz Mária képével felülbélyegeztetni rendelték. Rendezték az adókivetés ügyét. A fejedelemnek udvartartási célokra évi 100.000 tallért, Bercsényi főmarsallnak 50.000 tallért ajánlottak fel. A vallásügyi panaszokat pedig kiadták egy bizottságnak.

A közbejött pünkösd miatt június 13-án folytatta a konvent további tanácskozásait. Először megválasztották a fejedelmi előterjesztés értelmében a felállítandó törvénytáblákhoz kiküldendő huszonnégy asszesszort, megválasztották a törvénycikkek szövegezésére kiküldött bizottságot, majd sor került a fejedelmi előterjesztés azon részére, mely az ország belállapotáról, a megszakadt békealkudozásokról és az Ausztriai Háznak Magyarországgal szemben követett eljárásáról szólt. Az előterjesztés idevágó részének felolvasása után Rákóczi szólalt fel. Ismertette az alkudozásokat, amelyeken az udvar ki akarta játszani a rendeket. Ezek után be kell a rendeknek is látniok, mondta, hogy az ausztriai háztól semmi jót nem lehet várni, mert a békére semminemű hajlandósága nincs. Szükségesnek látja és tartja ennélfogva, hogy a rendek az ausztriai háznak, mint amely áskálódásai által az országnak nem javát, hanem csak kárát okozza, uralmát megszűntnek jelentsék ki és József királyságáról abrenuntiatiót tegyenek.

A detronizáció gondolatának külpolitikai és belpolitikai kialakulását már vázoltuk. Itt tehát csak a gyorsan pergő eseményeket összegezzük. Rákóczi után Bercsényi állt fel. Tüzesen pártolta Rákóczi előterjesztését s beszédét ezekkel a szólás-mondássá lett szavakkal fejezte be: "Eb ura a fakó!"

Már Rákóczi is mély benyomást tett a rendekre, de Bercsényi tüzes szónoklata határozottan magával ragadta a rendeket s kitörő lelkesedéssel kiáltoztak: "Eb ura a fakó! Mai napságtól fogvást József nem királyunk, abrenuntiálván mindenekben ellene. Inkább egy óra alatt elveszünk, semmint örökös jobbágyságot viseljünk".

A lelkesedés elülte után megszövegezték az idevágó törvényszöveget, amely bőségesen megokadatolta az abrenuntiatió kimondását. Kijelentették a rendek, hogy ezt a határozatukat a szövetségre tett hitükkel megerősítik s az országot interregnumnak nyilvánítják mindaddig, amíg a következő országgyűlés új királyt nem választ. Addig is felkérték Rákóczit a fejedelmi teendők ellátására s arra az esetre, ha fejedelmi kötelezettségei Erdélybe kényszerítik távozni, mindenkori helyettesévé Bercsényi Miklóst választották meg. Az abrenuntiatiót három példányban adták ki, kellően aláírva és megpecsételve.

A trónfosztó irat, amely különben az ónodi törvények II. cikkelye, megállapította, hogy az ausztriai ház csalárd alattomossággal és álnokul tört arra, hogy az országot erőszakosan utálatos igája alá hajtsa. A nemzet kiirtására tört s nem a királyi igazságszolgáltató és oltalmazó tisztében szorgoskodott, hanem az ország nyílt ellenségévé lett. Ezt a zsarnokságot már az eddigi manifesztumok is a világ elé tárták. Igazságos fegyverkezésével és a zsarnok elleni szövetkezésével a nemzet ellene mondott ugyan már a nem jól folytatott országlásnak és ezzel magát felszabadítottnak is tekintette, mindazonáltal most megvizsgálva azokat a koholt indokokat, amelyek Józsefet törvénytelenséggel, álnoksággal, erőszakos szavazással, megfélemlítéssel ültették a királyi székbe, a nemzet magát mindenki közös akaratával az ausztriai ház alól felszabadultnak és megmenekedettnek határozza és nyilvánítja s az országot király nélkül levőnek jelenti és hirdeti.

Ezzel a határozattal a gyűlés legfontosabb és tulajdonképpeni tárgya el volt intézve. A nemzetnek az országgyűlésen képviselt abszolút többsége detronizálta az uralkodóházat, visszaszerzettnek tekintette a szabad királyválasztási jogot s ezzel a maga és sorsa feletti szabad rendelkezés teljes visszaállítását elvégezte. Most már mi akadálya sem volt annak, hogy az uralkodóháztól magát függetlenített s ősi szabadságát visszaszerzett, önrendelkezésében teljes nemzet bármely másik szabad külországgal egyenjogúság alapján szövetséget köthessen. Az ónodi gyűlés határozata helyreállította a nemzeti királyságot s mivel az erdélyi választott és beiktatott fejedelem személye és a szövetkezett magyar rendek vezérlő fejedelme egyazon személy volt, elvben, sőt azon túlmenően is megvolt a történelmi Magyarország egysége is. Bármennyire átmeneti állapotnak bizonyult is ez s bármennyire külső tényezők játsztak is be ennek a kialakulásába, a történelmi Magyarország és magyar nemzet közel két évszázad óta nem volt ennyire egységes és ennyire független. A nemzet lelke és az ország területe a mozgalom bukása után csak száznegyvenegy évvel később jutott újra erre az egységre.

A felkelés célja: az ősi alkotmányosság és szabadság helyreállítása, valamint az ősi, az évszázados nemzeti cél: a nemzeti királyság visszaállítása és az ország területi egységének megteremtése, az ónodi gyűlésen megvalósult. A szabadságmozgalom elérte a csúcsot.

Az már más lapra tartozik, hogy Rákóczi és a felszabadult nemzet ezt az állapotot nem tudta állandósítani.

Már az ónodi országgyűlés előtt, Huszton detronizálta Erdély a Habsburgokat. Más volt ugyan a közjogi alap, de egy volt az eredmény. Benne volt már ennek a magja a szécsényi konföderációban, mint ahogy a törvény szövege utalt is rá s benne volt a marosvásárhelyi törvény szövegében is.

Igaza van Angyal Dávidnak, az ónodi gyűlés történetírójának, hogy az ónodi gyűlés trónfosztó határozata alapjában véve nem volt történetünkben új. 1505-től minden alkalmat megragadtak a rendek, hogy azon elvnek, miszerint Magyarország trónjára idegen nemzetiségűt nem választanak, tehát a nemzeti királyság elvének, kifejezést adjanak. Így az ónodi határozat sem volt más, csak ennek a régóta meglévő elvnek továbbfejlesztése, amely később csak egy láncszem lett abban a határozatláncolatban, amelybe a következő szemet a debreceni trónfosztó határozat kapcsolta be.

Egy egykorú, Vay Ádám, a függetlenségi nyilatkozat védelmére írt röpiratában klasszikus mondatban foglalta össze a Habsburgok bűneit s a jövő iránti reményeket. "A népek" írta "nem avégre teremtettek, hogy a fejedelmek nagyravágyásainak szomorú játékai és nevetséges mulatságai legyenek; hanem a fejedelmek a népeknek boldogulásáért és békességéért állíttatnak elő és mindenikének csak az Istennek kell cselekedetei czéljául lenni: akármi vélekedéssel legyenek is e felől a magyarok ellenségei".

A gyűlésnek most már csak kisebb jelentőségű ügyei voltak hátra. Az erdélyi beiktató gyűlésre kiküldöttek megtették jelentésüket. Jelentették, hogy az erdélyiek helyeselték a szövetséget Erdély és Magyarország között s annak megkötésére követeket is küldtek ki. Az erdélyi követek június 20-án jelentek meg az ország sátorában s bejelentették, hogy Erdély belépett a magyar konföderációba s most csak azt kéri, hogy ezt a szövetséget tartsák fenn sértetlenül. A fejedelem és a rendek nevében Sennyei István biztosította az erdélyieket, hogy a szövetséget minden körülmények között fenntartják.

Ezután még elfogadták a már említett hadi szabályzatot. A fejedelemtől bocsánatot kérő fogoly túróci nemeseket szabadlábra helyezték. Megegyeztek a szécsényi gyűlés vallásügyi végzései végrehajtása körül felmerült panaszok mikénti orvoslásában. Majd 22-én Rákóczi ékes szónoklattal bezárta az országgyűlést, amely 15 tárgyalási napon 24 törvénycikkelyt alkotott. A vallásügyi bizottság még 27-éig tárgyalt ugyan, de a rendek már 23-án hazaoszoltak. Maga a fejedelem is átment Szerencsre, mert már harmadnapja várt ott rá néhány előkelő lengyel úr és hölgy. Ugyanis június 8-án a lengyel rendek is detronizálták Ágost lengyel királyt, viszont Leszcsinszkij Szaniszlót trónbitorlónak nyilvánították. Rákóczi teljes energiával vetette magát a lengyel s az északi ügyekbe. Ottlyk Pált már 28-án Lengyelországba küldötte s 30-án 12 futárt indított 12 irányba, hogy hírül adja a világnak a Habsburg-ház detronizációját s a magyar nemzet függetlenségét.

Rákóczi még az országgyűlés alatt manifesztumot intézett a nemzethez és Európához, amelyben tudatta és megmagyarázta a Habsburg-háztól való elszakadást. Hivatkozott arra, hogy a nemzet csak ősei példáit követte, mikor letette Józsefet, mert a régiek is letették Pétert és Abát, akik a törvények megrontói voltak s Ottót, akit mások segítettek s nem a nemzet a királyi trónra. A nemzet csak Szent Istvánnak és II. Endrének a zsarnokság ellen hozott törvényeinek szerzett most érvényt s Portugália, Németalföld és Svájc példái lebegtek előtte függetlensége kimondásakor. Arra kérte tehát a manifesztum a keresztény hatalmasságokat, hogy álljanak az igazság mellé, mert az lehet a legméltóbb tárgy, ami egy nemzet gondolatát lekötheti. A magyar ügy pedig igaz ügy...

A felkelés, a magyar szabadságharc ügye az ónodi napokban járt a csúcsokon, ekkor látott a legmesszebb, ekkor kelthette legjogosabban mindenkiben a nemzeti álmok realizálása eljövetelének reményét. Méltó a pillanat tehát arra, hogy megszakítva előadásunkat, ismertessük azt, ami ebből az álomból meg is valósult pár évre: Rákóczi Magyarországát...

(Vége a második könyv első részének)




Hátra Kezdőlap Előre