ARTICULÁRIS DEPUTATIÓ.

A KK. és RR. 1836. január 12-dikén tartott kerületi ülésében fölvétetett a főrendek viszonüzenete az előleges sérelmekre kelt kir. válasz tárgyában: Közép-Szolnok, Kraszna, Zaránd vármegyék és Kővár vidéke visszacsatolásának törvénybe igtatását illetőleg a főrendek úgy vélekedtek, hogy minden részletesség mellőzésével, csak a visszakapcsolás és országgyűlési űlés és szavazás mondassék ki a törvényben, egyúttal pedig a 1741: XVIII. t. cz. hasonlatára kiküldendő bizottságról is tétessék benne említés. Bernáth Zsigmond kiemelte, hogy a visszacsatolás már 1741-ben elrendeltetett, de udvari bizottságra bizatván, sikere mindeddig nem volt, s azért törvényes, nem pedig udvari bizottság kirendelését kivánta.

DEÁK FERENCZ: Hasonló véleményben van és az unghi követ okain kívül szükségesnek véli még megjegyezni, hogy a törvény kihirdetésével ezen részek kétségkívül Magyarországhoz tartozandnak, ezen ideában pedig már önként benfoglaltatik, hogy mindenekben a magyar törvények rendeletei alatt fognak állani. Ez - így lévén, szükségeskép ki kell azt mondani, hogy vallásbeli szabadságuk csonkítatlan marad, s hogy a sóra nézve ott divatozó kedvezés is fentartatik, mert különben a visszacsatolás átalános kimondásával ezekre nézve a jövő diaetáig vagy bizonytalanságban lennének, vagy pedig a kormány önkényétől függnének. Nincs is ok, mely miatt az articularis bizottságot a főrendek ellenezhetnék; mert hiszen a törvényczikkely megalkotásához ő felségének hozzájárulása is szükséges lévén, ez által a kormány jussa nem csak nem sértetik, sőt indítványi jogát a tagokra nézve szabadon gyakorolhatja. De valóban igen méltányos kivánat, hogy ha törvény útján; országgyűlési egyezkedések következésében, történik a visszacsatolás, ahhoz az országnak is szava legyen. Igen helyes volt azon megjegyzés, melyet Ungh követe az 1741 XVIII. cz. iránt tett vala; de hozzájárul még az is, hogy akkoron a visszacsatolás Erdélyország kihallgatásának körülményétől volt fölfüggesztve, elhatározó intézkedést tehát a bizottság nem tehetett; most ellenben már sem kihallgatásra nincs szükség, sem feltételek nincsenek, hanem végleg kell a visszacsatolást megtenni. Végre az idézett 1741. törvény 3. §-ában felhozott Bács-, Arad s több megye és a temesi bánság visszacsatolási módjából vett ellenvetés sem birhatja reá a RR.-et, hogy elhagyják, a mit különösen megemlíteni szükségesnek tartottak. Mert amott nem volt semmi különbözés, mire nézve szükség lett volna azon megyéket biztosítani; itt ellenben a vallás és só dolga biztosítást kivánnak. A. főrendek okainak ilynemű megczáfolásánál egyébiránt különösen kiemelni kivánná, hogy az articularis bizottság kinevezése a fejedelem jussát semmi tekintetben sem sérti, s hogy tőle függ az ország részéről kinevezendő tagokat másokkal is szaporítani.

 

AZ ORSZÁGGYÜLÉS TÁRGYAINAK SORÁRÓL.

A KK. és RR. 1836. január 14-dikén tartott kerületi űlésében Marich István és Pogány József indítványt tettek, hogy a kevésbbé fontos tárgyak előtt, mint a minők a Ludovicæum, a muzeum, a játékszín, a budapesti hid, vétessék tanácskozás alá az adó megajánlása. Fáy András követni akarta az eddigi gyakorlatot, s az adót az országgyűlés végén akarta fölvenni, mert ennek hátratartóztatásában az országos egyezkedés többi tárgyára nézve némi biztosítékot látott. Deák F. kijelentette, hogy ha a deperditák végkép el nem töröltetnek, ez reá nézve egy főok lesz arra, hogy jóval kevesebb adót ajánljon, következőleg csak mindennek bevégzése után a diaeta végével kivánt az adó elhatározásába bocsátkozni. Marczibányi Antal nem akart a deperditák kérdésének oly köpönyeget adni, hogy ha megszüntetnek, több adó ajánltatik. Aczél Antal, Aradmegye követe, meg úgy találta, hogy a kik az adó fölvételét czélzó indítványt ellenzik, azt akarják, hogy az országgyűlés még tovább tartson, míg ő befejezését kivánja, s azért dolgozzunk - így szólott - folyvást, s az időt haszontalanul ne töltsük.

DEÁK FERENCZ: Korántsem az volt előbbi észrevételének helyes értelme, hogy ha eltöröltetik a deperdita, az adó felemeltessék. Ezt tenni semmi esetre sem czélja, hanem épen ellenkező irányban azt mondotta, hogy ha a deperditák iránt kedvező válasz nem érkezik, az adót jóval és annyival leszállítja, a mennyivel nyomja adózó népünket a deperdita. Az sem vala szándéka, hogy az idő meghatározásával kezét megkösse, hanem csak arra czélzott, hogy a mik hazánk javának előmozdítására, súlyos sebeinek orvoslására egyezkedés alatt forognak, szerencsésen bevégeztessenek, és miket a KK. és RR. lelkesedése félig már kivívott, oly alapon nyugodjanak, hogy őket az önkény parancsszava el ne sülyeszthesse. A diaetának berekesztését mindnyáján óhajtjuk; de nem minden áron, nevezetesen nem úgy, hogy a miket magas rendeltetésünk kötelességétől lelkesítve hazánk boldogságára megindítottunk, mindazok semmivé legyenek. És ha így érti Arad követe, t. i. hogy kivánjuk addig be nem rekeszteni a diaetát, míg sikert nem szerzünk a nemzet méltó kivánatinak, s nem teljesítjük reményeit, úgy igazsága van; de a szónok ügye szentségére támaszkodva, nyilván kimondja, hogy nagyon kételkedik, vajjon jobb uton indultak-e azok, kik az egyezkedés alatt lévő tárgyak megbuktatásával kivánják az országgyűlés berekesztését siettetni. A szóló követ legalább nem fél attól, hogy a KK. és RR.-re azon ösvényen, melyet többnyire nem Arad követe voxa szerint követtek, polgártáraik kedvetlen itéletet fognak mondani. Épen nem csodálkozik, hogy ha némelyek, kik helyzetünket s a körülmények akadályait voltakép nem ismerik, minket a keveset tevés vádjával illetnek. Minket bizodalom és szabad választás küldött ide, s a közvélemény választottjai a közvélemény itélete alól magokat el nem vonhatják; de ily itéletet attól soha sem várt, ki köztünk, ki kebelünkben van, a ki küzdésinknek sorsosa, s kinek helyzetünket nem ismerni nem lehet. Ettől, önmagok kebelökbeli tagtól, a RR. meg nem érdemlették, hogy csufosan megítéltessenek, s a szónok ezt ugyan a maga részéről soha el nem fogadja.

 

A SZÓBELI PEREK BIRÁINAK VÁLASZTÁSÁRÓL
A SZ. KIR. VÁROSOKBAN.

A KK. és RR. 1836. január 18-dikán tartott országos űlésében a kir. városok követei hevesen küzdöttek ama javaslat ellen, hogy a szóbeli perek biróságához kir. városokban a polgárok szabad szavazattal három birót válaszszanak: egyet a tanácsból, s kettőt a polgárságból; hanem a főrendekkel megegyezőleg, a kir. városoknak a rendszeres munkálatokban elintézendő elrendezésökig, meg akarták tartani az addig divott szokást, mely szerint szóbeli perekben itt a város birája, ott a tanács tagjai itéltek. Galle Menyhárt, Szeben város követe, a javaslatról úgy nyilatkozott, hogy az a kir. városokat jussaikból és szabadságaikból kivetkőzteti.

DEÁK FERENCZ: Igaznak vallja ugyan, hogy valameddig a kir. városokról rendszeres és minden irányban kimerítő intézkedés nem történik, addig igen sok ágakban egyenlőtlenség fog a városokban divatozni. De ha már mindent ezúttal elintézni nem lehet, hogy legalább azon tárgyakra nézve, melyek iránt rendelkezünk, uniformitást hozzunk be, ez csakugyan minden törvényhozásnak kötelessége. Távolról sem ismeri el a szónok azt, a mit Szeben városa követe mondott, mintha t. i. ezen rendelkezés a városok jussait és szabadságait csonkítaná. Ha a kir. város alatt azt kell érteni, a mit mindnyájan értünk, s érteni fogunk, de maga Verbőczy is értett, t. i. c. complexus civium», úgy ezen javaslat, midőn a birák választásának jussát egy részben legalább visszaadja a polgárok közönségének, nemcsak nem szorítja a kir. városok, az az a polgárok jussait, sőt erősíti, terjeszti, s felszabadítja azon szorítás alól, melyben eddig a városi tanácsok és választott communitás által tartattak. Igenis a városi magistratus szoritotta meg a kir. városok jussait; mi azokba, mi törvényes állásukba kivánjuk őket visszahelyeztetni, s vissza is kell helyeztetniök, mert míg ez nem történik, addig a kir. szabad városok ama szép rendeltetésnek, melyre e hazában meghivatva látszanak, voltakép meg nem felelhetnek; addig a magas polczot, melyre nyomósságuknál és helyeztetésöknél fogva méltán számot tarthatnak, el nem foglalhatják. (Helybenhagyás.) Nincs oly képzete a szabadságnak, mely szerint a szabad választási jusnak megadása, jussok és szabadságok megszorításának mondathatnék; nem mondathatik tehát annak a kir. városoknál is; de jól meg kell jegyezni, hogy a magistratus még nem királyi város, és nem is hiszi a szónok, hogy a KK. és RR. most is, és mindig és akkor is, a mikor a kir. városok jussairól rendszeresen leszen szó, a kir. város név alatta magistratust fognák valaha érteni.

 

A PRÆVENTIVA CENSURÁRÓL ÉS A CAUTIÓRÓL.

I.

A KK. és RR. 1836. január 23-dikán tartott kerületi űlésében a tanácskozás tárgya volt: az országgyűlési tudósításokkal foglalkozó hirlapok iránt javaslattétel végett kiküldött bizottság munkálata. A követek közül többen kijelentették, hogy a diaetalis ujságlapokra előleges birálatot kivánnak ugyan, de nem a kormány, hanem az országgyűlés által gyakorlandót.

DEÁK FERENCZ: Visszaemlékezvén, hogy midőn a volt personalis (Mérey) 1833. január 10-dikén a præventiva censurát említé, minő közbosszúsággal kelt ki ellene az egész követi test, nagyon csodálkozik, hogy csak egy követ is akadhat, a ki ezen jelenet után még előleges birálatot emleget. Figyelmezteti a rendeket, hogy itt nem a követek legitimatióját biztosító naplókönyvről, hanem ujságlapokról van szó, melyekre nézve amattól hasonlatot venni annál kevésbbé lehet, mivel a naplónak gyakorlatban lévő birálata tulajdonkép nem is censura, hanem hitelesítés, hasonló a megyék gyűlései jegyzőkönyvének hitelesítéséhez, melyet másutt, p. o. Erdélyben, az ország rendei in pleno teljesítenek, nálunk pedig csak az idő veszteségének kikerülése tekintetéből bizatott a RR. köréből választott, s censoroknak helytelenül nevezett tagokra. Mert hiszen a censurának alapelve az, hogy a mi sértő, a mi törvénytelen, annak kinyomatása meg ne engedtessék; az országos napló hitelesítése pedig ép ellenkező, mert ennek arra kell ügyelni, hogy a mi itt mondatik, legyen bár sértő, legyen törvénytelen, a naplóba hiven bemenjen. Ez nem censura, hanem hitelesítés, a melyet ujságlapokra alkalmazni teljességgel nem lehet. Ha tehát most a diaetalis ujságra nézve valamikép az előleges birálat elve kimondatnék, ebből természetesen következnék, hogy annak egyebekben is fenn kell állani, s ha kérdenék, hogy ki által kellessék országgyűlésén kívül gyakoroltatnia? természetes felelet volna, hogy a kormány által. És így kimondanák a RR., a mit magyar törvény még soha ki nem mondott, az országgyűlés pedig egyenesen mindig tagadott: t. i. hogy lehet előleges birálatnak helye hazánkban. Figyelmezteti tehát a RR.-et, hogy a sürgetett voxolás által tovább mehetnének, mint első tekintettel akarnak, mert ha egyszer bármi szín alatt felállították a præventiva censurát: a szabadság palladiumának, a nemzet legszentebb jussának gyökerét metszették el. A szóló követ tehát, mintsem ezt bármi szín alatt behozva lássa, készebb lenne a czélba vett munkától egészen elállani s azt boldogabb időre halasztani.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. Indítvány tétetett ugyanis, hogy a javaslat által 2000 frtban megállapított cautió 5000 frtra emeltessék.

DEÁK FERENCZ: A cautió nagyobbítása ellen azon gyakorlati nehézséget fejté ki, hogy míg külföldön az ujságirás állandó és biztos élelem módja, mely a vállalkozót, ha a közönség tetszését megnyerni képes, egész életére igen nyereségesen biztosítja, ezt az országgyűlési tudósításokról állítani nem lehet, mert fennállásuk az országgyűlés tartása által lévén feltételezve, ez pedig gyakran nem esztendőkre, de hónapokra sem nyujthatván állandósági biztosítást, a vagyonos vagy más hivataloskodásban levő személyek között igen kevesen fognak akadni, kik magokat a közjónak feláldozzák. Nem kell tehát a dolgot szerfelett nehezíteni, annyival inkább, mivel pénzbeli dolgokban a kezes állítása sem oly könnyü, mint első pillanattal gondolnánk, mert materialis érdekeknél a legemberségesebb embertől is igen hajlandók vagyunk materialis biztosságot kivánni.

 

HORVÁT ISTVÁN ÉRDEMEINEK ELISMERÉSÉRŐL.

A KK. és RR. 1836. január 30-dikán tartott kerületi űlésében fölvétetett a muzeum tárgyában kiküldött kerületi bizottság jelentése, mely egyik pontjában megemlékezvén Horvát Istvánról, a Széchenyi országos könyvtár őréről, mint a ki a tudományok, de kivált a nemzeti nyelv, historia és diplomatika körében szerzett jeles érdemei által nem csak a haza, hanem a külföld figyelmét is magára vonta, azon óhajtást fejezte ki, hogy Horvát I.-nak elegendő és tisztességes fizetés rendeltessék, hogy a nyomasztó anyagi gondoktól fölmentve, közérdekü tudományos munkálatait folytatni és bevégezni ideje legyen.

DEÁK FERENCZ: Kifejté mind azt, mivel tartozik a nemzet tudósainak, kik a tudomány, nemzetiség s felvilágosodás ösvényén díszre, boldogságra vezérlik a népeket, mind pedig különösen Horvát István érdemeit; megemlíté, hogy a nemzeti nyelv s nemzetiség ügyében halhatatlan Révaynk után nálánál több érdemmel senki sem dicsekedhetik; hogy jelenleg a pesti tudományos egyetemen két kathedrát foglal el, a magyar nyelvet s diplomatikát ritka tudománynyal s pirulás közben legyen említve, mint supplens tanítván, actuariusa az universitásnak, a Széchenyi könyvtár őre, sok egyes munkákkal is kénytelen foglalatoskodni, s mind azért, hogy az éjből is nappalt téve, magát, háza népét táplálhassa. Ennyi temérdek foglalatosság, ennyi gondok között lehetetlen, hogy roppant ismereteit akként gyümölcsöztesse maradandólag hazánknak, mint ezt kevesebb elfoglaltatás között tehetné. Itt tehát az ő jutalmazásával, melyben érdemeinek elismerése a legfőbb rész, kettős czél lesz érve. Egyik, hogy a nemzet megteszi, a mivel tudósainak, önjava tekintetéből is, és másoknak serkentő például tartozik; másik, hogy Horvát Istvánnak mód nyújtatik különböző foglalatosságai közül a terhesebbektől megválni, ez által más tudós hazánkfiainak is magok alkalmazására útat nyitni, s a nemzet roppant hasznára, nemzetisége kifejtésére szánt munkálódását nagyobb hatással folytatni.

 

A KISAJÁTÍTÁS JOGÁRÓL.

I.

A KK. és RR. 1836. február 3-dikán tartott kerületi űlésökben tanácskozták a főrendeknek a budapesti álló hid tárgyában kelt 3-dik viszonüzenetéről. Ebben a főrendek kijelentik, hogy - kész lévén Pest városa a hid tulajdonára nézve egyességre lépni - a kisajátítás kérdésébe nem bocsátkoznak. Vay János, Szabolcsmegye követe, indítványt tett, mondassék ki törvényben, hogy ha elismert közérdekü vállalatok végett a hazának valaki vagyonára szüksége van, s ez iránt egyesség nem eszközöltethetnék, tartozzék a tulajdonos vagyonát illő kárpótlás mellett átengedni.

DEÁK FERENCZ: Részletes előterjesztéssel mutogatá, hogy a kereskedési közlekedés könnyítéséről gondoskodnunk már nem annyira hazánk jó volta felemelésének tekintete int, mint inkább a fenyegető veszély megelőzésének, s annálfogva lételünk fentartásának kötelessége kényszerít. Nem kiván ezen tételnek bizonyításául mélyen beereszkedni mindazokba, miket kereskedési előmenetel, s azzal összekötött termesztési virágzás tekintetéből az olcsó és sebes közlekedési eszközök szükségéről mondani lehetne, s a mik különben is közönségesen ismeretesek; azt sem akarja bővebben taglalgatni, hogy azon élénk mozgás, mely a jelen pillanatban Közép-Európának csatornák és vasutak általvaló összecsatolására nézve oly mértékben mutatkozik, hogy az ujságlapok majd minden nap egy-egy új vállalat keletkezését adják értésünkre, hogy - mondja - ezen élénk, egyesült törekvés minő sorvasztó, sőt elölő hatással fenyegeti mindazon tartományokat, melyek az időnek komoly intéseire nem figyelmezvén, a semmit nem tevés állapotjában tespednek; csupán a Szabolcs követe áltál is említett példának közvetlen hatását, s az abból hazánkra eredendő következéseket kivánja némileg kifejteni. Tudják a RR., hogy a Lemberget Bécscsel összekötendő vasútnak építése már kétséget nem szenved, s e nagyszerű vállalat rövid időn végrehajtva lesz. Hogy Lengyelország gabonatermesztés tekintetében a legtermékenyebb országok egyike, s bőségre nézve akármely világkereskedési piaczot ellátni, s különösen hazánkkal is a concurrentiát kiállani képes, az közismeretű dolog, s azért e részben csak annyit említ, hogy Galicziában a gabona ára most is felényivel olcsóbb, mint magyar hazánknak legtermékenyebb vidékén. Itt tehát a kereskedési mérleg már úgyis ellenünk áll, s hogy ennek kiegyenlítésére, még hasonló körülmények közt is, az örökös tartományok fölött a kormánytól valamely különös kereskedési kedvezéseket várnunk lehetne, ily ábrándozásokkal nem hiszi, hogy hazánkban magát csak egy ember is éltetné. Vegyék fel már most a RR., hogy mindezen, már magokban is eléggé kedvetlen körülmények után, a galicziai gabona, a felállíttatni czélzott vasút segedelmével, annyira olcsó áron fog Bécsbe szállíttatni, hogy egy mázsányi teher egész Bécsig csak 6 pengő krba kerül; tekintsék más oldalról, mennyibe kerül a bácsi búzának Gönyőig víz elleni felvontatása, onnan pedig Bécsig tengelyen szállítása, és lehetetlen, hogy mindenki meg ne győződjék, hogy a bécsi piacz, s vele egész Ausztria hazánkra nézve tökéletesen elvész, hazánk legtermékenyebb része, a gazdag Tiszamelléke, a Bánát s Bács vármegye egészen tönkre van téve, mi saját földünk kövérségében megfulunk; s e tekinteteknél már többé nem az forog kérdésben akarjuk-e hazánk virágzását emelni? hanem ha akarunk-e létezni tovább, vagy egészen elveszni? És ha meggondolják a RR., hogy a kereskedési világban megelőztetni szerfelett nagy baj, mert az elkésést helyrehozni, s azon utat, melyet a kereskedés egyszer vett magának, megváltoztatni, kimondhatlan nehéz: lehetetlen nem hinnie, hogy az egész ország egy szívvel lélekkel elismeri, hogy könnyebb közlekedési eszközökre, s különösen vasutakra minekünk is okvetetlen szükségünk van, s a dolgot kipótolhatlan kár nélkül úgy szólván már tovább halasztanunk sem lehet. A közszükség tehát tagadhatatlan alaptételnek vétetvén fel, természetes, hogy a czélt akarva, az eszközökről is gondoskodnunk kell. Mennyire tanácsos, sőt menynyire lehetséges e részben az ország közerejéhez folyamodni, s a szükséges vasutakat, canalisokat, országos erővel létesíteni? arról ez úttal szólani csak azért is felesleges, mert publicus fundusunk nincs, s a kereskedési munkálat rendszerébe tartozó statusgazdálkodási tárgyakat e diaetán már fel sem vehetjük. De egyébiránt is a statustudomány adataira, s az egész világ gyakorlati példájára támaszkodva, alkalmasint minden hosszabb mutogatás nélkül axiomakint felállíthatjuk, hogyha arra várakozunk, míg p. o. az ország építtet vasutat a hajókázható Dunától a szomszéd Ausztria fővárosáig; erre a mai viszonyok között alkalmasint hiában várakozunk. Ilyes vállalatok, minden valószinüség szerint, csak magános egyesületek útján létesülhetnek: ezeket kell tehát lehetőkké tenni, ha a közjót akarjuk. S a szónok úgy hiszi, hogy e részben a budapesti hidra nézve felvett ösvényt lehetne követni. A vámtól való mentségek nehézséget alkalmasint nem tesznek, mert miután vasutaknál, canalisoknál, nem oly közönséges communicatiónalis mód forog fenn, melylyel élni valaki kényszeríttetnék, hanem csak magános költségen eszközlött fuvarkönnyítés: alkalmasint nincsen ember, a ki privilegiális helyzetének oly furcsa magyarázatot adna, hogy más ember vasutat építsen tömérdek költséggel, azon egy vagy másnemű szekereket tartson, ő pedig felüljön a szekérre, s ingyen utazzék rajta vagy ingyen szállitsa buzáját. Erről tehát szólani sem kelletvén, csak az a kérdés, hogy a kisajátítás elve, a statusnak eme tagadhatatlan jussa, s az ily vállalatoknak mulhatatlan feltétele, miként alkalmaztassék? Angliában, hol a parliament minden esztendőn együtt ül, be lehet várni, míg ily nemű közhasznú vállalat végett társaság létesül, s magát bejelenti, hogy részére a kisajátítás elrendeltethessék; nálunk a dolog máskép áll, és már feljebb megemlíttetett, hogy ilyes tárgyakat halasztgatni annyit tesz, mint eltemetni. Valamint tehát a budapesti hidra nézve, még mielőtt társaság jelentette volna magát, mind a vállalat szüksége, mind pedig a kisajátítás alkalmazása kimondatott, úgy azt egyebekre is már e diaetán előlegesen ki lehet mondani, annyival inkább pedig, mert a szónok bizonyosan meri gyanítani, hogy e tárgyban minden követnek utasítása van. Ugyanis a commercialéban, nevezetesen az V. szakasz motivatiója c) pontjában, s az annak következésében de utilibus operibus per societates, vel privatos struendis javaslott törvényczikkelyben, az országos küldöttség javaslatba tette, hogyha valamely társaság vagy magános vállalkozó a főkereskedési ductusokban hidat, vagy pedig a fundus publicusból, s részint a törvényhatóságok által építendőkön kívül, a kereskedés könnyítése, s az ország lakosainak kényelme végett, utakat, csatornákat, vasutakat, vel aliud simile cum reali publica utilitate conjunctum opus propriis impensis struere vellet, annak bizonyos évekig különbség nélkül mindenkitől taxát szedni megengedtessék, s részére kárpótlás mellett a szükséges kisajátítás is elrendeltessék. Az országos küldöttségnek ezen javaslata - mely ellen nota bene semmi votum separatumot sem látunk - a törvényhatóságokkal közölve lévén, arra minden követnek utasítás adatott. Mindezeknek folytában kettő az, a mit tenni lehet. 1. Vagy ki kell törvény által mondani, hogy p. o. oly vasútra, vagy illetőleg canalisra nézve, mely Bécs városát Dunánk hajókázható részével; vagy Pestet a török határszélekkel, vagy - a sérelmek sorában tett végzés szerint is - a tiszai részeket p. o. Szolnoktól vagy Szegedtől véve Pest városával, vagy pedig magát Debreczent Pesttel összeköti - vagy a mi mást még a RR. jónak találnak, s ha úgy tetszik, megemlítvén mindazon ductusokat, melyek a kereskedési munkálat de viarmu structura et conservatione javaslott törvényczikkcelyében foglaltatnak - ha valamely társaság ilyennek építését magára vállalni akarná, s a vonal magánosok birtokán menne keresztül, és ez iránt a birtokosokkal meg nem alkudhatnék, részére kisajátítás elrendeltetik, s a kárpótlási summáknak elitélése végett a budapesti hid iránt kirendelt országos küldöttség birói hatalommal felruháztatik. Vagy pedig 2. lehet az országos küldöttség törvényjavaslatát - némely módosításokkal, p. o. hogy az engedelemadás ne a kormánytól függjön - elfogadni, s átalában kimondani, hogy ha közhasznú vasutat, hidat vagy csatornát akar valaki építeni, nem sikerülhetvén az egyezség, kisajátításnak lesz helye s az országos biztosság biráskodik. Melyiket fogadják el a RR.? az a többségnek bölcs itéletétől függ; de ismétli, hogyha, nem mondja hazánk virágzását, de csak existentiáját is szivünkön viseljük, hallgatva nem vesztegethetünk, sem pedig időtlen félszeg temporisáló rendszabásokhoz nem nyulhatunk.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. Végzésileg kimondatván, hogy a vasutak, vízcsatornák s ilynemű vállalatok a törvény oltalma alá helyeztetnek, s hogy az engedély megadása és a kisajátítás elveinek alkalmazása országos bizottságra bizatik, többen a tarifa meghatározását az országgyűlésnek akarták föntartani, vagy legalább a bizottság megállapítása szerint változhatatlanná kivánták tenni; mások azt akarták, hogy az ily vasutak és csatornák bizonyos évek lefolyásával az ország sajátjaivá váljanak.

DEÁK FERENCZ: Igen jól tudja, hogy másutt nem a végett adatnak ily nemű vállalatoknál a társaságnak bizonyos esztendők, hogy azok lefolytával a vasút az országé legyen, hanem hogy bizonyos évekig azon a vonalon más társaság ne építhessen, azontúl megszünvén a kirekesztő privilegium. Ez azonban merő illusió, és koránsem lehet gondolni, hogy oly társasággal, mely p. o. 50 évig monopoliumot gyakorol, s ez alatt a vasútba fektetett pénzét kamatostúl együtt visszakapja, s annál fogva most már a bért igen sokkal lejebb szállithatja, egy más társaság, melynek még egész tőkéjét viszsza kellene nyernie, s annál fogva a bért magasb fokon tartania, a concurrentiát kiállhassa. Ez mathematice igaz, következőleg, ha az építendő vasút örökre a társaság szabad rendelkezése alatt marad, bárha csak 50 évre kapott légyen is kirekesztő privilegiumot, gyakorlatilag véve örökös monopoliumja van, mert azon a vonalon vele más társaság nem vetélkedhetik. Ezt már külföldön is átlátták; azonban az egész dolog még nagyon új lévén, s a hiba egyszer már megtörténvén, azon nem segíthettek. Egyébiránt még sehol se folytak le a kikötött esztendők, s azért nem is tudjuk, mit fognak ily esetben más nemzetek cselekedni. A fentebbi számvetés azonban csalhatatlan lévén, a szónok épen nem látja át, miért ne lehetne minálunk a vállalkozókkal az alkut úgy megpróbálni, hogy a vasút bizonyos évek mulva az ország rendelkezésére szálljon. Hogy ez kivánatos volna, s az újításoktól visszaborzadó keblek előtt is a dolgot kedvező színbe öltöztetné, azt tagadni nem lehet; mert a kereskedés annál élénkebb s virágzóbb, mentül olcsóbb a közlekedés és szállitás: annál fogva legjobb volna, ha minden uti bért el lehetne törülni; de ha ezt a tatarozásnak, kivált a vasutaknál igen tetemes költségei miatt elérni nem lehet, kivánatos legalább, hogy a lehetőségig leszállíttassék, a mit csak úgy reménylhetünk, ha az ilyes communicatiónális eszközök valaha az ország kezére kerülnek, s ekként privat nyereséges jövedelem kutforrásai lenni megszünnek. A szónok nem is tartja lehetetlennek, hogy e tárgyak az ország birtokába jussanak s általa administráltathassanak, és ez különböző utakon s bizonyos feltételek mellett magános társaságnak átadásával is eszközölhető. Azonban véleményéhez, melyet csak könnyebb elfogadhatás tekintetéből terjesztett elő, magát épen nem köti; de a tarifának akár országgyűlés, akár országos biztosság által való megállapításában a követtársa által említett okoknál fogva is soha meg nem egyezik.

 

AZ EGYHÁZI TIZEDRŐL ÉS A SZ. KIR. VÁROSOKRÓL.

I.

A KK. és RR. 1836. február 10-dikén tartott országos űlésökben tárgyalták a kerületileg készült 3-dik üzenet javaslatát a főrendek válaszára a tized iránt. A javaslat a főrendek ellenében, kik törvény alkotását e tárgyban sem szükségesnek, sem tanácsosnak nem tartották, ajánlotta a megmaradást a kijelentett szándék mellett, hogy a tizedről még ez országgyűlésen törvény alkottassék. Több városi követ kijelentette, hogy valamint törvénytelennek tartják a KK.-nak és RR.-nek a szóbeli perek tárgyalása alkalmával a kir. városokra nézve hozott határozatát és ellene óvást tesznek, úgy óvást tesznek az ellen is, hogy a tizedbeli jövedelem középszámát sz. kir. városokban vármegyei küldöttség nyomozza ki. Az elnök azon óhajtását fejezte ki, hogy a rendek álljanak el a törvényjavaslattól, mert a tized a tized urának tulajdona, s ilyetén igazaknak a közvéleményre való hivatkozással történő megváltozása ellenkezik a tulajdon szentségével. A városi követek nyilatkozatára kijelentette, hogy «az ellenmondásnak helye nem lévén, ha valakinek valami nem tetszenék, abban meg nem egyezését jelentheti csak ki». Borsiczky István, Trencsénmegye követe, fejtegette, hogy a tized nem a clerus tulajdona; a szóbeli perekről pedig megjegyezte, hogy az erre vonatkozó törvényjavaslat nagyobbította a polgároknak hatósági körét, a mennyiben befolyást adott nekik a kisebb keresetek iránti biróságra, s így a városi követek panasza igazságtalan és helytelen.

DEÁK FERENCZ: A kérdés alatt lévő tárgy érdemébe bővebben ereszkedni nem kiván, mert a rendek e részbeli végzése igazságos. Részéről azt tartja, mit Trencsén követe bővebben kifejtett, hogy a tized nem a clerus tulajdona. Minthogy azonban a clerus a status szolgája, szükséges, hogy a status annak jólétéről gondoskodjék. Mikép azonban és mi módon kivánja a status ezen czélt elérni, abban kezét a statusnak senki sem kötheti meg. Hogy pedig a status kiván a clerus jobb létéről gondoskodni, annak világos példája az előleges sérelmek tárgyában készült felirat, hol a rendek a kormánynak a clerust taksáló rendeletei ellen kikelnek, mert addig, míg a javak törvényesen a clerus kezénél vannak, kötelessége minden polgárnak a clerusnak e részbeli jussait és igazait tisztelni, s ezen elvből kimenve, jelentik az országos rendek meg nem egyezésöket a kormány rendeletiben. Azonban, hogy a status ne rendelkezhetnék a maga javairól, azt sem a status elveivel, de Magyarország törvényével sem lehet megegyeztetni. Nem pedig a magyarországi törvénynyel, mert kérdi, van-e valamely tárgy, mely iránt annyi sok és számos törvények lennének, mint a tizedről? De ha nem lehetne a tizedről rendelkezni, vajjon hogy lehetne a tized iránt az örökös haszon bérlését elhatározni? Ezek tehát eléggé bizonyítják, hogy a tized nem a clerus tulajdona, hanem a status vagyona, s mint olyanról a status rendelkezhetik, minek több példáit is adta. E tárgyban sokat lehet felhozni, melyek azonban más alkalommal is előadattak; részéről csak azt óhajtja, hogy figyelmezvén a rendek a jövendőre, kezüket meg ne szorítsák, mert ha most kimondatnék azon elv, hogy a tized a clerus tulajdona, akkoron jövendőre, midőn a nevelés módja a rendszeres munkálatokba felvétetnék, ezen mostani határozatuk akadályoknak lenne kutfeje, és azért részéről a rendek által ajánlott törvényjavaslatban tökéletesen megnyugszik. Mi a szóbeli pörök iránti törvényjavaslatot illeti, megnyugszik az előlülőnek kijelentésében, hogy ezt, mint úgyis országos végzés által eldöntött tárgyat, többé vitatás alá venni nem lehet. Azonban a városi követeknek azon kijelentésein, hogy a javaslott törvényczikk által a városok jussai megszoríttatnak, eleinte aggódott, és azt hitte, hogy ezen városi jussok megszorításához és megcsonkításhoz ő is, kinek utasítása szintén az volt, hogy a javaslott törvényczikket pártolja, hozzájárult. De bővebb megfontolás után aggodalma eloszlott, mert azt tapasztalta, hogy a városi követek azt kivánják, hogy a szóbeli pörök elitélése továbbá is a városi tanácsnál hagyassék; a rendek ellenben azt óhajtják, hogy a szóbeli pörök elitélésébe két polgár is folyjon he. Már kérdi, vajjon ezen határozat, mely által a polgárok jussai tágíttatnak, a kir. városok jogainak megcsonkítása? Ő azt hiszi, hogy a szabad választás által a jus nem csonkíttatik, hanem nevekedik; innen tehát világos az, hogy a városi követek, mivel a javaslott törvényczikk által a városi tanácshatósága korlátoltatik, ezen korlátolást a város jussai megcsonkításának tekintvén, magát a városi tanácsot kivánják a város nevezete alatt értetni. Ezen definitióját a városnak azonban sem a statustudománynyal, sem pedig a magyarországi törvénynyel megegyeztetni nem tudja. Nem pedig a magyarországi törvénynyel, mert ha csak Verbőczynek definitióját veszi is, ez azt mondja: «civitas est complexus civium», nem pedig azt «civitas est complexus magistratualium»; midőn tehát az összes polgárok jussai bővíttetnek, akkor ugyan a városi tanács hatósága korlátoltatik, de abból nem következik, hogy ez által a város jussa csonkíttatnék. Ő ugyan tiszteli, szintén mint az előlülő, a városi rendet és annak jussait; de meg van arról győződve, hogy a törvényhozásnak jussa a régi szokást, a régi törvényt, az idő lelkéhez és a körülállásokhoz alkalmazni és megváltoztatni. Ő neki igyekezetei mindig oda fognak czélozni, hogy a királyi városok méltó polczra juthassanak, azonban mindig csak Verbőczynek értelmében vévén a királyi városokat. Ha annak idejében azoknak állásáról és az országgal való érdekeikről szó leend, meggyőződését utasításával bővebben előterjesztendi; most azonban, mint már kimondá, az előlülővel tart, hogy t. i. az országos határozatok többé tanácskozás tárgyai nem lehetnek.

II.

Terstyánszky Imre, a pécsi káptalan követe, Deák ellenében megjegyezte, hogy «az előleges sérelmek, melyek az 1825. és 1830. országgyűlésekről valamint a jelenvalóból is ő felsége elé terjesztettek, az egyházi rendnek jószágai és birtokai fölött való jussairól azon elvet állítják föl: clerus enim Hungariæ præterquam quod bona sua nobilitari jure nullis datiis aut præstationibus obnoxio teneat; s hogy a mostani országgyűlés azon sérelmeket már hat izben sürgette és mindannyiszor magáévá tette a fölhozott elvet. Részéről az okos világ előtt nem merné most feketének vitatni azt, a mit hatszor fehérnek vallott». Haske Sándor, Kassa városa követe, kereken tagadta a szóbeli perekre nézve hozott határozat törvényességét, s szemére vetette Borsiczkynek, hogy midőn a szóbeli perekről szóló javaslat tárgyaltatott, ezt, a főrendek véleményével megegyezőleg, a rendszeres munkálatokra kivánta halasztani, most pedig előbbi kijelentését mintegy visszavonja. Dienes István, Eperjes város követe, kijelentette, hogy «szeretné látni azon vármegyebeli tagokat, kik a városi territoriumtól járó tizedet megtagadó egyes polgárt a város körében megitélnék». Az elnök az országos végzések tiszteletére hívta föl a rendeket; a tized iránt a többséget a kerületi szerkezet mellett mondotta ki.

DEÁK FERENCZ: A pécsi káptalan azon felszólítására, hogy miért hivatkozunk a régibb adatokra, s miért nem az újabbakra is, melyek nyilván mondják, hogy a clerus javait nemesi jussal birja, feleletül megjegyzi, hogy jelenleg csak ezen tábla határozatáról van a szó, mely azonban a káptalani követ által felhivott 1825. és 1830. esztendei elvekkel épen nem ellenkezik, a mennyiben nemesi módon és tulajdoni igazon birni igen különböző; mert hogy a clerus javait nemesi módon birja, azt a clerusnak senki sem tagadja, azonban nemesi módon birni ideiglen is lehet, mint például a zálogot. A rendek táblája most is nyilván vallja azt, hogy mivel a clerus javai nemesi módon biratnak, azokat teher alá vetni nem lehet, mivel azonban a clerus javai a status vagyona, arról a status megegyezésével rendelkezni lehet. A királyi városokra nézve az előlülőnek kijelentésében megnyugszik ugyan, azonban Kassa városának, ki a trencséni követet inconsequentiával kivánta vádolni, feleletül megjegyzi, hogy azt ugyan maga a trencséni követ sem tagadja, hogy ő annak idején a főrendek halasztó véleményét pártolta, azonban nagy különbség van a közt, hogy valaki akar-e valamit felvétetni vagy sem? ha pedig a többség akaratja valamit felvétetni elhatároz, akkoron, hogy voks nélkül ne maradjon, már hozzá szólhat. De ha Kassa követe a trencséni követnek ezen tettét inconsequentiával vádolja, akkoron Kassa maga is ellenkezésben áll magával, mert úgy tudja, hogy Kassa városa az excerpták felvétele ellen voksolt, midőn azonban azok felvétele elhatároztatott, a kassai követ volt az, ki az excerpták módosításáról szólott, de azért őt inconsequentiával vádolni eszébe senkinek sem jutott. Mit Eperjes követe mondott, hogy szeretné látni azon vármegyei küldöttséget, mely a tized dolgában a városokban foglalatoskodnék, erre nézve megjegyzi, hogy bátor ő is e részben ellenkező véleményben volt, azonban a többség által véleményétől elüttetvén, annak határozatát tiszteli, és ha ezen törvény létesülend és Eperjes városa követét az isten élteti, meg fogja láthatni, mikép viendi végbe a vármegye küldöttsége hivatalos foglalatosságát.

 

AZ ÁLLAM ENGEDÉLYEZTE MUNKÁK VISSZASZÁLLÁSÁRÓL
AZ ÁLLAMRA.

I.

A KK. és RR. az 1836. február 17-dikén tartott országos űlésben tárgyalták az ország közjavát és kereskedését gyarapító magánvállalatoknak ápolása és biztosítása tárgyában kerületileg készült üzenetet. A törvényjavaslat 8-dik §-a így szólott: «a vállalkozók részére kikötött esztendők eltelésével minden nekik engedett kedvezések megszünvén, a további rendelkezés a törvényhozást fogja illetni». Több követ homályosnak mondotta e §. rendelkezését.

DEÁK FERENCZ: Ott, hol a vasutak a publicumnak különös pártfogása alatt nincsenek; hol az intézet felállítására megkivántató tért nem a publicum sajátítja ki, hanem a privátus tulajdonosokkal a társaság egyez; a hol a társaság semmi kiváltsági kedvezésekkel nem bir, hanem ugyanazon vonalon hasonló intézetet más társaság is állíthat: igen természetes, hogy a társaság felállított intézetét világ végeig megtartja, mert úgy tekintetik az egész tractus, mint alkú által megvett tulajdona. Ott ellenben, hol a kisajátítás systemája divatoz, privilegialis esztendőket kötnek hozzá, s lehetetlen, hogy a vasút örökre a társaság tulajdona legyen a nélkül, hogy a törvényhozás hozzá ne szóljon. Magyarországban alkalmasint soha el nem fogadják, hogy tulajdona maradjon a társaságnak, minthogy privilegiumon épül; de annak kimondását sem szeretné, hogy a vasút teljes kiterjedésében a nemzet tulajdona legyen, mert akkor nehéz lesz társaságot találni, mely felvállalja a fölépítést, mi sok költségbe kerül. Lehetne talán több esztendőket adni, és így általadná a társaság a materialékat is. De itt ismét azon fontos kérdés fordul elő, hogy mikor veszt az ország többet, akkor-e, ha több esztendőre engedi át a privatus társaságnak az intézetet, vagy kevesebb esztendőket engedvén, bizonyos summa megfizetése mellett az ország magának megváltja? A szóló azt hiszi, hogy az országra nézve terhesebb, ha több esztendők köttetnek le, mintha kevés esztendők mulva a status veszi meg. Ő ez alatt a kifejezés alatt tehát, hogy a status rendelkezése alá esik, azt érti, hogy a privilegialis esztendők eltölte után a társaság birtokának sajáti tulajdona a formára nézve megszünik, hanem a statussal megalkudhatik a materiale iránt, vagy ha nem alkuszik meg, azokkal maga rendelkezhetik, és ez semmi nehézséget nem szenved, mert alkudjon meg a társaság. De nehezebb a kérdés a kisajátított térre nézve, mert a 4. §-ban azt mondtuk, hogy azt csak ezen czélra lehessen használni, így tehát a társaság földesuri jussal nem veheti meg; ebből kimenve, a kisajátított tért nem lehet úgy tekinteni, mint tulajdonát a társaságnak, hanem mint olyat, a melyet a status czéljára tartozik használni. Véleménye az, hogy az intézetet a nélkül, hogy új expropriatiót tegyen, a status használja, de mindent, a mit a társaság bele épített, tartozzék megfizetni. Nem is oly nagy a különbség a kettő között, mert azon adatok szerint, melyek külső országban a vasutaknál állanak, ugyanakkor, midőn nálunk az expropriatio 20 mértföldre 40 ezer forintba kerül, a vasmaterialék 456,000 forintba kerülnek. Azonban arra is kész, hogy a fundus árát is a status fizesse ki.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. A követek közül ugyanis többen véleményéhez csatlakoztak, de oly formán, hogy a vállalkozó társaságnak a megállapítandó évek elmultával egyedül a materiálék váljanak tulajdonaivá.

DEÁK FERENCZ: Gyakorlatilag nem kérdés, visszafizeti-e az ország vagy nem mindazt, a mit a társaság az intézetre költött? Megfizeti igenis, mert a társaság úgy számít, hogy a mit az intézetre költött, kamatjaival visszakapja. Az tehát a kérdés: úgy akarják-e a Karok a törvényt hozni, hogy a materiale a társaság rendelkezése alá essék? Ha igen, akkor a társaság úgy számit: 20 mértföldnyi úton 60 ezer mázsa vasam lesz, ezt így eladom, ennyit veszek be érte s akkor igenis olcsóbban alkudhatik. Ha ellenben azt mondják a Karok, hogy a materialé is az országé leszen, akkor a társaság azt mondja: ennyibe kerül, meg ennyibe, tehát ennyit kivánok. Nem ereszkedik a szóló theoreticus vitatásokba; sokat lehetne arról beszélni, hogy a kereskedést lekötni veszedelmes; egyedül azt mondja, hogy mennél több esztendőket engedünk a társaságnak, a kereskedés annál inkább le leszen kötve, mert a kikötött esztendőket meg kell tartani; minden esetre ellenben, ha kevesebb esztendők köttetnek ki oly formán, hogy a status a beépítetteket visszaváltani tartozzék, s eltelvén az esztendők, a status nem fizethet, szabadságában lesz több esztendőket adni, s azzal a pénz hiányát kipótolni, és így a statusnak nyitva marad az út, amúgy pedig el lesz zárva. Egyébiránt is azon kérdésre, hogy tudja az esztendőket a választmány meghatározni az a felelet, a választmány az esztendőket meghatározhatja, mintha a tarifát meghatározta volna, sőt még könnyebben, mert most csak alkudni kell a társasággal; a társaság mennél több, a választmány mennél kevesebb esztendőket kiván, utoljára megegyeznek.

 

A LUDOVICA KATONAI INTÉZETRŐL.

A KK. és RR. 1836. február 18-dikán tartott országos űlésének napi rendjén volt: a Ludovica katonai intézet tárgyában készült kerületi üzenet. Ennek azon pontja ellenében, hogy «a nevelés rendszerét egy országos küldöttség még ezen a diaetán kidolgozza», az elnök fölhozta, hogy a Ludovica katonai intézet az 1808-diki törvényen alapul, s akkor a nevelési rendszer is kidolgoztatott és ő felsége által helybenhagyatott: óhajtaná tehát, hogy a RR. annak további taglalgatásával fölhagynának. Kivánsága okául adta, hogy az intézet alapítói 1808-ban az akkor megállapított rendszer alapjához kötötték alapítványukat, az alapítók szándékától pedig eltérni nem lehet; továbbá hogy új rendszer kidolgozása hátráltatná az intézetnek november 1-jére kitűzött megnyitását.

DEÁK FERENCZ: Épen abból, hogy az 1808-ki legelső határozatokkal az ország rendei a nevelési rendszert tanácskozásba venni szükségesnek tartották, elegendőleg kivilágosodni véli, hogy az országnak ahhoz szavának kell lenni. És a statusnak ezen különben is tagadhatatlan, s egyszersmind egyik legszentebb jussát és kötelességét, hogy a haza serdülő polgárinak nevelését gondos szemmel kisérni tartozik, az alapítók akaratja legkevésbbé sem csorbíthatja; mert akár publicus, akár privatus alapítványt oly alapra építtetve vélni nem lehet, hogy a nevelés rendszere az időnek minden új kivánatai, a haladott míveltség s a tudományoknak minden új fejleményei között is örökre változatlan maradjon, s a satus abba be ne tekinthessen. Az alapítók czéljának, hogy t. i. ez esetben alapitványaik nem másra, mint magyar katonai nevelőintézetre fognak fordíttatni, szentnek kell a törvényhozás előtt maradni a lehetőségig mindenkoron; de hogy 1836-ban minő legyen a nevelés rendszere, ezt 1808-ban oly kevéssé lehetett változhatatlanul megállapítani, mint most az 1900-dikit, úgy hogy ha az első határozatkor megállapított rendszer azóta folyvást valósággal gyakorlatilag divatozott volna bár, mégis, miután azóta 1/4 század folyt le, s egy egész ember nyom enyészett el, kötelességünkben állana megvizsgálni, ha nincs-e benne valami, a minek századunk haladott lelkéhez s az idő kivánataihoz alkalmaztatnia s javíttatnia kellene? Mert átalában legforróbb óhajtásaink közé számíthatjuk, vajha a nevelésnek fontos dolgát a status gondoskodása szakadatlan figyelemmel és évről évre javítva kisérné! És valóban, ha egyes pontjaiba bocsátkoznánk azon 1808-ki rendszernek, nem csak az azóta messze haladott nemzetiség, hanem még a hadi tudomány tekintetében is találnánk olyakra, a mik többé nem alkalmazhatók. Az sem áll ellent, hogy csak kezdődjék az intézet, majd javíthatunk későbben. Mert a tapasztalás czáfolhatatlan tanusága azt bizonyítja, hogy sokkal könnyebb első kezdetben a hibát kikerülni, mint orvosolni, midőn már előitéletek, s a hazánkban oly hatalmas szokás által felszenteltetett. Nem is felelnének meg a RR. legszentebb rendeltetésöknek, ha új intézetöket egy régi rendszerhez kötnék a nélkül, hogy azt csak meg is vizsgálnák. S végre csak tiszta szándék legyen, mi felől a szónok nem kételkedik, a nevelési rendszer kidolgozása bizonynyal sokkal előbb elkészül, mint sem hogy e miatt az intézetnek folyó évi november első napjára igért megnyitása csak egy pillanatig is hátráltatnék. Mindezeknél fogva tehát a kerületi megállapodáshoz szorosan ragaszkodik, mert meg van győződve, hogy oly rendeletekről gondoskodni, miszerint a nevelési rendszer a szükséges tudományokon kívül, különösen a nemzetiség tekintetének is illőleg megfeleljen, a törvényhozásnak legfontosabb kötelességei közé tartozik.

 

AZ ADÓ MEGAJÁNLÁSA ÜGYÉBEN.

A KK. és RR. 1836. február 27-dikén tartott kerületi űlésében az adó megajánlása kerülvén tanácskozás alá, Lónyay Gábor Zemplénmegye abbeli kivánságát fejezte ki, hogy mielőtt a KK. és RR. az adó megajánlásába bocsátkoznának, adjon a kormány az adó törvényes szükségéről és hováfordításáról szoros fölvilágosítást és számadást. Ennek ellenében Szallopek János, Verőczemegye követe, azon véleményét nyilvánította, hogy a KK. és RR. az adó megajánlásához semminemű föltételeket nem köthetnek. Borsiczky István, pedig indítványt terjesztett elő, hogy ajánltassék meg 3.800,000 frt adó az alatt a két föltétel alatt, hogy a kormány az alimentatio megszüntetése iránt egyezkedésekbe bocsátkozik, és hogy határozottan kimondassék, melyik napig terjed az ajánlás.

DEÁK FERENCZ: Zemplén követének kivánatát nem csak a repræsentativ rendszer természetéből önként következőnek, hanem törvényeinken alapultnak is hiszi. Vannak ugyanis számtalan czikkelyek törvénykönyvünkben, melyek bizonyítják, hogy az ország rendes jövedelmeit tartozik a fejedelem honunk védelmére fordítani, s csak akkor nyilik alkalom adósegedelmet kivánni, ha ezen kutfők a czél fedezésére nem elegendők. Maga az 1715: VIII. t.-cz. is a szükségnek és hasznosságnak előleges megtudását köti az adó ajánlatához. Ezen törvényes kivánatot tehát pártolja, s nem is tart Verőcze követével, a ki azt hiszi, hogy az adóhoz föltételeket sem köthetünk; sőt a szóló egyenesen kötelesnek érzi magát ünnepélyesen kijelenteni, hogy nem csak adót adni vagy nem adni, nem csak feltételt szabni, vagy nem szabni, hanem magát a jelenleg fennálló védelmi rendszert egészen meg is változtatni, a nemzetnek jussa és szabadsága van. Ennek előrebocsátásával, miután Borsodnak kivánatát a mult napokban hozott végzés már elmellőzte, három ágazatra véli a tanácskozás tárgyát oszolni: 1-ső az idő, melyre az adó ajánltatik; 2-dik a feltételek, mik alatt és 3-dik, hogy mennyi ajánltassék? A mi az elsőt illeti: azon sarkalatos 1791. törvény, mely az adó tárgyát teljes kiterjedésében országgyűlésére tartozónak rendeli, nyilván mutatja, hogy jussunk van az adót nem csak diaetától diaetáig, hanem bizonyos naphoz kötve ajánlani, úgy hogy ha az alatt országgyűlése nem volna, a kiszabott napnak elérkeztével az adó is megszünjék. Trencsén követének e részbeli indítványát tehát annál inkább pártolja, minthogy egyenes összefüggésben van a junctimtóli elálláshoz kötött amaz első feltétellel, hogy a jövő diaeta napja törvénynyel meghatároztassék. Továbbá, a mi az ajánlat feltételeit illeti, nem szükség mutogatni, hogy a katonai élelmezés törvény kívüli terhe oly súlyos, hogy annak megszüntetésére mindent elkövetni mulhatatlan kötelesség. Ez már a T. t. czikkelyhez is hozzáköttetett ugyan; de a szónok ezzel meg nem elégszik, s az adóhoz is hozzáköti; mert annál erősebben áll a kivánat, mentől több oly tárgyakhoz köttetik, melyek a kormány érdekében feküsznek. Ennek tehát a T. articulus 6. §-a szerint való megszüntetését a szóló követ feltételül teszi. És miután a tapasztalás bizonyítja, hogy ha a kormány tetszése szerinti summa ajánltatik, a summa azon szokott záradék mellett sub consvetis cautelis et conditionibus elfogadtatik, a feltételek pedig félrevettetnek, a szónok ez ellen magát biztosítani kivánja, s Trencsén javaslata szerint tettleg bemenvén a deperditák megszüntetésébe, kinyilatkoztatja, hogy mindaddig, míg az adó tárgyával természeténél fogva is szoros összefüggésben lévő alimentatió meg sem szüntetik, 3 millió 800 ezernél többet teljességgel nem ajánl.

 

A CIRCULATIÓ.

I.

A KK. és RR. 1836. márczius 9-dikén tartott országos űlésének napi rendjén volt: az adók megajánlása.

DEÁK FERENCZ: Mielőtt e tárgy felvétetnék, kötelességének tartá előterjeszteni, hogy Zala vármegye rendei, tekintetbe vévén, hogy a magyarországi adónak egyedüli rendeltetése a magyar és nem idegen katonaság fentartása, kivánják, hogy az 1830-ban oly lelkesen vitatott circulatió ismét felvétessék; s akkori egész kiterjedésében külön feliratba foglalva, ő felsége elé terjesztessék. Van ugyan a sérelmek közt arról emlékezet, hogy a tisztek magyarok legyenek és a commandó szó magyar legyen, de ez küldői kivánságát nem hátráltathatja, mert a sérelmek közt mindaz, a mi az 1830-diki esztendőben a circulatió tekintetében kivántatott, nem foglaltatik. A szónok meg van győződve, hogy a KK. és RR. sokkal inkább érzik, hogy ezt azon néposztálynak sorsa, mely a hon védelmének kötelességét nagyrészben helyettünk is teljesíti, s úgy a nemzetiségnek, mint hazánk önállásának tekintete sokkal hathatósban sürgeti, mintsem hogy kivált azon lelkes vitatások után, melyek e tárgyat 1830-ban kimerítették, bővebb támogatásra szükség lehetne; azért is indítványát egyszerüen a nemzet pártfogásába ajánlja.

II.

Az indítvány nem fogadtatván el, Deák még egyszer szólott.

DEÁK FERENCZ: Minthogy küldőinek a circulatióra nézve előterjesztett kivánsága a többség pártolását nem nyerte meg, kötelességének ismeri kijelenteni, hogy indítványának azon okon való elhalasztását, hogy ez már a sérelmek közt foglaltatik, el nem fogadja, mert ezen kivánság nem egész kiterjedésében, a mint 1830-ban óhajtották fölterjeszteni, hanem csak egy részben foglaltatik a sérelmek közt. Nehogy tehát akármikor is az mondassék, hogy a mit a KK. és RR. 1830-ban egész kiterjedésben kivántak, 1836-ban szükebb körre szorítván, attól, a mi a sérelmek sorában 1836-ban nem foglaltatik, elállottak, s így e részben az ország jussa csonkíttassék, megyéje pedig megfosztassék attól, hogy kivánságát egész kiterjedésében előadhassa: óvást tesz és kijelenti, hogy a nemzeti jus az által, hogy előterjesztett kivánsága jelenleg pártolást nem nyert, elölve nincs, s ezen nem pártolásból azt, hogy a KK. és RR. az 1830-dik esztendei kivánságoknak azon részétől, mely a most fölterjesztett sérelmek és kivánatok sorában nem foglaltatik, elállottak légyen, kimagyarázni nem lehet.

 

A FÖLDESÚR BÜNTETŐ HATÓSÁGÁRÓL.

A KK. és RR. 1836. márczius 17-dikén tartott kerületi űlésökben tanácskoztak a főrendek 5-dik viszonüzenetéről a tisztviselők büntető hatóságáról szóló törvényjavaslat tárgyában. A főrendek nem fogadták el e törvényjavaslatot, hanem fönn akarták tartani az uri hatóságot, mint a mely «nem csak hazánknak annak alkotása óta divatozó törvényeiben és szünetlen gyakorlatában, de mintegy magában a természet törvényében is gyökerezik, s minden nemzetnél fönnáll úgy, mint az atyai és más egyéb ehhez hasonló hatalmak és hatóságok».

DEÁK FERENCZ: A főrendek okoskodásukat négy alapra építik. Első a törvény. Erre már megmondottuk, hogy nincs törvényünk, mely a földesúrnak eme követelt hatalmát bizonyítaná, s több izben felszólítottuk a főrendeket, hogy nevezzék meg, ha tudják, a czikkelyt, mely állításukat igazolhatná; de ők eleintén a kisebb hatalmaskodás (violentia) esetébeli impensióról szóló törvényt idézték, most pedig, midőn ennek e tárgyra nem alkalmazhatását megbizonyítottuk, csak átalános puszta hivatkozással takaródznak, a mire puszta tagadással szükség felelnünk. Második a törvényes és átalános gyakorlat. Hogy törvényes nem lehet, az már abból is eléggé világos, hogy nincs rá törvény; hogy átalános lenne, azt itt több törvényhatóságok képviselői ünnepélyesen tagadják. Hogy itt-ott egyes esetekben divatozhatott, vagyis inkább némely uraknak túlnyomó hatalma által, a nép szolgai érzésénél, s a köztisztviselők menthetetlen vigyázatlanságánál fogva bitoroltathatott, azt nem tagadjuk. Ilyes bitorlás azonban a törvényhozás intézkedéseiben vezérül nem szolgálhat. Divatozott a törvényszékeknél az angarialis 40 bot is, és divatozék örökös mozgásban az urbariális pálcza, a robot supererogatumok, s ezeknek volt is némi alapjuk a praxis criminalisban, a régi urbariumban, azért mégis azt mondottuk: ily divat nem lesz ezentúl, s vége van a derék divatnak. Harmadszor a természet törvénye. Ez valóban merész állítás. Sokat megfoghat az emberi ész, de hogyan lehet a földesúrnak büntető hatalmát a természet törvényéből következtetni, ezt megfogni mégis csak nehéz. Én nem tudom, melyik kiadását birják a főrendek a természeti törvénynek, az ő kiadásukban ez is és még sok egyéb is irva lehet, a mint ezt hosszú századok véres tapasztalásai borzasztón bizonyítgatják; de azon természeti törvényből, melyet Isten eltörölhetetlen örök betűkkel vésett az embernek szívébe, ama bitorlott hatalom bizonynyal nem következik. Már megérthették a főrendek üzenetinkből, a mit tudniok különben is lehetne: hogy a büntető hatalom, ezen legfőbb az életben, mely által a természettől egyenlőnek alkotott ember önszemélyét, mások itéletének alája veté, csupán és egyedül csak társaságos egyesületből veszi eredetét, s csak az összes status nevében, s egyedül az által gyakorolható, kit e végre a status megbizott. Hogy pedig a magyar status büntető hatósággal ruházott volna fel egy egész néposztályt, s annak különbség nélkül minden jövendő ivadékait, kik között sok féleszű, sok dühös, sok kegyetlen, sok ostoba is lehet és van is: nemzetünk becsületére legyen mondva, ezen utálatos képtelen mocsok hazánk törvényhozása évkönyveinek legsötétebb századjait sem undokítja, s roppantul csalatkoznak a főrendek, ha csak álmodni is képesek, hogy mi, a XIX. század férfiai, fogunk emlékezetünkre ily szennyet hárítani. De negyedszer más nemzetek példájára s az atyai hatalom hasonlatára is támaszkodnak a főrendek. Hogy Ázsiában s tán Európa északán is találhatnak ily gyönyörű példákra, azt nem tagadom; de ha úgy hiszik, hogy a mívelt világ széles köréből csak egy nemzetnek példáját is képesek erre felállítani, valóban furcsa statistikával kell ismeretségben lenniök. Én a statistikának ezen kiadásáról életemben semmit sem hallottam. A mi az atyai hatalmat illeti, ebből a főrendek alkalmasint azon patriarchalis hatóságot akarják következtetni, melyet világosan megemlíteni, Istennek hála és hála a t. RR.-nek, már mégis átallanak. Ha a nemzetek társaságos életének évkönyveit figyelmes szemmel vizsgáljuk, nyomról nyomra lehet követnünk, hogy a mely idomban fejlődött az értelem s vele az erkölcsi érzés, a mint emelkedett a nép, s benne az ember és emberiség, s a miként közelített a czélhoz, mely végett emberek társaságba gyültenek: oly mértékben szoríttatott szükebb és szükebb körre az a magasztalt patriarchális hatalom, míg végre egészen eltörölteték. Ezen haladás édes hazánk historiájában is nyilván kitünik. Azonban, ha csakugyan kellene még nálunk ilyes hatóságnak divatozni, mi volna rendesebb és megfoghatóbb: az-e, hogy a büntető hatalom, mely egyenesen csak a status nevében gyakoroltathatik, bizassék reá; vagy pedig az úr és a jobbágy közti kölcsönös viszony? Nem volna-e természetesebb azt mondani: mit adjon az úr jobbágyainak élelmére, s mit tartozzanak ezek uruknak adózni, szolgálni, azt mint atya és fiú intézzék el patriarchaliter egymás közt. No minek alkották hát a RR. az úrbért? minek ragadták ki az urbéri bot önkényét a földesúr kezéből? minek rendelték el tartozásait szabályosan? Hiszen a kegyes atyai hatalom édes gyermekiről kedvezőbben gondoskodhaték! Igen bizony, megköszönné a jobbágy ezen atyaiságot! De lehet-e már nagyobb anomaliat képzelni annál, hogy az a törvényhozás, mely úr és jobbágy között minden viszonyokat határozottan elrendelt, egyedül a fenyítés, a büntetés, a botozás szelid atyai hatalmát bizta az úr önkényére! Valóban ha oly malitiosus lenne valaki, hogy a közönséges ujságlevelekben nyilvánossá tenné, hogy a magyar főrendek azt, hogy a földesuri osztály, s annak boldog boldogtalan, eszes és eszelős, tudós és tudatlan, dühös és szelid, heves és hidegvérű, minden most élő, s Isten kegyelméből születendő tagjai különbség nélkül büntető hatalmat gyakoroljanak - az atyai hatalomból, a természet törvényéből következtetik, s mívelt nemzetek példájára hivatkozással támogatják: minden bizonynyal actiót kérnének ellene magok a főrendek mint oly ember ellen, ki a magyar alkotmány egyik oszlopát, a haza nagyjait, oly mocskos rágalommal illetni nem átallotta, s a külföld is méltán megbotránkozva kérdené: a statistikának melyik kiadása szerint ismeri a magyar a külföldet? Átalában, a főrendek üzenete nem hogy capacitálna valakit, sőt ha olvastatni fog a hazában, remélem nemes szégyenülést okozand azoknak is keblében, kik eme bitorlott hatalmat ekkorig itt-ott szeliden gyakorolhatták; nem kételkedem, el fognak attól önként állani s megfognak győződni, hogy a büntető hatóságot születésnél fogva különbség nélkül egy egész osztályra kiterjeszteni nem csak képtelenség, hanem borzasztón veszedelmes is. Itt hát hasznos szolgálatot tettek a főrendek üzenetjökkel. A t. RR: pedig vívni fognak továbbá is e törvényért férfiasan, s ha arra vagyunk kárhoztatva, hogy gondoskodásunk eme drágakövét haza nem vihetjük, én bizom törvényhatóságink lelkességében: pótolni fogják a törvény hiányát a felsőbb normativ rendelésekkel különben is egyező statutumokkal.

 

A MAGYAR NYELV ÉRDEKÉBEN.

A KK. és RR. 1836. márczius 18-dikán tartott kerületi űlésében ő felségének az úrbér tárgyában kelt, latin nyelven írt, leirata volt a tanácskozás tárgya. Kajdácsi Antal azt várta volna, hogy a kir. leirat ha nem egészen magyar, legalább magyar és latin lesz, s minthogy ebben csalódott, indítványozta, hogy KK. és RR. a nemzeti nyelv ügyében tettleges lépéshez nyuljanak s mást, mint magyar föliratot, föl ne terjeszszenek.

DEÁK FERENCZ: Nem gondolta, hogy miután a magyar nyelv tárgyában épen csak egy pár nap előtt tettek felirást a RR., most attól elugorva, tettlegesség útjára mehetnének. Annyi mindazáltal igaz, hogy miután a törvényekre nézve eredetinek s elhatározónak a fejedelem is a magyar szerkezetet fogadta el, a kir. válaszokban szükségkép nem a latin, hanem a magyar textusra kell hivatkoznia, mert ez már nem egyezkedés tárgya többé, ez kir. helybenhagyással megerősített végzés, melyet markunkból bizonyosan ki nem fogunk ereszteni. És miután tapasztaljuk, hogy a felolvasott kir. válasz azon egyetlen egy hivatkozásban, mely benne foglaltatik, a latin textust veszi fel, ezt a példa erejének tekintete miatt is hallgatással mellőzni nem lehet.

 

AZ ADÓ MEGAJÁNLÁSA TÁRGYÁBAN.

I.

A KK. és RR. 1836. márczius 24-dikén tartott országos űlésének napi rendjén volt: a kerületileg készült üzenet javaslata az adó tárgyában ő felségéhez márczius 16-dikán intézet föliratra márczius 18-dikán kelt kir. válasz iránt. A kerületi üzenet javaslata az első föliratban megajánlott 3.800,000 frt helyett, az 1830-ban megszavazott 4.395,244. frt 381/2 krt ajánlotta meg, bizván a kir. válasz azon igéretében, hogy ő felsége «nem csak az adózók terheltetéseinek megelőző elhárításában, hanem szorgalmuk utáni méltó jövedelmeik bővítésében, s átalában a közvagyon gyarapításában is magát senki által meghaladtatni nem engedi». Az e tárgyban kifejlett vita közben Zarka János, Vasmegye követe, azon állítását, hogy hazánkban az adózó nép eddig sem személyes, sem vagyonbeli bátorsággal nem birt, az elnök helytelennek és a nemzetre homályt hozónak mondotta; arra pedig, a mit ugyanaz a követ a védelem rendszeréről fölhozott, azt felelte, hogy «ő is abból indul ki, hogy a mi systemánk defensivum; de épen azért mivel ezen defensivum systema 1764-től fogva mindig fönállott, s mindemellett az adó ugyanazon mennyiségben ajánltatott meg, most ezen defensivum systema őrve alatt az adót kevesbíteni nem lehet». Balogh János csodálkozását fejezte ki, hogy a kormány elannyira különböző póstán levelez az országgal, hogy a nemzet érzékeny sérelmeire az orvosló válasz hónapokig, évekig, sőt negyven évig is késik, az adóra pedig három nap alatt érkezik válasz.

DEÁK FERENCZ: A részben tökéletesen egyetért az előlülővel, hogy a magyar alkotmány nyujt igenis a személyes bátorságnak oltalmat, csak azzal a kis különbséggel, hogy azoknak nyujt, kik az alkotmányba be vannak foglalva, de korántsem ama számos millióknak, kik abból kirekesztvék. Már 1825-ben, midőn azon tünődtek az ország rendei, hogy az alkotmányt körülsánczolják, egy lelkes követ (Nagy Pál) azt mondotta, hogy ideje volna már egyszer arról is gondolkozni, hogy a sánczba azok is bevétessenek, a kik kívül vannak; igy majd nagyobb erővel könnyebb lesz a sánczot védelmezni. Azonban fájdalom, nyolcz millió polgártársaink bizony maiglan is kimaradtak a sánczokból. Nem mondja, hogy nálunk nincs bátorságban a parasztnak személye és vagyona; de azt meri állítani, hogy nincs abban, a mit a társaság czélja megkiván. Hogy személye nincs bátorságban, azt a fejedelem a VII. cz. fölterjesztésekor maga megismerte, de mutatja a tiszti hatalom, s a földesurak korlátolása iránt javaslott törvény is. A mi pedig a vagyonbeli bátorságot illeti, hogy ez csakugyan még nincs meg, talán senki kétségbe nem hozza. Mert vajjon nem a vagyonbeli bátorsághoz tartozik-e, hogy őt terhelni nála nélkül nem lehet? Pedig hol kérdik meg őt ez iránt? Vagy talán azt mondják, hogy abban áll a parasztnak vagyonbeli bátorsága, hogy a földesúr pártját fogja, hogy biztossága érdekében áll a kormánynak, s a fejedelemnek atyáskodó kötelessége, hogy őt pártolja? Ezek nagyrészben igazak, de még mind nem elegendők arra, hogy a paraszt vagyona bátorságban levőnek mondathassék; mert a nemzet boldogsága is szívén fekszik a fejedelemnek, még sem elégedtek meg a KK. és RR. a fejedelem religiositása garantiájával, hanem más garantiát is kivántak, már pedig a mi nekünk igazságos, igazságos az a népre nézve is.

A mit az előlülő a defensivum systemára nézve fölhozott, hogy t. i. 1764-ben is védelmező volt hazánknak a rendszere s mégis ennyi volt az adó: a szólót az ellenkezőre viszi. Mert ha nézi a történetek folyamatját, s tekintetbe veszi, hogy háboru időben is ennyi volt az adó, úgy találja, hogy a defensivum systema rosszul magyaráztatik; mert ha a török, franczia háboruban elég volt az adó, elég volt pedig legalább arra nézve, hogy az adózó megfizethesse, most a békességben minek ugyanannyi? Vagy azt mondják: 1715-ben az állandó katonaság megállapíttatván, annak kitartására szükség az eddig megajánlott adó? De erre bátor azt felelni, hogy ha a katonaság számához kell az adót alkalmazni, a mit ő el nem ismer, nem tette a kormány igazságosan, hogy 1827-1830-ban el nem engedte az adó egy részét, midőn 28 ezer emberrel volt kevesebb; mert az volna az igazságos következés, hogy mikor a katona kevesebb, az adót, mely a katonaság száma kitartására szükséges mennyiséget fölülmulja, el kellene engedni. Megvallá, hogy sok rendbeli csudálkozásokat hallott ugyan; de ő ezekben a csudálkozó követ urakkal egyet nem ért, s egészen más dolog felett csudálkozik. Névszerint a barsi követ említette póstakülönbséget a szónok igen természetesnek találja; mert a közéletben is úgy szokott lenni, hogy a kinek pénzt adnak, az kivált ha többet is remél kapni, sokkal gyorsabban szokott felelni, mint a kitől kérnek valamit. Továbbá Zemplén, Bihar és több megyék követei a felett csudálkoztak, hogy a többség nyolcz nap alatt oly könnyen megváltozott! Ez valóságos enyelgés. Hát ugyan először tapasztalták-e ezt most az érdemes követ urak? s három esztendőnek szomorú, de gyakori tapasztalása oly feledékenységbe ment, hogy épen most csudálkoznának? most, midőn nem a magunk java, hanem a sokak szemében oly igen csekélynek látszó dolog, a mindennapi falat kenyérét véres verejték közt kereső, s itt még sem reprasentált adófizető nép erszénye forog kérdésben? Némelyek azon is csodálkoztak, hogy sok vármegyék portáik leszállítását sürgetik, mert adózóik a terhek súlya alatt összeroskadnak, s most mégis az egész folyó adót megajánlották. A szóló követ biz e felett sem csudálkozik, mert hiszen azon nemes megyék nem bánják, akármilyen nagy lesz az adó, csak más fizesse s nem ők. De azon már a szónoknak is lehetetlen nem csodálkoznia, miként hitethették el vele az irók, statistikusok és utazók, hogy a magyarországi felföld lakó népe oly szegény, hogy nem csak az adót nem fizetheti, sőt élelmére nézve is a legnagyobb inséggel küzködik. Hiszen lám Turócz, Liptó, Árva s több felföldi megyék másképen nyilatkoznak, pedig egy követi jelentés hiteles voltáról ki merne kételkedni? mert azt csak lehetetlen rólok sértés nélkül feltenni, hogy megajánlanák ily készséggel a folyó adót, ha a megyéjökbeli adózók annak elviselésére tehetetlenek volnának. De így van az, olvas az ember és tanulgat; végtére pedig azt látja, hogy ismereteinek gyüjteménye hiba és csalódás, Így a szónok még gyermekkorában azt tanulta, hogy éhség, döghalál és háború három nagy csapás; de bizony az európai fejedelmek visszás politikája következésében végre még oda jutunk, hogy a szegény nép nem a háborút, hanem a tartós békét fogja csapásnak tartani. Mert lám! 20 esztendős békesség után, melynek megszerzésére annyi embervér, annyi kincs pazaroltatott, szintoly temérdek katonát kell tartania, mint a hosszas háború alatt tartott; s a különbség csak abban áll, hogy akkor, ha izzadt homloka verejtékével áztatott mezejét az isten megáldotta, legalább ára volt termesztményinek, most pedig a tartós béke olajágának árnyékában alig lát pénzt azon kevésért is, a mit eladhatna. Úgy de azt mondják, béke idején kell harczra készülni, hogy az ellenség ne találjon készületlenül. De minek volt hát a temérdek áldozat? mikor fogja szegény hazánk ennek jutalmát aratni, ha arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökös háború terhét viseljük szünetlen? Ő felsége ugyan kegyelmesen biztosit, «quod in avertendis contribuentium pro graviis et ampliandis justis industria eorum proventibus, semet vinci nunquam admissura fit». Elhiszszük bizony, könnyű annak magát meggyőzettetni nem engedni, a ki maga van, s nincs a ki legyőzhesse. Mert hiszen abban, hogy ő felsége ily nagy adót ne kérjen, hogy a harminczadot leszállítsa, a kereskedés gátjait megnyissa, a sóért oly temérdek pénzt ne kivánjon stb., vele senki se vetélkedhetik, s az e részbeli könnyebbségekben senki le nem győzheti; de szeretnénk azon jótéteményekből, melyeket a kormány adhat meg egyedül, már egyszer valóságban is látni valamit. Ha pedig ez a «semet vinci haud admissuram» úgy értetik, hogy ő felsége a népnek többet ad, mint mi adánk s adunk, úgy a szónok hódoló tisztelettel szólva ezt máskép tudja, s bizonyítványul a köztudomásra hivatkozik, hogy minő engedélyeket adott a kormány ez országgyűlésen az adózó népnek, s mit adtunk mi az urbariummal. Mindezen szomorú s kedvetlen körülmények között az az egy mégis örömöt szerez a szóló követnek, hogy a kir. városok industriája s jóléte oly lábon áll, miszerint követjeik által magok saját erszényökre ily nagy adót ajánlhatnak. A szónok reményli, hogy ezen ajánlási készségökre; mint vagyonbeli tehetségök tanubizonyságára, az adó kivetésében illő tekintet lészen. Egyébiránt átalában mindazoknak, kik a temérdek adót megajánlották, nem szemrehányás, hanem csak óhajtás gyanánt mondja: bár ne bőkezüsködtek volna annyira, mert nem csak az ő boldog s vagyonos népességök, hanem a kisebb számban maradottak vállaira is felhalmozták az elviselhetetlen terhet, ámbár ezek többször kijelentették, hogy megyéik azt egyátalában nem birják. Ő tehát tettleg akarván megmutatni, hogy az adót leszállitani jussa is van, s hogy köteles is leszállítani, ismervén megyéjét, kimondja, hogy a meddig az alimentatióról határozat nem lesz, 3.800,000 frtnál többet nem ajánl meg.

II.

A KK. és RR. 1836. ápril 5-dikén tartott kerületi űlésében fölvétetett az adó tárgyában márczius 24-kén ő felségéhez intézett föliratra ugyanazon hó 27-én kelt kir. válasz. Ő felsége nem fogadván el a föltételt mely szerint az adó 1836. november 1-ső napjától kezdve 1839. november 1-jéig és nem tovább, még pedig az adó fizetésének és beszedésének különbeni teljes megszünése mellett, ajánltatott meg, a körül forgott a tanácskozás, ragaszkodnak-e a RR. bizonyos határnap kikötéséhez? Nagy Pál kifejtette, hogyha a határnap 1839. november 1-sejére tüzetik ki, akkor az adó három évre és öt hónapra ajánltatnék meg, holott csak három évre lehet és kell megajánlani; s indítványozta, hogy mivel az országgyűlésnek május 2-dikán vége lesz, s e szerint a jövő országgyűlés 1839. május 2-dikáig okvetetlenül meg fog tartatni, ajánltassék meg az adó 1839. május 2-dikáig «et non ultra». Szluha Imre, Fehérmegye követe, helytelennek mondotta bármely határnap kitűzését. «A külső bátorság tekintete - így szólott - soha egy pillanatig sem maradhat fedezetlenül, s mivel katonára mindig szükség van, az adó soha meg nem szünhetik. Lehetnek esetek, hogy a diaetát összehíni teljesen lehetetlen, s akkor, ha megmaradnak a rendek a kikötött megszűnés föltétele mellett, a diaeta meg nem tartásából eredő sérelem még a közbátorság veszélyével is tetéztetnék».

DEÁK FERENCZ: Bizonyítgatá mindenek előtt, hogy a dolog főérdeme nem abban áll, hogy ez vagy amaz napig ajánltassék az adó, hanem hogy napja szabassék, melyen túl az adó fizetése megszünik. És valóban Fehér követének s másoknak is a közbátorság iránti gondoskodás leplébe ruházott ama véleményökkel, hogy az adó soha meg nem szünhet, a szóló követ nem csak egyet nem ért, sőt azon állítást nem csak a magyar törvénynyel s magyar alkotmánynyal, hanem átalában az alkotmányi lét ideájával is merőben ellenkező, s így veszedelmes anticonstitutionális doctrinának nyilatkoztatja. Hol nem a nemzeti akarat összességet képző törvény, hanem az önkénynek határt nem ismerő hatalma uralkodik a polgárok személye s vagyona fölött, ott helyén lehet az az állítás, hogy valamint állandó a status szüksége, úgy minden további vizsgálat vagy hozzászólás nélkül örökös az önkényleg kiszabott adózás kötelessége is; de constitutionális országban, s különösen Magyarországon, a dolog egészen máskép áll. A mi jus publicumunk czáfolhatatlan axiomája s az országnak tagadhatatlan jussa szerint a magyar adófizető csak annyi adót fizethet, mennyit a diaeta felajánlott, s csak addig fizethet, a meddig felajánlotta, és minden fillér, melyet az ajánlott summán felül, s minden nap, melyen a kiszabott időn túl fizet, törvénytelen. Ha már az állana, hogy Magyarországon az adó soha meg nem szünhetik, akkor természetesen következnék, hogy ha a nemzet és fejedelem között az adó iránt valamely országgyűlésen a tractatus meg nem készülne, s a diaeta a nélkül oszlanék el, akkor az előbbi adó tovább folyna s a magyar adózó oly adót fizetne, melyet az országgyűlése meg nem ajánlott, oly időre fizetné, melyre ajánlva nem vala. Ily veszélyes következés, a nemzet legszentebb jussának ily veszélyeztetése fekszik amaz anticonstitutionális doctrinában. Mivé lenne így azon dicsően kivívott jus, miszerint az adó tárgyát az országgyűléstől elvonni soha és semmi tekintet alatt nem szabad? Mit érne az 1827: IV. cz.? s nem változnék-e nyilvános hazugsággá az, hogy az adó tárgya in tota sua extensione diaetára tartozik? Hiszen így az adónak leszállítása többé soha hatalmunkban nem lenne, mert csak nem kellene megegyeznie a fejedelemnek, s az előbbi quantum a nemzet világos akaratjának ellenére örökös teher gyanánt maradna a nép vállain, a leszállítás fejedelmi kegyelemmé változnék, s nekünk csak a felemelés szomorú dicsősége maradna. A szónok tehát oly magyarázatban, mely a nemzet azon legtermészetesebb, legtörvényesebb, legszentebb jussát, hogy t. i. a magyar hazában senki több adót nem fizethet, mint menyit a diaeta ajánlott, s az időn túl, melyre ajánlott, csak egy óráig sem adózhat, veszélyeztetné, sőt tőbül kiforgatná, soha meg nem egyezik, s azt örökké anticonstitutionalisnak fogja kijelenteni. Ne is vessék ellen hogy lehetnek esetek, midőn diaetát tartani teljes lehetetlen, s a közbátorság tekintete fedezetlenül még akkor sem maradhat. Az elv, melyet a szóló követ felállított, nem új. Érezték, hitték, s törvénybe is tették már azt őseink, mert ámbár törvénynyel körülirva kijelölték a lehetőség köréből a diaeta nem tarthatásának eseteit, még akkor sem engedték meg, hogy a kormány a közszükség őrve alatt a felajánlott időn és summán túl csak egy napig, s csak egy fillérnyi adót is szedhessen, hanem az ország sarkalatos jussát még ezen rendkívüli esetekre is az 1741: XVIII. cz. által biztosították. Ezen elveket alkalmazva tehát, nincs itt szó törvény magyarázatáról, még kevésbbé változtatásáról, vagy szokatlan feltételekről, hanem azon kötelességről van szó, mely a fennálló törvényekből önként foly, s melyet bár soha egy országgyűlése sem mulasztott volna el lélekismeretesen teljesiteni. Fődolog t. i. a non ultra s annak világos kimondása, hogy a kiszabott idő elmultával az adó megszűnik. Melyik nap legyen az, a mihez ezen törvényes óvás köttetik? az nagy különbséget nem teszen, s azért ámbár el nem ismerheti helyesnek a kifogást, mely a november 1-seje ellen tétetik, hogy mindazáltal ezen ellenvetés is megszünjék, s törvényes kötelességünk teljesítése elmulasztásának ezen mentsége is elenyésztessék, a sopronyi javaslatra is kész reáállani.

III.

A KK. és RR. 1836. ápril 21-dikén tartott kerületi űlésében fölvétetett ő felségének az adó tárgyában ápril 14.-dikén fölterjesztett föliratra ápril 18-dikán kelt kir. válasza, mely váratlannak mondja az e tárgyu föliratot, a melyben bizalmatlanságot lát. A föliratban ugyanis ez mondatott: az adót az 1790/1: XIII. t.-cz. szerint három esztendő alatt mulhatatlanul megtartandó országgyűlésig és nem tovább oly nyilvános kijelentéssel ajánljuk meg, hogy ha az említett t.-cz. értelmében az országgyűlés három esztendő alatt meg nem tartatnék, ezen esetben az adónak további fizetése és beszedése azonnal teljesen megszünjék.

DEÁK FERENCZ: Az utóbbi napokban történt dolgok, névszerint a sérelmekre érkezett kir. válasz s a mit a magyar nyelvre nézve olvasunk, korántsem alkalmatosak arra, hogy a bizodalmat erősíthetné. Az erre lett hivatkozás tehát meggyőződésünket kétségkívül nem változtathatja, sőt ha csakugyan azon térre viszik a dolgot, hogy az adóajánláshoz kötött «non ultra» kérdése egygyé legyen azzal, ha van-e bizodalmunk a kormány iránt, vagy nincs? mi ennék fejtegetésébe is készek leszünk beereszkedni, ámbár ez bizony a kormányra nézve nem lesz a legkellemesebb discussió. Mi a törvény megtartását kivántuk, melyre a fejedelem esküvel van lekötelezve, ezt kivánni pedig nem bizodalmatlanság. Ennyit elég lenne mondanunk; de a resolutió által kényszerítve, kénytelen vagyok egy-két szóval kifejteni, hogy minő fonák politika a discussiókat a bizodalom kérdésének mezejére vezetni. Nincs kényesebb játék, mint nemzet és fejedelem között ezen kérdést egyes tárgyhoz kötni. Unanimitást bármely kérdésben is bajos reményleni, s lehet-e kedves az a bizodalom, mely csonkán nyujtatik? Alkalmazzuk ezen elvet a jelen esetre. Történjék azon reánk nézve legszerencsétlenebb eset, hogy essék el a «non ultra», e megszünés elve miként fog elesni? 10-11 megye elisiója mellett egy, legfölebb két szó többséggel, s ez oly nyomorult többség, a minővel még egy kérdés sem dőlt el a magyar törvényhozásban. Hogy fog tehát a dolog állani? Azt mondják, már többé nem az a. kérdés, áll-e az elv, vagy nem? hanem ha van-e bizodalom, s erre a nemzet képviselői 11 megyei elisió kiséretében 20 vokssal 19 ellen elhatározzák, hogy köz a bizodalom! (Kaczaj és Úgy van! Úgy!) Már ily mezőre vinni a tanácskozást, nem tesz-e annyit, mint a kormányt ily nyomorult többség fejezte közbizodalommal irtóztatón compromittálni? De lássák, mit cselekesznek, nem mi leszünk okai, ha a vitatás ezen kényes mezőre vitetik.

 

AZ ORSZÁGOS BIZOTTSÁG TAGJA NEM MARADHAT,
A KI KIRÁLYI HIVATALT VÁLLAL.

I.

A KK. és RR. 1836. ápril 27-dikén tartott kerületi űlésében elfogadtatott Borsiczky István, Trencsénmegye követe indítványa, hogy «ha a KK. és RR. által az országos választmányokhoz maguk közül szabad szavazattal választott tagok valamelyike kir. kinevezéstől függő hivatalt vállalna, az országos bizottság tagja lenni megszünjék». Másnap azonban, midőn az e tárgyban szerkesztendő üzenet volt szóban, Marczibányi Antal, Trencsénmegye 2-dik követe, megtámadta az indítványt, kiemelvén, hogy a többség máris választott olyan tagot küldötté, a ki kir. hivatalban van.

DEÁK FERENCZ: Csodálkozását jelenti ki, hogy a KK. és RR. soraiból egyedül Trencsén követének van kedve a végzéstől elugrani, holott Trencsén részéről történt az indítvány. Ez azonban szabadságában áll, csak ne igyekezzék a dolgot valódi állásából kifacsarni s elugrását ekkép gyámolítani. A KK. és RR. nem mondották, nem is mondják, hogy a ki kormányhivatalt visel, az iránt a nemzet bizodalommal nem viseltethetik, s hogy az országos küldött nem lehet, s ezt nem is mondhatnák a nélkül, hogy a választás szabadságát megsértsék s körét megszorítsák. Igen is lehet, hogy hivatalban lévő ember követté választatik, s mint követ a választmány tagjává is neveztethetik; de a mint ez áll, úgy azt sem lehet tagadni, hogy a minő politikai állásban volt valaki, midőn választatott, olyanban kell maradnia követi foglalatossága berekesztéséig, mert meglehet, hogy küldői nem választották volna, ha állása a választáskor más vala. S ha változik ezen állás a nélkül, hogy új választás útján megtudhatnók, vajjon mindamellett is birja-e még választói bizodalmát, igen természetes, hogy e kétes helyzetben a követi foglalatosság pályájáról le kell lépnie. Így van ez másutt is, Angliában nem csak hogy kormányhivatalt viselő férfiak követek lehetnek, sőt az institutiók belső organismusa csaknem mulhatatlanul szükségessé teszi, hogy némelyek, névszerint a miniszteriumnak, ha nem minden, legalább bizonyos tagjai követekké választassanak, úgy hogy nehézen állhatna meg azon miniszterium, melynek p. o. a budget előadásával köteles tagja annyi bizodalomra sehol sem találna az országban, hogy követté választatván, az alsóházban széket foglalhasson s szólhasson; de azért mégis, ha vagy egy követ a miniszteriumba lép, vagy akárminő kormányhivatalt vállal, követ lenni azon órában megszünik, s új választásra van szükség; ott azonban küldői ismét elválaszthatják, ha akarják. Ez igen természetes, s a KK. és RR. is csak ezen igen természetes elvet vették alkalmazásba. A törvényhatóság választhat követül olyan férfiut, a ki kormányhivatalban van; választ is, s ennek qualificatiója tudva lévén, az ország rendei is megtisztelhetik bizodalmukkal. De egészen máskép áll a dolog azokra nézve, kiket a RR. mint hivatalban nem lévőket választottak küldöttjeikké. Ha az ilyen később hivatalt vállal, meg kellene tudni új választás által, vajjon változott politikai állása mellett is megtartotta-e az ország bizodalmát? Úgy de a küldöttségek ép azon időre neveztetnek, midőn a választó testület, t. i. az országgyűlése együtt nincs, s új választás útján bizodalmát nem nyilvánosíthatja, és így semmi sincs természetesebb, mint hogy az ilyen tag országos küldött lenni megszünik. Ez a RR. végzésének természetes állása; nem kell tehát azt elfacsarni, s oly színbe öltöztetni, mintha azt mondanák a KK. és RR. átalában, hogy a ki kormányhivatalt visel, az az ország bizodalmára teljességgel nem méltó, mert ezt a RR. nem mondják s mondani nem is akarják.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. A főrendek nem fogadván el az indítványt, viszonüzenetökre a KK. és RR. május 1-sején tartott országos űlésökből szóval tudtul adták a főrendeknek, hogy véleményöktől nem állanak el. A főrendek erre azt felelték, hogy ők is megmaradnak véleményök mellett, s hogy e szerint e tárgyban országos végzés nem keletkezhetik. A KK. és RR. ez üzenetet még az nap tartott kerületi űlésökben vették tanácskozás alá.

DEÁK FERENCZ: A főrendeknek adandó válasz mineműségéről kivánom véleményemet megmondani. E dolog szorosan csak e táblát illeti, s mivel nem arról van szó, hogy felőle törvényt alkossunk, vagy felirást tegyünk, hanem csak akaratunk kimondása forog kérdésben, nem sokat gondolok vele, akár tetszik ez a főrendeknek, akár nem. E táblának végzése e táblának tagjait és választottjait bizonyosan kötelezi; én legalább ünnepélyesen kinyilatkoztatom, hogy az országos küldöttségek azon tagját, a ki a kormány kinevezésétől függő hivatalt vállal, országos deputatusnak többé el nem ismerem, (Mi sem! Senki!) s nem hiszem, hogy oly szemtelen ember találkozhatnék, a ki hivatalt vállalván, ezen határozatnak ellenére az országos küldöttségekbe tolakodjék, s azokban részt venni akarjon. Ha mégis találkoznék, nem csak hogy országos küldöttnek el nem ismertetik, de a közvélemény egész életén keresztül újjal is fog reá mutatni, hogy ez az ember az, a ki az ország bizodalmát eléggé szemtelen volt ily rútúl, ily gyalázatosan megcsalni. Ám merjen hát valaki ezen határozat ellenére tolakodni a küldöttségekbe. (Úgy van! Úgy!) Ezt irjuk meg a főrendeknek azon hozzátétellel, hogy a KK. és RR. határozatjukat senki másra nem értik, mint azokra, kiket szabad szavazattal magok választottanak.

 

A KIRÁLY RENDELKEZŐ JOGÁRÓL A KÖZLEKEDÉSI
VÁLLALATOK KÖRÜL.

A KK. és RR. 1836. ápril 28-dikán tartott országos űlésében, melyen ő felségének a budapesti híd és a szóbeli perek iránt érkezett kedvezőtlen válaszai olvastattak föl, napi renden volt: a kerületileg készült fölirat javaslata ő felségének a magánvállalatok tárgyában ápril 23-dikán kelt kir. válaszára. Somssich Miklós indítványát, hogy az 1. §-nak azon rendelkezése, mely szerint a vízcsatornák, vasutak iránti «vállalatok egész vonalának meghatározása a törvényhozást illeti», ezzel toldassék meg: «s az ehhez tartozó tárgyak iránti rendelkezések», az elnök ellenezte, kijelentvén, hogy ezt a kormány el nem fogadja, mert ő felsége e rendelkezéseket a kormányszékek hatóságára utasította, s hogy így a törvényből semmi sem lesz.

DEÁK FERENCZ: El nem fogadván a kormány az ország rendeinek javaslatát, a KK. és RR. az eltérés kiegyenlítéséről gondolkoztak, s ámbár annak elhatározása, hol és minő föltételek alatt lehet a kisajátításnak helye, tagadhatlanul nemzeti jus, nem akarták mégis az e tárgy körüli rendelkezést csak magoknak tulajdonítani, a mint csak a kormányra bizniok sem lehetett, hanem azt mondák, történjék az összes törvényhozásban, hol nemzet és fejedelem együtt van. Ez ellen a kormány kifogást nem tehet, s ha tesz, nyilván való igaztalanságot követ el, s ellenkezésbe jő azon mondásával, melyet gyakran szeret száján pergetni, hogy t. i. a közboldogság akkor van legerősb lábon, ha úgy a fejedelem, mint az ország jussa semmiben sem csonkíttatik. Fenyegettetni halljuk magunkat, hogy ha a nemzetnek eme világos jussát a kormánynak át nem adjuk, s örökre el nem vesztegetjük, semmi sem lesz a törvényből. Szomorú ellenvetés, mely képes a legkeserűbb érzést gerjeszteni. Oly ellenvetés, mely le nem ver ugyan, de megrázkodtat. De valóban, ha csak azért nem lesz semmi a törvényből, melyet hazánk java sürgetőleg kiván, mivel a nemzeti just lábbal tapodni, s kereskedési közérdekeinket, birtokaink biztosságát a kormány önkényének átadni nem akaránk, úgy hinnünk kell, a mit sokszor - hinni nem akarva - hallottunk: hogy t. i. azért nem lesz semmi belőle, mert Magyarországot boldogíthatná. Ha elesik ez is, mint sok egyéb elesett, a mit hő kebellel szorított nemzetünk karjai közé a közvélemény, egy édes álomtól válunk meg, melyben a mult időkre tekintve, talán nem is kellett vala ringatódznunk. De ha így hullanak el legszebb reményeink, s elviszszük a keserű érzést keblünkben, be fog az szivárogni küldőink szívébe, erős gyökeret verend a közvéleményben, s ha nyer-e, ez által a kormány valamit? megmutatja a következés. Én mindenesetre kinyilatkoztatom, hogy nagyon csalatkoznak, a kik azt hiszik, hogy csak egy kis materiális nyereség csalóka reményét kell előnkbe tartaniok, s mi azt minden áron bármely morális áldozattal is megvásároljuk. Mi nem fogjuk megvásárlani, a nemzet jussainak feláldozásával bizonyosan nem, senki a nemzet közűl, s mi, ezen jussoknak őrjei, legkevésbbé.

 

A PRÆPARANDIÁK ÉS A POLYTECHNICUM TÁRGYÁBAN.

A KK. és RR. 1836. ápril 30-dikán tartott kerületi űlésében fölvétetett ő felségének ápril 29-kén kelt kir. válasza a praparandiák és a polytechnicum tárgyában. Tartalma, a következű: ő felsége királyi tiszténél fogva gondoskodni fog, hogy ezen intézetek, a mennyire a körülmények megengedik, fölállítassanak, e tárgyban tehát törvényt alkotni nem szükséges.

DEÁK FERENCZ: Ha valamire, ezen kir. válaszra ugyan el lehet mondani: quod cito fit, male fit. Tegnap ment el a felirat, ma választ kaptunk; de nincs benne köszönet. Azonban én ugyan optimista nem vagyok, de mégis úgy hiszem, hogy materiális rossz oldala mellett még ezen menthetetlenül rossz resolutiónak is van egy kis morális jó oldala. Sokaknak keblében ha biztos hiedelem nem is, de legalább némi remény lehetett, hogy a kormány, mert erről szólok s nem a fejedelemről, talán csak mégis akarja a nemzet javát; de egy-két ilyen ártatlan resolutiócska eloszlat minden illusiót, s azért köszönet neki, mert az illusiónál nincs veszélyesebb betegség. Mi nem kértünk pénzt a kormánytól, nem munkát, nem engedélyt, meg csak tanácsot sem; nem bántottuk a kir. jussokat, nem akartunk magunknak újakat szerezni; csak azt jelentettük, hogy tervet szeretnénk a népnevelés és közművészet tárgyában készíttetni; a kormány azonban ezt is megtagadja. S mi következik innen? Az, hogy ismét elszaporodik néhány kebelre azon érzés, hogy a kormány látni kezdvén, hogy tán még Magyarország is csakugyan lehet boldog valaha, e felett aggodalomba esett, s hogy az ország valamikép boldoggá ne lehessen, ily resolutiókat bocsát ki. Szerencsétlen politika nyomorult fonák kalkulus, mert ugyan lehet-e fonákabbat csak képzelni is, mint bennünk most a diaeta végével ily keserű érzést támasztani? Hát nem volt képes a kormány belátni, hogy ezen keserűséget magunkkal viszszük, hogy az átszivárog küldőinkbe, az országnak minden lakósaiba, hogy táplálva lesz általunk három esztendőn keresztül, s hogy a jövő országgyűlésre ugyanazon érzéssel gyűlnek össze a nemzet képviselői? Hogy ez így van, így lesz, annak belátására csak nem is igen nagy jóslói talentum vala szükséges, és hogy azon resolutiók, melyek ily következményt szülnek, sikeresb eszközök a nemzeti morális erő kifejtésére, mint minden polytechnikumi intézetek, azt ugyan bátran merem állítani. A felirást megújíttatni kivánom; egyébiránt én is azt tartom, hogy a nemzet fog gondoskodni magáról.

 

KÖVETJELENTÉS.

Zala vármegye 1836. junius 22-dikén tartott közgyűlése jegyzőkönyvének 1017. számu pontja így szól:

«E nemes megyének valóságos főispánja nagyméltóságú gr. Batthyány Imre úr ő Nagyméltósága főispáni hivatalába beiktatva lévén, Deák Ferencz és Hertelendy Károly táblabiró urak, mint e megyének az utolsó országgyűlésen volt utolsó követeik, felállván, Deák Ferencz táblabiró úr utánozhatatlan ékesszólással taglalva körülállásosan előadta közelebb mult országgyűlésének eseteit, a rendek elébe terjesztvén azokat, melyeket ezen országgyűlése a nemzet boldogítására kivívhatott, mint azon akadályokat is, melyek az ország közjavára kivántató számos jó, és a rendek táblája által indítványba hozatott intézkedéseket sikeretlenné tették, érzékenyül lerajzolván, a KK. és RR. emlékezteté, hogy a nemzetiség, a nemzet közjava és boldogsága légyen ezentúl is mint eddig a rendeknek vezércsillaguk; ezeknek mostan sarjadozó magvait jövendőre is - hogy azok létesülhessenek - csüggedhetetlen erővel és lelkesedéssel szükséges légyen ápolni, s egyuttal az utolsó tudósítások óta az országgyűlésen előfordult tárgyakról készített jelentésüket beadta.

Mely után a KK. és RR. mind a szóló követ úrnak, mind mostani követtársának, mind pedig az előttük ezen országgyűlésen volt követeknek, Deák Antal és méltóságos Horváth János kamarás uraknak, ezen hosszas országgyűlése alatt a törvényhozás nehéz pályáján az egész haza iránt tett érdemeket, munkás fáradozásaikat, csüggedhetetlen s minden mellékes czéloktól ment s egyedül csak a nemzetiség, a nemzet közjava, annak boldogsága, és az emberiség jogai biztosítására irányzott munkásságukat nyilván tapasztalván, azért is a rénynyel ily teljes, megbizóik bizodalmát így kielégítő, bizatásuk körét ily híven, lelkesen, ily buzgón teljesítő, a kétes esetekben még a rendek legtávolabbi várakozásuknak egész kimerítéssel megfelelő érdemes követek iránt tartozó hálás hazafiui köszönetjüket a rendek, - hogy utódjaik ezek érdemeiről és jelességökről, miután a jelen élők azt szíveikben úgyis csak érezni, nem pedig azok érdemeik mekkoraságához arányozva, volnának csak képesek kifejezni, hálás megismerő tanuságot lelhessenek - a jegyzökönyvekben nyilván bejegyeztetni kivánták, és ez által hazafiui szent tartozásuk csak némű teljesítését elhatározták; s bátor mind a jelenlevő követ urak ismételve előadták, hogy a mit ők tettek, az csak kötelességben állott, s azért köszönetet épen nem érdemelnek, s ha mit tettek, annak a közönség bizodalma a legszebb, legédesebb és csak az az egy jutalom, melyet szabad nemzet polgártársának adhat, és ez kivánhat, s azért ezen egész tárgynak a jegyzőkönyvbe leendő bevezetését kihagyni kérték; de a KK. és RR. ezen érdemes követ urak ily jeles szerénységöktől még inkább ihlettetvén, hogy e jeles férfiaknak a nemzetiség, nemzet és haza iránt szerzett érdemeikről a most élők elhunytok után, mint kiknek szíveikben az ő érdemeik és jeles tulajdonaik úgyis kiirthatatlan jegyekkel bealkottatva vannak, még késő unokáiknak is, t. i. míg az enyészet e romlandó papirból készült jegyzőkönyvet el nem emészti, tudományok s követésre buzdító példányuk lehessen: hogy a fennjelölt érdemes követek küldőik bennük helyezett bizodalmának, magas rendeltetésük czéljának a lehetőségig részükről megfeleltek, a követek közt lenni kellő egyetértésnek ily jeles példáját adták, s mindazokat, a mit egy megye maga országos követjeitől csak várhatott és kivánhatott, tökéletesen, a mennyire tőlök csak függött, véghez is vitték, ezennel bejegyeztetni rendelék».

E gyűlésről Deák Ferencz Balaton-Füredről 1836. julius 10-dikén Kossuth Lajoshoz intézett levelében ezeket irta:

«Junius 22-dik napjára vala határozva közgyűlésünk, melyen mi is hivatalos jelentésünket teendők valánk; a főispán is ekkor foglalta el mint főispán elsőben székét, királyi biztos nem volt nevezve; a megye választmány által kivánta megtisztelni a határ szélén, de ő érkezésének bizonytalan ideje miatt ezt megköszönte, s így csak a központi főszolgabiró várta érkezését s ez kisérte a határszéltől Zala-Egerszegig, hova junius 20-kán éjféltájban érkezett meg. Más napon délután egy számos küldöttség tisztelte meg a nagyméltóságú grófot s a gyűlés napján tizedfél órakor összegyűlvén a rendek, egy választmány által hívták meg őtet, egy másik választmány fogadta a lépcsőknél s így a terembe lépett, hol hangos «Éljen» kiáltásokkal fogadták. Az alispán egy ékes beszéddel megköszöntötte. Ó igen röviden - csak néhány velős szóval - válaszolt s kinevezési decretuma felolvastatván, a hitet letette.

A hit formájára nézve meg kell jegyeznem, hogy, midőn gr. Batthyány Imre a főispáni hivatalra emeltetett, s a kinevezési decretum és hitforma a megyével közöltetett, fennakadtak a rendek abban, hogy ő felsége mint magyar király is a hitformában I. Ferdinándnak neveztetik és azon, hogy a hitforma latinul van készítve, s e szerint módosítva, magyarra fordítva a hitformát ő felségéhez felirat mellett felküldötték; ezen feliratra most a gyűlés előtt csak azon válasz érkezett, hogy ő felségének czímzete annyiban változott, a mennyiben mint magyar király V. Ferdinándnak nevezi magát, a hit tehát e szerint lesz leteendő, de az eskünek nyelvéről semmi a válaszban nem foglaltatik; a RR. tehát azon választmány által, mely ő excellentiáját a gyűlésbe meghívta, előadták neki azon kivánságot, hogy hitét magyarul tegye, mit ő azonnal el is fogadott s így magyarul esküdött. Az alispánnak köszöntése és az ő felelete után felállván esküjét letenni, a főjegyző a magyar hitformát általnyujtotta a hahoti apátnak, minthogy a hol királyi biztos nincsen, jobbára a jelenlevő jelesebb egyházi személy szokta felolvasni a főispán előtt a hitet; de a RR. közül többen azt vélvén, hogy ezen eskü nem egyházi, hanem polgári eskü, azt kiáltozták, hogy a főjegyző esküdtesse a főispánt. A kiáltozás közben a főispán általvevén a hitformát, azt nekem nyujtotta által azon felszólítással, hogy én olvassam azt előtte; mire a RR. helybenhagyó hangos kiáltása következvén, én kénytelen voltam a reám bizott tisztet elfogadni, s ő excellentiáját mint főispánt magyarul megesküdtettem. A hit letétele után székével együtt felemelték, a főjegyző egy rövid beszéddel ismét köszönté s a beigtatásnak vége lett. Nálunk közönséges, de másokra talán különös volt az, hogy e beigtatásnál semmi fény, pompa, sem aranyos ruhák, sem kocsik és bandériumok nem valának, s az egész csak a jelenvoltak nagyobb számával különbözött bármely más közgyűlésünktől; de ezt épen nem hidegségnek, hanem a főispán szerénységének és a megye pompátlan egyszerűségének kell tulajdonítani, mert a főispánt, ki már az 1824-dik esztendő óta kormányozza ezen megyét, közönségesen tisztelik s szeretik.

A beigtatás után, mely csak igen rövid ideig tartott, elkezdettük hivatalos jelentésünket. Én három óráig szólottam, hetet, havat összehordottam, míg a szám el nem fáradott; mit mondottam, azt már nem tudom, mert nekem leirva előadásom nem volt; de azt tudom, hogy tartalmára s a dolog érdemére nézve beszédem is azt foglalta magában, mit irott jelentésünk, csak hogy néhol tágabban és inkább kiereszkedve. Előadásomat megelégedve fogadták a RR. s minthogy az idő már későre haladott, az űlés eloszlott. Másnap irott jelentésünket pontról pontra felvették, s annak minden pontját helybenhagyták, minden javaslatinkat elfogadták».

Az irott követjelentés a következő:


Tekintetes Karok és Rendek!

Eljártunk a törvényhozásnak szép, de nehéz pályáján, melyre minket a t. rendeknek kegyes bizodalma méltatott, s ime leléptünkkel teljesítjük tisztünknek végső kötelességét, számot adva tetteinkről s azon igyekezetről, melylyel a bizodalomnak megfelelni, a kegyességet meghálálni törekedénk.

Első, miről szólanunk kötelesség s önkeblünk legforróbb érzete ösztönöz, nyelv és nemzetiség; mert ezek a nemzet legszentebb tulajdonai s legféltőbb kincsei. Őseink a hajdankornak véres háborgásai között hazát keresve, hazát és szabadságot védve, nyelv és nemzetiség ügyében keveset tevének. Tőlök a pusztító háboruk szakadatlan folytában majdnem minden óra véráldozatot kivánt, harczok veszélyei foglalák el gondjaikat, s figyelmök egyébre nem igen terjedett.

Európa példájára felvette a magyar is Róma holt nyelvének jármát, latinul irattak törvényei, fejedelme latinul irta rendeléseit, latinul osztotta kegyeit, szóval a nemzet nyelve itt is az idegennek rabja lett. De midőn Európa más nemzetei lerázták már a holt idegen nyelvnek súlyos rabigáját, a magyar hátra maradt még, sőt igen sokan fonák lelkesedéssel ölelték az idegen jármat, mely az édes honi nyelvet a törvényekből, az itélőszékektől, a közigazgatásból és a nevelésből majdnem egészen számkivete.

Újabb veszély fenyegette nemzetiségünket a mult század végén, midőn az önkénynek törvényt szegő hatalma egy más idegen nyelvet hozott be a közigazgatásnak minden ágaiba. Ekkor már keserű panaszra fakadva fájdalmas érzéssel szólalt fel a nemzet, de nem a honi nyelvnek elsőségét sürgette, hanem ekkor is a szintén idegen latin nyelv mellett emelte fel panaszló szavát. A százados megszokás zsibbasztó hatalmának rabjai, kiknek a latin nyelv képzelt szükséggé vált vala, még akkor, sőt azután is sok hosszú éveken keresztül azt állították, hogy a magyar nyelv sem törvényhozásra, sem közigazgatásra nem alkalmatos; azonban naponkint növekedett azoknak száma, kik mélyen érezve a sok százados mulasztásnak káros következéseit, fáradhatatlan munkássággal emelték a honi nyelv virágzását; meg lett a méltatlan vád is czáfolva, s naponkint átalánosabb lőn azon meggyőződés, hogy lehet is, kell is magyarul alkotni a törvényt. Már az 1790-dik esztendő óta minden országgyűlés buzgó lelkesedéssel sürgette a honi nyelv emelését, s történtek is fontos előrelépések, különösen az 1825-diki és 1830-diki országgyűléseken, melyek a jövendőnek útat törve, biztos reményt nyujtának gyorsabb és sikeresebb haladásra.

Ezen tekintetek s az egész országnak határozott utasításokban kijelentett közakarata édes kötelességünkké tevék a legközelebb lefolyt országgyűlésen mindent, a mit törvény nem tilt, elkövetni nemzeti nyelvünk ügyében, s az országgyűlésnek egyik legelső munkája volt azon felirat, mely az 1833-dik esztendői márczius 30-kán e tárgyban ő felségéhez felküldetett, s melyben azt sürgette a nemzet, hogy törvényei magyar nyelven alkottassanak s a feliratok és királyi válaszok szintén magyarul készüljenek. Harmadfél esztendőkig vártuk a kedvező választ, reményeinkben nem csüggedve, mert azt hittük, hogy kivánatunk tiszta igazsága kizárja a megtagadás lehetőségét. De harmadfél év mulva keserű érzés váltotta fel reményeinket, mert az 1835-dik év október 5-kén érkezett királyi válasz igazságos kivánatinkat félre vetette, sőt előrehaladás helyett valóságos, visszalépést foglalt magában.

Érzékeny volt a közfájdalom, melyet a királyi válasznak váratlan tartalma okozott, mert súlyosan éreztük eddig is a káros következéseket, melyek nemzetiségünkre s a közértelmesség kifejlődésére a latin nyelvnek honi nyelvünk feletti uralkodásából származtak, s a kormány mégis honunk közérdekének, a nemzet közkivánatának ellenére tovább is fenn akarta tartani az idegen nyelvet ezen természet elleni elsőségében, és pedig egy oly idegen nyelvet, melynek sem hona, sem nemzete nincsen, mely nálunk, divatozó alakjában már nem is Róma dicső nagyságának ékes maradványa, hanem inkább a középkor sötét századainak szüleménye, és tarka vegyületével a hajdani Rómának pontos rövidségű szép nyelvétől oly igen különbözik, hogy Róma pór népe is pirult volna azt magáénak ismerni. Mélyen éreztük mi nyelvünk sorsának méltatlanságát, s meg lévén győződve, hogy nyelv és nemzetiség kifejlődését parancsoló hatalommal gátolni fejedelmi jussok közé nem is tartozhatik, elhatároztuk, hogy előbbi feliratunkat ismételni fogjuk ugyan, de ezentúl minden törvényt csak magyar nyelven szerkesztünk, mert ezt törvény nem tiltja, más korlátot pedig nyelvünk felett törvényesnek nem ismerünk.

A képviselői táblának ezen végzését a méltóságos főrendek el nem fogadták, s minthogy az ő ellenszegülésük miatt még feliratunk sem juthatott a királyi szék eleibe, végre nálunk a többség elhatározá, hogy kedvezőbb királyi válasz eszközlésére nádori közbenjárás kéressék, s annak sikerüléséig előbbi végzésünk függőben maradjon; ebben a mltsgos főrendek is megegyeztek, s ő királyi főherczegsége, országunk nádora, mind a két tábla által megkéretvén, a nemzet és fejedelem közti közbenjárást hivatalos tisztje szerint el is vállalta; mi pedig el valánk határozva arra is, hogy ha kérésünk ismét sikeretlen lesz, s a törvények magyar szerkezetének elsőségét s egyedüli eredetiségét még a nádori közbenjárás következésében sem ismeri el a királyi válasz, tettleg teljesítésbe veszszük felfüggesztett végzésünket és semmi törvényjavaslatot latin nyelven fel nem küldünk; sőt többen már előre kijelentettük, hogy készebbek vagyunk minden törvény nélkül eloszlani, mint az alkotandó törvényeknek latin szerkezetét valaha többé elsőnek, eredetinek s kétség esetében elhatározónak elismerni.

A nádori közbenjárásra szóval kiadott királyi válasznak tartalma az volt: «hogy a már ezen országgyűlésen alkotandó törvényczikkelyek magyar és latin nyelven terjesztessenek ő felségének helybenhagyása alá, de a támadható kétségek esetében az eredeti magyar szerkezet legyen elhatározó». Kedvezőbb volt ezen válasz mindazoknál, mik eddig a magyar nyelv ügyében kiadattak, mert a törvények magyar szerkezetének egyedüli eredetisége megismertetvén, honi nyelvünk törvényeink nyelve lőn.

Fontos és nagy következéseket igérő lévén nyelvünknek ezen előlépése, törvény által kivántuk azt biztosítani, de a királyi válasznak első részét, hol az mondatik, hogy már az ezen országgyűlésen alkotandó törvényczikkelyek magyar és latin nyelven terjesztessenek ő felségének kir. helybenhagyása alá, törvénybe iktatnunk nem lehetett, mert lekötöttük volna általa nyelvünk jövendő haladásának legszebb reményeit. Eddig még törvény nem parancsolja, hogy az alkotandó czikkelyek magyar és latin nyelven készüljenek, sőt a nemzet még a feliratokra és királyi válaszokra nézve is egyedül a magyar nyelvet kivánná megállapítani, ha pedig most, midőn nyelvünk ügyét ismét egy nagy lépéssel előbbre vittük, törvény által mondanánk ki azt, a mit a királyi válasz első része foglal magában, honi nyelvünk a latin nyelv bilincseiből soha végkép ki nem szabadulna, mert minden ebbeli törekvésünknek azt vetnék ellenére: hogy a két nyelven dolgozás most engedett előlépésünknek nyilván kikötött s elfogadott feltétele volt. Úgy készítettük el tehát a törvényjavaslatot, hogy általa további haladásunknak útját el ne zárjuk; de ő felsége ismételt feliratunkra sem fogadta el javaslatunkat, sőt az országgyűlésnek utolsó napjaiban kiadott királyi válaszában újra kijelenté, hogy a törvényt azon szavakkal kivánja szerkesztetni, melyek a nádori közbenjárás következésében kiadott királyi válaszban foglaltatnak.

Csak néhány óránk volt még hátra az országgyűlésének berekesztéseig, s ezen néhány óra alatt elhatározó lépést kell vala tennünk, mert a királyi válasznak jövendőnket is megkötő tartalmát el nem fogadhattuk. Csak lebilincselt rabszolga köthet olyan alkut, melyben szabadságának egykori lehetőségéről is lemond, hogy sorvasztó lánczainak súlyán néműleg könnyíthessen; de a nemzet képviselői a nemzet legszentebb sajátja felett ilyen alkuba nem ereszkedhettek; nekünk egy előlepésért honi nyelvünk egész jövendőjét feláldozni szabad nem volt. Csalódott reményeink égető fájdalmában elhatároztuk tehát, hogy mivel a törvények latin szerkezete nem törvény, csak gyakorlat szerint tartatott eddig is eredetinek s a kétségek esetében elhatározónak, ezen gyakorlatot pedig most e jelen országgyűlésnek ellenkező újabb gyakorlata, mely a nemzetnek ő felsége eleibe terjesztett közkivánatából s az erre következett királyi válaszból származott, egészen megmásolta, mi a most alkotott és ezután alkotandó törvényeknek magyar szerkezetét fogjuk csak eredetinek s elhatározónak elismerni; hogysem azonban bármely előre vágó világos vagy homályos kifejezésekkel a nemzeti nyelv előrehaladását gátoljuk, készebbek vagyunk inkább arra, hogy ez iránt törvény ne is alkottassék. Ez tüstént országos határozattá lőn, de azon választmánynak, mely a nagyméltóságú magyar udvari kanczelláriával a törvények szerkezete fölött értekezett, meghagyatott, hogy mielőtt e határozatról a nagyméltóságú magyar udvari kanczelláriát tudósítaná: igyekezzék a kérdés alatti törvénynek oly szerkezetet eszközölni, mely aggodalminkat megszüntetvén, azt a nemzet részéről is elfogadhatóvá tegye. Eljárt ezen reá bizott tisztében az országos választmány, s igyekezete szerencsésen sikerülvén, a törvény kedvezőbb szerkezete elkészült, s ő felsége által helyben is hagyatott.

Felterjesztettük ezeken kívül folyó esztendei márczius 16-kán kelt feliratunkban mindazokat, mik a honi nyelv ügyében nemzetünknek igazságos kivánati valának. A királyi válasz, mely ezekre érkezett, kivánatink nagy részét vagy elmellőzte vagy megtagadta; de voltak ezen királyi válasznak is némely kedvezőbb pontjai, melyeket, a mennyire meghatározottak valának s valóságos előrelépést foglaltak magokban, szintén azon törvénybe iktattunk. Ezek között következéseire nézve legfontosabb az, hogy ezentúl a királyi tábla előtt is magyarul lehet a pereket kezdeni és folytatni; most legalább egyedül önhazánkfiaitól függ, hogy itélő székeink nyelve is magyar legyen.

És így buzgó örömérzéssel mondhatjuk el, hogy a miket ezen országgyűlése a honi nyelvnek ügyében eszközlött, hazánkra s nemzetünkre nézve nem haszon nélkül valók. Teljesedett legforróbb óhajtásunk, s legalább törvénye magyar már a magyarnak. Azonban sok, igen sok teendő van még hátra, hogy törvénykezésünknek s a közigazgatásnak minden ágaiban, nevelésünknél s a magyar katonaságnál, egy szóval a nyilvános közélet minden viszonyaiban, honi nyelvünké legyen azon elsőség, mely eddig a latin nyelvnek tulajdoníttatott; de csüggedést nem ismerő állhatatosság és munkás iparkodás biztosan czélra vezetnek. Sok függ önmagunktól, sok a körülményektől s legtöbb attól, ha a körülményeket okosan használni tudjuk. Csak soha el ne felejtsük, hogy nemzeti önállásunk fönmaradása nyelvünk sorsával válhatatlan kapcsolatban áll.

A vallásnak és lelkiismeretnek szabadsága felett is hosszas tanácskozások folytanak ezen országgyűlésen. A vallás szabadságát hazánkban is harcz és fegyver vívták ki hajdan, s a polgári vérnek, mely vallásért és szabadságért egyiránt ontatott, a bécsi és linczi békekötések levének gyümölcsei. Első alapjai voltak ezek nálunk a vallás törvényes szabadságának; de a később kor elmulasztá megerősíteni a közegyetértésnek édesebb kapcsait, sőt fonák buzgóságból a békekötések több pontjai megsértettek, és a vallásnak törvényesített szabadsága ismét csonkítva lőn. Az 1790-dik esztendőben újra törvény alkottatott e tárgy fölött; de akkor is el vala tévesztve a magasabb szempont, s méltányosság és igazság helyett akkor is nagy részben felekezetesség vezeté a köztanácskozásokat. Az alkotott törvény tehát egészen kielégítő nem leve, de némileg mégis megnyugtató volt, mert boldogabb jövendőnek reményeivel biztatott. Azonban a kormány e törvényt is egyoldalulag magyarázgatva oly rendeléseket adott ki, melyek ismét elhintették a megelégedetlenségnek magvait és keserű, de méltó panaszokra adtak okot. Így származtak azon vallási sérelmek és kivánatok, melyeket a nemzet képviselői különös fölirat mellett szándékoztak a fejedelem királyi széke elébe terjeszteni. Nem egyes vallási felekezetek panaszairól, hanem a nemzet közügyéről szól ezen fölirat, mert törvény és szabadság vannak sértve, törvény és szabadság pedig az egész nemzetnek köztulajdona. Nincs a polgári szabadság szent ügyének veszélyesebb ellensége, mint az elnyomás és üldözés szülte vallásos felekezetesség, mert ennek indulatos küzdésében gyakran felejtve vannak, gyakran fel is áldoztatnak a hazának legszentebb érdekei; a közegyetértés ellenben a polgári szabadságnak legbiztosabb oltalma, ehhez pedig nem szükséges a vallásnak egysége, mint ezt a szabad Amerika példája bizonyítja, de szükséges az, hogy a törvény és közállomány a vallás és lélekismeret szabadsága fölött zsarnoki hatalommal uralkodni ne akarjon. Pártolánk tehát mi is a t. rendek utasítása szerint az említett föliratot egész kiterjedésében; de állhatatos törekedésünk óhajtott czélt még sem érhetett, mert a méltóságos főrendek oly határozottan ellenezték ezen sérelmek és kivánatok fölterjesztését, hogy siker nélkül váltott hét üzenet után végre kénytelenek valánk e szent ügyet is fölfüggeszteni és annak kivívását a jövő országgyűlésnek átadni. A hetedik üzenetben mindazonáltal nyilván kijelentettük, hogy az 1790-dik esztendei XII. törvényczikkely értelméhez szorosan ragaszkodván, a törvények önkényes magyarázatából kelt s netalán meg kelendő minden rendeléseket az egész haza színe előtt törvényteleneknek s kötelező erő nélkül valóknak nyilatkoztatunk. A jövő törvényhozásig tehát nincs egyéb hátra, mint a törvények rendeléséhez szorosan ragaszkodni, s azt, a mi törvényeinkkel ellenkezik, a nemzet képviselőinek értelméhez képest kötelező erő nélkül valónak tartani, a jövő törvényhozásnál pedig ismét hathatósan sürgetni az orvoslást, mely most a nemzet közkivánatát gátló ellenszegülés miatt el nem érethetett.

A földesúr és jobbágy közti viszonyokat elhatározó urbéri rendszeres munka legsúlyosabb föladata vala ezen országgyűlésnek. Századok igazságtalansága hazánkban minden földbirtoknak tulajdonát egy osztálynak adta, mely számra kisebb, de fegyverrel hajdan hatalmasabb volt; a legszámosabb és leghasznosabb néposztálytól pedig még a birhatásnak jussát is megtagadta. De épen e miatt leve szükségessé törvény által meghatározni a földesúr és jobbágy közti viszonyokat, mert milliók sorsát, élhetését, s azt a vagyon- és személybeli bátorságot, melyet a polgári társaságtól ők is megkivánhatnak, egyesek önkényétől felfüggeszteni nem lehetett, s a tulajdont nem biró, sőt eddig nem is birható néposztályról, melynek száma és súlyos közterhei naponkint növekednek, biztosítva gondoskodni, a törvényhozásnak volt szent kötelessége.

Ezt a kötelességet igyekeztük mi teljesíteni azon törvényczikkelyek által, melyeket a jobbágy és földesúr közötti viszonyokról alkotott ezen országgyűlésen a törvényhozás. Némely része ezen törvényeknek talán nem oly határozott, mint azt mi magunk is óhajtottuk volna, de hazánk fölötte különböző vidékeinek egymástól szintén különböző, sőt gyakran egymással ellenkező érdekeit figyelemben tartva, nem volt lehető mindenben oly határozott törvényt alkotni, mely minden vidéknek igazságos lett volna; hogy pedig egy tájnak nagyobb hasznáért más vidékek igazságtalanul szenvedjenek, azt kivánni nem lehet. Vannak továbbá némely pontok, melyekben mi több kedvezést és több biztosságot óhajtottunk volna megadni a jobbágynak; de sok egyes érdekek összesített ereje többször gátolá küzdésünk sikerét. Végre, a mi azon csekély áldozatokat illeti, melyeket a nép javára tennünk szükséges vala, sokkal kisebbek ezek, mintsem hogy azokat hazánknak bármely lelkes polgára sajnálni képes volna, s valóban kevesebbet már nem is áldozhatánk, kivált ha meggondoljuk, hogy századoknak igazságtalanságát csak némileg is enyhíteni, századoknak vétkes mulasztását valamennyire pótolni, áldozat nélkül lehetetlen.

De vérző szívvel szólunk a tekintetes rendek előtt azon urbéri törvényjavaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak; s fájdalom! épen ebben történt majdnem legkevesebb, mert épen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésre.

Több megyék képviselőivel együtt mi is a t. rendek utasítása szerint ismételve sürgettük törvény által elhatároztatni, hogy hazánk nem nemes lakosainak szabad legyen nemesi fekvő tulajdont örök jussal szerezni és birni. Előadtuk ezen törvény szükségét, igazságát és jótevő hatását; elmondtuk, hogy nem törvény, csak gyakorlat tiltja a nem nemest fekvő tulajdon birhatásától, és ez a gyakorlat is mennyire káros vala hazánk gazdasági, polgári és közmíveltségi kifejlődésének; felhoztuk cégre azt is, hogy ez által a nemesi birtoknak becse is nevezetesen emelkednék, mert szaporodnék azoknak száma, kiknek venni szabad és venni akarnak; de a többség e törvényjavaslatot a törvénykezési rendszeres munkára halasztotta. Elhatároztatott azonban az urbéri V. czikkelynek 2. szakaszában az, hogy a földesúr és jobbágy közötti kölcsönös egyezség által szabad lészen ezentúl a jobbágyi tartozásokra és szolgálatokra nézve egy átalános sommában megalkudni, melynek lefizetésével a jobbágy magát és telkét minden jobbágyi szolgálattól és tartozástól örökre megválthassa. Hasznos, czélirányos és jótevő következéseire nézve nagy hatású lett volna ezen törvény, mert áldozat és kényszerítés nélkül út nyittatnék általa, hogy sok szorgalmas földmívelő munkás iparkodás által magát a szabad emberek sorába emelhesse, és a földesúrnak is mód nyujtatnék jó áron eladhatni egy olyan vagyont, melynek használása is gyakran sok nehézségekkel jár, jövendő becse is bizonytalan. Tapasztalás bizonyítja, hogy a hol ilyen örökös szerződések mellett megváltották magokat a jobbágyok, ott a szabadság ösztöne lőn a nagyobb iparkodásnak, a vagyonosság folyvást növekedik, sőt még a közértelmesség is inkább terjed, s az erkölcsiség naponkint javul. És ismét a tapasztalás bizonyítja, hogy ilyetén örökös megváltási szerződések mellett, kivált az újabb időkben, a földesurak is csaknem kétszeres tőkéjét kapták meg azon tiszta jövedelemnek, melyet az így eladott vagyonból azelőtt bevevének. Földesúrat és jobbágyot egy iránt boldogítaná tehát ezen törvény, a közállomány pedig s hazánk virágzása legtöbbet nyernének általa. És még sem lehetett azt hoszszas küzdés által is megtartani. Sokáig ellenezték a méltóságos főrendek is ezen törvény alkotását, de számos üzenetek után megegyeztek abban, hogy a javaslat ő felségének felterjesztessék; a kormány azonban e javaslatot el nem fogadá s a királyi válaszban az mondatott, hogy e tárgy a törvénykezési rendszeres munkával szoros kapcsolatban állván; oda tartozik inkább fölötte tanácskozni és határozni. Ismételt küzdés után végre nálunk is elfogadta a többség a királyi válasznak halasztó tartalmát, s így ezen hasznos törvény az országgyűlésről elmaradott.

Hasonló sorsa lőn a jobbágyok vagyon- és személybeli biztosítását tárgyazó VIII. törvényczikkelynek, de ebből mégis az urbéri viszonyokat illető rész a VII. czikkelynek 5-ik s következő szakaszaiba áttétetett, s így a jobbágynak személye is legalább urbéri viszonyaiban az önkény ellen törvény által vagyon biztosítva.

Az urbéri uriszékek eltörlésében szintén meg nem egyezvén a kormány, azok újra megállapíttattak, sőt még az sem lőn elfogadva, hogy azoknak minden tagjait a megye nevezze ki; pedig az már csakugyan ellenkezik az igazság és méltányosság elveivel, hogy a földesúr önügyében is maga kereshesse össze perének biráját. Azonban e részben is tétettek valamelyes javítások, mert meghatároztatott, hogy olyan uriszéken, mely előtt a földesúr és jobbágy közötti perek forognak fenn, sem a földesúr maga, sem tisztei soha előlülők vagy közbirák nem lehetnek, elnököt ugyan a földesúr választhat, de csak táblabirót; választhat két meghívottat is, kik azonban törvénytudók és részrehajlás nélkül valók legyenek. Törvényes bizonyság mindenkor a vidékbeli szolgabiró és esküdt leend és ezek szintén közbirói mineműségben szavazattal fognak birni, a tiszti ügyész szavazat nélkül ugyan, de mindenkor jelen lészen, a jobbágyok azonban más ügyész segedelmével is élhetnek; végre a jegyzőt, kinek szavazata soha nem lesz, az uraság választhatja ugyan, de saját tisztjei és ügyésze ilyen uriszéken jegyzők nem lehetnek.

De nem számlálgatjuk tovább azokat, mik az urbéri viszonyok iránt elhatároztattak; maguk az alkotott törvények fogják megmutatni, mik történtek a jobbágyok terheinek enyhítésére, az önkény korlátolására és sok visszaélés eltörlésére. Azonban nincs még e hét törvényczikkelylyel bevégezve minden, a mit az adózó nép sorsának könnyítése, de kivált morális emelkedése a nemzettől méltán megkiván, s valóban sok van még e részben hátra, mi fölött a jövő törvényhozásnak tanácskozni s határozni kell, ha korunk is a mult századok káros mulasztásának vétkében részesülni nem akar.

Ha nemzeti önállásunk érdekeit valódilag méltánylani tudjuk s hazánkat szabadnak, erősnek és virágzónak óhajtjuk, ne tartsuk elégnek, hogy jobbágyainknak élhetése törvény által biztosítva van, hanem neveljük a népet, ébreszszük és tápláljuk keblében az emberiség szelid méltóságának nemesebb érzeteit, javítsunk erkölcsein, fejtsük ki lelki tehetségeit s terjeszszük a közértelmességet. De nem csak oktatás, hanem czélirányos törvények is hatalmas, sőt szükséges eszközei a nép nevelésének: gondoskodni kell tehát a jövő törvényhozásnak oly törvényekről, melyek személyt, vagyont és a szorgalomnak gyümölcseit minden önkény ellen biztosítva, just adjanak a népnek, hogy fekvő tulajdont szerezhessen, és szabadságot adjanak a jobbágynak, hogy szabad alku mellett minden jobbágyi tartozásoktól örök szerződés által megválthassa magát; mert tulajdon és szabadság az iparkodásnak leghatalmasabb ösztönei, tulajdon és szabadság azon édes kötelékek, melyek a polgárt legszorosabban kötik hazájának sorsához. Sőt gondoskodni kell a jövő törvényhozásnak arról is, hogy azon néposztály, mely a közállomány legsúlyosb terheit viseli, azon hazában, melyet ő mível, ő táplál és ő védelmez leginkább, a polgári jussoknak is részese lehessen. S majd ha érdekeink nem különválva, hanem egy nemzeti közérdekben egyesűlve fognak őrt állani a haza, király és törvény mellett, s együtt segítik elő az ország virágzását, akkor lesz betöltve azon kötelesség, melylyel hazánknak és önmagunknak tartozunk.

Meg kell még az urbéri czikkelyeknél említenünk azt is, hogy midőn azokat elsőbben felterjeszténk, a második czikkelyben, hol a jobbágytelki állománynak minden megyére meghatározott mennyisége adatik elő, Posega, Verőcze, Szerém vármegyéket alsó tótországi nevezet alatt külön jegyeztük fel a tabellában; utánok következtek a Bánátnak nevezett Temes, Torontál, Krassó vármegyék, ezek után pedig Horvátországnak megyéi valának megnevezve. A királyi válasz e pontra nézve azt kivánta, hogy mivel a Bánát közigazgatási tekintetben már most az ország egyéb megyéitől semmit nem különbözik s egyenesen Magyarországhoz tartozik, elhagyván mi is a bánáti nevezetet, azon három megyét a magyarországi megyék sorába iktassuk. Elfogadtuk mi a királyi válasznak ezen észrevételét, hanem Posega, Szerém és Verőcze vármegyékkel is épen azt cselekedtük, mert meg valánk történet és törvényes okokból győződve, hogy ezen három megye alsó tótországi név alatt külön nem emlittethetik, hanem mint Magyarország közvetlen egészítő része szintén a magyarországi megyék sorába iktatandó. Ezt pedig annyival inkább szükségesnek véltük, mert Horvátország némi jussokat formált e három megyéhez, s még utóbb a jelen törvény szerkezetét is és az abban előforduló rendet, melyet a királyi válasznak elfogadott észrevétele után Bánát példájával sem lehetett volna menteni, maga mellett hozta volna fel erősségül. Ellenezte a királyi válasz ezen változtatást, de többször ismételt fölirásaink után az utolsó királyi válasz megegyezett abban. Így tehát, minthogy azon kérdés, vajjon e három megye Magyarországnak közvetlen része-e, vagy inkább Horvátországhoz tartozó, itten vitatás és elhatározás alá nem jött, mi jussaink föntartása végett az alsó tótországi nevezetet mindenhol elhagytuk s azon három megyét a magyarországi megyék sorába jegyeztük föl.

Az urbéri III. és VII. czikkelyeknek azon rendelete, hogy midőn a földesúr vagy a jobbágyok többsége kivánja, az urbéri legelő külön hasíttassék ki, szükségessé tette a közbirtokosságokra nézve is az arányossági pereknek újabb elrendelését. Törvényt alkottunk tehát erről is, melyben egyszersmind elhatározánk, hogy a hol a helyzet és egyéb körülmények engedik, a birtoknak összesitését s az osztályrészeknek, a mennyire lehet, egy tagban leendő kimetszését ugyanazon arányossági perrel kivánhassa és eszközölhesse bármely közbirtokos. Úgy hiszszük, hogy a törvénynek ezen rendelete hazánk gazdasági és közmívelődési előmenetelét fogja eszközleni.

Az urbérnek folytában törvényt alkottak az ország rendei azon közterhekről is, melyeket a jobbágyi birtokot használó nemesek viselni tartoznak és elhatározták azt is, hogy mindazon telkek, melyek az urbérnek behozatala óta elhagyattak, vagy a hármas könyv I. R. 40. czímjében meghatározott osztály esetein kívül a földesurak által elfoglaltattak, ismét megnépesíttessenek. Igazság és méltányosság egyiránt megkivánták, hogy e részben törvény alkottassék, mert eddig is sok vala már, kivált az ország némely vidékein, azon telkek száma, melyek nemesi kézre kerülvén, a közadó alól kivétettek, s a szegény adózó nép még ezek helyett is viselte a közterheket, most pedig, midőn a jobbágytelkek használhatásának szabad eladását az új törvény megengedi, még inkább szaporodott volna a közadó fundusának nem igazságos csonkítása, mert vétel útján többet adhatott volna ugyanazon telekért a nemes, ha tőle adót nem fizetne, s így a szegény adózó még a vételbeli concurrentiát sem állhatná ki s a közterheket mégis ő fizetné attól is, minek más veszi hasznát.

Midén ezen törvényczikkely fölött folytak tanácskozásaink, sürgettük azt is, hogy a szállást tartó katonaságnak élésházi tartása, s átalában a katonatartásból eredő veszteségek teljesen megszüntessenek, minthogy azt a törvény soha el nem fogadta, s gyakorlat által is épen az adózók könnyebbségére vala hajdan behozva, most pedig legsúlyosabb és legigazságtalanabb terhe a szegény népnek, mind azért, mert aránytalanul van felosztva, mind pedig azért, mert a vele összekötött számos visszaéléseket meggátolni majdnem lehetetlen. A királyi válasz elismerte, hogy e részben is kell az adózókon segíteni, de az idő rövidségét hozván föl ellenokul, azt kivánta, hogy egy országos választmány a katonatartás és szállásadás iránt értekezvén, azokkal is, kiket ő felsége e végre ki fog nevezni, kimerítő véleményt készitsen, s ez a jövő országgyűlésen okvetetlenül tanácskozás és határozás alá vétessék. Megnyugodott ebben az ország rendeinek többsége, noha nem kevesen valánk, kik a sürgetett megszüntetést mint a kérdés alatti törvényczikkely alkotásának mulhatatlan feltételét kivántuk tekinteni, s a választmány ki is neveztetvén, a királyi válasznak elfogadott tartalma törvénybe iktattatott.

Midőn már az urbéri törvényczikkelyek iránt nagy részben meg volt a nemzet és fejedelem közti egyezség, ő felsége mult 1835. esztendő augusztus 23-kán kelt királyi válaszában kijelenté, hogy az urbéri munkának befejezésével az országgyűlést el fogja oszlatni és ugyanazért az urbérnek teljes bevégzésére és azon tárgyaknak, melyek minden országgyűlésnek szokott tárgyai, rendes elhatározására két hónapi határidőt rendelt. Mind az 1825-dik esztendőben, mind a jelen országgyűlésen el volt az határozva, hogy a kilencz rendszeres munka csak egyszerre és együtt fog királyi megerősítés alá terjesztetni, s az országos rendeknek ezen határozatát ő felsége is elfogadta. Azonban idő és tapasztalás megtanítottak bennünket, hogy ezen határozat ki nem vihető, mert sokkal több idő kivántatnék azon munkák felvételéhez, mintsem hogy tanácsos volna törvénykezésünknek és a közigazgatásnak súlyos kárával az országgyűlést oly sokáig szakadatlanul együtt tartani, de amúgy is szükséges vala, hogy minél előbb teljesedésbe menjenek azon törvények, melyek ezen országgyűlésen alkottattak. Mi tehát a kilencz rendszeres munkának egyszerre és együtt leendő fölvételéhez nem ragaszkodtunk, de abban sem nyugodhatánk meg, hogy az urbéren és ahhoz tartozókon kívül semmi más törvény ezen országgyűlésen ne alkottassék; ugyanazért a fejedelmi szónak szentségével biztosított országos végzésre hivatkozva, kinyilatkoztattuk föliratunkban, hogy az említett végzéstől csak azon föltétel mellett állunk el, hogy némely olyan pontokat, melyeknek minél előbbi elhatározását a nemzet mindenekfölött méltán óhajtja; még ezen országgyűlésen tanácskozás alá veszünk s azok iránt a törvényjavaslatokat az urbéri törvényekkel együtt fogjuk ő felségének királyi helybenhagyása alá terjeszteni. Föliratunkra kedvező választ nem nyertünk, sőt ő felsége újabb királyi levele által sietést sürgetve ismét kijelenté, hogy a meghatározott két hónap elmultával az országgyűlést fejedelmi jussa szerint csakugyan el fogja oszlatni. Ekkor mi azt mondánk köztanácskozásink folytában, hogy törvény nincs, mely az országgyűlésnek eloszlatását fejedelmi jussok közé számlálná, de arról világos törvény szól és pedig sarkalatos törvény, t. i. az 1790. esztendei XIII. cz., hogy a kir. előadások tanácskozás alá vétessenek és az ország igazságos sérelmei minden országgyűlésen tettleg és valóságosan orvosoltassanak, újabb törvényeink tehát az országgyűlésnek végét nem bizonyos időhöz, hanem az elvégzendő tárgyakhoz kötik, ugyanazért míg e sarkalatos törvény rendeletének elég téve nincsen, mi az országgyűlésnek eloszlatásában meg nem nyugszunk, annyival inkább, minthogy föltétel mellett állottunk csak el attól, mit a fejedelmi szent igéret is biztosított, feltételünknek teljesítését tehát méltán kivánjuk. A föliratban röviden hivatkozánk a törvényekre és azon okokra, miket előbbi föliratunkban kifejtettünk, és szakadatlanul folytatánk tanácskozásainkat a kiszemelt tárgyak fölött, melyeket még ezen országgyűlésen az urbérrel együtt készülénk fölküldeni. Végre a kitűzött hónapnak utolsó napjaiban ismét érkezett egy királyi levél, mely szintén sietést sürget, de igéri, hogy az elkezdett tárgyak bevégzéséhez fog elegendő idő engedtetni.

Így születtek azon törvények, melyeket a többi rendszeres munkák tárgyaiból kiszemelve tanácskozás alá vettünk s ő felségének fölterjeszténk, ki azoknak nagy részét el is fogadta. Így alkottuk a szóbeli perekről szóló czikkelyt, mely átalában mindennek, de kivált a szegényebb sorsunknak fölötte szükséges vala; így alkottunk törvényeket a vásári biróságról és a pénzbeli elmarasztalást magukban foglaló itéletek végrehajtásáról, melyek kereskedésünkre és hitelünkre jótevő hatással lehetnek; törvény által határoztuk el a kiszemelt tárgyak közül azt is, hogy a legfőbb itélőszékek is kötelesek legyenek itéleteiket okokkal támogatni; határoztunk a világos örökösödés eseteiben végrehajtandó osztálynak rövidebb és könnyebb módjáról; megadtuk a perlekedési tehetséget a nem nemeseknek is, hogy letöröljük a homályt, melyet e részben eddigi törvényeink vetettek nemzetünkre; végre több más pontok között megrendeltük azt is, hogy a jövő országgyűlés alatt főbb itélő székeink előtt is folyjanak a feljebb vitt perek, sőt mivel ezen hosszas országgyűlés alatt a feljebb vitt s még el nem itélt pereknek száma fölötte megszaporodott, elhatározánk, hogy országgyűlés után a királyi tábla két űlésre osztva vizsgálhassa a feljebb vitt pereket, s még a rendes törvényszünetek alatt is biráskodhassék, ugyanazért a királyi tábla tagjainak számát is szaporíttatni kivántuk, a miben ő felsége is megegyezett. Hiányos ugyan némely részben e törvény határozata, mert csak a feljebb vitt perekről rendelkezik, de a kormány nem egyezett meg abban, hogy országgyűlés alatt azon perek is folyhassanak, melyek a királyi tábla előtt tétetnek folyamatba, s így kénytelenek valánk legalább a feljebbvitt perekről törvény által gondoskodni, nehogy tovább is teljes mértékben fönnálljon hazánkban azon fonákság, miszerint addig, míg új törvények alkottatnak, a magános viszonyok iránt fönnálló törvények végrehajtása, a polgárok súlyos kárával és az igazság kiszolgáltatásának tetemes hátramaradásával, fel vala függesztve. Egyébiránt alázatos véleményünk szerint jövendőben is csak úgy lehet a hasznos javításoknak ösvényén biztosan haladni, ha a törvényhozás a legszükségesebb pontokat, melyek vagy halasztást nem szenvednek, vagy fontos következéseik miatt kitünőleg hasznosak és azokat, melyeknél az óhajtott siker inkább remélhető, kiszemelve, külön veszi tanácskozás alá, mert minden előrelépés nyereség a haladni akarónak. Olyan országban, a hol a belső elrendelésnek és a fönnálló törvényeknek összesége nem rendszeresen alkottatott, hanem inkább egyes eseteknek, és az egyes körülmények összeszövődésének szüleménye, törvényhozás útján rendszeresen és egyszerre javítani majdnem lehetetlen, mert még a legfonákabb törvénynek, sőt még a százados gyakorlat által divatozó visszaéléseknek is találkoznak pártolói, kik vagy megszokásból vagy önérdekök miatt ellenségei a szükséges változtatásnak. A ki tehát a hibák és előitéletek egész tömegét egy csomóba fogva egyszerre akarja kiirtani, sok egyes érdekeket, melyek külön válva nem sok gátot vethetnének, összesít maga ellen, s rendszerének a sikert áldozza fel. Ki kell igenis tűzve lenni a főczélnak s kerülni kell mindent, a mi attól félre vezethetne, de a czél felé minden előlépés, mely a jövendőnek útját nem zárja, valóságos haladás, és minden egyes javítás tettleg használva biztosabb útat készít még több javításra, mert a tapasztalásnak meggyőző ereje leghatalmasabb mindenkor. Addig, míg a nemzet értelmes többsége valamely javításnak hasznos, sőt szükséges voltáról meggyőződve nincsen, azt a törvényhozás rendes útján megállapítani úgy sem lehet, valamint ellenben, ha ezen meggyőződés átalános, az óhajtott javításnak sikerét csak halasztani képes az átalkodott ellenszegülés, de azt végképen eltávoztatni hatalmában nincsen, mert a jobblétre vágyás oly természeti ösztön, melyet elnyomni soha sem lehet. De épen a lépésenkint haladás szűlheti ezen átalános meggyőződést, és valóban sok visszaélés, melyet egykor ezerek pártolának, későbben közakarattal lett eltörölve, sok igazságos, hasznos, sőt szükséges törvény, melyet előbb ezerek gátolának, lett közakarattal elfogadva ott, hol az igazságnak és közügynek baráti csüggedést nem ismerő buzgósággal újra és ismét újra küzdöttek az előitéletek ellen igazság és közügy mellett.

Hazánk is fellépett már a haladásnak pályájára, s nemzet és kormány egyformán átlátják, hogy törvényeinken és belső elrendeltetésünk minden ágaiban sokat kell javítani, mert hiszen maguk a rendszeres munkálatok is csak ezért készültek. De a javításnak egyes pontjai fölött különbözők a vélemények, s ha minden egész rendszerében együtt és egyszerre vétetik fel, némely egyes pontok megtarthatása miatt a leghasznosabb javításoknak is könnyen gátot vet a többség, a mi egyébkint nem történnék. Sőt az a káros oldala is van az efféle tanácskozásnak, hogy a mint ezen országgyűlésnek példája is bizonyítja, sok olyan javítás, melyet már ellenségei sem mernek nyilván s egyenesen megtámadni, a rendszernek színe alatt tárgyról tárgyra, sőt egyik országgyűlésről a másikra halasztatik. Szükséges tehát arra törekedni, hogy a jövő országgyűlés magát egyedül egy kitűzött rendszeres munkához ne kösse, hanem javítson s igazítson, a hol leginkább kell és lehet.

Fájdalommal jelentjük továbbá, hogy a kiszemelt tárgyak között sem az egyházi tizedről, sem a tisztviselők büntető hatalmának törvény általi korlátolásáról készített javaslatainkban a méltóságos főrendek meg nem egyeztek, s az ő ellenkezésök miatt azokat a fölség elé sem lehetett terjesztenünk.

Az egyházi tizedre nézve nem csak a megszüntetést vagy kényszerített megváltást nem lehetett törvénybe iktatnunk, de még abban sem egyeztek meg a méltóságos főrendek, hogy a kibérlési elsőség, mely eddigi törvényeink szerint a tizedekre nézve is a földesúrat illette, s melynek következésében sok földesúr igen kedvező örökös szerződés mellett birja az egyházi rendtől a tizedet, újabb törvény által ezen szerződésekkel együtt azokra ruháztassék, kik a tizedet adni kötelesek. Ez pedig csakugyan igazságon és méltányosságon alapul, mert hogy a földesúr még ebben is önjobbágyán nyerekedjék, az osztó igazsággal megegyeztetni nem lehet, és midőn valamely adózásnak megváltása bérbe adatik, bizonyosan természetesebb az, hogy a megváltás és annak hasznai azokat illessék, kik azon adózás terheit viselik, mint bármely harmadikat; kénytelenek valánk tehát legalább azon csekély kedvezéseket, melyek a kilenczedre nézve már az urbérben elhatároztattak, a tizedekre nézve is kiterjeszteni, s így lett alkotva a tizedekről szóló új törvény.

A tisztviselőknek büntető hatalmára nézve törvény által akarták kimondani a nemzetnek képviselői azt, a mit már a kormány gondossága főbb parancsolatok által eddig is megrendelt, hogy t. i. a törvényhatóságoknak tisztviselői senkit 12 pálczaütésen vagy háromnapi börtönön fölül önhatalmukkal ne büntethessenek, és egyszersmind törvénybe iktatták azt is, hogy a földesurak és azoknak tisztjei semmi közfenyíték alá tartozó vétek iránt nem biráskodhatván, az urbéri VII. czikkelyben meghatározott eseteken kívül büntető hatalmat ne gyakorolhassanak. Ezt nem fogadták el a méltóságos főrendek és különösen ellenezték azt, a mi ezen czikkelyben a földesurak iránt rendeltetett, azt vitatván, hogy az efféle kisebb kihágásokban is a földesúrat illeti a büntető hatalom. Pedig annyi csakugyan igaz, hogy közfenyíték alá eső vétekért csak a közállománynak lehet jussa a vétkest megbüntetni, ezt a just és büntetőhatalmat tehát a közállomány nevében csak az gyakorolhatja, kinek azt a közállomány mint tisztviselőjének nyilván általadta; hogy pedig a közállomány önhatalmának, sőt kötelességének legfontosabb részét egy egész osztályra s az osztálynak minden egyes tagjaira, mielőtt azokat, tehetségeiket, indulataikat ismerné vagy csak ismerhetné is, válogatás nélkül átruházza, s hogy ezen hatalom már születésénél fogva minden földesúrat illethessen, azt még föltenni sem lehet; mivel tehát törvény nincs, melyből ilyen földesúri hatalmat következtetni lehetne, annak némely helyeken eddig divatozott gyakorlatát inkább elnézett visszaélésnek, mint törvényesített szokásnak lehet tekinteni. Fölhozánk mindezeket a tanácskozás között és üzeneteinkben is, de a méltóságos főrendek ellenszegülése az országgyűlésnek végperczéig tartott: kénytelenek voltunk tehát e tárgyat is a jövő törvényhozás buzgó lelkesedésére bizni, remélvén, hogy a törvényhatóságok önjussaikra ügyelve, sem tisztviselőiket a hatalom törvényes korlátain túllépni, sem a földesurakat vagy azok tisztjeit az urbéri viszonyokon kívül más valamely közhatalmat bitangolni nem engedik.

A közadó ajánlásának tárgya kerülvén tanácskozás alá, mi is több megyéknek követeivel együtt ismét sürgettük a katonatartásból eredő súlyos veszteségek terhét figyelembe vétetni, s nyilván kijelentettük, hogy mindaddig, míg ezek valóságosan és tettleg megszüntetve nem lesznek; közadó fejében 3.800,000 frtnál többet semmi esetre nem ajánlhatunk; meg is állapodtak az ország rendei ezen sommában, de azt ő fölsége el nem fogadta s nagyobb mennyiségnek ajánlására szólította föl az országos rendeket. Ezen első királyi válasz után is előbbi ajánlatunk mellett maradánk nem kevesen, de a többség már a másodszori fölirat mellett megajánlotta azon mennyiséget, mely az 1830. esztendőben is megajánltatott, t. i. 4.395,244 frt 38 1/2 krt, és így a katonatartásból eredő veszteségek tettleges betudás sem sikerülhetett.

Ezen megajánlott adónak mennyiségét igérték az ország rendei az országgyűlésnek berekesztésétől számlálandó három esztendőre és nem tovább, oly világos kijelentéssel, hogy ha ezen idő alatt a törvények értelmében országgyűlés nem tartatnék, az adónak további fizetése azonnal megszünjék. Nem akarának e föltételben a méltóságos főrendek megegyezni s azt szokatlannak állitották, de az adó fölajánlásáról szóló föliratunkat sem akarván hátráltatni, végre nem ellenezték, hogy az említett föltétel, melytől a nemzet képviselői el nem állottak, az adót tárgyazó föliratokban világosan kijelentessék. Ő fölsége fejedelmi szavának szentsége alatt ismételve biztosított bennünket, hogy az országgyűlés a törvényes idő alatt, sőt a körülmények úgy hozván magukkal, még előbb is meg fog tartatni, a másodszor ajánlott adót elfogadta, de a mondott föltételt, mint a mely a nemzetnek fejedelme iránti bizodalmával sem volna egyeztethet, el kivánta mellőztetni. Mi azonban a királyi válasz által nem láttuk megszüntetve az előre látó gondoskodásnak szükséges voltát; mert ámbár kedves vala nemzetünknek a fejedelem újabb igérete, mely törvényeink szoros megtartása iránt ezen királyi válaszokban ismételtetett, de másrészről azon okoskodás, mely magukban az említett válaszokban el vala szórva, hogy t. i. az 1715. esztendei VIII. törvényczikkely szerint az adó az állandó katonaságnak zsoldjára szükséges lévén, minthogy az állandó katonaság meg nem szünhet, az adónak sem szabad soha megszünni, nekünk megnyugtatás helyett inkább aggodalmat okozott, mert ezen állítások fonalán azt is lehetne következtetni, hogy ha valamely országgyűlésen az adónak mennyisége fölött a nemzet és fejedelem meg nem egyezhetnének, és a fejedelem minden e tárgy fölötti határozás nélkül szétoszlatná az országgyűlést, akkor az adó meg nem szünhetvén, annak előbbi mennyisége folyna tovább is, ily módon pedig meg volnának semmisítve azon sarkalatos törvényeink, melyek az adó fölötti határozást egész kiterjedésében országgyűlésre tartozónak rendelik, a nemzet jussa ki volna játszva, s az adó leszállítása egyedül fejedelmi kegyelemtől függne, mert elég volna a kormánynak el nem fogadnia kisebb ajánlatot, s az országgyűlésnek végeig tagadó kijelentéséhez ragaszkodni, hogy ismét az előbbi mennyiség maradjon folyamatban. Minthogy tehát az 1827. évi IV. törvényczikkely szerint az adó fölötti határozás egész kiterjedésében az országgyűlésre tartozik, és az 1790. évi XIX. t.-cz. azt rendeli, hogy a közadó egyik országgyűlésről a másikig ajánltassék, az 1790. évi XII. t.-cz. pedig minden három év alatt országgyűlést parancsol tartatni, világos következés, hogy ha ezen törvény szerint az országgyűlés meg nem tartatik, a további adó megigérve nem lévén, nem is folyhat, mert szabad alkotmányú hazában csak a törvényhozás terhelheti közadóval a polgárokat, s az ajánlatnak idején vagy mennyiségén túl a fizetésnek terhe sem terjedhet. Mi tehát megmaradánk határozatunk mellett, mely a nemzeti jussoknak föntartására szükséges vala, a fejedelem jussainak pedig semmi csorbulást nem okoz, mert ha a kormány pontosan eleget tesz a törvények világos rendeletének, ha a törvényes idő alatt mindenkor megtartja az országgyűlést, az adó ajánlásának említett föltételét teljesedésbe venni soha sem kell. Végre a harmadik kir. válasz után üzenetben is kijelenténk, hogy miután ő fölsége az ajánlott adót elfogadván, nyilván és ismételve igéré az országgyűlésnek a törvényes idő alatt leendő megtartását, mi pedig nyilván ismételve megmondottuk azt, a mit a törvényhatóságoknak tenni kell és tenni fognak, ha a törvénynek e részben elég nem tétetnék, sem újabb föliratot, sem a tanácskozások további folytatását szükségesnek nem látjuk, de nem kételkedünk; hogy ajánlásunk teljesítésében ajánlásunk föltételeit szeme előtt fogja tartani nemzetünk. Igy lőn országos határozattá az, mit eddig a feliratokban nemzetünk nyilván ki nem mondott soha, s így maradott meg a mellett a képviselői tábla, melynek szava kivált az adó ajánlásában bizonyosan legfontosabb; lehet reménylenünk, hogy a kormány törvényessége elhárítja rólunk ezen végzés teljesedésbe vételének szükségét, a nem reménylett esetben pedig hinnünk kell azt, hogy a törvényhatóságok lelkes hazafiusága törvényeinknek életet adni és azokat életben tartani nem késik.

Az előleges sérelmek, törvényeinknek ezen régi, de folyvást vérző kinos és veszélyes sebei, melyeknek orvoslását sem az ügynek igazsága, sem a nemzet áldozatai, sem forró esdekléseink buzgósága nem valának századok óta képesek a kormánytól kieszközölni, most is mindenek előtt magukra vonták az országgyűlésnek gondoskodó figyelmét, és mielőtt meg a királyi előadások tanácskozásba vétetének, elkészült s fölterjesztetett ezek iránt az újabb fölirat. Évekig vártuk a kért igazságot, ismételt föliratok által sürgettük kérelmünk sikerét, s évek mulva oly királyi választ nyertünk, mely mellett sérelmeink nagy részben tovább is sérelmek maradtak, sőt az ismét csalódott remények keserű érzése még súlyosabbá tette azokat.

Erdély, honunknak szeretett testvére, hazája kedves véreinknek s így honunk nékünk is, mely századokon keresztül velünk szenvedett, mellettünk küzdött és érettünk gyakran ontotta vérét, Magyarországgal mindez ideig egyesítve nincsen, sőt épen akkor, midőn mi a királyi széknek igazságától százados kérelmünknek sikerét remélénk, minden polgári szabadságától megfosztatott, s törvénykívüli állásba lőn helyeztetve. Kétszeres keserűséggel hatott reánk a szomorú csapás, mely a testvérhazát érte, mert a legforróbb részvétnek érzése s az aggódásnak kinzó fájdalma foglalá el keblünket, midőn rokoninknál így megrontva látánk az alkotmányos szabadságot, melyet szintén a törvény szentsége biztosított. Mélyen érezvén tehát mi is a sérelmet, s az 1464.: XIII., 1492: I. t.-czikkelyek és az 1595. békekötésnek II. czikkelye szerint is kötelességünk lévén Erdély igazait és szabadságát védenünk, különös fölirat által kértük ő fölségét, hogy Erdélynek országgyűlését és egész törvényes állapotját adja vissza; de a kormány még a szokott biztatásnak vigasztaló szavaira sem méltatá nemzetünket, s a felirat óhajtott válasz nélkül maradott. Későbben azon két rendbeli királyi válaszban, melyek az előleges sérelmek iránt ismételt föliratainkra érkeztek, Erdélyre és annak Magyarország iránti viszonyaira nézve szintén nem foglaltatott semmi kedvező s így a nemzet régi óhajtása e részben ismét teljesítetlen maradott, és Erdélynek törvénykívüli állása most sincs megorvosolva.

De azon részekre, melyek Magyarországtól Erdélyhez valának elszakasztva, t. i. Kraszna, Köz.-Szolnok, Zaránd vármegyékre és Kővár vidékére nézve kedvezőbb volt a királyi válasz, mert ezek iránt kérelmünk sikerülvén, a százados igéret csakugyan teljesítve lőn, s ő fölsége az említett részeknek hozzánk visszakapcsolását elrendelte. A törvényjavaslatban, melyet e tárgy iránt készítettünk, beiktattuk mi azt is, hogy a visszakapcsolásnak részletes teljesítése egy országos választmányra bizassék, sőt azon választmány tagjait titkos szavazás által már a magunk részéről kinevezénk, de ő fölsége nem fogadta el ebbeli határozatunkat s azt nyilatkoztatá, hogy az elmult időknek hasonló példái szerint udvari biztosság által fog a visszakapcsoltatás tettlegi teljesítése végbe menni. Az alkotott törvényben mindazonáltal világosan kifejeztetett, hogy a nevezett részek polgári, közigazgatási, törvénykezési, adózási és mindennemű állapotjaikra nézve teljesen és tökéletesen Magyarországhoz ezennel visszacsatoltatnak, s az említett Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd vármegyék s Kővár vidéke ezentúl az országgyűlésre meg fognak hívatni, s ottan űlési és szavazási visszaadott jussokkal élni. A törvénynek rendelése tehát oly határozott, hogy ha netalán ezen törvényhatóságok bármi okból a jövő országgyűlésre meg nem hívatnának, a mit azonban föltenni sem lehet, az ország rendei semmi királyi előadásoknak elhatározásához törvényesen nem nyulhatnának, míg az elmulasztott meghívás meg nem történnék, mert ezen törvényhatóságok most már ismét az országnak egészítő részei, s őket az országgyűlésre meg nem hívni, annyi volna, mint bármely más vármegyét elmellőzni; rendes országgyűlésen pedig - generali regni conventus - az egész ország minden törvényhatóságának jelen kell lenni, mert a részes gyűléseket - concursus regni palatinalis 1715. VIII. 3. §. és 1741. XXII. - csak világosan meghatározott szükség eseteiben engedik meg törvényeink. Végre visszaadott jussaiknál fogva az elszakítás előtti viszonyaik csorbulást nem szenvedhetvén, nekik az ország többi megyéivel egyenlő törvényes állásuk leend.

A magánosok pénzbeli viszonyai iránt ismét nem lehetett elhatározó törvényeket alkotnunk. Az első föliratban, melyet e tárgy iránt az előleges sérelmek során készítettek az ország rendei, az vala határozva, hogy a scálát vagyis az 1799. évet megelőző időkből minden adósságok és pénzbeli kötelezések ezüst pénzben fizettessenek, a scála közötti időszakaszban pedig, vagyis 1799-től fogva az 1811-dik esztendői márczius hónapig, minden somura a scála szerint szállíttassék le, de az így leszállított sommákért nem váltóczédula vagyis 100 frtért 40 ezüst forint, hanem (60 pengő forint fizettessék, a fizetésnek eszköze pedig egyedül csak ezüst és arany pénz legyen és más pénzt senki elfogadni ne tartozzék. Erre ő felsége ismét hivatkozván az 1825-diki országgyűlésre kiadott királyi válaszra, melyben az vala kijelentve, hogy a scálát megelőző időkből eredő kötelezéseknél, midőn a hitelező mondja fel az adósságot, akkor papiros pénzben is tartozzék azt elfogadni, ha pedig az adós akarja hitelezőjének a pénzt letenni, ezüst pénzben fizesse adósságát, egyébiránt a scála alatti időszak iránt javaslatunkat el nem fogadta, de fejedelmi szavát adá, hogy soha papiros pénzt parancsolt értékkel többé kibocsátani nem fog. Ezen biztosító igéret után azt hittük, hogy semmi ok sem lehet, mely miatt tovább is ellenezze a kormány törvény által kimondani azt, hogy a fizetésnek eszköze csak arany és ezüst legyen, a papirost pedig fizetésben elfogadni senki nem köteles. Ismételtük tehát egy újabb feliratban ezen kivánatunkat, sőt hogy e fontos tárgyban már egyszer törvény alkottassék, megegyeztünk a kormánynak azon kivánságában is, hogy a scála közötti időszakban a scála szerint már leszállított 100 frtért nem 60, hanem a gyakorlat szerint csak 40 ezüst forint fizettessék, a scála előtti viszonyokra nézve pedig előbbi határozatunknál maradtunk. Ily értelemben szerkesztetvén törvényjavaslatainkat, azokat ő felségének újra felterjesztettük, de kedvező választ ismét nem nyertünk, s noha ő felsége papirpénzt parancsolt értékkel kiadni többé nem fog, abban még sem egyezett meg, hogy a fizetésnek egyedüli eszköze csak arany és ezüst légyen, és a papirpénzt elfogadni senki ne köteleztessék, e nélkül pedig törvényt alkotnunk nem lehetett, mert önmagunk törvény által ismernénk el a papirpénznek parancsolt becsét, melynek súlyos következését sok magános polgár, sok közhasznú alapítvány sajnosan érzi még most is.

Az előleges sérelmeknek azon pontjára, melyben az egyházi javaknak önkényes megrovatása ellen panaszolkodtak az ország rendei, feleletül az említett királyi válaszban az mondatik, hogy ő felsége mindazon segedelempénzeket, melyekkel legfőbb patronatusi jussainál fogva az egyházi rendet terheli, honi törvényeink értelmében a közállománynak és magának az egyháznak szükségeire fordítja, s az alapítóknak szándékát is mindenkor figyelemben tartja. Meg valánk mi arról győződve, hogy azon nagy kiterjedésű javak, melyek hazánkban az egyházi rendnek kezén vannak, a közállománynak kétségtelen tulajdonai lenni soha meg nem szüntek és nem kételkedünk, hogy azokról, mint status javairól, a törvényhozás szabadon rendelkezhetik, sőt előre látjuk, hogy ha majd a köznevelés, de kivált a népnek nevelése országos tanácskozások alá kerül, ha majd a törvényhozásnál a vallásnak azon szolgáiról leszen szó, kik a gazdag egyházi javaknak igazságtalan arányban fölosztott jövedelmeiből nem részesülve, gyakran szükölködni kénytelenek, holott a vallásnak és népoktatásnak legszentebb, de legsúlyosabb kötelességeit ők teljesítik, elkerülhetetlen lesz a közállománynak ezen jussát tettleg gyakorlatba venni; de épen ezért el nem ismerhetjük azt, hogy a kormány ezen javakra önkényesen és egyoldalulag terheket vethessen, mert a nemzet köztulajdona fölött a kormánynak egyoldalulag rendelkezni törvényes hatalma nem lehet, s a polgárok bármely osztályának a végrehajtó hatalom önkényes terheltetéseitől mentnek kell lenni. A kir. válasznak említett pontjára tehát közhatározat által ismételve kijelentették a nemzet képviselői, hogy az egyházi javaknak jövedelmeiről csak az összes törvényhozás rendelkezhetik, s a felirat, melynek szerkezete fölött a két tábla között hosszabb vitatások folytanak, végre közegyezéssel oly értelemmel készült el, hogy azon elvet, miszerint az egyházi javaknak jövedelmeit is lehet az ország védelmére vagy más közhasznú egyházi és nemzeti intézkedésekre a törvények értelmében fordítani, az ország rendei sem vonják kétségbe, de a törvényhozás rendes útján kívül egyoldalulag behozott és tettleg folytatott megrovást alkotmány és törvény elleni sérelemnek tartják és annak megszüntetését ismét sürgetik. A feliratra válasz nem érkezvén, előleges sérelmeinknek ezen pontja is orvosolatlan maradott, de mind a köztanácskozásokban, mind a feliratban világosan kimondatott a nemzetnek az egyházi javak fölötti kétségtelen jussa, melyet a haza közjavára használni a jövendő törvényhozások gondja leend.

Előlegesen fölterjesztett súlyos sérelmeink között talán legérzékenyebb az, mely a só árának országgyűlésen kívül önkényesen történt törvénytelen felemeléséből eredett. Kettős a tárgya ezen sérelemnek; egyik a sónak szerfölött nagy ára, mely kivált a földmívelőt és a szegény adózó népet oly igen igazságtalanul terheli, s melynek szomorú következései kivált a marhatartásra nézve naponkint súlyosabbak; a másik pedig, mely törvényes tekintetből az elsőnél még fontosabb, hogy a só árának meghatározását, mely az 1790. évi XX. t.-cz. szerint az országgyűlésnek rendelete alá tartozik, a kormány tőlünk elvonván, önkényesen s egyoldalulag gyakorolja. Fölhozta már ismételve a nemzet mindazon okokat, melyek e tárgyban nemzeti jussaink mellett czáfolhatatlanul szólanak, hivatkozott a törvényekre, fölszólította fejedelmének igazságszeretetét, hivatkozott Európának itéletére, panaszkodott, kért és sürgetett; de mindezek sikertelenek valának, s ő felségének ezen országgyűlésre kiadott válasza is megtagadó volt. Ismeteltük a feliratot és egy törvényjavaslatot is küldöttünk föl mellette, melyben a sónak ára az 1790-dik évi törvényes mennyiségre leszállíttatott; de sem újabb kérelmünk, sem a törvényjavaslat elfogadva nem levének, s e legsúlyosabb sérelemben sem valánk képesek még csak enyhítést is eszközölni.

Hazánknak egyéb sérelmeire, melyeket ezen országgyűlésről felterjesztettünk, szintén nagy részben vagy megtagadók, vagy elmellőzők voltak a királyi válaszok; némely pontok azonban kedvezők is valának, melyeket, a mennyire szükséges volt, törvénybe iktatánk. Ezek közül csak azt említjük meg, melyben a vásári helypénz iránt a t. rendeknek is óhajtása szerint újabban meghatároztatik, hogy sem heti-, sem országos vásárokon nemes ember vagy városi polgár helypénzt fizetni nem köteles, és azon pontot, melyben a Veszprém és Somogy vármegye közötti Siófokra nézve Somogynak a tek. rendek által is pártolt kivánatához képest újabb biráskodás rendeltetik.

Meg kell még a felterjesztett sérelmek közül említenünk azt, melyet Veszprém vármegye a Merete puszta birtokosainak adó alá vetése iránt még az 1825. évben előadott, és mely ugyanazon országgyűlésről föl is terjesztetett. Veszprém vármegyének említett sérelme abban állott, hogy a nm. m. kir. helytartótanács 1825-ben kiadott intézőlevele által a meretei pusztában nem-nemesek kezénél lévő nemesi birtokra nézve is oly határozatot tett, mely szerint mindaddig, míg az ilyen birtok nem nemes kézen vagyon, közadó alá tartozván, az a dicalis összeirásnak illető rubrikáiba vezetendő. Ezen sérelemre azt mondá a királyi válasz, hogy mivel a meretei pusztát biró nem-nemesek minden vagyonaiktól és így a nemesi birtokból vett haszonvételeiktől is adót fizetni tartoznak, ő felsége a helytartótanácsnak e tárgyban kiadott rendelését tovább is helybenhagyja. Elfogadták az ország rendei ezen királyi határozatot s nyilván kijelenték, hogy a nem-nemesek azon földek haszonvételeitől addig, míg azok nemesi kézre nem kerülnek, adót fizetni azon világos megjegyzéssel tartozzanak, hogy ezen nemesi földek a többi portalis fundust tevő földek sorában a dicalis összeirásba be ne jőjenek. Az országos rendek és ő felségének megegyezéséből eredett világos határozat által is ki van tehát itt már mondva azon elv, mely szerint a nemesi birtokot használó nem-nemeseket és igy az agilisokat is azon birtok használásától közadó alá tartozóknak állítja a törvényhozás.

Továbbá sérelem gyanánt adtuk elő mi is a t. rendek nevében a nagyméltóságú m. kir. helytartótanácsnak azon intéző körlevelét, melyben a megyék, tisztviselőinek s bérrel ellátott szolgáinak, kik eddig a királyi és egyéb közszolgálatot tárgyazó foglalatosságaikért, melyeket a megye kebelében teljesítettek, napibért nem kaptak, több esetekben a szegény adózóknak súlyos és igazságtalan terheltetésével a megyék honi pénztáraiból napibérek rendeltetnek; s azt kivántuk elhatároztatni, hogy a rendes fizetésü megyei tisztviselők és állandó bérrel ellátott szolgák a megye kebelében teljesített hivatalos közfoglalatosságaikért a megyék honi pénztárából napibért ne kapjanak, kivévén egyedül az olyan rendkívüli, de netalán mégis elkerülhetetlenül szükséges közfoglalatosságokat, melyek hivatalaik vagy szolgálatjok köréhez semmi tekintetben nem tartoznak, s melyeket nem mint tisztviselők, hanem mint a megye által különös és meghatározott napibér mellett kiküldött tagok visznek véghez. Az ország rendei szintén valóságos közsérelemnek ismerték el ezen sérelmet, és a feliratban arra kérték ő felségét; hogy az érdeklett rendelkezést, mely sem a megyéknek törvényhatóságával, sem az adózó népnek javával meg nem egyeztethető, kegyelmesen megszüntetni méltóztassék; azonban a fölirat ezen pontjára kir. válasz nem érkezett; de miután az ország rendei sem látták törvényesnek a napi béreket ily pazar kézzel osztogatni, kételkedni sem lehet, hogy a törvényhatóságok használni soha sem fogják az említett intéző levélben törvénytelenül adott engedelmet, és a napibérek adásában inkább az ország rendeinek véleményéhez fogják magokat tartani.

Ezen sérelmek sorában is valának több pontok, melyeket a méltóságos főrendeknek szakadatlan ellenkezése miatt ő felségéhez fölterjeszteni sem lehetett. Ilyen azon felirat, melylyel a nemzet képviselőinek nevezetes többsége a lelkes lengyel nemzet feldult szabadságának ügyében még elhunyt fejedelmünk hathatós közbenjárását akarta megkérni. Ilyen azon méltó kivánata nemzetünknek, hogy a sötét századok vak buzgóságának rút maradványa, az 1790. XXVI. t.-cz. 14. szakasza, mely szerint protestáns atyánkfiainak Horvátországban lakni és javakat birni nem szabad, már egyszer eltöröltessék. Ilyen végre azon kettős sérelem is, melyet a tisztviselők felelőssége iránt és a törvénytelen parancsolatok s elnöki rendelések (prasidialisok) ellen kivántak fölterjeszteni a nemzet törvényes képviselői. Ez utolsó pontban különösen a prasidialisok iránt, melyek leginkább az újabb időkben jöttek gyakorlatba, sajnosan panaszlották a törvényhatóságok küldöttei, hogy azok a megyék elmellőzésével a fő- és alispánokhoz intéztetvén, a megyéket törvényes hatóságukban csorbítják, a tisztviselőket gyakran kedvetlenségeknek teszik ki, s az alispánokat, kik szabadon választott őrei s legelső védői a megyék törvényes igazainak, az őket választó megyei rendektől mintegy elszakasztva gyakran csak a kormány eszközeivé változtatják; elhatároztatott tehát, hogy azoknak megszüntetése felirat által sürgettessék; de a főrendek mindezekből semmit el nem fogadván, határozataink siker nélkül maradtak. Minthogy tehát ezen elnöki rendelések teljes megszüntetését elérnünk nem lehetett, a törvényhatóságoknak kell gondoskodni, hogy legalább káros következéseiknek a lehetőségig gát vettessék, ezt pedig némileg az által lehetne talán elérni, ha minden megye közvégzés által elhatározná, hogy az alispánok minden prasidialisokat gyűlésről gyűlésre a megye közönségének nyilván bemutatni és egyszersmind azoknak időközben mikép lett teljesítéséről hivatalos jelentést adni köteleztessenek.

A magyar katonaságra nézve is előadtuk és sürgettük mi a tekintetes rendeknek utasítása szerint mindazt, a mit e tárgyban 1830-ban ő felségéhez felterjesztettek az ország rendei, különösen, hogy a magyar és véghelyi ezredeknél a kormányszavak magyarok legyenek, tisztek csak olyanok lehessenek, kik született magyarok és magyarul tudnak, a lépcsőnkinti előmenetel pedig ezen ezredekben a többi cs. kir. hadseregtől különválva történjék meg. A Karok és Rendek nevezetes többsége azonban jónak látta, e kivánatnak egész kiterjedésben leendő felvételét más alkalomra, midőn a körülmények biztosabb sikert igérnek, elhalasztani; de most is azon feliratban, melyet a magyar nyelvnek ügyében f. é. márczius 16-kán fölküldöttünk, előadatott a nemzetnek azon méltó kívánata, hogy a magyar ezredeknél a kormányszavak magyarosíttassanak, a magyar nyelv az egész magyar katonaságnál behozassék, és ennél a főhadikormányzótól kezdve csak azok alkalmaztassanak, kik az 1830. évi VII. és VIII. t.-cz. rendelése szerint nem csak magyarul tudnak, de születésükre nézve is magyarok. A királyi válasz mindezekre átalában csak azt feleli, hogy ő felsége az 1792. évi IX., 1807. évi I. és 1830. évi VII. törvényczikkeket meg fogja tartani.

Az országgyűlési hirlapok iránt ismételve tétetett indítvány ezen országgyűlésen és végre a Karok és Rendek kifejtvén e tárgyban különösen a sajtó szabadságáról és a megelőző vizsgálatról nézeteiket, egy üzenetet és törvényjavaslatot készítettek, mely a sajtónak józan és czélirányos szabadságán alapulva, magában foglalja egyszersmind a netalán történhető kiszökéseknek büntetését is. Nem lehetett a nemzet képviselőinek semmi oly javaslatban megegyezni, mi által a megelőző vizsgálat, melyet törvényeink soha el nem ismertek, bármi alakban megállapíttatnék, s minthogy a méltóságos főrendek ezen üzenetet és törvényjavaslatot el nem fogadták, kénytelenek vagyunk e tárgyra nézve is a jövő országgyűlésnek állhatatos s talán szerencsésebb kimenetelű küzdésétől várni a sikert, melyet mi el nem érheténk; annyival inkább váratlan vala pedig nekünk a méltóságos főrendeknek ezen ellenkezése, minthogy az országos sérelmek sorában az 5. szám alatt némely panaszok, melyek a sajtó szabadságának korlátolása miatt adattak elő, az ország rendeinek nevében már fel is terjesztettek ő felsége elébe és ott a feliratban már nyilván kimondják az ország rendei, hogy a sajtó szabadságát Magyarországban nem csak nem korlátolják a törvények, sőt azt az 1790. XV. t.-cz. nyilván meg is említi. Pedig a mennyiben a polgárok természeti szabadsága törvény által korlátolva nincsen, azt egyoldalú kormányi rendeletek által csorbítani, sértése az egyesek törvényes szabadságának s elnyomása a nemzet kétségtelen jussainak.

Az ország pénztárairól és közhasznú alapítványainak állapotáról beadott hivatalos tudósítások tanácskozás alá kerülvén:

A nemzeti muzeumra nézve meghatározták szavazatunk ellenére az ország rendei, hogy mivel annak épülete jelenleg majdnem használhatatlan állapotban van, egy új alkalmatos és díszes épületnek fölállítására közsegedelem formában rendes kivetés útján fölosztandó 500,000 pengő forintok fizettessenek; elhatározták továbbá, hogy a concurrentialis pénztárban levő 200,000 pengőforintnak évenkinti kamatjai, melyek az 1827. évi XVII. t.-cz. rendelete szerint eddig a Ludovicaa fundusának gyarapítására fordíttattak, ezentúl évenkint a nemzeti muzeum pénztárába folyjanak. Jankovich Miklós úr becses gyűjteményének kialkudott ára pedig 125,000 pengőforintban szintén közkivetés útján legyen megfizetendő. Végre a gr. Ráday nemzetségnek jeles könyvtárára nézve az végeztetett, hogy ő királyi főherczegsége, országunk nádora, ezen könyvtárnak megvizsgáltatására, sőt ha azt méltónak találja, alku szerinti megszerzésére is megkéressék.

Ugyanekkor tudós és lelkes hazánkfiának Horvát István úrnak, a Széchenyi országos könyvtár őrének, ki fáradhatatlan munkássága és roppant ismeretei által a külföldön is köztiszteletet, nemzetünktől pedig a hazai történetek, diplomatika és magyar nyelv körül szerzett jeles érdemeivel hálát és köszönetet vívott ki magának, nem annyira jutalmul, mint inkább nemzeti közmegtiszteltetés gyanánt egyedül és egyenesen személyére fizetésén kívül évenkint 2000 pengőforint rendeltetett adatni. Meghatároztatott végre az is, hogy a nemzeti muzeumnak lajstroma elkészíttetvén, az egy országos választmány által hitelesíttessék, és mindezen pontok egy külön törvénybe lőnek iktatva.

Meg kell itt említenünk nagyméltóságú gróf Illésházy István főasztalnok és nagyméltóságú Pyrker László patriarcha egri érsek uraknak jeles ajándékát is, melylyel a nemzeti muzeumot gazdagították; ugyanis az első dubniczai kastélyában volt becses könyvtárát, a másik pedig 140 darabból álló eredeti képeknek jeles gyüjteményét a nemzeti muzeumnak ajándékozták.

A Ludovicæa nevet viselő katonai iskolának fölállítása már régen forró óhajtása lévén nemzetünknek, e jelen országgyűlésen elhatarozák az országos rendek annak minél előbbi létrehozását, és minthogy annak pénzalapja több magános ajánlatok által (melyek között különösen említést érdemel gróf Buttlernek 20 ifjú nevelésére tett jeles alapítványa) nevezetesen emelkedett, országos ajánlat útján kivánták mindazt pótolni, a mi a fölállításhoz és a tanításnak elkezdéséhez szükséges vala; megajánlottuk tehát közkivetés útján fizetendő nemzeti segedelem gyanánt azon 309,000 frtot, melyek a beadott hivatalos tudósításban még e végre szükségeseknek mondattak; továbbá, minthogy a concurrentialis pénztárban levő 200,000 frtnak kamatai, melyek az 1827. évi XVII. t.-cz. szerint eddig ezen katonaiskolai pénztárba folytak; most a legújabb határozat szerint a muzeum fundusához lettek áttéve, hogy ezen hiányosság is pótolva legyen, megajánlottuk ezen kamatok tőkéjét is 200,000 pengőforintban, és így összesen 509,000 pengőforintot, és ajánlatunk mellett csak azt kötöttük ki, hogy egy országos választmány ezen katonai iskolának az 1808. évi országgyűlésen kidolgozott rendszerét újra megvizsgálja, azt a jelen idők szükségeihez alkalmaztatva czélirányosan igazítsa és tökéletesítse, s kidolgozott tervét a jövő országgyűlésnek bemutassa, addig is pedig az 1808. évi rendszer tartassék meg, azonban az első megnyitástól kezdve abban minden tudományok magyar nyelven taníttassanak. Fölterjesztettük mindezeket különös felirat mellett és egy törvényczikkelyt is készítettünk az elhatározott pontok iránt, melyet 3. sz. a. a t. rendeknek alázatosan ezennel bemutatunk; de ő felsége a nemzeti ajánlást el nem fogadván, azt, a mit a nevelési rendszernek egy országos választmány általi megvizsgálása iránt és a magyar nyelvre nézve kivántunk, félrevetette, a mint az országos iratokból látható királyi válasz bizonyítja; mi tehát látván, hogy ezen önköltségünkön felállitandó intézet nevelési rendszerét is a mi kizárásunkkal önmaga kivánja elrendelni a kormány, s nem akarván a nemzet pénzén egy oly intézetet létrehozni, mely növendékeinkben a nemzetiséget is elfojtva, azokat nem magyar honfiakká, hanem csak Ausztria katonáivá formálhatná, készebbek voltunk inkább az intézet felállítását ezúttal felfüggesztve látni, mint fönnebb említett feltételeinktől elállani; ugyanazért az országgyűlésnek utolsó napján minden e részben tett közajánlatainkat visszavontuk.

Azon nagy kiterjedésű váczi épületet, mely egykor a Theresianumnak, későbben a Ludovicæának volt tulajdona, s minthogy ezen katonai iskolának alkalmatos nem vala, közönséges árverés útján eladatni rendeltetett, nagyméltóságú gróf Nádasdy Ferencz váczi püspök úr becsű szerint megvásárolván, a nemzetnek ismét visszaajándékozta oly czélból, hogy ott a szerencsétlen tébolyodottak számára egy czélirányos közintézet állíttassék. Köszönettel fogadván a Karok és Rendek a nagyméltóságú megyés püspök úrnak ajánlatát, ő cs. kir. főherczegségét, országunk nádorát, megkérték, hogy az ily czélra tett eddigi ajánlatokat és alapítványokat összesítve, ezen jótékony intézetnek minél előbbi létesítését eszközölni méltóztassék. Ezen megbizást ő cs. kir. főherczegsége kegyesen elfogadván, megigérte, hogy minden iparkodását az intézetnek létrehozására fordítja; biztosan lehet tehát reményleni, hogy ezen legszerencsétlenebb felebarátink szomorú sorsa is nem sokára legalább némileg fog enyhíttetni.

Horvátországnak előadásra különös felirat által kértek meg ő felségét az ország rendei az iránt, hogy a Ludovicaa nevet viselő kereskedőútnak, melyet Károlyvártól Fiuméig magános vállalkozók tetemes költséggel készítettek, megváltása iránt czélirányos intézkedéssel lenni méltóztassék. Fölötte kivánatos volna ezen kérelemnek sikere, mert kereskedésünk, mely úgyszólván ezen egyetlenegy úton mehet a magyar tenger partjáig, a megváltás által nem csekély útivámoktól szabadulván fel, nevezetes könnyebbülést nyerne. Mindkét táblának közegyezésével készült e tárgyban a felirat, de minthogy az csak az országgyűlésnek utolsó napjaiban küldetett föl, kir. válasz reá nem érkezett.

A nemzeti nyelv és mívelődés terjesztésének tekintetéből elhatározták a törvényhatóságoknak képviselői, hogy Pesten, országunk fővárosában, egy nemzeti játékszín építtessék, s e végre utasításaik szerint 400,000 pengőforintot, szintén közkivetés útján fizetendőt, ajánlottak; de még ebben is gátot vetettek a méltóságos főrendek elhatározott ellenszegülésökkel, mert ők azt vitatván, hogy az óhajtott czél szabad ajánlások útján is biztosan elérhető, semmi kötelező erejű kivetésekben meg nem egyezének, és noha nem ok nélkül tartunk attól, hogy szabad ajánlások mellett majd épen a legvagyonosabbak vonják ki magukat a fizetés terheiből s ekképen vagy a czél nem lesz elérve, vagy a szegényebb, de lelkesebb honfiak viszik a tehernek legnagyobb súlyát, azonban minthogy ismételt üzeneteink is sikeretlenek valának, hogy legalább valami történjék, kénytelenek valánk úgy alkotni a törvényt, mint azt a méltóságos főrendek javaslották, és egy országos választmányt rendelni ki, mely a szabad ajánlatok útját felszólítások által megpróbálja, az előkészületek, tervek és költségek összeszámolása iránt a szükségeseket megtegye és a jövő országgyűlésre jelentését beadja. Minthogy pedig ő kir. főherczegsége, országunk nádora, egy igen szép helyen lévő tág és alkalmatos tért eszközölt ki Pest városától ingyen a nemzeti játékszín helyéül, mind neki, mind az ajándékozó városnak köszönet mondatván, azon tér mint a nemzetnek e czélra fordítandó tulajdona birtokba vétetni rendeltetett.

Pest és Buda közt a Duna két partját összekapcsoló álló híd kereskedésünknek és a főváros emelkedésének tekintetéből már régen közóhajtás tárgya vala hazánkban. Ezt a jelen országgyűlésnek rendei legczélirányosabban magános vállalat útján vélték eszközölhetőnek; de látván egyszersmind azt is, hogy ezen temérdek költségű munkára vállalkozók nehezen találkoznának, hacsak a megépített hídon minden, ki azt használja, vámot nem fizet, törvényt alkottak tehát az iránt, hogy bizonyos évekig, melyeknek száma a vállalkozókkal kötendő alkú által fog meghatároztatni, az álló hídon nemes és nem-nemes különbség nélkül a kiszabott vámjegyzék szerint vámot fizetni köteles legyen; a kitüzött évek lefolyta után pedig nemes és nem-nemes szintén minden különbség nélkül fölmentetvén a fizetés alól, azon híd a nemzetnek tulajdonává lesz. Elhatároztatott ezen törvényben a két városnak igazságos kármentesítése, s el vannak hárítva mindazon akadályok, melyek akár a két városnak, akár valamely magános birtokosnak tulajdonosi jussaiból származhatnak, el van rendelve minden eredhető kérdések birája, ki van nevezve a választmány, mely a nemzet nevében a vállalkozókkal alkudjék, s így teljesítve van az, a mit e részben a törvényhozás tehetett. A siker bizonytalan, de méltán remélhető, a haszon pedig, ha a vállalat sikerül, kétségtelen. Vajha ezen első lépés ösztön lenne arra, hogy a nemzeti jóllétnek törvény szülte gátjait a nemzet önmaga hárítaná el czélirányosabb törvényekkel.

A vasutaknak egész Európában naponkint nevelkedő száma, azoknak a kereskedés minden ágaira kiható hasznai s a veszélyek, melyek minden elmaradó nemzetnek kereskedését fenyegetik, a mi figyelmünket is magukra vonták; különösen a Bochnia és Bécs között munkába vett vasút és azon következések, melyek ennek fölállításából eredendők, meggyőztek bennünket, hogy már most nemcsak jobblétünk kivánja a haladást, de haladnunk kell, hogy elnyomott kereskedésünknek végső pusztulásával még hátrább ne taszíttassunk. E tárgyban ismét csak magános vállalatok eszközölhetik haladásunkat, és ezek sikerülése végett ismét törvény által kell elhárítani a gátokat, melyeket százados előitéletek vagy megszokás; sőt némely részben törvényes tulajdonosi jussok szültenek. Törvényt alkottunk tehát erre nézve is, melyben tökéletes kármentesítés mellett a vasutakra, és ehhez szükséges hídakra és a vízcsatornákra megkívántató kisajátítás elrendeltetik; de egyszersmind ugyanazon törvényben kijelöltük mindazon vonalakat, melyeken ezen kisajátítás törvénye gyakorlatba vétethetik és elhatározánk, hogy annak kényszerítő rendelete a meghatározott vonalokon kívül más vonalokra nem terjed; ezt pedig azért véltük szükségesnek, mert féltünk, hogy átalános és mindenekben határozatlan törvény mellett oly vasutak is készülhetnének hazánkon keresztül, melyek nemzeti kereskedésünknek, különösen a magyar révpartoknak, inkább kárára volnának. Egyébiránt a tapasztalás fogja leginkább ezen új tárgyban kimutatni a hiányokat. Mi az alkotott törvényben, azonkívül, hogy lehetővé van téve hazánkban is az ilyen közhasznú vállalatoknak tettlegi létesülése, legnagyobb nyereségnek véljük azt, hogy a teljes kármentesítés melletti kisajátításnak elve világosan ki van fejtve, legalább a jövő törvényhozás könnyebben épít, javít és módosít a letett alapon, mintha még azért is neki kellene küzdeni.

Az országgyűlésnek Pesten leendő tartását több ízben sürgették az ország rendei. Nemcsak a város helyzetének és nagyobb kiterjedésének tekintete, hanem a nagyobb nyilvánosság és ebből hihetőleg következő szorosabb egyetértés még inkább javasolják azt, hogy a nemzet törvényhozása az ország középpontján, hazánk fővárosában, gyűljön össze; mi tehát újra külön felirat által ismételénk a nemzet ezen méltó kivánatának sürgetését, de felirataink válasz nélkül maradtak és így kénytelenek lévén e részben is a boldogabb jövendőtől reményleni orvoslást, kötelességünknek véltük megtenni legalább mindazt, a mi a czélnak elérhetését könnyebbé tehetne; ugyanazért ő cs. kir. főherczegségét, országunk nádorát, a 4 º/º alatt idezárt üzenet szerint tisztelettel megkértük, hogy egy Pesten építendő díszes és alkalmatos országházának tervét önfelügyelete alatt elkészíttetni, s azt a szükséges költségek följegyzésével együtt további tanácskozás és rendelkezés végett a jövő országgyűlés eleibe terjesztetni méltóztassék. Ő kir. főherczegsége ezen kérelmet elfogadta, s így e részben is a jövő törvényhozás egy lépéssel közelebb lesz a nemzet közkivánatának teljesíthetéséhez.

Megküldöttük annak idejében a t. rendeknek azon törvényjavaslatot, melyben elhatároztatott, hogy ezen országgyűlésnek költségeit egyedül és egyenesen a nemesi rend viselje, és ezt jelenleg megemlíteni szükségesnek sem tartanánk, de ki kell nyilván fejeznünk azon óhajtást, sőt biztos reményt, hogy nemzetünk vissza nem hozza többé a mult időknek azon igazságtalan gyakorlatát, mely szerint a törvényhozásnak költségeit azok viselték, kik a törvényhozásból törvény által ki valának zárva. A t. Karok és Rendek már az országgyűlésnek elrendeléséről szóló rendszeres munkára készített utasításban elhatározták jövendőre is azt, a mit a most alkotott törvény csak ezen országgyűlésre állapított meg. Ugyanazért, ha valamiben, tehát épen e tárgyban volna hasznos, sőt szükséges annak idejében majd a jövő ország gyűlésnek közelítésével az ország minden megyéit felszólítani, hogy igazság és méltányosság szerint ezen ország gyűlés példájakint buzgó lelkesedéssel törekedjenek törvény által elhatároztatni, hogy az országgyűlésnek költségeit csak azok viselik, kik a törvények alkotásában befolyási jussal birnak.

Midőn elhunyt fejedelmünk halálával dicsőségesen országló királyunk lépett az uralkodásra, kezdetben mint magyar király is I. Ferdinánd czímzettel élt vala. Méltó aggodalmat gerjesztett ezen czímzet az ország rendeiben, mert miután hazánk az ausztriai örökös tartományoktól teljesen független s az ausztriai császárságnak nem alkotó része, a magyar király czímzetét egészen az ausztriai császárnak czímzetébe foglalni, sőt annak még a név számára nézve is teljesen alávetni, csakugyan annyi volt, mint nemzeti függetlenségünknek legalább egy külső jelét megsérteni. Feliratot készítettünk tehát, melyben ő felségét kértük, hogy a történeti valóságot és törvényeink rendelését figyelembe véve, mint magyar király minden köziratokban, jelekben, czímerekben, egy szóval mindazokban, mik hazánkat illetik, V. Ferdinánd czímzettel élni méltóztassék. Elhatározánk továbbá még azt is, hogy ő felségét az országgyűlési feliratok borítékán mi is ezentúl mindenkor V. Ferdinándnak nevezzük. Ezen utolsó határozatot sokáig ellenezték a méltóságos főrendek olyannyira, hogy mivel az ország függetlenségének sérelme nélkül határozatainkat megmásítni nekünk nem lehetett, több rendbeli felirataink borítéki czímzet nemléte miatt fel nem küldethetének. Időközben érkezett ő felségének ezen 5 º/º alatt alázatosan idezárt királyi levele, melyben felszólította az ország rendeit, hogy ha már a borítéki czímzet iránt megegyezni nem tudnak, felirataikat az ország nádora által küldjék fel; ezt szavazatunk ellenére a többség el is fogadta, és ő kir. főherczegsége, országunk nádora, minden elkészült feliratainkat s azok között a czímzet irántit is ő felsége elébe terjeszté. Feliratunkra ő felsége a 6 º/º alatt idezárt királyi válaszban bizonyossá tette az ország rendeit hazánk törvényes függetlenségének sértetlen fenmaradásáról, de kérelmünknek teljesítését nem igérte; mi tehát a feliratot ismételtük, és azóta minden feliratok borítékain a méltóságos főrendek megegyezésével is V. Ferdinánd czímzetet használtunk. Végre f. é. márczius 28. napján érkezett ő felségének egy kir. levele az országgyűlésének május 2-kán leendő berekesztéséről, melyben az ország rendeinek közörömére magát mint magyar király V. Ferdinándnak nevezi, és ezen nevezetet azóta is minden kir. levelekben használja. E részben tehát csakugyan teljesítve lőn némileg nemzetünk óhajtása és megszűnt az aggodalom, mely a nemzeti függetlenség ezen egyik külső jelére nézve a fejedelmi czimezetből támadott.

Azon idő alatt, mig az elsőben felküldött urbéri czikkelyek. ő felsége előtt voltanak, sőt azután is valamikor időnk engedé, a törvénykezési rendszeres munkálat vizsgálgatásával foglalatoskodtunk, s ebből az itélőszékek elrendelését mind kerületi, mind országos űlésekben elvégeztük, sőt iránta a méltóságos főrendekkel már egy üzenetet váltottunk is, a polgári törvények javaslatai közül pedig 25 t.-czikkelyt kerületileg elkészítettünk. Mindezen törvényczikkelyeket annak idejében hivatalos tudósításaink mellett a t. rendeknek megküldöttük; jövőre azonban ezek csak legfeljebb némely előmunkálatoknak fognak tekintetni, és reménylenünk lehet, hogy a mi bennük czélirányos, azt a jövő törvényhozás meg fogja tartani, azt pedig forrón óhajtjuk, hogy igen sok pontokban a nemzet előrehaladó közértelmessége javítva változtassa azokat, miket mi czélirányosan elhatározni és gyakran úgy, mint kivántunk volna, kivívni képesek nem valánk.

Országgyűléseinknek azelőtt divatozott gyakorlata szerint csak igen ritkán valának a feliratok mellett törvényjavaslatok felterjesztve, hanem a mennyiben a királyi válaszok kedvezők valának, ezekből és a feliratok szavaiból az országgyűlésnek végnapjaiban egy országos választmány a nagyméltóságú m. udvari kancelláriával együtt űlve s értekezve készítették el a törvények szerkezetét. Ilyen alkalommal gyakran megtörtént, hogy a feliratoknak és kir. válaszoknak sokszor kétesebb értelmű szavaiból oly szerkesztéssel készültek a törvények, melyet az ország rendei el nem fogadhattak, s így veszett el több hasznos törvény, melyet érdemére nézve a kir. válasz által elfogadottnak vélt az országgyűlés. Mi tehát, hogy ismét e régi bajokkal küzködnünk ne kelljen, elhatároztuk, hogy ezentúl mindenkor elküldjük a törvényjavaslatot is felirataink mellett, s ő felségénél is esedeztünk, hogy észrevételeit a törvények szerkezetére nézve is megtenni s jövendőre a törvények szerkezetének a nmltgú m. udvari kancelláriával való concertatióját megszüntetni méltóztassék; meg is igérte ő felsége, hogy észrevételeit a törvényjavaslatok szerkezetére is kiterjeszti, de a concertatiónak teljes megszüntetését el nem fogadá. Midőn az országgyűlés már végéhez közelített és ő felsége által felszólíttatánk, hogy a concertatióra törvényjavaslatainkat elkészítsük, mi számosan azt vitattuk, hogy miután a törvényczikkelyek iránt még szerkesztetésökre nézve is nagyrészben megvan már közöttünk és ő felsége között az egyezség, a concertatió épen nem szükséges, hanem inkább ő felsége kéressék meg arra, hogy a többi czikkelyek szerkezetére is jelentse ki kegyes akaratát. Azonban a többség ezúttal még a concertatiót elkerülhetetlennek látván, azt elfogadta, de annak módjára nézve sokban megváltoztattuk az eddigi gyakorlatot. Ugyanis eddig az országos választmánynak tagjait az illető elnökök nevezték ki, most pedig azokat, kik ezen választmányhoz a mi táblánktól küldendők valának, mimagunk választottuk titkos szavazattal, mert azt állítottuk, hogy ők a mi küldötteink lévén, csak úgy lehetnek képviselőink, ha magunk által választatnak; továbbá eddig a megyék közül minden kerületből egy, összesen 4 tag neveztetett ki, most pedig minden kerületből kettőt, s így összesen 8-at választottunk, hogy ezen elegyes választmánynál a méltóságos főrendek táblájának tagjai a mi táblánk választottait számra fölül ne haladják; végre ezelőtt az elegyes választmány mindenekről, miket a nagyméltóságú m. udvari kancelláriával végzett, elegyes űlésben tett jelentést és azon jelentés felett tüstént ott az elegyes űlésben határozat is hozatott, most pedig azt kötöttük ki, hogy a választmány semmi módosítást önhatalmával el ne fogadjon, jelentését ugyan elegyes űlésben tegye meg, de annak tartalma mindenkor kerületi és országos űlésekben, nem pedig elegyes űlésben vétessék fel, mert el akartuk kerülni, és el is kerültük ezen hosszú országgyűlés alatt az olyan elegyes űléseket, melyekben valamely el nem döntött tárgy fölött kellett volna határozni, minthogy mindenek előtt a két tábla szavazatainak arányáról kellett volna határozást hoznunk, vagy tettleg és hallgatással elismernünk azt, hogy egy vagy két főispánnak szavazata egy egész törvényhatóság szavazatával felérjen, ezek közül pedig az első sok kellemetlen vitatásokra adott volna okot, s elhatározása mégis lehetetlen; mert a személyes szavazati jus és a képviselői jus mind alapjukra, mind fontosságukra nézve oly igen különböznek egymástól, hogy azokat egy sommában összesíteni szinte a lehetetlenségek sorába tartozik, a másik, t. i. az elhallgatás és tettlegi elismerés meg képviselői állásunkban kötelességsértés lett volna. Határozatainkat a méltóságos főrendek sem ellenezvén, az egész concertatio ily módon ment véghez; reméljük azonban, hogy még ez a concertatio is, melynek lehető ártalma nagy részben már el van véve, jövendőre egészen megszünik.

A királyi hitlevél, melyet dicsőségesen országló fejedelmünk 1830-dik évben történt szerencsés megkoronázásakor kiadott, csak most, miután ő elhunyt fejedelmünk halálával uralkodásra lépett, lévén a törvények sorába iktatható, megkértük ő felségét, hogy engedje ezen királyi hitlevelet a törvénybe magyar nyelven is beiktatni. Megegyezett ebben ő felsége, csak azt kivánta, hogy mivel az említett hitlevél eredetileg latin nyelven adatott ki, annak magyar szerkezete tehát eredeti nem lehet, ez magában a törvényben is nyilván kifejezve megemlíttessék. Átlátván mi ezen észrevételnek igazságát, abban megnyugodtunk s a törvényjavaslatot úgy, mint kivántatott, elkészítettük; de midőn annak szerkezete fölött a nagyméltóságú m. udvari kancelláriával értekezénk, az a törvénynek oly szerkezetet kívánt adni, melyben azon értelmet láttuk rejtve lenni, mintha a királyi hitlevelek ezután is eredetben mindig latin nyelven fognának kiadatni, ezt pedig el nem fogadhattuk, mert teljes reményünk van, hogyha valamiben, tehát épen a királyi hitlevelek szerkezetére nézve leszen jövőben erős, állhatatos és szerencsés a nemzet, azoknak eredeti magyar szerkezetét kieszközölni. Minthogy pedig a nagy méltóságú m. udvari kancellária módosításától el nem állott, mi is kijelenténk, hogy inkább nem fogjuk a hitlevélnek magyar forditását, minthogy az csak fordítás, a törvénybe iktatni, mint magunkat jövőre is lekötve, az ő szerkesztésöket elfogadni, s így lett a királyi hitlevél csak azon nyelven, melyen eredetileg kiadatott, t. i. latin nyelven, az eredeti magyar törvénybe iktatva.

Több rendbeli országos tárgyaknak a jövő országgyűlésig leendő kimunkálására vagy elintézésére ezen országgyűlésről is országos választmányok küldetvén ki, ezeknek tagjait is, a mennyire a mi táblánk tagjaiból kellett választatniok, az elnöki kinevezésnek kizárásával önmagunk titkos szavazat által választottuk, s midőn azok neveit a méltóságos főrendekkel közöltük, kijelenténk azon határozatunkat, miszerint választott tagjaink közül azok, kik időközben valamely királyi kinevezéstől függő hivatalt nyernek és vállalnak, országos választottaink lenni megszűnnek. Ellenezték ezen határozatunkat a méltóságos főrendek, de mi újabb üzenet által kinyilatkoztattuk, hogy mi e határozat iránt törvényt alkotni nem akarván, az ő megegyezésökre e részben szükségünk nincs; nem is akarunk mi az ő táblájok tagjairól rendelkezni, de azokra nézve, kiket nálunk a többség bizodalma választott, jussunk van meghatározni választásunk föltételeit is; mi tehát ismételjük, hogy azon választottainkat, kik időközben királyi kinevezéstől függő hivatalt vállalnak, országos választmányunk tagjainak többé el nem ismerjük, mert választatásuknak alapja megszűnt, s meg vagyunk győződve, hogy senki közülük kötelességéről s önbecsületéről annyira megfelejtkezni nem képes, hogy az őt választók bizodalmának, választása föltételének és ezen tábla közegyetértéssel hozott végzésének magát ellenszegezni akarja. Ezt a határozatot a méltóságos főrendek sem gátolhaták, s így a választottakra nézve határozatunk az utolsó nyilatkozásnál fogva is teljes erejü leend, mert senki magát a közvélemény gunyjára kitenni nem fogja azért, hogy az ilyen országos választmányok tanácskozásaiban résztvehessen.

A közadónak arányosabb föloszthatása végett megrendelt országos összeirás már ugyan teljesittetett, de még ez országgyűlésre be nem mutattatott; hogy tehát addig is, míg ezen munka országos határozat alá kerül, az aránytalanul terhelt törvényhatóságokon legalább némileg segítve legyen, ő kir. főherczegségét, országunk nádorát, a portáknak ideigleni megigazítására közhatározat által megkértük, mit ő elfogadván, teljesített is. Közhatározatunknak tárgya az is volt, hogy a megajánlott adónak egész mennyiségéből azon mennyiség, mely Horvátországra annak erejéhez képest az összeirási adatok szerint esendő, levonatván, Horvátországra vettessék, melyet azután annak törvényhatóságai maguk között szabadon föloszthatnak; de ezen határozatot a méltóságos főrendek el nem fogadták, mert azt Horvátország municipalis törvényeivel ellenkezőnek mondották. Pedig az 1791, évi LI. t.-cz. és az 1802. évi országgyűlésnek gyakorlata épen ellenkezőt bizonyít, sőt magával a köztársasági szövetség természetével is ellenkezik, hogy a kapcsolt részek helyett az anyaország vigye a közállomány terheit, s ezt még a részek municipalis jussoknak merjék állítani. De nincs is nyoma törvénykönyvünkben semmi olyan kiváltsági törvénynek, mely Horvátországra nézve Magyarországhoz lett kapcsoltatásának világosan kikötött föltétele lett volna, a mit pedig ezen összekapcsoltatás után időnkint a törvényhozás határozott, azt, ha igazságtalan s a közállomány czéljaival ellenkezik, ismét azon törvényhozás megváltoztathatja, sőt megváltoztatni szoros kötelessége, s azt csakugyan igazságosnak senki sem fogja állítani, hogy Horvátországnak mind a három megyéje együtt véve 34 portával kevesebbet viseljen és 24,000 ezüst forinttal kevesebb közadót fizessen, mint Zalamegye egyedül maga, holott azok katonatartást sem adván, az ebből eredő súlyos terheket sem ismerik, megyénket pedig a katonatartásból származó veszteségek temérdek sommája nyomja leginkább. Fölhordottuk mindezeket, felszólítottuk a méltóságos főrendek igazságszeretetét, törvényt, országgyűlési gyakorlatot, méltányosságot emlegettünk, de mindezek semmit sem használtak, mert a méltóságos főrendek nem távoztak előbb kijelentett véleményöktől, s így tovább is fönmaradott Horvátországnak igazságtalan könnyítése. De a jövő törvényhozásnak e bajon magával az adó megajánlásával lehet és kell segíteni. A porták megigazítását ő kir. főherczegsége a nádor bemutatván az ország rendeinek, az el is fogadtatott és ő felségének is különös felirat mellett fölküldetett. Örömmel jelenthetjük mi is a t. rendeknek, hogy megyénk portáinak száma ismét 16-al megkevesbíttetett és e szerint adózóink terhe többel mint 11,000 frttal évenkint megkönnyíttetett.

A sajnos tapasztalásnak, keserű oktatása mélyen meggyőzte nemzetünknek képviselőit arról, hogy a népnevelés- és közművelődésnek ügyében munkátlanul vesztegleni oly vétkes mulasztás, mely századokon keresztül gátot vet a nemzet erkölcsi és polgári kifejlődésének; hogy tehát e részben is legalább elkészítve legyen az első lépés, elhatározták az ország rendei, hogy országos választmány neveztessék ki, mely a jövő országgyűlésig minden körülményeket megvizsgálva, tervet és kimerítő véleményt készítsen 1. arról, hol és mily módon kellene fölállítani egy oly intézetet, melyben közköltségen tanítók és iskolamesterek formáltassanak, kik a nemzeti nyelvet értelmesen tanítsák és a népnek zsenge magzatit a közvárakozásnak jobban megfelelőleg neveljék; 2. egy műegyetemi intézetnek (polytechnicum institutum) helyéről, annak épületéről és egész rendszeréről, a tárgyat szintén minden oldalról voltaképen kimerítő véleményt adjon; végre 3. gondosságát és terveit az elsőbb neveltetésnek czélirányosabb elrendelésére is kiterjesztvén, az úgynevezett reáliskolákra is figyelemmel legyen. Fölküldöttük mi ez iránt ő felségének az elkészített törvényjavaslatot, melyet 7 º/º alatt ime itt is bemutatunk; de föliratunkra ő fölsége nevében az országgyűlésnek utolsó napjain azon váratlan királyi választ nyertük, hogy ő felsége fejedelmi kötelessége szerint gondoskodni fog ezen intézeteknek, a menynyire a körülmények engedik, fölállításáról, ugyanazért a javaslott törvényekre semmi szükség nincs. Ismét tehát ki akarja zárnia kormány nemzetünket legszentebb jussából, a nevelésnek elrendeléséből, holott minden egyes polgárnak sérthetetlen jussa van öngyermekeinek nevelésére fölügyelni és még egyes polgárt sem szabad a kormánynak ezen jus törvényes gyakorlatában kényszerítőleg háborgatni, annyival kevésbbé lehet pedig az egyes polgároknak összességét, az egész nemzetet, megfosztani azon hatalomtól, hogy a nevelésnek elrendelésében elhatározó befolyással legyen; mert hisz sem a nemzet, sem az egyes polgárok le nem mondottak atyai jussaikról, nem adták át öngyermekeiket és azoknak nevelését, lelki mívelődését és egész jövendőjét a kormánynak határtalan intézkedései alá. Nem kértünk mi pénzt, munkát vagy segélyt a kormánytól, csak jelentettük, hogy tenni akarunk a népnevelésben, a mit tenni szabad, sőt tennünk kötelesség, s mégis gátolva lőn határozatinknak sikere puszta megtagadással és azon biztatás mellett, hogy majd a kormány gondoskodni fog. De ha visszatekintünk a lefolyt századok példájára s figyelmezve vizsgálgatjuk, hogy miket tett eddig a kormány nálunk, kivált a népnevelésnek ügyében, csakugyan méltán aggódnunk lehet, hogy a teendők sem fogják kielégíteni a közszükséget s nem fognak megfelelni a nemzet kivánatinak és várakozásának. Ismételtük tehát feliratunkat az országgyűlésnek végóráiban s kiöntöttük abban elkeseredett kebleinknek fájdalmas érzéseit; idezárjuk 8 º/º alatt ezen feliratot, s e tárgynál még csak azt jegyezzük meg, hogy gondos figyelemmel, munkás iparkodással, sőt ha szükséges; áldozatokkal is kell segítenünk önmagunknak a nép nevelésén és erkölcsi kifejlődésén, s ha közegyetértéssel, csüggedést nem ismerve, mi magunk iparkodunk teljesíteni őseinknek e részben elmulasztott kötelességét, rövid időn idegen segéd nélkül haladni fogunk országunk virágzó boldogságának eszközlésében.

A szólás törvényes szabadságát, mely nélkül köztanácskozás törvényhozás és nemzeti nyilvános élet fenn nem állhatnak, ismételve támadta meg a kormány ezen országgyűlésnek folytában. Már akkor, midőn Bars vármegye második követének országos űlésben mondott szavaira mult 1834. évi januárius 3-kán dorgáló kir. levél adatott ki, sértve láttuk mi a szólás szabadságát és felirat által kivántuk ő felségének ez iránti méltó aggodalmunkat kijelenteni, a méltóságos főrendek azonban, kik épen Bars követének kijelentése által sértve vélték magukat, e feliratot a k. szék elébe jutni nem engedék; mi tehát kénytelenek valánk a felirat további sürgetésével felhagyni, de utolsó üzenetünkben nyilvános óvás gyanánt kijelentettük azon kétségtelen igazságon és világos törvényeken alapult meggyőződésünket, hogy az országgyűlésnek törvényes függetlensége mindenkor szent és sérthetetlen, s hogy az országgyűlési tanácskozások illő rendének és méltóságának fentartása az 1625: LXII. és 1723: VII. t.-cz. szerint a tanácskozó táblákat illetvén, ezen törvényeknek tüsténti eszközlésbe vétele minden egyéb beavatkozás nélkül egyenesen azon táblák jussaihoz tartozik, és hogy a szólásnak azon törvények által is biztosított sérthetetlen szabadsága semmiképen nem korlátoltathatik.

Későbben báró Wesselényi Miklós azon beszédeért, melyet Szathmár vármegyének közgyűlésén, mint Szathmár rendeinek egyike, a nép boldogságát és biztosítását tárgyazó V. és VIII. urbéri czikkelyek mellett elmondott, törvényeink ellenére hűtlenségi per alá vonatott; sőt kevés idő mulva társunkat, Balogh Jánost, Bars vármegyének követét, szintén azon sors érte országos tanácskozások folytában mondott szavakért. E két utolsó esetből eredő mély sérelmünket szintén feliratokba foglalánk és elmondtuk azokban, hogy a vélemények nyilvános kijelentésének szabadsága, mely minden törvényes szabadságnak legfőbb oltalma, tetemesen meg van sértve a kormánynak önkényes rendelete által, csonkítva van az országgyűlési tanácskozások függetlensége, meg van sebesítve a törvényhatóságoknak azon közfölszólalási jussa, mely alkotmányunk rendszerén alapulva, világos törvényekben is elismertetik, és melyet a köztanácskozásokból kizárni annyi volna, mint a megyéknek hatóságát korlátolni és az egyes polgároknak törvény által nem korlátolt, sőt inkább megerősített természeti jussát elnyomni; kifejtettük továbbá, hogy a köztanácskozásokban mondott szóért hűtelenségi keresetnek helye nem lehet, mert az 1723: IX. cz., mely a hűtelenség eseteit szorosan meghatározza, nem szavakért, hanem tettlegi ellenszegülésért rendeli a hűtelenségnek súlyos büntetését; a törvények terhelő rendeletét pedig egyoldalú magyarázgatás által szélesebbre terjeszteni nem lehet. Fölhoztuk mindezeket a méltóságos főrendekhez intézett üzeneteinkben is és megmondottuk, hogy a fejedelem személye, mely törvényeink szerint szent és sérthetetlen, a kormánytól, melynek törvényt sértő tetteiről szabadon lehet és kell is a nemzet képviselőinek szólani, fölötte különbözik. Előszámláltuk minden okainkat, de sikeretlen vala törekedésünk, mert a méltóságos főrendek említett polgártársainknak hűtlenségi perbe idéztetését sérelmesnek nem látván, aggodalomra semmi okot nem találtak, sőt azt akarták, hogy mivel ők nem érzik a nemzeti jussok sérelmét, mi se törekedjünk aggodalmunk súlyát a fejedelemnek kir. székénél nyilván elmondani s annak törvényes megszűntetését sürgetni.

Míg e tárgyak fölött tanácskozásaink folyamatban valának, Bars vármegyében közgyűlés tartatott, melyen a hűtlenségi perbe idézett követnek visszahivását kivánta eszközleni a megyének főispánja; de Barsnak lelkes rendei pártolák üldözött követjöknek ügyét és elhatározták, hogy tovább is mint a megyének valóságos képviselője teljesítse a törvényhozásnál követi kötelességét, sőt perének védelmére a megyei főtiszti ügyészt küldötték ki; föl is vétetett ellene a hűtlenségi per, de ő a megyének végzése szerint a köztanácskozásokban résztvenni meg nem szűnt, s így tettleg lett elhatározva az, hogy a követet a kormány által ellene rendelt hűtlenségi per birói végitélet előtt képviselői helyzetétől meg nem foszthatja s követi kötelességének és jussainak gyakorlatában nem gátolhatja. Végre a kormány jobbnak látta Barsnak követét a hűtlenségi kereset alól fölmenteni és egy fölsőbb parancsolat által, melyről Bars vármegye is értesítve lőn, a per végképen megszüntettetett.

De Wesselényi Miklós hazánkfia, kit mind a két magyar hazában per alá vont a kormánynak hatalma, még most sincs fölmentve a törvény elleni kereset alól, s az ő személyében, az ő ügyében nemzetünk törvényes szabadsága folyvást sértetik, és még sem lehetett méltó panaszunknak fejedelmünk királyi székéhez följutni, mert közfal gyanánt állott a nemzet és fejedelem között a főrendi táblának ellenszegülése, melyet tizenhét üzenetink sem valának képesek csak némileg enyhíteni. Fájdalmunk érzékeny kifakadásával irtuk az utolsó üzenetet, melyben az országgyűlésnek végóráiban is kijelentettük, hogy a szabadszólás alkotmányos jussának kérdés alatt lévő megsértései a törvények félremagyarázásán alapulván, mi azokat minden következéseikkel s a netalán ismétlendő hasonesetekkel együtt törvényteleneknek, önkényből származóknak és egyedül az erőszak szüleményeinek tartjuk. De idezárjuk 9 º/º alatt magát azon üzenetet azon alázatos megjegyzéssel, hogy mivel e sérelem sokkal érzékenyebb, mintsem hogy annak meggátolt orvoslását felejthetné nemzetünk, tettleg kell használnunk köztanácskozásainkban a szólásnak és vélemények nyilvános kifejtésének törvényes szabadságát, szabadon és a törvényes korlátok között tartózkodás nélkül kell a kormánynak minden törvénytelenségei, a közigazgatásnak minden hibái ellen fölszólalnunk, a jövő országgyűlésen pedig ismét föl kell venni a most félbenhagyott tárgynak sürgetését, és úgy kell azt más tárgyakkal összekötni, hogy a méltóságos főrendeknek ellenkezése abban ismét gátot ne vessen.

Hasonló törvénytelenség volt az is, hogy Békés vármegyébe vizsgálódó királyi biztosság rendeltetett azon körlevél miatt, melyben Békésnek rendei az országnak több megyéjét fölszólították, hogy a most elvetett V. és VIII. urbéri t.-cz. közhasznú rendeletét legalább a törvénykezési munkában létrehozni törekedjenek. Végzéseket alkotni, valamely törvénynek a törvényhozás rendes utján leendő eszközlését czélba venni, a hozott végzéseket más megyékkel is közleni és azokat a haza közjavát elősegítő testvéri közegyetértésre fölszólítani oly világos és törvényes jussa minden megyének, melytől azt törvényes hatóságának sérelme nélkül megfosztani nem szabad. Méltán országos sérelemnek tartották tehát a nemzet képviselői, hogy a kormány Békés vármegyének közönségét épen ezen törvényes jusnak gyakorlása miatt vizsgálódó biztossággal terhelte; de még súlyosabbá tette ezen sérelmet, hogy a főispánnak törvényes hatalma elmellőztetvén, kir. biztos lőn a vizsgálódásra kinevezve. Sérelem gyanánt kivánták tehát a Karok és Rendek ezt ő felségének fölterjeszteni; de a méltóságos főrendek ebben is folyvást ellenkezvén, a fölirat ő felségéhez szintén el nem küldethetett, s a Karok és Rendek kénytelenek valának e tárgyra is kiterjeszteni mindazt, a mit a szólásszabadság iránt utolsó üzenetökben irtanak. Fájdalmas valóban, hogy hazánkban, hol a polgárok szabadságát törvény és alkotmány biztosítják, a kormány, melynek legelső kötelessége törvény és alkotmány mellett őrt állani, épen azt, a mi szabad embernek legszebb jussa, alkotmányos nemzetnek legszentebb sajátja, a gondolat és vélemény szabad kijelentését és közlését, akarja korlátolni. Sajtónk szabadságát törvényeink ellenére megelőző vizsgálat gátolja; élet és érték elvesztését tárgyazó közkeresetek ijedelmei által korlátoltatik a szólás törvényes szabadsága, sőt még a megyéknek közlevelezési jussa is biztossági vizsgálódások által csonkíttatik. De még fájdalmasabb az, hogy országunk nagyjainak fényes gyülekezete mindezeket törvénysértésnek nem véli, mindezeken nem aggódik, sőt midőn a nemzetnek választott képviselői fejedelmöknek igazságánál keresnek orvoslást, gátot vet a nemzet kérelmének, hogy az a királyi szék elébe se juthasson.

Végre azon polgári szent kötelesség, melylyel hazánk közjavát előmozdítani tartozunk, nyujt nekünk ösztönt és bátorságot, hogy a t. rendeket figyelmeztessük azon súlyos veszélyekre, melyek a szabad királyi városok igazságtalan elnyomásának szomorú következései lehetnek. Nem czélunk vizsgálgatni, mennyiben vettek légyen részt a királyi városok régibb törvényeink alkotásában; de annyi csakugyan történetileg bizonyos, hogy a hajdankornak véres háborgásai között a népes városok polgári fontossága nagy vala, és az is bizonyos, hogy törvényeink az országgyűlésre meghívott városoknak nemcsak űlési, hanem szavazati just is adtanak; minő arányban állott azonban ezen jus más törvényhatóságok szavazatához, azt bizonyosan elhatározni azért nem lehet, mert a képviselői rendszernek teljes kifejlődése nálunk is a későbbi kornak volt szüleménye, sőt a magyar törvényhozás még ezen századnak elején is nem az egyes szavazatok megszámítása által, hanem egynehány szólónak előadását követő fölkiáltással hozott végzéseket. De ha mellőzzük is a mult századok gyakorlatának említését, annyit mindenesetre teljes meggyőződésünkből el merünk mondani, hogy a királyi városoknak mostani állása és azon gyakorlat, mely szerint minden szabad kir. városnak összehangzó kijelentései együttvéve is csak egy szavazatnak számíttatnak, sem törvényeink értelmével, sem az igazsággal, sem hazánk közérdekével meg nem egyez, sőt még a képviselői rendszernek tiszta fogalmával is ellenkezik az, hogy 48 törvényhatóság, melyeknek mindenike különös képviselőt küld az országgyűlésre, csak akkor birjon szavazattal a törvények alkotása fölött, ha valamennyi egy véleményben egyez meg, ha pedig néhánynak különvált érdekei a vélemény egyesíthetését lehetetlenné teszik, akkor valamennyi meg legyen fosztva szavazati jussától.

Fájdalmasan érezték már ezen állásnak méltatlanságát a királyi városok küldöttei a most lefolyt országgyűlésen, és gyakran keserűséggel párosult érzékeny kifakadásaik tanui voltak azon kedvetlen érzésnek, melyet irántunk táplálnak kebleikben. Ha pedig ezen feszült álláson a jövő törvényhozásnak gondos előrelátása nem segít, végső szakadás lesz a kedvetlen küzdések szüleménye, s akkor az a néposztály, mely mint a nemzeti szorgalomnak, kereskedésnek és művészetnek képviselője, folyvást növekedő száma és közértelmessége által naponkint fontosabb lesz a polgári társaságban; az a néposztály, melynek a törvény megadott minden polgári jussukat, de jussaiknak legnemesebb részét önkényes gyakorlatunk annyira megrontott, hogy országgyűlési küldöttei már nem is annyira törvényhozók, mint inkább csak tanui a törvények alkotásának; azon néposztály, melyet mi a közös érdeknek és közös szabadságnak szorosabb kapcsaival magunkhoz vonni elmulasztánk: könnyen a kormánynak eszközévé válhat s nemzeti önállásunk fönmaradását is veszélyeztetheti.

Századunkban nem szűkebbre szorítani, hanem inkább szélesíteni kell a képviselői rendszernek alapját, mert csak ott erős a polgári szabadság, hol minden polgár védi azt mint öntulajdonát. Ha tehát önállásunk függetlenségét és szabadságunkat erősnek és állandónak óhajtjuk, ne kivánjunk kizárólag csak önmagunk szabadok lenni, adjuk meg a kir. városoknak törvényhozásunkban azt a fontosságot, mely őket a polgári társaságban állásuknál és közértelmességüknél fogva illeti, engedjünk nekik a megyék szavazataihoz illő és igazságos arányban független és elhatározó szavazatot, s ily módon irtsuk ki kebleikből a keserű bizodalmatlanságnak és bosszus gyülölségnek magvait, és állítsuk vissza közöttünk és ő közöttük a kölcsönös egyetértést, mert erre hazánknak fölötte nagy szüksége van.

De midőn a királyi városoknak polgári jussairól szólunk, korántsem azon egynehány tisztviselőt és választott polgárt kivánjuk értetni, kik eddig a polgárok elmellőzésével önmaguk gyakorolták a városoknak minden jussait, hanem értjük a polgárok egész összeségét, és azt a szavazati just, melyre a királyi városokat méltónak hiszszük, világosan oly föltételhez kivánnánk kötni, hogy a királyi városok követeinek választásában az egész város minden polgárainak összessége egyenesen befolyjon, csak azok készíthessenek utasítást, csak nekik lehessen jussok, követeiket visszahívni, egy szóval a városoknak törvényhozási jussaikat a polgároknak, nem pedig csak a külső és belső tanácsnak összessége gyakorolja. Ha ez elhatároztatnék és a kir. városok a kamarai szorosabb függéstől fölmentetnének, nem kételkedünk, hogy mind maguk, mind követeik meg fognak felelni a nemzet bizodalmának, s a törvényhozás nem kevés erőt fog nyerni általok; de az elnyomás csak gyávaságot szül s csak a szabadság boldogító érzete képes független elhatározást ébreszteni a szabad polgárok keblében.

Mindezen tekintetek szinte úgy, sőt talán még inkább igazak a szabad kerületekre nézve, s ezeknek országgyűlési állásán még inkább kell és még könnyebben lehet is segíteni. Mindezek miatt tehát iparkodni kell véleményünk szerint, hogy a jövő törvényhozás mindenekelőtt a Karok és Rendek táblájának elrendelését vegye munkába, mert sokkal könnyebb e részben sikerrel javítani, mintha az egész országgyűlésnek összes elrendelése egyszerre vétetik tanácskozás alá, ha pedig egyszer ezen táblának alapja szélesebbre terjedvén, ereje is növekedik, sokkal könnyebb lesz utóbb a hátralévő igazításokat eszközölni.

Ezek azok, mikről utolsó hivatalos jelentésünkben szólani szükségesnek véltük. Végső szavaink: köszönet szavai és forró hálánknak kijelentése azon kegyes bizodalomért, melyet a tekintetes rendek terhes pályánknak nehéz ösvényén irántunk mindenkor mutatni méltóztattak. Tartsák meg irántunk tovább is azt a kegyességet, s engedjék újra kijelentenünk azon mély tiszteletet, melylyel állandóúl vagyunk

A Tekintetes Karoknak és Rendeknek

Zala-Egerszegen, junius 20-kán 1836,

                                 alázatos szolgái

Deák Ferencz      
Hertelendy Károly   
országgyűlési követek.

 

A KIRÁLYI PÁRNAK MAGYAR NYELVEN FOGADÁSÁRÓL.

I.

Zala vármegye 1839. május 6-dikán tartott közgyűlése jegyzőkönyvének 1644. számú pontja így szól:

«1644. sz. Kihirdetetett ő cs. kir. felségének azon kegy. kir. levele, melyben az ország gyűlését pünkösd utáni 2-dik vagyis f. é. junius 2-ikára esendő vasárnapra Pozsony sz. kir. városban tartatni, s azt Isten segedelmével ön felséges személyével megnyitani határozta; mit kir. tiszte s a közboldogság ügye kiván, Magyarország s a hozzá kapcsolt részek hű Karai s Rendeivel azon eszközökről is, melyek által az 1830: VII. törvényczikkben ennek következtéül állított, s 10 évek multa után okvetetlen elbocsátandó katonaujonczokról adott nyilvános igéret teljesíttethessék, s a magyar ezredek vitézi erejök hírének, s a nemzet dicsűségének tovább is megfelelő állapotban tartására mód nyujtassék - tanácskozandó; mihez képest ezennel kegy. meghagyja és erősen parancsolja, hogy a kitűzött napra és helyre a megye kebeléből két választott s megbizott követet, t. i. alkalmas és békeszerető férfiakat küldjön s utasítson minden mentegetés nélkül, kik az érintett közországgyűlésen jelen lenni, s ott a többi főpap, zászlós és nemes urakkal s Magyarország s a hozzá tartozó részek Karai és Rendeivel együtt egyedül az ország boldogságára, fentartására s hasznára czélzó szándékát s előterjesztéseit bővebben megérteni, s azokról tanakodni és intézkedni tartozzanak; gondoskodva a megye szorgalmatosan, hogy követei a kijelölt határnapon és helyen bizonynyal és csalhatatlanul jelenjenek meg; az ország köztörvényében foglalt büntetés alatt különben nem teendő.

A felolvasott kegy. kir. meghívólevélnek tartalmához képest e nemes megyének igen nagy számmal megjelent Karai és Rendei azon határtalan bizodalomtól, melylyel az utolsó s oly hosszú ideig tartott, s az egész nemzet egyetemére oly jótékony hatással volt országgyűlési több érdemes követeik közől Deák Ferencz s Hertelendy Károly táblabiró, s legutolsó két követeik iránt viseltettek - most is vezéreltetve, őket közakarattal s minden legkisebb ellentmondás nélkül a jövő ország gyűlésére követeiknek elválasztották, a kik is az ily egy szívvel nyilvánított közóhajtást és bizodalmat méltányolva, a követséget el is vállalták».

A KK és RR.-nek az 1839. évi junius 2-dik napjára Pozsony városába összehívott országgyűlése országos első űlésében az elnök jelentette, hogy a király és királyné az nap Pozsonyba érkeznek, s Szőgyény László nádori itélőmesterrel fölolvastatta a fogadás iránt készült rendszabást. Sárközy Kázmér, Fehérmegye követe, megtámadta annak azon pontját, hogy az ország primása ő fölségét latin nyelven üdvözli; kivánta, hogy ő fölsége magyarul szólíttassék meg, s ennek elérése czéljából a nádor közbenjárásának kikérését indítványozta. A rendek az indítvány alapján elhatározták, hogy átalánosan minden üdvözlések és tisztelkedések egyedül magyar nyelven tétessenek, s arra a kérdésre tértek át, mit üzenjenek erre nézve a főrendeknek.

DEÁK FERENCZ: Ha a közvéleményt jól fogta föl, akkor a főrendeknek mint ezen tábla határozatát azt kellene üzenni, hogy a RR. táblája a felolvasott rendszabás folytában elhatározta, hogy ő fölségök csupán és egyedül: csak a honi magyar nyelven üdvözöltessenek, s kérjük a főrendeket, hogy a rendeknek ebbeli határozatához ők is járulni méltóztassanak.

II.

Az elnök már az idő rövidségénél fogva sem tartotta jónak, hogy e kérdés országos tanácskozás tárgyává tétessék, s czélszerűbbnek vélte a nádor közbenjárását. Marczibányi Lőrincz, Nyitramegye követe, követni akarta a mult országgyűlés nyomdokait s azért pártolta a nádori közbenjárást.

DEÁK FERENCZ: Előadását gyámolítólag fölhozza, hogy ő fölsége átalánosan az országosan egybegyűlt rendek nevében tisztelendő meg, minthogy pedig az országos rendek egyik kiegészítő részét a főrendek teszik, annál fogva szükséges, hogy ők is a rendek kivánságára rábirassanak és azon fogvást a rendeknek ebbeli kivánságát, mint ezen tábla határozatát, velök közölni kell. Az elnöknek azon kijelentését, hogy ő királyi főherczegségének, a nádornak, közbenjárása kikéressék, nem veszi azon értelemben, mint Nyitra vármegye követe venni látszott, mert a nádori közbenjárásnak; már a magyar jus publicum szerint is, különös értelme lévén; annak törvényesen csak ott van helye, hol a király és a nemzet között érdekes különbözés támad, minek már a mult országgyülésen is példája volt, midőn t. i. a két tábla ő felségének czíme iránt megegyezni nem tudván, ő felsége kegyelmesen azt méltóztatott parancsolni, hogy felirataikat az országos rendek a tudvalevő törvényes módon lepecsételetlenül, t. i. a nádor által, küldjék föl. Ha tehát a nádori közbenjárást az elnök is ezen értelemben kivánta volna venni, ebben részéről sohasem egyez meg, hanem így, mint előbb is kijelenteni szerencsés volt, a rendek ebbeli kivánsága mint határozatjok a főrendekkel küldöttség által közöltetvén, ha részökről abban a főrendek is megegyeznének, akkor ezen közóhajtást a nádor ő cs. kir. főherczegsége ő felségének meg fogja vinni. Részéről a nádori közbenjárást csak ily értelemben fogadhatja el.

 

ALAKULÁS.

A KK. és RR. 1839. junius 8-án tartott kerületi első űlésében Palóczy László közfelkiáltás útján kerületi jegyzőnek választatván, Marczibányi Antal, Trencsénmegye követe, azt javasolta, hogy a többi jegyző titkos szavazással választassék, mert vannak itt - úgy szólott - olyanok, kiknek nincs joguk választani. Vághy Ferencz, Sopron városa követe, kivánta, hogy a városok követei a kerületi jegyzők és a naplóbirálók választásából ki ne rekesztessenek. Somssich Miklós, Somogymegye követe, pedig a napló szabad nyomathatása mellett szólalt föl, s a főrendeket föl akarta hívni, hogy tanácskozásaikról szintén naplót vigyenek. Szentkirályi Mór, Pestmegye követe, a KK. és RR. táblája kiegészítésének kérdését hozta szóba, s előadván, hogy Ráday Gedeon gr., kit Pestmegye rendei május 4-dikén tartott gyűlésökben követjöknek választottak, ő felsége nevében érkezett felső rendelet által, mint közkereset alatt álló, eltiltatott az országgyűlésen való megjelenéstől, fölhívta a KK.-at és RR.-et annak kimondására, hogy Ráday Gedeon grófot törvényes követnek elismerik, s hogy addig semmi diplomatikus lépést nem tesznek, míg kiegészítve nincsenek.

DEÁK FERENCZ: A Pest vármegyei indítványt mindenek közt a legfontosabbnak tekintem, és épen azért nem akarok mindaddig hozzászólani, míg ezen tárgy különösen fel nem vétetik, mert sok más kérdésekkel nem akarom megszakítani. A mi a jegyzők választását illeti, itt nincs más kérdés, mint hogy ki-ki szabadon válaszszon jegyzőt. A napló kérdése is fontos. Erre nézve Somogy követével egyetértek, de nekem utasításom többre is terjed, azaz én országgyűlési újságot is kivánok, de e két tárgyat együtt szeretném tanácskozás alá vetetni. Előadatott továbbá a kir. városok részéről azon kérés, hogy naplóbirálók és ker. jegyzők közülök is választassanak. Erre nézve küldőim azt hiszik, hogy a kir. városok ezen kivánságának teljesítését törvény, méltányosság és igazság egyiránt parancsolják, már csak azon szempontból indulva is ki, hogy a királyi városok naponkint nagyobb szerepet kezdenek játszani hazánkban. Küldőim azt hiszik, hogy ha szabadok akarunk lenni, legyünk egyszersmind igazságosak; azt hiszik, hogy. képviseleti rendszerünket nem megszorítani, sőt inkább kiterjeszteni kell. De mikor azt mondom, hogy törvény és méltányosság parancsolja a királyi városok iránti figyelmet, azt kérdem egyszersmind, mi tehát a királyi város? Verbőczyvel azt tartom, hogy az unitas civium, tehát az egy városban lakó polgároknak egyesülete. Azon igazság tehát, mely azt parancsolja, hogy votumot adjak a városoknak, parancsolja azt is, hogy ne csak 40 és néhány polgárnak, kik követeiket s tisztviselőiket választják, adjam ezen just, hanem az egész polgárságnak; de e részben sietnünk kell, mert mennél jobban halad az idő és mennél inkább halogatjuk e kérdés eldöntését, annál inkább vesztjük ezen nagy számú polgártársaink szeretetét. Vigyük már most a dolgot az igazság mezejére; mondjuk ki nyiltan, hogy a kir. városokban nem csak szabad, hanem kell is a követnek minden polgár által választatni, s akkor mi is meg fogjuk adni a városi követeknek arány szerint a votumat; de míg azon elv parancsolólag kimondva nem lészen, addig még csak feltételesen sem állok reá, hogy szavazattal birjanak. Engem, fájdalom! tapasztalás tanított arra, hogy az ilyen föltételtől függő kérdéseknél nem volna tanácsos megtenni az elhatározó lépést s későbben várni a föltétel teljesülését; azonban nem bánom, ha a kir. városok most is már választanak maguk közül jegyzőket és naplóbirálókat, de e tettből következést ne húzzanak a jövendőre.

 

A RÁDAY ÜGY.

A KK. és RR. 1839. junius 10-dikén tartott kerületi ülésében Szentkirályi Mór ismét szóba hozta Pestmegye sérelmét Ráday Gedeon gr. ügyében. Szükségesnek tartotta annak kimondását, hogy a KK. és RR. Ráday Gedeon grófot, mint Pestmegye törvényesen választott követét, országgyűlési törvényes tagnak elismerik, a megye sérelmét pedig előzetes fölirat útján kivánta orvosolni.

Ráday G. gr. ugyanis egyik beszédeért, melyet az 1832/6. országgyűlésen a követek mellett jelen volt több ifjunak az országgyűlés berekesztése után katonai erővel történt elfogatásáról és elitélésökről Pestmegye közgyűlésében mondott, a kir. fiscus által - a legfőbb itélőszékek rágalmazása czímén - ad ponam infamia kereset alá vonatott, s ezért ő felségének 1339. május 8-dikán Pestmegyéhez intézett leirata által az országgyűlésen való megjelenéstől eltiltatott. Ő felsége e leiratában tudtul adta a vármegyének, hogy a kir. fiscusnak actiója alatt levő gr. Ráday Gedeonnak országgyűlési követté lett elválasztatását, mint ő felségének a közelebbi országgyűlésére a békességet és közjót kedvelő követeknek kiválasztását és küldését rendelő kegyelmes parancsolatjával egyenest ellenkező, törvénytelen és az országgyűlési tanácskozások méltóságával össze nem egyeztethető cselekedetét, helyben nem hagyhatja; egyszersmind a legszorosabb kötelességévé tévén a megyének, hogy késedelem nélkül mást, a megkivántató tulajdonságokkal felruházott és a törvények által szorosan tilalmazott tetteknek elkövetéséről, úgy mint a nevezett gróf, meg nem avatott követet annyival is inkább válaszszon, minthogy gróf Ráday Gedeonnak követségi tisztében leendő eljárásától való megakadályoztatása iránt királyi legfőbb tiszténél fogva a szükséges rendeleteket már megtétette (quod circa Comitem Gedeonem Ráday ab aditu muneris arcendum, congrua pro regio munere nostro jam disposuerimus).

Több követ nem pártolta az indítványt, hogy a sérelem orvoslásáig a KK. és RR. semminemű tárgyalásba ne bocsátkozzanak; van - így szólottak - ennél nagyobb sérelem is, mint pl. Tolnáé és a visszacsatolt részeké, melyeknek egy követjük sincs itt.

DEÁK FERENCZ: A Pestmegye követe által előadott sérelem az országgyűlés kiegészítésébe ütköző sérelem. Mikor az előadó követ úr azt az első országos űlésben feljelentette, onnan a RR. első kerületi tanácskozásukra utasították, s itt újra elhalasztatott, mert a rendek más tárgyról kivántak tanácskozni. Ez épen olyan, mint mikor valaki a legfelsőbb lépcsőkön megbukik, és egész az utolsóig leesik. Ilyen bukást szenvedett a kereskedési tárgy, midőn az 1825. országgyűlésen első helyre, az 1832. elején a másodikra, s néhány hónap mulva a 4-dikre tétetett, és ha az excerptákat meg nem állapítjuk, az utolsó helyre fogott volna tétetni. Figyelmezteti a rendeket, hogy ne vegyék e sérelmet oly egykedvűséggel, mintha valamely klastromnak egy más külső klastromtól való függéséről, vagy pedig a sárréti határról volna a szó. A mi a kiegészítés kérdését illeti, midőn e tárgyban a pestmegyei követ jelenté, hogy megyéje részéről a követtársa a megjelenéstől eltiltatott; midőn Tolna és az erdélyi visszakapcsolt megyék követei nincsenek itt, sőt Kővárvidéke meg sem hivatott: lehet-e azt mondani, hogy mindegy, akár vannak itt ezen követek akár nem? A megyéknek ide követet küldeni nem csak jussok, hanem kötelességök is; ha csak jus volna, könnyen lehetne arról lemondani, de kötelesség, mert a törvény a különben cselekvők ellen büntetést határozott; és ha ezt mindnyájan megismerjük s kimondjuk azt, hogy. a pesti követ eltiltása helytelenül történt, hogyan kérdezhetjük majd, ha a k. előadásokon is keresztül megyünk, s az országgyűlés végéhez közelít, hogy a pestmegyei követ miért nem volt itt? A ki ezen pesti tárgyat sérelemnek nem ismeri, consequensebb, mint ki annak ismeri, de a munkálkodásokban tovább kiván haladni. Az 1791. törvény azt mondja: «pertractatis proposisitionibus regiis cuncta instar regni gravamina inomisse tollant». Ha itt az volna «pertractentur», akkor a munkálódás sora is meg volna határozva; akkor a k. előadások előtt semmit fel nem terjeszthetnénk. 1832-ben mind a kilencz rendszeres munka felvétele volt a k. előadásokban kitűzve, s ki volna, ki ezt oda kivánná magyarázni, hogy míg ezek mind be nem fejeztetnek, sérelmeink orvoslását nem várhatjuk? Jobb értelmet adtak a fennemlített törv.-czikknek az 1825. országgyűlés rendei, midőn sérelmeiket a kir. előadások előtt terjesztették fel. De soha nem volt erre szebb alkalom, mint most, midőn a sérelmek felterjesztése a kir. előadásokban foglaltatik, már pedig minden k. előadások azon fejedelmi kötelességből erednek, miszerint ő az ország minden czéljának megfelelő eszközöket kitűzni, a rendek pedig ezekre nézve törvényeket alkotni kötelesek. Az országnak legfőbb czélja a külső és belső bátorság lévén, ha a külső háboríttatik és a fejedelem katonát kér, tartoznak adni az ország rendei; de tartoznak belső bátorságukról hasonlóan gondoskodni. Ki nem látja, hogy jelenleg belső bátorságunk van leginkább megzavarva, s hogy erre nézve orvoslás kell? Külsőleg most, hála a gondviselésnek és ő felsége bölcs intézkedésének, nem félhetünk. A katonaság kiegészítése sem oly sürgetős tehát, mint belső bátorságunknak helyreállítása, s így minő rend volna azt mondani: adjunk most mindjárt katonát, majd megőriz az minden külső ellenségtől, holott benn a hazában nincs biztosítva a belső bátorság, midőn az egyes polgárok szólásszabadságuk gyakorlatáért büntettetnek, midőn egy megyének törvényesen szabadon választott követe visszaküldetik. Maga a k. előadások tartalma bizonysága ő felsége igazságszeretetének, s hogy szükséges a sérelmek előleges orvoslása; de hogy is lehetne a többi előadásokban haladva dolgoznunk, míg fájdalommal van telve keblünk? Igenis az 1825. gyűlés példájára öntsük ki előbb fájdalmas érzelmeinket ő felsége keblébe, hogy belső bátorságunkról czélszerű törvényeket hozhassunk, és ezután nyuljunk a külső bátorságot még inkább biztosító eszközökhöz. Természetes polgári kötelesség a minket legközelebb érdeklő hiányokról szólani. Pestmegye követét nem látjuk itt. Miért? Mert innen eltiltatott. Tolna és a visszakapcsolt megyék követei meg nem jelennek. Miért? Nem tudjuk. Kővár vidéke még meg sem hivatott. A magok hibája miatt meg nem jelenökről később lesz a szó; azok közt pedig, kiknek idejöhetésük megakadályoztatott, nagyobb sérelem: egy megyét szabad választásában meggátolni, mint meg nem hívni. Pestmegyének tehát esete legelőlegesebben orvoslandó, s erre nézve felirást tenni szükséges, mert a Pestmegyéhez érkezett kir. leirat belevág minden sarkalatos törvényeinkbe, a mennyiben Ráday gróf elitéltetés előtt büntettetik, s belevág a megye szabad választása jogaiba. Ugyan igazságos volna-e, ha a kormány kibeczézhetné azokat, kiket kelljen a megyéknek ide küldeni? Avagy az 1832. törvényhozó test kevésbbé fogta-e fel sarkalatos törvényeink szellemét? Akkor egyik követ hűtlenségi vád alá vétetett, s senki sem szólott közöttünk lehetése ellen, közöttünk ült ő, sőt előlülőnk is volt. Talán változott azóta az ország alkotmánya? Úgy tudjuk, hogy nem változott. A sérelem orvoslására nézve a szóló úgy nyilatkozott, hogy a míg a pesti sérelem eldöntve nem lészen, semmi más tárgyba ereszkedni nem akar; de ha a többség által ezen kivánatától elmozdíttatnék, akkor is szükségesnek látja a feliratot, még pedig úgy, hogy ezen dolog országos felvétele hosszú időre, vagy épen az országgyűlés végére ne halasztassék.

 

A KK. ÉS RR. TÁBLÁJÁNAK KIEGÉSZÍTÉSÉRŐL.

A KK. és RR. 1839. junius 13-dikán tartatott kerületi ülésében az elnökség a rendek táblája kiegészítésének kérdését tűzvén ki a vita tárgyául, Bornemissza Ignácz b., Zaránd követe, indítványozta, intéztessék ő felségéhez fölirat, hogy kötelezze Kraszna és Közép-Szolnok megyéket, mint a melyek meghívás daczára nem küldöttek követeket, hogy az országgyűlésre követeket küldjenek. Kende Zsigmond, Szathmármegye követe, azzal toldotta meg az indítványt, hogy Zilah város is hivassék meg a magyar országgyűlésre.

DEÁK FERENCZ: A legújabb törvényben megemlíttetnek a visszakapcsolandó részek; ott Zilah városáról nincs említés: ez iránt tehát az országos küldöttség munkálatának beadásáig föl kell függesztenünk tanácskozásainkat. A meg nem jelent megyékre nézve az 1635: LXXIX. czikk azt mondja, hogy azok a királyi fiscus actiója mellett büntetés alá vétessenek. Mi a büntetés módját és az abban való eljárást illeti, az 1662: LIII. t.-cz. azt mondja: «hogy a makacsul meg nem jelenőket a nádor kiküldésére az itélőmester itélje el». Nekünk tehát a nádor ő herczegségét meg kell kérnünk, hogy a meg nem jelent megyék megbüntetése iránt tegyen rendelést. Gyakorlatra itt nem lehet hivatkoznunk, mert mióta az itélőmesteri biróságok eltöröltettek, s a királyi curia szerkezete változott, azóta ilyen eset nem adta magát elő.

 

A PESTMEGYEI SÉRELEM ORVOSLÁSÁNAK ELSŐSÉGÉRŐL.

I.

A KK. és RR. 1839. junius 17-dikén tartott országos űlésében az időközi kerületi elnökök bemutattak több üzenetet, köztük azt is, mely Ráday Gedeon grófnak, Pest vármegye követének, követi tiszte teljesítésétől királyi rendelettel történt elzárása tárgyában készült. Ez üzenet javaslatában fölhívták a KK. és RR. a főrendeket, egyezzenek bele, hogy fölirat küldessék ő felségéhez, melyben a sérelemnek mentül előbb való orvoslása kéretik. Az üzenet és fölirat javaslatának utolsó pontjában pedig kinyilatkoztatták, hogy «ámbár országgyűlési munkálódásaikat rendesen folytatandják, mindaddig, míg a föliratban kifejtett sérelem tettleg orvosolva, s teljesen elenyésztetve nem leend, megkészítendő munkálataikat legfelsőbb helyre föl nem terjesztik». Az elnök fölszólította a KK. és RR.-et, hogy a tanácskozásokban a kir. előadásoknak adjanak elsőséget, mint a mit az 1793: XIII. és az 1723: VII. t:-czikkek megszabnak. Részletesen fejtegetette, hogy a kir. előadások belső értékükre nézve is megérdemlik az elsőbbséget, a melyet ez uttal különösen megkiván a külső és belső bátorság. Tudva van előtte az akadály, mely a KK. és RR. egy részét ebbeli kötelessége teljesítésétől tartóztatja. Ő felsége a szólásszabadság kicsapongásainak megfékezésére keményebb eszközökhöz nyult, a nemzet egy nevezetes része pedig ebben az alkotmányos szólásszabadság megsértését látja. A nemzet egyetért arra nézve, hogy elenyésztessenek azon sajnos következmények, melyek a történtekből egyesekre eredtek, s hogy világos törvény hozassék, mely elenyésztetve mindkét fél aggodalmát, jövőre lehetetlenné tegye az ily eseteket. Ha a nemzet illendő; alkalmatos, czélravezető módokhoz nyul, mindkét szándékban czélt érhetni; míg ha az első szó is a panasz szava lesz, csökkenhetik a kölcsönös bizodalom, s így nehezedvén a kitüzött czél elérésére szolgálható út; könnyen megtörténhetnék, hogy későbben törülődnének le a könyek. Vághy Ferencz, Sopron városa követe, azon kivánságát fejezte ki, hogy a városi követek közül is választassanak naplóbirálók.

DEÁK FERENCZ: Nem hitte, hogy alkotmányos országban ott kell előadását kezdeni, a hol most kezdeni magát kényszerítve érzi. Biztosításául tehát ezennel kijelenti, hogy ő a kormány nevezete alatt soha sem érti a fejedelmet, hanem azon tanácsosokat, kik személyét környezik, s kiket Ulászló 6-dik decretuma VII. és VIII. t.-czikkelye alapján kérdés alá vehetni s meg is büntethetni. Ennek előrebocsátása mellett, a mi a királyi személynöknek a kir. előadások felvétele iránt előadott kivánságát illeti, a maga részéről megjegyezni kénytelen, hogy az előlülő által felhívott 1791: XIII. t.-czikkelyben nem csak az mondatik: ut propositiones regia assumantur, hanem az is: ut justa statuum et ordinum gravamina tollantur. Nem is lehet ezen törvénynek más értelme, mint hogy egy részről a rendeknek kötelessége a kir. előadásokat felvenni, másrészről pedig a kormánynak a nemzet sérelmeit orvosolni. Két része vagyon a felhívott 1791: XIII. t.-czikknek. Az első, hogy a kir. előadások felvétessenek, a második pedig, hogy a sérelmek orvosoltassanak. Már ha tekintjük az összes törvényhozásnak kötelességét, mely a nemzet boldogsága, önként következik, hogy mindenekelőtt azt kell tanácskozás alá venni, mi a nemzet boldogságára a legczélirányosabb és a legszükségesebb. Erre, igaz, a kir. személynök ő méltósága azt válaszolja, hogy a kir. előadások jók, és a nemzet boldogságát tárgyazók. Ez magában kétséget nem szenved; azonban ha vannak sürgetősebb szükségek is, ha vannak a nemzetnek sebei, melyeket orvosolni mulhatatlanul kell, akkoron az összes törvényhozásnak kötelességében áll azokat előbb orvosolni. Vélekedése szerint az 1791-diki országgyűlésről nem is lehet azt feltenni, hogy az általa alkotott XIII. törv.-czikkelynek az előlülő által felhozott magyarázatot kivánhatta volna tulajdonítani; de ellenkező a gyakorlat is, s ezt az 1825. és 1832. esztendei példák eléggé mutatják; mert a legutóbbi országgyűlés alatt a kir. előadásokban a rendszeres munkák tüzetvén ki, ha az 1791: XIII. t.-czikkelynek az volna az értelme, melyet neki az előlülő kiván adni, akkoron a mult országgyűlésen más tárgyakat felvenni nem lehetett volna mindaddig, míg mind a kilencz rendszeres munka be nem fejeztetik: hogy pedig ezek el nem végeztettek; és mégis más tárgyak felterjesztettek, az köztudomású. Az előlülő által felhívott 1723: VII., és Ulászló 2-dik decretuma XXV. t.-czikkelyei pedig azt mondják: privatorum negotiis pratermissis publica tractentur. Már a pesti esetben nem Ráday személye, de a közérdek vagyon megsértve, mert általa veszedelmeztetve vagyon ezen testület függetlensége, veszedelmeztetve a szabad választás joga: ezen törvények értelmében is tehát a pesti sérelmet a kir. előadások előtt kell, és vagyon is joga az országgyűlésnek felvenni. Azonban véleménye szerint jelenleg az országgyűlése nincsen is azon helyzetben, hogy még a felett kellene neki tanácskoznia, mit kell előbb felvenni, mert e részben megelőzte a RR. kivánságait ő felsége atyai gondossága, ki tudván, hogy a nemzetnek sérelmei is vannak, azoknak orvoslását kir. előadásainak második részében igérte: midőn tehát a RR. sérelmeiket a kir. előadások más pontjai előtt felterjeszteni akarják, hódolnak ő felsége kivánságának. Mondá továbbá az előlülő, hogy a kir. előadások a közjót érdeklik, s e részben a szóló maga sem kételkedik; belátása szerint azonban itt az a kérdés, mi érdekli a közjót közelebbről, s erre a felelet világos: hogy a RR. nézetei szerint a pesti sérelem. Mondá továbbá az előlülő, hogy ha a kir. előadások előlegesen fel nem vétetnek, későbben hideg megfontolással róluk nem is lehet tanácskozni; de épen ezen tekintetből kivánná a szóló a sérelmeket előbb felterjeszteni, hogy ekkép megszüntetvén a nemzet aggodalma, megszüntetvén az országgyűlési testület független állásának veszedelmeztetése, nyugodtan és hideg megfontolással folytathassák a RR. tanácskozásaikat. Továbbá felszólítá az előlülő a RR.-et, hogy a bizodalmat erősítsék. Ez az ő kivánsága is; de minthogy a kormánynak legnagyobb szüksége vagyon a bizodalomra, s kiváltkép az ő érdekében van azt fentartani, és minthogy az erősebbnek kötelessége a békére az első lépést tenni: miért ne cselekedné ezt? mert ugyanis a gyengébbnél az első lépés a félelemből, míg az erősebbnél nemes önérzésből ered. A kormány egész, s annak minden tagjai kitűzött czéljait egyesülve elősegítik, holott ezen tábla még kiegészítve sincsen. A bizodalom küldötte a RR.-et ide; ámde a küldőket meg kell nyugtatni, s a bizodalmat erőltetni nem lehet, minthogy pedig a bizodalom tetteken alapul, ha a kormánynak érdekében van a magyar hon bizodalma, teljesítse a nemzet forró kivánságait, s a bizodalom azonnal helyreáll. Azonban, fájdalom, az újabb időbeli példák ellenkező világosságban tüntetik elő a kormányt. Ugyanis a képviselői rendszer két elven alapul: a szabad szóláson és a szabad választáson. Újabb időben mind a kettő meg vagyon sértve. A szabad szóláson ejtett sebeket könnyen hitte orvosolhatóknak, minthogy tudta, hogy szabadon választott követjei vannak a nemzetnek. Azonban most hogy állanak a dolgok? Azon kormány, mely tőlünk bizodalmat kiván - mint mindjárt tanácskozásunk első lépésében látjuk - a szabad választást is korlátoztatja. Aggodalmunk annál nagyobb, fájdalmunk annál súlyosabb. Ne zárjuk el tehát keblünket ő felsége előtt, és a szóló részéről minden jót remél. Az előlülőnek azon kifejezésére, hogy ha illendően adjuk elő kivánságainkat, talán könyeket is törülhetünk és használhatunk is, azt jegyzi meg, hogy az előlülő az «illendő» szót nem azon értelemben vehette, mintha a RR.-nek ezen módjokat, t. i. a felirat módját, illetlennek lenni vélné, hanem abban az értelemben vette, hogy részéről inkább óhajtaná a kir. előadásokat előbb felvétetni, s ezen értelemben ellene semmi kifogása. Mi azonban a dolog érdemét illeti, kettős a czél, de csak egy az út, t. i. a törvény által kiszabott út, első czél pedig mindenkor a haza java, a könyek törülése pedig második marad, már pedig a haza javát bármely czélnak is feláldozni nem kell. Mi a második czélt illeti, ez nehéz feladat, mert az ember mindenkor ember marad, s valóban polgári erény kell ahhoz, hogy az ember minden társas kapcsolatit föláldozza a hazaszeretetnek. Ha valakinek, talán a szólónak volna legtöbb joga könyeket törülni, mert kedves lánczokkal le van kötve azokhoz, kiket a szerencsétlenség ért. Ő azonban a haza javát semmi más tekinteteknek sem áldozza fel; ezt parancsolja meggyőződése, s ezt küldői utasítása is: azért ő mindenekelőtt panaszos szavát emeli jó fejedelméhez. Nem is lehet mondani, hogy a panasz szava bizalmatlanságnak szava; mert kérdi, mi mutat nagyobb bizodalmat, az-e, ha ő felségének nyilván kimondjuk: felséges urunk ez nekünk hív magyarjaidnak fáj, fáj pedig annyira, hogy képteleneknek érezzük magunkat parancsolatidnak teljesítésére mindaddig, míg sebünket nem orvoslod; vagy pedig az mutat-e nagyobb bizodalmat, ha mi megvalljuk ugyan, hogy: fáj valamink, de mivel te urunk kivánod, mi betegen is, de mégis teljesítjük kivánságodat? Véleménye szerint jobb az első, nagyobb bizodalmat, sőt megtiszteltetést mutat, s azért a kir. előadások előtt a sérelmeket kivánja felterjeszteni. Előadá továbbá az előlülő, hogy a kir. előadásokat a külső és belső bátorság tekintetéből is előlegesen kellene felvenni. Azonban véleménye szerint az volna erre a kérdés: a belső vagy külső bátorságot fenyegeti-e nagyobb veszély? és ahhoz mérve intézkedéseinket, azon kell előbb segíteni, hol parancsolóbb a szükség. A belső bátorságot veszedelmeztetik több esetek; de kivált a pesti nyilván mutatja. A külső bátorság pedig tudtunkkal veszedelmeztetve nincs, mert hála az egeknek, Európát a békesség angyala őrzi. De talán erre azt fogják válaszolni: «si vis pacem, para bellum». Ez is meg fog történhetni; de előbb sérelmeinken kell segíteni, mert ha az újonczok egy-két hónappal később ajánltatnak is meg, a külső bátorságra nézve azért semmi veszedelem sem támad; ellenben a pesti sérelemmel veszedelmeztetik a belső bátorság; s ha valaki a rendek közül ezen fölfogásunkat szerfeletti féltékenységre mutatónak is mondaná, a szerfeletti féltékenység a szerfeletti szeretetből ered, már pedig a haza iránti szerfeletti szeretetet véteknek tulajdonítani soha senki sem fogja. Mindezeknél fogva, tehát ő a pesti sérelmet kivánja mindenek előtt felvétetni, s azt előlegesen felterjeszteni, még pedig úgy, hogy ő mindaddig semmiben tanácskozni nem kiván, mielőtt ezen pesti sérelem nem orvosoltatik. Mi végre a kir. városok kivánságát illeti, erre nézve megjegyzi, hogy a ki felülről igazságot kiván, annak alá felé is igazságot kell szolgáltatni, és azon fogva ne tagadtassék meg tőlük kivánságuk. Midőn azonban a kölcsönös igazságot gyakorolni kivánja, óhajtja egyszersmind, hogy a királyi városok küldöttjei magok is legyenek igazságosak, és e szerint, ha a városok is a választási just magok között kiterjesztik, küldői a kir. városokat a szavazásból kirekeszteni nem tartják lehetségesnek; de azt megkivánják, hogy a kir. városokban minden polgár mind a választásban, mind pedig az utasításadásban részt vegyen; utasításaikat nem teljesítő követjeiket pedig visszahívhassák. Ha a kir. városokban a polgári jogokat ekkép minden polgár gyakorolhatja, nem tartanak küldői semmitől, és azon 600,000 lakosnak, kik a városokat lakják, szivesen nyujtanak kezet a haza védelmére, a haza szeretetére; mert ő a képviselői rendszert nem látja veszedelmeztetve az által, ha az többeknek kezében nyugszik. Véleménye szerint a városok már eleget ki vannak fejlődve arra, hogy a törvényhozásban részt vehessenek, s ha netalán némelyekben nem volnának is, módot kell nekik nyujtani a kifejlődésre; mert ha a vármegyék ily nyomasztó állásban lettek volna, kérdi, lehetnének-e a kifejlődésnek mostani fokán? Véleménye szerint az illusióknál kellemetlenebb nem lehet, kivált a mostani században, melyben minden a materialismus rámájára vonatik. Adni kell tehát a kir. városoknak érdeket, adni mezőt, hogy kifejlődésök előmozdíttassék, s ekkoron függetlenek lesznek és érdemesek, hogy szavazatjok legyen. Ugyanazért ő, hogy a czélhoz közelítsen, óhajtaná, hogy még ezen az országgyűlésen választmány neveztessék ki, mely a kir. városok szavazati aránya iránt véleményét terjeszsze elő, addig is pedig azt, hogy naplóbirálókat, minden innen vonható következés nélkül, magok közül választhassanak, nem ellenzi, s ennek megadására felszólítja a rendeket is, mert - úgy mond - mily kevés az, mit a királyi városok kivánnak, s mily keserű annak megtagadása.

II.

A vita közben - junius 18-dikán - még egyszer szólt.

DEÁK FERENCZ: Kijelenti, hogy mindenek előtt az ország sérelmeinek orvoslását kivánja, s csak azután akar a k. előadásokba bocsátkozni. Minthogy pedig nézete szerint a pestmegyei sérelem minden sérelem közt a legnagyobb, mindaddig, míg e részben kedvező válasz nem érkezik, semmit sem akar tanácskozásba venni; azonban, ha ezen kivánságától elesnék, ragaszkodik betűről betűre a ker. üzenethez és ragasztékjához, s ha ettől is elesnék, azon esetre elfogadja Vasmegye követének kivánságát, hogy mindaddig, míg a pesti sérelem tökéletesen orvosolva nem lesz - a szólás szabadsága ügyén, az 1836: XXI. t.-cz.-nek Kővár vidékére nézve teljesedésbe vétele kérdésén, s a mult országgyűlésen fölterjesztett előleges sérelmeken kívül - ő felségéhez semmi se terjesztessék föl.

 

A PRÆVENTIVA CENSURÁRÓL.

I.

A KK. és RR. 1839. junius 21-dikén tartott országos ülésében «az országgyűlési tudósításokkal foglalatoskodó hirlapok» iránt készült üzenet és törvényjavaslat volt a tanácskozás tárgy. Az elnök fölszólalása ellen, hogy álljanak el a rendek e törvényjavaslattól, mert belevág a divatozó praventiva censurába, melyről több törvényünk van, Klauzál Gábor, Csongrádmegye követe, óvást tett, s midőn erre a követek ezt kiáltották: «mindnyájan», az elnök kijelentette, hogy mondott szavától el nem áll s a mellett marad.

DEÁK FERENCZ: A tanácskozások sorának elintézésébe avatkozni nem kivánok; az elnök fentartója a szokásnak; eddig az volt a szokás, hogy midőn felkiáltás történt, azok, kik a felkiáltás ellen fel nem szólaltak, a felkiáltás által történt határozáshoz számíttattak; kövesse ezen szokást a királyi személynök. Most nem arról van a szó, az üzenet álljon-e vagy sem? de arról, a mit az elnök mondott, hogy a censura föl van állítva törvényesen; a szóló senkitől sem hallotta, hogy a censura törvényes; ha tehát fel nem szólalnak a követek, hogy a censura törvényes, tétessék be a naplóba mindnyájok nevében az óvás, és név szerint csak azok legyenek feliródva, a kik kivételt akarnak tenni.

II.

Az elnök ragaszkodott jogához, hogy midőn a fölkiáltásokból a többséget ki nem veheti, fölszólíthassa a rendeket, hogy szavazatukat egyenkint jelentsék ki.

DEÁK FERENCZ: Hogy a többség határozzon, az szent; ezt a mostani personalis alatt is meg kivánjuk tartani. Kimondom most is, hogy azon véleményben nem osztozom az elnökkel, hogy a censura Magyarországban törvény által van elhatározva; valamint azt sem egyeztethetem meg a gyakorlattal, hogy azok, kik akármi tekintet miatt a felkiáltás után felszólalni nem akarnak, csak akkor tekintessenek úgy, hogy elfogadták a fölkiáltást, ha egyenkint is kimondják vélekedésüket.

III.

A követek újból hangoztatván a fölkiáltást: «mindnyájan», az elnök nem akart eltérni a szokástól, mely szerint az ily óvás tétele alkalmával a benne megegyező követek a bizonytalan «mindnyájan» kiáltás után is szavazatukat röviden kijelentették. Deák Ferencz folytatni akarván beszédét, az elnök kijelentette, hogy nincs joga hozzá, «már elvégezte beszédét, többen is akarnak szólani, itt nem replicázunk».

DEÁK FERENCZ: Én a rendnek szoros teljesítője vagyok, és épen azért, ámbár tudom, hogy az elnöknek is csak oly esetben volna joga közbeszólani, ha rendre akarna utasítani, nem pedig beszédem bevégzése előtt közbeszólva czáfolólag felelni, mégis mind most, mind az előbbi országgyűlésen oly deferentiával voltam az elnök iránt, hogy mindenkor engedtem közbeszólni és kihallgattam, és azután ismét szólottam; most is tehát, minthogy beszédemet még el nem végeztem, a mondottakhoz azt akarom tenni, hogy ámbár az egyes fölszólalási jog olyan, melyet ellenezni nem lehet, de mivel a diarium hiv előadója annak, a mi történt: miután Csongrád vármegye követe óvást tett, s ezt «mindnyájan» kiáltás követte, ennek így kell bemenni a naplóba, különben nem lesz a történteknek hív előadója. Ha azt akarja megtudni az elnök, az-e a valóságos többség? ha a felkiáltás ellen a többség nem szól, a felkiáltásból kell a többséget kitudni, ennyi az elnök joga, melyet senki nem akar sérteni, és ettől el nem állok.

 

A PESTMEGYEI SÉRELEM ORVOSLÁSÁNAK ELSŐSÉGÉRŐL.

A KK. és RR. az 1839. junius 22-dikén tartott kerületi űlésben tanácskoztak a főrendeknek Pestmegye sérelme tárgyában érkezett viszonüzenetéről, melyben a kir. előadások elsőbbséget pártolják, s fölszólítják a KK. és RR.-et, hogy az 1790/1: XIII. törvényszabta, s ősi szokás szentelte útat követve, a kir. előadások tárgyalásához fogjanak, s a főrendekkel közölt üzenetben foglalt esetet a maga helyére halaszszák. Andrássy József elfogadta a főrendek javaslatát, kiemelvén «azon furcsaságot, hogy a KK. és RR. mindazon elveik ellenére, miszerint ki nem egészítve semmi tárgyba ereszkedni nem akartak, mégis már több módot találtak a tanácskozásokhoz közeledésre». Zsedényi Ede, Szepesmegye követe, a sérelmet a kir. előadásokkal összekötve kivánta fölterjeszteni, s ez indítványa elejtése esetére legalább záradékul azt kivánta a föliratban kijelenteni, hogy a RR. hajlandók a kir. előadások fölvételére.

DEÁK FERENCZ: Két út adatott elénk: elfogadjuk-e a főrendek üzenetét, vagy pedig a kir. előadásokkal együtt terjesztessenek-e fel sérelmeink? A két terrenum közt jobb az, mit a főrendek javaslanak, mint mit a szepesi követ mond; mert a főrendek válaszának alapja a törvény, Szepes követe pedig nem tudja magát mire basirozni. Az érdemes követ legalább megemlítni kivánja a kir. előadásokat; de hiszen a törvény nem azt mondja commemoratis, hanem pertractatis propositionibus regiis; nem is azt mondja a törvény, hogy legalább egyrészben, hanem egészen pertractáltassanak azok. A mi a főrendek által felhozott törvénynek philosophiai értelmét illeti, azt nem lehet úgy venni, hogy akár sürgetősb legyen az országnak valamely szüksége, akár nem, mégis mindig a kir. előadásokat kell felvenni. Mert mik a kir. előadások. Oly intézmények javaslatai, melyek a közjólét kifejtésére valamely törvényt alkotni, vagy kiegészíteni kivánnak. S mik a sérelmek? A fennálló törvények megsértése, s így ezeket kell előbb orvosolni; mert mit lehetne feltenni egy oly törvényhozóról, ki csak egymásra halmozná a törvényeket és soha azoknak megtartásáról nem gondoskodnék. Hiába halmozzuk 24 kötetre azokat, ha nincs bennök «jus publicum»-ot biztosító törvény sem. A mi a kir. előadások és sérelmek praktikai manipulatióját illeti, a kir. előadásoknak különben is csak az országgyűlés végével van foganatja, holott a sérelmeket lehet az országgyűlés folyamata alatt is orvosolni, mert ezt a végrehajtó hatalom nemcsak teheti, sőt kötelessége teljesíteni, mert a törvényben nincs hiába oda teve «inomisse tollant». Így Ferdinánd és Maxmilian hitlevelében világosan ki van mondva, hogy az ország sérelmét még azon országgyűlés alatt fogja orvosolni, nem pedig hogy arra kiadandja kir. válaszát; ez nem mondatik, s így a sérelmeknek a kir. előadások előtt egy lépcsővel előbb van hely engedve. A mi a szepesi követ junctimát illeti: ez ellenmondás, mert két tárgynak egyszerre tanácskozás alá vétele nem lehet. Mikor az egyiket pertractáljuk, ugyanakkor a másikat is vitatás alá venni nem lehet. Vagy egyiket vagy másikat kell tehát előbb elvégezni. A mit tehát a RR. sürgetősebbnek és szükségesebbnek tartanak az orvoslásra nézve, azt kell előbb felvenni; már pedig hogy a pesti sérelem orvoslása képviseleti rendszerünkre nézve igen sürgetős, azt senkisem tagadhatja, és ezt a kormány igen könnyen orvosolhatja; de ha ezen kérdésünket egész az országgyűlés végéig elhalasztjuk; ha Pestmegyének az országgyűlés végéig csak egy követe marad, akkor mi magunk mondanánk azt: Pestmegyének van ugyan sérelme, de országgyűlés végéig várja orvoslását. Esztergom követe abbeli állításának czáfolatául, hogy a RR. nem constituálva is módját találták a tanácskozásnak, a szóló különbséget tesz az országgyűlés integritása és constituálása közt, a mint ez minden alkotmánynyal biró országban úgy van. Angliában p. o. 658 tagnak az országgyűlésére meg nem jelenésekor az mondatik, hogy nincs integrálva; ellenben ha valamely tárgynak vitatásakor 40 tag meg nem jelen, arról azt mondják, hogy nincs constituálva. Magyarország törvényei nem határozzák ugyan meg világosan az országgyűlési tagok számát, de Ulászló törvénye szerint négy nap kell a meg nem jelenőkre várakozni, és azután büntettetnek. Úgy látszik, hogy a kiegészítés kérdése már akkor előleges és legfontosabb vala. Ezt az országgyűlés végére halasztani nem lehet. De nem így van a constitualás kérdése, mert azok, kik jelen vannak, végezhetnek is. Egyébiránt a főrendek üzenetére még egy észrevétele van. Ők örülnek, hogy az országgyűlés a törvényes időre lett meghíva; holott a határidő épen nem volt megtartva, mert a törvény azt mondja: hogy országgyűlés minden három évben tartassék, ez pedig már a negyedik évre ment át. És ha most csak egy hónappal későbbre volt is elhalasztva, meglehet, hogy idővel majd több hónapokra terjed ez; szükséges tehát arról rendelkeznünk, mi történjék azon egy hónapi adóval, midőn országgyűlés nem tartatott? Ennek megemlítését azonban ezen feliratba tenni nem akarja. Mi a főrendekhez teendő viszonüzenetünk tartalmát illeti, minthogy a főrendek a magok válaszában egy theoreticum principiumot állítottak fel, mintha az előadásokon kellene az országgyűlést mindenkor kezdeni, meg kell mutatnunk, hogy ez gyakorlatilag nem úgy áll, mert az Ulászló törvényében a kir. előadásoknak csak a magánosok sérelmei előtt adatik elsőség: «pratermissis privatorum» - így szól a törvény - «negotiis propositiones pertractentur»; de a pesti sérelem, a mint már bőven kifejtettem, nem privat, hanem országos sérelem. Mondjuk ki továbbá, hogy mi az országgyűlés tárgyait elhatározó törvényt nem nézhetjük úgy, mint a főrendek. Elhallgatom itt azon szomorú következéseket, melyek azon elvből származhatnának, ha a kormánynak szabadságában állana innen akárkit eltiltani; de arra minden esetre felszólítnám a nádor ő herczegségét, hogy azon közbizodalomnál fogva, melylyel hazánkat, mint a magáét szereti, igazságos kivánatunkhoz járulni méltóztassék. Nem is tehetem föl a főrendekről, kik e hazának fiai s kik nekünk szintén rokonunk, hogy minket arra akarnának kárhoztatni, hogy keblünkbe fojtsuk fájdalmainkat, s azokat ne terjeszszük ő felsége elébe. Sajnosan esik, hogy a főrendek még csak arra sem méltatnak bennünket, hogy aggodalmainkra feleltek volna, hanem csak formákhoz ragaszkodnak, holott ezt ő felsége kir. előadásaiban nem tette. Épen az fáj szívünknek, hogy oly férfiaknál találjuk a fájdalmunk elfojtására vezethető szándékot, kiknek velünk együtt kellene szeretni hazánkat. Ha ekkép szólítjuk fel a főrendeket, nem kétlem, hogy ők is a szeretet hangján fogják eszközleni ezen sérelem orvoslását; annál inkább hiszem pedig azt, hogy ő herczegsége, ki gyakran volt már a nemzet és fejedelem közti közbenjárónk, a főrendeket is oda fogja vezethetni, hogy eme egyesült akarattal terjeszthessük fel a feliratot.

A SZÓLÁS SZABADSÁGÁN EJTETT SÉRELMEKRŐL.

A KK. és RR. 1839. jun. 24-kén tartott kerületi űlésében Szentkirályi Mór szóba hozta a szólás szabadságán ejtett sérelmeket. Ő és utána többen előadták, mik e részben az utolsó országgyűlés idején történtek. Hogy Wesselényi Miklós b. azon beszédért, melyet Szathmármegye közgyűlésén 1834. decz. 9-kén tartott, hűtlenségi perbe fogatott; hogy hasonló sors érte Barsmegye követét azokért, miket a KK. és RR. 1835. január 22-dikén tartott országos űlésében mondott; hogy Békésmegyébe azért, mert követeinek egy közérdekű tárgy érdemében utasítást adott, s azt több megyével közölte, kir. biztosi vizsgálat rendeltetett. Elsorolták azután, a mik az utolsó országgyűlés óta történtek. Hogy Wesselényi M. b. oly vádra, melyet törvényeink a hűtlenségi esetek közé nem számítanak, súlyos büntetésre itéltetett; hogy többen megyéjük közgyűlésén kimondott véleményök miatt részint hűtlenségi, részint becsületsértési perbe fogattak; több ifju, kit az utolsó országgyűlés berekesztése után felségsértéssel vádoltak, katonai erővel fogságra vitetett és súlyos büntetésre itéltetett; hogy Kossuth Lajos, ki több törvényhatóság felszólítására a megyék tanácskozásairól irott magánlevelezéseket folytatott, ettől eltiltatott, perbe idéztetett és súlyos büntetésben elmarasztaltatott.

DEÁK FERENCZ: Vannak oly közönséges elösmert igazságok, melyeket okokkal támogatni nem csak felesleges, hanem talán magára az igazságra nézve káros volna. Ilyen az, hogy szólásszabadság nélkül nem lehet törvényhozás, nem lehet alkotmányos ország. Ilyen igazság az, hogy a megsértett szólásszabadságot minden önkény ellen oltalmazni kell. A mult országgyülés rendei bőven kifejtve ez iránt nézetüket, ezeknek egyes taglalatába nem kiván bocsátkozni; elégnek tartja most a mult országgyűlés óta elkövetett újabb sérelmek elsorolását. Ezeknek egyes elszámítása után általmegy a birói függetlenség kérdésére. Kivánja a szóló is a biró függetlenségét, de úgy, hogy az ne terjesztessék oly messze, hogy a biró a törvény rendelte formáktól eltávozhassék; mert ezen formákat a törvényhozás azért szabta ki, hogy azok mellett az egyes polgár biztosíttassék. Mikor tehát a biró azokon túl lép, akkor őt függetlennek mondani többé nem lehet. Mikor minden polgár büntetés alá veendő, ki a törvény határain túl lépett, a birónak adjunk-e ily függetlenséget? Hiszen ha ezen elv kimondatik, akkor kimondatik az is; hogy a biró nem szolgája, hanem ura a törvényhozásnak. Mikor a biró törvényt sért, felelet alá tartozik, mert hatalmával visszaélt, még pedig felelettel tartozik annak, kitől kapta a hatalmat, vagyis a törvényhozásnak. Nem tartja ugyan a szóló idetartozónak azon esetet, midőn törvény hiányában a biró lelkiismerete szerint mondja ki véleményét; de midőn oly esetekre mondja ki kárhoztató ítéletét, melyekről a törvény nem mondja, hogy bűn, akkor a biró igenis felelettel tartozik, mert neki csak törvényt szabad itélete alapjául felvenni. Egyébiránt megkülönbözteti azon hibákat, melyeket a kormány cselekedett azoktól, melyeket a biró elkövetett. A kormány hibáira nézve Zala rendei azt kivánják, hogy azon tanácsosok, kik az utóbbi törvénytelen parancsokat aláirták, valamint azok is, kik a fejedelem ajtaját a folyamodó megyék elől elzárták, az Ulászló VI. és VII. czikkelye szerint büntettessenek. A birákra nézve pedig azt kívánják, hogy azok, kik készakarva éltek vissza eljárások hatalmával, szintén megbüntettessenek; ha azonban kisülne az, hogy nem készakarva, hanem hibából tették azt, akkor nem lehet őket büntetni. A legnagyobb ostora a nemzetnek az, ha oly birái vannak, kik iránt a bizodalmát elvesztette; elveszti pedig az olyan, ki a nyilvánosságot annyira utálja, attól annyira fél, hogy terhelő körülménynek tartja, ha a fél pörét a törvényhatóságokkal közli; ilyen birák nem érdemesek a bizodalomra. Kérjük meg tehát ő felségét, hogy helyettük másokat kinevezni méltóztassék, s ez volna azon első lépés, mely a nemzet és fejedelem közti bizodalom helyreállítására vezetne. A szóló reményli, hogy ő felsége meg fogja szüntetni a nemzetnek ebbeli aggodalmát. Nem kegyelem kéréséről van itt a szó, hanem a törvényhozásnak kötelességében áll a felség elébe terjeszteni, ha valahol hibákat talál. Jövendőre nézve nem egyezik meg a szóló egy új törvénynek alkotásában, mert ezzel az mondatnék ki, hogy az eddigi törvények homályosak voltak, hanem ha valami igazítások lennének szükségesek, azokhoz annak idejében fog szólani.

 

A SZÓLÁS SZABADSÁGÁN EJTETT SÉRELMEKRŐL,
KÜLÖNÖSEN TEKINTETTEL A CURIA ELTÁRÁSÁRA.

I.

A KK. és RR. 1839. julius 3-dikán tartott országos űlése napi rendjén volt a szólás szabadsága tárgyában készült kerületi üzenet és felirati javaslat. Ez utóbbi elősorolván a szólás szabadságán ejtett sérelmeket, és kiemelvén, hogy az 1790-91. XII. czikk szerint a végrehajtó hatalom csak a törvények értelmében gyakorolható, s a biróságok csak a fennálló törvények szerint, nem pedig azokról, vagy azok ellen mondhatnak itéletet; kéri ő felségét, hogy az elszámlált szomorú esetekből eredő súlyos sérelmeket orvosolni, minden következésüket tettleg megszüntetni, s a nemzetet az önkény ellen minden oldalról biztosítani méltóztassék.

Az elnök a birói hatalom függetlenségére figyelmeztetvén a rendeket, a sérelmek orvoslására más utat ajánlott. Terjeszszék ugyanis ő felsége elé azon nézetüket, hogy azon törvények és törvényes szokások, melyekből mind a királynak szóban levő rendeletei, mind a curiának itéletei származtak, ez idő szerint többé nem olyanok, melyek akár a felségnek, akár a nemzet egy részének az alkotmány és a szólás szabadsága vagy a szólási szabadság korlátolása körül forgó aggodalmait megszüntethetik, s ennél fogva mondják ki ezek megváltoztatásának szükségét. Minthogy e részben előreláthatólag közös leend az országgyűlés megegyezése, meglesz az új törvények által jövendőre az elvre nézve a biztosítás; a mostani időt tekintve pedig terjeszszék ő felsége elé azon kérésüket, hogy az ezen megváltoztatni kivánt törvényekből és szokásokból eredett legfelsőbb rendeleteknek és birói itéleteknek következéseit kegyelem utján törölje el. Andrássy József úgy látta, hogy nem oly idő van most, midőn alkotmányoknak vesztét lehetne félteni, mert rövid idő leforgása alatt nyolcz alkotmány adatott a nemzeteknek, s csak egy enyészett el; de hogy attól lehet tartani, hogy a napról napra harapodzó ingerültség és minden rend ellen növekedő kárhozatos szenvedélyek veszélybe hozzák alkotmányunkat. Fölolvasta a törvényt, mely a törvényes szokásnak törvényt magyarázó, hiányt pótló, sőt törvényt rontó erőt ad. Kifejtette, hogy a felségsértési esetek iránt követett eljárási gyakorlat nem csak 1795-ben, hanem 1802-ben és egymásra következett több esztendőkben folytattatott, s sem az akkori, sem a későbbi országgyűléseken senki a felségsértési eljárás ellen nem szólalt föl. A birókról úgy vélekedett, hogy csak istennek és lelkiismeretüknek tartoznak felelni. Kérdezte, hogy ha a törvényhozásnak egyik része taglalhatja az itéleteket, vajjon a törvényhozásnak másik része, a fejedelem, miért ne avatkozhatnék szintén azokba ebből pedig a biróságok függetlenségének megszünése következnék.

DEÁK FERENCZ: Azon kérdés fejtegetésébe, ha vajjon a jelen sérelmek súlyosabbak-e, vagy az 1790- és 1825-diki sérelmek, nem akarok ereszkedni. Küldőim azért küldöttek ide, hogy sérelmeinket orvosoljuk, és ha ezeknek feszegetésébe bocsátkozunk, hasonlók leszünk azon orvosokhoz, kik a helyett, hogy a nyavalyának rögtöni orvoslásáról tanácskoznának, magok között arról vetélkednek, ha vajjon a betegnek mostani nyavalyája súlyosabb-e vagy az, melyben 20 év előtt sínlődött. Annyi bizonyos, hogy küldőim a történtekben súlyos sérelmeket látnak, s azokat orvosolni kivánják. Említették többen, hogy ezen orvoslás kegyelem utján történjék. Részemről hajlandó vagy ok a legszelidebb módokat elővenni, csak czélra vezessenek, s polgári kötelességünkkel megegyezzenek. Két oka van mostani fölszólalásuknak: a törvényeinken ejtett sérelmek s egyes polgártársaink szenvedése. Az igaz, hogy ez utolsóra nézve a kegyelem útja volna a legrövidebb; de ezen út helyreállítja-e a megsértett törvényeket? A megsértett törvényeknek helyreállítása kegyelemtől nem függhet, mert különben nem élnénk alkotmányos országban. Mikor sérelmeinket kivánjuk orvosolni, akkor törvényeinknek igazságát és nem kegyelmet követelünk. Azt hallottam, hogy a biró független, szent és sérthetetlen. Ez igaz, de ezen állításnak polgári társaságban nem lehet más értelme, mint hogy a biró senki mástól, hanem csupán a törvénytől függjön, különben, hogy még ettől is független legyen, ez képtelenség. Azt állitani tehát, hogy a biróság csak lelkiismeretének és istenének tartozik felelettel, annyit tesz, mint a polgári állás biztosságát a biróság lelkiismeretére bizni. Vajjon, midőn egy alkotmányos országban maga a fejedelem személyessége mellett még más garantiákról is gondoskodik a nemzet, csak a biróság lehet-e mindentől független? A törvénykezési rendszer egyenesen a polgárok biztosításául találtatott fel, s ezt szorosan meg kell tartani. Azt mondják a curia védelmére, hogy a jelen esetben a szokást követte, s felolvastatott azon törvény, mely a szokásnak törvényt rontó erőt tulajdonít; de figyelmezzünk, azt mondja azon törvény, hogy e szokásnak nyilvánosnak és köztudatunak kell lenni. De vajjon nyilvános volt-e a curia által követett rendszer; vajjon nem titkos parancsok által hozatott-e be, s volt-e azokról a nemzetnek tudomása? Kérdem, hogy a t. rendeknek csak egy harmada is, mielőtt a kérdéses itéleteket olvasta, tudta volna-e ezen birói eljárást előre megjövendölni? De magokra az itélő birákra hivatkozom, magok is tudták-e ezt? Nemde, előbb kénytelenek voltak azon felső titkos rendeléseket elővenni, hogy azokból az eljárási rendszert megtudhassák? Így tehát nyilvános consvetudo-e ez? Lehet-e ily titkos procedurát szokásnak mondani? S ha megengedem, hogy ilyen állított szokás fennállott, vajjon lehet-e e szerint ugyanazon kérdésben, ugyanazon perben egyszer így, másszor amúgy itélni? Wesselényi az ellene indított per ellen kifogást tett, a biróság a pert itélet által megállapította. Balogh János az idézet ellen tett kifogást; erre a biróság azt mondá: hogy az idézés elleni kifogásnak helye nem lévén, a biróság megállapíttatik. Itt rendes törvényes utat követett a curia, de már Kossuth kifogásaira azt itélte, hogy a kifogásoknak a hivtelenségi perekben nincs helyök. Hasonló történt a szokás magyarázatára nézve a kormány részéről. A kormány Kossuthot törvényhatósági levelezéseitől eltiltotta, holott országgyűlési tudósításait több évekig elnézte. Ha állott a törvényes rendelet, Kossuthot az országgyűlési tudósításoktól is el kellett volna tiltani, ha pedig nem állott, nem lehetett őt később sem eltiltani. Ezen ellenkező hivatkozások azt mutatják, hogy a kormány és curiatörvényeinket úgy alkalmazzák, mint Verbőczy a fassiókról mondja: aliquando valent, aliquando non. Ily állásban természetes, hogy ha a szenvedőkre csak kegyelmet kérünk, s nem törvényeink megtartását, akkor ennek szerencsétlen következései lesznek a hazára. Azt mondják sokan, hogy a törvények homályosak. De még ha így volna is, átalános elv az, hogy senkit oly törvény mellett, mely valamit világos véteknek nem mond, büntetésben marasztalni nem lehet. Azt mondják, hogy szükség lészen törvényeinket a század szellemében javítani. Erről azonban majd annak idejében lehet szólani. De addig, míg a mostani törvények változtatva nincsenek, azokat meg kell tartani; különben a biró a törvényhozó testen fölül állana, holott a törvényt, midőn nem felel meg a várakozásnak, csak az ország rendei a fejedelemmel együtt változtathatják meg. Azt is mondják, hogy törvényeinkben sok hiány van. De ezért azokat sérteni, vagy azoktól elállani nem szabad. Hallottam, hogy nincsenek most oly idők Európában, hogy alkotmányok megszüntetésétől kellene tartani; hallottam, hogy az alatt, míg nyolcz alkotmány született, csak egy veszett el. Épen ez az, mi engem szomorít. Én magamat Európának ezen állásával vigasztalni nem akarom. Igaz ugyan, hogy Európára nézve ezen számítással a purum lucrum hét, s a damnum csak egy. De vajjon ezen állással mit nyert a mi hazánk? Meglehet, hogy ha ismét nyolcz új alkotmány támad, ismét elveszhet egy, s nem lesz-e ez a mienk? Mily vigasztalás lesz akkor reánk nézve az, hogy Európa nyolcz új alkotmányt nyert? A mi a birák iránti bizodalmatlanságot illeti, ha ez átalános, kérdem, ki adott reá okot; azok-e, a kik a törvényeket meg nem tartották, vagy a kik a törvény megtartása mellett felszólaltak? Azt mondják, hogy ha mi kérdőre vonjuk a birót, ezt fogja tenni más esetekben a végrehajtó hatalom is. Én a fejedelemben két hatalmat látok egyesitve: a végrehajtó és törvényhozó hatalmat; a birói hatalom kivétetett ugyan a végrehajtó hatalom felsősége alól; de azért ebből nem következik, hogy a birót a törvényhozó hatalom feleletre ne vonhatná, s így a fejedelemnek is, mint a törvényhozás egyik részének, van joga a birák feleletre vonására, csakhogy a dolgot ide az országgyűlésére kell felhozni, s itt az összes törvényhozás által vonható a vétkes biró feleletre, s midőn ezen jogot a törvényhozás mindkét része egyformán gyakorolja, akkor ennek nincs káros következése. Az itéletek taglalásába bővebben ereszkedni nem akarok; a sérelmek is elő vannak adva az üzenetben; csak azt adom elő utasításom szerint, hogy törvényeket sérteni senkinek sincs joga, annál kevésbbé a biráknak, kik őrjei a törvényeknek. Vajjon sértették-e a törvényt a bírák, az országgyűlés előtt kell világosságra hozni, s ha sértették? azon kérdés támad, készakaratból történt-e a megsértés vagy nem? Ha rosszakaratot fogunk tapasztalni, akkor a törvényes büntetés kimondását fogjuk kivánni. Ezen esetben, midőn közönséges a bírák iránti bizalmatlanság, ő felségét is megkérjük, hogy azon birák helyett másokat nevezzen ki. A rossz tanácsosoknak pedig Ulászló törvényeinek értelmében megbüntetését kivánom. Nem tartom azt, hogy ezen törvények ereje megszüntetett volna, sőt az 1825-ki országgyűlési tanácskozások mutatják, hogy ezen büntetést kivánni jussa volt a nemzetnek, mert csak ő felségének megnyugtató igéretére állott el annak követelésétől. Ha ezen előadásom pártolást nem nyerend, akkor a kerületi üzenethez ragaszkodom.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. A szólás szabadságán ejtett sérelmekről folytatott tanácskozások közben a junius 27-dikén tartott kerületi űlésben Nagy Pál a biráknak a kérdéses perekben követett eljárását és hozott itéletüket törvénytelennek mondotta; de a birák függetlensége tekintetéből nem kivánta itéletüket feszegetni. Wesselényire nézve nem tartotta az itéletet terhesnek, sőt ha bebizonyulna, hogy ő a szathmári gyűlésen mondottakat a törvényhozó test ellen mondotta, akkor a szóló itélete szerint a báró most nem volna Gräfenbergben.

DEÁK FERENCZ: Sopron követének előadásait nem tartja következeteseknek, mert törvényteleneknek tartja az itéleteket, és mégis azokat megszűntetni s a birákat feleletre vonni nem akarja, holott a kormányt feleletre lehet vonni. Wesselényi ellen mondott szavaira pedig azt jegyzi meg, hogy Sopron követének szíve jobb mint szavai, s meg van győződve arról, hogy a követ úr maga is örül azon, hogy Wesselényi legalább Gräfenbergbe bocsáttatott, s hogy azon sok áldozatáért, melyeket a mult vízáradáskor az emberiség ügyének tett, legalább szeme világa megmaradt. Ha ezt azonban nem így értette Sopron követe, úgy óhajtanám, hogy a kormány ilyen elvű férfiúnak hatalmat ne adjon, mert azt a legnagyobb önkény gyakorlatára fordítaná.

 

AZ ELNÖK KINEVEZHETI-E A KÜLDÖTTSÉGEK TAGJAIT?

I.

A KK. és RR. 1839. év julius 15-dikén tartott országos űlésében az elnök jelentette, hogy a sérelmeket és kivánatokat összeszedő küldöttség tagjait ki fogja nevezni, s midőn Deák Ferencz a kerületi űlés azon határozatát terjesztette elő, hogy e küldöttséghez tagokat maguk a rendek válaszszanak, az elnök pedig a királyi tábla részéről nevezzen ki oda tagokat, az elnök ezt jogai csorbítására iránylónak nyilvánította.

DEÁK FERENCZ: Igaz, hogy a mult országgyűlésen és azelőtt is az elnök választotta az országos sérelmek egybeszedésére kinevezett küldöttség tagjait; de ez nem azért történt, mert ezen jog kizárólag az elnököt illette, hanem azért, mert a rendek a deputatióban, melyet az elnök kinevezett, megnyugodtak. Igy történt az országos választmányok kinevezése az 1825. évi országgyűlésen. Ezen gyakorlatnál fogva a mult országgyűlésen is a kir. személynök a híd dolgában kiküldött bizottságot kinevezvén, midőn a kinevezettek közül némelyek követi állásukat elhagyván, haza tértek, a kir. személynök előadta, hogy szükség másokat kinevezni, s ki is nevezett; azonban midőn a napló megkészült, a censorok látván, hogy az elnök a naplóba ezt kivánta betétetni: «kinevezte», holott az országos űlésben úgy adta elő «prophonálja», azt kivánták, hogy a dolog a naplóba úgy menjen be, a mint történt. Ekkor az a kérdést támadt, hogy történt? Némelyek azt mondották: «kinevezte», mások felszólaltak a mellett «proponálta». Ekkor tehát jövendőre nézve, minden nehézség elhárítására, elhatároztatott, hogy minden országos deputatió, melynek munkája tanácskozás, a karok által választassék. A rendek elfogadták a scrutinium útján való választást; a concertatióra is a statusok választottak, és ez azon egyszerű oknál fogva történt így, mert a küldöttség nem a nádoré, nem a kir. személynöké, hanem a rendeké, azt tehát nekik van joguk kinevezni, és ő ezen jogát a karoknak fönn kivánja tartani.

II.

Az elnök százados gyakorlatra hivatkozott s jogához ragaszkodott.

DEÁK FERENCZ: Az elnöknek minden testületnél csak az a joga van, a mit a testület nevében gyakorol: az elnök tehát a küldöttségi tagok kinevezési jogát a testület nevében gyakorolván, midőn a testület ezen jogot maga akarja gyakorolni, annak gyakorlatába bemehet. 1832-ig az országgyűlések az országos választmányok kinevezését úgy gyakorolták, hogy az elnök nevezte ki azokat. Az 1836-dik évi országgyűlésen végzést hoztak, hogy ezentúl a küldöttségi tagok scrutinium által választassanak s ezt gyakorlatba is vették ez tehát nem csupa gyakorlat, hanem végzés lévén, melyet a gyakorlat megerősített, kérdést sem szenved, hogy nem azért szükséges, hogy scrutiniumra menjen a választás, mivel gyakorlat, hanem azért, mivel végzés, és midőn azt kívánják a karok, hogy magok válaszszanak, azt kivánják, hogy a mult országgyűlés végzése szentül megtartassék.

 

A MAGYAR NYELVRŐL HORVÁTORSZÁGBAN.

A KK. és RR. 1839. julius 16-kán tartott országos ülése napi rendjén volt a magyar nyelv tárgyában készült üzenet és törvényjavaslat. Ez utóbbi elősorolta azokat, miket a KK. és RR. a nemzeti nyelvnek mind a törvényhozásban, mind a közigazgatásban nagyobb virágoztatására élő törvény szavaival biztosítani szükségesnek láttak. Busán Herman, horvátországi követ, azt kivánta, hogy e rendelkezések a horvát nemzetre ne értessenek, Zselényi Ede pedig indítványozta, hogy e törvény rendelete a horvátokra csak tíz esztendő mulva terjesztessék ki. Ürményi József, Fehérmegye követe, elfogadván ez indítványt, abbeli nézetét fejezte ki, hogy a horvát nem nép, hanem nemzet.

DEÁK FERENCZ: Fehérrel nem tarthat, mert a horvát nem külön nemzet. Ezt igazolja az 1741: LX. t.-cz., melyben mondatik, hogy a horvátok Magyarországnak «filii nativi», s mind az egyházi, mind pedig a világi hivatalokban részesek; ha tehát mindenekben részesek, szükséges, hogy mindenekben is magyarok legyenek; mert különben, ha a horvátok külön nemzet csupán a magyar alkotmány alatt volna, akkoron felesleges volna reájok bármily hosszú időt szabni, mert ezt tenni nem volna jogunk. Most azonban csupán azért, hogy a törvény sikereltetését lehetővé tegye, a szepesi módosításhoz hozzájárul. Ő ugyan nem osztozik azoknak a véleményében, kik talán azt gondolják, hogy a horvátokat valaha megmagyarosítják, mert noha a nemzet magában kicsiny is, mégis van neki nyelve iránt nagy buzgósága, úgy hogy ha a magyarok oly lelkesedéssel pártolnák honi nyelvöket, mint ők a magokét, akkor bizonyára nem a mostani ponton állana az; mindenesetre azonban a magyar azt megkivánhatja a horvátoktól, hogy a holt latin nyelv helyett diplomatikus nyelvvé a magyart fogadják el.

 

A SÉRELMEK ORVOSLÁSÁNAK ELSŐSÉGÉRŐL.

A KK. és RR. 1839. augusztus 1-sején tartott kerületi űlésében fölvétetett ő felségének julius 28-kán kelt kir. leirata. Ebben ő felsége elmondja, mennyire kedvetlenül hatott reá azon értesülés, hogy nem fogott a kir. előadások tárgyalásához az országgyűlés abbeli aggodalmában, hogy a követválasztás szabadságára nézve valami sérelem hárul a Ráday gr. ügyében Pestmegyéhez május 8-dikán küldött kir. leiratából, melyet, mivel Pestmegye egyik követjévé most is becstelenségi büntetés keresete alatt levő személyt választott, a végett küldött oda, hogy e hivatal és az országgyűlés szentsége tekintetéből e személynek az országgyűlésen helye nem lévén, az említett megye mást, ily szeplőtől mentet, válaszszon követjéül. Ő felsége kijelenti, hogy a megyéket a törvényekkel, s igazságos és helybenhagyott szokásokkal megegyező hatóságuk gyakorlatában korlátozni nem akarja; de viszont nem kételkedik, hogy a rendek sem akarják elmulasztani azon gondoskodást és ovatosságot, melyet elődeik önkényt követtek az ország becsűletének és díszének föntartásában mindazok ellen, kik - a Rádayéhoz hasonló perben voltak. Inti tehát a rendeket, hogy siettessék a tanácskozásokat.

A pestmegyei sérelem tárgyalása alkalmával ugyanis a KK. és RR. a junius 18-dikán tartott országos űlésben azt határozták, hogy ne a kir. előadások vétessenek föl, hanem mindenekelőtt a pesti sérelem terjesztessék föl; a kerületileg készült üzenetnek utolsó pontját illetőleg pedig Zarka János indítványára Deák F. hozzájárulásával kimondották, hogy «a pesti sérelem után a szólás szabadságán ejtett, az 1836: XXI. t.-cz. meg nem tartásából eredett és az 1836. esztendei előleges sérelmeket kivánják fölterjeszteni; ezeken kívül azonban addig, míg a pesti sérelemre kedvező válasz nem érkezik, semmi más tárgyat fölterjeszteni nem kivánnak».

Több követ természetesnek mondotta, hogy a kir. leiratra felelni kell, ámbár ezzel megrontják az imént előadott záradék erejét; indítványozták, hogy a föliratban a Ráday-ügyre nézve óvás tétessék, de egyúttal jelentsék ki a rendek, hogy a kir. előadásokat tárgyalni akarják s épen azért kérjék meg ő felségét, hogy az ujonczokra nézve az adatokat, a Duna szabályozására nézve pedig a terveket közölje velök. Mások azt kivánták, hogy maradjanak meg a rendek a nyolcz hét óta vitatott üzenet mellett.

DEÁK FERENCZ: Ezen kir. leiratra minden esetre kell felelni. Nem ereszkedem abba, hogy megengedi-e ezt a záradék, vagy nem? Itt azon thesis áll, hogy a felirat szükséges; mit kell ezen feliratban mondanunk, későbbi határozatunktól függ. Részemről nem tagadom a leiratnak számos jó oldalait; elismerem, hogy ez igen különbözik attól, mely május 8-án küldetett Pestmegyéhez, mert emez dorgálja a megyét, hogy miért választotta törvény ellen gr. Rádayt; a hozzánk érkezettben pedig nincs dorgálás, nem mondatik a gr. Ráday választása törvény elleninek, hanem csak az mondatik, hogy ily választás az ősi szokásokkal meg nem egyező, s biztosítást igér a fejedelem, hogy a nemzet szabad választását gátolni nem akarja. Azonban, ha ezen igéret enyhíti is, de meg nem szünteti aggodalmunkat. Mert a kormánynak a május 8-diki leirat által okozott tette nincs tettleg orvosolva; addig pedig, míg a követválasztáson ejtett sérelem tettleg orvosolva nem leszen, nincs orvosolva a sérelem. Azt mondja a leirat, hogy őseink szokásaival meg nem egyezik, hogy közkereset alá vett személy a törvényhozásban részt vehessen; de ne menjünk régi példákra, noha volnának: a nem rég történtek azt mutatják, hogy a súlyosabb pörbe idézett barsi követ - Balogh János - közöttünk ült és senki meg nem szólította követsége letevésére. E szerint mindenki azt hitte, hogy gr. Rádayt is meg lehet választani, mert a közt, hogy valaki pörbe idéztetés után is követ maradhasson és a közt, hogy valaki pörbe idéztetés után követté választassék, nincs különbség. A törvény elsorolván a követnek választandók tulajdonait, csak a nemtelennek tagadja még a megyei követséget. Már azt kérdem, hogy ha valakinek ezen teremben azon thesist tették volna fel a pesti követválasztás előtt, hogy Magyarországban az eddigi gyakorlat szerint lehet-e közkereset alatt levőt követnek választani? azt hiszem alig találkozott volna valaki, ki igennel ne felelt volna. Ki kell azt jelentenünk feliratunkban is, hogy épen azon gyakorlat, melyre ő felsége hivatkozik, azt mutatja, hogy a közkereset alatti lételi senkit követségétől meg nem foszthat. Átlátom ugyan, hogy midőn sérelmeink orvoslását ennyire sürgetjük, ez messze viheti tanácskozásainkat, s talán súlyosak lesznek a következések; de ha gr. Ráday esete soha nem történt volna, s ő itt köztünk ülhetne is, küldőim még akkor is a szólás szabadságán ejtett sérelmek orvoslását kivánják előlegesen; mert ha ezen testület meg van fosztva azon jogától, hogy nyilvánosan kijelenthesse véleményét, nincs tanácskozási, nincs szólásbeli szabadsága. Azért tehát, mig a követválasztásbeli és szólás szabadsági sérelmek nem lesznek tettleg orvosolva, küldőim meghagyásából semmibe sem ereszkedhetem.

 

A JUNCTIM.

I.

A KK. és RR. 1539. aug. 2-dikán tartott kerületi űlésében 29 megye szavazatával 23 ellen elhatároztatván, hogy fölirat intéztetik ő felségéhez, melyben a rendek készségüket jelentik ki a királyi előadások tárgyalására s kérik az ujonczokra és a Duna szabályozására vonatkozó tervek közlését, Klauzál Gábor indítványozta, hogy a fölirattal egyszersmind terjesztessenek föl a pestmegyei, a szólásszabadsági, a kiegészítési és az előleges sérelmek, s ezekkel kapcsolatban a magyar nyelv iránt készült munkálatok; egyszersmind köttessék ki a föliratban, hogy míg e sérelmek orvosolva nem lesznek, a rendek a királyi eladások tárgyában fölterjesztést nem tesznek. Laczkovich János, Temesmegye követe, annak kimondását ajánlotta, hogy fölterjesztések és kölcsönös egyezkedések tétetnek ugyan, de míg a sérelmek nem orvosoltatnak, addig végszentesítés alá semmi se terjesztetik.

DEÁK FERENCZ: Én ezt a nyolcz hetet elveszettnek nem tartom; a nemzet azokban nem veszített; mert látván a kormány, hogy ismételni nem olyan könnyű, nem igen lesz kedve ilyes valamit gyakran elkövetni. Ezt a moralis hatását nyolcz heti állhatatosságunknak senki sem tagadhatja. Nem hiszem, hogy volna, ki ne látná a különbséget a közt, hogy reintegrálva és constituálva lenni az országgyűlésnek mit tesz? Már ezen kiegészítési kérdést hátra vetni és a sanctióhoz kötni contradictio lenne. Ezen kérdés csak a jelen diaetára való; az 1842-kiben már arról nem beszélhetünk, miért nem volt jelen 1839-ben Pest egyik követe? különben az absurdomok mezejére jutnánk. És ez nálunk annyival inkább lényeges kérdés, mert itt nincs meghatározva a szám, mely az országgyűlés kiegészítésére szükséges, és így az következnék, hogy ha 20-25 megye nem hivatnék is meg, mégis lehetne a királyi előadásokról tanácskozni. Azt mondják: ez meg nem történhetik. De azon törvények, melyek a subsidiumoknak országgyűlésen kívüli felajánlását oly szigorún tiltják, épen arra mutatnak, hogy lehettek ily esetek. Én tehát mindazon munkálatokat, melyeket már elkészítettünk, ezen felirattal együtt fel akarom terjeszteni, és azt tartom, hogy ez a junctimnak rendes ideája. Más azon junctim, melyet Borsod említett; az a kilencz operatum tárgyait, nem pedig a sérelmeket és propositiókat érdeklette. Ha még ettől is elállunk, akkor annak azt az értelmet adjuk, mit a főrendek kivánnak, akkor mi hátrább esnénk, mint voltunk eddig, sőt nyilván ellene tennénk annak, mit minden országgyűlés eddig tett. A mult országgyűlésen együtt mentek fel a sérelmek az első felirattal, még pedig nem a 8-dik, hanem a 19-dik hétben. A feliratot bizodalom és remény, nem pedig fenyegetődzés hangján kivánnám szerkeszteni.

II.

Andrássy József Klauzál záradékát ép úgy helytelennek tartotta, mint a hogy rossznak mondotta volt a mult országgyűlésen a junctimot. «Mindig veszedelmes oly alternativát kötni ki, mely ellentétet nem képez, mert azt mondani «nem adok, ha nem teszed» járja; de ez «ha ezt meg nem adod, úgy nékem a többi sem kell», a nagy tömeg előtt daczosság gyanánt tűnik fel. A formák azok, melyek a szerint, a mint választva vannak, a dolog kivitelét vagy elősegítik, vagy hátra taszítják, s mindig helytelen az olyan forma, a mely nem hogy könnyítené, hanem inkább hátráltatja a dolgot. Inkább nyilatkozott hajlandónak, Laczkovich indítványának elfogadására.

DEÁK FERENCZ: Csodálom, hogy épen azoktól hallok a formáról ily nyilatkozatot, kik nyolcz hétig a főrendekkel együtt szakadatlan azt mondták, hogy a sérelmeknek a kir. előadások előtti felterjesztését a forma nem engedi. Előttem így áll a dolog: Többen attól félünk, hogy ha az adót s katonát megadtuk, a praclusiv terminus itt lesz, s mielőtt sérelmeink orvosoltatnának, a diaeta eloszlatik. De a sérelmekre nézve nem úgy áll a dolog; merem mondani, attól nem igen kell tartani, hogy a sérelmeket felterjesztvén, a diaeta eloszlatik s katonát nem fogunk adhatni; biztosítom a rendeket, hogy nekünk a kormány erre elég időt fog engedni. Mit mond az ellenfél? Az Istenért, csak menjünk bele a kir. előadásokba, s ne kössünk első feliratunkhoz oly tárgyakat, melyek vagy a fejedelem iránt bizodalmatlanságra mutatnak, vagy a főtáblán keresztül nem mehetnek. De hiszen már mi be akarunk menni a kir. előadásokba, és oly tárgyakat kivánunk azokhoz csatolni, melyeknek teljesítését a kormánynak épen azon törvény parancsolja, mely nekünk a királyi előadások felvételét meghagyja, s így a kormánynak kezében van a mód, miszerint azon kölcsönös kötést mentől elébb megszüntesse. A főrendek nem fogják felereszteni? Hová vezet ezen okoskodás? Legszorosabb logikai következés szerint utoljára oda, hogy végre mindennel hagyjunk fel, mert a főrendek nem fognak benne megegyezni. Itt látom végpontját országgyűlési tanácskozásunknak; azt hiszem, a mely pillanatban ezen tábla kimondaná, hogy a pesti sérelem nem sérelem, hogy azok, mik a szólásszabadság tárgyában történtek, törvényesek: a magyarországi képviseleti rendszer fel volna függesztve, s mit ezután tenne az országgyűlés, az mind csak illusió volna. Játszhatnak a tek. rendek még országgyűlést is, de csak játszani fogják azt, mert ki lesz sarkából forgatva a képviseleti rendszer, mert meg lesz az fosztva a szabad választástól, korlátolva lesz a szólásszabadság, s így képviseleti rendszerünk megsemmisítve. S mindez miért? Mert a tek. rendek benne megnyugodtak. Látni való innen, hogy ezen okoskodás messzebb vezethetne, mint maguk, a kik azt felhozták, akarnák. Azt is állítják, hogy a junctimnak az az értelme, miszerint be kell végezni a kir. előadásokat, s azután lehet felterjeszteni velök a sérelmeket. Meglehet, hogy egyes megyének ez az értelme a junctimról. De 1832-ben nem úgy értették ezt az ország rendei. Ha tehát most, midőn a főrendek nyolcz hétig mindig azt mondták; hogy a XIII. t.-cz. értelmében mindenek előtt a kir. előadásokba kell bele menni, egy kir. leirat közbejötte után mely szintén ezt mondja, a tek. rendek a nélkül, hogy az első feliratban a sérelmekről még csak említést is tennének, egyszerre bele akarnak a kir. előadásokba ereszkedni: akkor gyakorlatilag fogják megerősíteni azon magyarázatot, melyet eddig oly tág értelemben, mint azt a főrendek vették, még a junctimot is kizárva, úgy hiszem, közülünk senki sem vett. Már a jövő országgyűlésen hivatkozni fognak ezen gyakorlatra; pedig nálunk a gyakorlat sokkal nagyobb erejű mint másutt, hol valami juris publici kérdés törvény által kimondva lévén, azon alapul. Hogy pedig ennek szomorú következése lenne a sérelmekre nézve, azt hiszem, azok is érzik, kik tisztán a kir. előadásokat kivánták felvétetni. Ennél fogva legnagyobb sérelemnek tartanám a nemzetre nézve, ha mi most elhagynánk azt az utat, melyet őseink az eddigi országgyűléseken követtek. Mondják, hogy ebben erőltetés van. Én pedig azt tartom, hogy ha moraliter kivánjuk is a kormányt erőltetni arra, mit a törvény parancsol, azzal a törvényt meg nem szegjük. Mi az országgyűlés egyéb, mint a nemzet és fejedelem közti contractus bilateralis, természetes következménye a kölcsönös alkudozás, mely ezen alapul «Dot ut des». Kívánunk-e valami különös engedményt? Azt tartom, egyebet nem, mint a mit a XIII. t.-cz. s több számos törvények a kormánynak kötelességül tesznek. A kormány is használja sokszor a morális kényszerítést a törvény teljesítésére nézve, nem lehet azt tehát tőlünk sem megtagadni. Némelyek azt mondják, hogy ezt ne tegyük, hanem a dolgot a sanctióig függeszszük fel. De ezek az ideára nézve velünk egyetértenek, mert ezek is elismerik a kikötést, elismerik ezen elvet «do ut des», csakhogy nemlegesen mondják ki. «Nem adunk, ha ezt nem teszed», s így csak az időre nézve különböznek tőlünk. A magyar nyelvre nézve a mult országgyűlés nem azt mondta, hogy addig sanctio alá semmit fel nem terjeszt, hanem megkötötte magát, hogy latin nyelven törvényeket nem alkot, és hogy jó siker lett, mutatja a következés. Vizsgálván a régi eseteket. és látván, hogy 1811-ben 40 t.-cz. nem bocsáttatott sanctio alá azért, mert az ország rendei a medium solutionisra nézve nem egyezhettek meg a kormánynyal, ezen példára - miként egy követ tette - nem hivatkoznám, mert az egész sanctióra való halasztásnak az lett a következése, hogy a pénzbeli viszonyok zavarban maradtak, a kormány pedig a mit kivánt, megkapta, mert a legelső t.-cz. is így hangzik: De oblatione per Regnum facta, melynél fogva egy millió pozsonyi mérő rozsot, és másfél millió pozsonyi mérő zabot kellett adni az országnak. Azt vethetné valaki ellenem, hogy azt már meg kellett adni, mert a nemzet generositásával meg nem egyezik, hogy a mit egyszer megigér, meg ne adja. Nemde épen azt fognák mondhatni most az ujonczokra nézve is, hogyha már megajánlottuk, szégyen volna azokat meg nem adni; ha már az ujonczokat tárgyazó t.-czikket sanctionáltatjuk, sanctionáltassuk a többit is, nehogy csak terhet vegyünk a hazára. Nevezze tehát a csongrádi indítványt akárki a tisztelettel vagy egyenességgel meg nem egyezőnek, azt azért mégis pártolni fogom, mert ezen ösvényt kötelességem és meggyőződésem szabta ki. Meglehet, hogy ezen ösvény, mint a mosoni követ mondá, nem vezet egyenesen a propositiókba, mert úgy gondolom, hogy azon érdemes követ nem moraliter, hanem physice értette azon kijelentést «a csongrádi záradék nem egyezik meg a magyar egyenességgel». Nem vezet egyenesen a kir. előadásokba. Ezen értelemben igaza van.

 

A SÉRELMEK ORVOSLÁSÁNAK ELSŐSÉGÉRŐL.

A KK. és RR. 1839. augusztus 14-kén tartott kerületi űlésében tárgyaltatott a főrendek válasza a KK. és RR.-nek a f. év julius 28-káról érkezett kir. leirat tárgyában készült üzenetére. Ebben a KK. és RR. kijelentették volt, hogy ő felségének azon nyilatkozata által, mely szerint a megyéket törvényes jogaik gyakorlatában korlátozni, s a szabad választás jogát sérteni nem akarja, nem látják elhárítva az akadályt, mely Ráday G. gr. megjelenését gátolja, s ezért e sérelem orvoslását s jövendőre nézve teljes mértékű biztosítást kérnek; kérik továbbá az országgyűlés kiegészítésére vonatkozó, s a szólás szabadságán ejtett sérelmeknek, valamint az ország egyéb sérelmeinek orvoslását, s fölszólították a főrendeket, hogy az ez ügyekben, valamint a magyar nyelv iránt készült föliratoknak ő felsége elé ismét leendő terjesztésében megegyezzenek. A sérelmek előleges elhárítását azért kérték eddig is, hogy a kir. előadásokról teljesen nyugodt kebellel tanácskozhassanak, s ki is jelentik, hogy a kir. előadásokat pontonkint tárgyalás alá veendik. Hogy pedig az első és harmadik pontra nézve hová hamarább tanácskozhassanak és végezhessenek, arra akarják ő felségét kérni, hogy a katona ujonczokban kivánt segedelemadásra nézve a fönforogható szükség voltaképi megtudására vezető eszközöket nyujtani, s a Duna, illetőleg a többi folyam szabályozása fölötti tanácskozások elősegélyezéseül szolgálható terveket és adatokat az országgyűléssel mennél előbb közöltetni méltóztassék. A KK: és RR. fölszólították a főrendeket, hogy mindezekhez járuljanak hozzá, s vegyék tanácskozás alá a velök régebben közölt mindennemű feliratokat, annyival inkább, mert a KK. és RR. azokat e felirattal együtt, ezzel vállhatatlan kapcsolatban kivánják fölterjeszteni, kijelentvén, hogy ha a kivánt adatok megérkeznek, a kir. előadásoknak első és harmadik pontját is, minden más egyebekkel együtt, tárgyalni s a föliratokat s a netalán szükséges törvényjavaslatokat a főrendekkel közölni nem fognak késni, s munkálataikat minden egyéb tárgyakra nézve fel is terjesztendik ugyan, de a kivánt katonaujonczokbeli segedelemadásra nézve készítendő és az ez érdemet tárgyazó első feliratukat és törvényjavaslatukat csak úgy és akkor terjeszthetik fel, ha és a mikor a szabad választási jogon és a szólás törvényes szabadságán ejtett súlyos sérelmek tettleg orvosoltatván, a nemzetnek azokból eredett igen terhes aggodalma teljesen meg lesz szüntetve. A főrendek válaszukban beleegyezvén az adatok megszerzésére vonatkozó kérelembe, fölszólították a KK. és RR.-et, hogy ezen tudakoló föliratot a vele semmi összeköttetésben sem levő többi tárgytól elkülönözni és ezektől elválasztva velök közölni siessenek; «a KK. és RR.-nek - a katonaujonczok iránti első érdembeli föliratuk fölterjesztésére vonatkozó - óvását pedig a törvénynyel és a törvényes gyakorlattal annyira ellenkezőnek találták, hogy annak fönmaradása mellett a szabad egyezkedés mintegy lehetetlenné, a haladás a tanácskozási eredmények lebilincselése által bizonytalanná és kétségessé, s az 1790: XIII. t.-czikknek világos rendelete egyoldalú föltétel által korlátozottá válnék» és azért kimondották, hogy erre semmi szín alatt rá nem állanak.

Nagy Pál indítványozta, kéressék meg a nádor, hogy az 1830-diki példa szerint nem intermediationalis uton, mert ennek itt helye nem lehet, szerezze meg ő felségétől a kir. előadások 1. és 3. pontjára nézve a szükséges adatokat; jelentse ki egyszersmind, hogy a KK. és RR. a kir. előadásokat elmellőzni nem kivánják; a főrendekhez pedig küldessék üzenet, hogy mivel a KK. és RR. a dolog siettetése végett a kir. előadásokba más uton is belemenni szándékoznak, tartsák meg ők is szavukat, s tettleg bocsátkozzanak bele a hozzájuk átküldött üzenetek tárgyalásába; az 1790: XIII. t.-cz. értelme iránt kifejtendő elvek pedig külön üzenetben közöltessenek velök.

DEÁK FERENCZ: A főrendeknek most felolvasott válaszüzenete tétetvén tanácskozásaink tárgyáúl, meg fogják engedni a t. KK. és RR., hogy mindenekelőtt ezen üzenetre tegyem meg észrevételeimet; szólani fogok azután az indítványról is, melyet Sopronmegyének érdemes követe a jelen kérdést tárgyazólag előadott. A mi az említett válaszüzenetet illeti, az én előttem mind tartalmára, mind szerkezetére nézve valóban váratlan és keserűen meglepő. A mélt. főrendek, kik oly gyakran emlegetik a közelítést, épen akkor, midőn minket bizodalmas közelítésre felszólítanak, s ismételve sürgetnek, ők maguk mozdulatlanul egy helyben megállanak. Midőn e jelen országgyűlés megnyittatott, hazánk legsúlyosabb sérelmei valának tanácskozásaink első tárgyai. Képviseleti rendszerünknek alapját: a szabad választást, a szólás törvényes szabadságát sértve, sőt veszélyeztetve láttuk mi azok által. Keserű fájdalom tölté el keblünket, s a nemzetben igen súlyos és szorongató aggodalom támadott. Első kötelességünk vala tehát nekünk, nemzeti képviselőknek, ezen sérelmeket a méltóságos főrendekkel közölni, s mi tőlük pártolást, rokonérzelmű egyetértést, vagy legalább szíves részvételt reménylettünk. Azonban mit tevének ők? Üzeneteinket nem mondom megvetették, de bizonyosan hideg részvétlenséggel félretéve, a közlött sérelmeket még tanácskozásba sem vették; pedig ez nekik is szoros törvényhozói s polgári kötelességök lett volna, mert ha közlött panaszaink alaposak, ha állításaink igazak, s így a sérelem valóságos, a súlyos aggodalom nem ok nélküli: akkor törvényhozói kötelességük vala ezen sérelmeket velünk egyetértve felterjeszteni, s az óhajtott orvoslást, a nemzet méltó aggodalmának megszüntetését, haladék nélkül eszközölni; ha pedig nézeteink talán hibásak valának; ha panaszaink nem alaposak, s aggodalmunk felesleges: akkor épen azon rokonérzet, melyet oly sokszor emlegetnek, polgári kötelességökké tevé, hogy ellenokaikat előadják, s minket s általunk a nemzetet felvilágosítván, az aggodalmat megszüntessék, s visszahozzák keblünkbe azon enyhítő megnyugtatást, mely nélkül tanácskozásaink biztosan és sikeresen alig haladhatnak. E kettős kötelesség helyett azonban a méltóságos főrendek mindent elmellőzve, csak ismételték, hogy az 1790: XIII. czikkely mindenekelőtt a kir. előadásokat rendeli tárgyalás alá vétetni, ugyanazért ők azok tárgyalása előtt a közlött sérelmeket tanácskozásba nem veszik. Mi több rendbeli üzeneteinkben kifejtettük, hogy az említett XIII. t.-czikknek mind betű szerinti, mind gyakorlati értelmére nézve meggyőződésünk a főrendek magyarázatától felette különbözik, s előadtuk egyszersmind azt is, hogy épen azon XIII. t.-czikknek leglényegesebb rendelete, az t. i., hogy az ország rendei minden akadály nélkül az országgyűlésen szabadon megjelenhessenek, s ott törvényes szabadsággal tanácskozhassanak, vagyon megsértve mindazok által, mik a szabad választásra és szabad szólásra nézve történtek; mindenekelőtt tehát épen azon törvénynek, melyhez a méltóságos főrendek támaszkodnak, legelőlegesebb lényeges rendeletét kell megtartani, s az említett sérelmek orvoslásával magát a sértett törvényt helyreállítani. Azonban erre a mélt. főrendek nem csak alapos ellenvetést nem tevének, sőt reá épen semmit sem feleltek; vagy azért, mert alkalmatos válasz hamarjában kezöknél nem vala, vagy talán azért, mert el akarják velünk hitetni, hogy az előleges felterjesztést e részben is ugyanazon törvény ellenzi, melynek lényeges részében s előleges rendeletében lett súlyos megsértését panaszoljuk, s így ők sérelmünk orvoslását bizonytalan időre hátravetni akarván, ugyanazon törvényre hivatkoznak, melynek helyreállítását mi sürgetjük, s ekképen a törvényt csak egyoldalulag magyarázzák.

A kir. leiratban, mely tanácskozásaink közben érkezett, a KK. és RR. aggodalmaiknak legalább egy részben megnyugtatását látván, fontos lépést tevének a közelítésre, mint ezt a mélt. főrendek maguk is elismerik válaszüzenetökben, midőn azt mondják, hogy «igaz hazafiui örömükre szolgált a tanácskozásoknak megnyugtatására vezető azon lepés, melyet a KK. és RR. a közelebb közlött felirati javaslatban tevének». És mégis mivel viszonozzák ők ezen első lépést? Talán ők is követik példánkat? ők is közelítve könnyítik, siettetik az egyesülést? Nem! Ők még most is folyvást mozdulatlanok maradtak, válaszüzenetökben semmi közelítés nincsen, csak minket sürgetnek most is a közelítésre. Mi tehát az ő szándékjok? Ők azt akarták: hogy midőn ők kimondott véleményöktől nem távoznak, mivel azt helyesnek, törvényesnek tartják, mi akaratunkról, meggyőződésünkről lemondva, utasításainkat feláldozva, csak azt akarjuk, a mit ők akarnak, csak azon ösvényen járjunk, melyet ők kijelöltek. Elfogadják ők a javaslott feliratnak azon részét, mely kivánatuknak megfelel, hogy t. i. a katonaállítás szükségére s a Duna szabályozására, vonatkozó adatok közlését ő felségétől kérjük; de azt, mit egyenes utasításaink következtében legbelsőbb meggyőződésünkből is e felirathoz kötöttünk, súlyos sérelmeink orvoslásának kérését, holott ezt eszközölni nekik is szintén mint nekünk szoros kötelességök, folyvást ellenzik, sőt azon sérelmeket meg most sem vevék tanácskozásba, csak azért, mert ezt az általuk kijelölt ösvénynyel, s az 1790: XIII. czikknek általuk felállított magyarázatával ellenkezőnek vélik. Nem akarok én régi példáknak felhozásával előállani; elég legyen az 1832. esztendei országgyűlést e részben megemlíteni. Akkor az első felirat a kir. előadások iránt az országgyűlésnek 14-dik hetében küldetett fel, s mit foglal magában? Az 1-ső pontban mindenekelőtt panaszt tesznek az ország rendei az iránt: hogy az országgyűlése nem tartatott meg azon napon, mely az 1830. évi VI. t.-czikk által kitüzetett s e részben óvást téve, biztosítást kivánnak. A következő pontokban előadják az ország előleges sérelmeit, kijelentvén, hogy azoknak orvoslása nélkül a kir. előadások tárgyalásában biztosan haladni nem lehet, s ezek után tesznek csak említést a kir. előadásokról, még pedig miképen? Talán azok érdemébe bocsátkozva? talán egyik vagy másik pont tárgyalásának eredményeit közölve? talán törvényjavaslatokat felterjesztve? Nem. Egyedül a tárgyalás sorozatát adják elé, s elmondják, hogy elsőben az úrbéri, aztán a kereskedési, törvénykezési, és adóbiztossági munkákat veendik tárgyalás alá, s mindezeket egyszerre fogják sanctió alá bocsátani; végre ő felségét megkérik, hogy az ausztriai örökös tartományok részéről biztosságot nevezzen ki, melylyel egy országgyűlési választmány a határvámok iránt értekezhessen és végezhessen. A sérelmek tehát azon országgyűlésen is a legelső feliratban, mely a kir. előadások iránt felküldetett, azon kir. előadások megemlítésével, s nem a tárgyalás után, hanem a tárgyalás sorának megállapításával, együtt és egyszerre szoros kapcsolatban terjesztettek fel, s ezen példával tökéletesen egyez jelen állapotunk, mert mi is a javaslott feliratban az ország legsúlyosabb sérelmeit adjuk elő, s ezzel együtt a kir. előadásokat nem csak megemlítjük, hanem világosan kijelentjük, hogy azok közül a 2-dik pontnak, mely a katonaság élelmezését tárgyazza, rendes és haladék nélküli tárgyalására nézve az első lépést a választmány munkájának bekérésével már megtettük, az 1-ső és 3-ik pontra nézve pedig a szükséges adatok közlését kérjük. Ha tehát az 1832. esztendőben nem ellenzette ezt az 1791. esztendei XIII. t.-czikk rendelete; ha akkor követhették velünk együtt ezen ösvényt a mélt. főrendek: mi tiltja ettől őket a jelen országgyűlésen, midőn az orvosolni kivánt sérelmek még számosabbak, súlyosabbak és lényegesebbek, mint akkor valának, s midőn a körülmények a kir. előadásokra nézve nem sürgetőbbek, mint akkor, s a törvény értelme most is az, mi akkor vala, mert e törvényben azóta változás nem történt; hogy pedig a meg nem változtatott törvénynek értelme magában megváltozott volna, azt talán senki állítani nem meri. Lehet valamely törvény idő multával helytelen, czél elleni, sőt káros; de hogy a törvény szavainak, kivált holt nyelven irt szavainak, valóságos értelme néhány évek multával más legyen, mint előbb vala, ez csakugyan merő lehetetlenség. Mik tehát azon okok, melyek a mélt. főrendek ellenkezését támogatják? Azt mondják ők, hogy e sérelmeket azért nem lehet az első felirattal kapcsolatban felterjeszteni, mert azokat ők még tanácskozásba sem vették. De hiszen ez nem a mi hibánk, ennek mi okai nem vagyunk; mi azon sérelmeket annak idejében által küldöttük, mi azok felvételét ismételve sürgettük, s az, hogy a mélt. főrendek e részbeli kötelességüket mulasztva kérésünkre, sürgetésünkre még eddig nem hajoltak, folyvást okul szolgáljon-e azon sérelmek elmellőzésére? Nem áll-e hatalmukban a mélt. főrendeknek ezen akadályt a tüsténti felvétellel elháritani; vagy talán e részben is az 1790: XIII. t.-czikkre hivatkoznak? Azt is mondják a mélt. főrendek, hogy ezen tárgyak felett a két tábla egyezése hosszabb időt kiván. De ha ők a közlött sérelmeket tanácskozás alá sem vevék, ha ők azoknak egy részét - mint gyanítom, de érte kezeskedni nem merek - fel sem olvastatták, törvényhozói állásukban minő diplomatiai forrásból állíthatják: hogy az egyezés csak hosszabb idő alatt történhetik meg? Vagy talán épen ezen főrendi ellenvetésből kiindulva fogja valaki az 1832. esztendei példa ellen felhozni: hogy akkor az első feliratban kapcsolatban felterjesztett sérelmekre nézve a két tábla egymás között tüstént megegyezett, s így azok tüstént fel is terjesztethettek? De azon kívül, hogy ez a dologra nézve tetemes különbséget nem tenne, nem is egészen áll, mert akkor is a felirat 1-ső pontjában említett - az országgyűlésének törvény elleni halasztását tárgyazó - sérelemre nézve nem a kapcsolat ellen, hanem a dolog érdemében csak három üzenet váltása után egyeztek meg a főrendek, ez pedig most is megtörténhetik.

Fájdalmas tehát a nemzetre nézve az, hogy a mélt. főrendek törekvése leginkább arra látszik intézve lenni, hogy az 1791: XIII. t. cz.-nek általok felállított magyarázata gyakorlatilag is megállapíttassék, s az 1832. esztendei világos példának lerontásával, mindenkor és minden esetben csak a kir. előadások vétessenek előlegesen és mindenekelőtt tárgyalás alá, az ország súlyos sérelmeinek felvétele pedig bizonytalan időre hátra vettessék. Ezen értelem véleményem szerint a törvény lelkével, a nemzet jussaival s az ország boldogságával egyenesen ellenkeznék, s e jelen országgyűlésnek példáját hoznák fel ellenünk jövendőben mindenkor, midőn sérelmeinknek előleges orvoslását sürgetnénk. A junctim ily módon lehető megsemmisítéséhez járulnunk tehát nem lehet, s nekünk, kik a hitünkre bizott nemzeti jussok felett önkényesen nem alkudozhatunk, legalább az 1832-diki ösvényt követni képviselői szoros kötelességünk.

Azon feltételre vagy záradékra nézve, melyet utolsó üzenetünkben kifejeztünk, mindenekelőtt azt mondják a méltóságos főrendek, hogy a tanácskozásoknak mindennemű anyagi és szellemi erőszakoltatásoktól és kényszerítésektől ment és szabad állapotban kell tartatniok. De vajjon t. RR. jelenleg ilyen szabad állapotban vagyunk-e mi? Pest vármegyének szabadon választott követe felső parancsolat által a megjelenéstől eltiltatott, s a kir. leiratban világosan kimondatik, hogy megjelenhetésének gátlására az illő rendeletek megtétettek. Vajjon nem anyagi kényszerítés-e ez? Vagy talán azt hiszi valaki, hogy a kormány a gátló rendeletek alatt csak azt értette, hogy több jeles és kitűnő szónoklatú férfiak rendeltettek Pozsonyba, kik midőn gr. Ráday mint Pestnek követe székét elfoglalni készül, őt a rhetorikának minden mesterségével, a legfontosabb okoknak felhordásával, reá fogják birni a visszatérésre? s a «congrua dispositió» alatt ekképen csak meggyőződést eszközlő szavak, nem pedig kényszerítő eszközök értetnek? De én félek, sőt erősen hiszem, hogy a gátló rendeletek alatt más, keményebb, nagyon is anyagi, nagyon is kényszeritő eszközöket értett a kormány. Nézzük továbbá a szólás szabadságára nézve mint áll a dolog? Látjuk, hogy azok, mik eddig történtek, nyomasztó teher gyanánt nehezedtek tanácskozásaink szabad folyamatjára, s ha el nem fojtják is, de kétségtelenül károsan gátolják azoknak nyilt és háborítatlan kifejlődését, s elmondhatjuk, hogy tanácskozásaink folyvást ostromi állapotban vannak. Azt mondja ugyan Sopronmegyének érdemes követe, hogy mi a tanácskozások szabadságát tettleg gyakoroljuk; de vajjon azért, mert veszedelem idején többen a veszedelemre nem tekintve, csüggedést nem ismerő buzgósággal törekszenek a kötelesség szabta ösvényen a kitüzött törvényes czél felé, lehet-e azt állítani, hogy veszedelem nincsen? Ki kezeskedik nekünk arról: hogy tanácskozásaink oly perek tárgyává tétetni nem fognak, melyek törvényelleniek? Nem voltak-e már esetek, melyek erre szomorú bizonyságul szolgálnak? s nem ilyen esetek szülék-e sajgó keblünk égető fájdalmát, melylyel jelen tanácskozásainkat folytatjuk? Törvény biztosította nálunk a szólás szabadságát; ezt a hatalom szava megrontotta: nekünk tehát biztos oltalmunk s paizsunk mindaddig nem lesz, míg a sértett törvény ismét helyre nem állíttatik; ez pedig csak akkor lesz helyreállítva, ha sérelmeink orvosolva, s aggodalmunk megszüntetve leend. És így a szólás törvényes szabadsága, tanácskozásaink eszköze, még most is anyagi és szellemi kényszerítés alatt van. Vagy nem szellemi kényszerítés-e az, midőn a méltóságos főrendek legsúlyosabb sérelmeinket, melyeknek minél előbbi orvoslása annyira szivünken fekszik, félre teszik, s egyenesen kinyilatkoztatják: hogy ők azokat tanácskozásba, sem veszik, míg az általok kijelölt ösvényt nem követjük. S ime, mi utolsó üzenetünkben a záradékot csak a törvények teljesítéséhez kötöttük, csak azt kivántuk, hogy az 1790: XIII. t.-czikk megtartassék, s az ország sérelmei mulhatatlanul orvosoltassanak, s már azzal vádoltatunk, hogy a tanácskozások szabadságát lebilincselve, szellemi kényszerítést akarunk használni; s mi, kiket anyagi és szellemi kényszerítésnek több nemei oly súlyosan nyomnak, épen a mélt. főrendek által vádoltatunk erről, kik, mint említém, magok használják ellenünk a kényszerítést.

De amúgy is mi törvénytelenség lehet azon záradékban, melyet a mélt. főrendek annyira kényszerítőnek állítanak? Hiszen mi határozatunkat a sérelmek orvoslásához kötöttük, ezt pedig törvényeink parancsolják, s ha csakugyan valódi szándéka a kormánynak a törvénynek eleget tenni, s a sérelmeket orvosolni: akkor a feltétel reá nézve nehéz és kedvetlen nem lehet, mert a mi abban kiköttetik, azt úgyis cselekedte volna. Mi nem mondunk mást, mint hogy mi is teljesítjük ugyan kötelességünket, de midőn ezt teszszük, egyszersmind azt kivánjuk, hogy a kormány is teljesítse kötelességét; s kérdem, van-e keserűbb gúny, van-e nagyobb megsértése a kormánynak, mint róla feltenni, hogy azon feltételt, mely a törvényes kötelesség teljesítését kötötte ki, súlyosnak fogja tekinteni, sőt azt kedvetlenül veendi? mert hiszen ezt feltenni annyi, mint világosan kimondani, hogy a kormány sérelmeinket orvosolni, s ez által legszentebb kötelességét; a törvénynek megtartását, teljesíteni nem akarja. Azt mondják a mélt. főrendek, hogy ezen záradék törvénytelen; de törvényt nem mutatnak, melylyel az ellenkezik. Azt mondják továbbá, hogy példátlan; de nem említve számos eseteket, melyekben az országos ajánlatokhoz feltételek köttettek, elég legyen az 1830. évi országgyűlést e részben felhozni. Emlékezzenek vissza a KK. és RR., hogy midőn az országgyűlésen az ujonczok megajánltattak, az ajánlásról javaslott t.-czikkbe azon feltétel is igtattatott: hogy a magyar ezredekben a magyar tisztek előléptetési sorozata - az úgynevezett circulatió - megtartassék; ezt akkor a mélt. főrendek ellenezték ugyan; de nem azon okból, mintha a szükség megtudása után az ajánláshoz feltételt kötni nem lehetett volna, hanem azért, mert azt hitték, hogy abból a hazára haszon nem háramlik; utóbb hosszabb vitatások után ők is megegyeztek a javaslatban, s így tettleg megismerték, hogy feltételt kötni az ajánlathoz nem vala törvénytelen. A kir. válasz ezen feltételt egész kiterjedésében el nem fogadta; de ismét nem azért, mint ha átalában ilyen feltétel az ajánlathoz nem köttethetett volna; s a KK. és RR. a kir. válasz felett tartott tanácskozásaik alatt több rendbeli üzenetökben kinyilatkoztatták, hogy az érintett kivánság, mint a tett ajánlások egyik nyilvános feltétele mellett tovább is megkivánnak maradni. Sőt a válaszra készült felirati javaslatban is azt mondják «dignetur demisse propositum articuli projectum cum conditione §-o 12-o quoque elpressa, quam ut ad legum effectum necessariam humillime oblato in tyronibus subsidio ultro jungere cogima, benigne acceptare», s ezen feltételtől végre sem azért állottak el az ország rendei, mintha azt kikötni törvényesen szabad nem lett volna, hanem mint a t. RR. jól tudják, csak ő cs. kir. főherczegségének, az ország nádorának, elegyes űlésben történt érzékeny felszólítására, s az ő hosszas szolgálatának, s fényes érdemeinek tekintetéből hagytak fel az úttal annak további sürgetésével. Világos tehát, hogy egy olyan feltétel, mely ámbár természeténél fogva a magyar ezredeket tárgyalta, de az ujonczok állításával oly válhatatlan kapcsolatban, hogy nélküle ajánlatot tenni nem lehetett volna, épen nem vala: csak az által lett feltétellé, hogy azt az ország rendei az ajánláshoz kötötték. Ezt már akkor elfogadván a mélt. főrendek, mi oknál fogva mondhatják tehát most, hogy a törvényeknek méltán kivánt teljesítését mint feltételt el nem fogadják, és pedig határozottan jelentik ők ki: hogy a közlött záradékra ők semmi szín, semmi ürügy alatt soha reá nem állanak. Vajjon nincsen-e ilyen nyilatkozat által a tanácskozások szabadsága tökéletesen lebilincselve? Hiszen, ha ezen «soha» szó nem puszta szó vala, akkor csakugyan e részben vége minden tractatusnak. Azonban szerencsénkre jelenleg a záradékra nézve nincsen szükségünk a mélt. főrendek megegyezésére: mi azt csak úgy, mint a magunk tanácskozásainak eredményét, s a képviselői táblának határozatát mondottuk ki, s annak elfogadására a mélt. főrendeket fel nem szólítottuk, sem a feliratba azt nem igtattuk. Kezdeményi jussunknál fogva hatalmunkban állott ez, s a záradéknak tettleges létrehozása csak azon nem reménylett esetben válik szükségessé; ha a kormány a sérelmek orvoslásának elmulasztásával törvényes kötelességét mulasztaná el; akkor mi bizonyosan azt fogjuk cselekedni, mit törvény, a nemzet közjava és képviselői helyzetünk parancsol; de addig e felett a főrendekkel vetélkedni nem akarunk, s épen képviselői állásunkban gyökerezett kezdeményi jussunkat az ő vitatásaik tárgyává tenni, s arra megegyezésüket bármi részben kikérni soha nem kivánom. Tehát mind a junctimot, melyet mint törvényben s gyakorlatban alapuló s legsúlyosabb sérelmeinknek orvoslását legalább némileg biztosító nemzeti just megrontanunk, vagy alku tárgyává tennünk nem lehet, nem szabad s a záradékot is, mely vélekedésem szerint nem törvénytelen, nem példátlan, s valóban példa nélküli sérelmeink közt talán még egyetlen eszköz, melyhez nyulhatunk: úgy mint közelebbi üzenetünkben kifejtettük, fenn kivánom tartani.

A mi Sopron vármegye követének indítványát illeti, szives volt az érdemes követ úr azt velem már előbb is közleni, s én minden kitelhető figyelemmel fontolgattam, meghánytam vetettem annak minden oldalát, minden következéseit, mert hol a közelítés lehetséges, minden szabad, törvényes és illő eszközre reáállok. De ha azon tudakozó nádori felterjesztés oly értelemben vétetik, hogy azzal semmiféle sérelmek fel nem terjesztethetnek, akkor félek, hogy feliratunknak ezen főpontjától, a junctimtól, esünk el általa. Mi több országgyűlésnek, de különösen az 1830-iknek példájára azt kivánjuk, hogy súlyos sérelmeink azon első lépéssel, mely által a kir. előadásokra nézve ő felségével a tractatust megnyitjuk, kapcsolatban terjesztessenek fel; erre nézve pedig csakugyan mindegy, akár irásbeli felirattal, akár a javaslott nádori felterjesztéssel történjek a tractatusok megnyitása, az mindenesetre a tractatusok első lépése leend, és ha mi ettől a sérelmeket elválasztjuk, az 1832-diki példának megrontására jövendőben ezen esetet fogják előhozni, s azt fogják mondani: hogy 1839-ben a főrendek mindenekelőtt a kir. előadások tárgyalását sürgették, a KK. és RR. pedig a sérelmeket akarták előlegesen felterjeszteni, a többség azonban ettől elállván, utóbb azoknak felterjesztését a kir. előadások iránti első felterjesztéssel akarták junctim felterjeszteni, de még ez sem történt meg, mert a tractatusokat megnyitó első felírat helyett a nádor vitte föl ő felségének a nemzet kivánatát a nélkül, hogy azzal együtt a sérelmek is előadattak volna, s ekképen a sérelmek felterjesztése fokról fokra mindig alább esik, s a junctimnak minden haszna, s minden ereje lassankint elenyészik. Egyébiránt más oldalról sem vezet czélra ezen indítvány, mert ha a mélt. főrendek közlött sérelmeink felterjesztésében tovább sem egyeznek meg, akkor azokat az adatok közlése után készítendő, s a kir. előadások érdemét tárgyazó felirattal együtt sem fogjuk felterjeszthetni, s vagy megakadnak ismét a tractatusok, vagy pedig a sérelmek felterjesztésétől, s a záradéktól végképen el kell állanunk, ezt pedig Sopronnak érdemes követe maga sem akarja, s úgy hiszem, e tábla többségének arra alapítani számítását, hogy határozatai majd utóbb megbuknak, soha nem szabad. Én tehát a soproni indítványt, mint a mely a junctimot megrontaná, és másrészről czélra sem vezetne, nem pártolhatom. Alkut, egyezést említ Sopronnak érdemes követe, s mint egyezés eszközét kivánja tekinteni indítványát. De ha utasítások által kezeink kötve nem volnának is, miképen alkudhatunk mi azokkal, kik a másik fél lépései és határozatai felett semmi bizonyosat nem igérhetnek? Ki kezeskedik azért, hogy a soproni indítvány elfogadása után sérelmeinket a mélt. főrendek ő felségéhez felterjesztik? ki kezeskedik azért, hogy azok tüstént orvosolva lesznek? Pedig, ha mi alku által lekötnénk most szavazatunkat, végzés által elállnánk attól, mit a következések biztosítására legalább némileg czélszerűnek vélünk, a másik fél azonban semmire lekötve nem volna: az alku, az egyezés, mint egyoldalu, csak nékünk lehetne káros. Olyan intermediatió, melylyel a tudakozódó felterjesztés mellett egyszersmind sérelmeink is felküldetnének, más tekintetet érdemelne ugyan, de ilyen intermediatiót Sopronnak érdemes követe nem kiván, mert jól tudja, hogy a nádori közbenjárásnak törvény szerint csak ott van helye, hol mint a törvény mondja «ubi discordia orta sunt inter regem et regnum» s gyakorlat szerint az ilyen közbenjárást előbb a felirat szokta megelőzni, s csak akkor, ha az ország rendeinek felirata sikeretlen maradt, lesz használhatóvá a közbenjárás; e jelen esetekben pedig még országos felirat nem küldetett, sőt a sérelmek érdemére nézve a két tábla között még egyesség nincsen, alig volna tehát hihető a nádori közbenjárásnak elvállalása. Ismét kijelentem tehát, hogy én legjobbnak tartom végzésünknél ez úttal is megmaradni; szóljanak ahhoz utóbb is utasításaik által a törvényhatóságok, határozzon a nemzet; mi e tárgy felett ilyképen nem alkudozhatunk.

Legyen szabad egy pár szót szólanom átalában azon módról, melyet a mélt. főrendek követnek, s azon hangról, melyen utolsó válaszüzenetökben szólanak. Gyakran emlegetik ők a bizodalmat, gyakran ismételik, hogy annak helyreállítását a nemzet és fejedelem között mily forrón óhajtják. Én is óhajtom azt, mert azt hiszem, hogy ezen bizodalom nemzetre és fejedelemre nézve egyiránt a legnagyobb kincs. De tekintsünk vissza a mult időkre: százados sérelmek, a sorsnak ezer csapásai, százszoros csalódások már kifáraszták a nemzetnek egykor gazdag reményeit, már évek óta keserű fájdalom fásítja keblünket, s csak panaszt, egymást váltó, soha nem enyhített fájdalmas panaszt rebegnek ajkaink; szívünk fenekén maradt még a reménynek és bizodalomnak egy kis szikrája, nem lobogó fáklya többé, mely mint hajdan a nemzetet kétes veszélyes ösvényén biztosan vezérelje, de élő szikra még, melyet kedvező körülmények között szeretet és nyiltszívűség utóbb lángra gyujthatnak. Élesztette ezen szikrát az utolsó királyi leirat, melyben a nemzet enyhítő s legalább némileg megnyugtató vigasztalást talált; de türelmetlen emberek nem elégesznek meg ezzel, s boszankodva bámulják, hogy az éledni kezdő kis szikra egyszerre magasan lobogó lángokra nem gyulad. A mit azonban századok keserű csapásai lassankint megrontottak, azt egy pillanat, egy-két vigasztaló szó egyszerre helyre nem állíthatja: erre idő kell és tettek, nyiltszívűség, szeretet és türelem. A mélt. főrendek hatalmas ellenszegüléssel akarják-e ezen szikrát fellobbantani? s azon mód, melyet követnek, azon hang, melyen üzenetüket irták, nevelni fogja-e annak melegét? Félek, hogy így még e kis szikra is elfojtatik, s akkor hazánkat, nemzetünket pótolhatatlan veszteség éri. Nem tudják-e a mélt. főrendek, hogy a bizodalom erőltetést nem szenved? A bizodalom az emberi kebelnek legszebb, leggyengédebb virága; igazság és nyiltszívűség hozzák azt létre, szeretet és türelem táplálják; de csak az idő fejtheti ki fakadó bimbóját, s a ki annak kifejlődését hatalmas kézzel erőltetni akarja, földulja a fakadó virágot; a gyönge plánta kemény illetést nem türhet és hervadni fog: pedig ha egyszer elhervadt, nincs emberi hatalom, mely ismét feléleszsze. Ne dulják fel a mélt. főrendek akaratlanul ezen szép bimbót hatalmas ellenszegülésükkel; mert ennek következései helyrehozhatatlanul károsak lehetnek. A bizodalmat senki jobban méltányolni nem tudja mint mi; annak szükségét senki jobban nem érzi mint mi; hiszen minket ezen helyre is bizodalom állított, s csak bizodalom tartja fenn állásunkat; de épen azért senkinek nem kell jobban vigyáznia mint nekünk, hogy midőn egy részről a bizodalmat kivánjuk megerősíteni, azt fonák erőltetéssel más részről el ne fojtsuk. Ily állásban szó nekünk nem elég; cselekedet kell, mely a nemzetet meggyőzze, s mely a bizodalomnak alapul szolgál. S vajjon a mélt. főrendek üzenete nyújt-e valamit, a mi e részben enyhítő eszközül szolgáljon, s a mi meggyőződést eszközölve, bizodalmat neveljen? Ezen üzenet a mélt. főrendek keserű tanácskozásainak talán igen szigorú és irántunk nem méltányos szüleménye. Miért vagyunk mi ide állitva? Mit védünk mi jelen helyzetünkben? A nemzet jogait. Csak a mieink-e ezen jogok? A főrendekéi épen úgy, mint a mieink; a szabadság megsértésével, a nemzet jogainak feldúlásával ők is annyit vesztenek, mint mi. Azt mondanám, hogy ők még többet vesztenek, ha meg nem volnék győződve, hogy minden jó ember elvesztette mindenét akkor, midőn hazájának szabadságát, nemzetének jogait elvesztette; s ők csak azért nem veszthetnek többet mint mi, mert mi egész életünk boldogságát, reményeink utolsó sugarát, egy szóval mindent elvesztenénk. Ne nehezítsék tehát a mélt. főrendek állásunkat, sőt inkább segítsenek bennünket legszentebb kötelességünk teljesítésében. Hiszen ők is e hazának gyermekei; tudják ők, kik a külföldet s más nemzetek állását, dicsőségét és kényelmeit jobban ismerik, mint mi, hogy a magyarnak honszeretetet sem a multaknak lelkesitő emlékezete, sem a hiuság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának, s a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájuknak történeteiből; büszkék valának nemzetök nagyságában és dicsőségében, s érezték, hogy az ő hazájuk a legjobb, a legboldogítóbb. A franczia, az angol szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában nincs haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyujtana, mint a maguké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a classikai hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott; történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harczokra mutatnak; kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje. Hiuság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa csak alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái tán ismertesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de míveletlen coloniájának tekint a külföld. Jelenünk nem fényes, s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk. Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat igérne, azt elhinni csakugyan optimismus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk lehetetlen. S mégis van az embernek keblében egy tiszta forró érzés, mely mindezen segítségek nélkül buzgón ragaszkodik a hazához, s nem tartom jó embernek, nem tartom magyarnak, ki e szegény, ki e nyomorult szegény szenvedő hazát jobban ne szeretné, mint akármely fényes országát Európának. Meg vagyok győződve, hogy ilyen honszeretet él a mélt. főrendek keblében, s ezen honszeretet tiszta érzetére kivánnám őket megkérni, nyujtsanak segédkezet nekünk, hogy e haza boldogítására biztosan, nyugalommal munkálódhassunk; segítsék megszüntetni a nemzet aggodalmát; ne ragaszkodjanak a kimondott szóhoz csak azért, mert már kimondották; áldozzák fel azt ne nekünk, ne a mi kivánatinknak, hanem a nemzet nyugodalmának, a nemzet legforróbb óhajtásának, mely az ország legsúlyosabb sérelmeinek mennél előbbi felterjesztését és orvoslását szívszakadva várja. Ez véleményem a tárgyra nézve, s épen azért a soproni indítványt el nem fogadom, hanem e részben maradni kivánok azok mellett, miket a KK. és RR. eddig elvégeztek, mert csak ezen útat látom czélravezetőnek.

 

A JOBBÁGYI TERHEK ÖRÖKÖS MEGVÁLTÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1839. szeptember 7-dikén tartott kerületi űlésének tárgya volt: «az 1832/6. évi országgyűlésen alkotott úrbéri törvényczikkelyek némely szakaszainak világosításokról, s részint módosításokról» szóló törvényjavaslat. A VIII. t.-cz. 2. §-a tárgyalása alkalmával Wenckheim Béla b. annak kimondását indítványozta, hogy a jobbágyi adózások ne csak ideiglenesen, hanem örökösen is megváltathassanak. Beöthy Ödön azt óhajtotta, hogy ez kötelezőleg mondassék ki, s «az ország különböző fekvéséhez képest különös kulcs állapíttassék meg, mely szerint minden jobbágy úri tartozásait örökösen megválthassa úgy, hogy a földesúr a megválthatást soha ne akadályozhassa».

DEÁK FERENCZ: A Békésmegyének követe által felhozott indítvány - ha jól felfogtam - épen az, mit a mult országgyűlés oly sokáig pártolt, t. i. az akkori V. úrbéri czikknek 2. szakasza. Ezt küldőim részéről pártolom, s kivánom, hogy ez most törvény által állapíttassék meg. A dolog szellemi részéről nem szólok; lehetetlen itt azon hatalmas szónokra, ki e tárgyat oly szépen és lelket rázólag kifejtette, vissza nem emlékezni. Szathmármegyének lelkes követe volt az (Kölcsey), kit az irigy sors közülünk oly korán kiragadott! Ki van már merítve e tárgy; ahhoz tehát csak gyakorlati tekintetből szólok. Zalamegyében a muraközi járás némely helységei közel 40 évek óta oly állapotban vannak az örökös megváltás által, hogy azokban a népesedés, szorgalom és ezekkel egyetemben a vagyonosság is leginkább előrehaladott, sőt merem állítani, hogy úrbéri és közadó alatti fundus sehol sincs az országban, melynek oly nagy ára volna, mint ezen helységekben, hol egy 1600 négyzetölből álló hold 8-9 száz, sőt ezer frton is eladatik; holott közel ezekhez a nemesi birtokon 80, 90, 100 frton szoktak eladatni. Nem kell tehát hosszas számolás és megmutatás, hogy ez mily hasznos a status oeconomiájához. De továbbá, tekintsünk vissza azon megváltásokra, melyek újabb időkben történtek. A tapasztalás mutatja, hogy a megváltási summa meghaladja a megváltott adózások tőkéjét. Ki veszit tehát? Sem a jobbágy, sem a földesúr. Vagy talán azt hiszi valaki, hogy utóbb az adózások ára nevekedni fog? Én az ellenkezőt hiszem, sőt azt mondom, hogy a statusnak legnagyobb kárára van a roboterőnek elpazarlása; ez idő és erővesztés, a status oeconomijának pedig egyik főelve a kettőnek jó és czélirányos használása. Országunk mostani helyzete kényszeríti a törvényhozást, hogy az örökös megváltást törvény által mondja ki, mert már több jobbágyok, sőt helységek is ilyes megváltások által felszabadíttattak. Ezek pör által ezen jóllétökből kiüttethetnének. Vajjon nem kötelességünk-e tehát arról gondoskodni, hogy annyi embernek sorsa oly sokáig bizonytalanságban ne maradjon? Az indítványt azonban Bihar követének értelmében nem pártolhatom, mert az - mint Torontál követe mondá - kényszerítést foglal magában a földesúrra nézve, s az ellen sok nehézségeket lehet támasztani; de midőn a törvény engedőleges (permissiv) és csak úgy rendelkeznék, hogy a két félnek szabad megegyezésére és alkujára bizatik az egész dolog, vajjon az ily törvény kinek jogát sérti? Sőt azt tartom, hogy ha a törvény az ily alkú köthetésétől a földesúrat eltiltaná, egyenesen annak az 1-ső r. 9-dik czímjében alapuló tulajdonosi jogát sértené meg. Az ősiség tekintetét fogják ez ellen felhozni. Az ősiségről sokat szólani nem akarok; dehogy ezen rémalak nem egy idős a magyar alkotmánynyal, elég itt utalni a magna chartára, melyben az ősiségnek semmi nyoma nincsen, s csak az Anjoui ház hozta azt be azon kiterjedésben, melyben az mostanig káros és veszedelmes. E tárgyról azonban annak idejében fogok bővebben szólani; most csak annyit mondok, hogy a mult országgyűlésen javaslott V. urbéri czikket, mely a földesur és jobbágy hasznára szolgál, és több száz embernek birtokát biztosítja, az ország közcsendessége tekintetéből is pártolom, s azt hiszem, kötelességünket mulasztanánk, ha ezt nem tennénk.

 

A JUNCTIM.

I.

A KK. és RR. 1839. szeptember 12-dikén tartott kerületi űlésében tanácskoztak a főrendek 3-dik válaszüzenetéről a julius 28-káról érkezett kir. leirat tárgyában. A főrendek benne újból fölszólították a KK. és RR.-et, egyezzenek bele a tudakozó feliratnak a czélba vett kapcsolat nélkül ő felsége elé terjesztésébe. Az elnöknek azon kérdésére, elfogadják-e a rendek a főrendek üzenetét, ez volt a közfelkiáltás: «nem fogadjuk el». Azon kérdés tétetvén föl, megmaradnak-e előbbeni üzenetük mellett, Nagy Pál indítványozta, egyezzenek bele a KK. és RR. a tudakozó feliratnak minden kapcsolat nélkül való fölterjesztésébe, de egyúttal nyilatkoztassák ki a főrendeknek, hogy e feliratot csak úgy küldik föl, ha ők is a hozzájuk átküldött sérelmek tárgyalásába tettleg belebocsátkoznak.

DEÁK FERENCZ: Csak röviden szólok a főrendi üzenetről, melyet bármi figyelemmel olvastam, nem találok benne oly okot, melyre felelni kellene. Egyébiránt a mi Sopron követének a közelítés végett tett javaslatát illeti, arra azt jegyzem meg, hogy benne az alkunak alapja az, hogy mi felterjesztjük a kir. előadásokra teendő feliratot úgy, ha másrészről a főrendek is felveendik hozzájok küldött üzeneteinket, az az, ha azt fogják tenni, mit eddig is kötelességök volt volna cselekedni, hogy t. i. mondják ki, mit tartanak sérelmeinkről? Ezt én nem tartom engedménynek, ez az alkotmánynak megbuktatása. Mi elhatároztuk, hogy a tudakozó felirathoz fogjuk kötni sérelmeinket is. Most mindaddig, míg ezen előbbi határozatunktól el nem üttetünk, más módosításhoz nem járulhatok. Én a junctimot elejteni nem kivánom, mert a junctim elvetésével meghatározná maga ezen tábla azt, hogy a kir. előadások előtt nem lehet felvenni a sérelmeket, s akkor kimondatnék az is, hogy Magyarország gyűlése megszűnik lenni az, minek lenni kellene, és csupán kivánatok országgyűlése leend; mert ha a fejedelem meghívhatja és eloszlathatja az országgyűlést, a mikor neki tetszik, és mindenkor a kir. előadásokat kell előbb elintézni, akkor elvesz minden jussunk sérelmeink orvosolhatására. De talán nem fogja ezt tenni a kormány, ezt mondják némelyek. Igaz, hogy most még ezt tenni nem fogja, de foghatja idővel; már pedig alkotmányos országban nem csak néhány évre, hanem a jövendő biztosítására is kell számolni; arra pedig, hogy országgyűlésünk formáját postulatumok országgyűlésévé változtatni engedjem, nem vagyok küldőimtől felhatalmazva, s ha felhatalmazva volnék is, örömestebb lelépnék ezen pályáról, hogy sem hazám szabadságának megsemmisítésére segédkezet nyujtsak, s így mindaddig megmaradok előbbi üzenetünk mellett, mígnem attól a többség által elüttetem.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. A többség az előbbeni üzenet elejtésére szavazván, Hertelendy Miksa, torontáli követ, indítványozta, hogy küldessék ő felségéhez a tudakoló fölirat, de a junctim elvének megmentésére jelentsék ki benne, hogy «ámbár vannak oly súlyos sérelmeink, melyek minden más tárgy előtt volnának fölterjesztendők, de ezeket most még nem terjeszthetjük föl, mert irántuk a két tábla közt egyesség még nem jött létre; mihelyt azonban ez megtörténik, azonnal föl fogjuk azokat terjeszteni». Deák beszédére Nagy Pál azt felelte, hogy «ha az országgyűlés a kir. előadásokba bele is bocsátkozik, nem lehet mondani, hogy postulatumok országgyűlésévé változik, mert ama tartományokban nincs is helye a tanácskozásoknak, hanem fölolvastatván a kivánatok, fölteszi a commissarius kalapját, s ezzel az országgyűlés eloszlott». Szentkirályi Mór tudósította a rendeket, hogy követtársa Ráday Gedeon gróf a követségről lemondott.

DEÁK FERENCZ: Két indítvány tétetett itt üzenetünk módosításául: a soproni és torontáli. Én mindkettőt korán valóknak tartom. Ők azt adják elő, mit feleljünk a főrendeknek; én azt látom, hogy előbb arról kell tanácskoznunk, hogy mit cselekedjünk? Azon többség, mely az előbbi üzenet módosítását elhatározta, el fogja határozni azt is, mint legyen a módosítás? Ha arról volna a szó, mit feleljünk a főrendeknek? akkor több követ uraknak az volna a kivánsága, hogy fogadjuk el a főrendek üzenetét; már pedig azt a RR. elhatározták, hogy a főrendi üzenetet érdemileg el nem fogadják; maga Sopron követe sem akarta ezt, mert annak értelme az, hogy a tudakozó feliratot minden kapcsolat nélkül küldjük fel. Egyébiránt azt látom, hogy csekély vagy tán semmi reményem sem lehet, hogy a szabad választás és szólás sérelmei orvosoltassanak. Sopron követe ugyan azt mondja, hogy a választási sérelmet mindenkor mint redintegrationalis kérdést kellett volna tekinteni, és mégis ő volt az, ki ezen sérelemnek elsőségét ellenzette. Ezen tapasztalat újra meggyőz engem arról, hogy ha valaki komolyan nem akar valamit, akkor jobb igen sokat kivánni, az meg nem adatik, és még sem mondhatják majd felőle, hogy azt nem kivánta. Nem régen történt, midőn arról szavaztunk, hogy a szólásszabadság és választás sérelmei hozzá kapcsoltassanak-e a tudakozó felirathoz vagy csak említtessenek? Akkor a kapcsolat határoztatott el, s most csak mintegy engedményül akarják adni azt is, hogy megemlíttessenek. Ki kezeskedik arról, ha vajjon nem fog-e ez fokonkint még tovább is menni? ki kezeskedik arról, ha nem fogunk-e végre megbukni? nem fogunk-e ott lenni, mint Kraszna követe - Bánffy b. - mondá, hogy legalább a választási sérelem végre még sérelemnek sem fog ismertetni. Tekintsünk vissza a mult két hétre, s lehet-e csalókább állásunk ezen sérelemre nézve? Most tehát, midőn gr. Ráday követségéről lemondott, s a tettleges orvoslást kérnünk többé nem szükséges, nem is lehet, most van még arra idő, hogy ezen kérdést végképen el ne ejtsük, hanem reclamáljuk azt a főrendeknél, és a törvény megsértése ellen ünnepélyes óvásunkat tegyük. Én is tehát, bár szomorú érzettel, kész vagyok letenni ezen sérelmet úgy, mint a mult országgyűlésen a vallásbeli letétetett; de részünkről kinyilatkoztatjuk, hogy törvénynél s a kormány által is meg nem gyengített gyakorlatnál fogva választási szabadságunkat korlátozni nem szabad. Egyébiránt, hogy csakugyan kell mégis ezen tudakozó felirattal valamit junctim felterjeszteni, azt úgy hiszem senki kétségbe hozni nem fogja. Ki ennek szükségét nem érzi, annak igen hasztalanok volnának szavaim. Most csak arra kérem a RR.-ket, hogy ha már a többség arra kényszerített is, hogy óvással letegyük ezen választási sérelmet, ne kivánják, hogy tanui legyünk az alkotmányos szabadság tökéletes megbukásának: kapcsoljunk sérelmeket ezen tudakozó felirathoz. Sopron követének éles elméje talált ugyan egy kis különbséget a magyarországi és az örökös tartományok országgyűlései között még akkor is, ha sérelmeinket most föl nem terjesztjük. Ezt azonban csak logikai szoros elmélkedéssel lehet megkülönböztetni. Nekünk pedig szabad alkotmány kell; nekünk nem elég csak arról szólani, ki legyen az országgyűlés elnöke, s minő forma ruháiknak kell lenni a Landständeknek; nekünk több kell: mi alkotmányunk fönmaradását kivánjuk. Kérdem Sopron követét, kész lesz-e feláldozni jogainkat azon reménységnek, hogy nem fog országgyűlésünk a sérelmek orvoslása előtt eloszlattatni, holott az eddigi tapasztalat mindenkor mást bizonyított? Hogy fogunk küldőink előtt megállani, ha majd haza menvén, megkérdezik: mit tettünk ez országgyűlésen? orvosoltattuk-e a szólás és a választás szabadságán ejtett sérelmeket? s mi azt fogjuk felelni, hogy igenis akartuk ezt tenni, de nem lehetett, mert katonát kellett adni, s azután eloszlatták az országgyűlést. Kérdezni fogják, hogy az előleges sérelmekre, az erdélyi visszakapcsolt megyékre és a sóra nézve mit tettünk? s mi azt fogjuk felelni, hogy mindezek iránt nem lehetett semmit végeznünk, mert katonát kellett adni s azután haza bocsátottak. Azt fogják kérdezni, hogy tettünk-e valamit a hitel helyrehozására, s mi azt fogjuk felelni, hogy nem, mert katonát kellett adni. S így a letiprott alkotmányos szabadság egész fájdalmával lennénk kénytelenek haza menni. A t. RR.-hez fordulok tehát, s kérem, mentsék meg a hazát ezen veszedelemtől, mentsék meg az alkotmányt ilyen súlyos csapástól. Nem ismerem ugyan a megyék utasításait, de nem hiszem, hogy volna megye, mely vétkül tulajdonítaná követének, hogy a tudakozó felirattal együtt sérelmek felterjesztésében is megegyezett; ha pedig rossz néven vennék a küldők, hogy a követ többet cselekedett, mint parancsolva volt, akkor soha jobb időben nem érte hazánkat e csapás. Részemről azt fogom sürgetni, hogy mentül több sérelem terjesztessék fel e tudakozó felirattal együtt. Nem a magam, nem megyém nevében kérem ezen concessiót, hanem kérem a haza szent nevére, hogy sérelmei a felirathoz kapcsoltassanak, s meg vagyok győződve, hogy így a RR.-et a hazának és a maradéknak nem átka, hanem áldása fogja követni. Vigyázzunk, hogy önhibánk miatt ne veszszen el alkotmányunk.

 

A SZÓLÁS SZABADSÁGÁN EJTETT SÉRELMEKRŐL, KÜLÖNÖSEN
TEKINTETTEL A CURIA ELJÁRÁSÁRA ÉS ITÉLETEIRE.

A KK. és RR. 1 1839. október 2-dikán tartott kerületi űlésökben tanácskoztak a főrendek válaszáról «a szólás törvényes szabadsága tárgyában» hozzájuk küldött üzenetre. A szóban volt bűntetű pörök megindításának elrendelését illetőleg a főrendek kijelentették, hogy a végrehajtó hatalomnak nem csak szabadságában, hanem kötelességében is áll, hogy az általa vétkesnek tartott polgárt a maga törvényes birája elé állítsa és a hibásnak gondolt cselekedet miatt törvényes úton és módon felelőssé tegye. A kérdéses pörökben hozott itéletek pedig az 1790: XII. alaptörvény által biztosított függetlenséggel fölruházott alkotmányos biráktól eredvén, törvénytelenekké nyilvánításukban, s eredményük megszüntetésének a KK. és RR. által kivánt módú szorgalmazásában a főrendek nem egyezhettek meg.

DEÁK FERENCZ: A főrendek a szólás szabadsága tárgyában hozzájuk átküldött üzenetünket taglalván, először is arról szólanak, hogy a kormány helyesen cselekedett, midőn azon pöröket elrendelte. Erre nézve azokhoz, miket Somogy követe elmondott, nincs mit hozzáadnom, s röviden csak azt jegyzem meg, hogy a kormánynak van ugyan joga fölügyelni a közbátorság föntartására, de azt önkényes hatalommal nem gyakorolhatja, mert erre nézve a törvény szab korlátot. Hogy ezt a kormány önkényesen nem magyarázhatja ott, hol a törvény világosan szól, azt több követ urak kifejtvén, én csak arra felelek, mit a főrendek üzenetünket megtámadólag különösen a biróságról mondanak. Azt mondják ők, hogy az eljárás helyes volt, hogy az itéletek törvényesek, s nekünk nincs jogunk, azokat törvényteleneknek mondani. Ezen ellentétben levő két állításra nézve nincs más hátra, mint tényeket hozni fel.

Én azt mondom, hogy az eljárás és az itéletek nem törvényesek, mert a mint már kimutattuk, a biróság a törvény rendelte formákat megsértette, s oly törvény elleni elveket állított fel, melyek nem csak törvénybe ütközők, hanem veszedelmesek is. A formát megsértették a birák több pontokban: midőn az ifjak a szabad védelemtől megfosztattak, ügyészeiktől törvényben nem létező eskű kivántatott, védelmezőik a kir. fiscus szobáiban zárt ajtóknál dolgozni kényszeríttettek, a rokonaikkal való társalkodástól eltiltattak, szóval a szabad védelem tőlük megtagadtatott; továbbá midőn a curia a tanuk meghitelesítését, szembesítését nem maga tette, hanem egy-két emerre bizta, s vannak még több ilyek, melyeket menteni nem lehet. Azt mondják a főrendek, hogy ezen eljárási mód a törvény alkotása után keletkezvén, az több hűtlenségi esetben folytattatott, s azt a curia consvetudója hozta be, annálfogva attól el sem állhatott, minthogy a curia hatósága ezen perekre nézve az 1790: LVI. t.-czikk által megállapíttatott.

Ezen törvény azt mondja: «ut causa hac ab ordinariis regni judiciis nullo sub titulo avocentur». Én itt nem csak a biró személyét, hanem az eljárási normát is értem, mert a judicium alatt nem csak az ember, hanem a forma és a mód is értetik. Már midőn a törvény ezen pereket a curiára rendelte áttétetni, ha a régi commissionalis formát meg akarta volna tartani, azt világosan kimondta volna, s épen azért; mert a formáról nem szólt, minden magyarázat oda üt ki, hogy azon perek nem csak a személyekre, hanem a formákra nézve is áttétettek, mert különben mi nyereség fogott benne lenni? A régibb törvények azt mondják, hogy ő fölsége maga itélhet ezen perekben az országon kívül, de csak magyar törvény szerint; ha pedig maga nem itél, akkor tartozik azokat magyar tanácsosok által magyar törvény szerint itéltetni. Ha állana is azon törvény ő felsége nem vesződött volna ezen perekkel, kellett tehát azokban magyar biráknak magyar törvény szerint itélni. Ha tehát az 1790: LVI. t.-cz. a formákat oda nem értette volna, akkor csak úgy állana a dolog, mint a régibb időkben, mert a kir. tábla tagjai is épen úgy királyi kinevezéstől függnek, mint azok, kiket régenten a király nevezett, mert az mindegy, akár egyes esetekre rendeltessék ki a biró, akár legyen egy a kormány által kinevezett biróság. Azt mondják a főrendek, hogy consvetudo hozta be azon formákat, melyek szerint a curia itélt. Ezt kimondani szép, de a valóságban ez nem áll, mert azokat az 1790-ki felsőbb parancs hozta be, melyet, mivel kihirdetve nem volt, nem kétlem, épen akkor kerestek ki a birák a curia archivumából, hogy megtudják, mi foglaltatik benne? Vajjon consvetudo-e ez? megegyezik-e a prolog. 6. czímével? Nézzük mit mond Verbőczy §. 12.: «lex debet esse justa, honesta, possibilis, secundum naturam et consvetudinem patria etc. et si tamen quid ambiguum vel obscurum fuerit, ejus est interpretari, qui condidit». Vajjon a kormány által kiadott parancs szülhet-e consvetudót? Csak maga a kormány-e a törvényhozó hatalom? A 1790: XII. t.-cz. nem osztja-e meg a törvényhozást a nép és fejedelem közt? Azt mondja tovább Verböczy «ut consvetudo sit rationabilis, tendat ad bonum publicum, et non sit contra jus naturale, gentium et positivum», azon gyakorlat pedig, melyet nem egyes esetek, hanem felsőbb parancs hozott be az itélő székeknél, nem rationabilis, ellene van a positiv és természeti törvényeknek, mint azt Gömör követe megmutatá, mert hogy az embertől megtagadtassék a teljes védelem akkor, midőn élete és vagyona forog kérdésben, ügyésze rendkívüli eskűre kényszeríttessék, titkon dolgozásra szoríttassék, a perbe iktatandó védelmet a fiscus censurája alá vegye: vajjon megegyezik-e ez a természeti törvénynyel, vagy nem borzad-e inkább vissza az emberi természet is ezektől? S így maga a főrendek állítása mutatja, hogy épen a VI. czikk szerint helytelen ezen consvetudo. Ha a curia egy felsőbb parancs következtében consvetudot hozhat be, kérdem volt-e joga az ország rendeinek a patensek szerint hozott itéletek ellen felszólalni? 1811-ben egy kir. parancs meghagyá a curiának, hogy: így fogsz itélni a correlatiók tárgyában, a curia úgy itélt, következésképen a főrendek logikája szerint itéletei helyesek. Ez szép következtetés lenne, ha magok a főrendek is nem mondtak volna ellent az 1811. és 1825. országgyűléseken ezen itéleteknek; különösen az 1825-diki rendek azt mondják az augusztus 11-diki feliratban: csak azon itéleteket fogjuk törvényeseknek tartani, melyek az 1790: XII. következésében a fennálló törvények rendeléséhez képest fognak hozatni. (1825-diki iromány 3. kötet.) Nyiltan kimondták itt, hogy a patensek szerinti itéletek az ország rendeinek felfogása szerint nem törvényesek. Már ha ezt ki lehetett mondani 1825-ben a correlatiók tárgyában hozott itéletekről, nem látom okát, miért ne lehetne ezen itéleteket is, melyeknek hozásában különösen az eljárásra nézve a curia kir. parancsolatot követett, szintén törvényteleneknek mondani? Ebben van a birói függetlenség legnagyobb satirája: függetlennek mondani a biróságot, melynél az ily élet és halál kérdésében az eljárást legelőször felső parancs határozta meg. Itt maga a biróság sértette meg függetlenségét, midőn a kir. parancsoknak nem mert ellene mondani. Miért nem volt elég független az akkori biróság azt félrevetni? miért nem volt független a mostani biróság kimondani, hogy nekünk ezen parancs zsinórmértéket nem szab, hanem cinosura a törvény? A kir. curia a katonai karral lett elfogatásokat az itéletekben egy szóval sem érinti; pedig neki, mint a törvények őrjének, kötelessége lett volna a; fiscus ezen factumát helyteleníteni. Azon szegény ifjak magukat nem is védelmezhetvén, nem szólhattak, hanem a curiának lett volna kötelessége kimondani, hogy az elfogatásokkal törvénytelenül cselekedett.

Hibának tartom továbbá, hogy Kossuth Lajostól a szabad lábon való védelem megtagadtatott. A főrendek azt mondják, hogy az 1687: XIV. t.-czikk szerint az elfogatás nem volt helytelen. Kénytelen vagyok magamat a törvényhez tartani. Az 1715. törvény azt mondja: «extra tamen solum casum atrocis perduellionis, seu criminis lasa Majestatis, citationem ante capturam, in aliis omnibus, ac etiam notam infidelitatis de jure municipali Hungaria inferentibus casibus, semper observari, nec ullo sub titulo omitti debere». A törvénynek ezen szavai: «nec ullo sub titulo omitti debere» oly tiszták, oly határozottak, hogy semmi kivételt nem szenvednek. Már hogy ezen értelemben törvénytelen volt az elfogatás, s azután a szabad védelemnek megtagadása, csak az hozhatja kétségbe, ki a törvényt vagy nem érti, vagy annak értelmét el akarja csavarni. A főrendek továbbá a formákra: nézve különös ellenmondásba esnek. Az eddigi ellenmondásokat holmi gyakorlattal védelmezték; de kiváncsi vagyok tudni, hogy fogják ezekben védelmezni a curiát? Wesselényi Miklós báró azon perben, mely ellene a mult országgyűlés alatt indíttatott, azon kifogást tevé, hogy pere az országgyűlés alatt helytelenül volt kezdve, s azért annak leszállítását kivánta, szóval exceptákkal élt. Erre a kir. tábla 1836-ban ezen itéletet hozta: «competentia fori, tam ratione loci etc. ob notam circa judicatum exceptionem rejici»; tehát Wesselényi báró ezen kifogására itélet hozatott. Balogh János hűtlenségi pörében az idézés ellen tett kifogást; a kir. tábla erre azt mondta, hogy a kifogás nem áll s az idézést megállapította. Később, 1838. junius 16-án hozott itéletében, ugyancsak Wesselényi perében a kir. tábla azt mondotta, hogy ily perekben nincs a kifogásokkal való védelemnek helye, tehát a kir. tábla itt egyenesen kimondta, hogy a hűtlenségi pörben a kifogásokkal való védelemnek helye nincsen, pedig épen ő maga, a kir. tábla, ugyanily perben a kifogásokkal való védelem fölött már itélt, s így tettleg megismerte, hogy azoknak helye van. Vajjon t. RR. az ily biróságnak, mely ugyanazon pörben ily ellenkezőleg, ily magának ellentmondólag hoz itéletet, mely azt, mit maga előbb itélet által elismert, később átalánosan elveti, az ily biróságnak - mondom - eljárását lehet-e törvényesnek mondani? Óhajtom, hogy ebben engem valaki felvilágosítson, mert előttünk csak az itéletek állanak, s nem tudom, mi annak alapja, hogy a kir. tábla magával annyira ellenkezik? Szeretném tudni, mivel védelmezik magukat? Azt mondják-e, hogy ez is a normativumban van? Vagy először is meg kellett volna tartani ezen normativumot, vagy most sem. A procedura egyes részleteibe ereszkedni nem akarok, hogy több remediumok, mint revocatiók, prohibiták, s némely kérdésben a fölebbvitel meg nem engedtetett. A RR. előbbi üzenetükben azt mondották, hogy törvénytelenek az itéletek, hogy törvénybe ütköző elveket állított fel a curia, s hogy ez által a törvényhozás fölébe emelte magát. A főrendek ennek helyességét tagadják, tehát ennek bizonyítására is tények kellenek. A curia tettleg megállapítja azt, hogy közgyűlésen előadott vélemény még akkor is, midőn azt semmi vétkes tett nem követi; midőn az által senki törvénytelenségre föl nem szólíttatik; midőn a szóló csak a rendes törvényhozás által kivánja azt elhatároztatni, a mi alkotmányszerű, törvényes, s a mit az országgyűlés már egyszer ő felségének felterjesztett: hogy ily esetben is a kimondott vélemény lehet hűtlenségi pörnek tárgya. Nem akarok több terrenumot védelmezni, mint a mennyi ezen esetben megtámadtatik. Ezen tárgy már a mult országgyűlésen megvitattatott, s igy abba nem bocsátkozom; most csak azon egyszerű kérdésnél maradok, mely a jelen esetben fönforog. Vajjon ha még ilyen vélemény előadása is lehet hűtlenségi per tárgya; ha ily esetben is a kir. fiscus szabad tetszésétől függ valakit notára huzni, s a biróság önkényétől a notát elhatározni: hol van akkor a köztanácskozások szabadsága? Nem illenek ide azon extremumok, milyeket a főrendek mondanak, hogy szóval is lehet lázítani, s fegyveres ellenállásra ingerelni. Ez itt mind nem történt; itt csak vélemény adatott elő; pedig a törvényekben factumokról van szó, s a főrendek mégis azt állítják, hogy itt is a legsúlyosabb büntetéssel lehet fenyíteni. Ezen elv nem csak a szenvedőkre, hanem mindnyájunkra, az egész országra nézve veszedelmes; mert ha a curiának ez elve fönmarad, akkor a törvénytől jobbra-balra eltérhetni, a törvényt terjeszteni, szélesíteni, kivált oly törvényszéknek, mely felelettel nem tartozik, könnyű dolog; szóval ha ezen elv áll, akkor a t. RR. a nemzet szabadságát, függetlenségét átadták a biró önkényének, azon birónak, ki a főrendek véleménye szerint senkinek felelettel nem tartozik, s mindentől független nem csak, hanem egyszersmind oly szent és sérthetetlen, hogy még akkor is, midőn törvényt sért, az állam felforgatása nélkül nem lehet mondani; hogy törvénytelenül itél. Igen fontos továbbá azon elv is, melyet a curia tettleg fölállított, hogy a kormány cselekedeteiről szigorúabban szólani annyit tesz, mint a fejedelem személyét sérteni. Ha ez áll, akkor azon alternativába esünk; hogy vagy szabad minden tartózkodás nélkül a fejedelem cselekedeteiről csak úgy, mint a kormányéiról - nem tekintve a fejedelem személyének szentségét - véleményünket kimondani, a mit nagyon veszedelmesnek tartok, mert a historia mutatja, hogy ezen elv vezet legbizonyosabban anarchiára; vagy ha ez nem szabad, a mit szabadnak lenni nem hiszek, akkor az lenne a következés, hogy a kormány ellen nem volna szabad szigorúabban kimondani azt, mit a fejedelem ellen kimondani vétek. Ebből továbbá az következnék, hogy a mit a kormány tesz, azt egész hűséggel vakon elfogadni tartozunk. Így a kormány mindenkor a fejedelem palástja alá bújhatna, s hol volna akkor az Ulászló VI. könyve 7-dik rendelete, a melyről legalább az 1825-iki országgyűlés még azt hitte, hogy ezen törvény áll, mert a tanácsosokat nemcsak feleletre, hanem büntetésre is kivánta vonni. Ha pedig a főrendek által felállított elv megáll, akkor a felhozott törvény rendelete egészen megszünik, mert senkinek sem szabad nyulni a kormány tetteihez a nélkül, hogy a fejedelem személyét ne sértené. Figyelmeztetem a RR.-et itt egy körülményre, t. i. azon szép viszonyra, mely a kormány és az itélőszékek közt van. Ha a kormány valakire azt mondja: «ez hívtelen, ez büntetést érdemel», a biró viszont ezt mondja: «a kormány illethetetlen, sérthetetlen», s a kormány ismét a biró itéletére azt mondja: «hogy ha az törvénytelen is, a világért sem szabad érinteni». S így látjuk, hogy az itélőszék a kormányt, a kormány az itélőszéket védi törvénytelenségeiben, minket pedig a kettőnek törvénytelensége ellen semmi sem véd egyéb, mint a törvény, melyet egyik sem tart meg. Ha ezen elv így áll, akkor oly kapcsolatba hozza ezen két hatalmat a nemzet ellen, hogy polgári alkotmányunk, sőt országgyűlésünk is merő satirává válik, mert ez nagy nehezen megkészítené a törvényeket, de ezeket ama két hatalom meg nem tartaná; mi ez iránt a gyűléseken felszólalunk, de ekkor a fiscus a szólót nyakon kapja, s odaadja a birónak, ez megczitáltatja, megitéli, három vagy több évre becsukatja; eljön az országgyülés, mely azt, a mi három év előtt igazságtalanúl történt, orvosolni akarja, s a kormány ellen kifogást tesz, különösen pedig az itélőszékek ellen, melyek törvénytelenül itéltek, de a kormány és az itélőszékek egyezőleg azt mondják: «az Isten mentsen meg, a birói itéleteket, ha törvénytelenek is, tűrjük inkább, mint megbántsuk a bírói függetlenséget, mert fölfordul az állam». Ily esetben hol lelünk oltalmat az ellen, a mi törvénytelenül történt; így a törvényhozás fölösleges, s adjuk át az egész alkotmányt a törvényszékeknek, bizzuk reájuk, hogy iránta tetszésök szerint rendelkezzenek, mert úgyis mi nyereség benne, ha a bírák úgy sem kötelesek a törvényeket megtartani? A harmadik elv, melyet a curia az ifjak elleni perben itélet által megállapított az, miszerint vétkül tulajdonítja az ifjaknak, hogy felsőbb engedelem nélkül casino név alatt társaságba álltak. Így tehát casinót felső engedelem nélkül alakítani nem szabad, kivált ha ellene valahol resensus mutatkozik, a mint az itélet mondja: «ab undique». Ezen ab undique resensus az ország rendeitől nem támadt, mert noha a mult országgyűlésen jelen voltam, ezt még sem tapasztaltam. Lehet, hogy azok mutattak resensust, kik az ifjuságra felügyelnek, talán a personalis, vagy a kir. tábla többi tagjai; de hogy ez azért vétkes cselekedet lett volna, az az első a mit hallok; az egészen új elv, hogy a társalkodási egyesületek vétkesek. Ez utoljára oda visz, hogy nálunk is, valamint más országokban, politikai felügyelet tárgyaivá teszik a társasági egyesületeket. Szeretném látni azon törvényt, mely ezeket, sőt politikai egyesületeket is, hazánkban tiltana. Erre nem tudunk törvényt mutatni, s ha nem tudunk, ki bizta a curiára, hogy erről törvényt alkosson? Nem igaz-e tehát, hogy a curia törvény feletti állásra emelte magát? Vajjon ott, hol törvény hiányzik, lehet-e a curiának pótolni a törvényeket? különösen oly esetekben, hol általános személyes politikai jogokról s társalkodási életrendszerről van szó? Ha ez meg lesz engedve a curiának, akkor tökéletesen vége van minden erkölcsi kifejlődésnek; akkor azt mondhatja példáúl a curia: «én veszedelmesnek tartom a magánlevelezést» s ekkor nem csak ezt, de mindent eltilthat, a mint látjuk is Kossuth történeteiben, a ki magánlevelekben irta azt, mit százan gyűléseken mondottak, a mit nagyobb fontosságú dolgokról, a kormány s minden ember tudtával, negyedfél évig folytatott. Most ezen levelezés nem szabad, s miért? Tiltja ezt a törvény? Szeretném látni ezt a törvényt? én egyet sem láttam. Tehát szabad a felségnek eltiltani azt, mit a törvény nem tilt? Mi lesz abból, ha ezen elv érvényre emelkedik? Így utoljára egy átalános rendszabály fog kibocsáttatni, melynek alapján mindenki egy egyszerű rendelettel eltiltathatik attól, a mi a kormánynak inyére nem lesz. Helyesen és törvényesen mondotta-e tehát a curia, hogy ily levelezéseket sem törvényre, sem gyakorlatra alapítani nem lehet? A gyakorlatra nézve állítása nem áll, mert a mult országgyűlésen Kossuth ezen levelezést nagyobb kiterjedésben gyakorolta, s így a gyakorlat is mellette áll. Törvénytelennek tartom tehát azon elvet, hogy az ily eltiltásnak nem engedelmeskedni hűtlenség. Mondja-e valahol a törvény, hogy az ily eltiltások szabadok, s a levelezés tilos? Ha pedig szabadok a levelezések, akkor az eltiltás nem törvényes, annak nem engedelmeskedni nem hűtelenség. Az esetet felvéve, az eltiltás szolgabiró által történt. A curia itt tényleg azon elvet állítja fel, hogy szabad magán levelezéseket eltiltani a nélkül, hogy az eredeti eltiltó parancs vagy annak párja az eltiltottal közöltetnék, s ha az eltiltott, a ki az eredeti parancsot nem is látta, azt magával eredetiben, vagy legalább párban közöltetni kivánja, s ettől függeszti föl cselekvéseit, s ez soha vele nem közöltetik: lehet-e mégis mondani, hogy az ily eltiltásnak nem engedelmeskedni hűtlenségi bűn? Ezen elvet állapítja meg a curia; de vajjon törvényes, igazságos-e ez, s az egészre nézve nem veszedelmes-e? Sőt tovább megy a curia, s tettleg megállapítja azt is, hogy az ily parancsolatokat a törvényhatóságok elmellőzésével egyesekhez is lehet küldeni. Nem akarom említeni, a mit Gömör követe a multkor kifejtett. Hajdan a magyarnak ellenszegülési joga volt; de 1687-ben az ország rendei azt eltörölték; azonban soha sem volt eszükben azt határozni, hogy eltöröltetvén ezen szabadság, az ország minden felső parancsnak vakon tartozik engedelmeskedni, s azok ellen, ha törvénytelenek, felszólalni szabad ne legyen. Az ellenállás helyett megállapíttatott a megyéknek azon joga, hogy a törvénytelen parancsok ellen fölszólaljanak, s azok iránt okaikat ő felségéhez felterjeszthessék. Ezen ösvényt követé az országgyűlés is. Az ország ezen joga sarkából kiforgattatnék a k. curia ezen elvénél fogva, mert e szerint ő felsége nem küldi a törvényhatóságokhoz legfelsőbb parancsát, hanem egyes emberekhez, kiknek vakon engedelmeskedni kötelesség, különben hűtlenségi pörbe esnek. Ezen elv - merem állítani - veszedelmesebb az absolutismusnak akármely fokozatánál; mert absolut monarchiában legalább átalános parancsokat bocsát ki az uralkodó, melyek zsinórmértékül szolgálnak a polgárok cselekedeteinek, hogy tudja ki-ki, mit szabad és mit nem szabad tennie. De nálunk a curiának ezen elve mellett senki sem biztos arról, ha vajjon egy felsőbb parancs nem fogja-e neki megtiltani, mit mások a törvény értelmében tesznek; ettől pedig a rabszolgasághoz csak egy lépés van; mert ha a kormánynak szabad egyes embernek megtiltani azt, a mit a törvény nem tilt, s ez vakon engedelmeskedni tartozik, különben hűtlenségi pörbe esik, kérdem, hol van ekkor a személy- és vagyonbeli bátorság? Még tovább megy a curia, midőn mint borzasztó és iszonyuan terhelő körülményt említi itéleteiben azt, hogy Kossuth ez eltiltása miatt a megyékhez mert folyamodni. Vajjon hát már az ország törvényhatóságaihoz folyamodni is vétek; vajjon lázítás-e ez; vajjon a megyék nem mondhatják-e ki az eltiltás törvényes vagy törvénytelen voltát? Sőt még ennél is tovább megy a curia, mert Wesselényi ellen, mint terhelő körülményt, azt hozza fel, hogy pörét minden megyéhez megküldötte, s azon pört, mely neki vagyonát és életét érdeklette, s mely nem titokban folyt, okleveleivel együtt a megyéknek megküldötte. Vajjon vétket követett-e el ez által? A törvény ezt nem tiltja: hogy merte tehát a kir. curia ezt neki vétkül imputálni? Nem igaz-e hát, hogy a kir. curia a törvényen felűl emelte magát, midőn arról rendelkezett, mire csak a törvényhozásnak van joga? Nem akarom mostani előadásomat a curia egyes tagjaira alkalmazni; de ha én biró volnék s oly ügyben kellene itélnem, melyre nézve a vélemény az országban több részre oszlik, sőt melynél a közvélemény hajlandó a szenvedőt pártolni, s ügyét igazságosnak tartani, én azonban mint biró a pörbeli irományokból látnám, hogy ő valódi büntetést érdemel, s ennek következtében méltán gyaníthatnám, hogy talán a jól föl nem világosított közvélemény megróna, hogy igazságtalanúl itéltem: ily esetben mi volna az én legitimatióm? Az, hogy ezen pör az egész világ előtt tudva legyen, hogy nyilvánosságra hozassék, mert csak így igazoltatnék az általam hozott itélet. De a kir. curia nem így tett, hanem megfordítva cselekedett: terhelő körülménynek vette azt, hogy Wesselényi báró pörét a megyékkel közleni merte s a curia rettegett, hogy azok lássák, miben van a dolog. Itt ismét az emberi indulatok természete azt mutatja, hogy a mely ember a világosságtól retteg, s azt kerüli, gyanussá szokott válni. Ne nekünk tulajdonítsa tehát a curia, hanem itélete azon pontjának, ha az országban igen sokan azt fogják mondani: azon biró, ki fél, hogy a pör körülményeit mások is tudják, nem igen bizik itéletének igazságában, s így maga fölött mondta ki az itéletet.

Azt tette tehát a curia, a mit t. RR. előbbi üzenetükben nem helyeseltek. Oly elveket állított. fel t. i., melyek törvényeinkben felállítva nincsenek, véteknek mondotta azt, a mi nem vétek, s így magát a törvényhozáson felűl emelte; a nemzet szabadságát megszorító elveket állított fel itéleteiben, s annál fogva ezen itéletek - tisztán és határozottan mondom ki - törvénytelenek. Ha pedig ezek törvénytelenek, akkor - általmenvén a főrendek üzenete 2-ik pontjára - kérdem, miért ne volna ezt szabad kimondani? Hát odaakarják szorítani a főrendek a törvényhozást, hogy azt se mondhassa ki, a miről meg van győződve, hogy úgy van? Hát csak ezen testület az, melynek az igazat kimondania nem szabad? A törvény tiltja ezt? Nem, hanem egy különös viszonos védelem kedvéért, mely a kormány és a biróság között van, újdonnan új felállított theoria. Nem ereszkedem theoriai fejtegetésekbe; tudom azt, hogy az újabb publicisták az állam három hatalmát, ú. m. a törvényhozóit, a biróit és a végrehajtóit megkülönböztetik egymástól; de azt is tudom, hogy ezen három hatalom nem külön és mintegy magából eredett hatalom, hanem a birói és végrehajtói hatalom az elsőnek, t. i. a törvényhozásnak folyadéka, mert a törvényhozói hatalmat az állam maga gyakorolja, a másik két hatalmat pedig átadta másoknak. Gyakorlatilag akarok szólni. Ha a biró a törvényszabta formákat meg nem tartja; ha azt mondja véteknek, a mi nem az; ha törvényt akar szabni ott, a hol nincs rá szükség; ha meg akarja tiltani azt, a mit törvény nem tilt, s nem szabad kimondani, hogy mindezek törvénytelenek: akkor nincs szükség törvényhozásra, mert a főrendek elvei szerint a törvényhozás is a biróságra ruháztatik által. Ezt Magyarországra alkalmazva azt állíthatom, hogy oly kiterjedésben, mint a főrendek állítják, a birói függetlenség soha sem divatozott. Bizonyítják ezt Sz.-László és Kálmán törvényei; az 1498: IV. t.-cz. szintén szigorú büntetést rendel a birákra, pedig nem lehet mondani, hogy ezen törvény megszünt, mert az 1807-ki kir. előadások sorában annak eltörlését maga a kormány sürgette, de ki nem vihette. Ezen fönnálló törvények bizonyítják, hogy a hajdankorban nem ismerte el az ország azt, hogy a biróság annyira független, hogy azt semmi tekintetben feleletre vonni nem lehet. Azonban nem is ment annyira határozatunk, mert a többség nem kivánta feleletre vonnia birákat, hanem csak azt mondja, hogy az itéletek törvénytelenek, mert így van meggyőződve; miért ne volna tehát szabad ezt ki is mondani? mikor változott meg az ország juspublicuma? Hiszen már 1811-ben és 1825-ben kimondották azt az ország rendei, sőt 1811-ben előre kijelentették, hogy mindazon itéletek, melyek a correlatiók dolgában a patensek szerint hozatnak, törvénytelenek, 1825-ben pedig már nem csak megelőzőleg, hanem viszszahatólag is kimondották, hogy mindazon itéletek, melyek nem törvény, hanem kir. patensek szerint hozottak, törvénytelenek. S így, ha ezt akkor ki lehetett mondani, miért ne lehetne most is? annyival inkább, mivel oly világosan, oly határozottan látjuk, hogy a mostani itéletek mind a törvénykezési formára, mind az azokban felállított elvekre nézve nem törvényesek, sőt a hazára nézve veszedelmesek. Van tehát jogunk, sőt kötelességünk továbbá is kimondani, hogy azon itéletek törvénytelenek. Én igen furcsának találnám e tábla helyzetét, minthogy azt hiszem, alig lesz valaki közöttünk, ki az előadottakban sérelmet nem lát, ha mégis azok következtében nem merné kimondani, hogy törvénytelenek az itéletek; ez egyik a másikkal oly szoros összefüggésben van, hogy e kettőt egymástól elválasztani nem lehet. Szólok végre röviden arról, a mit a főrendek az iránt, mondanak, hogy «új törvényt alkossunk». Ha ezt szükségesnek látnám, nem ellenezném, s magam is kivánnék oly törvényeket alkotni, melyek a mai szelidebb század szellemének megfelelnének; de hogy akkor, midőn a főrendek a biróságnak oly terjedelmes függetlenséget szándékoznak megalapítani, új törvényeket alkossunk, azaz kimondjuk, hogy mi jobbaknak látjuk a most javaslatba hozott törvényeket az eddigieknél, s kivánjuk, hogy a biró ezután azok szerint itéljen; azonban ha ő e részben kötelességében el nem jár, ám lássa, Isten neki, hiszen ő független: ez valóban a törvényhozásnak satirája volna. De különben is jelen sérelmeink az alkotandó törvényekkel a legkisebb kapcsolatban sincsenek; a sérelmeket nem az alkotandó törvényekből kell megitélni, hanem az eddigiekből; ha sértve vannak azok, orvosolni kell a sérelmeket; ha hiányosak a törvények, alkotni kell jövendőre újakat; de ez a sérelmeknek a multra való orvoslásával semmi összeköttetésben nincs. Így tehát, mivel most az ország sérelmeiről van szó, mindenekelőtt azokat kell orvosolni. Mindezeknél fogva arra vagyok bátor figyelmeztetni a RR.-et, hogy mindaddig, míg az elvekre nézve a főrendekkel így állunk; míg a főrendek vagy tán a kormány is azt mondják, hogy a biróság függetlensége oly igen messze terjed; míg a biráknak kinevezése a kormánytól függ: mindaddig - akármi érje hazánkat - a legnagyobb veszedelem volna új törvények hozásába bocsátkozni; mert akkor a biró Magyarországon nem volna védpaizsa az ártatlannak, nem volna védfal, mely az egyes polgárok szabadságát mentené az önkény ellen, hanem ez által oly eszköz adatnék a biró kezébe, melylyel a polgárok szabadságát, életét elölhetné, s alkotmányos jogainktól megfoszthatna. Figyelmeztetem a t. RR.-et, hogy a szólás szabadságára hazánkban soha nagyobb szükség nem volt, mint most, midőn a haza mindennapi szükségeinek elrendezése van kérdésben. A mult országgyűlés megkezdette a hibákat javítani, hibás rendszerünket kiigazítani; ezekben ezerfelé oszlanak a vélemények; itt minden ember előadván vélekedését, az elmesurlódások elkerülhetetlenek, az eszmék csak így fejlődhetnek ki, kivált oly országban, mint hazánk, hol a sajtó az elméket előre el nem készítheti, hol minden nyilvánosság csak ide van szorítva. Ha ettől is meg leszünk fosztva; ha akkor is, midőn a dolog kifejtésére kell vigyázni, a szavak megválogatására kell ügyelni: a kifejlődés csirájában el lesz fojtva, az eszmék surlódása meg lesz gátolva, s minden intézkedéseink csak félszegek, mint éretlen gyümölcsei a ki nem fejlődhetett közvéleménynek, a hazára nézve csak kártékonyak lesznek. Igy a kifejlődés ingere, a haladásnak azon magvai, melyeket a mult országgyűlés elhintett, s melyek - habár némelyeknek kedvetlenek, s némelyeknek érdekét sértik is - idővel a hazának is gyümölcsöket hoznának, elnyomatnak. Tudom azt, hogy mi, kik e pályára felléptünk, nem épen a legkellemesebb pályán állunk, mert ha állhatatosan meg fogunk maradni elveinknél, mindenünket, életünk boldogságát is koczkáztathatjuk. Emlékezzünk vissza, nem épen a haladás által sértetnek-e meg a magán érdekek; vajjon nem találunk-e épen azért ezen körben, melyben élünk, azoknál, kikkel különben barátságos és atyafiságos viszonyban állottunk, minta haladásnak eszközlői idegenkedésre, üldözésekre? Ezeknek eltürésére erős kebel kell; de ha az ezen pályán járók feje fölött a főhatalomnak pallósa lebeg, akkor Magyarországon vége a haladásnak. Ha ide jutunk t. RR., akkor szálljunk le inkább azon törvényhozói pályáról, melyet ily körülmények között bizonyosan a nemzetnek inkább átka, mint áldása fog követni. Ha ide jutunk, elmondhatjuk mi is, mit Tacitus irt Agricolához: «dedimus profecto grande patientia documentum, nam sicut vetus atas vidit, quid ultimum in libertate esset, ita nos quid in servitute, adempto per inquisitiones loquendi audiendique commercio, memoriam quoque cum voce perdidissimus, si tam in libertate nostra esset oblivisci, quam tacere». Mintsem ide jussunk, hagyjuk el e helyet, s ne szentségtelenítsük meg ily lépésünk által.

 

A JOBBÁGYOKNAK TÉGLAÉGETŐ JOGÁRÓL.

A KK. és RR. 1839. október 9-dikén tartott országos űlésének napi rendjén volt: az 1832/6. évi országgyűlésen alkotott urbéri törvényczikkelyek némely szakaszainak világosításokról, s részint módosításokról szóló törvényjavaslat. A VII. törvényczikk tárgyalása alkalmával Návay Tamás, Csanádmegye követe, indítványozta, hogy a téglát égetni kivánó jobbágy akár tulajdon földjén, akár pedig a közlegelőből kimutatandó helyen a maga szükségére minden korlátozás, vagy taxa fizetése nélkül téglát szabadon égethessen; ha mindazonáltal valaki kereskedésre kivánna téglát égetni, akkor a földesuraságnak bizonyos meghatározott téglarész mennyiséget legyen köteles adni, mely azonban a folyó ár szerinti készpénz lefizetés mellett mindenkor megváltathassék.

DEÁK FERENCZ: A kérdés alatti tárgyat kétfelé osztja. Ennek első része az, vagyon-e a jobbágynak joga téglát égetni; a másik, köteles-e a földesúr neki téglaégető helyet adni? Mi az elsőt illeti, azt csakugyan minden adományos és szabadságos levelek mellett is tagadni senki sem fogja, hogy valamint kenyeret sütni, úgy téglát is égetni a jobbágynak jussa legyen, és midőn a törvényhozás a mult országgyülésén a jobbágy sorsán könnyíteni kivánt, koránsem akart tőle olyas valamit megtagadni, minek gyakorlatában és birtokában már azelőtt is volt, és koránsem akarta azt, hogy a földesúrnak kezébe monopoliumot adjon. Ugyanazért, ha volna is oly megye vagy hely, a hol a jobbágy nem a földtől, hanem valami justól adózna, azt részéről abnormitásnak tartaná. Mi a másikat érdekli, hogy a jobbágyok tulajdon telkükön, vagy ha a jobbágyoknak a földesurétól elkülönözve legelőjük vagyon, és annak megszorítása nélkül történhetik, itt téglát égethetnek, az kétséget nem szenved; azonban ha a jobbágyoknak a földesurétól elkülönözve legelőjük nincsen, noha ott sem kivánná a jobbágyokat a téglaégetésben akadályoztatni és hátráltatni, mind a status, mind pedig a policia tekintetéből, azt azonban minden tartóztatás nélkül kimondani, hogy a földesúr köteles nekik téglaégetőre helyt adni, még sem látja tanácsosnak. Először azért, mert ez általa perek a földesúr és a jobbágyok között nagyon szaporodnának; másodszor, mert vannak helységek, a hol csak igen kevés alkalmatos helyek vannak a téglaégetőre, már pedig az ilyetén helyen mindjárt az volna a kérdés: ki használja az ily alkalmatos helyet, a földesúr-e vagy a jobbágy, vagy pediglen közösen? Erre nézve tehát az volna az ő véleménye, hogy azon helyeken, hol az által a legelő meg nem szoríttatnék, a közösből adatnék nekik egy hely, és ha a földesúr azt adni nem akarná, urbéri úton vizsgáltassanak meg okai és döntessenek el, s ekkép véleménye szerint világos volna a dolog, és a szegény adózón is segíttetnék. Ha azonban a földesúrnak tulajdon telkén volna ilyetén téglaégető, és a jobbágy ezzel élni kivánna, ő részéről azt sem ellenzi, hogy ettől a földesúr csekély taksát vegyen; a közösből azonban, a hol a legelő az által megszorítást nem szenved, e czélra bizonyos mennyiségű földet kimérni lehet: azért a csanádi indítványt ekképen pártolja.

 

KIREKESZTHETŐK-E A ZSIDÓK URBÉRI TELKEK VÉTELÉBŐL.

A KK. és RR. 1839. október 28-dikán tartott kerületi űlésökben tárgyalták a főrendek üzenetét az 1832/6. évi országgyűlésen alkotott urbéri tárgyú t.-czikkelyek némely szakaszainak világosításáról és módosításáról szóló törvényjavaslat iránt. Az első §-t illetőleg szükségesnek tartották a főrendek, hogy oly helyeken, hol az izraeliták eddig jobbágytelkeket nem tartottak, az urbéri telkek haszonvételének adása és vevése az izraelitákra nézve csak akkor és úgy eszközöltethessék, ha ehhez a földesúr engedelmével hozzájárul, a vevő izraeliták pedig azon urbéri telkeket saját vagy felekezetjök kézi munkájával mívelendik.

DEÁK FERENCZ: A főrendek ez iránt tett észrevételeit el nem fogadhatja, mert a főrendek nehezebbé teszik a zsidókra a telek vásárolhatása feltételeit, mint a többi néposztályra. Azt javasolják ugyanis, hogy a zsidó csak a földesúr engedelmével vehessen telket. Ha azt értik ez alatt a főrendek, a mi a többi jobbágyokra is föltételül van a törvényben, úgy kár volt ezen feltételt különösen kikötni az izraelitákra, mert hiszen a földesúr engedelmével eddig is vehetett a zsidó jobbágytelki haszonvételt; de ha a főrendek a földesúri engedelmet akkép veszik, hogy ha ez akarja, a zsidóságot kirekesztheti a telek vételéből, úgy a nekik adott engedmény a törvény formájával ellenkezik. Második feltételül teszik a főrendek azt, hogy a zsidó csak önhite sorsosai által míveltesse a földet. Ezen feltétel is annyi, mint megtagadása az engedménynek, mert hiszen sok helyeken, hol még csak egy zsidó telepedett le, hol fog ő minden mezei munkára zsidó munkásokat kaphatni; vagy ha szabad neki keresztény kocsist vagy bérest tartani, miért ne legyen neki szabad keresztény munkásokat is felfogadni? Utoljára még oda jutunk talán, hol Anglia volt egykoron, hogy a zsidóknak csak sárga kalapot volt szabad viselni, a többi néposztályoktól való megkülönböztetésűl. Ha a főrendek nem akarják megengedni a telek vásárolhatását a zsidónak, mondják ki világosan, de a törvényhozásnak kivihetetlen feltételekkel játszani nem szabad, s én készebb volnék inkább az egész törvényczikktől elállani, hogysem ezen feltételeket elfogadjam; de felszólítandóknak tartanám a főrendeket, hogy ezektől elálljanak.

 

A VALLÁSBELI SÉRELMEKRŐL.

A KK. és RR. 1839. október 21-kén tartott kerületi ülésében a vallásbeli sérelmek vétetvén tárgyalás alá, fölolvastattak a mult országgyűlésen e tárgyban készített üzenetek.

DEÁK FERENCZ: A statusnak egyik legnagyobb hibája az, midőn a vallás dolgába avatkozik; elég neki arra ügyelni, hogy a status czéljával ellenkező vallások ne legyenek; azonban e hibát Európának minden statusai elkövették; ezek már megtörténtek, s most már azoknak kevesítésén kell igyekeznünk. A mult országgyűlésen e tárgyban előadott sérelmeket nem lehet úgy mint protestans atyánkfiai serelmeit tekinteni, mert ezek valóságos országos sérelmek, a mennyiben a lelkiismeret szabadsága világos törvény ellenére korlátoltatik; azonban e tárgy a mult országgyűlésen ki lévén eléggé fejtve, de az általküldés sem elleneztetvén, ne ereszkedjünk ennek részleteibe, várjuk meg, mit fognák üzenetökben felelni a főrendek, addig pedig maradok az előbbi üzenet mellett.

 

A PÉNZBELI ELMARASZTALÁSOKAT MAGUKBAN
FOGLALÓ ITÉLETEK VÉGREHAJTÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1839. október 24-kén tartott kerületi űlésében napi renden volt a törvényjavaslat «a pénzbeli elmarasztalásokat magukban foglaló birói itéletek végrehajtása módjáról 1832/6. esztendőben alkotott XV. t.-cz: némely szakaszainak módosításáról és fölvilágosításáról». Czeh János, Győr városa követe, a nemzeti hitelre nézve szükségesnek tartotta a váltójognak megalkotását és a nemzeti banknak fölállítását, s elősorolta a hitelező biztosítását czélzó azon intézkedéseket, melyeknek azokat meg kell előzniök

DEÁK FERENCZ: Győr városa követének nézeteit helyesli ugyan, azonban ezek a hitelbeli kérdésekhez tartoznak. Most szorosan csak az itéletek végrehajtásának javításáról szükséges tanácskoznunk. Kétfélék azon javítások, melyeket ezen módok iránt tennünk lehetne. Az első a formákat, a második a dolog érdemét illeti. Az eddigi mód, mely szerint az árverés útján eladott jószág a vevő kezénél csak mint birói zálog hagyatott, sem a hitelezőre, sem az adósra nézve nem lehet jótékony, még pedig azért nem, mert ha a hitelező vagy a ki az ily árverés útján eladandó jószágot megveszi, nem tudja, mely órában fizettetik neki vissza a jószágért adott pénz, ő a jószágban javításokat nem tehet, s így nem biztos pénzének gyümölcsözéséről. De az adósra nézve sem jó ezen bizonytalanság, mert, kivált ha nagyobb kiterjedésű a jószág, nem concurrálhatnak a vevők, mivel pénzes ember kevés van Magyarországon; ha kisebb az eladandó birtok, akkor sem jön örömest még a szomszéd is, noha megvehetné, mert bizonytalan lévén a visszaválthatás ideje, senki nem fogja ily módon pénzét kiadni, s így csak igen csekély áron lehet a jószágot árverés útján eladni. Az adós ez által tönkre jut. A törvényhozásnak tehát kötelessége ezen törvényt; mely a mult országgyűlés czélzatának meg nem felel, megváltoztatni. Megegyezem abban, hogy ha a végrehajtás útján eladott birtok egy esztendő és egy-nap alatt vissza nem váltatik, az többé visszaváltható ne legyen, vagy pedig bírja azt a vevő 32 esztendeig háborítatlanúl zálogképen. Ez nem sérti meg a familia jogait, nem ütközik a kir. fiscus örökösödési jogaiba, mert hiszen 32 esztendőre eddig is lehetett zálogos kötéseket tenni. Azonban akár az egyik, akár a másik mód fogadtatik el, mindenesetre ez csak oly adósságokra terjesztessék ki, melyek a most hozandó törvény után tétetnek, s e törvény visszaható erővel ne bírjon; mert ha visszaható erőt akarnánk annak adni, akkor kijátszatnának azok, kik az előbbi törvény biztosítása mellett pénzt vettek fel, s felingerülnének a hitelbeli törvények ellen leginkább a földbirtokosok, nem azért, mintha talán ők pazarlóbbak volnának, hanem mivel birtokukra könnyebben kapnak pénzt, rendesen köztük vannak a legtöbb adósok, s ezeknek nagy része befolyással levén az országgyűlésre, csakhamar megváltoztatnék minden ilyetén törvény. Ezen javaslatom magát a dolog érdemét illeti; a formák iránt akkor lehetne szólni, midőn ezen XV. t.-czikk szakaszonkint fog tanácskozás alá vétetni.

 

A NEMESI JÓSZÁGOT BIRÓ NEM NEMES
ADÓKÖTELEZETTSÉGÉRŐL.

A KK. és RR. 1839. október 24-dikén tartott kerületi ülésében, az 1832/6-ban alkotott XV. t.-cz. módosításáról szóló törvényjavaslat 4. §-ának tárgyalása alkalmával, Somssich Miklós fölhozván, hogy «némely megyében a nemesi jószágot biró nem nemes nem fizet adót azon ingatlan jószágtól, melyet ő csak mint a nemes tulajdonosnak képviselője bir, más megyékben pedig ellenkező a szokás», többen azt kivánták, hogy a nem nemes vevő minden esetre fizessen adót a nemesi birtoktól, mások meg indítványozták, hogy a nemesi jószág, akárki birja is, az adótól mentes legyen.

DEÁK FERENCZ: Ezen elvnek kimondása ellenkeznék az 1825-iki országgyűlés határozatával. Ugyanis akkor Veszprém követe előadván, hogy megyéjében a merétei pusztán lakó nemtelenek királyi rendelet által adó alá vettettek, ez ellen az ország rendei ő Felségéhez felírtak, s miután fölülről azon válasz érkezett, hogy a nemteleneknek, akár mi földön lakjanak, adóztatása igazságos, az ország rendei is elállottak további fölirásuktól, s akkor azt határozták, hogy az ily nemesi birtokban ülő nemteleneknek (agiliseknek) adóztatása külön rubricába tétessék. Megyénkben - úgymond - az agilisek csakugyan adóznak, s habár ezen körülmény tekintetbe vétetvén, a nemtelen ember nem állhatja is ki a nemes emberrel a vételbeli concurrentiát, de ez alkotmányos elv lévén, azt itt csak mellesleg eldönteni nem lehet.

 

A MAGYAR NYELVRŐL.

A KK. és RR. 1839. október 25-dikén tartott kerűleti űlésökben tárgyalták a nádornak az október 24-dikén tartott vegyes űlésben tett nyilatkozatát, melylyel ő felségének a magyar nyelvű föliratok tárgyában kijelentett abbeli szándékát közölte az ország rendeivel, hogy hajlandó a RR. ez irányu kivánatának elfogadására, s csak azt óhajtja, hogy mivel itt törvény változtatása forog kérdésben, az ország rendei szokott módon terjeszszék föl ez iránt föliratukat. Klauzál Gábor indítványozta, hogy a tudakozó föliratban, melylyel különben is több tárgy lesz összefoglalva, kéressék meg ő felsége, fogadja el az ezentúl csupán magyar nyelven irandó fölterjesztéseket. Pázmándy Dénes, Komárommegye követe, ellenben kiemelte, hogy nem tud rá példát, melynél fogva a nemzetnek azt, a mit a nádor közbenjárásával megnyert, még fölirat útján kellett volna kérni. Fölhozta az 1805-diki országgyűlést, a mely columnaliter magyar és latin nyelven tette fölterjesztéseit, okul azt adván, hogy ő felsége már 1792-ben motu proprio megengedte az ily módu föliratot. Mindjárt magyar nyelven kivánt fölirni.

DEÁK FERENCZ: Komárom követével egyetértene, ha már a jelen kir. válaszszal megegyezett volna ő Felsége az egyedül magyar fölirásban; de még ez iránt előbb a szokott módu felterjesztésre utasíttatunk. Mi a felhozott példát illeti: ez ide nem alkalmazható, mert a nádornak mostani eljárását nem lehet nádori közbenjárásnak venni, a mennyiben ez nem oly eset, hogy közbenjárásra volt volna szükség. A mult országgyűlésen is, midőn az V. Ferdinánd czím iránt meg nem egyezhetett egymás közt a két tábla, végre boríték nélkül vitte föl a nádor a feliratot, de sem az akkori, sem mostani eljárása még nem nádori közbenjárás. Az 1805-iki példa pedig nemcsak nem hasonlít, sőt ellenkezik a mostani esettel, mert akkor még nem volt törvény, mely a feliratok módját elhatározta volna; a fejedelem önként megegyezett a nemzet azon természeti jogának gyakorlásában, hogy két nyelven tegye felterjesztéseit, de már az 1805-iki országgyűlés elhatározá a két nyelvű feliratokat, ettől pedig még föl nem menteténk. Bár mint kivánnám - úgymond - egyedül nemzeti nyelvünkön tenni mindjárt a felirást, de ez még most nem volna népszerü, mert sok hidegen okoskodó ember azt mondaná: íme ő Felsége megegyezését nyilvánítá a nemzeti kivánat elfogadására, csak még egy felirást kivánt a szokott módon hozzá intéztetni, s az ország rendei ezt nem teljesítették, hanem via facti hajtották végre szándékokat. Egyébiránt a csongrádi követ javaslatának elfogadása után is fenmarad még azon út, hogy ha tagadó választ kapunk, akkor via facti tegyük egyedűl magyar felirásainkat, és akkor a dolog popularisabb színt fog kapni, mert a fejedelem szavába helyezett bizodalomra lehet hivatkoznunk. (Felkiáltás: Elfogadjuk a csongrádi javaslatot!)

 

A BIRÓI VÉGREHAJTÁS ÚTJÁN ELADANDÓ
NEMESI BIRTOK ZÁLOGTERMÉSZETÉRŐL.

I.

A KK. és RR. 1839. november 2-dikán tartott kerületi űlésében, az 1832/6. XV. t.-cz. módosításáról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalása alkalmával, a körül forgott a vita, vajjon a birói végrehajtás útján eladandó nemesi birtok mint birói zálog mindenkor kiváltható legyen-e vagy nem? Marczibányi Antal ellenezte Deák Ferencz indítványát, hogy ha az ilyen jószágot egy év és egy nap alatt a tulajdonos ki nem válthatja, legyen az örökösen vagy legalább zálogkép 32 évig a vevőnek háboríthatatlan birtoka. «Vajjon - így szólott - ha az adósságban elfoglalt nemesi birtok nem azé, kitől elvétetett, hanem egy harmadiké, ne lehessen-e ezen harmadiknak joga tulajdonát 32 évig visszavenni? De még ha a birtok valóságos tulajdona volt az adósnak, nem történhetik-e meg, hogy az 1836. executionalis törvény engedékenysége mellett egy földesúr fölszedett adósságokat, s hitelezői betábláztatták magukat; azonban ezen úr új adósságokat szed föl, s kéz alatt biztosítja az uzsorásokat, hogy ezen mostani törvény szerint engedi magán végrehajtani a sommás per útján hozott itéletet? Mennyire kijátszatnék így az előbbi hitelezők elsősége. Egyébiránt is ezen egész kérdés belevágván az ősiségbe, erről mellékesen nem lehet rendelkezni, hanem akkor, midőn az ősiség tárgya ex professo fog fölvétetni».

DEÁK FERENCZ: Az előadottakból azt lehetne hinni, hogy Magyarországon a hitel igen jó lábon áll, pedig az bizonyos, hogy ott, hol az adósságban elvett jószág nem mint akármikor kiváltható jószág tekintethetik, ott a hitel erősebb lábon áll. Azt lehetne hinni, hogy nálunk igen megszaporodtak a tőkepénzesek s igen könnyen lehet pénzt kölcsön venni, hogy ettől a magyar aristokratia megijedt, s nehogy a külföldi pénzözön elborítsa hazánkat, mindenféle palisadokkal, régi törvényekkel akarja magát az ellen megóvni. Különös, hogy midőn - az angol aristokratiát kivéve, jószágra nézve nincs gazdagabb aristokratia a mienknél, még is pénz szükében van. Ennek oka az, hogy nincs hitel, mert a magyar az adósságban vett jószágát mindenkor kiválthatá, s visszaveheté azt ex neglecta pramonitione, prajudicio s több esetben, hogy az ősiség ne csorbuljon. A törvény azt rendeli ugyan, hogy az atya el nem idegenítheti vagyonát, de hány pazarló apa játsza ki már ezen ősiség törvényét? Vajjon nem volna-e jobb, ha az árveréskor eladott jószág örökösen a vevőé maradna? Igy sokkal drágábban adhatná el az adós vagyonát, s kielégítve adósságait, még a maga szükségeire is maradna, holott ily módon egy akármikor kiváltható birtokot csak igen kis áron lehet eladni, s így az adósság kielégítésére több jószágot kell végrehajtás alá bocsátani. Annál kevesebb jövedelmező tőkéje marad tehát az adósnak, melynek jövedelméből visszaválthassa a zálogot. Azt tartja Trencsén követe, hogy e tárgyról csak akkor lehet szólani, ha az aviticitás kérdése vétetik fel. Ezen ellenvetés már többször tétetett, valamikor javítások kérdése fordult elő. Valamint a tengerészetnél a vörös fonal az, mely végig megy minden köteleken, úgy nálunk az aviticitus keresztül leng minden törvényeink szellemén; kivánjunk bár a tizedekről, a kir. adományokról vagy a fiscus örökösödéséről rendelkezni, mindenkor az reá a felelet: hogy ezt ily röviden, mellékesen elintézni nem lehet. Igaz, hogy noha a nemzet hitelének igen nagy kárára van ezen aviticitás törvénye, azért még sem lehet egyszerre eltörölni; de lehet legalább lassankint tenni benne javításokat, mert azon haszon, melyet sokan az ősiségben képzelnek, csak papiroson van. A törvény kijátszására sok az alkalom; avagy mutasson valaki oly esetet, hogy egy szegényebb sorsú nemes ember zálogba adott jószágának visszaváltása által gazdagabbá lett-e? nem emésztette-e meg a temérdek perlekedés nagy részét vagyonának? avagy nem hamis-e 9/10 része a zálogos leveleknek, midőn nagyobb summa iratik be, mint valósággal felvétetett? nem demoralisatiója-e ez a statusnak? hozhat-e áldást a nemzetre az ily cselekvésre alkalmat szolgáltató törvény? Nem egészen a vámok hibás rendszere, nem is egyedül a kormánynak gyakori kihágásai, hanem az aviticitásnak fenmaradása gátolja nagy részben nemzeti előhaladásunkat. Tapasztaljuk, hogy a hitel előmozdítására a mult országgyűlésen hozott végrehajtási törvény nem felel meg czéljának, s azért azt javítani kivánjuk, s most újra az az ellenvetés, hogy a javaslott indítvány megrontaná az egyeseknek pralatio, superinscriptiobeli jussait; de én ezt nem találom, mert hazánkban úgy is igen ritka a superinscriptionalis pör; a jószágnak nem volt nagy ára, az indítványozott örök eladás pedig azon jó következéssel lenne, hogy drágábban lehetne a jószágot eladni s legalább reménysége volna a későbbi hitelezőnek is valamit kaphatni. Trencsén követe ezen javaslatot azért, mert nem egészen tökéletes, nem akarja elfogadni, s inkább megmarad a régi legtökéletlenebb mellett. Megtörténhetik ugyan az általa felhozott eset, hogy t. i. az adós egy harmadiknak vagyonát fogja executio alá bocsátani, de ez ritkábban fog előfordulni, s e tekintet miatt nem kell a hitelezőket biztosítás nélkül hagyni. Ha Trencsén követe javallott indítványomnál jobbat hoz elő, szívesen ahhoz csatlakozom, különben kérem indítványomat szavazat útján eldöntetni.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. Nagy Pál az ősiséget védelmezte, mint a mely nélkül már csak igen kevés magyar nemzetség maradt volna az országban.

DEÁK FERENCZ: Sopron követének azon állitására, melylyel egyedül az aviticitas fennállásának tulajdonítja azt, hogy hazánkban még fenmaradtak a régi nemzetségek, azt feleli: hogy Németországban sokkal több régi nemzetség áll fenn, holott ott nincsen aviticitás. Egyébiránt, ha az ősiségnek ezen hasznait összevetem annak káraival, azt látom, hogy az csak hátráltatta nemzeti előhaladásunkat; pedig ott, hol egyes polgár jogai az egész nemzetéivel összeütköznek, az egyesek jólétét kell emennek alárendelni. Nem rettenek tehát vissza az ősiség eltörlésétől; de mivel ezen nagy tárgyat egyszerre eldönteni nem lehet, legalább lassankint kell azon javítani. Nem áll Sopron követének azon nézete sem, hogy ha előbb a zálogos törvények nem javíttatnak; a végrehajtási törvényeken sem lehet javitani, mert úgy mindig csak a régi szokásnál kellene megmaradnunk. Én azt látván, hogy a birói zálognak visszaváltása is szintén oly nehézségekkel jár, mint a szerződésbeli zálogé, azért javaslottam az örökös visszaválthatatlanság feltételét.

 

A KERÜLETI NAPLÓ KINYOMATÁSÁNAK AKADÁLYOZÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1839. november 12-dikén tartott kerületi űlésének napi rendjén volt: a főrendek válasza a kerületi napló kinyomatásának akadályozása iránt. A főrendek ebben a kerületi napló közrebocsátását a sajtó szabadságának kicsapongásai ellen hozandó törvények megalkotásától akarták fölfüggeszteni. Somssich Miklós úgy vélekedett, hogy ha a KK. és RR. megfelelnek a főrendek abbeli fölszólításának, hogy ez ügyben törvényjavaslatot készítsenek, nem érnek ugyan most mindjárt czélt, de meglehet, eléri a jövendő, s azért indítványozta, hogy a sajtótörvény kidolgozásával küldöttség bizassék meg. Többen pártolták az indítványt, de egyúttal új üzenetet akartak küldeni a főrendekhez az e tárgyban már hozott határozatok szellemében.

DEÁK FERENCZ: Fehér követének az a nehézsége, hogy ha a nyomtató mást nyomtatna be a kerületi naplóba, mint a mi mondatott, mi történjék? Az, mi az országos naplóval történik, melyhez birálók vannak rendelve, s ha mégis hibásan nyomtattatnék, kiigazíttatik. Egyébiránt, noha atyafias a kerületi naplóval az országgyűlési szabad újság, annyiban mégis különbözik, hogy amaz hiteles, ez pedig magán vállalkozók szerkezete levén, erre nézve készítünk törvényjavaslatot. Úgy látszik, hogy a főrendek ezen tárgyat ama terrenumról, melyen eddig volt, azon európai nagy kérdések terrenumára akarják vezetni, melynek mindkét részről vannak pártolói és ellenzői. Ha látnám, hogy a főrendekkel e részben valamire mehetünk úgy azt kivánnám, maradjunk előbbi utunkon; de midőn most már nem ismerik sérelemnek azt, mit egykor annak ismertek, vajjon majd akkor is, ha mi e részben törvényjavaslatot készítünk, a főrendek elfelejtkezve a most hozzánk intézett fölszólításukról, nem fogják-e ismét azt mondani, hogy ezen egész tárgy a sajtótörvények elrendezéséhez tartozik? Én tehát a somogyi indítványt csak azért pártolom, mert azt hiszem; hogy ha a rendek valamit indítványoznak - ne legyen bár annak rögtön sikere - legalább odahaza a honnak érdemes fiai jobban kifejthetik, s tökéletes egész munka válhatik belőle. Szükséges tehát mintegy előmunkálatokat tennünk erre nézve s így azt kivánnám, hogy választmány bizatnék meg a sajtótörvények átalános tervének kidolgozására, kiköttetvén világosan, hogy ez praventiv censurára ne értessék, mert ennek törvénytelenségét az ország rendei már többször kimondották.

 

A SÉRELMEK ELŐLEGES ORVOSLÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1839. november 13-dikán tartott kerületi űlésükben tanácskoztak ő felségének a tudakozó föliratra november 7-dikén kelt kir. válaszáról. Ő felsége ebben kedvesen fogadta, hogy az ország rendei a kir. előadásokban munkálódnak, közölte Lederer Ignácz báró főhadi-kormányzónak megbizatását a katonaadás szükségének fölfedezésére, s igérte, hogy a fölirat többi pontjára is nem sokára kir. választ fog adni.

Klauzál Gábor indítványozta, hogy a KK. és RR. folytassák a szólás szabadsága iránt a tanácskozásokat, csak ezek fölterjesztése és a sérelmek orvoslása után lévén helye az ujonczok iránti kérdés tárgyalásának.

DEÁK FERENCZ: Akkor is, midőn az országgyűlés megnyitása után többen a kir. előadások előleges felvételét sürgettek, előadtuk azon véleményünket, hogy ezeket meg kell előzni azon súlyos sérelmek felvételének, melyek alkotmányos állapotunkat megrázkódtatták. Hosszas viták után azon egyetlen egy ok volt, melylyel a RR. többsége a tudakozó feliratot elhatározá, hogy hiszen ezen felirat nem egyéb, mint a szükség adatainak megtudakozása; ez még nem érdemleges felterjesztés; az ország legsúlyosabb sérelmeinek orvoslását majd a tudakozó felirat után sürgethetjük, s a kérdésnek érdemleges felvételénél hozzátehetjük az előleges és egyéb sérelmeinket. Ez volt szavazatjok azoknak, kik a tudakozó feliratot javaslották. Sokkal nagyobb bizodalommal vagyok a RR. többségének következetessége iránt, hogy sem okokra legyen szükségem a csongrádi indítvány támogatására; mert azt csak nem akarhatja a többség, hogy minket lépcsőnkint hátrább nyomjon, s midőn elérkezik a remélt jövendő, melyet sérelmeink fölterjesztésére kitüzött, minket újra tovább vessen, míg végre az utolsó lépcsőre jutunk, hogy sérelmeink csak az országgyűlés végével orvosoltassanak, mit ő felsége kegyessége úgy is meg fogna tenni. Nekünk követi állásunknál fogva első kötelességünk felügyelni azon jussokra, melyeket a nemzet kezünkbe letett. Azt hiszem, alig van köztünk olyan, kinek ezt szivére ne kötötték volna küldői, s azt hiszem, olyan épen nincs, ki nem akarná az ország legszebb jussát, a szólás szabadságát védeni, s az azon ejtett sérelmeket orvosolni. Ha ezen kötelességet hanyagon teljesítjük, sikeretlenek lesznek a haza várakozásai. Midőn a tudakozó felirat felett tanácskoztunk, többen voltak, kik azt mondák, hogy csak még ezt az egyet tegyük meg; néhányan pedig közülök ki is jelentették, hogy katonát nem fognak adni, míg a szólásszabadsági sérelmek orvosolva nem lesznek. Akkor nem a dolog érdemében volt a különbség, hanem csak az időben, melyhez kötni kivánták a föltételt. A többség győzött ellenünk, s mi a határozatban megnyugodtunk; most azonban itt az időpont, melyet önmaguk igéretök által kitűztek; nem várunk tőlök most egyebet, mint az adott szó biztosításának teljesítését. Ez pedig nem egyéb, mint a csongrádi követ indítványának elfogadása és ezt utasításánál fogva a szóló is elfogadja, s nem tartja szükségesnek hosszasan megmutatni azt, mennyire van a nemzetnek érdekében a szólás szabadság kivivása. Ezt a RR. előbbi üzenetökben nyilván kimondották. Most - úgymond - arról van a szó, hogy azon sérelemnek orvoslását mikor kell szorgalmazni? Azt tartom: minden órán. Mert mi szükségesebb az országra nézve? az-e, hogy ezen sérelem orvosoltassék, vagy hogy az ujonczokat minél előbb megajánljuk? Többször említém a két tárgy között levő különbséget: hogy ha most mindjárt nem ajánlunk is ujonczot, utóbb ezen országgyűlés alatt bizonyosan meg fog ez történni; azonban akármikor történik az ajánlás, az ujonczok természetesen az országgyűlés végeig kiállítva nem lesznek, s így a hazára nézve az ajánlás elhalasztásából kár nem következik, mert úgyis békesség közepette élünk; ellenben ha a szólás szabadságán ejtett sérelem orvosolva nem lesz, a most igazságtalanul és törvénytelenül szenvedők szenvedni fognak továbbra is, s nincs hatalom, mely a méltatlan szenvedéseket nekik kipótolja s az elvett szabadságot a multra nézve viszszaadja. A másik különbség az, hogy a szólás szabadságán ejtett sérelmek olyak, melyek minden embert, ki a köztanácskozásokban részt vesz, kisebb-nagyobb mértékben veszélylyel fenyegetik. Vajjon az ily körülmények nem ártanak-e a tanácskozások tisztaságának? vajjon ki nem érezte azon nyomasztó, kényszerített állapotot, mely ezen sérelmek keletkezte után minden tanácskozó testületet elfoglalt? vajjon nem visszás dolog-e a tanácskozásra nézve, midőn a szabad szóláshoz elszánás kell? Elszánás csak veszedelemben kell; itt szükséges az enthusiasmus; ellenben a tanácskozások tisztaságához nem enthusiasmus, nem elszánás, hanem hidegvérűség és megfontolás kivántatik. Ily állapotba helyezvén minket a szólásszabadsági sérelmek, nemde első, legsúlyosabb kötelességünk azokat elhárítani Annál fogva az ujonczok felajánlásának elhalasztásából kár a hazára nem következvén, ellenben a szólás szabadságán ejtett sérelmek orvoslásának minden órai elhalasztása mind a hazára, mind a kormányra a legkárosabb következéseket szülvén, első kötelességünk azokat elővenni, bevégezni, s csak akkor, ha orvosolva lesznek, ha keblünkben a fölzavart hullámok lecsillapítva lesznek, csak akkor, és ne előbb szóljunk a kir. előadásoknak ezen pontjához. Részemről küldőim szavazatát addig e tárgy fölvételéhez soha nem adom.

 

AVATKOZHATIK-E A MAGYAR TÖRVÉNYHOZÁS
HORVÁTORSZÁG MUNICIPALIS JOGAIBA?

A KK. és RR. 1839. november 19-dikén tartott országos űlésének napi rendjén volt a vallás tárgyában készült üzenet, fölirati - és törvényjavaslat, Ez utóbbinak 14. §-a így szólott: «az 1790: XXVI. törvény 14. §-ának rendelete ezennel megszüntetvén, az evangelica vallás szabad és nyilvános gyakorlatát tárgyazó törvények Horvát, Dalmát és Tót országokra is kiterjesztetnek». A horvátországi követek ellenezték e szabályt. Egyikük - Busán Hermann - kijelentette, hogy mindaddig, míg az 1715: CXX. és 1790: LVIII. czikkek fenn fognak állani, a magyar törvényhozás Horvátország municipalis jogainak változtatására befolyást nem gyakorolhat, minthogy a társországok nem subjecta, hanem adnecta partes, s ennélfogva ünnepélyesen ellenmondott azon követelésnek, hogy az evangelicusoknak náluk is engedtessék meg vallásuk szabad gyakorlása.

DEÁK FERENCZ: Látván, hogy a többség az üzenetet pártolja, a dolog érdeméhez szólani nem kiván. Utasítása a mult országgyűlésen felforgott sérelmek pártolását parancsolja, s ezt örömest teljesíti. Nem is szólana különben, ha Horvátország követe olyakat nem állított volna fel, miket elhallgatni épen nem lehet. Azt mondotta a horvátországi követ, hogy míg az általa felhivott törvények fennállanak, a magyar törvényhozásnak nincs jussa, Horvátország municipalis jogaiba avatkozni. Azonban Magyarországnak jussa vagyon azon törvényeket is megváltoztatni, melyeket a horvátországi követ felhozott, s átalában, ha állítása állana, akkor visszásan volna országunk helyzete. Ha Horvátországnak volna jussa törvényhozásunkhoz szólani, nekünk pedig nem volna jussunk az övékbe befolyni, akkor Magyarország volna alávetve Horvátországnak, s bennünket a világ minden diplomatái kinevetnének. Nincs Horvátországnak oly jussa, mely nem volna tárgya törvényhozásunknak. Tapasztalásból tudja a szóló, mik azok a jussok, melyeket a horvátországi követ szeretne a magyar törvényhozástól elvenni. Ezek közűl csak egyet emlit, hogy Horvátország a statusnak minden hasznaiban velünk részesül, azon jussokat gyakorolja, miket más megyék, de a terheket velünk viselni nem akarja, úgy hogy egy középszerű megyének több terhe vagyon, mint egész Horvátországnak. Horvátország 136 portát visel, pedig hány megye vagyon Magyarországban 150, 160, 180 portával terhelve, s e mellett katonát sem tart Horvátország. Midőn így a terheket egyformán velünk vinni nem akarja, akkor törvényt kiván szabni Magyarországra, s ettől hasonlót el nem fogad. Nem akarja a szóló előadni, mi viszonyban van Horvátország azon megyékkel, melyek alsó-slavoniai névvel neveztetnek. De ezekkel is testvéri szeretettel nem bánik Horvátország, midőn jussait velök megosztani nem akarja, sőt számtalan panaszokra ad okot bánásmódjával azoknak, kiket testvérjeinek nevez. Elkülönzését annyira viszi, hogy a közös hazának polgárait vallás tekintete miatt kebeléből mint nem testvéreit kirekeszti. Azért sem ezeket törvényen alapultaknak lenni nem hiszi, sem azt meg nem engedi, hogy Horvátországnak oly jussai legyenek, melyek felett a magyarországi törvényhozás nem rendelkezhetik.

 

A SZÓLÁS SZABADSÁGÁN EJTETT SÉRELMEKNEK A KATONÁK
MEGAJÁNLÁSA ELŐTT VALÓ ORVOSLÁSÁRÓL.

I.

A KK. és RR. 1839. november 21-dikén tartott országos űlésében az elnök tudatván, hogy Lederer Ignácz báró, mint ő felségének kiküldöttje, már megérkezett, fölszólította a KK. és RR.-et, válaszszanak küldöttséget, mely előtt a nevezett lovassági tábornok a katonaadás szükségét felfedezendi. Andrássy József helytelennek tartotta a kerületi űlés azon megállapodását, hogy a katonaadás mindaddig tanácskozás alá nem fog vétetni, míg a szólásszabadságbeli sérelmek föl nem terjesztetnek. A RR. a sérelmeket a kir. előadásokra vonatkozó fölirattal junctim fölterjesztették, azonban kir. leirat csak a kir. előadásokra érkezett s így a junctim czélra nem vezetett. Nem fog czélra vezetni a záradék sem, hogy a KK. és RR. az ujonczok szüksége tudakozásába addig bele nem bocsátkoznak, míg a szólásszabadság tárgya fölterjesztésében a főrendek meg nem egyeznek, mert ha a főrendeket az okok meg nem győzték, annál kevésbbé fogja őket meggyőzni az eröltetés. Várkonyi Ádám, Temesmegye követe, szintén kivánta a kerületi végzés megváltoztatását, «nehogy valamikép a kormánynak érdeke és tekintete a külhatalmasságok előtt csökkenjék». Zsedényi Ede pedig úgy tartotta, hogy tiszteletlenség nélkül nem is lehet elmellőzni azon czélt, melyért Lederer b. kiküldetett, s azért elejtendőnek mondotta a kerületi végzést, mely amugy is következetlenségben van azon országos határozattal, hogy a katonaszükség megtudakoltassék, s a mely végzés irásba nem is foglaltatott. Az elnök a bizalom szempontjából támadta meg a végzést, hozzátévén, hogy «ő a kerületi űlések határozatainak kötelező erejét soha el nem ismeri.»

DEÁK FERENCZ: Esztergom vármegye követe beszéde után rövidebb lehet előadása. Ugyanis a szóló hosszasabban kivánta volna megmutatni, hogy a nemzetnek sérelmei junctim nélkül fel nem küldethetnek, junctimmal pedig felküldve minden haszon és siker nélküliek, s ebből azt akarta kihúzni, hogy a legczélirányosabb lett volna, mindaddig semmit nem tárgyalni, míg a nemzet sérelmei nem orvosoltatnak. Esztergom vármegye követe azonban a sérelmeket elhallgatván, máskép okoskodik és azt mondja: mivel a junctim nem jó, azért a záradék hasztalan; az előlülő a kerületi végzésnek kötelező erőt nem tulajdonit, a szepesi követ pedig annál fogva, mert üzenetbe nem tétetett, megszüntnek tekinti. Messze terjedhetne e mezőn előadása, de felhagy az okoskodással, mert megfelelt ezen ellenvetéseknek a gyakorlat. Igy tegnap mult egy hete, hogy a kérdéses kerületi végzés hozatott és jelenleg is tapasztaljuk, mi hatással legyen az. Mennyire legyen a kerületi végzéseknek kötelező erejük, azt látjuk gyakorlatilag az országos űlésekben, a mi végből erről nem is szól többet. Szepesnek követje a kerületi végzést következetlennek állítá; meg vagyon azonban erre már nagy részben felelve; de a dolog historiája is nyilván mutatja, hogy állítása nem áll. A rendek t. i. a tudakozó felirat alkalmával a szólásszabadsági sérelmeket azon reményben, hogy azok felett a két tábla nem sokára meg fog egyezni, a tudakozó felirattól elválasztották, azonban hatodik hónapja immár és az egyesség nem eszközöltetett, a remény tehát csalt, s így az ennek folytában hozott végzést is meg kell változtatni. Egyébiránt különös, hogy az ellenfél, ha csak valamely kis okot találhat is, mindig a következetességet vitatgatja. Azonban a kormány a mox szavát mindekkoráig nem teljesitette, és ha valaki arról biztosította volna a megyéket vagy követeket, kik utasításaik változtatásával az ellenpárthoz állottak és a tudakozó felirat felküldését elősegítették, hogy a mox értelme bizonytalan időre is terjed, bizonyosan hiszi, hogy abba soha meg nem egyeztek volna. A kormány részéről mindenkor emlegettetik a bizodalom, azonban senki sem beszél többet az egészségről, mint a beteg; ki-ki legtöbbet emlegeti; a minek leginkább hijával van. Csudálkozni lehet valóban, hogy valaki még csodálja, hogy a magyarnak - kinek panasza, hogy százados sérelmei nem orvosoltatnak - a kormányban bizodalma nincsen. Ezen eset nem akarva is azon palócz asszony panaszát juttatja eszébe, ki panaszkodott a felett, hogy fia nem szereti, holott ő eleget veri. Ha csökkent tehát ily körülmények közt a nemzetnek kormányához való bizodalma, nem természetes-e? és lehet-e a felett meg tovább is csodálkozni? Egyébiránt a bizodalomról kénytelen még megjegyezni, hogy tegyék szivökre kezüket a kormány fő emberei, és emlékezzenek vissza, ha vajjon mindazok; melyeket ezen végzés hozatala óta mondottak, nevelhették-e a nemzet bizodalmát? vagy gyengitették-e a RR. meggyőződését? avagy annál makacsul megmaradni kényszeríttettek? Ez-e tehát a bizodalom gerjesztésének módja? nem szünt-e meg akkor mindjárt minden bizodalom? nem fogta-e el mindenkit a constitutió elvesztésének félelme? Uralkodni, parancsolni lehet ekkép, de bizodalmat megtartani nem. Temes vármegye követe azt mondá, hogy a kormány tekintetét fel kell a külső hatalmak előtt tartani. A szóló szívén hordozza, hogy a kormány nagy legyen, arra azonban csak egy módot lát, ha t. i. a nemzet sérelmeit orvosolandja, mert akkor a nemzet egyesülése által nagy lesz, mert a nemzet szive a fejedelem kincse, mely nagyság többet nyom, mint a katonaság sokasága, mert az csak számban számíttatik, a nemzet egyetértése és lelkesedése pedig felszámíthatatlan. Így ha egy nemzet a másiknak háborút indít, nem csak a bajonettek számát, hanem főkép a lelkesedést tekinti, mit ha a kormány a nemzetnél elérni kiván, orvosolja százados sérelmeit, s a magyar előtt semmi áldozat se lesz nagy. Egyébiránt, a mik még a következetlenségről vagy tiszteletlenségről előadattak, megjegyzi, hogy ő azokat a kerületi végzésben fel nem találja, mert tökéletesen hiszi, hogy e teremben senkinek sincsen szándéka ő felségének a szükséghez képesti katonaságot megtagadni, vagy pedig ő felsége kiküldöttjétől a szükséget meg nem tudni. Véleménye szerint a kérdés csak az, mit kell elsőbben felvenni, és erre nézve a felelet, hogy katonaság nélkül lehet tanácskozni, szólás szabadsága nélkül nem, s azért a rendek csak azt mondják, hogy közelebb állván hozzájok a szólás szabadsági sérelem, mielőtt a szükséget megtudnák, azt kivánják orvosolni. Ebben azonban nem lát semmi következetlenséget, semmi tiszteletlenséget, de ha ez utóbbi talán volna is benne, mentsen isten, hogy e gyengédség miatt a nemzet valaha nemzeti jussait feláldozná. A felhozottaknál fogva tehát, minthogy ő a kerületi végzésben sem következetlenséget, sem tiszteletlenséget nem lát, különben pedig az nem szokatlan, nem törvénytelen, azt részéről pártolja; ha pedig a többség által ezen véleményétől elüttetnék, fentartja szavazatát. A modalitás kérdését azonban, hogy t. i. az 1830-dik esztendő példáját. kövessük-e, vagy pedig máskép járjunk-e el, a kerületekre tartozandónak véli.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott a november 22-dikén tartott országos űlésben.

DEÁK FERENCZ: A tegnapi tanácskozások folytában Sopron vármegye követe módosítást adott elő; t. i. hogy ha a kerületi végzés elesnék, akkoron a kisebbségben maradott félnek megnyugtatására országos határozatképen azt kivánta kimondatni, hogy a katonai ujonczok ajánlatának érdemleges fölterjesztésébe ne bocsátkozzanak a rendek mindaddig, míg a szólás szabadsági sérelmek föl nem terjesztetnek. Noha ezen biztosítás a kerületi végzésnél jóval gyengébb, mivel azonban mégis némi kötelezést foglal magában és így utasításához közelebb áll, azt részéről elfogadja, s mindaddig, míg a szólás szabadsági sérelmek föl nem terjesztetnek, a katonai ujonczok iránt érdemleges föliratot tenni nem kiván. A mi azonban a modalitás kérdését illeti, minthogy ennek sok ága van, ezt a kerületi tanácskozásokra kivánja bizni.

 

A KAMATOK KAMATÁRÓL.

A KK. és RR. 1839. november 25-dikén tartott kerületi űlésében a hitel tárgyában folytatott tanácskozások alkalmával Bezerédy István, Tolnamegye követe, indítványozta, hogy «az adósnak szabad legyen magát a kamatok kamatának fizetésére kötelezni, s hogy ha az adós birói megintés után sem fizetné tartozását, ennek kamataitól is kamatot tartozik fizetni». Pulszky Ferencz, Sárosmegye követe, az indítványokat az uzsoratörvénynyel látván kapcsolatosaknak, azoknak e törvénynyel együtt való tárgyalást kivánta.

DEÁK FERENCZ: Azt tartja, hogy az uzsora törvények elrendezésénél lesz helye meghatározni azon eseteket is, mikor fizettessenek a kamatok kamatai? Mostani uzsora törvényeink - úgymond - midőn az anatocismus (kamatok kamatainak fizetése) uzsorakint tekintetik, ki nem elégítők; mert a kereskedő világban, ha egy ember vásárlást tesz a másiknak meghagyásából, föl szokta számítani a megvett portékának árába a kamatot, és fáradsága jutalmául a provisiót is. Már ha az ily kereskedőt mint uzsorást a fiscus megbüntetheti, így soha egyik a másiknak váltó levelét nem fogja érdemesíteni (honorálni) s nem lesz előhaladás kereskedésünkben. Most ezen provisióknak gyakorlatában vannak kereskedőink, s ha ez meg nem engedtetik, akkor egy a tönkrejutáshoz közelítő kereskedő másikát, kivel ily viszonyokban állott: hallod-e, te nekem négyezer forintot adál, de provisiódat is bele számolád; ha meg nem elégszel három ezerrel, föladlak a fiscusnak, s elveszted minden pénzedet. Erre ama jólelkű kereskedő örömestebb reá áll, mint egész tőkéjének és talán hitelének elvesztésébe, s így károsodása bizonyos. Ezen esetekről tehát kiterjedtebben kell rendelkezni; azonban most is pártolja a tolnai indítványt.

 

HÁNYAN VÁLASZTASSANAK AZ EGYHÁZI RENDBŐL
ÉS A VÁROSI KÖVETEK KÖZÜL A KÜLDÖTTSÉGEKBE?

A KK. és RR. 1839. november 27-dikén tartott országos űlésének napi rendjén volt a katonai szükséget tudakozó küldöttség választása. Vághy Ferencz fölszólalt a kerületi űlés azon megállapodása ellen, hogy a városok hat taggal járuljanak a választmányhoz, s kivánta, hogy a városok részéről oda kilencz választassék, Haske Sándor, Kassa városa követe, kijelentette, hogyha ez indítvány nem fogadtatnék el, ő, ha a küldöttségbe meg is választatnék, a választást nem fogadná el. E kijelentést a városok követei mindnyájan magukévá tették. Bezerédy Miklós, a veszprémi káptalan követe, pedig fölszólalt az ellen, hogy a küldöttségbe az egyházi rend részéről két tag választassék, s ragaszkodott az 1830-diki példához, a mikor közülük négyen választattak.

DEÁK FERENCZ: Ha arról volna szó, jól van-e e tábla elrendelve, a század lelkével megegyezőleg? czélirányos helyen volna az okoskodás s a kir. városok mellett ő is fellépne; de a jelen alkalmatossággal a jelenlegi állapot megváltoztatásáról nem szólhat, mert ez az országgyűlése elrendeléséhez való. Tudják a KK. és RR., többször indítványba volt hozva, hogy a királyi városok még ezen az országgyűlésén coordináltassanak; a többség azonban nem pártolta. Minthogy tehát az elrendelés hibás, vagy hibátlan voltáról ez úttal szólani nincs helyén, csak az lehet a kérdés, vajjon a jelen országos rend szerint hozatott-e a kerületi határozat? Mivel erre az a felelet, hogy igenis úgy hozatott ezen határozat, mint a többi, sőt úgy mint 1830-ban épen hasonló határozat; mivel továbbá a javítást a deputatióval összekötve pertractálni nem lehet: akár hiányos a jelenlegi rend, akár nem, akár méltányos, akár nem, a kir. városok azt, hogy a határozat kötelező erővel bir, tagadni nem fogják, attól tehát az engedelmességet megtagadni nékiek nem lehet, nem szabad. A mi azon kivánságot illeti, hogy mivel a 3-dik rend ennyi tagot nevezett, tehát ennyit vagy annyit nevezzenek a kir. városok, teljességgel nem áll; mert itt nem egyes osztály határoz, hanem a testület és e szerint egyes osztályokból választatnak. A mit Sopron városa követe előadott, arra az a felelet, hogy az általa említett szám, vagy arány soha egyforma nem volt, sőt annyira változott, hogy a küldöttségben egyszer egy sem volt a vármegyék részéről, midőn máskor háromszor annyi is volt, mint a kir. városok részéről; a küldöttek számát pedig soha sem az egyes osztályok, hanem a testület maga határozta, vagy az elnök nevezte, a többség pedig azt elfogadta. Most a kerületekben elhatároztatott, hogy a küldöttséghez a városok részéről hatan választassanak: ezen határozatot ugyan itt fel lehet forgatni, mert a határozat kerületi volt, de nem az egyes osztályoknak, nem a királyi városoknak, hanem a többségnek. Azt, hogy a határozatot más alakban - mire példa nincs - nem úgy, mint eddig hoztuk, állítani nem merik; csak azt mondják, hogy a méltányosság kivánja, hogy a kir. városok részéről kilencz tag választassék. Igaz, a méltányosság megkivánja, hogy mivel a városok is adnak katonát, azoknak követeik is jelenjenek meg a küldöttségben; de kérdi: vajjon a KK. és RR. nem feleltek-e meg elegendően a méltányosságnak, midőn a tudakolódó küldöttséghez több tagot rendeltek választatni a sz. kir. városok részéről, mint az 1830-dik esztendőben voltak? Azon fenyegetés, hogy ha a kir. városok kivánsága el nem fogadtatik, a küldöttségben meg nem jelennek, nem látja mi alapon nyugszik és hova czéloz, mivel ha nékiek itt azt mondani lehet, ugyanazt mondhatják minden törvénynél, akkor pedig azon anomalia keletkezik, hogy lehet kisebb szám, melynek ellenszegülése elégséges a többség határozatának megakasztására. Ily anomaliát képeztek ugyan a rómaiak idejében a "Tribuni Plebis»-ek, de Magyarországban Tribuni Plebis-eket nem ismerünk, és ha ilyenekre szükség lenne, azokat nem az így organisált, hanem a polgárok egész közönsége által küldött városi követekből választanánk. De nem is foghatja meg a szóló mit akarnak a városok követei ezzel elérni? Azt gondolják talán, hogy ez a kormány érdekében van? vagy talán azokat, kik a városok dolgait szivükön viselik, ellenszegüléssel akarják szorosabban lekötni, vagy azt gondolják. hogy ez a mód lesz arra a legalkalmatosabb, hogy legyőzzék az előitéleteket, melyek ellenök fennállanak? Nyomják csak el boszankodásokat és hideg vérrel fontolják meg a dolgot, s látni fogják, hogy a viszálykodás magvait ily csekély dologért elhinteni nem érdemes, nem czélszerű, sőt inkább czélt vesztő. A mi a veszprémi káptalan követét illeti, jussaikról aggódva, az 1830. esztendei gyakorlathoz kivánt ragaszkodni; a szóló azonban bátor kinyilatkoztatni, hogy midőn hozzájárult azon határozathoz, hogy a káptalanok részéről a tudakozódó küldöttséghez két tag neveztessék, eszében sem volt, hogy az egyházi rend jussait csorbítsa. Minden választmány számát legczélszerűbben a dolog természete határozza meg; nevetséges dolog volna a bányászi tárgyakban a bányavárosok követei közül egyet, vagy épen egyet sem, közülünk pedig, főképen a bányákkal nem biró vármegyék követei közül, igen sokat nevezni; ellenben lehet tárgy, melyhez az egyházi rendből több neveztethetik, mint a vármegyékből, mivel a küldötteknek olyaknak kell lenniök, kiknek körébe tartozik a tárgy kezelése. Midőn a kerületekben az határoztatott, hogy a városok részéről a négy helyett inkább hat, a káptalanok részéről pedig a négy helyett kettő választassék a tudakozódó küldöttségbe: a KK. leginkább azon tekintetből mentek ki, hogy a katonaállítás az egyházi rendet különösen nem érdekli, a városokat pedig jobban érdekli, s azt hitték, hogy az egyházi rend követei ily tárgyban kedvetlenül tanácskoznak; reményli ellenben, hogy a midőn a nevelés és egyházi intézkedés tárgya előforduland a káptalanok részéről, mivel azokban jártasabbak, többen fognak kineveztetni. Egyébkint nem is látja a szóló, hogy különös nyereség legyen, ha nem két, hanem négy tag lesz nevezve az egyházi rend részéről; mert ebből jusarányt következtetni nem akar sem ellenök, sem mellettök senki, sőt ha némelyek akarnának is következtetni, ellene szólana; azért most a kerületi határozat mellett marad.

 

A GABONA KIVITELÉT TILTÓ ESETEKNEK TÖRVÉNY
ÁLTAL VALÓ MEGHATÁROZÁSÁRÓL.

I.

A KK. és RR. 1839. november 29-dikén tartott kerületi űlésökben tárgyalták Csongrádmegye fölterjesztését, melyben a megye előadván, hogy ő felségének kir. leiratában, «mely azon esetben is, ha az országban támadható szükség esetében a gabonának az országból való kivitele átalánosan eltiltatnék, a külföldre szállítás végett a honi tengeri kikötőkben, avagy Károlyvárott már valóságosan összehordott gabonát az óvó intézkedések megtartása mellett ezen tilalom súlya alól kivétetni rendeli, hálás érzéssel ismerik ugyan el a honi kereskedés előmozdítása szándékának a belső szükség elhárításáról való gondoskodással párosítását, mindazonáltal aggodalma lévén, nehogy a kivihetés eltiltása önkénytes és nem átalános szükséghez mért legyen, azt kivánja, hogy mindenkoron a nemzeti vagyon garmad terheltetésével járó eltiltás esetei törvény által meghatározandó szabályokra szoríttassanak».

DEÁK FERENCZ: Pártolja a csongrádi indítványt, mert ez nem azt teszi, hogy a gabona kivitele átalánosan tiltassék el, hanem mivel csakugyan lehetnek, a mint voltak is már az országban, oly szükség esetei, mikor a gabona kivitele káros lehet, azt kivánja, hogy az ily esetek törvény által határoztassanak meg.

II.

Somssich Miklós azt kivánta, hogy az 1807: VI. t.-cz., mely a belszükség eseteiben a kivitel eltiltását a helytartótanácsra bizza, eltöröltessék. Hogy belszükség esetei legyenek, ez - így szólott - circulus vitiosus; legyenek jobb utaink, míveljük jobban földeinket, s nem lesz szükség. A gabona árának meghatározása, s annak kimondása, hogy ha azon fölül adatik az el az országban, már akkor a kivitel tilos, szintén nem czélszerű, mert megtörtént, hogy Árva és Trencsén megyében kukoricza csutkából ettek az emberek kenyeret, oly drága volt náluk a gabona, midőn ellenben az alföldön sertésekkel etették azt.

DEÁK FERENCZ: A somogyi indítvány is megegyezik azzal, hogy a gabona kivitele iránt törvény alkottassék, mert az 1807: VI. t.-cz. a szükség esetének meghatározását a kormányra bizván, ezt is csak más törvény által lehet eltörölni. Egyébiránt a gabona árának maximumát nem szükséges most meghatározni, mert ez a pénz forgásától is függ; meglehet, hogy a mi most nagy árnak tetszik, ha jobban kiterjed kereskedésünk, majd nem fog nagynak tetszeni. Azt sem látom - úgymond - circulus vitiosusnak, hogy lehetnek a statusnak belszükségei; mert ha igaz is, hogy az ipar növekedésével a nemzet gazdagsága növekedik, de a legjobb földön, a legmagasabb fokra hágott ipar mellett is, lehet oly terméketlen esztendő, mely szükséget hoz elő. Az iparnak eredménye nem az, hogy annyit teremjen a föld, mennyi a status szükségeire elegendő, hanem hogy jobban és több terem a mívelt földön, mint a míveletlenen. Az eldöntendő kérdés tehát az lehet, hogy vagy egészen meg kell szüntetni a gabona kivitelét tiltó törvényt, vagy azt a törvényhozás útján módosítani.

 

A DUNA JOBB VAGY BAL PARTJÁN ÉPÍTTESSÉK-E VASÚT?

I.

A KK. és RR. 1839. deczember 6-dikán tartott kerületi űlésében, a sérelmekről és kívánatokról folytatott tanácskozások alkalmával, tárgyaltatott Pozsonymegyének kivánsága, hogy a mennyiben a Ferdinand császár nevű északi vasút igazgatósága fővonalától Pozsonyig szárnyvonalat szándékozik építeni, s ő felségéhez több izben folyamodott azért, adja ki az engedélyt, hogy e vonal a Morva vizétől a fővonalig Ausztriának egy kis részén át vezetessék, azonban a folyamodvány siker nélkül maradt: kéressék meg ő felsége országosan az iránt, hogy az 1836: XXV. t.-czikk által kijelölt ezen vonalnak Ausztria egy részén keresztül vezetését engedje meg.

A tanácskozások közben megemlítették, hogy a Duna jobb partján, a budai oldalon, is szándékban van Bécsig vasút építése, melyre Sina György b. vállalkozik, míg a balpartit, a pesti oldalon, Ulmann társasága kivánja létrehozni.

DEÁK FERENCZ: Ha provincialis szellemből kellene kiindulnom, a Duna jobb partjabeli vasút mellett nyilatkoznám, mert megyémre és vidékére közvetlenűl ez volna a hasznosabb; de ha mint törvényhozó közszempontból elfogulatlan kebellel veszem fel a dolgot, úgy találom, hogy mind a két vonal ellen lehet több fontos kifogást tenni. Lehet mondani, hogy a jobbparti szállításnál a Bécsig levő különféle vámok és accisák miatt a termékek ára tetemesen fog csökkeni; a balparti ellen pedig azt lehet mondani, hogy az északi fővonal, melylyel a kérdéses szárnyvonal összeköttetni czéloztatik, maga is oly rosszul van építve, hogy a dologhoz értők alig igérnek neki néhány esztendőt, sőt a rajta történt többszöri szerencsétlenségek miatt a kormány meg is intette már az igazgatóságot, hogy ha még több szerencsétlenség történik, elveszti szabadalmát, s ez az oka, hogy az északi vasút részvényei is alább kezdenek szállani, s meglehet, hogy ezen szárnyvonal megnyitása által akarják azokat emelni, s így agiotage lehet a dologban. Lehetne - mondom - fölhozni több ilyeseket is; de mellőzve ezeket, csak átalános nézetekből indulok ki, s hasonló körülmények közt azt pártolom, a melyik hoszszabb, jobb és biztosabb, s azért ily fokozatot állítok fel: A vállalkozók egyike Debreczentől Bécsig, másika Pesttől Bécsig igéri vonalát vezetni. Ha már most mind a kettőnek létesülését hinném, bizonyosan a hosszabbikat pártolnám, valamint kisebb szakaszokban is inkább azt pártolnám, mely Gönyőtől Bécsig, mintmely csak Pozsonytól Bécsig visz; inkább pártolnám azt, mely Pestről Bécsig, mint a mely csak Gőnyőtől Bécsig megy. Továbbá, ha hasonló esetben Debreczentől Pestig két vállalkozó volna, s az egyik elegendő kezességet adna, a másik nem, akkor ahhoz állanék, a melyik kezességet nyújt. Végre különböző esetben, az egyik vállalkozó vasutat kivánna csinálni például Gőnyőtől Bécsig, a másik Pozsonytól Gänserndorfig, s ez elegendő garantiával bir, amaz pedig nem, akkor ehhez hajolnék, bár rövidebb vonalat akar, de mert inkább ad biztosítékot. Hanem én azt hiszem, hogy a Debreczen és Pest közti vonalra nézve alig van valaki a RR. között, ki velem együtt - tekintve a vasutaknak más országokbeli történetét, s hazánk ezen alsó részének statistikai és geographiai helyzetét, a fuvarnak e vidéken olcsóságát - álomnak ne tartaná azt, hogy itt valaha vasút létezhessen; ha pedig mégis találkoznék olyan, a ki ezt hiszi, nem bánom, aludja tovább édes álmát, sőt adja isten, hogy az én éberségem legyen álom, a ki ezt nem hiszem, az ő álma pedig valósuljon. Épen úgy nem hiszem azt sem, hogy Sina a vasutat Bécstől egész Pestig vigye. A dolog tehát úgy áll, hogy a vasút inkább létesűlhet Bécstől Pozsonyig, vagyis a másik parton Gőnyőig, mint ugyanonnan Pestig, de odáig mégis inkább, mint Debreczenig. Ily helyzetben mire alapítsam elhatározásomat, midőn sem egyik sem másik részről biztosító adatot nem látok? Meglehet, hogy mind a kettő létesül; de mint törvényhozó a nemzetre nézve ily érdekes tárgyban bizonytalan lépést tenni nem merek, s valamint egy részről Sina kezébe monopoliumot adni nem akarok, úgy más részről félek, nehogy a kérdésben forgó kis vonallal egy sokkal nagyobbat öljek el. Még a parallel vasutak megállhatóságára nézve sem tudtam magamat elhatározni. Néhol a tapasztalás azt mutatja, hogy ez föl nem állhat, más esetben pedig monopoliumot szül. Mindezek oly lépések, a melyek következéseire nézve a felelet terhét lelkiismeretemre nem vállalhatom. Ennélfogva azt hiszem, hogy miután itta positiv lépés nem kötelesség, én mint ovakodó ember következetes csak akkor leszek, ha sem egyikbe, sem a másikba nem avatkozom, hanem bizom mindegyiket a történetre. Most ugyan Pozsonymegye csak azt kivánja, hogy a magyar törvényhozás vesse magát közbe ő felsége előtt az északi vasúttársaság mellett azon kis részért, mely az ausztriai határra esik; én ugyan arra is ráállok, hogy Angliánál vetné magát közbe ő felsége a hasonló esetben; de mindaddig, míg egyik vagy másik, vagy mindkettőre nézve biztosító adatok által megnyugtatva nem vagyok, egyiket sem pártolhatom.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. A kérdés körül folytatott heves viták közben Szentiványi Anselm, nógrádi követ, utalt a pesti hídra, «a melynél a nemzet 87 évre megberetváltatott», s nem tartotta tanácsosnak, hogy vasútnak hasonló monopolium adassék. Szluha Imre, jászkun kerületbeli követ pedig úgy nyilatkozott, hogy szeretné ugyan, ha a Duna jobb partján is lenne vasút, de mikor a haza közérdekéről van a szó, azt tartja, hogy a törvényhozónak nem kell zsebe körűl forgolódni kezével.

DEÁK FERENCZ: Nográd követének azt válaszolja, hogy ha hiba történt a híd kiadásánál, ez épen a miatt történt, a mit a RR. itt is tenni akarnak. A híd választmányának azt vetették szemére, hogy egyik vállalkozónak kedvezett a másik fölött, s ime most mi is épen így tennénk, ha adatok nélkül határoznánk. Szerettem volna - úgymond - felelni azokra, a mik itt mondattak, de fájdalmasan tapasztalom, hogy ezen tanácskozásokat az ingerültségnek egy különös neme vezérlette, mely ellen a legtisztább szándék sem volt képes magát a félreértéstől megóvni. Csupán a Jász-Kun kerület követének kivánok felelni. Én kezemmel soha zsebem körül nem forgolodtam, midőn a haza érdeke forgott kérdésben; tiszta keblemben tartottam mindig kezemet, s nyugodt lelkiismerettel húztam ki azt onnan. Adja Isten, hogy a kik e helyen mint a nemzet képviselői időnkint megjelennek, ezt szintén ily tisztaérzéssel mondhassák. A mi magát a tárgyát illeti, gondolkozni kezdtem, nem volna-e jobb az angol rendszert követve, minden vállalatra specialis törvényeket hozni; de a mai tanácskozás arról győzött meg, hogy az Isten ettől őrizze hazánkat.

 

A TANULÓKNAK AZ ISKOLÁBÓL VALÓ KITILTÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1839. deczember 17-dikén tartott kerületi űlésökben tárgyalták Somogymegye kivánságát, hogy alkottassék törvény, mely szerint a tanuló ifjaknak az iskolából való kitiltása jövendőre szabad ne legyen, hanem vétségök büntetésére az egyetemeknek és lyceumoknak hatósági köre szélesíttessék, vagy a nagyobb kihágásokat a törvényszékek büntessék.

DEÁK FERENCZ: Az indítvány mellett ezek voltak erősségei: Először törvényphilosophiai tekintetben helytelen az olyan büntetés, mely nem a bünöst, hanem az ártatlant sújtja, az ily kirekesztéseknél pedig épen ez történik, mert a tanulni nem szerető ifjú különben sem lesz büntetve az iskolából való kizáratás által, hanem büntetve lesznek leginkább a szegényebb sorsú szülők, a gazdagoknak elég módjuk lévén kitiltott gyermekeiket nevelők által taníttatni, pedig az állam épen a szegény szülők kedvéért állította fel a nyilvános iskolákat. Másodszor helytelen a kitiltási rendszer állami tekintetből. Ugyanis az iskolát az állam alapítván, természetes, hogy az mindennel közös. Mi következése van pedig az örökös kizárásnak Az, a mint már mondatott, hogy sok különben jeles elme míveletlen marad, a szív ki nem képeztethetik, ennek pedig káros befolyása van az államra. A szóló nem azon főokát látja az örökös kitiltásoknak, melyet Borsod követe mondott, ne hogy t. i. a kitiltandó a többieket elrontsa; inkább Tolna követekint a tanítók kényelmében kell ennek okát keresni, mert ez a legkönnyebb mód attól szabadulni, a kivel egy kissé nehezebb bánni; de nem azért húzza a tanító fizetését az államtól, hogy a maga kényelmének föláldozza az ifjú jövendőjét, hanem kötelessége inkább vezetni, mint elhanyagolni vagy örökre elfojtani az ifjú szívnek lángjait. Szükséges olykor a büntetés, de ez ne érje az ártatlant.

 

A VEGYES HÁZASSÁGOK TÁRGYÁBAN.

A KK. és RR. 1840. január 20-dikán tartott kerületi űlésökben tárgyalták a Lajcsák Ferencz nagyváradi és Szcitovszky János rozsnyói püspökök által a vegyes házasságok megakadályozására kiadott körlevelekből és egyházi rendeletekből eredt sérelmeket. Beöthy Ödön, Biharmegye követe, előadta, hogy Lajcsák Ferencz az elmult év márczius 15-ikén pásztori levelet bocsátott ki, melynek czélja a vegyes házasságok tökéletes megszorítása, a mennyiben a lelkipásztoroknak nyiltan meghagyatik, hogy intsék és figyelmeztessék hiveiket a vegyes házasságoktól való óvakodásra, azon elvből indulván ki, hogy ha az ekkép házasulni kivánó felek reversalisokat nem adnának gyermekeiknek a kath. vallásban leendő neveléséről, a lelkipásztorok tagadják meg hiveiktől az áldást. Ezen pásztori levél után adott ugyan a püspök Biharmegye rendeihez fölvilágosítást, de ez még tetézi a megbotránkozást, a mennyiben azt mondja: «most, midőn még huzamos évek alatt békesség uralkodik hazánkban, s egyezség létez a különböző felekezetű polgárok közt, most van ideje megtudnunk, mit adhatunk, mit várhatunk egymástól». Biharmegye rendei ezen pásztori levelet, mint a vallásbeli szabadságot biztosító 1790: XXVI. t. cz. ellen elkövetett sérelmet, ő felsége elé már három rendbeli föliratukban fölterjesztették, de orvoslást nem nyervén, a törvényhozáshoz fordulnak. «Nem tekinthetik ezt Bihar rendei máskép, mint nyilvános attentatumot és erectiot contra statum publicum. Azt kivánják, hogy a püspök ilyetén merész tettéért megbüntettessék, pásztori levelét visszahuzni köteleztessék, s hogy az ezen levél kihirdetése óta kötött vegyes házasságokra a papi áldás kiadassék, s ha az egyházi rend ezen megátalkodottságában továbbá is megmaradna, az 1790: XXVI. t.-cz. akkép módosíttassék, hogy a vegyes házasságokban az evang. papok köthessék össze a házas párokat, az innen születendő gyermekek pedig törvényesek legyenek». Szentmiklósy Viktor, Gömörmegye követe, hasonló panaszt adott elő Szcitovszky János rozsnyói püspök ellen, ki a papságot a püspök és nem a törvény rendeleteitől függőnek állítván, az 1769: XXVI. t.-cz. ellenére a vegyes házasságokat akadályoztatta, Szkalnik kanonok munkáját, melynek minden sora a protestánsok gunyjára van intézve, kinyomatta, s ezek által a polgárok nyugalmát annyira fölzavarta, hogy a megye a panaszoknak ebből kelt halmazát nem győzi elintézni.

DEÁK FERENCZ: Azon panaszok, melyeket Bihar és Gömör megyéknek érdemes követei a nagyváradi és rozsnyói megyés püspökök ellen most előnkbe adtak, fontosak és a törvényhozás figyelmét méltán magukra vonják. Nem pártnak, nem vallási felekezetnek kérdése ez, hanem a nemzeté, melynek kötelessége mindazt, a mi a törvények iránti tiszteletet, a polgárok békés nyugalmát, s a népnek erkölcsiségét tárgyazza, komoly figyelemmel kisérni, s nekünk, nemzet képviselőinek, indulat és keserüség nélkül, de azon komoly méltósággal kell e tárgy fölött tanácskoznunk, melyet annak gyöngédsége és fontossága megkiván. Feszült figyelemmel olvastam én is azon körleveleket és egyéb irományokat, melyeket a panaszló megyék érdemes követei a kerületileg elhatározott közleirás útján e tárgyra nézve velünk közlöttek. Meleg érzéssel, de keserűség és elfogultság nélkül vizsgáltam meg minden sort, jót és rosszat hasonló figyelemre méltatva, mert czélom az volt, hogy véleményem e tárgy fölött részrehajlás nélküli lehessen, s nyiltan megvallom, fájdalmasan hatott reám azoknak tartalma. Nem szavak, nem egyes kifejezések, hanem a fölállított és oktatásképen előadott elvek azok, a mikről szólani akarok, s ezekre is egyedül a törvényhozás szempontjából kiindulva teendem meg észrevételeimet. Körleveleikben, s nyilvános oktatásaikban arra tanítják hiveiket az említett főpásztorok, hogy a vegyes házasságok a lélekre nézve veszedelmesek, hogy azokat a róm. kath. szentegyház soha helyben nem hagyta, s azoktól mindig idegenkedett, most is idegenkedik, azokat ellenzi, kárhoztatja; hogy a vegyes házasságokat róm. kath. papnak megáldani sem szabad, hacsak a gyermekek neveléseről reversálisok nem adatnak, s az ilyen megáldások eddig is egyenesen visszaélések valának. Nem akarok én ezen tanítás fölött theologiai fejtegetésekbe bocsátkozni, mert ezek tisztem, hivatásom köréhez nem tartoznak, s jelen tanácskozásunk tárgyai nem lehetnek. De ha a polgári törvényhozás szempontjából tekintem is azt, olyannak találom, mit a vallásosságnak és erkölcsiségnek megrázkódtatása, a polgárok nyugodalmának megzavarása, s a törvények szentségének veszélyeztetése nélkül a status némán el nem nézhet. Minden politikai súlyosabb hiba századokon keresztül, s gyakran századok mulva boszulja meg magát iszonyu következéseiben. Ilyen politikai hibának tartom én azt, hogy a polgári törvényhozások legnagyobb része a vallások között polgári különböztetéseket is állított fel, s egyiknek a másik felett kedvezve, gyakran egyiket a másikért üldözve, s hol tiltva, hol parancsolva, sokkal mélyebben avatkoztak a vallások feletti rendelkezésbe, mint ezt a polgári társaság közérdeke megkivánta. Alig van nemzet a világon, mely ezen hibának súlyos és többnyire véres következéseit sok viszontagságok hosszú során keresztül ne érezte volna. Mindezek hihetőleg onnan eredtek, hogy a legtöbb polgári társaságoknál többet-kevesebbet theokratia volt első kezdetben az uralkodás formája. De már a hiba megtörtént, s nincs egyéb hátra, mint annak fájdalmas következéseit enyhíteni, s a rosszat, károsat javítani. Nem a vallást kell a statusnak védelmezni. Az isteni vallás emberi védelemre nem szorult. Hanem a tiszta vallásosságot kell emelni és terjeszteni, mert ez a nép erkölcsiségének, s ez által a nemzet boldogságának legerősebb támasza. A vallást tekintve, két súlyos csapás sújthatja a polgári társaságot: egyik a fanatismus, a másik a vallástalanság. A fanatismus borzasztóan hibás felfogása a vallás szelid lelkének és tiszta tanításának, mert hogy a hitet terjeszsze, a szeretetet gyilkolja meg. Jaj azon nemzetnek, melynél a nép tömegét, vagy a hatalmasok kebelét fanatismus foglalta el; dúlva van ott a nemzet boldogsága, gyűlölség a jelszó, s az üldözőknek léptein vérnyomok támadnak. A népnek vallástalansága pedig lassan, de halálosan maró féreg, mely a polgári társaság erkölcsi életének gyökérén rágódik, földúlja mindazon erős de szelid kötelékeket, melyekkel a vallás az erkölcsiséghez kapcsolja a népet; megfosztja a polgári társaságot a törvények szentségének titkos, de legbiztosabb őrétől: a tiszta és nem egyedül formákban mutatkozó, hanem a szívben gyökerezett vallásnak és lelkiismeretnek intő szavától. De szívünkbe öntötte a mindenható legszebb áldását, a szelid szeretetnek meleg érzését, s ez azon vezércsillag, mely a két örvény között biztosan vezeti a jó embert. A ki az emberek kebelében a szelid szeretetnek szent érzését elnyomni vagy gyengíteni akarja, átkot szór az emberiségre, s átok kiséri emlékezetét. Krisztus isteni vallásának legszebb alapja a szeretet, s a kinek kebelében Isten és emberek iránt lángoló forró szeretet nem lakik, az Krisztusnak isteni vallását csak külső formákban gyakorolja, de szíve vallást nem ismer. A vallás tiszteletet parancsol a polgári törvények iránt, s a ki ezen tiszteletet példájával és oktatásával sérti vagy gyöngíti; az nem az isteni vallás szelid értelmében cselekszik. A vallás csak a lelkiismeret fölött uralkodik, a vallás csak a bűnt kárhoztatja, s a mire kimondja kárhoztató itéletét, azt bűnnek tartja. Midőn tehát a nagyváradi és rozsnyói püspökök egyházi rendeleteikben és körleveleikben a vegyes házasságokról a vallás nevében szigorúan és kárhoztatólag szólanak, más alakban csak azt tanítják, hogy azokat a vallás bűnnek tartja. Törvényeink pedig, különösen az 1790. esztendei XXVI. t.-cz. a vegyes házasságokat nem csak nem tiltják, sőt határozottan pártolják, mert azt rendelik, hogy azok soha semmi szín alatt ne gátoltassanak s azt parancsolják, hogy róm. kath. plébánosok előtt köttessenek. Félszázad folyt már le ezen törvény alkotása óta, s fél századig a vegyes házasságokat vallásunk papjai és főpásztorai nem kárhoztatták, sőt azokat maguk megáldották, dispensatiókkal és egyéb hozzájárulásukkal maguk elősegítették. Sem az iskolákban, sem az egyházi nyilvános oktatásokban közönségesen nem taníttatott, hogy vallásunk a vegyes házasságokat ellenzi és kárhoztatja. S ezen fél század alatt számos polgár, meg levén győződve, hogy a mit a törvény pártol, az bűn nem lehet, tiszta lélekkel vegyes házasságokat kötött, s ime fél század mulva föllép hazánkban két főpásztor, s azt, a mit polgári törvényeink határozottan pártolnak, a vallás nevében kár hoztatva, bűnnek bélyegét nyomja törvényeink rendeletére, fölzavarja sok ezer háznépnek lelki nyugodalmát, kétkedésnek, aggodalomnak, sőt gyűlölségnek magvait szórja el hivei között. A róm. kath. vallásnak új dogmái nem támadhatnak, mert fő elve: dogmáinak változhatatlansága, s a mi azelőtt dogma nem volt, az dogma most sem lehet. Ha tehát dogma volna az, mit a két főpásztor a vegyes házasságokról tanít, akkor borzasztó vétek volt a magyar egyházi rendtől, arról fél századig hallgatni, s hallgatása, sőt hozzájárulása által eszközölni azt, a mit már most bűn gyanánt kárhoztat. Ha pedig ez nem dogma, hanem kétség és vitatás alatt levő theologiai kérdés, akkor iszonyú volt vitatási buzgóságból annyi szeretetet, annyi nyugalmat és boldogságot földúlni. Minő lelki állapotba helyezték ezen főpásztorok körleveleik által vegyes házasságban élő hiveiket? Azok, kik vallásos buzgósággal hiszik a főpásztor szavát, elborzadnak attól, hogy éltöknek azon szakaszát, melyet boldognak és ártatlannak véltek, bűnben töltötték el; iszonyodva tekintenek házastársukra, kivel eddig az élet gondjait és örömeit hiven osztva nyugalomban, szeretetben éltek, s ártatlan gyermekeiket bűn magzatinak, bűn tanuinak fogják nézni; keserű átkokat fognak szórni a törvényre, mely a bűnt pártolta, s átkozni fogják azon egyházat, mely őket a vallás ágazataira oly rosszul tanította, s azon egyházi férfiat, ki házasságukat megáldotta. S midőn a természet legszentebb kötelékei széttépetnek, miután a szeretet és a törvények iránti tisztelet keblükben így meggyilkoltatott, a vélt bűntől még visszalépniök, házastársukat elhagyniok, s a házassági összeköttetést fölbontaniok sem lehet, s a bűnnek nyomasztó érzetével lesznek kénytelenek a bűnt folytatni: mert hogy azt akarják, azt merjék ezen főpásztorok tanácsolni, hogy minden vegyes házasság most azonnal fölbomoljék, azt szívökről, szelid érzéseikről hinni nem fogom. Azon hivek ellenben, kik a főpásztorok ezen tanításán kételkednek, vagy azt épen nem hiszik, idegenkedni fognak azon egyháztól, mely ma már bűn gyanánt kárhoztatja a mit ez előtt fél századon keresztül megengedett, sőt hozzájárulásával előmozdított; idegenkedni fognak azon főpaptól, ki polgári törvényeink szentségét a vallás nevében lealacsonyítja; ki mindazon polgárok fölött, kik vegyes házasságban élnek, s kik között számos nagy tekintetű, jeles és erkölcsös férfiak vannak, mindazon egyháziak felett, kik eddig a vegyes házasságokat megáldották, öntársai fölött. kik vele még eddig egy értelemben nem voltak, egyszóval az egész magyar anyaszentegyház fölött, melyet visszaéléssel vádol, szeretet és kimélés nélkül töri el a kárhoztatás pálczáját. Ezen idegenkedés meghűti a vallásos érzelmeket, s így az említett körlevelek szeretet és kimélés nélkül kárhoztatva, törvényt és törvények iránti tiszteletet megrontva, sok polgárnak lelki nyugalmát fölzavarva, sok háznépnél a szeretet szelid kötelékeit eltépve: áldás helyett átkot hoznak a hívekre, mert egy részről a fanatismusnak őrjöngő vad lelkét költik föl, más részről a vallástalanság magvait szórják el. Meg vagyok én győződve, hogy az említett főpásztorok a vallásos buzgóságnak helytelen hevében felejték minden oldalról megfontolni rendeleteiknek és tanításaiknak erkölcsi következéseit, mert ha ezt tették volna, ugyanazon vallás, mely, úgy hiszem, szivükben él, isteni alapítójának szelid példájával több szeretetre, több kimélő tartózkodásra intette volna őket. Polgári tekintetben különös figyelmet érdemel az, hogy az 1790: XXVI. t.-czikknek azon rendeletét, miszerint a vegyes házasságokat soha semmi szín alatt gátolni nem szabad, s azoknak a róm. kath. plébánusok előtt kell mindig köttetni, a törvény alkotásától fogva maga az egyházi rend is hazánkban mind ez ideig oly értelemben teljesítette, hogy az egyházi áldást a vegyes házasságokra is elmondotta: s most mégis az említett két főpásztor a törvényt önkényesen és egyoldalulag ellenkezőképen magyarázza, tiltják papjaiknak a vegyes házasságok megáldását, holott azt tagadni csakugyan nem lehet, hogy ezen tilalom által a törvény rendelete sikeretlen leend, mert az áldás megtagadása is a buzgó népre nézve súlyos gátat foglal magában. Fájdalmas valóban, midőn a polgári törvények iránti tiszteletet oly férfiak csökkentik, kik polgári állásuknál fogva is kötelesek volnának a törvények buzgó és hatalmas őrjei lenni; fájdalmas, midőn azon hatalom, mely a világi fényt, tekintetet és nagyobb hatást az államtól nyerte, hivatalos befolyásával törekedik a polgári törvények rendeleteit a vallás parancsolatival egyenes ellenkezésbe hozni. Hazánkban a fejedelemnek úgy is mint apostoli királynak placetumi joga van, s az ő királyi engedelme nélkül a római szentszéknek rendeleteit sem szabad az országban kihirdetni, s ime most mégis két főpásztor a törvény ellen, a törvény értelmében eddig követett gyakorlat ellen, önhatalmával hirdet és rendelkezik a vegyes házasságokról. A polgári törvényeket tiszteletben tartani, s azoknak engedelmeskedni az egyházi rend is köteles, s annak sincsen hatalmában a törvény értelmét önkényesen magyarázgatni. A ki hivatalának törvényszabta kötelességeit önlelki meggyőződésével megegyeztetni nem tudja, mondjon le inkább arról; de hivatalának hatalmát a törvény sérelmére, s a törvények iránti tisztelet csorbítására használnia nem szabad, s ha ezt cselekedné, az államnak szoros kötelessége a félrelépőt a törvény korlátai közé utasítani. A felhozott tekintetekből tehát sérelmeseknek, sőt erkölcsi következéseikre nézve fölötte károsaknak is tartván az említett főpásztorok egyházi rendeleteit, s fölhozott körleveleit, azok iránt fölirat útján orvoslást eszközölni szükségesnek látom. De büntetést, kivált a közállomány elleni föltámadásnak büntetését, melyet némely érdemes követek említettek, föliratunkban kérni jónak nem vélném. Higyjük inkább azt, hogy az említett főpásztoroknak menthetetlen lépései vallási buzgalom helytelen hevéből származtak, de közállomány elleni támadás vétke szándékuk tisztaságától távol volt. Higyjük inkább a súlyos hibát, s ne keressünk szántszándékos vétket. A közállomány elleni támadásnak iszonyú vádjával csak félve, s fölötte vigyázva kell előállani. Hiszen most is azért folynak még sajgó keblünk fájdalmának keserű könyei, hogy rokonink, barátink, polgártársaink ellen azon iszonyú vád alap nélkül oly pazar kézzel szóratott. Nem büntetést kivánok tehát most sürgetni, hanem azt óhajtom, hogy föliratunkban panaszainkat előadván, sérelmeinket kifejtvén, ő felségét kérjük meg, méltóztassék törvényeinknek a vegyes házasságokról szóló rendeletét teljes kiterjedésében szorosan megtartatni, az említett főpásztoroknak törvényt sértő rendeleteit úgy is mint apostoli fejedelem legfőbb hatalmával megsemmisíteni, s őket szigorúan oda utasítani, hogy a törvényeknek s a törvények iránti tiszteletnek-sérelmével kiadott körleveleiket visszavegyék, s ez által a polgárok megzavart lelki nyugalmát helyreállítsák, jövendőre pedig a törvénynek minden efféle tettleg egyoldalu és önkényes magyarázatától tartózkodjanak. Én tehát feliratra és pedig ily értelemben készítendő feliratra szavazok.

 

A JOBBÁGYOK VÉGRENDELKEZŐ JOGÁRÓL.

A KK. és RR. 1840. január 30-dikán tartott országos űlésének napi rendjén volt a jobbágyok örökösödése iránt készült törvényjavaslat. A kerületi szerkezet 3. §-a így szólt: «a jobbágy azon javakról, melyek örökösödés útján szállottak reá, semminemű végrendelést nem tehet». A választmány javaslotta 3. §. pedig a következő volt: «a jobbágy azon javakról, melyek örökösödés útján szállottak reá, csak özvegyének tartására és gyermekeinek osztályára nézve tehet végrendelést. Ilyen végrendelésben egyik vagy másik gyermekének a többi fölött kedvezhet ugyan az ősi javakból is, de azokból egyik gyermekét sem szoríthatja kisebb részre, mint a mennyit az egyenlő osztály esetében egy gyermekrésznek hason fele tett volna».

DEÁK FERENCZ: A felolvasott kerületi szerkezetben új nemét látja az ősiségnek a jobbágyok közt, melyet ő részéről nem pártolhat és minthogy a nemes embereknél is kivánná, hogy bizonyos feltételek alatt az apa rendelkezhessék az örökségben kapott javak felett is, annál inkább kivánja, hogy ezen ősiség a jobbágyok közé be ne hozassék, hanem hogy az apa az örökségben is szabadon rendelkezhessék gyermekei és özvegye közt, nem pedig gyermekeinek kirekesztésével egy idegennek számára. Ezt pedig két okok ajánlják leginkább: 1-ör a szülők iránti vonzódás; 2-or a nemzeti ipar. Mi az elsőt illeti, ha az apa elöregedett és elgyengült és a gyermekei tudják, hogy az apa halála után az örökségben kapott vagyon mindnyájok között egyformán fog felosztatni, elöregedett apját segíteni egyiknek sem lészen ösztöne, s ez által a telek elpusztul s az erkölcstelenség előmozdíttatik; holott ha az apa az örökségben kapott vagyonnak is egy részében szabadon rendelkezhetnék, s gyermekeinek körülötte tett fáradságát megjutalmazhatná, gyermekeinek valamelyike megmaradván atyjánál, őt öreg napjaira ápolgatná, a telket pedig az elpusztulástól megmentené. Igaz, hogy erre az az ellenvetés, hogy ez nem tisztán fiui szeretet, hanem önérdek keresése; azonban moralisáljunk bármennyire, az ember csak ember marad s érdekek vezérlik őt, és ha a fiu önérdekéből is fogja az apját ápolgatni, az nékie még is jól fog esni. A másik ok, a mely ezt javasolja, a nemzeti gazdálkodás, mert ha az apa tudja azt, hogy holta után telkiben a fia marad, sokkal más javításokat tesz akkoron, mint midőn több gyermekei lévén, előre látja, hogy iparkodása és szorgalma gyümölcsét más éldelendi. Erre ugyan az vettetik ellen, hogy az eladás esetében a vevő a javításokat megfizetendi. Ez igaz. Vannak azonban oly javítások, melyek csak idővel gyümölcsöznek; ilyenek például a gyümölcsösök, melyek ha fiatal korukban becsültetnek, csak igen csekélyben számíttatnak. Már ha az apa tudja, hogy holta után telke el fog adódni, az ily javítások nemére nem igen nagy ösztöne lészen, mert nem vigasztalhatja magát azzal, hogy holta után iparkodásának gyümölcsét fia éldelheti. Ebből tehát látszik; hogy a felolvasott szerkezet nem csak erkölcstelenségre útat nyit, hanem a nemzeti gazdálkodásra is káros következéssel vagyon. E szerint tehát az volna e részbeli kivánsága, hogy a jobbágy az örökségben kapott vagyonnak e részben is szabadon rendelkezhessék, úgy mint az ezen tárgy kidolgozására kirendelt választmány javallotta. Rendelkezés által a vagyon nem csak hogy nem veszt, hanem nyer, mert javíttatni fog; institutióinkkal meg nem ütközik és nem káros, mert ez más európai nemzeteknél is jó sikerrel gyakoroltatik: mi végből ezen 3-ik szakaszt egészen úgy kivánja szerkesztetni, mint az a választmányi javaslatban foglaltatik.

 

A MEZEI RENDŐRSÉGI BIRÓSÁG HATÁSKÖRÉNEK
KITERJESZTÉSÉRŐL A NEMESEKRE.

A KK. és RR. 1840. január 30-dikán tartott országos űlésének napi rendjén volt: a mezei rendőrségről szóló törvényjavaslat. Emődy János a 3. §. rendelkezésének, mely szerint a kir. városokban lakozó nemesek a mezei rendőrségre nézve a városi hatóság alá vettetnek, mint olyannak, mely a nemesek jussait csonkítja, kihagyását indítványozta, s annak kimondását kivánta, hogy a nemességre nézve az 1649: XLV. t.-cz. rendelete a maga épségében fönmarad.

DEÁK FERENCZ: Meg nem egyezhetik azon elvben, hogy a kir. város határában okozott károk a szolgabiró által itéltessenek, mert akkoron ezen egész t.-cz. foganat nélkül leend, minthogy könnyen általláthatni, hogy a kir. városok határaiban a becsültetést a szolgabirónak megengedni nem fogják. De különben is a mezei rendőrségnek czélja az lévén, hogy a kárpótlás rögtön eszközöltessék, ezen czél el nem érethetik akkoron, ha a birót még más helyen keresni s utána várakozni kell. Végre, ha a rendek akkoron, midőn territorialis a kérdés, a jurisdictiókat elválasztják, ekkép nem csak a jurisdictiók hatósága összezavartatik, hanem egyszersmind a városoké csonkíttatik is. Ugyanazért, ha ezen t.-czikknek foganatját akarják, szükségesnek tartja, hogy a városi határokban okozott károkra neve a nemes is a kapitány hatósága alá rendeltessék, ezt pedig annál is inkább, mert a mint majd a váltótörvényben látni lehet, ezen jurisdictiók elválasztását eszközölni épen nem lehet. Ha tehát a rendek már itt a jurisdictiók elválasztását és megkülönböztetését kijelentik, tart tőle, hogy oly elvet mondanak ki, mely a váltótörvényt, s az abból igért szép reményeket füstbe oszlatja. Ugyanazért kivánja, hogy a nemes is az okozott károkra nézve a városi hatósági biráskodás alá rendeltessék.

 

A KATONÁK MEGAJÁNLÁSÁNAK ELHALASZTÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1840. február 4-dikén tartott kerületi űlésében Nagy Pál emlékeztetett arra, hogy midőn a KK. és RR. elhatározták, hogy mindaddig, míg a szólás szabadságán ejtett sérelem ő felsége elé nem terjesztetik, az ujonczok tárgyában az ajánlást jóváhagyás végett föl nem küldik, kimondották azt is, hogy az ezen határozat következtében adandó utasítások elvárására hat heti határidő engedtetik, melynek elteltével az ujonczok tárgya tanácskozás alá lesz veendő. Eltelvén e hat hét, indítványozza az ujonczok tárgyának azonnal való fölvételét; a sérelmek hitelesítése pedig a délutáni órákban történjék.

DEÁK FERENCZ: Előttem nem volt ugyan váratlan a soproni indítvány, de nem vártam azt, hogy oly életkérdésképen terjesztessék elő, hogy e miatt minden már folyamatban levő más tárgy megszakíttassék. Valóban aggódnunk kell, látván a dolog menetelét, hogy ha az ajánlás tárgyába belebocsátkozunk, nem fognak-e bennünket még tovább vinni, mielőtt sérelmeink felterjesztetnének. Én e tárgyban kimondtam már azon véleményemet, hogy mindaddig, míg a szólás szabadságbeli sérelmek orvosolva nem lesznek, addig az ujonczok ajánlásába nem bocsátkozom. Látván azt, hogy némelyek e tárgyat annyira sürgetik, méltán lehet óvakodnunk, mert a kit a kigyó megcsipett, az a gyíktól is fél. Végtére azt leszünk kénytelenek tapasztalni, hogy az országos végzésben sem lelhetünk többé biztosítást arra, hogy szólásszabadságbeli sérelmeink a katonaadásbeli felirattal felterjesztessenek, midőn azon sérelmek iránti harmadik üzenetünket a főrendekhez még által nem küldöttük. De nem is hiszem, hogy akkor, midőn a katonaadás tárgyának fölvételére a hat heti időt magunknak kitüztük, valakinek eszében lett volna, hogy a mint a hatodik hétnek utolsó óráját elveri a harang kalapácsa, akkor mindjárt minden már pertractatió alatt levő más tárgyat félre tegyünk, s tüstént a katonaajánlásba ereszkedjünk. E tárgynak ily sürgetése azon gyanut támaszthatja bennünk, hogy nem fognak megelégedni csupán a határozat meghozásával, csak azért, hogy az asztal fiában heverjen, hanem sürgetni fogják annak minél előbbi felterjesztését is. Ami a folyamatban levő tárgyaknak az előbbi országgyűlés példájára délutánonkinti hitelesítését illeti, ezt a jelen országgyűlésen tenni nem lehet, mert jelenleg is több választmány tartja délután űlését; s arra számolni nem szabad, hogy hiszen elég, ha miden megyének csak egy követe van is jelen a hitelesítésen, mert van megye, melynek mindkét követe el van választva egyik vagy másik választmányhoz, azt pedig legalább diplomatice nem lehet kimondani, hogy egy megye követei nélkül is lehet tanácskozni. A szóló tehát azt javasolja, hogy a már felvett tárgyak végeztessenek be, a sérelmek hitelesíttessenek, s aztán legyen szó a katonaadás tárgyáról.

 

A TANÁCSKOZÁS MEGZAVARÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1 840. február 5-dikén tartott kerületi űlésében Kende Zsigmond, Szathmármegye követe, kit azért, mert február 4-dikén a katonaajánlás tárgyának fölvételére szavazott, a terembe léptekor többen sziszegéssel fogadtak, panaszkodott; hogy «meggyaláztatik».

DEÁK FERENCZ: A mit Szathmár követe felhozott, azt tanácskozás tárgyává tenni nem akarom; de sajnosan kell kijelentenem, hogy a haza szent ügye, melyért mi küzdünk, sokkal magasb, mint sem ily kigyó sziszegésre, ily gyáva fegyverre volna szüksége: ugyanazért, kik a tanácskozások folyamát így megzavarják, inkább ártanak az ügynek, mert azt méltóságából a porba alacsonyítják, s e türelmetlenség reactiót szül. Részemről ezt helyben nem hagyom, azonban tanácskozás tárgyáúl tenni nem akarom.

 

A KATONÁK MEGAJÁNLÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1840. február 5-dikén tartott kerületi űlésének napi rendjén volt: a katonák megajánlásának ügye.

DEÁK FERENCZ: Tegnap a többség határozata belevitt bennünket az e tárgy feletti tanácskozásba, ma pedig már felolvastatván a királyi előadások, leiratok és az országos választmány jelentése, felhíva érzem magamat a dolog érdeméhez szólni. Zalának rendei kötelességüknek ismerik a polgári társaságnak mind bel-, mind külbátorságára felügyelni, mert azt hiszik, hogy erről gondoskodni első feladata a közállománynak. Azonban, mint ez az országos választmány jelentéséből kitetszik, hazánk külbátorságát veszély nem fenyegeti, körültünk mindenfelé mély csend és békesség van, úgy; hogy a jelen fennálló katonaság a külbátorság fentartására elegendő. A királyi biztos legalább ismételt felszólításra sem tudott a külviszonyokra nézve semmi szükséget előadni. Ellenben belbátorságunk hogy áll? A törvények szentsége megsértve, még pedig maga a végrehajtó hatalom által van megsértve, melynek kötelessége volna azokat nem csak megtartani, hanem mások által is megtartatni; pedig szomorúbb helyzet nem lehet; mint midőn épen azon hatalom, melynek kezébeadatott. a törvények megtartására való felügyelet, önmaga szegi meg azokat. Hazánkban a törvények tisztelete többé fenn nem áll, mert maga a kormány nem ismeri meg a törvény iránti tiszteletet. Látjuk, hogy a legtisztább törvényt, melyet félremagyarázni nem lehet, oly módon játsza ki, mely csak guny magára a végrehajtó hatalomra; mert, hogy a hatalmas ausztriai vagy magyar kormány nem tudja egy főispánnal megtartatni a törvényt, valóban szégyenére válik. Ha ezt így szárazon, minden phrazisok nélkül akármely európai ujság leirná, meg vagyok győződve, hogy többet ártana az ausztriai kormánynak, mint minden vélt összeesküvések. Törvényünk rendeli, hogy Kraszna, Zaránd, Közép-Szolnok és Kővárvidéke a jelen országgyűlésre meghivassanak. Ezen törvény egy részben teljesíttetett ismert Kraszna és Zaránd követei meghivattak és jelen vannak, sőt Közép-Szolnokhoz is megküldetett a meghivó levél, azonban csak azért, mert a középszolnoki főispánnak nem tetszett követet választatni, azon megye képviselői, mindez ideig meg nem jelenhettek. Kővárvidéke pedig meg sem hivatott. Vagy gyenge a kormány a törvények teljesítésére, és akkor hatalom nem való kezébe; vagy nem akarja megtartatni a törvényt, és akkor, mint kötelességét nem teljesítő kormány, nem számolhat a nemzet bizodalmára és szeretetére. Kérdem továbbá, hogyan áll a szólás szabadsága? Nemde polgártársaink közül olyanok vétettek szigorú kereset alá, olyanok büntettettek, kikre törvényeink rendelete szerint nem lehetett volna büntetést mondani? Itt a kormány hatalmat akart gyakorolni, hogy tekintélyét fentartsa, mert azt hitte, hogy ha a kormány iránti tisztelet elvész, az egész alkotmány veszedelemben forog. Szép a kitüzött czél, csak az kár, hogy nem jól alkalmaztatott; mert csak akkor kivánhatja meg a kormány, hogy tiszteltessék, ha maga példát nem ád a törvények megszegésére. Vajjon minden nota, actio képes-e visszahozni azon tiszteletet; melyet elvesztett a kormány csak az által, hogy egy főispánnal a törvényt nem tudja, vagy nem akarja megtartatni? Nem tudhatjuk ugyan, meddig tart a béke kívülről, de midőn látjuk, hogy a külbátorságot jelenleg semmi nem fenyegeti, ellenben belbátorságunk, mely a törvények szoros megtartásában áll, tettleg meg van zavarva: mi ilyenkor kötelessége a státusnak, és különösen a nemzet képviselőinek? Az-e, hogy a külbátorságnak, mely veszélyeztetve nincs, megerősbítésére mindjárt ujonczokat ajánljanak, vagy pedig a felzavart belső bátorság helyreállításáról gondoskodjanak? Azt hiszem; hogy. előbb ezt kell teljesíteni, és csak akkor, midőn a nemzet vérző sebei orvosolva lesznek; mikor a megzavart csend az ország kebelében visszaállíttatik: akkor kell a külbátorságnak jövendő nagyobb biztosításáról gondoskodni és intézkedni. Hiszen, ha valaki azt mondaná, hogy különbség nélkül minden sérelem elébb való, mint a külbátorságról való gondoskodás, az egészen más volna, és én azzal egyet nem értenék; de oly sérelmekről van szó, melyek az egész állományon általszövődnek, és a melyek ha nem orvosoltatnak, hiába őriz minket kívülről akárhány katona, de belbátorságunk és nyugodalmunk ez által helyre nem áll; hiában az erősség kívülről, ha belső állapotunk oly nyomorult lesz, mint a mostani. Én a statust sok katonával terhelni nem is tartom jó politikának, és azt hiszem, hogy Európa felvilágosodottságához csapásul kötötte azt a sors, hogy a statusok naponkint neveljék állandó katonaságuk számát; csak úgy ne járjanak utoljára, mint az a gyáva lovag, ki önvédelmére annyi fegyvert szedett fel magához, hogy végre a nagy teher alatt lova összeroskadt. Európában alig van status, mely ne nyögne a roppant adósság terhe alatt, és mégis szaporítani törekszik azon emberek számát, kiket alig győz tartani, holott csak egy közönséges gazda is számot vet magával, hogy hány embert tarthat ki gazdaságából. Számtalan munkás kéz elvonatik ez által a statustól. El merem mondani, hogy sok országot boldogabbá tett volna egy-két háború, mint az állandó katonaság tartása. Midőn a kormányok fegyveres erővel övedzik körül magukat, elfelejtik. hogy a status ereje nem egyedül a fegyverek számában áll. Róma nem, a pratoriánusok idejében volt a leghatalmasabb. Ha a kormányok magokat erősekké akarják tenni, kössék össze önérdeköket a nemzetével, igyekezzenek oda vinni a nemzeteket; hogy ne örömest cseréljenek sorsot; mert urat cserélni a nemzetek készek, de jó sorsot senki örömest fel nem cserél. Vajjon gondoskodott-e már kormányunk arról, hogy azon 10 millió ember, azon néposztály, mely a hazát védi, ezt szeresse, a hazához szorosabban kapcsoltassék és annak védelme érdekévé tétessék? Van-e azon néposztálynak bizodalma a felsőbb osztályok iránt? Vajjon magok a királyi városok nem oda állanak-e s szerethetik-e azon zsibbasztó állapotot, melyben a kamarai hatalom alatt nyögnek? Akár mit mondjon szájuk, hallom szivökből a kiáltó szót, hogy itt az idő, midőn kormány és nemzet intézkedjék rólok. Hát azon status, melynek képét viseljük, nem panaszkodik-e újabb meg újabb veszteségén szabadságának? Van-e csak egy órányi nyugodalmunk; van-e biztosítva személybátorságunk? Nem egy lassu halál rágja-e polgári létünket? Vigasztal-e bennünket csak egy kedvező kir. leirat? Azt mondhatná talán valaki: hiszen ha minden nehézségek elhárítva nincsenek is, de csakugyan haladunk. Igenis haladunk, de ez önmagunk munkája, sőt még ennek is mennyi akadályok gördíttetnek elébe! A kormány felszólítása következtében nem akartunk-e a mult országgyűlésen segíteni az adózó nép sorsán, és most a katona-élelmezés tárgyában nem azt hordoztuk-e szemünk előtt; nem vagyunk-e készek a Duna szabályozására? És midőn mindezekről a legnagyobb óvakodással intézkedni kivántunk, egyszer megérkezik az aranyalma - a királyi leirat - mely nem egyéb, mint Eris almája köztünk; mert csak annyi, mintha azt mondaná; hogy: veszszetek ti előbb össze az osztályon magatok közt provincialis érdekeitek miatt, majd azután én elintézem a többit. Ha magunk tettünk volna így, ezt a kormánynak el kellett volna hárítani és megelőzni, nem pedig azt, mit mi gondosan kikerülni akartunk, veszekedés tárgyául közinkbe lökni. A Duna szabályozására nézve se reménylünk óriási sikert. Ez iránt kértük az adatokat, s mit felelt a kormány? Hogy adatai ugyan vannak, de mappája még nincs. Már én azt gondolom, hogy mappa nélkül adatokkal birni egy kissé képtelenség. De mit mond továbbá a királyi leirat? Ezt: csak ti adjatok pénzt, a szabályozás aztán az én gondom. És ki által fogja szabályoztatni? A helytartótanács által. Már ha valakinek, a ki dolgaink állását nem ismeri, előadnám, hogy a helytartótanács mennyire el van foglalva, mennyi van rábizva hatalom nélkül, és mégis Dunánk szabályozását is rá akarjuk bizni, lehetetlen, hogy hahotára ne fakadjon. A helytartótanácsra biznánk oly roppant administratiót, melyre még eddig egyebet nem biztunk, mint a politico fundationalis cassák kezelését, s mégis, meg kell vallani, hogy Európában nem megy rosszabbul gazdaság, mint épen ezen jószágokban. Ily helyzetében a dolognak előre láthatjuk, mit várhatunk hazánk jobblétére nézve a Dunaszabályozástól is. Nagyon kár előre gunyolni; emlékszem, hogy az ezen tárgy feletti tanácskozások alkalmával azt jövendölte valaki, hogy utoljára is a magunk pénzén fogjuk szabályozni a Dunát; de ime a kormány ezt sem engedte meg, hanem azt mondja: majd reguláztatom én a ti pénzeteken. Nem a legnagyobb guny-e ez a nemzetre? Ezek szülnének bizodalmat a nemzetben? Korántsem; ezek elfojtják a polgári társaság minden osztályában a kormány iránti tiszteletet és a bizodalom utolsó szikráját is, pedig csak ott erős a haza és biztos minden megtámadástól, hol minden osztály szivesen teljesíti polgári kötelességét; a mely nemzet csak urat cserél és sorsát nem javíthatja; az soha boldog nem lehet. Arra kellene a kormánynak törekedni, hogy minél többek érdekévé tegye a haza közjavának előmozdítását. Ragadja meg maga a kormány a haladás zászlóját és vigye azt előttünk; menjen előre a népek boldogításában, és mi követni fogjuk; örömest tesz ki-ki mindent, örömest teszek én is, a mi csekély erőmtől kitelhetik; de ne éljen vissza hatalmával, mert így bizodalomra nem tarthat számot. Minden bajaink közt tehát első: megszerezni az elvesztett belső bátorságot, mely veszedelemben forog, sőt egészen fel van dúlva. És én kijelentem, hogy midőn polgártársaink ártatlanul a börtön falai közt szenvednek; a sérelmek iszonyú tömege csak mintegy nevetség tárgyául vétetik; a status belső élete ily állapotban sínlik, s mégis a kormány ezeken segíteni elmellőzé: megérdemli, hogy elmondják róla, hogy nem tudta felfogni magas rendeltetését. Mindaddig tehát, míg a belső bátorság helyre nem állíttatik, míg a törvények szentségét a kormány vissza nem állítja, míg maga példát nem mutat reá, hogy a törvényeket ő is tudja tisztelni, s azokat teljesedésbe hozni, mindaddig károsnak és időelőttinek tartom más tárgyakról tanácskozni, és addig ugyan egy ujonczot sem adok, ajánlást nem teszek. És ha a többség elütne ettől, hódolni fogok ugyan annak, hanem azt mondom: a mely nemzet elhagyta magamagát, sorsát megérdemlette.

 

A VEGYES HÁZASSÁGOKRÓL ÉS A PLACETUM REGIUMRÓL.

I.

A KK. és RR. 1840. február 18-dikán tartott országos űlésének napirendjén volt a nagyváradi és volt rozsnyói püspökök által a vegyes házasságok dolgában kibocsátott körrendeletek iránt készült üzenet. Az elnök fölszólította a KK. és RR.-et, hagyják ki a 7. és 8. pontot. A 7. pont arról szólt, hogy a főpásztorok említett rendeleteikkel és körlevelökkel sértik a törvények iránti tiszteletet; a 8. pont pedig azt mondotta, hogy e körlevelek a polgárok lelki nyugalmát is tetemesen megzavarják, hogy kétkedést szülnek, a mely terjeszti a vallástalanságot. Bezerédy Miklós, a veszprémi káptalan követe, elfogadhatatlannak tartotta az üzenet 7. pontja ezen állítását: «a vallás nevében szigorúan és kárhoztatólag szólanak, s világosan az tanítják, hogy a vegyes házasságokat a vallás bűnnek tartja, s ekképen a vallás szent nevében bűnnek bélyegét nyomják a polgári törvények rendeletére». Szerinte az egyház a vegyes házasságokat csak veszedelmeseknek tartja a lélekre nézve, de a nélkül, hogy a bűnnek, a kárhozatnak vádját már magára a veszedelemre kimondja.

DEÁK FERENCZ: A nagy-váradi püspök ő exjának körlevelében némely kifejezések vannak, melyek a rendekben aggodalmat szereznek. Az előlülőnek felszólitására, hogy jelenleg a törvényhozás mezején maradván, azon két szakasz hagyassék ki, szivesen hajolna, ha csupán az 1791: XXVI. törvényczikkely megsértése. forogna fenn; azonban más oldalról sérelmes ezen pásztori levél, mert nem csak, hogy a törvény iránti kellő tisztelet sértetik általa, hanem a mellett még a nyugtalanság, vallástalanság, s átalában az erkölcstelenség magvai is hintetnek; s részéről azt hiszi, hogy e helyen főtekintet az, hogy ezen ingerlés épen oly helyről származott, és oly személyektől, kiknek kötelességökben lett volna a csendességet, békességet eszközölni s az erkölcsiséget tanitani. Azt kérdi a veszprémi káptalan követe: mint jöhetett az üzenetbe a bűn bélyege, holott az a körlevélben nem foglaltatik? Ez igaz és minden tekintetben nyomasztó, nem is száraz factum, hanem applicatió, mert midőn a törvényhozás a tettnek törvénytelenségét előadja, nem csupán a tettet magát, hanem annak minden következményeit is meg kell fontolnia. Így a nagyváradi püspök körlevelében azt mondja, hogy a vegyes házasság a katholika hit elveivel mindig ellenkezett, s hogy az anyaszentegyház azt csak reversálisok mellett engedhetné meg. Ezekből a rendek okoskodása így áll: csak azt lehet kárhoztatni, mi bűn; ha az anyaszentegyház valamit kárhoztat, azt azért teszi, mert bűn vagy bűnre vezet, és így midőn a nagyváradi püspök azt mondja, hogy a vegyes házasság veszedelmes, és azt tiltja, ezt azért teszi, mert az bűn, vagy bűnre vezet; midőn pedig ilyesmit mond a nagyváradi püspök, nem csak olyasmit kárhoztat, mit a törvény nem ellenez, hanem mit meg is enged, mert ez azt mondja, hogy a vegyes házasságoknak akadály ne tétessék, mert ez azt rendeli, hogy a vegyes házasságok katholikus pap előtt köttessenek. Ki fogja tehát ezeknél fogva tagadni, hogy azok által, mik történtenek, az 1791: XXVI. törvényczikkely megsértetett? s ennél kárhozatos leginkább az, hogy ilyen tett által megzavartatik a nyugodalom, a lelkiismeret azoknál, a kik azon tanítást elhiszik, s visszariadnak azon tettől, melyhez ezelőtt az egyház megegyezésével járultak. A kihagyatni szorgalmazott 7-dik és 8-dik szakaszban foglalt okoskodás semmi más, mint egyenes és természetes következése az előbbieknek, azért azt kihagyatni nem lehet. Ugyanis a rendek üzenetükben azt mondják: «hogy ezen főpásztorok rendeletei sértik a törvényt; sértik a törvény iránti tiszteletet és a polgárok lelki nyugalmát tetemesen felzavarják». Már ezen előadásnak első része a 6-ik szakaszban foglaltatik; a más két része pedig a 7-ik és 8-dikban: azért tehát ha a rendek a logikai nexust fentartani kivánják, a 7-ik és 8-ik szakaszokat kihagyni nem lehet. Egészen máskép állana a dolog, ha a rendek büntetést kérnének; ezt azonban nem teszik, hanem csak előadják azon okokat, melyeknél fogva ők a főpásztorokat hibásoknak tartják; és ha a rendek a kormányt ebbeli állításukról meggyőzni kivánják, szükséges, hogy állításukat okokkal támogassák; egyszersmind pedig ő felségét az ily rendeletekből származó szomorú következésekre is figyelmeztessék; mert ha ezen itt előszámlált következéseket a főpásztorok jól megfontolják, lehetetlen, hogy keblüket szintén aggodalom ne töltse el. Midőn tehát az üzenetbe a bűn bélyege beigtatik, csupán a körlevelek következései adatnak elő. A 7-ik és 8-ik szakaszok nem sérteni, nem bántani való szándékból iktattattak be, mint azt az előbbi szakasz igazolja, melyben a rendek maguk azt mondják, hogy nem hiszik, hogy a kérdéses körlevél rossz szándékhól adatott volna ki; hanem csupán azért vétettek föl, hogy ő felsége figyelmeztessék azon szomorú következésekre, melyek ezen körlevélből erednek; s mindezeknek folytában nem azt kérik, hogy a törvényt áthágó főpásztorok büntettessenek, hanem csak azt, hogy rendeleteiknek visszahuzására utasíttassanak. A felhozottaknál fogva a szerkezet meghagyását kivánja.

II.

Bezerédy Miklós az üzenet 9-dik pontjának azon szavai ellen, hogy a kibocsátott körlevél és rendeletek a királyi hatalomnak placetumi jogát sértik, felhozta, hogy a magyar király csak a római bullákra nézve él placetum joggal, nem pedig a megyés püspökök által tulajdon hiveikhez bocsátott körlevelekre nézve; ezek iránt placetumi jogot a törvény a fejedelemnek nem ad.

DEÁK FERENCZ: A veszprémi káptalan követének előadását okadás nélkül nem lehet hagyni, azért csak ezen két kérdést irányozza hozzá: 1-ször van-e valamely püspöknek hatalma Magyarországban a fennálló törvény és szokás ellen rendeletet kibocsátani, csak azért, mert az a pápa brévéjében máskép határoztatott? 2-szor, vajjon, ha a kölni eset nem történt és e részben római bréve nem keletkezett volna, a nagyváradi püspök ezen körlevelét kibocsátotta-e volna? Ő részéről úgy van meggyőződve, hogy nem, s ebben áll megsértése a placetumi jusnak, mert a nagyváradi püspök azon brévét a fejedelem engedelme nélkül hazánkban közrebocsátani merészlette. Az 1791: XXVI. t.-cz. azon rendeletéből: «coram parochis catholicis mixta matrimonia ineantur» folyik az is, hogy az áldást megadni tartoznak egyébkint, ha az áldást belső érdemére tekintjük, az nem más, mint jó kivánás, abban pedig, lehet-e a jó kivánásra valakit kényszeríteni, vagy nem? bocsátkozni nem kiván, mert meg vagyon győződve, hogy minden áldás a lelkiismeretben és belső nyugodalomban fekszik. Másodszor maga a veszprémi káptalan követe mondá, hogy némely külső szertartásokat az egyház hozván be, azokat meg is változtathatja, s így az áldást is megtagadhatja; de ha meri kérdeni, hogy áll ez az 1791: XXVI. t.-cz. hozatala óta, melyben minden szertartások alapulnak, ezen szertartások egy bizonyos osztályra tartatnak s ugyanazon osztály némely egyes tagjaira pedig nem; ez véleménye szerint önkényes magyarázata a törvénynek. Ezeknél fogva tehát a szerkezetnek meg kell maradni.

 

A KATONÁK MEGAJÁNLÁSÁRÓL.

I.

A KK. és RR. 1840. február 20-dikán tartott országos űlésében napi renden volt a kir. előadások első pontja tárgyában készült üzenet, mely szerint a magyar ezredekhez 38,000 ujoncz megajánlása javasoltatott.

DEÁK FERENCZ: Az ország súlyos sérelmei megrázkódtatják az alkotmány talpkövét; azok orvoslásáért felszólalni Zalamegye kötelességének ismeri. Ugyanazért azon utasítást adta, hogy míg az előleges sérelmek, az ország kiegészítése, a szólás szabadságbeli és egyéb súlyos sérelmek orvosolva nem lesznek, az ujonczok ajánlásába ne bocsátkozzék; ha pedig orvosolva lesznek, a kitudandó szükséghez képest a számra nézve véleményét és utasítását előadandja.

II.

A többség elfogadván a kerületi üzenetet, fölolvastatott az e tárgyban készült törvényjavaslat. Az elnök fölhívta a KK. és RR.-et, hogy ne 38,000 hanem ő felsége kivánatához képest 38,500 ujonczot ajánljanak.

DEÁK FERENCZ: Minthogy a KK. és RR. többsége elhatározta, hogy az ujonczok tárgyában az ajánlás most megtétessék és ez által azok, kik kisebbségben maradtak, a tanácskozásokban legalább szenvedőleg részt venni kényteleníttetnek: nincs más hátra, mint hogy a rendek figyelmét az ajánlandó ujonczok számára nézve kikérje. Azon választmány, mely az ujonczok szüksége megtudása végett kiküldetett, jelentése berekesztésében semmi rendkívüli szükségről említést nem tesz, hanem azzal rekeszti be véleményét, hogy a kormány 38,500 katonát kiván. Ő azt hiszi, hogy Magyarország akkor, midőn katonai segedelmet ajánl, a nép erejét és az ujonczok szükségét tekinti meg előbb, s ezt is kell megtekintenie, valamint hogy a választmány is azért volt kiküldve, hogy a szükséges adatokat megtudja, nehogy a nemzet szükség feletti ujonczokat ajánljon, mert szükség feletti ujonczokat ajánlani kettős tekintetben káros a nemzetre nézve: káros először, mert az adózó nép kebléből kedvesei kiragadtatnak, káros másodszor a nemzeti oconomiára nézve, mert ez által számos munkás kéz vétetik el a nemzettől. Következőleg, ha a nemzet szükségen felül ajánlja meg a katonákat, polgári kötelességét szegi meg, és a helyett, hogy hasznot tenne, kárt tesz. Most már kezünkben vannak az adatok, s ezekből nem hogy szükség látszanék, sőt az tetszik ki, hogy jelenleg mély békességben élünk, s hogy semmi oly kinézés nincs, melynél fogva ezen béke megzavarásától félnünk lehetne. Már most ezen béke fentartására mennyi katona kell, erre nézve egy bizonyos számot meghatározni nem akar, hanem csak némi hasonlítást kiván tenni az elmult időkből, melyekben ujonczok állíttattak. 1790-ben, midőn ujonczokat állítottak, rendkívüli körülmény volt, mert az mondatik «bello plene, non terminato», mert a háborunak még akkor vége nem volt. 1792-ben mondatik «bello indicto et inchoato», s az «eruptio hostium» említtetik. 1802-ben némileg egy meghatározott számot állítottak fel az ország rendei a katonáságra nézve, és ezen meghatározott szám 64 ezer emberből állott, s annak fentartása 3 évre igértetett; de hogy ezen háborus körülmények között mily nagy szüksége volt katonára a kormánynak, azt minden ember tudja. 1805-ben az mondatik: «in moderno extremo calamitatis situ», akkor extremus calamitatis situs volt, nem olyan mint a mostani, mert ezt extremus calamitatis situs-nak mondani gúny volna. 1808-ban milyen háboru fenyegetett bennünket, tudva van a KK. és RR. előtt; akkor az insurrectiót is meghatározták s ujonczokat is adtak, félvén attól, hogy az ellenség beront. 1830-ban, ha megvizsgáljuk azokat, miket a kir. commissarius felfedezett, azok, csak arra mutatnak, hogy akkor a körülmények szintén rendkívüliek voltak; azt mondja ezen deputatió beadott jelentésében. (Felolvassa a választmány jelentésének némely pontját.) Akkor az ilyen körülmények, melyek a mostaniaknál sokkal súlyosabbak voltak, reábirák az ország rendeit arra, hogy ajánlatot tegyenek. Most, a mint mondá, a választmány azt állítja, hogy oly békességben élünk, melynek megzavarásától félnünk nem lehet. Ezen választmány a kir. biztost ismételve felszólította, ha van-e még valami adatja, mert a választmány némely tagjai, a kik közt ő is volt, lehetetlennek látták, hogy ily nagy számot kivánjon a kormány. Ekkor a kir. biztos ideális calculus szerint 60 ezerre tette a magyar hadsereg számát. Nem akarja ő itt ezen megszabott számot fejtegetni, csak az ideát hasonlítja az előbbeniekhez. 1802-ben 64 ezer ember tartását vállalta magára az ország; 1802-ben háború volt; nem lehet feltenni, hogy akkor az ország oly csendben lett volna, hogy a békesség felzavarásától tartani nem lehetett volna, s abban az időben az egész monarchia serege 450 ezer emberből állott s ezek közt Magyarország részéről 64 ezer ember volt ajánlva. Most az egész monarchia seregei 300 ezer embert tesznek. Már ha akkor, midőn az ausztriai sereg annyira szaporítva volt, Magyarország mégis 64 ezer embernél többet nem adott, most midőn az egész hadi sereg csak 300 ezer emberből áll, hogy lehet azt kivánni, hogy a magyar sereg 60 ezer emberből álljon, annyival inkább, minthogy akkor is, midőn a franczia óriás ereje Európát elnyomással fenyegette, csak 64 ezer emberből állott. Midőn most ily körülmények között 60 ezer katonát kell felállitani, ez másra nem mutat, mint hogy a kormány a nemzetet erején túl akarja terhelni. Ha felveszszük Magyarország népességét, mely csekély az ausztriaihoz képest, mégis a védelem nagyobb részét vinné, ha 60 ezer emberre számíttatnék katonasága, s ha Magyarországhoz számíttatik az, mi Magyarországhoz tartozik: a határőrség, melynek seregeit csak 50 ezerre, s nem akarja többre számítani, pedig a mi otthon marad, az szintén annyi, úgy Magyarország több vérrel áldozik az egész monarchia egy harmad részénél. Ehhez hozzáteszi még azt, hogy Magyarországnak a mostani körülmények közt vigyázni kell a számra nézve. Bele megy talán a törvénybe az in extremo situ? Ha ez belemegy, ezt gúnynak tekinti, mert az ország rendei elé adott jelentésből nem a rendkívüli szükség tünik ki, hanem az, hogy a kir. biztos ismételt felszólításra sem tudott elegendő adatokat előmutatni, hanem csak generalis axioma gyanánt mondotta, hogy más hatalmasságok is szaporítják hadi seregeiket; de hogy háború fenyegetne, azt a kir. biztos nem mondotta. Nem látja tehát által, hogy a körülmények rendkívüli esetét a törvénybe micsoda lélekkel, micsoda meggyőződéssel lehetne bele tenni. Már most mi lesz abból, ha Magyarország hadi seregét 60 ezerre állítják a rendek vagy még többre? mert ezeknek száma még a verbung által is szaporíttatik. Majd ha háború fenyegeti az országot, micsoda arányban ajánlanak akkor a rendek, midőn még békességben is ennyit adnak? Nem említik-e meg majd akkor ezen számot? nem mondják-e majd, hogy az ország békességben is ennyit igért? Ezen irányban utoljára majd az egész nemzet katona lesz. Még egyet ne felejtsünk el; a kir. propositiokba bele tétetett az alimentatió; az országnak buzgó czélja volt ennek megváltása; ez a katonaság számán alapul, s nem legnagyobb fegyverül használják-e majd, hogy ezután az élelmezést 60 ezer emberre, sőt még többre kell számítni, mert ezen 60 ezer ember békesség idején ajánltatott? Majd ha a megváltás iránti alkudozás és kivetés forog fenn, akkor fogják ezt azon megyék megsiratni, melyek a katonaság számát ily nagyra emelték, mert akkor által fogják látni azt, hogy maguk fegyverével ölték meg magukat. Ha külső bátorságunkat fontolóra veszszük, ez most csendességben van: mi tehát azon rendkívüli szükség? S azt hiszi, midőn a körülmények a jelen pillanatban nem rendkívüliebbek, mint voltak ez előtt egy hónappal, egy vagy két esztendővel, midőn békességünk felzavarásától jobban nem lehet félni a jelen pillanatban, mint lehetett tavaly és harmadéve, azt hiszi, hogy ugyanannyi katonaság, mely képes volt eddig megőrizni a csendességet, ezután is képes lesz reá. Lássuk tehát, mi a hadi sereg mostani állapotja? Azt mondja a választmány, hogy. ez 43,713 főre megyen, s ebben több olyanok vannak, kiket ma-holnap el kell ereszteni. Ő a completatiót el nem ismeri; de töbre emelni a magyar katonaság számát, mint a mi szükség, pazarlásnak tartja. Ha az 1830-ban állítottak haza jönnek, akkor még marad 23 ezer, egynéhány száz; ha ehhez 20 ezret ajánlunk még, meglesz azon szám, mely eddig elég volt a béke fentartására. Ha eddig nem kellett több, ezután sem kell; annyival is inkább, minthogy most a 20 ezer törődött emberek helyett mind ifjak adatnak. Vagy talán oly könnyű az adózó népnek a katonát tartani, hogy arra nem is kell tekinteni, hogy sok legyen a katona? Ki ajánlja a katonákat? A rendek. Honnan? Az adózó nép sorából. Ki tartja a katonákat? Az adózó nép. Mi csak az ajánlást teszszük meg. Tegyük keblünkre kezünket, vajjon ha azon terhek, melyeket az adózó nép visel, minket nyomnának, ha a mi gyermekeinket, testvéreinket kellene katonáknak állítani, vagy nekünk kellene tartani a katonákat: vajjon nem fontolnánk-e meg komolyabban, hogy egy emberrel se adjunk többet, mint a mi szükséges. Más rovására, más gyermekeiből ajánlatot tenni könnyű; de ha mi viselnénk azon terhet, akkor jobban megfontolnánk a dolgot. Azt hiszi, kötelességét súlyosan sérti azon törvényhozás, mely a szükséghez képest megkivántató ujonczokat meg nem ajánlja, de még inkább súlyosan sérti kötelességét azon törvényhozás, mely többet ád, mint a mire szükség van. A mint már mondá, őt nem győzte meg arról semmi, hogy mától fogva a béke megőrzésére több erő kell, mint a mi taval volt, a mi az idén volt, s így ezen számnál küldői részéről többet nem ajánl. Azt mondja talán valaki, vannak körülmények, melyek félelmet gerjeszthetnek, mint az orosz birodalom. Ezt ő tekintetbe venné, ha a választmány ezen jelentése előtte nem volna. Vagy való ezen jelentés szava, vagy nem. Ha való, akkor nincs mit félni; ha nem való, akkor az egész csak játék, velünk csak játszanak és a mihez az ajánlatot kössük, nem mondották meg; azt azonban a kormányról fel nem teheti, hogy a nemzettel játszanék s így nem teheti fel azt sem, hogy ha volnának több körülmények, azokat is velünk ne közölték volna. Figyelmezteti a rendeket, hogy a hazát így kétszeresen terhelik, mert nem csak hogy 38 ezer embert ragadnak ki kedveseik köréből, de még a katonatartás azon terhét is szaporítják, melyet a megkevesített adózó népnek viselni kell. Mindig azt hallja emlegetni, midőn az adóról van szó, hogy ez a katonatartásra szükséges; midőn tehát 38 ezer katonát adunk, ajánlottunk egyszersmind több adót is, ajánlottunk több terhet, melyet az adózó nép fog viselni; ajánlottunk több módot arra, hogy az adózó nép a katona szállásolása által demoralisáltassék. Ő ezen ajánlathoz hozzá nem járul. Azon esetre, ha ő felsége azon 9 ezer agg katonát haza elbocsájtjá, akkor, hogy a haza védelmére elegendő sereg legyen, küldői 28 ezer ujonczot ajánlanak; minthogy az ajánlott 38 ezer katona nagyon fogja terhelni a népet, ebben Zala vármegye nevében meg nem egyez.

 

A HADKÖTELEZETTSÉG NYOLCZ VAGY TÍZ ÉVIG TARTSON-E?

I.

A KK, és RR. 18.0. február 20-dikán tartott országos űlésében a többség a kerületi üzenet javaslatához képest az ujonczok számát 38,000-ben állapítván meg, az elnök az 1. §-nak erre következett tárgyalása alkalmával a kerületi javaslatnak azon föltételét, hogy az ujonczok «katonai szolgálatot tenni nyolcz évig tartozzanak, ezen időnek elteltével pedig mindnyájan végkép és mulhatatlanul elbocsáttassanak», lényegesen különbözőnek találta az 1830: VII. t.-czikkben foglalt e nemű föltételtől, mert ott tíz esztendő volt határozva. «Már ha tekinti - így szólott - hogy hazánkban még örökös katonák is léteznek, nem tartja jónak és czélirányosnak ezen esztendők számát leszállítani. Egészen más volna, ha a KK. a minden esztendőben eszközlendő rendes completatiót megismernék; hanem most, midőn a completatio meg nem ismertetik, épen akkor, midőn a katona a haza védelmére legalkalmatosabb, akkor kell őt elbocsátani». Figyelmeztette a rendeket, ha «kerületi végzésükhöz ragaszkodnak, s a capitulatiót nyolcz évben állapítják meg, a mezei munkától legalább is 1/5 részszel többet húznak el; mint ha 10 esztendőt fogadnak el: ennélfogva minthogy a 10 esztendeig tartó szolgálati föltétel az 1830: VII. törvényczikkben is benfoglaltatik, ő felsége pedig az ujonczokat az azon esztendei föltétel alatt kivánja állíttatni, fölszólította a RR.-et, hogy a capitulatió idejét 8 esztendőről 10-re emeljék fel».

DEÁK FERENCZ: Ha semminemű ok nem vinne arra, hogy a 10 esztendei capitulátiót leszállítani kivánja, az előtte igen fontos ok volna, a mit az előlülő ennek támogatására felhozott. Azt méltóztatik mondani, hogy tartsuk meg a 10 esztendőt, mert az 1830: VII. törvényczikkben benne van; de figyelmezteti a RR.-et, hogy ha ez így van, lépésről lépésre közeledünk a completatió ideájához és akaratunk ellen is belevesznénk. Már most nem csak a számot, de az időt is akarják, hogy ne változtassuk meg. Már most mindig úgy álljon a dolog, hogy azon 1830: VII. t.-czikkelyt soha megváltoztatni ne lehessen, és midőn a nemzetek általlátják, hogy a capitulatió leszállításában a nemzetnek nagy haszna van, midőn - a mint jól említé minap Tolna vármegye követe - török is máskép gondolkozik, akkor a magyar vegye magára ezen gyalázat bélyegét, mert annak tartaná, ha az emberiségről megfelejtkezvén, mindig többre meg többre emelnék a capitulatió esztendejét. Itt az ideje, hogy az emberiség szavára hallgassunk; itt az idő, hogy a capitulatio idejét rövidebbre tegyük, és ezen idő jelen van azon okoknál fogva is, melyeket az előlülő felhozott. Ha már a statusnak szüksége megkivánja, hogy az adózó nép kebléből gyermekeit kiragadjuk, a nemzeti industriát és oeconomiát gyengítsük és elfojtsuk, ne tartsuk legalább ott őket annyi ideig, míg használhatatlanokká válnak. Ha a KK. az emberiség érzetéből kiindulva, a capitulatió esztendeit le nem szállítják, akkor ez a haza ostorozva lesz, mert 10 esztendő mulva elnyomorodott emberek jönnek haza, a kik oly hosszú szolgálat után más életmódhoz szokva, s más eszméket haza hozva, kenyerök nem lévén, szaporítják csak a nyughatatlankodók számát. Ha az ausztriai vagy inkább a magyar kormány óhajtja, hogy a capitulatió hosszú legyen akkor nem ismeri, mi van a nemzetnek és önmagának érdekében. Akár azt tekintjük, hogy azon emberek, kik hosszabb időre ajánltatnak, minden más munkára alkalmatlanokká tétetnek, akár pedig azt tekintjük, hogy a hadi seregből hat évek szolgálata után is oly emberek kerülnek ki, kik akkor, midőn vész fenyeget, ismét állíttathatnak, akkor, midőn az orosz birodalom veszélylyel fenyeget bennünket, akkor - mondja - ezen tekintetek arra visznek, hogy azon 10 esztendőt nem felemelni, hanem le kell szállítani, és mentől rövidebb lesz ezen idő, annál biztosabban áll a hadi sereg, a kormány s a nemzet. Nem is áll az, hogy a 8 esztendő kevés légyen arra, hogy a katonai szolgálatot be lehessen tanulni; a burkusoknál, kik katonai tekintetben alkalmasint igen jól állanak, a capitulatió 3 esztendő; magokban az ausztriai tartományokban is kevesebb 10-nél, és miért legyen épen a magyar oly megvetett nép, hogy a kormány abban is gátolhatná, hogy adózója terheit le ne szállítsa? Ha a kormánynak a status védelmére katonákra van szüksége, azokat a nemzet kiállítja, de méltán megkivánhatja, hogy azok a szolgálatban tehetetlenekké ne legyenek. Borzasztó ránézni is és fáj az embernek szive, ha megtekinti az örökös katonákat, kik éltök fogytáig vannak állítva, és mégis az ő sorsuk jobb, mint a sok időre állítotté, mert ez elpazarolja minden idejét és más munkára alkalmatlanná lesz, az örökös katonát pedig, habár nyomorult is, eltartja a kormány az invalidusok házában. Ne tegyük tehát a most ajánlandókat rosszabb állapotba, mint a milyenben az örökös katonák sinlődnek. Most, midőn a sorshuzás elhatároztatott, tegyünk ehhez még valamit, hogy a szegény ember egy kevéssé megvigasztalva lépjen a sorshuzáshoz. Azt mondák, hogy két esztendő kevés különbség; kevés ám nálunk, de a szegény szülőkre és az eltörődött katonákra nézve több mint az első 6 esztendő. Azt is hallotta, hogy meg sem érzik azon két esztendőt. Minden pillanatot megéreznek azok, azoknak rokoni, és a nemzeti oeconomia. Ha a KK. többsége, mely a kerületi űlésben 8 esztendőre szavazott, bennünket a kik kisebb számban maradtunk, ettől az utolsó vigasztól is megfoszt; s ha ezen iszonyú számhoz még azon csekély kedvezést sem vihetjük haza, mely megadatott akkor, midőn azon többség, mely 38,000 ujonczot ad, a capitulatiót erkölcsi tekintetből is 10 esztendőről 8-ra szállítani elhatározta; ha - mondom - a többség most ettől ismét 10 esztendőre visszalépne: akkor ez a teher, melyet haza viszünk, az adózó népnek és hazánknak veszélyes lesz. Ha küldői ettől a leszállítási könnyebbségtől is megfosztatnak, nem marad egyéb hátra; mint keblünkbe fojtani keserünket. De remélve, hogy a kormány azon két esztendőért annyi ezer embernek keserűséget nem okoz, és annyi ezer embert lelki nyugodalmától nem foszt meg, ő a capitulatió idejét 6 esztendőre kivánja leszállíttatni, s ha ezt el nem érheti, 8-ra szavaz, a 10 esztendőt lelkére nem vehetvén.

II.

Az elnök Deáknak azt felelte, hogy ő felsége kir. előadásaiban nem kiván mást, mint hogy az ujonczok az 1830: VII. t.-czikk értelmében állíttassanak ki, nem foghatja tehát meg, honnan következtetheti Deák, hogy ő felsége a dolgot lépcsőnkint oda akarja vinni, hogy maga a nemzet a completatió eszméjét elfogadja. Újból ajánlotta a 10 esztendőt, s a két esztendőt nem oly nagy különbséget tevőnek mondotta, holott ez által a földmívelésnek is 1/5 részszel növekednék kézimunkás ereje.

DEÁK FERENCZ: Az előlülőnek megjegyezni köteles; hogy ő arról: akarja-e ő felsége a completatió ideáját behozni vagy nem? egy szót sem szólott, hanem határozottan kimondotta, hogy a kormány ezt tenni szándékozik, már pedig ezen országgyűlésén első szava az volt, hogy ő a kormányt a felség személyétől egészen megkülönbözteti, s ezt most is kijelentvén, azt újabban is mondja, hogy a kormány, vagy ha jobban tetszik a kormányférfiak oda dolgoznak, hogy a completatió eszméjét a nemzet maga fogadja el. A mi a kir. leiratot illeti, azt tagadni nem lehet, hogy ő felsége kivánsága az volna, hogy az ujonczok az 1830: VII. t.-czikkben foglalt feltételek alatt ajánltassanak meg; azonban nem fájna a kisebb számban maradtaknak semmi oly igen, mintha a kerületi végzés. ellenére most e helyen arra is többség támadna, csak azért, mert ő felsége úgy kivánta. Hiszen épen a tractatusok természete megkivánja azt, hogy ha ő felsége valamit kiván, és kivánságát a nemzet nem teljesítheti, e részben akaratját kijelentse; a RR. tehát ezt az által teszik, hogy kimondják az ujonczokat ugyan megajánlják, de csak 8 s nem 10 esztendőre. Nem is lehet a kormánynak e részben semmi ellenvetése, mert hiszen a kormány a kivánt számot úgyis megkapja; egy-két esztendőre tovább kapja-e, ez a kormányra különbséget nem tesz, ezzel a kormány nem veszt; tesz ellenben különbséget a nemzetnek, mert nála ezen két esztendő nyereség, és ebben találja a nemzet megnyugvását is, mert a completatió elve el nem fogadásának egyik okát ebben találja. Nem is áll az előlülőnek azon állítása, mintha a 8 esztendő által a földmíveléstől 1/5 elvonatnék, mert hiszen a száma az ujonczoknak megvan, azok a földmívelésnek úgyis elvesztek, ellenben sok fekszik abban, hogy a katonai szolgálat megtöri az ember erejét, mentől tovább viseli tehát azt valaki, annál jobban elgyengíttetik, minél fogva, hogy a haza bocsátandó katonák még jövendőre a hazának hasznos és munkás polgárai lehessenek, és hogy magoknak élelmet keresni még képesek legyenek, minthogy 10 esztendő alatt több ember lesz alkalmatlan a munkára, mint 8 esztendő alatt, és ez által a nemzeti szorgalomnak és nemzeti gazdaságnak is vesztesége nagyobb: szükséges vigyázni a statusnak, hogy az emberi erővel úgy munkálkodjon, hogy azt ne csak egyszer, hanem máskor is használhassa. Azért kéri a RR.-ket, hogy a capitulatióra ajánlott 8 esztendei idő mellett maradjanak.

III.

Az elnök a 8 esztendei capitulatió mellett mondván ki a végzést, figyelmeztette a rendeket, hogy az első §-ból csak e szavak tartassanak meg: Ahogy azok katonai szolgálatot tenni 8 évig tartozzanak, ezen időnek elteltével pedig mindnyájan végkép és mulhatatlanul elbocsáttassanak», s kihagyassanak a következő szavak: «úgy hogy akkoron akár kiütéssel fenyegető vagy már kiütött háború miatt, akár pedig büntetésképen vagy bármi egyéb szín alatt is katonai további szolgálatban közülök senkit tartóztatni ne lehessen», részint, mert ez az 1830: VII. t.-czikkben sem foglaltatik, részint mert a mi itt mondatik, a «mulhatatlanul» szóban benne van.

DEÁK FERENCZ: Az előlülőnek azon kijelentésében, hogy a «mulhatatlanul» szó a szerkezetnek végét magában foglalja, tökéletesen osztozik; nem is kivánná a kihagyatni inditványozott szavak megtartását a maga, de kivánja mások megnyugtatására, mert már 1830-ban, midőn a capitulatióra első állítás volt, az adózónak a törvény iránt bizodalma nem volt, mert azt mondá, hogy ha háború leszen, nem eresztik vissza; továbbá az is hallatszik, hogy az állítottnak nem ritkán büntetésül a capitulatió levele elvétetik; hogy tehát ez ne történjék, és az adózónak a törvény iránt bizodalma legyen, - noha részéről az előlülő előadásában megnyugodott - világosságnak okáért mégis nem szeretné a szakasz végét kihagyatni.

 

BESZÁMÍTHATÓ-E A MEGYÉNEK A KATONAI
KÖTELEZETTSÉGÉT TELJESÍTETT ÉS KATONÁNAK
MÉGIS MEGMARADÓ EGYÉN?

A KK. és RR. 1840. február 20-dikán tartott országos űlésében, a katonák megajánlásáról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalása alkalmával, az elnök ellenezte a 9-ik §. egyik rendelkezését, mert nincs ok, miért megtiltani, hogy a capitulatió esztendeit kiszolgált katona önként ismét katonának álljon, s nincs ok, miért beszámítani az ilyen reengagirozott katonát azon megyének, a melyből való.

DEÁK FERENCZ: Méltányolja az előlülő okait, s örömest megegyeznék kivánságában, mert ezen szakaszt lényegesnek ő sem tartja; azonban vannak okok, melyek ennek meghagyását javasolják: Az első, mert az a közönséges panasz, hogy ez a reengagirozás nem megy tisztán, és bátor a reengagirozást senkinek sem parancsolják nyilván, vannak azonban mégis oly kényszerítő módok, a melyek által a czélhoz jutnak. Így példáúl az ezred Olaszországban vagyon, és a hazabocsátandó katona Biharmegyébe való; hogy ezen embert reengagirozhassák, útra rongyos ruhát, és csak egy-két heti lénungot adnak; mielőtt tehát ezen ember útközben koldulni kényteleníttessék, készebb magát reengagirozni. Midőn tehát a rendek ezen szakaszt alkották, az ily visszaéléseket kivánták meggátolni. Nem is állították itt a rendek azt, hogy ezen visszaélések a kormány rendeletéből erednek; de minthogy megvannak, azokat orvosolni kell, s épen azért nem örömest egyeznék meg az előlülő kivánságában. A 2-ik ok, a miért e rendelkezést kihagyatni nem kivánja, az, mert a mint hallatszik, a visszabocsátandó 28;000 katonákból mintegy négy ötödfél ezer magát reengagirozni akarja, s így ha ennek akadály nem tétetik, a most állitandó ujonczok száma nagyobb lesz az ő felsége által kivánt számnál négy-öt ezerrel, s így ezen reengagirozásból ő felségének lesz 4, ő ezer gurum lucruma, s már most ezen superplust is tartani kell. Vagy talán azt mondja valaki, hiszen az adót a rendek magok ajánlják és határozzák meg? Ez igaz, de mind a mellett az adózó népet annál több teher éri, mentül több a katona. Ezen kívül pedig, ha ezen reengagirozás a megyéknek beszámíttatik, annyi munkás fiatalabb marad itthon a földmívelésnél. Hogy tehát a katonaság több ne legyen; mint a mit kértek, és hogy annak számát az ország is tudhassa, ha már a rendek különben is ily nagy számot megajánltak, legalább a számot és a költséget ne szaporítsák. Részéről kivánja, hogy a szerkezet megmaradjon.

 

A KATONÁK ÉLELMEZÉSÉNEK RENDSZERÉRŐL.

I.

A KK. és RR. 1840. márczius 9-dikén tartott kerületi űlésökben tárgyalták ő felségének kir. leiratát, melyben ő felsége elismeri, hogy a katonai élelmezésnek eddigi terhes módját alkalmatosabb rendszerrel fölváltani az adózó nép java megkivánja; de az 1715: VIII. t.-czikkből folyó ezen köteleztetésnek terhes voltát nem a teher nagyságából, hanem aránytalan viseléséből hiszi származónak, annál fogva a megváltásnak ezen tekintetekhez alkalmazott módjáról, s az e helyett leteendő összeg biztosításáról, úgy szintén azon alapról; melyre a kötendő szerződés építtetni fog, intézkedni szükséges lévén: ő felsége megegyezik, hogy ennek, valamint a katonai laktanyáknak a kir. szabályozó rendelet értelmében való felállítási terve kidolgozása végett egy országos választmány küldessék ki, melyhez ő felsége ahhoz értő katonai tagokat fog kinevezni. Pázmándy Dénes a. kiküldendő választmánynak nem a jelen kir. leiratban foglalt, hanem az ország rendeinek november 12-diki föliratában kifejtett elveket kivánta zsinórmértékül elébe szabatni.

DEÁK FERENCZ: Legelőször ezen leiratra nézve általában sajnálkozását nyilvánítá azon, hogy a kormány ama gondos előre vigyázást, melylyel az ország rendei ezen tárgyat elintézni kivánták, nem méltányolva, sőt azt megsemmisítve, mintegy szántszándékkal veszekedés almáját lökte az ország rendei közé, mely által aligha Saturnuskint nem önnön gyermekét ölte meg, mert már sokan vannak azon gondolatban, hogy talán nincs is a kormánynak valódi szándékában, hogy ebből valami lehessen. A mi már a leiratot illeti, abban gondos szerkezettel ugyan, hanem három főelvet lát behurkolva lenni. Először azt, mintha ezen teher törvényes, jelesen pedig az 1715: VIII. t.-czikkből folyó köteleztetés lenne; már pedig akár azon törvény szelleme, akár gyakorlata tekintessék, ki fog tetszeni, hogy ezen rendszeregyedül az adózó nép könnyebbségére volt irányozva, és hogy ez nem más, mint az adónak termesztményekben való könnyebb kifizethetési módja. A második elv, melyet a leirat magában foglal az, hogy a kormány valami biztosítást kiván. Mit tesz ez más szavakkal? Azt, hogy ha megtörténik is az egyezség ezen tehernek megváltására nézve, és ha törvény hozatik is e részben, mindazáltal a kormány megkivánja, hogy ez iránt különösen biztosíttassék; vagy a mi más szavakkal annyit tesz, hogy a végrehajtó hatalom kéri a törvényhozást, hogy a törvény végrehajtását eszközölje. Ezt, ha más valaki mondta volna a kormányról, a szóló gúnynak vette volna, mert hiszen nem tisztje a törvényhozásnak a hozott törvény végrehajtásáról gondoskodni; annak csak törvényt hozni kötelessége; ha a végrehajtó hatalom a kezébe adott törvényt sikeresíteni nem tudja, csak sajnálni lehet. Azt is tehetné talán ezen kivánsága a kormánynak, hogy egyik adózó a másikért, vagy hogy a nemesség az adózókért kezeskedjék. Egyiket sem fogadhatja el a szóló küldői részéről. Az elsőt nem az adórendszer felforgatása nélkül; másikát sem, mert noha Zalának rendei nem fognak idegenek lenni a maga útján hozandó törvény által azt eszközölni; hogy a házi pénztár terhében a nemesség is részesüljön, de azért, hogy ha egyes ember nem fizet, jót állani, sőt még országosan kezeskedni czélirányosnak nem látják. A leiratnak harmadik elve az, hogy miképen osztassék fel ezen teher? A dolog rendje azt kivánta volna, hogy előbb tudjuk a teher mennyiségét, hogy feloszthassuk; de ha egyszer a szerződés megtörténik, és a terhet az ország magára vállalja, fel is fogja azt osztani. E részben, akár mit mondjunk, más arány nem lehet, mint a porták; ha nem, fog azután intézkedni az országgyűlés, ha lesz miről. A szóló tehát ebben legkisebb akadályt sem lát. Mindezeknél fogva megegyezik abban, mit Komárom követe mondott, hogy országos választmány küldessék ki, mely a) nem a kir. leirat, hanem az ország rendeinek feliratában kijelentett elvek szerint bizassék meg az alkura; b) hogy ezen választmány szerződése kötelező erejű ne legyen, hanem csak akkor váljék azzá, ha az országgyűlés helyben hagyandja, mert már is sok panasz van a mult országgyűlésről a hidra nézve kiküldött teljes hatalmu választmány ellen; c) a választmány ne halaszsza évről évre munkálkodását, nehogy örökös tractatusok mellett a teher mégis megmaradjon, hanem a jövő országgyűlésre kész munkát adjon be, a kormány pedig adatok hiánya miatt a dolgot ne hátráltassa.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott. Zsedényi Ede a kiküldendő választmányra kivánta bizni a teher kivetése kulcsának elkészítését, mint a mi az ő megyéjére nézve az egészben a leglényegesebb; továbbá szükségesnek tartotta, hogy a kormánynak módjában legyen, hogy a fölajánlandó segedelem beszedésére a megyéket szoríthassa.

DEÁK FERENCZ: Ha valaki még kételkedett volna rajta, mit ezen kir. leiratról ismételve kijelentettem, hogy az csupa Eris almája köztünk, azt Szepes követének jelen előadása tökéletesen meggyőzhette. Ő t. i. már nem akarja elfogadni azon kulcsot, melyet mi e tárgyban egyedül alkalmazhatónak tartunk, jelesen a porták számát, hanem más kulcsot kiván. Ez Szepes vármegye követének szájába nem illik; mert feltéve például, hogy a váltsági summa 600,000 frtot tenne, Szepes vármegye eddigi helyheztetése miatt egy katonát sem tartván, következésképen semmi deperditája nem lévén, ha ezt vennénk fel kulcsul, rá ezen teherből semmi sem háramlana. Ez Szepes vármegyére igen kedvező kulcs lenne, de azt hiszem, hogy a t. RR. többsége el nem fogadná, mert nem hallottuk-e már többször Sopron követétől, hogy már csak Sopronmegyének deperditája 1 milliót meghalad. A közterhet egyiránt kell viselni mindennek, eddig azonban Szepes helyett is más megyék vitték ezen terhet. Mondhatná ugyan, hogy azért mert deperditái nincsenek, annyival több portái vannak; ebből azonban nem az a következés, hogy a porták száma nem igazságos kulcs, hanem az, hogy a porták rectificáltassanak, de ezt országgyűlésen kívül is oly választmányra bizni, melynek különben is elég foglalatossága leend, nem lenne czélirányos. A mit Zsedényi a biztosításra nézve felhozott, és hogy attól fél, hogy ha netalán ezen summa előre le nem fizettetik, vagy a kormánynak olyan mód nem nyújtatik, hogy annak beszedésére a tisztviselőket szoríthassa, majd restantiában fog maradni, arra a szóló azt feleli, hogy akármint fizettetik, annyival kevesebb adót fog kapni a kormány, mennyit ezen megváltási summa teend. Igaz ugyan, hogy az adó behajtásában is vannak restantiák, de ebben maga a kormány a hibás, mert nem tudok rá esetet - mond a szóló - hol a kormány valamely tisztviselőt azért, mert hivatalát hanyagul teljesítette, vagy azzal épen visszaélt, actio alá vétetett volna, sőt a hol ezt a megyék maguk tenni akarták is, vagy pere hosszú ideig elhuzatatott, vagy ha a kormány elébe került is, utoljára sem lett belőle semmi; tudunk ellenben példákat arra, hogy egy keményebb kifejezésért, politikai vélemény szabadabb nyilvánításaért többeket megpereltetett; tudunk több commissiókat a csalárd tisztviselők ellen, melyek ha végre befejeztettek is, és az egész világnak tudtára kisültek a szörnyü visszaélések, mégis soha eredményre nem vezettek. Nem akarok példákat felhozni e tárgyban; a t. RR. előtt tudva lesznek azok. (Felkiáltás Úgy van! Hunkár közbeszól: Világos tolvajból, a pénztár meglopójából, consiliarius lett!) Ezeket kellene a kormánynak büntetni; de mindenütt csak azt látjuk, hogy a politikai vélemények harczát egész tűzzel viszi, a hibás tisztviselőt pedig, ha egyébiránt politikai véleményében hozzá szít, nem bántja, mert attól fél, hogy majd az oppositió pártjára hajlik. És én e hibából az oppositiót sem veszem ki, mert megtörténik itt is, hogy sokszor csak azért nem merik hántani az ily hibás, de nagy hatásu tisztviselőt, mert félnek, hogy majd ez, majd amaz politikai tárgyat nem vihetnék ki a gyűlésen. Mig a dolgok így mennek, míg a kormány a politikai véleményeket veszi a büntetés zsinórmértékeül, s a kihágásokat a szerint bünteti vagy nézi el, a mint valaki az oppositió, vagy a kormány szinületét viseli, addig hiába pártoljuk mi a kormányt a törvények végrehajtásában, mert ő nem azon igyekszik, hogy a hozott törvényt végrehajthassa, hanem azon, hogy miképen altassa el a politikai véleményeket, és miképen alkottathasson magának kedvező törvényeket. Nem kivánom én, hogy a kormány tettleg befolyjon az adó beszedésére, megteszik ezt maguk a törvényhatóságok; a kormány a magarészéről csak azt tegye, hogy a főispánokat, ha ellenök a megyék alapos fölterjesztést tesznek, büntesse, a rossz tisztviselőket a megyéknek büntetni engedje; s a helyett, hogy most a főispánok minden gondjukat arra fordítják, hogy minő politikai véleményü követeket választathassanak, s minő utasításokat küldethessenek az országgyűlésre, parancsolja meg nekik, hogy bizzanak mindent a valódi többségre. Az ily megyében nem fog az adó restantiában maradni, az ily főispán körül mint középpont körül fog összeseregleni a megyei RR. többsége; így fognak a közdolgok jól menni, sőt mivel a rendet és közcsendet a legtöbb ember szereti, olyanokat fog maga körül az ily főispán szemlélni, kik nem ugyan vak eszközei a kormánynak, de a törvények végrehajtásában hatalmas segédei lesznek. Meglesz ekkor a garantia, a melyet a kormány tőlünk kiván, s nem szorul arra, mit Szepes követe sürget, hogy a törvényhozás segítse a kormányt az adó behajtásában.

 

A DUNA SZABÁLYOZÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1840. márczius 11-dikén tartott kerületi űlésökben tárgyalták ő felségének a Duna szabályozása tárgyában érkezett kir. leiratát. Ő felsége ebben tudatja, hogy Dévénytől Orsováig a Duna szabályozása tudományos tervének kidolgozására szükséges vízműtani minden adat már meglevén, maga a mappa rövid idő mulva teljesen el fog készülni. Hogy tehát a kir. helytartótanács, illetőleg a keblebeli építő igazgatóság által véghezvitt ezen munka következtében a Dunának a törvények értelmében ugyanazon kormányszék által eszközlendő szabályozása siettessék, ő felsége azt kivánja, hogy mind a czélra vezető segedelmek tekintetében, mind pedig azon akadályok elhárítására, melyek révpénz s más ilynemű czímen a hajózás ártalmára vannak, az ország rendei tanácskozzanak és törvényjavaslatot terjeszszenek elébe. Beöthy Ödön óhajtotta, hogy e munka magán vállalkozó társaságnak adassék ki, s hogy ez indítványa elfogadása esetében, úgy mint az előbbi országgyűlésen a vasutakra nézve történt, a Duna szabályozására nézve törvény alkottassék. Pázmándy Dénes szükségesnek tartotta, hogy a rendek újabb adatok végett intézzenek ő felségéhez föliratot.

DEÁK FERENCZ: Biharmegye követe indítványát nem tartja czélszerűnek, mert ha nem egy terv szerint tétetik minden vizek szabályozása, akkor az egyik a másikat elrontja; in complexu kell tehát azokat mind szabályozni, azt pedig nem hiszi, hogy erre magán vállalkozók ajánlkozzanak. A mi a Duna szabályozásának siettetését illeti, ez igen is kivánatos volna; de megvallja, hogy midőn a királyi előadásokba látta is befoglalva ezen tárgyat, még akkor sem hitte; hogy az mindjárt a jelen országgyűlésen készen legyen, hanem azt reménylette, hogy valahára már ki fog küldetni az országos választmány, mely a vizek szabályozására nézve átalános tervet készítend; egyszersmind a magánosok érdekeit illetőleg, mint p. o. a malmok és más ilyetén akadályok elhárítása iránt eldöntő biróságot fog gyakorolni, mert csak így lehet sikeresen és rövid uton ezen fontos tárgyat elintézni. Úgy érti most is az országos választmány kiküldését, hogy az minden folyónak, például a Tiszának is, de főképen a Dunának, mint minden folyóink főrecipiensének, szabályozására nézve tervet készítsen, valamint arról is, hogy honnan kell erre a költségeknek kikerülni. Erre nézve azonban szükséges tudni, mennyit tesz a só fölemelt árából befolyó jövedelem, s hogy mit szándékozik a kormány a maga részéről ezen szabályozásra fölajánlani; mert azt csak nem kivánhatja, hogy egy ily nagy folyó szabályozását mi magunk tegyük, a kormány pedig huzza a status jövedelmét minden számadás nélkül. Szükséges itt a magánosok érdeket is kiegyenlíteni. Mindezek azonban adatok nélkül meg nem eshetnek. Megegyezik abban is, hogy ezen országgyűlésről neveztessék ki választmány; de azt utasítás és minden irány nélkül nem akarja kiküldeni, utasítást pedig nem lehet adni, míg adatok nincsenek. Irjuk meg tehát - úgymond - mindezeket a körülményeket ő felségének; hiszen azt úgy sem gondolhatjuk, hogy ezen most nyert segedelemmel már mindent megtettünk; bele telik abba még félszázad is, míg a Duna szabályozva lesz, s addig mindig kell rá költség. Hogy a helytartó tanács kezelje ezen szabályozást, azt kivihetetlennek tartja; nem azért, mintha magára nem vállalná, hanem azért, mert különben is el van foglalva, s azon eddigi rendszerrel, miszerint a Dunát darabonkint sarkantyuzták; nem sokra megyünk. Pártolja a komáromi indítványt.

 

A VEGYES HÁZASSÁGOK TÁRGYÁBAN.

A KK. és RR. 1840. márczius 19-dikén tartott kerületi űlésökben tanácskoztak a főrendek válaszáról a nagyváradi és a volt rozsnyói püspökök körrendeleteiből származott sérelmek tárgyában. A főrendek benne kijelentették, hogy a volt rozsnyói püspök ellen támasztott panasz csupán oly egyes esetekre vonatkozik, melyekben a vegyes házasságok vagy halasztást vagy akadályt szenvedtek, ezen egyes adatok azonban föl nem hozatván, hiányukban a szóban levő ügy iránt nem itélhetnek. A nagyváradi püspök körrendeletét illetőleg pedig kiemelték, hogy az áldás, mint csupán egyházi szertartás, kizárólag az egyház sajátja, s hogy az említett püspök eljárásában törvénysértést nem látnak. Nem egyeztek meg ennélfogva a KK. és RR. üzenetében és fölirati javaslatában, mely szerint ő felsége megkéretik, hogy az említett főpásztoroknak törvénybe ütköző egyházi rendeleteit semmisítse meg, s utasítsa őket arra, hogy a törvénynek és törvény iránti tiszteletnek sérelmével kiadott körlevelöket és egyházi rendeleteiket vegyék vissza; hanem készségöket fejezték ki oly törvény elfogadására, mely a vegyes házasságokat az 1790: I. törvény rendelete szerint minden akadály ellen ezentúl is oltalmazza, más részről pedig az egyházi rendet minden lelkiismeretbeli erőltetés ellen biztosítsa. Zsedényi Ede hevesen megtámadta a főrendeknek három millió polgár törvényes jogait megtagadó, a közcsendet fölzavaró váratlan válaszát. Ő, ki a főrendekkel többször egyetértve minden veszedelmes újítás ellen harczolt, fájdalommal látta, hogy a főrendek, a conservativismus hősei, ezen ösvényről roppant inconsequentiával eltértek, midőn nem csak a törvényen alapult félszázados gyakorlatot megsemmisítő újítást pártolnak, de a protestansokat vérrel szerzett s békekötések által nyert javaiktól is megfosztani akarják. A főrendeknek azon elve, hogy az áldás az egyház tulajdona, tünteti föl legjobban, mennyivel különb a protestánsok dolga, mert ők maguk rendelik el minden egyházi ügyeiket és semmit kizárólag papjaik markában nem hagynak; ez tünteti föl, mennyire szükséges volna már egyszer országosan kimondani, hogy az egyház van a polgári statusban, és nem viszont, s hogy az egyházi hatalom alatta van a köztársaságnak. Több rendelkezést találni törvényeinkben a vallás dolgára nézve, s így nem mondhatják a főrendek, hogy ebbe a törvényhozás nem avatkozhatik bele. Mi lenne belőle, ha egyik vallás sem subjugálná magát a statusnak? Akkor úgy szigetelné el a vallás a hon polgárait egymástól, mint most a zsidókat a többiektől. Eljön az idő, midőn a clerus lemondván feudalis elveiről, alá fogja magát vetni a polgári társaságnak. Beöthy Ödön ragaszkodott e tárgy sérelmi minőségéhez, de kész volt oly törvény elfogadására, hogy a hol a férj protestans, a vegyes házasságok protestans papok által köttessenek össze.

DEÁK FERENCZ: Szeretnék bővebb taglalatába ereszkedni ezen főrendi válasznak, ha egészségi állapotom engedné, s nagy részben Szepes követe által meg nem előztettem volna. Minden gúny nélkülinek vegye az érdemes követ úr tiszta érzetemet. Az ezen válaszban felhozott okok fényesek lehetnek magokban, de a KK. és RR. üzenete ellen elegendő czáfolatul nem szolgálhatnak. Vannak oly fényes theoriák, melyeket vitatni igen szépen lehet, ha azoknak következményeiről az ember megfelejtkezik. Ilynemüek a főrendeknek ezen támaszokai, melyek, ha abstraháltatnának is in theoria, már maga azoknak vitatása több kárt okozna, mint hasznot tehetne kivívásuk. Midőn egész Európát egy új vallási ingerültség borítja el, s a magyar törvényhozás egy része mindazáltal csendesen, minden epéskedés nélkül csak azt kivánja, hogy az egyházi rendeleteik által hazánkban is hasonló ingerültséget gerjesztett főpásztorokat ő felsége a törvényes útba igazítsa, azaz oda utasítsa, hogy bármi legyen magánmeggyőződésök, a közcsend és a törvények iránti tisztelet tekintetéből maradjanak a törvénynek azon értelme mellett, melyet annak félszázados gyakorlat adott: akkor a törvényhozás másik része a helyett, hogy a surlódás kiegyenlítésére segédkezet nyujtana, a törvénysértéssel vádolt főpásztorokat védpaizsa alá véve, a dolgot még nagyobb ingerültségbe hozza. Hiszen haladás dolgában mindenkor úgy szoktak a főrendek a kormány és e tábla közt fellépni, mint temperatorok; ime azonban e csiklandós tárgyban még ingerültséget gerjesztenek. Azt, hogy az egyházi rend azért nem teljesítheti a törvényt, mert ezt egyházi kötelessége és lelkiismerete nem engedi, sem az egyház, sem a főrendek ki nem mondhatják a nélkül, hogy a XXVI. t.-czikkre a bűn bélyegét rá ne üssék. Azon állítás ellen, hogy joga volt eddig is az egyháznak az áldást megtagadni, igen sokat lehetne felhozni; de ezeket mellőzve, csak azt kérdem, hogy szükséges volt-e most az egyházi rend részéről ezen lépés? A kath. vallás forgott-e veszedelemben? Meglehet, hogy én hibázom, de engem gyermekkoromban arra tanítottak, hogy nincs hatalom, mely a kath. anyaszentegyházat megdöntse. Mi szükség volt tehát ily káros következésü eszközökhöz nyulni? Én azt tartom, hogy csak akkor lehet annak tisztaságát és örök fennmaradását nem félteni, ha alapja mindenkor szeretet és igazság leend. Szó nélkül nem hagyhatom, mit a főrendei a rozsnyói esetekre nézve felhoznak. Itt tőlünk próbát kivánnak. Ha sértő nem volna, feltenném rólok, hogy a buzgóság őket annyira elragadta, hogy a gyakorlatról, melyre különben oly sokszor szeretnek hivatkozni, ezuttal megfeledkeztek. Eddig a gyakorlat az volt, hogy a mi ezen táblánál előterjesztetett, erre nézve a KK. és RR., ha szükségesnek látták, adatot is kivánhattak; de miután valami e tábla conclusumává vált, már többé nem egyes törvényhatóság, hanem ezen tábla előterjesztésének tekintetett, melyet próbákkal támogatni szükséges nem volt. De ha mi mindentől adatot kérünk, azután meg a főrendek mi tőlünk kérnek adatokat, akkor valóban elmondhatni, hogy az 1790: XIII. t.-cz. megtartása lehetetlen. Hiszen előnkbe terjesztettek Gömör vármegye követei által minden adatok; előttünk azok mind tudva vannak; de mi magunk nem engedtük azokat üzenetünkhöz csatolni, mert egy részről ezt gyakorlat elleninek tartottuk, más részről ki akartuk kerülni azon kellemetlenségeket, melyeket azoknak közlése szülhetne. Ha azonban a főrendek ezen kimélő elvünkben nem osztoznak; ha a gyakorlatot megváltoztatni akarják; ha merik tőlünk kérni ezen adatokat, ha magukra vállalják ennek következéseit; - ámbár én jobbnak tartom nem piszkálni a dolgot, s nem önteni olajat a tűzbe, s azért ne kövessük még most e feliratot, vessünk leplet a mire lehet, maradjunk eddigi elvünk mellett; - de ha csakugyan akarják a főrendek, hogy ezen adatok is discussió tárgyai legyenek, ám legyen! feleljenek ők a következésekről. Nem mulaszthatom el kijelenteni sajnálkozásomat azon is, hogy épen a főrendek pártolnak egy oly lépést, mely első példa a historiában, hogy a magyar clerus nem tudta magát függetlenül fentartani. Vajjon, mert a burkus kormány úgy cselekedett, mint sokan nem kivánták volna, szabad-e, illik-e a magyar protestansokon ezért bosszut állani? Azon clerus, mely Európában eddig legjobban tudta függetlenségét fentartani, meg nem foghatom, hogyan tehette most magát más külső clerus véleményének eszközévé? Óhajtottam, hogy ezen lépést a főrendek ne pártolták volna, mert ez előttem első lánczszeme egy borzasztó vallási háborúnak. A bihari indítványhoz a reciprocitás elvénél fogva hozzá járulok, hanem azt a vallási üzenethez kivánom köttetni.

 

A SZÓLÁS SZABADSÁGÁN EJTETT SÉRELMEK TÁRGYÁBAN.

I.

A KK. és RR. 1840. márczius 30-dikán tartott kerületi űlésökben tárgyalták ő felségének a szólás szabadsága tárgyában kelt kir. leiratát. Ő felsége benne kijelentette, hogy a nyilvános szólás törvényes szabadságának, mint a mely az ősi alkotmány oltalmán alapszik, mind a törvényhatóságok, mind egyenkint azok részére, kiket az illet, menten és épen maradását akarja; viszont mindazon által a kormányzás kötelességénél fogva hozzá tartozónak mondotta, hogy azon egyénekre nézve, kik az ezen szabadság és a vele ellenséges korlátlanság közti határokat áthágták, alkalmatos módot tálaljon, hogy az illető törvényszék előtt perbe vonassanak. S valamint meg van győződve arról, hogy a közügy épségével és magukkal az ország alaptörvényeivel semmi sem ellenkezik inkább, mint a birák törvényes függetlenségének kétségbe vonása, úgy hozzá tartozik azon gond, mely szerint arra, nehogy ama törvényes függetlenség valamely csorbulást szenvedjen, mindenkor szorgalmasan ügyeljen, s ennél fogva a fönebb érintett egyének ellen hozott itéletekre nézve is a törvényszékeknek e törvényes tekintélyét erősen föntartsa. Minthogy azonban ő felsége egyedül a közügy okáért szigorú, egyébiránt pedig készebb megbocsátani, midőn az idő helyes pillanata jelen van, mint a bosszuláshoz ragaszkodni, tanusított kegyelmének jogánál fogva biztosítja arról az ország rendeit, hogy e részben is soha nála fogyatkozás nem leend.

Szuchich Károly, Bácsmegye követe, indítványozta, hogy álljanak el a RR. az országos űlésileg elhatározott soproni záradéktól. A november 22-kén tartott országos űlésben ugyanis elfogadtatott Nagy Pálnak indítványa, mely szerint a rendek a katonaszükséget meg fogják ugyan tudakolni, a megtudás módjáról fognak tanácskozni, magát azonban a katona ajánlás iránti föliratot addig, míg a szólás szabadsága föl nem küldetik, nem fogják fölterjeszteni. Zsedényi Ede pártolta Szuchich javaslatát, mert - így szólott - noha a rendek az e tárgybeli feliratot a főrendek ellenzése miatt mind ez ideig föl nem terjeszthették, ő felsége előtt ismeretesek lettek a rendek kivánatai, s ime midőn az ezek iránti kir. választ veszszük, még többet nyertünk, mint remélhettünk, s így megérkezvén sérelmeinkre a kir. leirat, nincs szükség többé a záradékra. Somssich Miklós a záradék megtartása mellett emelt szót. Kegyelmet azokért, - ezzel fejezte be beszédét - kik törvény ellenére vádoltattak és itéltettek el, soha kérni nem fog, mert ezzel bűnösöknek ismerné el őket, s e kegyelmet ekkor meg is lehetne tőlük tagadni, hanem csak igazságért kiván fejedelme elé járulni.

DEÁK FERENCZ: Előre bocsátja, hogy alig volt életében pillanat, melyben helyzetének nehézségét annyira érezte volna, mint a mostani, mert meglehet, hogy e mai s a még hátralevő néhány heti tanácskozás eldöntő befolyással lesz a nemzetre, s így a tárgynak minden oldalról való komoly meggondolása után is csak aggódnia és aggódnia kell, mert a királyi leirat a szólót sem elégíti ki. Szentek ugyan és igazak annak átalános elvei, olyanok, melyeket a RR. maguk is kétségbe hozhatatlanoknak nyilvánítottak; azonban az elveknek az esetekre alkalmazása nem helyes. Itt a szóló a somogyi követ értelmében taglalá azokat. A kir. leirat végén látszó igéretre pedig azt jegyzi meg, hogy ha ez mint magános embert kedves érzéssel tölti is el, s hinnie kell, hogy ezen igéret teljesedésbe fog menni, de mint törvényhozónak nem szabad ezen igéretre alapítani cselekvéseit: mert utasítása és meggyőződése azt parancsolják, hogy mindaddig, míg a szólás szabadságbeli sérelmek nem orvosoltatnak, az ujonczokra nézve ajánlást ne tegyen. Én - úgy mond - mindig a sérelmek orvoslásától függesztettem fel az ujonczok ajánlásába ereszkedést, de minthogy ettől a többség elütött, azt kell pártolnom, a mi ehhez legközelebb áll: a sérelmeknek fölirat útján való fölterjesztését. Midőn a főrendek ebben sem egyeztek meg, jött végre egy kir. leirat; de vajjon ez is orvosolta-e a sérelmeket? Az abban foglalt igéret még nem orvoslás, s így tovább is sürgetnünk kell az e tárgybeli föliratot. A bácsi követ indítványát nem tekintem ugyan mint kegyelem kérést az elitéltekért, hanem mint a záradék megszüntetését; de ezt nekem, mint a sérelmek orvoslását kivánónak, elfogadnom nem lehet. A kir. leiratot sem lehet elfogadni, mert ha a közt kellene választani, hogy az ezen leiratban foglalt elveket s a törvényeknek ezek szerinti magyarázatát fogadjuk-e el, vagy szomorú következéseket kell várnunk az elitéltekre, megvallom, örömestebb nyúlnék a legszomorúbb következésekhez, mint hogy alkotmányos elveinket föláldozzuk, mert ekkor a jövendő biztosításának minden útja örökre el volna zárva előttünk, s még csak szólanunk sem lehetne sérelmeinkről. Én tehát koránsem hiszem, hogy volna valaki közöttünk, ki ezen kir. leiratnak a birói eljárás és függetlenség iránti elveit egészen elfogadni kész lenne, mert ha ezeket így elfogadnók, e nap volna a legszomorúbb hazánkra nézve, s így a mennyiben ezen kir. leirat nem orvosolja sérelmeinket, sőt helyesli azon tetteket, melyek ellen mi panaszkodni kivántunk: tovább is meg kell maradnunk előbbi föliratunk elvei mellett. A következetesség ugyan azt kivánná, hogy az orvoslási záradékot tartanók meg, s ezt, valahányszor mód és alkalom fogja magát előadni, mindenkor kivánni fogom; de ha el nem érhetem, akkor, mint egy gyönge nádszálhoz, kénytelen vagyok a legutószor fölállított fölterjesztési záradékhoz - a sopronihoz - ragaszkodni.

II.

A KK. és RR. 1840. ápril 1-jén tartott országos űlése napi rendjén volt a kerületi űlésnek márczius 30-dikán hozott végzése, melynél fogva a katonai ujonczok megajánlása a főrendekkel közlendő és ő felségéhez fölküldendő.

DEÁK FERENCZ: Küldői mindaddig, míg a szólás szabadsága tettlegesen orvosolva nem lesz, az ujonczok megajánlásába bocsátkozni nem kivánnak. A márczius 24-dikéről kelt e tárgyu kir. leirat e részben kielégítő nem lévén, ő részükről az orvoslási záradékot kivánná fölállítani, azonban azt el nem érhetvén, marad a február 20-dikán hozott végzésnél, s így a márczius 30-diki kerületi végzést nem pártolhatja.

 

A KERESKEDÉS KEZDÉSÉNEK FÖLTÉTELEIRŐL.

A KK. és RR. 1840. ápril 3-dikán tartott országos űlésében, a kereskedés kezdéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával, Tretter György, Pest városa követe, fölszólalt a határtalan kereskedési szabadság ellen, melyet a javaslat megállapít, s hivatkozott a gyakorlatra, mely szerint mindenkitől, ki kereskedő akart lenni, megkivántatott, hogy incolatus joga legyen, hogy moralitását bebizonyítsa, hogy a kereskedést megtanulta, mint kalmárlegény szolgált légyen, és bizonyos mennyiségű tőkével birjon. Vághy Ferencz, Sopron városa követe, szintén időelőttinek és károsnak mondotta a korlátlan kereskedést, míg a czéhek s a mostani adózási rendszer fönnállanak.

DEÁK FERENCZ: A szólott városi követek azon véleményben lévén, hogy a kereskedés kinyitásának átalános megengedése a hitelre és magára a kereskedésre nézve káros, azt bizonyos feltételekhez kivánják szorítani; különösen Pest városa követe azt kivánja, hogy a ki a kereskedők sorába be akarja magát jegyeztetni, bizonyos mennyiségű tőkét mutasson ki, állítván, hogy ez által eszközöltetni fog, hogy az olyan ember, kinek a kereskedés folytatására elegendő értéke nincsen, kereskedő nem lesz. A szóló azonban azt hiszi, hogy ilyen rendelet haszontalan, mert azt igen könnyen ki lehet játszani. Az t. i. a ki kereskedő kiván lenni, s ily fundussal nem bir, azon időpontra, melyben a tőkét ki kell mutatnia, felkér valamely váltóháztól bizonyos summát, és mihelyest azt az illető helyen bemutatta, a tulajdonosnak visszaadja, és akkor már annál is kevesebbje lesz, a mi előbb volt, mert ezen egy pár órára az ilyes embereken a váltóházak a kölcsönzött tőkétől meg-megvesznek két, három, négyszáz forintot. Mondja ugyan Pest városának követe, hogy mivel ezentul rendes kereskedési könyvek fognak vitetni, s így a kimutatott tőke be fog iratni a cassa könyvbe és a capitális könyvbe, a tőkék kimutatása oly vakmerően nem történhetik, mert ha az ily kereskedő meg találna bukni, könyveiből kisülend, hogy a kimutatásnál csalást követett el; de erre elég azt felelni, hogy a bécsi tapasztalás ellenkezőt bizonyit, és hogy felette ügyetlen kereskedő volna, a ki úgy nem intézné el dolgát, hogy a bemutatásnál történt csalfálkodást el ne tudná palástolni. S így a tapasztalás mutatja, hogy tőkepénz kimutatása czélra nem vezet, sőt nehézséggel jár. Mondják, hogy a fundus kimutatása legfőbb básisa a hitelre kölcsönözésnek, mert ott, a hol a fundust ki kell mutatni a kereskedőnek, a hitelező biztosítva van; a tapasztalás azonban azt bizonyítja, hogy ez megfordítva áll: mert a hol minden ember tudja, hogy a summát nem kell kimutatni, ott ki-ki vigyáz, hogy meg ne csalják, s csak biztosan kölcsönöz; ellenben a hol a dolog oly csalókán áll, hogy a tőke kimutatását ki lehet játszani, azon hiszemben lévén a hitelező, hogy a kimutatott tőke tulajdona a kereskedőnek, könnyen hitelez neki, és megcsalatik. Kivánják továbbá, hogy a ki kereskedő akar lenni, mutassa ki a moralitását; de mivel a földmívelőnél - bátor közönségesen elismert igazság az, hogy a földmívelő a tiszteletre legméltóbb osztály, - nem kérdik, mily moralitásu, nem látja által, miért kell kérdeni épen a kereskedőnél. Mondhatja ugyan valaki, hogy a kereskedő jobban megcsalhat másokat, mint a földmívelő, tehát annál a moralitás kimutatása szükségesebb; de ez az ügyesség megtörténhetik, ha meg is mutatja, hogy jó. Tudjuk mily hamar reá ütik az emberre a becsület bélyegét. Nincs egy statusban is veszedelmesebb, mint mikor azt kell megbizonyítani, hogy az ember jó, mert minden emberről ezt fel kell tenni, és a status kötelessége bebizonyítani, hogy valaki rossz és azt meg kell büntetni. De ha már be kell bizonyítani annak, a ki kereskedő kiván lenni, hogy jó moralitásu, kérdi a szóló, kinek kezében lesz a jus ezt elhatározni? Magistratus kezében, melynek nagy része kereskedő? avagy gremium kezében, melynek tagjai épen mind kereskedők? Sokkal rövidebb út: azt rendelni, hogy kereskedőnek senkit be nem lehet fogadni, ha a gremium a befogadásba meg nem egyez; akkor bizonyára a kereskedők sorába senki sem fog felvétetni. Legkülönösebb a városi követeknek azon félelmük, hogy idegenek jönnek be a városokba kereskedőknek. A szóló azt hiszi, pénz nélkül nem kereskedik senki; miért félnek tehát attól, hogy pénzt hoznak be? Hiszen az industria, a szorgalom pénzt hoz be. Ha körül nézünk, s a dolgokat jól megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy a városok jól állásuk onnan van, hogy az idegen gazdag emberek bejöttek, mesterségeket, kereskedéseket kezdettek, s ez által a culturát, a míveltséget behozták. Kivánják a szólott városi követek, hogy a kik a kereskedők sorába magukat bejegyeztetni akarják, kereskedési tudományuk iránt biztosítást adjanak; de a szóló ezt épen szükségtelennek tartja, mert senkinek biztosabb büntetése nincs, mint az ügyetlen kereskedőnek, mivel ennek az a büntetése, hogy keveset nyer, vagy épen elpusztul, és ezt a mindennapi tapasztalás bizonyítja, mert ha csak valamely kereskedő lotterián nem nyert, és mégis meggazdagodott, csalhatatlan jele, hogy jó kereskedő volt. A szóló mindezek mellett is megegyezne, hogy bizonyos szabályokhoz alkalmaztassék a kereskedők felvétele, ha a visszaélésektől nem tartana, s ha nem félne attól, hogy ezen megszorítás a többi néposztályokra is, kik nem kereskednek, hanem speculálnak, kiterjesztetik, mert ki fogja az elválasztó vonalat megvonni a speculans és a kereskedő között? Ezen vonalat ugyan a közéletben könnyü kimondani, de a törvényben nehéz. Ha szükséges a megszorítás a kereskedőkre, szükséges a speculansokra is; arra a ki gubacscsal kereskedik, szintén oly szükséges a megszorítás, mint arra, a ki kávéval kereskedik, mert az épen úgy veszthet, mint a kávékereskedő. Vagy tehát meg kell ex identitate rationum mondani azt is, kinek szabad speculálni, kinek nem? vagy átalánosan meg kell engedni a kereskedést is. Már pedig, ha oly törvényt viszünk haza, mely elhatározza, kinek szabad speculálni, küldőink meg nem köszönik; ha pedig csak a boltra szorítjuk a szabályozást, az következik, hogy a mit a mult országgyűlésen egy kézzel adtunk a jobbágynak, más kézzel most elveszszük tőle, mert ha azoknak kereskedési tudományuk iránt biztosítást kell adni, alig lesz, a ki a próbát ki fogja állani, mivel a jobbágyok között kevés van, a ki selyemszövethez értene. Az ily rendelet tehát a jobbágyat korlátolná, mert meg nem tudná mutatni, hogy a kereskedést megtanulta, de korlátolná a földesurak jövedelmeit is, mert most a zsidó boltot nyit, attól az uraságnak árendát fizet, pedig ritka tett exáment. Vagy azt kell tehát mondani, hogy csak a királyi városokban nem szabad kereskedőnek lenni korlátlanul. De erre ismét az a felelet, hogy korlátlan kereskedés vagy káros a hazának vagy nem. Ha nem káros a hazának, a királyi városokban sem lehet káros, ha pedig káros, úgy mindenütt korlátolni kell. Mindezek szerint, minthogy a megszorításból kár következik a kereskedésre, az országra pedig semmi haszon, ő a megszorítás iránt tett javaslatot el nem fogadja. Ebbeli vélekedésétől nem mozdítja el őt azon tekintet sem, hogy ha mindenki korlátlanul lehet kereskedő, ezer idegen üzhetné a kereskedést a nélkül, hogy a polgári személyes terheket viselné, mert előttünk van a contributionale commissariaticum, annak felvételével el fog határoztatni, ki mitől fizeti az adót.

 

A KERESKEDELMI ÜGYLETEK ÉS AZ UZSORA.

A KK. és RR: 1840. ápril 3-dikán tartott országos űlésében, a kereskedés kezdéséről szóló törvényjavaslat 55. §-a tárgyalása alkalmával, az elnök ajánlotta, hogy azon rendelkezés, mely szerint bármilyen magasan kötött kamat és díj uzsorának nem tekinthető, vagy csupán azokra szoríttassék, kiknek a kereskedés és mesterségek principális életmódjuk, vagy pedig csupán az mondassék, hogy a kereskedés, gyártás vagy mesterségekből eredett adás vevés tekintetéből lehet magasabb kamatot kötni.

DEÁK FERENCZ: A pesti kereskedők azt mondják, hogy ezen §. nélkül földön fekszik a kereskedés, mert a törvényes procentum mellett a kereskedés meg nem állhat, mert az által monopolium hozatnék be; már pedig a külső példák azt bizonyítják, hogy mindaddig, míg a kereskedés monopolium volt, csak az egyesek gazdagodtak, az egész pedig nem, s a közvagyonosság akkor kezdődött, mikor a kereskedés felszabadíttatott. Angliában is akkor gazdagodott a nemzet Cromwell idejében, mikor a kereskedés felszabadíttatott. Az előlülő által javalt első korlátolást nem tartja ugyan in principio helytelennek, de a kivitellel lesz baj, mert meglehet, hogy olyan is lesz kereskedő, kinek birodalmai vannak, a mint kivánná, hogy a magyar aristokratia más európai aristokratiák példájára kereskedjen; az ilyennek nem a kereskedés lesz fő életmódja, mégis kereskedő lesz. De a másik módot, hogy t. i. csak a mesterségekből és kereskedésből eredett adásvevés kővetkezésében lehessen magasabb kamatokat kötni, a czélra megfelelőnek látja, s azt elfogadja.




Hátra Kezdőlap Előre