Hegedűs András - Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Nemzetközi történész konferencia előadásai, 1998. május 27-28. Esztergom, 1999. 11-32. p.

 

Érvek és ellenérvek a káptalani követek országgyűlési szavazatjogáról
Szemere Bertalan ismeretlen beszéde kapcsán (1847. október 15.)[330]

A reformkor utolsó éveiben (hozzávetőlegesen 1844-1848 között) szerteágazó vita bontakozott ki a rendi országgyűlésre delegált káptalani követek szavazatjogával kapcsolatban. A kérdés hátterében jóval bonyolultabb közéleti problémák illetve nagyságrenddel fontosabb politikai érdekek húzódtak meg, mint a rendi országgyűlés "házszabályainak" értelmezési különbségei. Jelen közleményünk lényegében egyik adaléka egy hosszabb, készülő munkánknak, mely a reformkor utolsó szakaszában a polgári átalakulás és az egyház kapcsolatainak alakulását, a katolikus egyház változó politikai szerep-értelmezésének feldolgozását tűzte ki célul.[331] E vita legfontosabb kérdéseit, különböző politikai érdekeket világosan megjelenítő álláspontjait mintegy gyűjtőlencsében tanulmányozhatjuk Szemere Bertalan egyik, Borsod vármegye közgyűlésén elmondott beszéde és az ahhoz kapcsolódó vita alapján. Minderre a figyelmet egyébként már csak azért is fel kívánjuk hívni, mert eddig elkerülte mind a reformkor politikai kérdéseivel, mind Szemere Bertalan (a polgári átalakulás történetének Miskolcról indult és pályafutása csúcsaként az 1849-es független magyar állam miniszterelnöki székébe került politikai személyiség) életével foglalkozó összefoglalások készítőinek figyelmét.[332]

I.

A magyar rendi országgyűlés tanácskozási módját számos előzmény után leginkább átfogó jelleggel az 1608. évi I. törvény szabályozta, bár az a későbbiekben is gyakran módosult. Egyes adatok szerint már a 17. század végétől volt rá példa, hogy a káptalanok - a szabad királyi városokhoz hasonlóan - nem fejenként (separatum), hanem testületileg (curiatim) szavaztak, vagyis a tanácskozási jog mellett az egyházi rend egészét összesen egyetlen voks illette meg. Tény azonban, hogy az alsó táblán a szavazatszámlálásnak ez a módja az 1825-27. évi országgyűléstől nem pusztán alkalmi szokás, hanem elhatározott rendszernek ("házszabálynak") számított.[333] Az intézkedés mögött nyilván a vármegyei nemesség döntő befolyása, és az országgyűlésben meghatározó szerepének őrzésére irányuló törekvése kereshető. A szavazatjoggal kapcsolatos kérdések egészen 1848-ig állandó vitatémái voltak az országgyűléseknek, azonban érdekes módon 1843-ig elsősorban a szabad királyi városok nehezményezték korábbi jogaik csorbítását, a káptalani követek csak ritkán méltatlankodtak a kollektív szavazatjog-gyakorlás miatt, sőt rendszerint elzárkóztak a városokkal közös fellépés gondolatától is.[334]

Az 1830-as-1840-es évek fordulóján megindult, elsősorban a vegyes házasságokkal kapcsolatos (lényegét tekintve az állam és az egyház viszonyát, valamint a felekezeti jogegyenlőséget célzó) heves egyházpolitikai vita azonban változást hozott e téren. Az 1843-44. évi országgyűlésen egyértelművé vált a káptalani követek (illetve a felső táblán a püspöki kar képviselői) számára, hogy alapvető fordulat várható az állam és az egyház viszonyában, mely nemcsak a katolikus egyháznak a feudális társadalomban elfoglalt privilégiumait, hanem a papság általános megítélését is negatív irányban módosíthatja. Mindezt a vegyes házassági ügyet lezáró - a liberálisok győzelmét hozó - 1844/3. tc. tovább tudatosította bennük. Az 1843-44. évi országgyűlést illetve a polgári átalakulás híveinek előretörését általában az egyház súlyos vereségként, pozíciója tragikus veszélyeztetéseként, sőt - az egyháziak érveire jellemző módon - valóságos keresztényüldözésként értékelte. A kérdés egyértelműen az lett a magyar egyház számára is: milyen választ ad a polgári átalakulás kihívásaira. Az országgyűlésen a káptalani követek illetve egyes püspökök (például Lonovics József csanádi, Scitovszky János pécsi, Barkóczy László székesfehérvári püspökök) egyetértettek abban, hogy - bár az egyháznak fő célja változatlan formában fenntartani privilegizált helyzetét, feudális eredetű társadalmi-politikai előjogait - e cél megvalósítása érdekében nem elegendő a hagyományos, állami vezetőkkel fenntartott kapcsolatokra irányuló kiváltságőrző tevékenység. Fogarassy Mihály kanonok, később c. püspök vezetésével olyan politikai mozgalmat indítottak, melynek célja az volt, hogy a világi konzervatívokkal összefogva a polgárosodó közélet eszköztárát az egyház szolgálatába állítsák. E mozgalom lényegében az egyházi közélet modernizálására, a polgárosodás tényének fokozatos tudomásul vételére irányult, mintegy megelőlegezte a 19. század későbbi katolikus politikai tevékenységét. Az egyház tekintélyvesztésének megállítására Fogarassyék fokozottabb közéleti szerepvállalást (például a megyegyűlések látogatását) és sajtótevékenységet kezdeményeztek, s mindennek fő céljaként a politizáló világi nemesség egy részének megnyerését tekintették. Az 1846-ban létrejött Konzervatív Pártban valóságos önálló platformot hoztak létre az egyháziak, hogy a Kossuth, Batthyány, Deák által vezetett liberálisokat ellensúlyozó "fontolva haladókat" az egyházi érdekek képviselőjévé (is) tegyék. E folyamatnak a konkrét politikai eseményeken kívül volt egy eszmetörténeti mozzanata is, nevezetesen az, hogy a reformkori konzervativizmus ideológiáját a korábbihoz képest sokkal inkább "egyháziassá", vagyis a nemzet és az állam illetve a katolicizmus érdekazonosságának képviselőjévé tették.

E katolikus politikai mozgalom (mely észrevételünk szerint a magyarországi politikai katolicizmus előfutárának is tekinthető) törekvéseinek középpontjába pedig a káptalani követek szavazatjogának visszaszerzése került. (Azzal összefüggésben, hogy az egyház általában szeretett volna nagyobb közéleti-politikai befolyást szerezni, egyszerűen szólva: elérni, hogy ne csak az egyháziak, hanem világiak is képviseljék az egyház saját érdekeit.) 1846-1847 fordulóján a politizáló katolikusok törekvései sikerrel kecsegtettek, a kezdeti bizalmatlanság után ugyanis a Dessewffy Emil vezette konzervatívok érdeklődést tanúsítottak érdekeik iránt, nem utolsósorban azért, mert Apponyi György kancellár felismerte az egyházban kiaknázható politikai szövetség kölcsönös lehetőségeit.[335] De egyre több sajtócikket, röpiratot tudtak a szavazatügyük kapcsán megjelentetni, és elérték azt is, hogy a világi konzervatívok a polgári erőkkel szembeni harcban egyenrangú szövetségesként tekintsenek rájuk.[336] 1847 tavaszán-nyarán a felforrósodó közéletben egyáltalán nem látszott kilátástalannak, hogy a katolikus politikai mozgalom nyomán nemcsak a Konzervatív Párt megyei befolyása nő, hanem a káptalanok szavazat-ügyét pártolólag tudják "becsempészni" több vármegye országgyűlési követutasításába is.

Érthető tehát, ha a követválasztások, illetve a követutasításokról döntő megyei közgyűlések alkalmával több helyen is a viták középpontjába került a kérdés. Megjegyezzük, 1847-ben már a rendi országgyűlés szervezetének restaurálása és bebetonozása mindazonáltal illuzórikus elképzelésnek bizonyult a törvényhozás népképviseleti alapra helyezését széles körben követelő liberálisokkal szemben. S ez nem pusztán történeti értékelés, hanem a kortársak is így gondolták, melyre példaként felidézhetjük Szatmár megye 1847-es követutasítást előkészítő választmányát, melynek katolikus pap-tagjai követelték ugyan a szavazatügy felvételét, de a választmány tárgyalásra sem tartotta alkalmasnak, mondván: "a képviseleti kamarában a káptalani követek semmit nem képviselnek."[337]

A káptalani követek szavazatjoga kapcsán egyébként már az 1843-44. évi országgyűlésen több alkalommal összeszólalkoztak a káptalani illetve a liberális megyei követek. Illusztrációként felidézzük például az 1844. július 27-i országos ülést,[338] amikor a káptalani követek sérelemként próbálták orvosoltatni "méltatlan, sőt gúnyos állásukat", de a követek elsöprő többséggel leszavazták őket.[339] A tiltakozó egyháziak (elsősorban Bezerédy Miklós veszprémi kanonok) a régi törvények sorozatára, mint jogforrásra hivatkoztak, kétségtelenül joggal. A reformellenzék képviselői azonban a középkori rendi szemlélet helyett a modern (és 1844-ben helytálló) nemzetfogalom jegyében azzal érveltek, - például Radvánszky Antal zólyomi követ szavaival - hogy "a törvényhozás nem fogja feledni, hogy az egyházi rend tagjai a megyék által már képviselve vannak; s óvakodó lesz a reform útján olyanoknak engedni befolyást a világi dolgok intézésébe, kik éppen azon reform ellenei." Bezerédy erre azt vetette ellen, hogy bár a papság részt vesz a követválasztásban, a megyei nemesség mégsem képviseli az egyház érdekeit, sőt éppen azzal ellentétes elveket hangoztat, ezért az egyháznak joga van megjelenni a törvényhozásban és arra "méltó" befolyást gyakorolni. Hogy miért nem képviselik a megyei követek az egyház érdekeit, Ráday Gedeon így indokolt: "e teremben mindenki a hon érdekeit tartozik képviselni, s éppen mivel a papság nem ezeket, hanem a katolicizmus érdekeit képviseli", a papságnak fejenkénti szavazatot adni nemcsak szükségtelen, hanem még veszélyes is.

Az 1847-es követválasztások kapcsán a káptalanok ügye mellett és ellen szinte minden vármegyében ugyanazokat az érveket sorakoztatták fel, többek között Borsodban is. Alábbiakban az itt elhangzott beszédek - kommentárt is alig-alig igénylő - felidézésére törekszünk. Már csak azért is, mert a konzervatívok soraiban szerveződő egyháziak és a polgári átalakulás tábora között - észrevételünk szerint - e kérdésben egyáltalán nem volt átmenet, az érvek és ellenérvek tipikusak illetve valamennyi megyegyűlésen megfogalmazódóak voltak.[340] Az általánosítást lehetővé teszi, hogy a vármegyei közgyűléseken az egyháziak (illetve az őket támogató konzervatív nemesek) fellépését a Fogarassy-vezette katolikus platform országos szinten koordinálta, hasonlóan a Konzervatív és az Ellenzéki Párt választási küzdelmeihez. Bár jelen közleményünkben eltekintettünk az egymásnak feszülő érvrendszerek részletes kifejtésétől, az egyházi oldallal kapcsolatban megemlítjük viszont, hogy a politizáló katolikusok óriási erőfeszítéseket tettek törekvéseik megfelelő történeti-jogi és közéleti megalapozásához. Erről gyakran tárgyaltak titkos megbeszéléseiken,[341] illetve önálló kötetekben foglalták össze érveiket, nemcsak a közvélemény felvilágosítása, hanem híveiknek szolgáló iránymutatás gyanánt is. Utóbbit igazolja, hogy ezen - az egyház megrendelésére és anyagi támogatásával készült - vezércikkek, röpiratok illetve kötetek érvei rendre elhangzottak a megyei üléstermekben is.[342]

II.

Borsod vármegyében 1847. október 14-16. közötti napokon tartották az országgyűlési követválasztással és a követutasítás elfogadásával foglalkozó közgyűléseket, melyekről a vármegyei jegyzőkönyvek és a sajtó is igyekeztek részletesen beszámolni.[343] Utóbbit illetően természetesen a liberális Pesti Hírlap illetve a konzervatív Budapesti Híradó és Nemzeti Újság tudósításaikban alapvetően más szempontokat emeltek ki az ellenzék egyik fellegvárának számító Borsod tanácskozásairól. A Pesti Hírlap és általában az ellenzéki beszámolók - egyébként a korabeli liberális közvéleményre jellemző módon - alig-alig érintették az egyházpolitikai kérdéseket, a káptalanok szavazat-ügyét, szemükben sokkal nagyobb fontossággal bírtak a követutasítás gerincét jelentő, a polgári átalakulás valamennyi égető problémáját elősoroló társadalom- és gazdaságpolitikai reformok. Pedig a borsodi közgyűlésnek rendkívül mozgalmas napjai voltak ezek, és a politikai élet számos kérdését (például az állam és egyház viszonyát érintő reform ügyét) kimerítő alapossággal vitatták meg a résztvevők.[344]

A közgyűlés első napján a követválasztás zajlott le, ahol az egyetlen apró kérdés csak az volt, hogy az ellenzék egyik országos szinten is kiemelkedő, népszerű alakja, Szemere Bertalan mellett ki legyen a másik követ. (Konzervatív jelölt győzelmére Borsodban ekkor semmi esély nem volt, ezért a "fontolva haladók" nem is annyira képviselőjük győzelmére, hanem a követutasítások számukra kedvezőbb befolyásolására koncentráltak.) Végül a borsodi liberálisok egy kevésbé jelentős, bár a vármegyét már 1832-36-ban is képviselő táblabíróban, Bük Zsigmond személyében egyeztek meg. Mint a vármegyei jegyzőkönyv megállapítja, "a választó közönségnek egyszerre, csak és egyedül a Bük és Szemere neveket hangoztató felkiáltása töltvén el a termet; miután a kiáltottak iránti osztatlan ragaszkodást tanúsító általjános egyetértés a huzamosb ideig tartott, s szűnni nem akaró felkiáltásban oly öszvehangzólag nyilatkozott, hogy a Bük és Szemere neveken kívül más még csak egy ajakról sem hallatszott", a követek választása, beiktatása és követi eskütétele rövid időn belül meg is történt "örömtapsok és éljen kiáltások" közepette. Az egész követválasztási ceremónia nem tartott tovább háromnegyed óránál.[345]

A másik két nap telt el az utasítások feletti vitatkozásokkal. Mint a Pesti Hírlap levelezője, Szűcs Miklós miskolci ügyvéd megjegyzi naplójában, ez volt az első eset, hogy az utasításokat kidolgozó választmány szövegéről mindenki szabadon, megkötöttségek nélkül véleményt nyilváníthatott, ahhoz kiegészítő indítványokat tehetett.[346] A pontok többségét egyébként a közgyűlés támogatólag tudomásul vette, s érdekes módon elsősorban az állam-egyház viszonyt valamilyen formában érintő javaslatoknál bontakozott ki terjedelmesebb vitatkozás, mely szorosan összefüggött az aktivizálódó katolikus politikai mozgalommal, annak Borsodban is szervezkedni kezdő egyházi képviselőivel. A Borsod megyei követutasítás egyébként szinte teljes egészében Szemere Bertalan munkája, és joggal állapíthatjuk meg, hogy méltó párja a liberális reformellenzék programját legkiforrottabb formában tartalmazó (Kossuth keze nyomát viselő) Pest megyei követutasításnak.[347] A borsodi szöveg a megvalósítandó reformterveket három csoportra osztotta: a "szellemi érdek", "az anyagi jólét" és végül legterjedelmesebb formában a "politikai érdek" szempontjából követendő utasításokra.

Az 1847. október 15-én reggel 9 órakor megnyílt közgyűlésen először a megyei másodalispáni tisztet ellátó Szemere Bertalan követi megbízatása idejére történő feladat-átruházásával, helyettesítésének megoldásával (sőt, még a 14-én hirtelen elhunyt megyei főorvosról, Hágen Ferencről történő megemlékezéssel is) foglalkoztak,[348] majd a követutasítást készítő választmány szövege "munkálat alá vétetett". Az első fejezetnél (a modern liberális szemléletet tükröző sajtótörvény-javaslat mellett) a népnevelés előmozdításának ügye került napirendre, alkalmat adva egyházpolitikai szóváltásokra is.[349] A követutasítás liberális szemléletű népiskolai törvény megalkotását, s a kérdésben teljes felekezeti egyenjogúságot, az "elkülönítő felekezetesség kizárását" követelte, burkoltan pedig újra javaslatba hozta a híres, 1841-es "borsodi indítványt", mely az országban elsőként, s igen határozottan követelte az egyházi birtokok szekularizálását, az egyházi célokra szükséges rész után fennmaradó felesleg népnevelési célokra fordítását.[350] A mérsékelt Lónyay László úgy vélte, nincs jövője az indítványnak, ezért el kell állni attól, nehogy újra meddő viták emésszék az országgyűlés drága idejét. A liberális Ragályi Károly főszolgabíró és a megye közéletében kiemelkedő szerepet játszó báró Vay Lajos - ekkor táblabíró, 1848-ban majd a kiegyezés után Borsod megye főispánja - azonban az ügybe állami beavatkozást (szekularizációt és egyházi jövedelem-átcsoportosítást) sürgetett, hangsúlyozva, hogy nem birtok-elkobzásról van szó, mint az egyház állítja, hanem "azok jövedelmeinek célszerű használatáról és arányosításáról, mert míg az egyháziak némelyike dús jövedelmet húz, addig a pásztorkodó külső egyháziak s tanítók, kik a nap terhét viselik,[351] szegénységben tengenek." Az egyháziak azonban úgy vélték, hogy "szorító törvény nélkül is" az egyház arra használja a szóban forgó jövedelmeket, amire most el akarják venni tőle, vagyis a lelkészkedő papság és tanítóság támogatására, s úgy vélték: "ha megfosztatik a klérus e jótétemény gyakorolhatásától, a megyei szegény iskolák nagy részben nemsokára bezáratni, parókiák s templomok romokban fognak heverni." A "szerkezet" végül változatlan maradt.

A követutasítás második fejezetéhez, a gazdasági reformokhoz alig érkeztek hozzászólások, figyelemre méltó azonban, hogy vita bontakozott ki az ősiség eltörlését kimondó indítvány kapcsán, mely a liberálisoknak Széchenyi Hitel c. könyve óta az egyik leggyakoribb, és a gazdaság működőképessége érdekében ugyanazon érveket visszhangzó témaköre volt.[352] A vitában egy, a politizáló katolikusok helyi képviselőjének számító kanonok szólalt fel, akit a Nemzeti Újság tudósítója J.M. monogrammal jelzett.[353] Beszéde nemcsak a szoros tartalmi szempontok miatt fontos, hanem azért is, mert tökéletesen megfelelt a Fogarassy-féle mozgalom programjának. Nevezetesen annak a célkitűzésnek, hogy az egyház minden lehetséges módon lépjen fel a közéletben (az egyházpolitika mellett is), ezáltal is kinyilvánítva, hogy az egyháznak, mint a társadalom egészét átfogó intézménynek van - és kell, hogy legyen - mondanivalója valamennyi gazdaság- vagy társadalompolitikai reform ügyében egyaránt. E célkitűzésből rendszerint a Konzervatív Párt programját támogató állásfoglalások keletkeztek, érdemes tehát a szóban forgó kanonok beszédét is felidézni: "J.M. kanonok a nemzetiség [értsd: nemzet] szempontjából kieredve, lángoló szavakkal küzdött az ősiség rögtöni eltörlése ellen. Ha tekinti - úgymond - hazánk történetlapjait, úgy látja, miként nemzetiségünk fönntartója nagy részben az aviticitas [ősiség] törvénye volt. Csak az tarthatta meg birtokunkban a pénzes lengyel s a dús velencei ellen e hazát, hogy kitiltá azokat honunkban a földbirtoklás jogaiból; kik ellen a pénzetlen magyar egyedül e törvénynek égisze alatt tarthatta meg atyái tűzhelyét, s azzal nemzetiségét. Ha egycsapással vége vettetik most e tiltó törvénynek, miután a magyart nagyobb pénzszűke soha nem nyomta, mint most, nem kerül-e egész vagyona oly idegenek kezébe, kik előtt hazánk múltja nem szent, kik annak sem törvényeihez, sem nyelvéhez nem éreznek rokonszenvet? S nem lesz-e vagyontalan proletariátussá a mostani tősgyökeres birtokosoknak nagy része, míg pénztőzsérek dúslakodnak ama birtokokban, melyekért ősei vére folyt? És akkor nem lesz-e kénytelen a birtoktalan magyar sajátjának elhanyagolásával idegen nyelvet tanulni, hogy az idegen birtokosoktól függő kegy morzsalékaiban részesüljön?" A kapitalista gazdasági rendszerre való áttérés várható árnyoldalait kitűnő taktikai-politikai érzékkel kapcsolata össze nyelvi-nemzeti érdekekkel, melyek köztudottan a reformkori liberálisok követeléseinek középpontjában álltak, megpróbálva ezzel - a konzervatív stratégiának megfelelően - az ellenzék vitorláiból kifogni a szelet. De nemcsak a magyarság külföldi "karvalytőkének" való kiszolgáltatottságával riogatott, hanem igyekezett más megoldást is felvázolni. A konzervatív taktikának tökéletesen megfelelt, hogy nem egyszerűen merev tagadással viszonyult az ősiség kérdéséhez, hanem mintegy "álreformot" hirdetett: elvben elképzelhetőnek nevezte annak eltörlését, a végrehajtást azonban a távoli jövőben vélte csak lehetségesnek, amikor a magyar birtokosok - a kereskedelmi lehetőségek kiszélesítése után - már kellően meggazdagodtak. Továbbá beszédétől bizonyára a kanonok a közgyűlést alkotó (és Borsodban az országos átlagot messze meghaladó arányú) nemességnek a reformprogramtól való eltántorítását is remélte, azonban csalódnia kellett. A többség ugyanis elfogadta Vay Lajos "jogvéd szónoklatát", miszerint éppen az ősiség eltörlése teszi lehetővé a nemzeti gazdaság kibontakozását a feudális struktúrák szorításából és nyit utat a magyar földbirtokosoknak gazdaságuk modernizálásához és így az anyagi felemelkedéshez. A szerkezet ismét változatlan maradt, minek következménye bizonyára, hogy a közgyűlés vita nélkül vette tudomásul a követutasítás további reformprogramjait, köztük a papi tized azonnali és lehetőleg kárpótlás nélküli felszámolásának követelését is.[354] Az érintett kanonok minden bizonnyal a számukra sokkal fontosabb szavazat-ügyre tartalékolta következő felszólalásának energiáit.

Így jutott el a közgyűlés a követutasítás 21., szempontunkból legfontosabb pontjáig, mely az ellenzék általános és régi követeléseinek megfelelően a szabad királyi városok rendszerének modernizációjával, s azzal összefüggésben a törvényhozásban elfoglalt helyük rendezésével foglalkozott. A számos politikai kérdéshez kapcsolódó vita egyébként végigvonult a reformországgyűléseken, és megoldással kecsegtetett az 1843-44. évi pozsonyi diétán is. Joggal remélték a közélet szereplői, hogy az 1847-ben összehívandó országgyűlés végleg lezárja a városi kérdést,[355] s ebbe a várakozásba igyekeztek belekapaszkodni a politizáló egyháziak is. Borsod követutasításába foglalta, hogy "miután a királyi városok hihetőleg mindjárt az országgyűlés kezdetén a szavazati jog gyakorlati életbe léptetése követelésével állandanak elő, [...] mihelyt választási és törvényhozási viszonyaik, és e részbeni függetlenségük biztosítva leendenek, a múlt országgyűlési megállapodás szerinti aránylagos szavazatot részükre megadni [követeink] ne ellenzék."[356] A választmányi javaslat elhangzása után azonnal J.M. emelkedett szólásra és miután e pontnál nem látta érinteni a káptalanok (városokénál "sokkal erősb törvényes alappal bíró") szavazat-jogát, egy petíciót terjesztett a közgyűlés elé.[357] Ebben kérte, hogy a borsodi közgyűlés nyilvánítsa a magyar rendi jogok sérelmének a káptalanok fejenkénti szavazatának megvonását, továbbá (azonnal kínálva egy enyhébb, elfogadhatóbbnak tűnő alternatívát is) "ha e szavazatjogot törvényeink szavai szerint egész terjedelmében visszakövetelni célszerűnek nem látnák, oly előintézkedésekről gondoskodjanak, miszerint az alsótáblai klérus mostani gúnyos állásából kiemeltetvén, egy egész státushoz illő jogosztályrész birtokába jöjjön."

Már a következő hozzászólás világossá tette, hogy az egész szavazat-kérdés tétje voltaképpen a római katolikus egyház jövőbeni társadalmi-politikai szerepére vonatkozik. Orczy István báró "mint jó katolikus" azt javasolta saját egyháza vezetőinek, ha lesüllyedt régi tekintélyét vissza akarja szerezni, teljesen hagyjon fel a társadalmi-politikai aktivitással, s a közéletből visszavonulva "adja magát egészen a néptanításra". Orczy hangot adott annak az elterjedt meggyőződésnek is, hogy a klérust "a törvényhozásnál nem látja illetékes helyén." Nagy Gedeon, a megye közéletének másik ismert, az ellenzékből egyre inkább a konzervatívokhoz sodródó, majd nyíltan melléjük álló személyisége úgy vélte, a liberálisok egyik szélsőségből a másikba estek, amikor a hierarchia túlkapásaitól való félelmükben a papságot "minden jogaiból kifosztani törekedtek." A káptalanok szavazat-ügyét pártolóan lépett fel (egyébként Borsodban ő volt az egyetlen, aki nem egyházi, hanem világi nemesként tette ezt), s egyszerre próbált imponálni a katolikus egyháznak illetve a nemesi közvéleménynek. Előbbinek azzal, hogy kijelentette: "a papságot oly leigázva látjuk, mi állásával, s azon felséges céllal, mely körül működik összeférhetetlen", utóbbinak pedig azzal, hogy megpróbált a felekezeti egyenjogúság szerepében fellépni. Az alsó táblai képviseletet ugyanis nemcsak a katolikus, hanem arányosan valamennyi bevett felekezet papságának ("az emberiség legszentebb érdekei képviselőinek"), vagyis a protestánsoknak és görögkeletieknek is követelte. E látszólag kompromisszumos javaslat azonban ízig-vérig konzervatív indítvány volt, hiszen pont a népképviseleti rendszerrel ellentétes szándékot sejtetett, de nem találhatott meghallgatásra a politizáló katolikusok között sem, hiszen utóbbiak - éppen az egyház kiváltságainak változatlan fenntartását célozva - hallani sem akartak a felekezeti egyenjogúság törvényerőre emeléséről. Más háttér-információból tudjuk azonban, hogy az "eddigi nyilatkozataival ellenkezőt beszélő" Nagy Gedeon fellépését nem önálló politikai értékválasztás, hanem a háttérben konzervatív egyeztetés előzte meg. Szűcs Miklós ezt írta róla: "maga is megvallá, miszerint kormányhivatalt keres, s annak elnyerésére meghagyatott neki, hogy ezen utat kövesse, gyönyörű jellem az ilyen!"[358]

Vay Lajos úgy vélte, nem megalapozott a régi törvényekre való hivatkozás, mert amikor a nemesség a Rákos mezején összesereglett, abban a néhány egyházi képviselő nem képezett komolyabb súlyt. Sem a törvény betűjével, sem szellemével nem tartotta összeegyeztethetőnek az egyház törvényhozási súlyának növelését, melynek érdekei a felső táblán amúgy is megfelelő módon van képviselve. Ragályi Károly még tovább ment, hangoztatva, hogy bármit mondanak a régi törvények, a káptalanokat az - ettől függetlenül olajozottan működő - törvényhozás gyakorlata már amúgy is megfosztotta szavazatjogától. Némi gúnnyal, bár a Fogarassy-mozgalom elveivel összecsengő módon kérdezte: "hogy lehessen az, miszerint mind itt, mint látjuk, nagyon is részt vesz a klérus az utasításadásban, s fönn újlag ön személyében újra szavazzon?" Konklúziója az ellenzék általános hangulatát is tükrözte: "Ezt sem a képviseleti rendszerrel, melyet behozni törekszünk, sem az ősi alkotmány rendszerével összhangzatba hozni nem vagyok képes. Ha a törvény betűi e jogot nagyobb mértékben nyújtják részükre, azt a sötét időkben, midőn a törvényeket ők írták, saját számukra kiterjesztheték: most itt az idő, hogy mi korlátozzuk."

A következő szónoknak a tudósító még monogramját sem tüntette fel, a szövegösszefüggés alapján azonban joggal következtethetjük, hogy az egyházi petíciót előkészített formában pártoló katolikus személyiségről (de nem az említett J.M.-ről, mint indítványtevőről) volt szó. Mivel beszéde váltotta ki Szemere felszólalását, hosszabban (bár terjedelmi okokból kivonatosan) idézzük. Először Vay és Ragályi szavait igyekezett cáfolni, hangsúlyozva, hogy már a történeti időkben is törvényesen, s számarányának megfelelő aktivitással vett részt az országgyűléseken a papság, sőt "sokszor éppen a papok voltak a nemesség vezetői, informálói és szószólói. Később falak közé, városokba vonult ugyan a nemzetgyűlés [sic!], de az arra megjelenők száma korról korra változott." Ezért vált szükségessé az 1608. évi szabályozás. A szónok elképedve hallotta, hogy jogszerűtlennek tartják egyesek az egyháziak petícióját, mert ő jogot mindenkor "a törvényből s gyakorlatból merít", márpedig mindkettő a káptalanok mellett áll. Hosszasan és aprólékosan ismertette a vonatkozó törvényhelyeket illetve Werbőczy sorait, úgy vélte, a káptalanok "megfelelő" (vagyis fejenkénti) országgyűlési szavazatjogát a 16-17. században a protestantizmus előretörése indokolttá tette, s beillett azokba az intézkedésekbe, melyekkel a fenyegetett katolikus egyházat az azzal összefonódott magyar állam menteni igyekezett. Ezt pedig mintegy a "nemzet érdekében" az egyház "jogszerűen" gyakorolta is a 18. század folyamán, egészen a társadalom "rendjét" felrúgó reformellenzék fellépéséig. A fő jogtiprást abban jelölte meg, hogy az egyik rend a vele teljesen egyenjogú rendtől (a nemesség az egyháztól) vonta meg a szavazatjogot, mégpedig puszta "házszabály-módosítással", pedig törvény által adott jogot csak törvény törölhet el - mondta. Szavait így folytatta:

"Midőn tehát 1825-ben a lovagrend követi kara megtagadta státustársától a szavazatjogot, majestási [felség-] jogot bitorolt, önkényt gyakorolt s törvényt sértett. Mi a főbíró úrnak [Ragályinak] többi ellenokait, különösen a képviseletre vonatkozót illeti, itt mindenekelőtt téved a szónok, mert képviseletet keres ott, hol az még nincs; mivel a nemzet, melynek tizenkilenc huszadrésze a törvényhozásba be nem foly, képviseleti rendszerrel nem büszkélkedhetik. Alkotmányunk státusrendszerre alapíttatott, s a négy alkotmányos státusnak joga és kötelessége önszemélyében befolyni a törvényhozásba, nem pedig képviseltetve a másik által. [...] Hogy a klérus reprezentálva van a megyei követek által, kiknek utasításába befoly, ezen indok oly sokat foglal magában, hogy önterhe alatt össze kell roskadnia, mert eszerint a törvényhozó testnek igen tekintélyes részét, a főrendeket, kik megyei utasításokban nem kevésbé részt vesznek, törvényhozói állásukból hasonlóképpen ki kellene mozdítani. Alkotmányunkban, ha képviseletet találunk, inkább érdekképviseletre találunk abban. Ez volt az oka nemzetünk történetében a négy alkotmányos státus alapíttatásának, hogy így hazánkban minden főérdek saját osztálya általi képviseltetésben részesüljön. És ha az érdekeket tekintjük, azt találjuk, miként több s szentebb érdekeket egy státus sem képviselt, mint a klérus. Az egyháziak megjelennek országgyűléseinken, mint királyi meghívottak, mint országos nemesek, mint földbirtokosok, mint a hiteles levéltárak őrei, mint alkotmányos jurisdictionak közbírái, mint a népnevelésnek kezelői, a vallás s morál érdekeinek védői, s végre egy alkotmányos státusnak képviselői. Már ha politikai axióma az, miként nemzetgyűléseken minden érdeknek kell képviseltetni, úgy ennyi s ily magasztos érdekei a nemzetnek megérdemlik azt, hogy tekintélyes képviseletet nyerjenek, mégpedig ott, hol a törvények alkotása iránt az első kezdemény tétetik, az alsó táblánál. S mivel a képviselet természetében fekszik az is, hogy minden érdek saját szakosztálya által legyen képviselve: nem világos-e, hogy alkotmányos létünk s képviseleti rendszerünk természetében rejlik, miszerint a klérus saját kebléből választott egyénei által képviseltessék a törvényhozásnál. Avagy mily indok lehet ezen oknak megtagadására? Ha történeteink láncolatán végigtekintek, azt találom, hogy a törvényhozási befolyhatásra hazánkban kettős kvalifikáció követeltetett: anyagi, azaz földbirtok, és szellemi, azaz tiszta és alapos ismeretek, beható eszélyesség és tárgyavatott tapintat, mely törvényhozásban nélkülözhetetlen. E kettős képességet a klérustól csak az elfogultság tagadhatja meg. S mivel a törvényhozás célja nem más, mint a hon boldogságának előmozdítása, nem volna-e képes erre a magyar egyházi rend? S valamint hajdan, úgy napjainkban, nem felelhetne-e meg a nemzet őszinte bizalmának, melyet értelmi tekintélyébe helyezett? Szükségessé teszi-e az óhajtott reform, hogy az egyik alkotmányos státus századok fejleményeiben megszilárdult jogától elüttessék? Nem állhat-e fönn a haladás műve egyébként, csak a klérus sírhalmára lerakva?"

Az anonim szónok beszéde végén a kérdés nemzetközi párhuzamait is elemezte. Mint mondta, a civilizált európai nemzetek papjaikat nemcsak beengedték, hanem bevitték az országgyűlésbe, mert átlátták, hogy "a keresztény papság nemcsak az oltárnál, hanem a törvényhozás táblájánál is hasznosan s áldásosan működik." Nyomatékkal hívta fel a figyelmet arra, hogy - szerinte - kivételt csak a forradalmi Franciaország jelentett, s a papság törvényhozásból való kitiltását közvetlen módon követte a "vallástalanság s az ezzel összeforrtan járó demoralizáció [itt: erkölcstelenség] burjánzott föl, mert hol a király csak a bajonettek ezreitől körülvéve jelenhet meg népe között, ott nagyot hanyatlott az erkölcsiség." A másik kivételt erősítő szabályt a szónok számára az Egyesült Államok jelentette, ahol azonban a sajátos történelmi háttér miatt szerinte nem is kerülnek egyházpolitikai kérdések a törvényhozás elé.

Az egyházi petíció mellett teljes mellszélességgel kiálló terjedelmes beszédet Szemere rövid hozzászólása követte:[359]

"Nem szólottam volna, ha előttem szóló bennem némely eszméket föl nem ébreszt. Én oly lealázottnak tapasztaltam országgyűléseinken a káptalani követek helyzetét, miszerint nincs kincs, melyért azt fölvállalnám, s azon kellemetlenségeknek magamat kitegyem, melyek ott a megjelenő egyháziakat minden oldalról nyomasztják. Tehát a káptalanoknak önérdekük tanácsolja elhagyni a tért, mely számukra csak tövist terem. Most azt követelni, hogy egy káptalannak oly szavazata legyen, mint egy megyének, képtelenség, s azért előttem szóló megkímélhette volna magát azon számos törvények idézetétől, melyekkel legföljebb is csak azt mutatta ki, hogy valaha volt joguk, de kell-e lenni most, ez más kérdés. Ha a káptalanok, mint testületek vagy bizonyos érdeknek képviselői követelnek jogot, úgy követelhetnek egyéb testületek s társulatok is, például katonaság, kereskedőség stb. Sokan azon hibás véleményben vannak, mintha az országgyűlés semmit el nem vehetne. Ez birtokra nézve áll, de nem alkotmányos jogokra. Ilyennek látom a káptalanok kérdés alatti jogát, s én már a múlt országgyűlés alkalmával kiutasítám őket a törvényhozás terméből. Az meggyőződésem most is, hogy vagy távozzanak, vagy hatástalan helyzetükben maradjanak, mert a papon törvényhozásban mindig mutatkozik valami, mi nem oda való. A papság törvényhozásra alkalmatlan, mivel annak bizonyos megmásíthatatlan eszméi s tanai vannak, melyek felé irányozza a törvényeket, s előre megmondhatni, mily szellemben szavazandnak. Elég befolyást gyakorolnak már az utasításadásnál, mint egyes nemes egyének, ha ezen kívül országgyűlésen külön szavazattal láttatnának el, ez anomália lenne, mi alkotmányos állásban meg nem szenvedhető."

Rövid kitérőként megemlítjük, hogy Szemere itt érintett gondolatait valóban következetesen, és korábban több közéleti fórum előtt hangoztatta már. Az általa hivatkozott országgyűlési beszéde az 1843. június 14-i, forró hangulatú, és a liberális ellenzék és az egyház számos képviselőjét (például Beöthy Ödönt, Sebestyén Gábort, Kubinyi Ferencet, illetve Roskoványi Ágoston egri kanonokot) megszólalásra késztető kerületi ülésen hangzott el, röviden: "A klérus nem szereti megtartani azon törvényeket, melyek reá nézve nem kedvezők, s vagy úgy tesz, miként a rozsnyói s váradi püspökök,[360] vagy dogmái alá bújva, nem a törvény ellen, de fölébe emelkedik; elannyira, hogy végre a nép, megszokván mindenütt, hol papi botrányt, törvényszegést, alkotmánysértést lát, dogmát hallani emlegetni, megszűnik tisztelni azt. [...] Készebbek a papok mondani, hogy nincs elhatározva, mi a szentség a házasságban, s hogy az áldás nem az, mint, hogy ezt megadná felebarátainak. Reverzálisok által akarja szaporítani hívei számát, általuk hatalmát, nem ismerve a lélek törvényét, mely megkötni nem engedi magát. [...] Vallási hatalmat világi ellenében, státust státusba emelni nem a vallás akar, hanem a hierarchia, mely elhinti a keserű viszálkodás dúsan gyümölcsöző magvait. A rozsnyói, nagyváradi püspökök, utánok a prímás, körleveleket bocsátanak ki; talán azon elvből, hogy az egyességben van az erő, vagy hol mindenki bűnös, senki nem bűnhődik. A placetum páncélja alá búvnak, s Róma rendelvényeinek alapján honunk törvényeit sértik meg. [...] Felszólítom a klérust, miután ezen viszálkodásoknak alapoka abban fekszik, hogy a papok törvényhozókká lettek, hagyják el e táblát, hol állásuk különben is egyike a legferdébbeknek, s a törvényhozásbani részvételről mondjanak le."[361] Ugyanezt más oldalról 1845-ben a híressé vált, és - főleg az Ellenzéki Párt szervezését konkrét formában ismertető passzusai miatt - az ellenzék körében általános elismerést kiváltott követjelentési beszédében is kifejtette: "Az egyesült alkotmány s nemzetellenes törekvésnek ki a legnagyobb elémozdítója [értsd: akadályozója]? A klérus, melyet a magyar nép oly sokáig tisztelt, melyet a magyar fejedelmek s törvények oly dúsan megajándékoztak, s íme, az erő, mit neki e tisztelet, a hatalom, mit neki e kincsek adtak, általa éppen a nép s haza jogai ellen fordíttatik. Ezért én dicsőségemnek tartom, hogy első valék, ki a képviselők törvényhozó terméből a klérust kiutasítám, mondván, hogy a pap csak egy törvényhozó házban van helyén, t.i. az angol alsóházban, hol egy káplán az ülést imádsággal nyitván meg, azután eltávozik; első valék, ki a magas klérust s arisztokráciát a nemzet színe előtt ünnepélyesen bevádolám, mint mely a közbizodalmat elvesztvén, nem érdemli a hatalmat sem, mellyel bír. És hol ítél a közérzés fölöttük, azt kérdezitek tőlem? Mindenütt, hol jó hazafiak találkoznak együtt."[362] Minderre azért is érdemes felhívni a figyelmet, mert Szemerének ezen meglehetősen markáns kijelentései nyomán őt az egyházi oldal nem egyszer a liberális egyházpolitikai program szócsövének, hivatkozási alapjának is tekintette.[363]

Visszatérve a borsodi megyegyűlésre, miután - az egyébként római katolikus - Szepessy László első alispán csatlakozott Szemere indítványához, nyilvánvaló lett, hogy a népszerű ellenzéki vezető állásfoglalása elsöprő többséget élvez. A petíciót benyújtó J.M. kanonok még megpróbált egyrészt azzal érvelni, hogy amíg vallási ügyekről tárgyal a törvényhozás, addig joga van ott intézményesen a papságnak, mint leginkább érintettnek jelen lenni és befolyását érvényesíteni; másrészt igyekezett a forradalmi Franciaország felidézésével a várható következmények tekintetében elrettentő példát szolgáltatni. A rendkívül előrehaladt (ezért a további tárgyalásokat másnapra halasztó) gyűlésen azonban Szemere álláspontja határozattá emelkedett, a Nemzeti Újság tudósítójának szavai szerint pedig "a törvényesség védői elestek". A névtelen (pontosabban cikkét fektetett X-szel jelölő[364]) tudósítónak a borsodi határozatot értékelő patetikus soraiból kitűnik, hogy pontosan ismerhette Fogarassyék politikai küzdelmekre vonatkozó pontjait, melyekben a konzervatív egyháziak a szervezkedés és a határozott fellépés puszta tényét is fontosnak tartották, hogy az utódok ne mondhassák: az egyház harc nélkül adta meg magát a liberálisok hatalomra kerülésétől várható végzetének. Így írt: "S míg a jogaikat néma odaengedéssel elvesztegető gyávák el fognak felejtetni, az elesettek sírhantjaira legalább egy kopja tűzetik föl, mely a nyomukba lépő ifjú nemzedék keblében új küzdelemhez ébresszen lelkesedést."

Az 57 pontból álló borsodi követutasítás többi passzusát október 16-án hagyták jóvá, információink szerint jóval kevesebb kísérő megjegyzéssel, utóbbiban fő szerepet a nyilvánvaló megyei erőviszonyok játszhattak. Összességében figyelemreméltó, hogy a közélet és a reformprogram valamennyi részletére kiterjedő követutasítás tárgyalásakor az egyházpolitikai szempont (konkrétan a káptalani szavazatügy) ilyen főszerepet kaphatott, gyakorlatilag csak ennek kapcsán bontakozott ki nagyobb vita. A megye közgyűlési jegyzőkönyve pedig a követutasítás elfogadásakor rögzítette, hogy - egy kisebb, pontosabb törvényszöveget szorgalmazó pont mellett - kizárólag a káptalani követek szavazatjoga kapcsán fogadott el az országgyűlésen követendő magatartást illetően kiegészítő határozatot. Ennek szövege pedig önmagában arra utal, hogy a borsodi liberálisok a közgyűlésen az egyháziak mozgalmában a hazai közélet új, szervezett politikai erejének megjelenését ismerték fel, melynek ellensúlyozására szükségesnek látták preventív intézkedés foganatosítását is. Ugyanakkor fontos, hogy - Szemere eredeti, radikális kijelentéseivel ellentétben - ez a pótutasítás nem az egyház diétai jelenlétének azonnali megszüntetését, hanem a reformországgyűléseken meglévő állapot fenntartásának szándékát, mint az ellenzék egyházpolitikai terveinek megvalósulásához elegendő körülményt tartalmazta:

"Amidőn a királyi városok törvényhozása, állása és szavazata előkerülend, ha és amennyiben a káptalanok is szavazatjog követeléseikkel állanának elő, miután annak, hogy az egyházi rend, a törvényhozásban képviselve legyen, nincsen semmi politikai alapja; miután a káptalanoknak azt az előjogot, hogy egyrészről a szavazattal bíró saját képviselő által is, és így kétszeresen is képviselve legyen, okszerűleg sem követelni, sem megadni nem lehet, a követek oda nyilatkozzanak, hogy mi a káptalanok követeinek sem szavazatot, sem törvényhozásban az eddiginél több befolyást adni nem akarunk."[365]

Megjegyezzük, az ellenzéki vármegyék követutasításai rendszerint aprólékos gonddal foglalkoztak a városok helyzetével és szavazatjogával, de egyáltalán nem a káptalanokkal. Tudomásunk szerint egyedül Szabolcs vette fel instrukciójába nemcsak a káptalanok aktuális jogállásának fenntartását, hanem azt is, hogy "azon esetben pedig, ha szavazatuk egyenkénti számítása követeltetnék, [követeink] oda igyekezzenek, hogy ülésüket is veszítsék el."[366] Hogy a borsodi közgyűlésen nemcsak az egyházpolitikai téren radikális (vagyis az egyházat a közéletből a sekrestyébe szorítani akaró) tendencia mutatható ki, jelzi, hogy az október 16-i közgyűlés utolsó napirendi pontjaként Szathmáry Király József főispáni helytartó a megye táblabírájává nevezte ki Ferenczy Imre c. egri kanonok, miskolci plébánost, mellesleg egy református lelkész és egy tisztviselő társaságában.[367] Vagyis nemhogy a politikai funkciókból kiszorítani akarták volna a papságot, hanem az egyházra nézve számos sérelmes intézkedést hozó közgyűlés éppen hogy fontos társadalmi megbízatást ruházott egyik képviselőjükre. Fontos részlet lehet még, hogy a követutasítást tárgyaló közgyűléshez összesen két írásban benyújtott petíció érkezett, azonban a megyei jegyzőkönyv csak azt rögzítette, amelyet a karok és rendek támogatólag vettek tudomásul. (Ez utóbbiban a zsidóság emancipációs törvény támogatását kérte a vármegyétől. Külön azért nem tárgyalták, mert a követutasítás már tartalmazott instrukciót a "polgárosítást" kimondó törvényre vonatkozóan, amennyiben az izraelita felekezet meghatározza - természetesen a magyar állam törvényei iránt lojális - hitelveit, és törvény által gátolják meg a "szomszéd tartományokbeli zsidóság betódulását."[368])

Mielőtt végső összegzést adnánk a fentiekben elhangzott pro és kontra érvekről, röviden ismertetünk még egy-két, a káptalanokat pártoló megjegyzést a borsodi közgyűlés kapcsán. Szemere beszédéhez ugyanis a közreadó Nemzeti Újság szinte mondatrészenként terjedelmes megjegyzéseket fűzött, amelyek joggal tekinthetők az újkonzervatívok kiforrott álláspontjának a káptalani szavazat-ügyben. Elképzelhető, hogy a (szintén fektetett X-szel szignált) kommentárok Lipthay Sándor szerkesztő tollából származnak, a szöveg tartalmi és formai jegyei alapján azonban mindenképpen közeli elvbarátjáról lehet szó. Lipthay egyébként valóban tehetséges konzervatív újságíró, illetve másfelől a konzervativizmus egyházias tartalommal való feltöltésének híve volt, s - a püspöki kar által támogatott-fenntartott - lapját szívesen állította a politizáló katolikus mozgalom, így a szavazat-ügy reformjának szolgálatába. (Lipthay 1847-ben sokat betegeskedett - például április 22. és augusztus 1. között folyamatosan - de novemberben már közvetlen hatással is lehetett a Szemere-beszéd kommentálására. A szöveg alapján nem zárhatjuk ki, hogy köze volt a cikkhez Lipthay helyettesének, Illucz Oláh Jánosnak, vagy a lap gyakori publicistáinak, Mészáros Károlynak illetve különösen Perger János nyíregyházi plébánosnak.[369]) A szerző - Szemerének az egyházi álláspont népszerűtlenségére vonatkozó gunyoros megjegyzésével ellentétben, de hasonlóan indulatosan - úgy vélte, hogy a káptalani követek "lealázott" helyzete "nem állásuk természetéből fakad. Ezt azon követek idézték elő, kik védetlen állapotba helyezék az egyháziakat, hogy rendszerbe állított nyilakkal, s epéskeserűn mardosó szatírákkal rohanják meg a jog hatásától megfosztott testületet, s oda vivék a dolgot, miszerint megtapsoltatott az, ki a katolikus vallás s egyház ellen nyilatkozott, s annál zajosabb kitörésére számolhatott a vad tetszésnek, minél nyersebb, csípősebb s aljasabb szókba tudta fűzni a szóló betanult rágalmait."[370] Érvelt továbbá azzal is, hogy a katolikus papságnak kötelessége a keresztény hit épségén őrködni és terjesztésének feltételeit megteremteni, s ha ezt a törvényhozásban közvetlenül nem gyakorolhatják, "elveiben támadtatik meg az isteni religio, s századoktól teljes igazzal bírt jogainak megfosztására tör a liberalizmus ferdén értett követelése." Szemere cáfolatában a fő hangsúlyt, hasonlóan a megyegyűlésen felszólaló, idézett szónokhoz, a szabad királyi városokkal teljesen azonos jogi helyzet hangoztatásán túl a megsértett törvényességre helyezte, s biztosította a liberálisokat, hogy maga is kész alkalmazni a törvényeket "a kor józan szelleméhez, a tudományok és szabadság előlépéseihez", azonban csak - a szó feudális értelmezésében - alkotmányos úton. Az eljárásból, hogy a nemesi rend a vele egyenrangú papságot megfosztotta szavazatjogától, egészen messzemenő következtetését vont le, a liberális ellenzéknek a brutális diktatúrákat is legitimáló magatartást kölcsönözve: "Az erőszak műve, melyet 1825-ben, s azóta az alsó tábla e jog irányában gyakorol, a törvényesség színét soha fel nem ölté, vagy ha annak érvényt tulajdonítunk, úgy remegjünk a konzekvenciáktól. Akkor a bitorló hatalom, s az erősebb vas keze osztandja a jogokat, akkor követeink székein nemsokára a hallgatóságot, s az onnan lerángatott hallgatóság helyett a közeljövőben vértől pirosló kezű demagógokat látnánk a jogokkal, s ezrek életével játszani. Ha a törvény betűje megszűnt garanciát nyújtani igazainknak, akkor nincs egyéb hátra, mint a nyers erőt ismerni meg jogszabályzó bírónak." Tipikusan konzervatív érveléssel nevezte továbbá az egyházat az erkölcs mellett az alkotmányosság, a "rend" legfőbb biztosítékának is, s elképesztőnek nevezte, ahogy Szemere a papságot 1844-ben egyszerűen kiutasította az alsó tábla ülésterméből. Felfogásának konzervatív vagyis kiváltságőrző, a reformokat állagmegőrzéssel párosító jellegét nyíltan felvállalta: "Kiváltság nélkül még alkotmány föl nem állott. [...] Kiváltságok nélkül semmi kormányforma össze nem szerkeszthető." Ezen az alapon, valóban furcsa okfejtéssel - a liberálisok, különösen Szemere Bertalan[371] számára példaértékű - a képviseleti demokrácia rendszerét rögzítő, 1830-as francia alkotmányt a werbőczyánus magyar "alkotmánnyal" hozta közös nevezőre.

Összegzésképpen - bár az ismertetett közgyűlés részletei érzésünk szerint önmagukért beszélnek - csokorba gyűjthetjük Szemere Bertalan és a vele vitatkozó egyháziak érveit a káptalani követek szavazatjogával kapcsolatban. Mint megállapítottuk, a fejenkénti szavazat megvonása majd visszaadásának követelése jóval több volt diétai "házszabálynál", abban a feudális államból a polgári állam irányában haladó közélet egyházi útkeresésének valamennyi problémája kicsúcsosodott. Az egyházi érvelés (így az arra reagáló liberális válasz) alapvetően két - egymásnak folyton megfeleltetett - rendszerben bontakozott ki: egy történeti-jogi illetve egy aktuálpolitikai síkon. Az egyszerűség és az áttekinthetőség kedvéért a Szemere-beszéd kapcsán kirajzolható legfontosabb (valóban csak a legfontosabb) ütközőpontokat szöveges ismertetés helyett egy táblázatban próbáltuk összefoglalni:

A politizáló egyháziak álláspontja

A liberális reformellenzék álláspontja

A polgári átalakulás komolyan veszélyezteti a katolikus egyház feudális kiváltságait, amelyeket minél kevesebb változtatással fenn kell tartani.

Igaz, hogy az átfogó társadalmi-gazdasági-politikai reform a kiváltságok megszűnésével jár, ezzel azonban a nemzet egésze nyer.

A katolikus egyház érdekeit azért kell védeni, mert azok össznemzeti érdeknek tekinthetők.

Az egyházi vezetésnek számos olyan érdeke is van, mely csak egy körülhatárolható társadalmi csoport saját szempontjaiból fontosak, és nem a nemzet egészének.

Az egyház évszázados kiváltságainak lépésenkénti felszámolása nemcsak a katolicizmus háttérbe szorulásához, hanem a polgári társadalomban teljes megszűnéséhez is vezet vagy vezethet.

A polgári államban csupán az állam és az egyház viszonyának új alapokra helyezése történik, nem több.

Az egyház kikapcsolása a törvényhozásból, az erkölcstelenség növekedéséhez vezet.

A közvetlen hatalomgyakorlás megszűnésével az egyház ugyanúgy képes erkölcsi példaadásával, krisztusi küldetését ellátva szolgálni az emberiséget.

Az egyháznak a törvényhozásból való kiszorítása, a kereszténység ellenségeinek, a világiasságnak áll érdekében.

Az egyház közvetlen politikai befolyásának megszűnése voltaképp elsősorban az egyház érdeke, hogy elsősorban hitéleti illetve népnevelési, erkölcsnemesítési feladataira koncentrálhasson.

A papság felkészültsége, tudása miatt különösen alkalmas törvényhozói feladatokra.

A papokat intézményes elkötelezettségük megakadályozza a pártatlan törvényhozói munkában, mindig azonos szellemben, elsősorban egyházuk érdekei, s nem az emberek szükségletei alapján döntenek.

A káptalanok szavazatjogát biztosító régi törvények abszolút érvényűek, ezek az egyházi érvelés szerint változatlan formában fenntartandók.

Az "ami régi, nem biztos, hogy jó" elv alapján a liberálisok a régi törvényeket inkább relativizálják, vagyis a modern kor kihívásainak megfelelően átértelmezik, sőt az állam és a társadalom életét új alapokra helyezik. Elterjedt szófordulattal számos paragrafust "törvényes, de igazságtalan"[372] jelzővel illettek.

A régi törvényeket csak a rendi országgyűlés egészének egyetértésével lehet megváltoztatni.

A törvényhozás folyamatossága és haladása érdekében a városok és a káptalanok szavazatjog-megvonása 1825-ben szükséges, illetve következményeit tekintve nem is túl jelentős lépés volt.

A törvényhozásnak fenn kell tartania rendi-érdekképviseleti jellegét.

A törvényhozást népképviseleti alapra, vagyis a lakosság közvetlen képviselőválasztására kell helyezni.

Az egyház kiemelten fontos szerepet játszik a közéletben, magasztos küldetése miatt kiemelt társadalmi pozíció illeti meg.

Az egyház befolyása és szerepe tagadhatatlan, illetve szükséges, azonban összességében nem tekinthető többnek egy társadalmi intézménynél.

Ezért az egyháznak feltétlenül helye van intézményes formában is a törvény-előkészítésben, az országgyűlés alsó tábláján, különösen akkor, amikor az egyházat is érintő kérdésekről tárgyalnak. (Gyakran ki is sajátították a "semmit rólunk nélkülünk" ellenzéki jelszavát.)

Ilyen formában egyetlen képviseletnek sincs helye a törvényhozás alsóházában, mely a népképviseleti rendszer folytán az állam egészét és annak bármely intézményét illető törvényt alkothat.

A káptalanok szavazatmegvonása azért súlyos sérelem, mert feudális jogfelfogás alapján a négy rend egymással teljesen egyenjogú, egyik sem diktálhat a másiknak, s ha jogaik azonosak, az egyházi követek is fejenként szavazhassanak.

A rendi egyenjogúság fikció és nem felel meg a tényleges állapotoknak, s míg a vármegyék és a szabad királyi városok (még ha rendi állás szerinti cenzus alapján is, de) tényleges lakossági érdekek és választás alapján küldenek követeket a törvényhozásba, a káptalanok nem a lakosság valamely részét, hanem zárt egyházi testületeket képviselnek.

Az egyház érdekeinek megjelenítésére a törvényhozásban a közvetett módok nem elegendőek, a papság tevőleges beleszólása szükséges.

A papság befolyásolhatja a választásokat és a törvényhozást még a rendi képviselet keretei között is, például a megyegyűléseken való részvételével, a követutasításokat illető javaslataival.

Az ellenzék által példaként kitűzött nyugat-európai országok is fenntartották a papság jelenlétét a törvényhozásban.

Azokban a képviseleti demokráciákban, ahol jelen van valamilyen formában a papság az alsóházban, szerepük legtöbbször a hagyományápolást célozza vagy szimbolikus, a törvényhozás menetét nem érinti.

Kitekintésként megjegyezzük, hogy a káptalani követek mozgalma már az utolsó rendi országgyűlés legelején hajótörést szenvedett. A királyi propozíció ugyan - óriási lelkesedést váltva ki Fogarassyékból - tartalmazott egy utalást szavazatügyük rendezésére vonatkozóan, viszont az alsó tábla 1847. november 17-i ülésén olyan, egyértelmű többséggel támogatott határozat született, mely élesen kettéválasztotta a városok és az egyháziak országgyűlési állásának kérdését. Előbbiek szavazatjogára vonatkozóan külön választmányt bíztak meg átfogó törvényjavaslat kidolgozásával, utóbbiak ügye pedig "hasonló fontossággal bírónak nem tekintetvén", a fontos társadalmi-politikai reformok tárgyalását követő bizonytalan jövőre halasztatott.[373] A számos égető problémával küzdő országgyűlésen a káptalanok megsértett szavazat-ügyének felszínen tartása egyébként is a politizáló egyháziak legfontosabb törekvése lett 1847 novemberében, bizonyára ezzel magyarázhatjuk, hogy Lipthay Sándor az október közepén tartott borsodi közgyűlés eseményeit illetve a kommentárokat csak több, mint egy hónappal később közölte lapjában.[374] A sors különös fintora, hogy a káptalani követek vágya végül mégis csak teljesült. Mégpedig 1848. március 18-án, amikor a diéta magát alkotmányozó gyűléssé nyilvánította, és egyszerre hozott határozatot az országgyűlés valamennyi résztvevő tagjának fejenkénti szavazatjogáról, valamint arról, hogy addig nem oszlik szét, amíg a polgári átalakulás alapjait lerakó törvényeket meg nem alkotta. A határozat szövege pedig utóbbiak kiteljesítését a következő, "népképviselet alapján összehívandó új képviselő-testületre" hagyta.[375] Ez pedig egyben a végét is jelentette az egyháziak intézményes jelenlétének a magyar törvényhozás alsóházában.

 

Fazekas Csaba (szerk.): Fiatal egyháztörténészek írásai.
Miskolc, 1999. 76-113. p.

 

A szerzetesrendek közéleti szerepének megítélése
a reformkorban, különös tekintettel a jezsuitákra[376]

A szerzetesrendek mindig is igen sokrétű tevékenységet folytattak, életüket a mindenkori kortársak sem pusztán a vallás vagy a művelődés szférájában betöltött szerepük alapján ítélték meg, hanem mérlegelték az állam illetve a társadalom egésze szempontjából is. A szerzetesrendek tevékenysége a reformációt illetve különösen a felvilágosodást követően fontos eleme lett az állam és egyház közötti mindenkori viszonynak, utóbbi alakulása szoros kapcsolatba került a szerzetesség általános helyzetével. Magyarországon a XIX. század első felében a polgári átalakulás szerteágazó és lázas megyei illetve országgyűlési vitákat hozó problémái között szintén politikai kérdéssé vált a szerzetesrendek tevékenységének megítélése, mozgásterük kiterjesztése vagy korlátozása. A kérdés - bár ritkán került a reformkor számos meghatározó problémájával egy sorba - mégis jellemző adalékokat nyújt arra vonatkozóan, hogy a különböző pártállású és egyéniségű politikai személyiségek milyen egyházpolitikai elvekben gondolkoztak, hogyan képzelték el a szerzetesrendek szerepét a polgári átalakulás folyamatában.

A szerzetesrendekkel kapcsolatban kibontakozott politikai vita megértéséhez egészen 1790-ig kell visszamennünk. II. József egy sor hazai szerzetesrendet feloszlatott, vagyonukat állami kezelésbe vette; azonban már a "nevezetes tollvonás" után összeülő országgyűlésen többen foglalkoztak vonatkozó rendelkezéseinek hatálytalanításával.[377] A jozefinista egyházpolitika korlátozó rendeleteit a XVIII-XIX. század fordulóján részben felszámolták, néhány rendet (a bencéseket, cisztercieket, premontreieket) I. Ferenc - nem kis részben a valláserkölcsi nevelésnek tulajdonított politikai célokra, a francia forradalom erkölcsi "kárainak" ellensúlyozására való tekintettel - 1802-ben vissza is állított.[378] A szerzetesrendek működését azonban továbbra is a jozefinista szemlélet árnyékolta be, bár különösebb korlátozásról vagy arra irányuló kísérletről a XIX. század első évtizedeiben nem beszélhetünk.[379]

A reformkori Magyarországon a szerzetesrendek aránya nem volt olyan jelentős, mint egy felekezetileg homogén (katolikus) országban, ehhez képest mégis viszonylag jó adatokat mondhatott magáénak mind a kolostorok, mind a rendtagok számát tekintve. A korszak elején mintegy 1500 főre tehetjük a szerzetesek létszámát, később kb. 200-ra a kolostorokét.[380] Bár a kolostoroknak az ország egészéhez viszonyított arányában Magyarország a Habsburg-birodalom országai és tartományai között az utolsók között állt (a legnagyobb "kolostor-sűrűséget" Alsó-Ausztriában és Dalmáciában állapították meg), minden negyedik rendház a magyar korona országaiban működött. (Erdélyben csak 39 kolostorban éltek szerzetesek.) Nem tűnik rossznak a helyzet, ha megjegyezzük, hogy egyrészt Magyarország lélekszáma és területe jóval meghaladta a többi vizsgált térségét, másrészt egyes osztrák katolikus tartományok (pl. Karintia) az ittenihez hasonló mutatókkal rendelkeztek. Magyarországon kisebb volt továbbá az egy lakosra jutó szerzetesek száma, mint Alsó- és Felső-Ausztriában vagy Tirolban, de hasonló Galíciához, Csehországhoz, Karintiához és Erdélyhez. A Habsburg-birodalom átlagának felelt meg az egy kolostorban élő szerzetesek száma (15 fő), míg Velencében és Felső-Ausztriában ugyanez az adat 26-27, addig Erdélyben alig 4,5 fő, azaz a rendházak erőteljes kihasználatlansága utóbbi területen szembetűnő.[381] Több szempontból sem volt egyenletes továbbá a szerzetesek Magyarországon belüli eloszlása, egyrészt egyes egyházmegyékben sok, másutt sokkal kevesebb rendház állt (az esztergomi főegyházmegyében az 1840-es évek elején több, mint kétszer annyi, mint a veszprémiben vagy a győriben; háromszor annyi, mint a kassaiban vagy a csanádiban, a többiben viszont ezeknél jóval kevesebb).[382] Másrészt a rendek között sem volt egyensúly: a legnépesebb a piaristáké, a ferenceseké és a bencéseké volt, akadt viszont néhány, legfeljebb egy-két tucat tagot számláló szerzetes- illetve apácaközösség is.

A szerzetesrendek kérdése első ízben az 1825-27. évi országgyűlést követő rendszeres bizottsági munkálatok során kapott nagyobb nyilvánosságot. A József nádor elnökletével folyó széleskörű és nagy hatású munkálatok során nyolc albizottságot szerveztek, az egyik (Rudnay Sándor esztergomi érsek vezetésével) egyházi és alapítványi ügyekkel foglalkozott. (A bizottságnak további két püspök is tagja volt.)[383] Számos kérdés mellett az albizottság első helyen foglalkozott a szerzetesrendek tevékenységével, Vurum József nyitrai püspök előterjesztése alapján főleg azt tudakolta, mi a véleménye a törvényhatóságoknak a meglévő rendházak fenntartásáról, a korábban eltöröltek visszaállításáról, illetve arról, hogy a kolduló rendek költségeik előteremtése érdekében "mendikáljanak", vagyis kéregessenek.[384] A vármegyék - már amelyik érdemben foglalkozott ezzel a kérdéssel - többsége úgy vélte, hogy a meglévő hasznos szerzetesrendek tartassanak fent, de ne az adózó nép terhére. A véleményekből általában a jozefinista egyházpolitika szerzetesekkel kapcsolatos képe rajzolódik ki, vagyis azt mondhatjuk, II. József felvilágosult elvei ezen a téren valóban áthatották annyira a magyar nemesi közvéleményt, hogy a megyei munkálatokban helyenként szó szerint visszatükröződtek. Bereg például azt írta, hogy csak azok a rendek töröltessenek el, amelyek "mindenféle hasznos foglalatosság nélkül" élnek, a tanítással foglalkozó barátokat azonban "az ország hasznos tagjainak találtatván, meg maradhatásuk helyes volta elismertetett". A megye éppen ezért külön követelte, hogy a munkácsi Szent Bazil-rend saját költségén állítson fel egy iskolát.[385] A Zemplén megyei javaslat (ennek kidolgozásában Kossuth Lajos is részt vett) szintén a hasznos munkával nem foglalkozó rendek megszüntetését javasolta, a megmaradók finanszírozására pedig kizárólag az állami pénzalapokat tartotta elképzelhetőnek, melybe az eltörlendő kolostorok birtokait és alapítványait is be kívánta olvasztatni.[386] Bács és Békés megyék egyaránt sérelmezték, hogy miközben a kolduló rendek a vallásalapból évente mintegy 70 ezer forintos jövedelemre tesznek szert, az uralkodó újra engedélyezte, hogy kéregessenek. A békési közgyűlés ezt a gyakorlatot különösen ellenezte, nemcsak azért, mert tisztességes állami ellátásban részesültek, hanem azért is, mert többségük plébánosi vagy tanítói állása után is juthatott jövedelemhez, továbbá a hívek amúgy is juttattak nekik kisebb-nagyobb adományokat. Jellemző módon, az állam érdekéből kiindulva azért vetették el a kéregetés gyakorlatát, mert ezzel az adózó népet károsítják, és a jobbágyokat bosszantja, ha látják, hogy olyanok kéregetnek tőlük élelmet, akik sokkal jobban élnek, mint ők. Csanád megye ehhez még azt tette hozzá, hogy az állam ügyeljen rá: a rendházak csak annyi hívet vehessenek fel, amennyi eltartásáról gondoskodni tudnak. Krassó szintén tartózkodó véleménnyel volt a szerzetességről: "a népnek oktatását és a keresztényi tudományt, s a jó erkölcsöknek terjesztését a világi egyházi személyek által is eszközölni lehetne", a vallási célú kéregetést pedig a XIX. században megengedhetetlen középkori gyakorlatnak nevezte. Ha nincs olyan pénzalap, amelyből koldulás nélkül meg tudnának élni, vagy se tanítással, se betegápolással nem foglalkoznak, szüntessék be működésüket - javasolták, de ne olyan "durván", mint korábban, hanem csak úgy, hogy új tagot ne vehessenek fel, viszont a meglévők halálukig kolostorukban maradhassanak.[387] A későbbi országgyűlési viták szempontjából érdekes volt Esztergom álláspontja, mely szerint a Magyarországon honosított rendeket törvénnyel fogadták be, ezért - úgy gondolták - azok megszüntetését sem lehet egyszerű uralkodói rendelettel eszközölni. Követelték, hogy az eltörölt, de vissza nem állított szerzetesrendek megszüntetését mondja ki az országgyűlés is, és utóbbi beleegyezése nélkül ne lehessen idegen szerzetesrendet az országba telepíteni.[388] (Utóbbi kitétel saját korában elsősorban a jezsuitákra volt vonatkoztatható.) A megyék általában vagy korlátozni kívánták a szerzetességet, vagy elégedettek voltak a fennálló helyzettel. Győr például örömmel nyugtázta, hogy visszaállították a premontreieket, a cisztercitákat és a bencéseket, utóbbi megörökítését törvénybe iktatni is javasolta. Más felszámolt kolostorok vagyona - írták - ugyanakkor régen eladatott, hasznos célokra (plébániák támogatására stb.) fordíttatott, a rendtagok is kihaltak, ezért "azoknak visszaállítását tovább sürgetni nem kellene".[389] A koldulást mindazonáltal nem kívánták megszüntetni, csak a megyéspüspök szigorú felügyeletét elrendeltetni.[390] Győr álláspontja általában annak a véleménynek felelt meg, amely a fennálló állapot tudomásulvételét javasolta, és a szerzetesek befolyásának sem növelését, sem csökkentését, általában az egyház ügyeibe való további beavatkozást nem tartotta célravezetőnek. Szatmár vármegye a házról házra járó kéregetés gyakorlatát is sérelmezte, legfeljebb azt tartotta elképzelhetőnek, hogy a plébánosok gyűjthessenek számukra alamizsnát. Kölcsey Ferenc javaslata szerint az oktatásban a szerzetesek háttérbe szorításával egyre inkább világi tanárokat kell alkalmazni. Kölcsey ki kívánta vizsgáltatni, hogy jogosak-e a szülők felmerült panaszai a visszaállított tanító rendek ellen, továbbá meg akarta tiltatni, hogy a növendékek 24 éves koruk előtt szerzetesi fogadalmat tehessenek és hogy magyarok a - jezsuita befolyás alatt álló - római Collegium Germanico-Hungaricumban tanulhassanak. (A szatmári közgyűlés ez utóbbi pont kivételével magáévá tette Kölcsey valamennyi javaslatát.)[391] A Nógrád megyei javaslattévők sem támogatták a szerzetesrendeket. Pongrácz Antal szolgabíró és Horváth Elek megyei alügyvéd (a vármegye által nem tárgyalt, de nyomtatásban a kiadványukhoz csatolt) előterjesztése nemhogy az eltörölt rendek visszaállítását, hanem a meglévő koldulórendek megszüntetését követelte, új tagok felvételének tilalmával. A polgárok - írta Pongrácz - vagy testi, vagy lelki vagy mindkét jellegű képességeiket az állam szolgálatába állítják, a szerzetesek ennek egyikét sem teszik, hanem lényegében élősködnek a társadalmon. Távolról sem fejtenek ki olyan jelentős oktatási vagy tudományos tevékenységet, mint amilyet tulajdonítanak maguknak, állították, ezért egyházi szolgálataikat illetve művelődési feladataikat a világi papok sokkal jobban el tudnák látni, mint a kolostorokban élő szerzetesek.[392] Oktatáspolitikai reformjaik sorában lényegében az egyházi oktatás megszüntetését helyezték kilátásba a tanítórendek vagyonának nemzeti pénzalaphoz való csatolása által.[393] A szerzetesrendek ügyét több vármegye is jellemző módon összekapcsolta nemzeti kérdésekkel. A rendszeres bizottsági operatum tartalmazott például egy olyan kérdést, hogy mit cselekedjen az ország azokkal a kolostorokkal, melyek (mint például a zalavári bencések) valamely külországi (ausztriai) apátságnak vannak alárendelve. Az egyik leginkább érintett vármegye, Zala rendei közölték, hogy bár az említett zalavári apátságban a szerzetesek magyarok, az őket kormányzó apátok nem, sőt, nem is értik nyelvünket. Az osztrák főapátságtól a zalavári bencés monostor szeparációját melegen támogatták, "csak azért is, hogy honbéli lévén, más külső, s a magyarságra nézve mindenkor idegen országbeli apátságtól függnie a nemzeti méltóság sem engedné."[394]

Összességében megállapíthatjuk, hogy a törvényhatóságok elaboratumai egységesek voltak a tekintetben, hogy a szerzetesrendek tevékenységének fokozottabb állami vagy legalább egyházmegyei szintű ellenőrzését szorgalmazták. Azok a vármegyék, ahol jelentős volt a katolikus egyház befolyása vagy püspöki székhelynek adtak otthont (pl. Esztergom, Győr stb.), ott a szerzetesrendekkel (és általában az egyházzal) szemben elnézőbb volt a közgyűlés által elfogadott vélemény. Azokban a vármegyékben azonban, melyekben a reformeszméknek már korán elkötelezett nemesség volt a hangadó, a liberális egyházpolitikai törekvések különböző árnyalatai fogalmazódtak meg, a mérsékelt jozefinizmustól a nyílt antiklerikalizmusig. A reformerek már a vármegyei munkálatok során lényegében egységesen a "haladás" gátját látták a katolikus egyház és így a szerzetesrendek közéleti tevékenységében, ezért sokan követelték a kolostorok felszámolását, vagy legalább a kolduló rendek eltörlését, vagyonuk szekularizálását, a papi és szerzetesi fogadalom 24. életévhez és magyar nyelvtudáshoz kötését, továbbá a papképzés és az egyházi alapítványok országgyűlési felügyelet alá helyezését, az egyházi személyek világi bíróság elé állíthatóságát, sőt még a cölibátus megszüntetését és a búcsújárások állami szabályozását is.[395]

Az 1832-36-os országgyűlés külön nem foglalkozott a szerzetesrendek kérdésével, az őket megemlítő felszólalásokból azonban kiderül, hogy az ellenzéki követek a kormány vallásszabadságot korlátozó politikája és a szerzetesrendek, mindenekelőtt a jezsuiták XVI-XVIII. századi közéleti tevékenysége között feltűnő párhuzamokat gyanítottak. Palóczy László Borsod vármegye követe és az országgyűlés kerületi üléseinek jegyzője a protestánsok vallássérelmeinek 1833. június 21-i tárgyalásakor úgy vélte, hogy a vegyes házasságok körül keletkezett konfliktus hátterében a jezsuiták stratégiája áll. Eszerint a rend mindig azt a gyakorlatot veszi elő és hajtatja végre a katolikus uralkodókkal, mely a protestánsoknak mindenkor a legnagyobb kárt okozhatja. A XVI-XVII. században a katolikusok nem hangsúlyozták ennyire a vegyes házassággal szembeni ellenzésüket, mert akkor más módon képzelték el a protestánsok visszaszorítását - mondta Palóczy Jean Bolland, híres jezsuita munkáira hivatkozva.[396] Lonovics József, az egri káptalan követe (1834-től csanádi püspök) rágalomnak nevezte Palóczy jezsuitákat sértő szavait, és úgy vélte, nem szabadna sírjukban háborgatni őket. A borsodi követ válaszában az ellenzék általános jezsuita-ellenessége mellett tükröződött az a vélemény is, hogy a Szentszék és nem pedig a nemzet iránt feltétlenül engedelmeskedő szerzeteseknek a polgárosodás alapkövetelményének számító felekezeti békesség megbontását tulajdonították: "Az egri káptalan igen jeles és tudós követe [...] azt mondá, hogy én az Istenben boldogult jezsuita atyákat sírjaikban háborgattam. Megvallom, legkisebb akaratom sem volt őket sírjaikban háborgatni, nem is háborgatom, mert félek, igen félek, hogy felébrednének. [...] Ha maguk megholtak is, élnek princípiumaik, melyekkel oly sok kárt tettek a világnak."[397] 1835-ben, amikor nyilvánvaló lett, hogy az udvar elodázza a protestánsok (immár nemzetinek tekintett) sérelmeinek törvényes rendezését, Palóczy a vallásszabadság és a felekezeti egyenjogúság melletti szenvedélyes beszédében Pombalt és Aranda márkit ünnepelte, akik a XVIII. században Portugáliából illetve Spanyolországból kiűzették a jezsuitákat.[398] De nem volt jobb véleménnyel a rendről Beöthy Ödön bihari követ sem. Már az 1833. január 9-i kerületi ülésen - Palóczyhoz hasonlóan - úgy vélte, hogy az 1606-os bécsi és az 1645-ös linzi békekötések megteremtették a felekezetek nyugodt egymás mellett élésének feltételeit, mely a katolikus ellenreformáció miatt maradt papíron: "A jezsuiták, ama munkás, de fanatikus szerzet, gondosan ápolgatá hamvai alatt az üldözés szikráját."[399] Amikor Balogh János liberális Bars megyei követet 1835-ben perbefogták, a kormánynak az ellenzéket intrikák és titkosrendőrök segítségével elnémító-megfélemlítő politikáját Beöthy a jezsuiták módszereivel azonosította: "Ki mondja meg, hol fog a kormány megállani? Eddig a jezsuiták szisztémáját követte, alattomos mellékutakon igyekezett a testet sorvadásba hozni [...]"[400] De az alsó táblán más alkalommal is hivatkoztak a jezsuitákra, például a főrendeket azzal próbálták rávenni a magyar nyelvű szentmisék ügyének támogatására, hogy "íme Kínában a jezsuiták kínai nyelven miséznek, miért ne lehetne itt is így". (A felső tábla kívánságára azonban a kérdést levették a napirendről.)[401]

Az országgyűlés befejezése után a vármegyék a nemzeten esett sérelmeket (pl. az országgyűlési ifjak, Kossuth, Wesselényi perbe fogását stb.) gyakran a jezsuiták szellemiségével hozták kapcsolatba. Bihar megye 1836. december 12-i közgyűlésén a törvényhatóságok tisztújításait szabályozó, az önkormányzatiság elvét sértő kormányrendelettel kapcsolatban például veszedelmes jezsuita elveket emlegettek, melyekért "a história bizonysága szerint fejedelmek is fejükkel adóztak."[402]

A magyarországi szerzetesrendek tevékenységével (konkrétan engedélyezésükkel illetve tiltásukkal) kapcsolatos politikai vita azután az 1839-40-es országgyűlésen robbant ki. Nem tudjuk, a szerzetesrendek önmagukban is okot adtak volna-e a kérdésben az országgyűlés alsó és felső táblájának két táborra válásához. Tény viszont, hogy a téma felmerülése szoros összefüggésben állt a már korábban megindult, ám az 1839 márciusa után, Lajcsák Ferenc nagyváradi püspöknek a vegyes házasságokat szigorúan reverzálishoz kötő körlevelét követően fellángolt egyházpolitikai vitával. A katolikus egyház a reverzálisok kérdésében az 1830-as-1840-es évek fordulóján meglehetősen konzervatív álláspontra helyezkedett, amelyet a liberálisok mint a polgárosodás útjában álló nemzeti sérelmet támadtak.[403] A korábban ismeretlen számú és hevességű vármegyei és országgyűlési vitát, feliratokat, publicisztikát és röpiratot indukáló vallásügyi küzdelem - mint a kortársak is megállapították - nem protestánsok és katolikusok harca, hanem a liberális reformpolitika és a szinte egyöntetűen konzervatív álláspontra helyezkedő katolikus egyházi vezetés összecsapása volt. (A liberálisok vezetői között számos római katolikus is volt, Batthyány, Széchenyi, Deák, Eötvös stb.) Ennek a terjedelmes, szerteágazó és fordulatokban gazdag egyházpolitikai harcnak volt egyik "mellékhadszíntere" a szerzetesrendek visszaállításával kapcsolatos vita, amely leginkább az 1773-ban XIV. Kelemen pápa által eltörölt, majd VII. Pius által 1814-ben újra felállított jezsuita rend magyarországi befogadása körül zajlott.

1839. május 21-én Sopron vármegye közgyűlése megszavazta követeinek országgyűlési utasítását, melynek egyik pontja a vallásügyben követendő (egyébként liberális) véleményt tartalmazott. Ebben a katolikus egyház vegyes házasságokkal kapcsolatos magatartását "a vakbuzgóság sötét századjaira visszaemlékeztető"-nek nevezte, a keletkezett feszültségről pedig a jezsuitákra célozva megállapította, hogy "részben azon szerzet befolyásának lehet tulajdonítani, mely honunkból száműzetve, más helyeken kezd ismét létrejutni." Az egyházpolitikai problémák megoldása érdekében követeinek előírta, hogy igyekezzenek tető alá hozni egy, az új szerzetesrendek meghonosítását, különösen pedig az "akár ezen, akár más név alatt" hazánkba települni szándékozó jezsuiták betelepedését meggátló törvényt.[404] A soproni javaslat az alsó tábla vallásügyi sérelmeinek részeként került országgyűlési tárgyalásra.[405]

Az alsó tábla első ízben 1839. december 21-i kerületi ülésén foglalkozott az indítvánnyal, amelyről éppen hiányzott Felsőbüki Nagy Pál, az előterjesztő Sopron vármegye követe. Az ügy képviseletét ekkor vállalta magára az ellenzék korábban is jelentős szónoka, az egyházpolitikai kérdésekben különösen aktív Palóczy László. Palóczy "a sírboltjaikból feltámadt, és már is izgágáskodó jezsuiták" visszaszorítása érdekében már ekkor kétféle érvet vett elő: egyrészt történeti adatokkal próbált a rend 1773-as eltöröltetésének jogossága mellett kardoskodni, másrészt a jelenre utalva arra figyelmeztette követtársait, hogy az Oroszországból és Franciaországból nemrégiben kiűzött jezsuiták közül sokan Bajorországban és a szomszédos Ausztriában telepedtek le, ebből pedig - nem is teljesen alaptalanul - Magyarországra jövetelük szándékára is következtetett. "Minő ínséges veszélyeknek bizonyos előállásoktól kell remegni?" - tette fel a kérdést, vagyis Palóczy (és követtársainak jelentős része) bizonyosra vette, hogy a jezsuiták megjelenését a felekezetileg tagolt magyar társadalomban további vallási súrlódások fogják követni. A kerületi ülés úgy döntött, hogy az ügyet fontossága miatt nem csupán sérelemként, hanem törvényjavaslatként kell az országgyűlés napirendjére tűzni, továbbá az uralkodóhoz írt feliratban kérni, hogy a diéta hozzájárulása nélkül a mindenkori magyar király ne fogadhasson be új szerzetesrendeket az országba. A törvényjavaslat és a felirat megfogalmazására Palóczyt kérték fel.[406] Palóczy igyekezett a liberálisok elvárásait minél pontosabban megfogalmazni, ezért arra kérték V. Ferdinándot, hogy "valamint eddig, úgy ezen túl is, semmiféle szerzetesrendek, és pedig se felső engedelemből, - se magános alapítványból, vagy végrendeleti hagyományból, sem más bármely szín alatt az összes törvényhozás megegyezésén kívül Magyarországba és a hozzá kapcsolt Részekbe be ne hozattassanak, s meg ne telepítessenek."[407]

Az idő előrehaladtával az ügy csak az országgyűlés kései szakaszában került tárgyalásra az alsó táblán, ahol az üzenetet változatlan formában megszavazták és továbbították. A felső tábla elutasította, majd még egy üzenetváltás következett hasonló eredménnyel. Az országgyűlés a kérdés törvényes rendezése nélkül fejeződött be (mint ahogy a sok vihart kavart vegyes házasságok ügyét sem sikerült lezárni, elindítva ezzel az 1840-es évek első felének heves vitáit), az üléstermekben elhangzott pro és kontra érvekből azonban kirajzolható, hogy milyen volt a politikai közvélemény megítélése a jezsuitákról és általában a szerzetesrendekről.

Az, hogy a szerzetesrendeknek a kortársak többsége fontos közéleti illetve egyházpolitikai szerepet is tulajdonított, már abból is látható, hogy a Sopron megyei javaslat szövege csupán egy általános, konkrétumhoz nem kötött elv elfogadtatását célozta (hiszen nem annak kapcsán merült fel, hogy valamely rend nyilvános honosítási kérelemmel fordult volna az országhoz és emiatt az uralkodó és a törvényhozás között hatásköri nézeteltérés jött volna létre), mégis szenvedélyes vita bontakozott ki körülötte.[408] Általánosságban elmondhatjuk, hogy a jezsuitáknak az országba való befogadását a katolikus egyház által delegált képviselők illetve egy-két ultrakonzervatív vagy udvarhű főúr kivételével a világi követek nem helyeselték sem az alsó, sem a felső táblán, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A vitában végül is többen ugyanazokat az elemeket hangoztatták.

Voltak, akik felesleges időhúzásnak nevezték a javaslatot, amely fontosabb témáktól vonja el a követek figyelmét. Így nyilatkozott például Szerencsy István személynök a karok és rendek első tárgyalási napján (1840. március 24.)[409] Véleménye szerint (ezt később mások is hangoztatták), a XIX. században a szerzetesség jellege alapvetően megváltozott a középkorhoz képest, fontossága sokkal kisebb, ezért sem kellene a témával foglalkozni. A szerzeteseket kizárólag betegápoló, jótékonykodó személyeknek tekintette, melyeknek így nem is lehet szerepük az egyházpolitikai helyzet javításában vagy éppen elmérgesítésében. Moson megye követe, Sőtér Ferenc vetette fel elsőként, hogy nem következetes az országgyűlés, hiszen azok, akik a katolikus szerzetesrendeket korlátozni akarják, vallásszabadságot követelnek, erőteljesen támogatják az unitárius vallás bevetté nyilvánítását, a zsidóság emancipációját, a protestánsok letelepedésének engedélyezését Horvátországban stb. Ugyanezt hangoztatta a felső tábla első vitájában többek között Barkóczy László székesfehérvári, Hám János szatmári püspök stb. is.[410] (Az idézett Lonovics József emellett az ingadozó liberálisokra is próbált hatást gyakorolni, amikor azt hangoztatta, hogy a jezsuiták korlátozása "századunk állásával s a szabadság fogalmával egybe nem eshet."[411]) Az üzenet pártolói (köztük például még az ekkor az ellenzékhez vonzódó, később szélsőségesen konzervatív Zichy Ödön[412]) erre azt válaszolták, hogy az ellenzék egyrészt éppen a felekezeti egyenjogúságot kívánja megteremteni a zsidók, unitáriusok stb. jogainak pozitív diszkriminációjával, másrészt a szerzetesrendekkel az a fő baj, hogy tevékenységük nem hasznos a nemzet érdekei szempontjából, függetlenül attól, hogy a római katolikus egyház részei vagy sem. Az egyházi oldal (az alsó táblán a káptalani követek, a felső táblán a püspökök) visszautasították továbbá a feltételezést, hogy a vegyes házasságok kapcsán elmérgesedett egyházpolitikai helyzetért a jezsuiták lehetnének felelősek, hiszen - mint mondták - sem Magyar-, sem Poroszországban nem telepedett még le a rend. A liberálisok azonban nem a szerzetesek közvetlen, személyes beavatkozásáról beszéltek, hanem a jezsuiták által képviselt szellemiségről; utóbbi alatt értve a katolikus egyház érdekeinek mindenáron való megvalósítását, a vallási intoleranciát, az eszközökben nem válogató, de leginkább a titkos manipulációkkal dolgozó ellenreformációs stratégiát. Felsőbüki Nagy Pál például az alsó tábla második vitanapján[413] arról beszélt, hogy a vegyes házasságok terén évtizedekig semmilyen komolyabb vallási konfliktus nem keletkezett, s valaminek ki kellett váltani azt, hogy a katolikus egyház egyik napról a másikra konzervatív álláspontra helyezkedett és kirobbantotta az egyházpolitikai vitát. "Megyéje tehát azt hiszi - mondta Felsőbüki -, hogy mind ezek vagy titkos sugallásból, vagy pedig a Római Szék parancsából történtek, ha a Római Szék parancsából, akkor ismét az a kérdés? ki zavarta meg a Római Széket?" A felszólaló szerint ez a magatartás korábban kizárólag a jezsuitákra volt jellemző.

Bár Felsőbüki hangoztatta, hogy "megyéjének kívánsága újabb idők történetén alapul", a vitának végig fontos összetevője volt a szerzetesrendek, főleg a jezsuiták XVI-XVIII. századi szerepének megítélése. Az egyházi oldal több képviselője is hangoztatta, hogy a jezsuitákat mindig csak vádolták a legkülönfélébb képtelen szörnyűségekkel, de azt senki nem bizonyította. Palóczy László ennek ellensúlyozására hosszú és szenvedélyes hangú beszédben aprólékosan sorolta az ellenreformáció történetéből azokat az eseményeket, melyeknek jezsuiták voltak a szereplői,[414] s a történelemből azt a következtetést vonta le, hogy "ha a jezsuiták újra befészkelik magukat hazánkban, az egymás elleni gyűlölködés, civakodás, üldözés - lesznek közöttünk napirenden." Szentkirályi Mór Pest megye követe szintén úgy vélte, hogy mivel a jezsuiták "a hazudságot szép szisztémában hozzák fel", ha befogadná őket az ország, eleinte szelíden fognak viselkedni, aztán "ha pedig magokat befészkelhetik, előbbi privilégiumaikat reklamálni fogják" és magukat a katolikus egyház meghatározó erejévé teszik.

Az ellenzéki politikusok általában a jezsuitákat, mint alapvetően politizálással foglalkozó, minden egyéb tevékenységét a katolikus egyház hatalmi ambícióinak alárendelő szerzetesrendnek tartották. Ezzel szemben az egyházi oldal a jezsuiták múltját ismertetve a rendtagokat, mint az ifjúság erkölcsös nevelése, a tudományosság, a vallásosság stb. terjesztése iránt mélységesen elkötelezett, jámbor szerzeteseket láttatta, tevékenységüket így lényegében társadalmi szempontból is minimum ártalmatlannak, sőt inkább kívánatosnak tekintette. Kopácsy József esztergomi érsek többször is szólásra emelkedett,[415] és szintén meleg szavakkal emlékezett meg a szerzetesekről, "kiknek hivatásuk csupán jótékony lehet". Úgy vélte, "ha valakinek jótékonysága oda terjedne, hogy ily rendet felső megegyezéssel a szükséges korlátok között létrehozni kívánna: azt bizonyosan valami ferde szándék, vagy valami rossz következésű intézetről vádolni nem lehetne." Haulik György zágrábi püspök jellemzően így beszélt a jezsuitákról: "majdnem az egész ifjúságot kézben tartani, az ifjúság nagyobb részébe a religió érzeményét, a szerénység és alázatosság erényeit becsepegtetni tudni; tudni majd mindnyájukat az ártatlanságban és [az] élet tisztaságában megtartani, az én szemeim előtt nagy érdem az emberi nemzetről [...] mióta a Jézus Társasága eltöröltetett, az ifjúság nagy része megfogyatkozott lelki erejében." Haulik továbbá elismerte, hogy egyházának a jezsuiták politikai szempontból is fontos tartópillérei voltak, nélkülük "a katolikus egyház talán a reformáció örvényébe elsüllyedett volna." Ezzel a főrendi véleménnyel szemben Eötvös József éppen az alsó tábla mellett érvelt, mondván, hogy a jezsuita rend eltöröltetése óta a katolikus egyház szilárdan áll, "éppen olyan jó katolikusok vagyunk most, mint valaha voltunk, a trónok éppen oly biztosan állnak, mint valaha [...] és maga a nevelés, mely e rend fő érdemének tartatott, ha változott is, bizonyára rosszabbá nem változott." Vagy amikor április 28-án a főrendek másodszor utasították vissza az üzenetet,[416] gróf Viczay Héder úgy vélekedett, hogy a jezsuiták "Európában csaknem minden s épen katol.[ikus] országokban - a pápának megegyezésével - megszüntettek, arra mutat, hogy azoknak más céljuk is volt, mint egyedül a tanítás, s hogy befolyásukat olyakra is használták, melyek a renddel és polgári békességgel összeférhetők nem voltak." Az, hogy az egyházi vezetők a népoktatás égető szükségeivel, nem megfelelő szellemével érveltek a jezsuiták szükségessége mellett, azért is feltűnő lehetett, mert az állam 1802-ben nagyon sok iskolát bízott a visszaállított tanító rendek irányítására.[417]

A vita során többen nem csak a jezsuitákról, hanem általában a szerzetességről is kifejtették véleményüket. Lonovics József csanádi püspök, talán a diéta legnépszerűbb egyházi szónoka, hangsúlyozta, hogy "a szerzetesrendek magából a katolikus Egyház szelleméből és természetéből erednek", vagyis korlátozásuk magának a katolikus egyháznak a visszaszorításával egyenértékű, s elutasította azt a (tulajdonképp jozefinista hatást tükröző) felfogást, mely szerint a katolikusoknak is érdekük lenne a világi papság fejlesztése a szerzetesek rovására. (Barkóczy püspök - a későbbi politikai katolicizmusra jellemző szófordulattal - egyenesen a katolikus egyház elnyomásaként, üldözéseként értelmezte a jezsuita-ellenes javaslatot.) Lonovics szerint a szabad szerveződés joga megillet az országban minden közösséget és intézményt, akár gőzhajózási társaságról, akár szerzetesrendről legyen szó. (Nyilván nem véletlenül hivatkozott sem ő, sem más főrendek a reformerek gazdaságpolitikájának kedvelt intézményeire.) A másik oldal ezzel szemben azt hangoztatta, hogy az önszerveződő egyesületek alapítása sem lehet parttalan folyamat, s csak az ország szempontjából fontos közösségek honosíttathatók meg, a szerzetesrendeket (különösen a jezsuitákat) pedig nem tartották ilyennek. Nem az a döntő egy társadalmi egyesületnél, hogy szerveződik-e vagy sem - sugallták -, hanem az, hogy hasznos-e a nemzet egészére nézve. Több egyházi személyiség hangoztatta, hogy ha az ellenzék által oly sokszor - pozitív példaként - hivatkozott Nyugat-Európa több országában működhetnek szerzetesrendek, miért ne tehetnék ezt nálunk is, mire azt válaszolták, hogy azokban a nemzetekben nem is fenyeget a vallási megosztottság olyan veszélye, mint nálunk.[418] A lassan parttalanná váló vitában Dessewffy Aurél próbált kompromisszumos javaslatot megfogalmazni.[419] Az előterjesztés tartalmát pártolta, de javasolta, hogy az uralkodót ne önálló törvénnyel kötelezzék, hanem csupán alázatos feliratban kérjék: beleegyezésük nélkül ne fogadjon be új szerzetesrendet az országba.

A jezsuiták ellen irányuló javaslatot a felső táblán hevesen ellenezte valamennyi egyházi személyiség, támogatásukat fejezték ki viszont a reformkor olyan jelentős politikai személyiségei, mint a már említett Eötvös József, továbbá Széchenyi István, Batthyány Lajos,[420] Teleki László vagy Teleki Sámuel, Vay Miklós és mások. A támogató nyilatkozatok oka jórészt a jezsuita-ellenességben kereshető, ugyanakkor közrejátszhatott az is, hogy a javaslatban az udvarral szemben az országgyűlés hatáskörének növelése is benne rejlett. A felső táblán csak elenyésző többség döntött az üzenetek visszaküldése mellett,[421] s az ellenzék végül nem tudta keresztülvinni akaratát. Ennek oka elsősorban az, hogy a javaslat az országgyűlés legutolsó szakaszában került elő és így a főrendek meg tudták akadályozni a vita kiszélesedését (erre több vármegye követi végjelentése is utal[422]), de talán az is, hogy a liberálisok a felekezeti viszonosság és a vegyes házasságok ügyét tekintették az egyházpolitika legfontosabb kérdéseinek, melynek megfelelő rendezése esetén hajlandók lettek volna lemondani egyéb vallásügyi javaslataikról. Erre utal, hogy 1840. május 4-én, néhány nappal a diéta vége előtt tartott kerületi ülésen a követek teljesen reménytelennek látták a szerzetesrendekkel kapcsolatos ügyben ezen az országgyűlésen a felső táblával való megegyezés lehetőségét, és eltekintettek a kérdés napirenden tartásától.[423]

Nézzük meg röviden, hogy a karok és rendek üzeneteikben[424] milyen fontosabb érveket hoztak fel a jezsuita rend betelepítésének megakadályozására. Először is a szomszédos tartományokban felállított jezsuita rendházak miatt megelőző intézkedést véltek szükségesnek, továbbá az ország hatályos törvényeit (elsősorban az 1715/102. tc.-et) úgy értelmezték, hogy az uralkodó a kérdésben egyedül nem dönthet, végül ezzel összefüggésben azt gondolták, hogy - mivel a katolikus oldal a jezsuiták visszatelepítésének szükségességét indokolta leginkább ezzel - az ifjúság tudományos és erkölcsi neveléséről való rendelkezés "kétségtelenül az összes törvényhozást illeti". A főrendek válaszaikban kifejtették, hogy egyrészt a más tartományokban történő események nem adhatnak okot preventív magyarországi törvények megfogalmazására (megjegyezzük, máskor éppen a konzervatív oldal érvelt a külföldi "rossz" példák elleni óvintézkedések jogosságával), ami pedig az idézett törvényt illeti, az szerintük éppen uralkodói felségjognak nevezi a szerzetesrendek meghonosítását. A főrendi válasz lényegében kizárólag katolikus álláspontot fogalmazott meg, amikor a szerzetesrendek szerepét általában "a szenvedő emberiség gyámolításában, a nevelés eszközlésében vagy más erkölcsi és vallásos érdekeknek előmozdításában" jelölte meg, és a szerzetesek "tagadhatatlanul" pozitív szerepéhez méltatlan hangulatkeltésnek tekintette az ellenzék által meghatározott alsó táblai javaslatot. Megállapította továbbá azt, amit sok főrendi tag is elmondott, hogy azért is mellőztetni kívánják a javaslatot, mert semmi konkrét igény vagy törekvés a jezsuiták vagy mások betelepítésére nem mutatkozik.

Rövid kitérőként megemlítjük, hogy az üzenetekben és az országgyűlési vita során mindkét fél úgy vélte, hogy a korábbi törvények az ő igazát bizonyították, és mind az egyházi oldal, mind az ellenzék számos paragrafust idézett. Tény ugyan például, hogy az 1687/20. tc. a jezsuita rendet "Magyarországban és annak kapcsolt részeiben bevettnek s állandósítottnak" nevezte,[425] ugyanakkor korábban az is előfordult, hogy éppen a rendek kérték az uralkodótól a jezsuiták vagyonhoz juttatását, utóbbi viszont megtagadta azt.[426] A reformellenzék azért sem fogadta el a jezsuitákat pártoló törvények érvényességét, mert azok - úgymond - az ellenreformáció légkörében fogantak, de érthető okokból nem hivatkozhatott a magyar függetlenségi illetve Habsburg-ellenes hagyományok éles jezsuita ellenességére sem. Hiszen azok forrásai egyrészt pont a korábbi protestáns politikai törekvések voltak, másrészt az azt megtestesítő törvények vagy be sem kerültek a Corpus jurisba (mint a Rákóczi-szabadságharc végzései[427]), vagy később visszavonták azokat.[428] Azonban ebben a tekintetben a hatályos hazai törvények nem alkottak egységes szemléletű sorozatot, ezért mindkét oldal érvrendszere több ponton támadható lett. Nem véletlen, hogy egyik fél sem nagyon emlegette például II. József uralkodói rendeleteit, hiszen a "kalapos király" nem az országgyűlés útján törölte el a szerzetesrendeket. Így valamelyik fél számára vagy az intézkedés formája vagy tartalma nem volt megfelelő hivatkozási alap. A korábbi századokban keletkeztek kolostorok országgyűlési jóváhagyás nélkül is, ugyanakkor már a XVIII. században számos szerzetesrendet a karok és rendek által megszavazott törvény telepített az országba,[429] aminek logikája éppen az ellenzék felvetésének jogossága mellett szólt. A javaslat ellenzői szerint a jezsuita rendet Magyarországon soha nem szüntették meg, Palóczyék pedig pont azzal érveltek, hogy 1773-ban Mária Terézia kihirdettette országaiban XIV. Kelemen pápa feloszlató bulláját, amely a placetum jogi természete révén törvényerőre is emelkedett. Felemás helyzet forrása lehetett volna továbbá, hogy 1802 márciusában, a tanító rendek újratelepítését az uralkodó egyszerű leirattal foganatosította.[430] Az 1802. évi országgyűlésen törvényt is alkottak velük kapcsolatban, mely a szerzetesrendek helyreállítását konkrétan nem tartalmazta, csak azt, hogy a rendházak egykori levéltárai "a hitelesség törvényes hatáskörével történt visszaállításuk után visszaadassanak".[431] Vagyis 1802-ben a rendek törvényes alapnak fogadták el a szerzetesrendek konkrét törvény hiányában, rendeletileg és beleegyezésük nélkül történt meghonosítását. A legtöbb értelmezési vita - mint említettük - az 1715/102. tc. körül alakult ki, melynek 3. §-a szerint "mostantól jövőre pedig a szerzetesek testületeit és zárdáit, bármiféléket is, az ország szüksége s a királyi felség jóságos engedélye nélkül szaporítani nem szabad." Az 1839-40-es országgyűlés légkörében ebből a mondatból valóban két ellentétes dolog is következhetett: az ellenzék úgy vélte, hogy az "ország szükségéről" csak a törvényhozás dönthet, az egyháziak pedig a királyi engedélyről szóló szavakat kizárólagos felségjogként értelmezték, bár a paragrafus eredeti szándéka minden bizonnyal egyik sarkított nézettel sem volt azonosítható.

Az országgyűlés üléstermeiben a katolikus egyház képviselői (a felső táblán elsősorban az esztergomi érsek) folyamatosan hangsúlyozták továbbá, hogy az alsó tábla üzenetét azért is ejteni kell, mert a magyar katolikus egyházban semmi konkrét előkészület vagy felvetés nem történt a jezsuitákat visszatelepítésére nézve. Azonban minden jel arra mutat, hogy az egyházi vezetők nagyon is szerették volna behozni a rendet Magyarországra, csupán a protestánsok és a liberális katolikusok várható felháborodása, a vármegyék feltehető tiltakozása miatt a reformkort nem tartották megfelelő időszaknak az akció megvalósítására. Egyrészt azonban erre konkrét előkészületek történtek, másrészt a jezsuita rend által képviselt szellemiséget és szerzetesi magatartásformát a magyar katolikus egyház nem hogy elítélendőnek tartotta volna, hanem nagyon is elismerően szóltak arról, hagyományait pedig ápolták. Éppen ezért Sopron vármegye javaslata és az annak nyomán kialakult vita kényelmetlenül érintette a vegyes házassági ügy miatt amúgy is nehéz helyzetbe került püspöki kart. A XVIII-XIX. század fordulóján (főleg 1814 után) az egyházon belül sokan törekedtek a jezsuita rend visszatelepítésére, vagy legalább szellemiségük meghonosítására. Közéjük tartoztak elsősorban a feloszlatott rend még élő tagjai, Kőszeghy László csanádi (1800-1828) és Klobusiczky Péter szatmári püspök, majd kalocsai érsek (1822-1843). Somogy Lipót szombathelyi püspök (1806-1822) is minden követ megmozgatott a jezsuiták érdekében, az 1802. évi országgyűlésen nyíltan követelte a visszaállítást (az ifjúság nevelésének égető szükségére hivatkozva), 1816-ban a helytartótanácstól kérvényezte, hogy a jezsuita szellemet írják elő valamennyi szerzetesrend számára. De támogatták a rend ügyét az ország hercegprímásai (leginkább Károly Ambrus főherceg rövid érseksége - 1808-1809 - alatt), Fuchs Ferenc és Fischer István egri érsekek stb. A főpapok pedig gyakran találtak utat olyan állami tisztviselőkhöz (pl. 1818-ban Koháry Antal kancellárhoz), akik felvállalták az ügy képviseletét a kormányszervek és I. Ferenc előtt.[432]

1820-tól tovább erősödtek az egyházon belül a jezsuiták visszatelepítését sürgető hangok. Ebben az évben ugyanis az I. Sándor cár által Oroszországból kiűzött jezsuiták egy része számára I. Ferenc engedélyezte, hogy Galíciában önálló rendtartományt hozzanak létre. A rend galíciai engedélyezéséről a helytartótanács értesítette a püspököket és javasolta, hogy az elűzött szerzetesek Magyarországon is bevárhassák rendfőnökük rájuk vonatkozó utasításait, ezt azonban ekkor még érdekes módon Rudnay Sándor esztergomi érsek sem tartotta szükségesnek, mondván, hogy elég tanító van az országban.[433] Pedig más utalások szerint Rudnay is komoly híve volt a Jézus Társaságának, I. Ferenc előtt "valóságos dicshimnuszokat" zengett róluk.[434]

Mégis a jezsuitáknak a szomszédos illetve osztrák örökös tartományokba való beköltözése[435] egyrészt felvetette a magyarországi honosítás közvetlen lehetőségét, másrészt addig is lehetőséget adott arra, hogy ott a magyar egyház jezsuita novíciusokat képeztessen, akik hazatérve majd alapját jelenthetik a rend itteni megszervezésének. (Rudnay tíz novícius-jelöltet küldött Galíciába és mindent megtett, hogy itthonról anyagilag támogassa tanulmányaikat.[436]) Az 1822. évi pozsonyi nemzeti zsinaton és annak előkészítése során nyilvánvalóvá lett: a püspöki kar szinte teljes egészében úgy vélte, hogy a tapasztalható "erkölcsi züllés" és az ifjúság rossz állapotának fő oka a felvilágosodásban és a jezsuiták hiányában kereshető, ezért előbbi megállítására égető szükséggé vált a társaság visszahozatala. A győri egyházmegye zsinata még tovább ment: nemcsak a visszaállítást követelte, hanem azt is, hogy az egész országban rájuk bízzák a tanítást. Ugyanott érdekesen ítélték meg a nemzet fogalmát, mondván, hogy "a legkiválóbb hazafiak mind a jezsuiták neveltje", ez ellen a római katolikus világi nemesek jó része is tiltakozott volna. A szombathelyi egyházmegyében emellett azt is követelték, hogy eredeti értékben haladéktalanul kapják vissza 1773-ban szekularizált vagyonukat stb.[437] A nemzeti zsinat pozsonyi tanácskozásain aztán több ízben erőteljes igény fogalmazódott meg a jezsuiták visszatelepítésére. Az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó bizottságot például az ex-jezsuita Klobusiczky püspök vezette, aki nemcsak egyszerűen követelte a társaság visszaállítását, hanem azok magatartását minden egyházi személy előtt követendő példának tekintette. Beszédét a híres jezsuita jelmondattal ("Isten nagyobb dicsőségére!") fejezte be, kívánva, hogy minden magyar egyházi személy vésse szívébe a rendalapító Loyolai Szent Ignác szavait.[438] A zsinat végső határozatai között szerepelt az egyhangú határozat, melyben arra kérik az uralkodót: állítsa vissza a jezsuita rendet, továbbá bízza irányításukra a felállítandó nemesi konviktusokat, a magyar nemesség és az ifjúság szellemi állapotának "javítása" céljából.[439] Hogy a zsinat más határozataival együtt ez sem nyerte el I. Ferenc egyértelmű jóváhagyását, azt elsősorban a bécsi Államtanácsban uralkodó jozefinista illetve janzenista légkörre lehet visszavezetni. Az Államtanács egyházügyi referense, a mélyen vallásos, de felvilágosult Lorenz apát személyesen is gyűlölte a jezsuitákat, s ő is úgy vélte, akkor lesz igazi vallásbéke, ha végleg eltörlik a rendet, mert - mondta - alighogy az 1814-től új erőre kapott, Európa-szerte felekezeti villongások jelentkeztek.[440] De a század első éveiben nemcsak magas rangú egyháziak igyekeztek nyomást gyakorolni az uralkodóra, hanem egyes főurak is, például a Bécsben Széchényi Ferenc és Clemens Hofbauer személye körül szerveződő vallásos-misztikus kör tagjai is.[441] Vagyis összességében a jezsuiták magyarországi visszaköltözése ügyének nem kedvezett sem a bécsi, sem a hazai légkör.

Ennek ellenére a pozsonyi zsinat után tovább fokozódott a konzervatív egyházvezetés igyekezete a jezsuiták visszatelepítésére. Többen jelentős összegű pénzadományokat adtak a Galíciában tanuló magyar jezsuiták támogatására illetve a rend visszatelepülését követően rendházaik fenntartására. A már említett Klobusiczky Péter például minden évben ezer forintot adományozott a célra, egy bizonyos Erszényházy János pedig 1827-ben hozott létre alapítványt visszatérésük megkönnyítésére.[442] Alagovich Sándor zágrábi püspök hasonló célból vásárolta meg a jezsuiták korábbi pozsegai árvaházát és sűrű levelezést folytatott a tartományfőnökkel. Azt a stratégiát kívánta ugyanis követni, hogy először Horvátországban vetné meg a társaság a lábát, ahonnan már Magyarország "bevétele", vagyis az uralkodó engedélyének megszerzése nem okozna nehézséget.[443] Utóbbit Jordánszky Elek esztergomi segédpüspök is biztosra vette egy, a kalocsai érseknek írt levelében. Jordánszky egyébként végrendeletében 4000 forintos alapítványt hozott létre, melynek kamataiból az első újratelepülő jezsuita rendházat kívánta támogatni. Az alapítvány ügye a már említett országgyűlési vitában is elhangzott,[444] s azt az ellenzék úgy értékelte, mint újabb bizonyítékot amellett, hogy a katolikus egyház vezetői nem mondanak igazat, amikor a jezsuiták betelepítésének kérdését alaptalannak, légbőlkapottnak nevezik.

Visszatérve az 1839-40. évi országgyűlésre, a diéta bezárását követően lángolt fel igazán a vegyes házasságok körüli egyházpolitikai vita, amely ha nem is szorította háttérbe a szerzetesrendek kérdését, a liberálisok kevesebb figyelmet szenteltek annak. Az ellenzék szerint törvénytelenül kibocsátott, a vegyes házasságokat mereven reverzálishoz kötő püspöki körleveleket, majd az ügyben kiadott pápai brévét a legtöbb vármegye sérelemként fogta fel, melynek orvoslását, továbbá a feszültséget lezáró törvény elfogadását a következő országgyűlés követutasításába foglalta. Az egyház ellen megszaporodó számú és témájú tiltakozás alkalmanként napirenden tartotta a szerzetesekkel szembeni szankció - korábbi országgyűlésről maradt - követelését. Csanád például 1841 végi körlevelében (több radikális egyházpolitikai indítvány között) követelte, hogy "jezsuitákat és más szerzetesrendeket országgyűlési végzés nélkül ne hozzanak be".[445]

A vármegyei közgyűléseken továbbá a vegyes házasságok ügyében a katolikus egyházat bíráló felszólalások továbbra is "jezsuitának" tekintettek minden korábbi vagy aktuális közéleti megnyilatkozást, ami a felekezeti intoleranciával és a háttérben zajló politikai manipulációkkal kapcsolatba hozható volt. Sebestyén Gábor, Veszprém megye közéletének jelentős figurája, 1841-ben az egyházi tulajdonról elmélkedve annak a véleményének adott hangot, hogy a görögkeletiek XVII-XVIII. századi unióra kényszerítését is a jezsuita rend hajtotta végre, pontosabban az az általuk képviselt szellemiségnek volt köszönhető.[446] Jelentős, országos visszhangot váltott ki továbbá Palóczy László 1841. február 17-én, Borsod vármegye közgyűlésén tartott beszéde, mellyel a vegyes házasságok ügyében nemcsak a protestánsok sérelmei, hanem a felekezeti viszonosság liberális követelése mellett is állást foglalt.[447] Palóczy a házasságkötés szabadságának polgári értelmezését fogalmazta meg, miszerint felekezeti határok által a házaspárok egybekelését akadályozni nem volna szabad. Az ezzel ellentétes legrosszabb taktikát a jezsuitáknak tulajdonította, úgy gondolta, ők azok, akik az egész magyarországi egyházpolitikai viszályt kiváltották. (A vegyes házassági vita középpontjában álló 1790/26. tc. meghozatalakor "még sírjaikban aludtak a jezsuiták, de ez újabb időkben onnét már kimásztak, hogy szokásuk szerint a világot zavarhassák." - mondta.) Palóczy érvelésének középpontjába Rothaan-nak, a jezsuita rend generálisának az Allgemeine Kirchenzeitungban is közzétett programját állította, melyben a protestantizmus és a jezsuitizmus antagonisztikus ellentétéről nyilatkozott. ("Mindenesetre egyiknek vagy másiknak a föld színéről kiirtatni kelletik" stb.) A borsodi liberális politikus úgy vélte, a hazai egyházpolitikai vitában a katolikus álláspont megmerevedése, az egyháznak a törvényes renddel és a politikai közvéleménnyel való konfliktusvállalása egyértelműen "jezsuita fabrikából" került ki, mellyel - a szerzetesrendre jellemző módon - a protestánsok ellehetetlenítésére, az egyház kiváltságainak bármi áron való biztosítására történt kísérlet. Az egyháziak ezzel szemben arra hivatkoztak, hogy a vegyes házassággal kapcsolatos püspöki körlevelek és intézkedések nem a jezsuita rend szellemiségéből, hanem az egyház majd' kétezer éves hagyományából eredeztethetők.[448] (Bár tény, hogy utóbbiak nem magyarázták meg, hogy akkor miért éppen az 1840-es évek elején keletkezett az ügyből ekkora politikai vihar.) A vegyes házasságokkal kapcsolatban egyébként éppen a protestánsokat vádolták rugalmatlansággal, intoleranciával. Az egyházi oldal továbbá gyakran azzal érvelt, hogy a liberális ellenzéknek valójában nincs is kiforrott egyházpolitikai koncepciója, csupán a társadalmi rendet általában felforgató megnyilatkozásaikat propagandafogásként párosítják indokolatlan, durva egyházellenességgel. (Perger János, az egyháziak egyik legaktívabb publicistája egy alkalommal így írt: "[az ellenzékiek] ha népszerű tömjénfüstre kívánnak szert tenni, azonnal a klérusra, a katolicizmusra, a hierarchiára teszik oldalvágásaikat [...], egyik a világért sem feledné ki beszédjéből a pápákat, habár váltótörvényekről, a másik a jezsuitákat, habár hitelbankról beszélne."[449])

Az 1843-44. évi országgyűlés vallásügyi tárgyalásait nagy várakozás előzte meg, s mindkét tábla az egyházak egymás közti viszonyát rendező törvény megszületésére koncentrált. A tárgyalások során azonban többen utaltak a szerzetesrendek politikai-közéleti szerepére is. Kállay Ödön, Csanád vármegye követe például 1843. június 6-án, az alsó tábla kerületi ülésén Klauzál Gáborhoz csatlakozva a katolikus egyház intoleranciáját tette felelőssé azért, hogy az egyházpolitikai vita 1840-1843 között kilépett az országgyűlés keretei közül és a közvélemény egészét élénken foglalkoztatni kezdte. Kállay követelte az egyházi javak szekularizálását, továbbá, hogy a magyar katolikus egyház szakadjon el Rómától, a papok állami fizetésből éljenek stb., végül pedig "semmiféle szerzet, nevezetesen pedig a jezsuiták, az országgyűlés megegyezése nélkül, az országba be ne fogadtassanak."[450] Az uralkodó - meglehetősen konzervatív szellemű - 1843. július 5-i vallásügyi leiratát, mellyel még az előző országgyűlésen felterjesztett javaslatokra reagált, Beöthy Ödön felháborodottan úgy minősítette, hogy "annak minden betűjéből egy kis jezsuita üti ki a fejét".[451] Kubinyi Ferenc nógrádi követ más alkalommal "a hierarchia és a jezsuitizmus ármánykodásainak" tulajdonította az egyik "orvoslás helyett szíveinket összezúzó" királyi leiratot.[452] Palóczy László - más ellenzéki követtársaihoz hasonlóan - örömmel fogadta a végül elfogadott új vallásügyi törvényt (1844/3. tc.), mellyel kapcsolatos várakozásában a kétértelmű, a törvényt látszólag elfogadó, valójában kijátszani akaró, annak betűjét szellemével szembefordító magatartást is a Jézus Társaságból eredeztette: "Nincs egyéb hátra, hanem hogy [az] új törvény szentül teljesíttessék, s mindenki által megtartva a némely szavak valódi iránt eddig divatba hozva volt s oly sok bajokat okozott jezsuita filológiai értekezések és magyarázatok - ezentúl szűnjenek meg."[453]

A szerzetesrendeket korlátozó törvény végül ezúttal sem született, minden bizonnyal azért, mert az ellenzék így is sikert könyvelhetett el (legalábbis egy időre) "a vallás dolgában" született törvény szentesítésével. Sőt, a szerzetesek kérdésében még apró engedményre is hajlandók voltak, amikor eltörölték a váltótörvényről szóló 1840/15. tc. I. r. 11. §-át, mely megtiltotta papok, szerzetesek és tényleges katonai szolgálatban állók számára az anyagi kötelezettség-vállalást.[454] A világi és a szerzetes papság eltérő megítélése áll amögött, hogy egyes megyei javaslatok (pl. Pest megye korábbi követutasításai) előbbinek engedélyezték volna az effajta ügyletekben való részvételt, utóbbiaknak nem.[455]

Egyes adatok azonban arra utalnak, hogy a szerzetesrendekkel és konkrétan a jezsuitákkal kapcsolatos korábbi nézeteltérések az 1840-es években is elevenen éltek. Az utolsó rendi országgyűlésre készülve például több liberális vármegyei követutasítás tartalmazta a teljes vallási egyenlőség és viszonosság követelését, némelyek ezzel kapcsolatban továbbra is napirenden tartották az 1840-es évek első felében vitatott törvényjavaslatot, miszerint hazánkban "a szerzetesrendek ne szaporíttassanak".[456] Továbbá az alsó tábla 1839-es kezdeményezése nyomán kirobbant vita részletei például eljutottak Rómába, ahol a jezsuita rend generálisa (ekkor P.Rothaan) is élénken érdeklődött a magyarországi események iránt. 1846-ban a jezsuita-ellenes hazai hangulat a római Collegium Germanico-Hungaricumban is sokakat foglalkoztatott.[457] A szerzetesrendek ügyében, mint láttuk, alaposan érintett Palóczy László egy 1847. januári, Ghyczy Kálmánnak írt levelében beszámolt továbbá arról, hogy Roskoványi Ágoston egri kanonok és Sisvay József plébános Rómában járva találkoztak Rothaannal.[458] A generális konkrétan érdeklődött Palóczy felől, és azt üzente neki, hogy rosszul ismeri a jezsuitákat, továbbá szívesen látná a borsodi követet Rómában, hogy meggyőződhessen róla: a XVI. századi rendtagok egész mások voltak, mint újkori utódaik, s "a mostani jezsuiták micsoda jámbor, kegyes és brillant emberek". Palóczy véleményét a jezsuitákkal kapcsolatban nem változtatta meg a számára "dehonesztáló" ajánlat, mert továbbra is ravasz, politikai-hatalmi célokat követő személyeknek vélte - mint írta - "a Loyola Ignác rókabőrű fiait".

Az 1848-at megelőző években egyébként a szerzetes közösségeken belül is kiéleződött az ellentét egyfelől a katolikus egyház rendszeréhez mereven ragaszkodó, annak érdekében akár "középkori" eszközöket is igénybe vevő, másfelől a reformokkal ismerkedő, vagy azokat éppen teljesen magukévá tevő egyháziak között. Egy piarista szerzetest például a rendjén belüli problémák őszinte feltárása miatt felettesei korábban is büntettek áthelyezésekkel, illetménymegvonással stb., 1846-ban azonban tartományfőnöke "alacsony, a rend szellemével homlokegyenest ellenkező tettre vetemedni nem irtózott" és az illetőt elmebetegnek nyilváníttatva, őrültek házába vitette, ahonnan csak viszontagságok után szabadulhatott.[459] Egy Rosen István nevű egri minorita 1847-ben a protestánsokhoz való áttérés útján kívánt rendjétől megszabadulni, a ceglédi plébános azonban - mint az érintett Kossuthhoz írott segélykérő leveléből kiderül - elfogatta és bebörtönöztette. Az illető úgy érezte, jogfosztott helyzetében az a legnagyobb veszélye, hogy erőszakkal megakadályozott áttérése miatt "szerzete tagjai által ki tudja mily keserű és borzasztó jövendőre juthat".[460] (A szerzetes közösségeken belüli folyamatok 1848-ban jelentősen felgyorsultak, több helyen is egyes rendtagok belső reformokat, személyi változásokat követeltek, melyeket az egyház felső vezetése csak nehézségek árán tudott háttérbe szorítani.[461])

A rendi országgyűléseken elhangzott beszédek alapján képet alkothattunk a különböző politikai csoportok szerzetességgel és jezsuitákkal kapcsolatos nézeteiről, azonban szükségesnek érezzük az ezeken túl rendelkezésünkre álló vélemények közül is néhányat ismertetni. Az 1830-40-es években több sajtócikk foglalkozott a jezsuitákkal, s általában elmondhatjuk, hogy az egyházi lapokban illetve az egyházi személyek publicisztikáiban valamennyi szerzetes pozitív színben jelent meg. A jezsuita rend visszaállításának hívei kétféle érvelést választottak olvasóik megnyerésére: viszonylag kevés a közvetlen, szókimondó, a rend behozatalát követelő megnyilatkozás, és jóval több a közvetett befolyásolási szándék. Utóbbi elérésére vagy a jezsuita rend dicső múltját ismertették, adatok százait sorolták fel, hogy igazolják, mennyire mélyen vallásos, a nemzeti kultúrát, tudományosságot mindenkinél odaadóbban művelő, iskoláikat nagy gonddal igazgató szerzetesek voltak az egykori jezsuiták.[462] Ugyancsak közvetett módon igyekeztek a közvéleményt a jezsuiták irányába befolyásolni a külföldi rendházakról szóló hírekkel (menyire jók az iskoláik, hogy versengenek a szülők, hogy oda adhassák gyermeküket, mennyire nem igazolják az ellenük felhozott vádakat stb.)[463]

A jezsuita rendet nyíltan visszakövetelő írások közül Fejér György egyik cikke összefoglalja az egyházi oldal érveit.[464] Szintén hosszú történeti áttekintés után szembeállította a kiszolgáltatottnak vélt katolikus egyházat a protestánsok és a liberálisok támadásaival. A jezsuiták elleni ellenszenvet Fejér is a szerzetesek óriási erkölcsi tekintélyével, az oktatás, a kultúra és a tudományok terén végzett utolérhetetlen teljesítményével magyarázta, mondván irigyeik féltékenyek voltak sikereikre, például Bocskai István és Bethlen Gábor "kényurasága" idején. A rend 1773-ban történt betiltását is csak rosszakaróik gáncsoskodásának minősítette, amelyet - szerinte - a vallási indifferentizmus térhódítása, majd a "francia tébolygás", vagyis a felvilágosodás követett. Fejér az éppen akkor kiadott, Loyola Ignác elmélkedéseit tartalmazó könyv megjelenéséhez igazítva szavait, nyíltan megfogalmazta következtetését: "az egyházi buzgóság élesztésére a jezsuiták vagy legalább az ő mindennapi elmélkedéseik nélkülözhetetlenek." Kétpólusú (jezsuitákat pártoló illetve minden eszközzel akadályozó) politikai közvéleményben gondolkozott a Századunk c. lap egyik, az 1839-40-es országgyűlés alatt megjelent kommentára is.[465] Ebben a "radikálisoknak" (felfogásában lényegében a liberális ellenzék egészének) tulajdonította azokat a rágalmakat, amelyeket ők szórnak a jámbor szerzetesek fejére (hazudozás, hataloméhség, titkos manipulációk stb.), és nemzeti érdekek, a polgári átalakulás gyümölcsei iránti, látszólagosnak vélt igyekezetüket képmutatással, "önhaszonleső politikai nézetekkel" magyarázta. Úgy vélte a cikk szerzője, hogy a többé-kevésbé Európa-szerte tapasztalható jezsuita-ellenes közhangulatnak csak az az oka, hogy a rend iskolái óriási hasznot hajtanak az államnak, jól és rendben működnek, míg "a revolució dögletes lehelete" által hitetlenséget terjesztő, "nyavalygó" intézményekből a szülők inkább a jezsuitákhoz viszik gyermekeiket. Hasonló érvekkel, a liberálisokat álhazafisággal vádolva pártolta a szerzetesrendeket Gyarmathy János teológus, Veszprém megyei áldozópap egyik röpiratában.[466] ("Éppen nem az a jó hazafi, aki hangos, üres szavakkal új mennyet és földet teremteni akar, [...] aki mindegyre eleit korholván, a bölcs rendeléseket rosz-szalja, felforgatja, hogy helyettük a felvilágosodás bálványát és a féktelen - nem törvényes - szabadságot helyheztesse.") A szerzetesrendek által képviselt gondolkozás- és magatartásmintát élesen szembeállította a vármegyei nemesség reformeszméivel, akaratlanul is alátámasztva utóbbiak vélekedését, miszerint a szerzetesek a bécsi udvar konzervativizmusának politikai eszközei. A beszédet tartalmazó füzet kiadása megítélésünk szerint abba az - 1832-36-os diétán megindult - folyamatba illeszkedik, amelyet Szekfű Gyula így jellemzett: "az 1833-ban lefolyt országgyűlési viták [...] alkalmat adtak a barokk pompában élő, de gyönge magyar katolicizmus némi lelki öntudatosulására."[467]

A jezsuita rend visszatelepülését ellenző megnyilatkozások szintén két csoportra oszthatók: egyesek vallásos alapon bírálták azt, vagyis a katolikus egyházat (esetleg még a többi szerzetesrendet is) hasznosnak, kívánatosnak tartották; mások pedig írásaikban kizárólag közéleti-politikai alapon, a szerzetesség vagy az egyház szerepének említése nélkül támadták a társaságot. Az ellenzék valamennyi árnyalata azonban érdekes módon egy dologban közös: a jezsuitákat egyformán alattomos, rosszindulatú és nemzetellenes tényezőnek tekintették.[468] A jezsuitákat nem kedvelő, hívő katolikusok közül a legjelentősebb Széchenyi István volt, egész életét végigkísérte a társasággal szembeni ellenszenve. A nyilvánosság előtt csak ritkán adott hangot véleményének, akkor is csak a szabadságharc bukása után. A Bach-rendszert kritizáló "Ein Blick"-ben támadta Bécsnek a Jézus Társaságát támogató politikáját,[469] Béla fiához írt "intelmeiben" pedig teljesen magáévá tette a - saját szavaival - "nyomorult jezsuitákról" kialakult ellenzéki képet.[470] Rövid kitérőként megjegyezzük, hogy az 1820-as években Széchenyi egyházpolitikai elképzeléseinek kialakulásában nagy szerepe volt a jezsuitaellenes Montlosier gróf emlékiratainak, Széchenyi úgy gondolta, hogy a liberálisok és a jezsuiták közötti küzdelem a civilizáció és a sötétség harcával azonosítható.[471]

A szerzetesrendek politikai szerepének kérdése az első népképviseleti országgyűlés 1848. augusztus 4-i ülésén újra napirendre került, ezúttal az elemi oktatásról szóló törvénytervezet kapcsán.[472] Elsőként Madarász László vetette fel, hogy törvény mondja ki: az ország által el nem ismert szerzetesrendek tagjai magántanítók sem lehetnek, mert - indoklása szerint - ezzel a jezsuiták veszélyes betelepülését tennék lehetővé. A korábbi rendi országgyűlésekhez képest ezúttal fontos különbség volt, hogy szinte minden hozzászóló hangot adott jezsuitákkal szembeni ellenszenvének, többen úgy vélték, hogy aki a közérdeket, a nemzet javát akarja, "a kitiltott szerzetesek irányában rokonszenvet nem mutathat." ("Úgy hiszem, nincs egyetlen egy sem, ki azt kívánná, hogy oly szerzetesek - mint hajdan a jezsuiták voltak - az országba jöjjenek és tanításra alkalmaztassanak" - fogalmazta meg lényegre törően a helyzetet Pap Zsigmond képviselő.) A vita tulajdonképp arról folyt, hogy milyen megfelelő szöveggel lehetne elérni, hogy a törvényesen el nem ismert rendek tagjai magánemberként se vehessenek részt az ifjúság oktatásában, amit a képviselők egyértelműen a nemzet érdekével ellentétesnek ítéltek. Kazinczy Gábor javaslatát, mely csak általában írta volna elő az állam szoros felügyeletét, nem tartották kielégítőnek a jezsuitákkal szemben. Az ismét felszólaló (ekkor már Miskolc egyik választókerületét képviselő) Palóczy László pontos törvényszöveget sürgetett, mert úgy vélte, hogy a jezsuitákkal szemben nem szabad kiskaput hagyni.[473] Egyesek megemlítették neki, hogy bár a társaság visszatérést nem kívánják, tény, hogy törvény nem mondja ki Magyarországon a jezsuiták eltörlését. Palóczy ezért azonnal indítványozta, hogy alkossák meg ezt a cikkelyt is. A javaslatnak két kényes pontja volt, először is az, hogy honnan fogják felismerni az országba magánemberként érkező jezsuitákat. Többen javasolták, hogy magániskola felállítása előtt az illetékes minisztérium körültekintő, részletes vizsgálatot folytasson a "veszélyes" elemek előzetes kiszűrésére. A másik problémát Ghyczy Kálmán fogalmazta meg, mondván, hogy a szerzetesek csak egy részét alkotják a tanítástól távoltartandó, esetleg káros elveket hirdető társadalmi csoportoknak, ezért szerinte nem csak a szerzetesekkel kell foglalkozniuk. Trefort Ágoston is hangsúlyozta: "A szerzeteseknek én sem vagyok barátja, s ha őket kizárjuk, zárjuk ki egyszersmind a veszélyes emberek minden nemeit, nemcsak a jezsuitákat, hanem a kommunistákat is." Továbbá ezúttal is valamennyi felszólaló egyértelmű politikai szerepet tulajdonított a jezsuitáknak, mely a nevelést véleményük szerint ugyanúgy stratégiai eszköznek tekintette hatalmi céljainak megvalósítása érdekében, mint az uralkodók közelébe gyóntatókként való beférkőzést, állami vezetők befolyásolását stb. A törvényt végül is úgy fogadták el, hogy az eltörölt és eltörlendő szerzetesrendek tagjai sem köz-, sem magántanítók Magyarországon nem lehetnek. Az a tény, hogy egy ilyen jezsuita-ellenes törvény gyorsan és egyértelműen "átment" az országgyűlésen, arra utal, hogy a polgári átalakulással és az áprilisi törvényekkel csak fokozódott a szerzetesrendeket negatív politikai-hatalmi szervezeteknek vélelmező felfogás, a politizáló közvélemény soraiban mindenképp.

Néhány nap múlva Szacsvay Imre váradolaszi képviselő (később az országgyűlés jegyzője, az 1849-es megtorlás egyik áldozata) terjesztett be egy önálló törvényjavaslatot "az egyházi szerzetekről",[474] mely Magyarország valamennyi szerzetesrendjének feloszlatását, javaik állami tulajdonba vételét tartalmazta. A többi előterjesztett paragrafus a szerzetesek megélhetéséről kívánt rendelkezni. (A volt rendtagok világi lelkészként vagy tanítóként helyezkedhetnek el, és a megfelelő fizetést kell, hogy kapják. Szacsvay a nyugdíjellátásukra is gondolt.) Indoklásában a képviselő kifejtette, hogy döntését elsősorban közgazdasági megfontolások vezették, s úgy látja, az egyházi javak állami célokra fordításával az adózók terheit is lehetne csökkenteni, az egyházban pedig azok jövedelmét növelni, akik a feladatokat ténylegesen ellátják. Ezt a nagyon radikális javaslatot végül kevesen támogatták, részletes tárgyalására így nem is került sor. A szabadságharc katonai eseményei illetve az országgyűlés fontosabb dolgai megakadályozták, hogy a szerzetesek ügye még egyszer előkerülhessen. Megállapíthatjuk viszont, hogy az 1830-as évek eleje óta a liberális nemesség növekvő politikai aktivitása párhuzamba állítható a szerzetesekkel, különösen a jezsuitákkal szembeni ellenszenvük fokozódásával, ami azért alakulhatott ki, mert a liberálisok számára a "jezsuita" kifejezés nem egyszerűen egy szerzetesrendet, hanem az övékével ellentétes politikai ideológiát és gyakorlatot jelentett.

Ugyanígy vélekedtek a radikálisabb cikkek, röpiratok, melyek alapgondolata szintén az volt, hogy a jezsuiták mindennel kapcsolatba hozhatók lettek, ami az ellenzék szemében maradiként, udvarhűként, reformellenesként jelent meg. A radikális Táncsics Mihálynak még 1846-ban az úrbéri viszonyok kérdését elemző, ugyan névtelenül megjelent, de igen jelentős visszhangot kiváltó röpiratában például a feudális szolgáltatások fenntartásában érdekelt papot minden háttérinformáció nélkül jezsuitának nevezett, amiért az megpróbálta lebeszélni a jobbágyot az örökváltság-szerződés megkötéséről.[475] 1848 nyarán a Bajza József szerkesztésében, Kossuth szellemi irányításával megjelenő Kossuth Hírlapja szintén jezsuitának titulálta Danielik Jánost, az egyház szócsövének számító Religio és Nevelésben megjelent egyik szerkesztői jegyzetéért,[476] mivel éles kritikával illette a Batthyány-kormány egyházpolitikáját. A radikális hangvételű írás főleg azt fájlalta, hogy - mint vélekedett - a nemzet egészen addig egységben tevékenykedett Béccsel szemben, egy akarata volt: megmenteni a hazát, s ezt a nemzeti egységet már megint a katolikus egyház bontotta meg. A kultuszminisztérium ugyanis átszervezést hajtott végre a fővárosi középiskoláknál, amelyet a "fondorkodó jezsuita" azonnal az egyház megfojtására tett kísérletnek értelmezett és kiátkozással fenyegette azokat a papokat, akik tanítani fognak az új oktatási intézményekben. A Kossuth Hírlapja úgy ítélte meg, hogy a kormányt a katolikus vallás kiirtásának kísérletével vádoló publicista nem véleményt nyilvánított, hanem rágalmazott és izgatott (amit tipikus jezsuita módszernek tekintett), amivel szemben a nemzet "ha veszni nem akar, kényszerülve van a büntető igazság pallosát [...] használni." A radikális Márczius Tizenötödike is hasonló szellemű cikkeket közölt,[477] leleplezve egyes szerzetesek állítólagos Habsburg-párti akcióit, tisztességtelen életmódját és hevesen tiltakozott a jezsuiták behozatala ellen. A lapra jellemző hangvétellel a királyt zsarnoknak nevezték, akit a jezsuiták tartanak kezükben.

A márciusi ifjak jezsuitaellenes megnyilatkozásaiból terjedelmesebb volta, illetve igényesebb színvonala miatt kiemelkedik Hamary Dániel orvos 1848 májusában megjelent röpirata.[478] Nem egyszerűen támadást indított ugyanis a szerzetesség ellen, hanem a vallás társadalmi funkcióit is részletesebben elemezte. Úgy gondolta, hogy az "állodalom és egyház örök-ölelkezésben tartozik lenni egymással", vagyis a vallásosságra nagyon nagy szükség van, de csak annak egészséges formáira. A szerzetesrendeket viszont (kivétel nélkül) a középkor sötét maradványainak tekintette, amelyekre korának már nincs szüksége, mert természetellenes, a szabad akarattól megfosztott életre kényszerítik az embereket. (Más helyen arról beszélt, hogy a vallás az állam fájának gyökere, "a barátrendek [pedig], hím- és nőágazataival együtt, ezen viruló terebélyes fának rothadt gyümölcsei" - írta.) A jezsuitákról az ismert sztereotípiákat fogalmazta meg.

Az egyház mindeközben ellenérvekkel igyekezett fokozni saját sajtópropagandáját, bár 1848-49 légkörében szó sem lehetett a jezsuita rend visszaállítása vagy új rend betelepítése melletti érvelésről, a szerzetesség kedvezőbb társadalmi megítélését, különösen pedig a meglévő rendházak belső fegyelmének megszilárdítását mindenképp el kívánták érni.[479]

1848 felé haladva a "jezsuita" jelző egyre gyakoribb lett a politikai szóhasználatban,[480] egyre inkább háttérbe szorult vallási jelentéstartalma, a forradalom és szabadságharc idején pedig szinte számtalan példát találunk a magyar oldalon, hogy politikai ellenfeleiket ezzel a kifejezéssel illették. 1848 szeptemberétől például többször szóba került, hogy a magyar országgyűlés kiáltványban forduljon Európa népeihez, megmagyarázva benne az uralkodó rendeleteivel való katonai és politikai szembeszegülését, illetve a magyar szabadságharc vezetőinek valódi szándékait. Az egyik szövegtervezetet Asztalos Pál képviselő készítette, és december 4-én mutatta be a honatyáknak, melyben többek között így jellemezte az Európát védő magyarság történelmi múltját: "[a magyar nép] kétszáz véres évet élt le folytonos tusában [...] védve a szabadságölő, majd erőszakos, majd lassan emésztő mérgű jezsuita osztrák politika ellen szabadságát."[481] Hallgatósága, illetve olvasói előtt egyértelmű volt, hogy a "jezsuitá"-nak itt már semmiféle vallási tartalma nincs, egyszerűen az eszközökben nem válogató, diktatórikus hatalmi rendszer szinonimája lett.[482] Vagy Görgey Artúr, amikor 1849. augusztus 16-i, Klapka Györgyhöz címzett levelében a fegyverletétel okait magyarázta, így írt a szabadságharc utolsó szakaszáról: "Az ország azt hitte, én vagyok a fővezér, mert Kossuth az országgyűlés ezen indítványára egy jezsuita választ adatott."[483] Utóbbi értelemszerűen a titkos hatalmi ambíciókkal, fondorlatokkal terhelt, kétértelmű politikai magatartással volt egyenértékű, ami alatt a korabeli közvélemény egésze ezt értette.

Kétségtelen továbbá, hogy a jezsuita rend hazai megítélésének 1848 előtti rohamos rosszabbodásában a külföldről érkező hírek is szerepet játszottak, melyekről mind az ellenzéki, mind - értelemszerűen ellenkező előjellel - a konzervatív sajtó is hírt adott. 1846-ban például az angol parlament alsóházában a jezsuiták angliai jelenlétével kapcsolatban két párt alakult ki, egyik véleménye szerint a vallási türelem elvének a rend irányában is működnie kell, mások viszont úgy vélték, hogy a toleráns politikai légkört épp a Jézus Társasága ellenreformációs tevékenysége szeretné felszámolni. A magyarországihoz feltűnően hasonlók voltak a vita során előkerült érvek, bár a pozsonyi diétákról hiányzott a londoni parlament egyik jellemző irányzata, mely ugyan meg volt arról győződve, hogy "a jezsuiták mindig világi hatalomra törekedtek", megfelelő állami ellenőrzéssel azonban veszélytelennek látta betelepítésüket.[484] Ennél is jelentősebb hatást gyakorolt a svájci polgárháború. 1845-ben a katolikus kantonok önálló szövetséget alkottak (Sonderbund), mely 1847-ben fegyverrel vette fel a harcot az állam és egyház elválasztásáért, szabad vallásgyakorlatért stb. síkraszálló liberális tartományokkal. Az - angol diplomácia által is támogatott - polgári erők győzelmük után egyik első intézkedésükként kiűzték az országból a feszültséget nyilvánvalóan szító jezsuitákat. A Religio és Nevelés valamint a Nemzeti Újság folyamatosan, mint a svájci katolikusok üldöztetéséről adott hírt az ottani eseményekről, a liberális lapok inkább a svájci konzervatívok mögött álló jezsuita erőket, mint az ellenségeskedés kirobbantóit kárhoztatták, akik ráadásul a törvényeket felekezetük kénye-kedve szerint, önkényesen értelmezik.[485] Az 1848-as forradalmak sorában az elsőt, a Nápolyi királyságban a palermoi felkelés nyomán létrejött alkotmányos rendszernek is egyik első intézkedése a jezsuita rend kiűzése volt.[486]

A katolikus egyház vezetői, főleg az 1849-ben esztergomi érsekké kinevezett Scitovszky János, tudták, hogy a jezsuita rend visszaállítására a reformkor hagyományait folytató 1848-49-es években nem sok esélyük van. A szabadságharc bukását követően Scitovszky nagy hangsúlyt fektetett a papság fegyelmének helyreállítására, és mind ő, mind a bécsi udvar már az 1850-es évek elején komoly erőfeszítéseket tett a szerzetesek magyarországi betelepítésére.[487] Hosszas előkészületek után 1853 májusában adták át a jezsuita rendnek a nagyszombati kolostorépületet, amivel a társaság magyarországi visszatelepítése megtörtént. Az 1850-1860-as években kapták meg - megfelelő anyagi ellátással - a kapornaki, a kalocsai, a nagyszombati, a pozsonyi és a szatmári rendházukat, az 1860-as évek közepén már mintegy 130 szerzetes élt falaik között.[488]

A legtöbb jel arra mutat, hogy - ellentétben az egyháziak reformkor elején hangoztatott álláspontjával - mind a magyar katolikus egyház, mind a bécsi udvar vezetői az oktatás és az erkölcsnemesítés mellett egyházpolitikai (és így közvetett politikai) szerepet is szántak a jezsuita rend magyarországi jelenlétének. Erre utal egyrészt maga a helyreállítás időpontja, az önkényuralom lassan konszolidálódó korszaka, amikor a magyar közvélemény ellenállása a lehető legkisebb volt, másrészt ezt tartalmazták az újjáalakuló kolostorok alapítóleveleiben lefektetett elvek is.[489] Továbbá a visszaállítást nyilván politikai okokból (az önkényuralmi rendszer megbízható támaszait keresve) szorgalmazta már az 1850-es évek elején maga Ferenc József is, a jozefinista hagyományokkal szakító - hamarosan az 1855. évi konkordátumhoz vezető - új egyházpolitikája részeként.[490]

 

Gesta, 1999. 1. sz. 46-51. p.

Unatkozó honatyák rajzai 1844-ből

Sok emberre jellemző tulajdonság, hogy ha hosszú ideig tartó tanácskozáson, értekezleten vagy beszélgetésen kell passzívan részt vennie (nem szólal fel, nem beszélgethet vagy "levelezhet" a közelben ülővel stb.), egy idő után fog egy darab papírt és írogatni, rajzolgatni kezd - csak úgy a maga kedvtelésére. Ezek az irományok születhetnek puszta unaloműzésként (ekkor tollunk gyakran csak jellegtelen vonalas ábrákat, irkafirkákat hagy a papíron), de előfordul, hogy éppen aktuális gondolatainkat, érzelmeinket öntjük néhány szavas feljegyzések, kedvenc verssorok vagy grafikák formájába. Az így keletkező fecniket az ülés végén a "szerző" rendszerint összegyűri és eldobja, néha azonban megmaradnak és puszta létükkel igazolják, hogy az illető a tanácskozás alatt "máshol járt". De a jellegtelen firkálások izgalmas politikai vagy történelmi dokumentumokká is válhatnak, hiszen egyedülálló bizonyítékait nyújthatják egy ember belső töprengéseinek, esetleg nyilvánosságra soha nem került és nem is arra szánt gondolatainak. (Ezért páratlan értékűek például Széchenyi István naplói is, mert a "legnagyobb magyar" különleges érzékkel tudta és akarta legbelsőbb érzéseit, gondolatait írásba fektetni.)

Az 1843-44. évi diéta idejéről például fennmaradt két, a "firkálók" gondolkodása, illetve az akkori aktuálpolitika alakulása szempontjából igen érdekes rajz, vagyis a reformkori országgyűléseken is akadtak egyes szónoklatokra kevésbé figyelő, ám a politika iránt nagyon is érdeklődő honatyák, akik az ülések alatt rajzolgatással foglalatoskodtak. A rajzokat a felső táblán (felsőházban) helyet foglaló maroknyi reformer főnemesség prominens képviselői, Batthyány Kázmér illetve Viczay Héder grófok készítették, s mindkettőt az akkori pannonhalmi főapát, Rimely Mihály hagyatéka őrizte meg az utókornak.[491] A meglehetősen konzervatív, klerikális beállítottságú Rimely szintén részt vett a felsőtábla munkájában, s valamennyi törvényjavaslatról, beszédről, az országgyűlés eseményeiről maga számára terjedelmes feljegyzéseket készített. (Jellemző példaként idézzük, hogy 1848 nyarán, már a népképviseleti országgyűlés idején, az egyházi személyek állami ellátásáról szóló törvényjavaslat szövege mellé - mely csupán egy zárójeles megjegyzésben egymás mellett említette a katolikus és a protestáns "főlelkészek" címeit - az alábbi megjegyzést írta: "Ecce, hová jutottunk egy bolhás superintentens egy categoriába tétetik az érsekkel, hátrább az agarakkal!"[492] Stb.) Minden bizonnyal a mellékelt rajzokat is Rimely, vagy valamelyik elvbarátja "csente el" a politikai ellentábor képviselőinek asztalairól. Megjegyezzük, bizonyára akkoriban is rengeteg ilyen rajz keletkezett, a főapát úr ezeket feltehetően elsősorban vallási tartalmuk miatt tette félre, hogy ezzel is bizonyítsa maga és esetleg egyházi elöljárói, a konzervatív főrendek számára az ellenzék vallás- és egyházellenességét. Az utókor szempontjából kétségtelenül érdekes történelmi forrásfeltárásra ad lehetőséget az azonos szerzőktől származó, meglehetősen eltérő típusú dokumentumok (vagyis a bizalmas firkálgatások, illetve a keletkezésükkel egy időben elhangzott nyilvános beszédek) összehasonlítása.

A rajzok keletkezésének hátterét az adja, hogy az 1843-44. évi országgyűlésen liberális szemléletű vallásügyi törvény elfogadásával zárták le a vegyes házasságok megáldása kapcsán kibontakozott heves egyházpolitikai vitát. A probléma sokkal jelentősebb volt, mint hogy az érintett jegyespárok ügyeként kezeljék: ez jelentette az első nagy konfliktust Magyarországon a polgárosodás és a katolikus egyház között, hiszen utóbbi ekkor már nem a protestánsokkal, hanem az állam és egyház teljes szétválasztását, a felekezeti egyenjogúság és viszonosság polgári elveit megvalósítani igyekvő liberálisokkal került szembe. (Utóbbiaknak egyébként rengeteg katolikus híve is akadt, például Deák Ferenc, Széchenyi István, Beöthy Ödön, Batthyány Lajos, Eötvös József stb.) A püspöki kar tagjai egyébként is a feudális kiváltságokra épült rendszer legelszántabb hívei közé számítottak, teljes egészében elutasították a reformerek által szorgalmazott konkrét intézkedéseket és politikai elveket egyaránt. A protestánsok egyenjogúsítása felé mutató, évtizedes huzavona és ex-lex állapot után elfogadott új vallásügyi törvényt, az 1844/111. tc.-et pedig a katolikus vallás megsemmisítésére irányuló sötét tervnek, sőt egyház- illetve vallásüldözésként értelmezték.[493] Az egyházpolitikai törvény vitája 1844 tavaszán-nyarán igen éles szócsatákat, egyben az állás pontokat kristály tisztán kifejező megnyilatkozásokat is eredményezett. Csak egy jellemző példa: Kopácsy József esztergomi érsek 1844. június 22-én tipikus katolikus meggyőződésnek adott hangot: "A' szabadságot üdvözlöm én is; alig van valakinek nagyobb szüksége reá, mint a' catholica egyháznak: mert úgy, mint a' catholica egyház az ő működésében, senki nem szorongattatik."[494]

A "firkálók" közül az ismertebb személyiség kétségtelenül Batthyány Kázmér (1807-1854), aki a reformkorban - távoli rokonához, az 1848-as első független magyar kormány miniszterelnökéhez, Batthyány Lajoshoz hasonlóan - a konzervatív arisztokraták és a katolikus püspöki kar mellett a felső táblán kisebbséget (ám tény: meglehetősen hangos kisebbséget) alkotó ellenzéki csoport képviselőjeként politizált. A polgárosodás elkötelezett híve, gyakran kapcsolódott be a gazdasági-társadalmi rendszert átalakítani, a politikai intézményrendszert reformálni kívánó ellenzéki mozgalmakba. Személyének, aktív ellenzéki tevékenységének elismerése lett, hogy éppen 1844 októberében, a pozsonyi országgyűlés végnapjaiban alakult Védegylet elnökévé választották, a reformkor utolsó éveiben pedig a liberális tábor egyik vezéralakjává vált.[495] 1848-ban Kossuth elkötelezett híveként bácskai kormánybiztossá nevezték ki, majd a Szemere-kormány külügyminisztere lett, Világos után külföldre menekült. Távollétében elítélték, fiatalon, párizsi emigrációban halt meg. (Ld. 1. sz. ábra.)

Rimely bencés főapát kissé rosszmájúan írta az "elcsent" rajzra, hogy "Gróf Battyány Cásmér pingálta Aug. 25. napján 1844 az Orsz,[ágos] Ülésben, a' helyett hogy az Orsz.[ág] Ügyeire vigyázott volna". A dátum vagy elírás (hiszen 1844. augusztus 25. vasárnapra esett, s a felső tábla csak az azt megelőző, illetve követő napokon tartott országos ülést, pont ekkor nem); vagy pedig Batthyány (az ellenzéki főrendek gyakori szokása szerint) az alsó tábla üléstermében tartózkodott e napon. Az is lehet azonban, hogy mindkettő: augusztus 24-én ugyanis az alsó tábla valóban országos ülést tartott, ahol elfogadták a harmadik vallásügyi üzenetet. Az ennek pontjait kísérő vita (a katolikus egyház törvénytelen áldásmegtagadása, a reverzálisok követelése stb.) bőven okot adhatott hasonló rajzok készítésére.[496] Fontosabb mindennél, hogy Rimely főapát bizonyára nem Batthyány Kázmér passzivitását kifogásolhatta, hiszen a gróf nagyon gyakran szólalt fel a főrendek ülésén, hanem azt, hogy minden alkalommal következetesen támogatta az alsó tábla által küldött, a polgárosodás irányába mutató üzeneteket, köztük az állam és egyház demokratikus szétválasztására, a bevett felekezetek viszonosságára és a katolikus egyház feudális kiváltságainak visszaszorítására irányuló javaslatokat. 1844. június 21-én, a felső tábla egyik leghevesebb egyházpolitikai vitanapján például teljes mellszélességgel támogatta az alsó tábla liberális üzenetét, hangsúlyozva, hogy "a' lelkiismeret szabadsága alatt az értem, hogy mindenki tulajdon vallását szabadon gyakorolhassa". Tudatában volt ugyanakkor, hogy álláspontja a főrendek között - szokás szerint - elenyésző kisebbséget alkot, ezért kissé szkeptikusan figyelmeztette a püspöki kart illetve az arisztokratákat, hogy "ha igazságosak nem is akarnak lenni, legalább méltányosak legyenek."[497] Második felszólalásában a "míveltebb kor gyalázatának" illetve "igazságtalannak és botrányosnak" minősítette, hogy a protestánsok nem telepedhettek le Horvátországban, mely tilalomhoz a katolikus főpapok szintén mereven ragaszkodtak. Rimely Mihály ugyanakkor - tipikus egyházi véleményt tolmácsolva - azt fejtegette, hogy az egyházügyek állami irányításában a katolikus egyház beleszólását továbbra is fenn kell tartani: "az egyházi rendnek az átmenet [vagyis a felekezeti hovatartozás megváltoztatása] tárgyában befolyása ki nem zárathatik. De továbbmegyek és azt mondom, hogy ezen valóságosan tiszta lelki ügyet a' polgári hatalomnak körébe áttenni nem lehet."[498] A mellékelt rajzok keletkezése után (augusztus 31-én) közvetlenül is összeszólalkoztak, Rimely például úgy foglalt állást, hogy a vegyes házasságok ügyeiben a katolikus egyház illetékességét továbbra is fenn kell tartani, mondván, az ezt kizáró alsó táblai indítvány "a' catholica hit tanai ellen volna, milly törvények alkotásához, mint catholicus, nem járulhatok". Batthyány Kázmér ezzel szemben úgy vélte, hogy az összes vallásügyi törvényjavaslat közül messze ez a legigazságtalanabb, mert "mikép lehet szorítani a' protestánsokat a' catholica hitvallás tanaira, vagy viszont?"[499]

Ekkoriban a legnagyobb vihart az országgyűlési üléstermekben Borsod vármegye előterjesztése kavarta, mely első ízben indítványozta, hogy a katolikus egyház óriási birtoktesteinek feleslegét állami célokra fordítsák. Az összecsapó konzervatív és ellenzéki vitákban gyakran kaptak szerepet a középkori katolikus egyház tevékenységét (az inkvizíciót stb.) elítélő, sőt kifejezetten antiklerikális érvek is, összességében azonban az ellenzék nem a katolicizmus létét, hanem világi túlhatalmát és felekezeti intoleranciáját akarta visszaszorítani. Hasonló gondolatok járhattak Batthyány Kázmér fejében is, amikor hallgatva a felszólalásokat, az első asszonyt, Évát próbálta lerajzolni, a bűnbeesés bibliai történetének "aktualizálásával". Felfogására éles fényt vet, hogy az Évát kísértő kígyót egy papi ruhás alakkal fonta össze, a rajzon mintegy utóbbi indítja a Sátánt az akkor még bűntelen ember felé.

A másik rajz szerzője, gróf Viczay Héder (1807-1873) neve kevesebbet mond az utókor számára, bár saját korában a liberális főrendek ismert személyiségének, Széchenyi barátjának számított (1847-ben, az utolsó rendi országgyűlés előtt követválasztási csatározások során már elítélte Széchenyit, amiért az a Helytartótanács közlekedésügyi osztályában vezető hivatalt, vagyis kormányzati szerepet vállalt),[500] gyakran szólalt fel a polgárosodás jegyében fogant - s a klérus által mélyen elítélt - egyházpolitikai javaslatok mellett is.[501] (Ld. 2. sz. ábra.) Az 1844. augusztus 12-i ülésen először tényleg csak "firkálgatott", virágmintákat, illetve a kaszás halál figuráját rajzolgatta. Feltehetően az újra előkerülő egyházpolitikai felszólalások miatt egy templom épületét kezdte papírra vetni (bár az ábra elég sematikus, abban a pozsonyi koronázótemplomot gyaníthatjuk), majd konkrét figurák helyett elvont értelmű grafikákba öntötte véleményét. A bibliai illetve katolikus teológiai témájú ábrák (repülő angyal, kezében lángoló karddal; kígyó az almával; a felhőkön álló Mária karján a kis Jézussal stb.), még nem hordoznak különösebb értékítéletet, ahogy azonban Viczay tolla lefelé haladt a papíron (mintegy az ég felől a földre), egyre inkább kiderül, hogy ő is mélyen elítélte a katolikus egyház feudális kiváltságait és ebből fakadó magatartását. A pápaságot megszemélyesítő, villámokat szóró, kezében kulcsokat tartó Szent Péter-figura is meglehetősen kegyetlen arcvonásokat visel. Amikor ettől nem messze egy kakast rajzolt, bizonyára - a bibliai történet alapján - a Jézust megtagadó Péterre gondolhatott, melyet szimbolikusan a kereszténységtől elfordult pápaságra vonatkoztatott. A további ábrák egy része a protestáns illetve antiklerikális jelképek között gyakran megjelenő, egyértelmű jelentésű motívum, például a pápa rajza alá került, térdepelve imádkozó, szamárfejű hívő; a püspöksüveget és pásztor-botot viselő róka; vagy a templom aljában elrejtett pénzeszsákok képe "kincs" felirattal. A rajzok másik része különböző egyháztörténeti eseményeket örökít meg, vagyis az unatkozó főrend fejében végigpergett számos, a középkori katolikus egyház kegyetlenségére utaló, elítélendő esemény. így került a papírra a hírhedt inkvizíciót megörökítő ábra, mely ezrével végeztette ki máglyahalállal az egyház vélt vagy valós ellenségeit. A halálfej és a kard szimbóluma "Bartholomeus" felirattal nyilván az 1572. évi Szent Bertalan-éjre vonatkozik, amikor Párizsban a katolikusok orvul lemészárolták a Bourbon Henrik esküvőjére érkező több száz fegyvertelen hugenottát; de egyértelmű a jelentése a bilincsek közé írt "Gallilei" feliratnak (a csillagászat és a mechanika nagy felfedezőjét az egyházi bíróság meghurcolta és tanainak visszavonására kényszerítette), továbbá a felvilágosodás jegyében az egyházat átszervező, szerzetesrendeket feloszlató, a protestánsok iránt türelmet hirdető II. József halálára utaló ábrának is. (Viczay a "Jos. II." szó mellé egy üveget rajzolt le, melyre a német Gift = méreg szót írta, arra utalva, hogy egyes híresztelések szerint az egyháznak köze volt az ötvenévesen elhunyt, felvilágosult uralkodó halálához.) Nem egészen világos, mit érthetett a rajzoló az I. Lipót (1657-1705) neve mellé "pingált" gyertyával kapcsolatban, bár gyaníthatjuk, hogy nem sok jóra gondolhatott, hiszen I. Lipót neve összeforrott az ellenreformáció magyarországi tevékenységével. Csak találgathatjuk továbbá, hogy a másik halálfej-kard szimbólum mellé írt "H. VI." mit jelent, talán elírásról van szó és IV. (Bourbon) Henrikre történt itt utalás, akinek életét - a protestánsokat toleráló 1598. évi nantes-i ediktum kiadása miatt - egy fanatikus jezsuita oltotta ki 1610-ben. (Ezt erősíti a Szent Bertalan-éjhez hasonló ábrával mutatkozó párhuzam is.)

Batthyány Kázmérről és Viczay Héderről még egy fontos dolgot kell megemlítenünk: mindketten római katolikus vallásúak voltak, vagyis rajzolgatásuk kifejezője annak a reformkorban jellemző politikai magatartásnak, mely képes volt a felekezeti korlátokon felülemelkedve, - a vallásos hit sérelme nélkül - az állam és az egyház viszonyának új típusú értelmezésére. "Firkálgatásaik" valóban csak történelmi érdekességek, egyházpolitikai elveik azonban a polgárosodás érvrendszerében örökké aktuális üzenetekké, sőt figyelmeztetésekké is nemesültek. Lásd például Batthyány Kázmér 1844. június 22-i szavait: "A' lelkiismereti szabadság 's a' vallási viszonosság [= egyenjogúság] fejeink felett két ragyogó csillag gyanánt tündöklenek, mellyeket földre sütött szemekkel azok is elismerni kénytelenek, kik azokat szívesen eltagadnák, 's elferdítenék."[502]

 

Ábrák

1. sz. ábra

2. sz. ábra

 

Győri Tanulmányok, 22.
Győr, 2000. 65-154. p.

 

Rimely Mihály pannonhalmi főapát
az 1847-48. évi országgyűlésen

Jelen közleményünk első eredményeit foglalja össze egy hosszabb kutatásnak, mely Rimely Mihály János (1793-1865) pannonhalmi főapát 1848-as közéleti-politikai tevékenységének feldolgozását tűzte ki célul.

Alábbi munkánknak akár azt a címet is adhatnánk: jegyzetek az átalakulás margójára. Nem kívánunk ugyanis mást tenni, mint egy rendkívül sajátos forráscsoport alapján ismertetni, milyen hatást gyakoroltak az utolsó rendi országgyűlés (1847-48.) eseményei a főapát gondolkodására, az eseményekben vállalt szerepére, hogyan reagált az események alatt illetve közvetlen azok után a gyorsan változó aktuálpolitikai kihívásokra. A forráscsoportot Rimely Mihály elsősorban saját maga számára készített, kisebb részben a nyilvánosságnak szánt feljegyzései alkotják, melyek egykorúan alig, azóta pedig még kevésbé jelentek meg nyomtatásban. Pedig a terjedelmes iratanyagból - annak töredékessége, esetlegessége mellett is - pontos kép rajzolható arról, hogyan tükröződtek a "nagy év" magyarországi belpolitikai eseményei egy katolikus szerzetes-főpap gondolkodásában, a polgári átalakulás mely jelenségei váltottak ki belőle reakciókat és miért stb. Rimely jegyzetei ha alapvetően újat nem is nyújtanak a magyar negyvennyolc történetéhez, mégis jellemző adalékokat nyújthatnak a forradalom és szabadságharc társadalmi hátterének, mozgatóinak megismeréséhez, azon belül például az egyházpolitikai viszonyok - kellőképpen aligha feldolgozott - alakulásának.[503]

1. Rimely Mihály pannonhalmi főapátról

Rimely Mihály jegyzeteinek felidézése már csak azért is érdekes, mert személyében a magyarországi bencés rendtörténet kevéssé ismert illetve méltatott alakjáról van szó. Az egyháztörténeti irodalom lényegében egységes abban a tekintetben, hogy a rend kevésbé nagy formátumú személyiségei közé tartozott, mind jó két évtizedes főapáti mind egyéb (tudományos, közéleti) tevékenysége kevés nyomot hagyott az utókorban. Jellemzőnek véljük, hogy a pannonhalmi apátság ezer éves fennállására kiadott kötetek is csak 2-3 helyen említik a nevét,[504] de több főapát-társától eltérően életrajza nem került be Sólymos Szilveszter: Ezer év 100 bencése c. kötetébe sem,[505] máig legrészletesebb életrajzát Sörös Pongrác rendtörténete tartalmazza.[506] Az Esztergomban született Rimely Mihály volt Győrött tanulmányi felügyelő, gimnáziumi és teológiai tanári tanár Pozsonyban illetve Pannonhalmán, házfőnök Kőszegen, a főapáti tisztséget majd 50 évesen, 1842-ben vette át.[507] 1865-ben bekövetkezett haláláig olyan két évtizedben került a nagy múltú apátság élére, mely nemcsak politikai-társadalmi fordulatokban bővelkedett, hanem újabb és újabb kihívások elé állította a bencés rend tagjait is.

A 19. század elején visszaállított rend a reformkorban egyre többet szembesült a rá háruló oktatási feladatokból és életformaváltásból fakadó nehézségekkel. Az egyház felfogása szerint a jozefinizmus és a liberalizmus "hitet bomlasztó légkört" teremtett, s Rimelyről már kortársai is úgy vélték, hogy a precíz, ám sok vonatkozásban túlzottan konzervatív személyiségnél energikusabb, a kor kihívásaira jobban reagáló főpapra lenne szüksége a rendnek. (Dacára annak, hogy fiatalabb, teológia hallgató korában egyébként Rimely sem zárkózott el egyes katolikus reformeszméktől.) Mindezt jól mutatja, hogy főapátként többször konfliktusba került a rendtagokkal, 1848 után elsősorban utódával, Kruesz Krizosztommal, akit valósággal a "belső ellenzék" fejének tekintett.[508] Már 1848 előtt is szerették volna egyesek, ha bizonyos reformokat vezet be a rend életképességének, vonzerejének fenntartása érdekében, később azt, hogy összehívja a rendi nagykáptalant stb.

Ilyen egyházkormányzati körülmények között érte Rimelyt az állam és a társadalom életét minden területen érintő reformkor, s a főapátnak egyre többet kellett foglalkoznia a polgári átalakulásnak elsősorban az egyház életét - felfogása szerint - felforgató liberális elképzelésekkel. Az 1843-44. évi országgyűlésen keserűen vette tudomásul a korábbi vegyes házassági viszályokat liberális szemlélettel lezáró 1844/3. tc. elfogadását, melyben ő is az egyház helyzetének megingását, a felekezeti egyenjogúság katolikusokra sérelmes elvének diadalát látta. A reformkor utolsó éveiben ezért fokozta politikai aktivitását, 1846-47-ben aktívan bekapcsolódott a Konzervatív Párt tevékenységébe, Apponyi György kancellár kérésének megfelelően Győr megye közgyűlésén, majd az utolsó rendi országgyűlésen is nagy beszédekben védte a kormányzatot és támadta a szabadelvű ellenzéket.[509]

2. A források

Az alábbi tanulmányunkban felhasznált forráscsoportot részben a főapát országgyűlési ülések alatt vezetett, önmaga számára készített feljegyzései, kommentárai, részben pedig az ezek alapján készített levelek, levéltervezetek, beszédvázlatok és beszédek képezik. Rimely ugyanis - az utókor szempontjából szerencsés módon - gondosan papírra vetette az egyes politikai történésekkel, törvényjavaslatokkal, alsó- vagy felsőházi szónoklatokkal kapcsolatos első benyomásait, olykor a legbensőségesebb gondolatait is feljegyezte. Ezt helyenként száraz, rövidített formában tette, gyakoribb volt azonban, hogy az első benyomásokat is gondosan megfogalmazta, nem egyszer még érzelmekkel telített véleményét, felkiáltásait is átvitte a papírra. (Ez a fajta személyiség a múlt században oly divatos magán-naplóírás idején nem is volt ritka, a feljegyzések készítői ugyanis gyakran nem pusztán rögzíteni akarták a történteket, hanem mintegy beszélgetést is folytattak jegyzeteikkel. Széchenyi István híres naplója is nagyon sok érzelemkitörést örökített meg.[510]) Rimely rendszerint a kezéhez kapott törvényjavaslatok, országgyűlési feliratok, üzenetek példányaira azok tartalmához azonnal széljegyzeteket fűzött, a nyomtatott vagy kéziratos röpívek szövegeit megcsillagozva, hiány- illetve betoldásjelekkel tűzdelte tele és hol terjedelmes, hol csak felcsattanás-szerű reflexió formájában rögzítette a megfogalmazódott első impresszióit. Terjedelmesebb észrevételeit külön lapokra vezette. Majd ezeket az első megjegyzéseit gyakran önálló feljegyzések formájában összegezte, mondanivalóját egymásra épülő vázlatpontokba sűrítette. Gyakran több szövegvázlatot is készített egy témáról, az önálló irományokat esetleg címekkel is ellátta. (Ezeket rendszerint "észrevételeknek", "eszmélkedéseknek" stb. nevezte.) Egyes esetekben pedig jegyzeteinek tartalmát letisztázott kéziratokká is szerkesztette, melyek lehettek beszédek, törvény- vagy felirati javaslatok, közlésre szánt cikk-tervezetek. Így egy témáról esetenként több, átfedéseket is tartalmazó szöveget hagyott hátra. (A beszédvázlatok jelentős része - az országgyűlések hivatalos iratainak tanúsága szerint - csak elkészült, de nem hangzott el az üléstermekben.)

A Rimely országgyűlési feljegyzéseit tartalmazó - jórészt rendezetlen - iratanyag[511] rendkívüli terjedelme nem teszi lehetővé a szövegek teljes közlését, csupán egy, a jellegzetes dokumentumokból készült válogatást (ld. Függelék), továbbá a főapát egy-egy témára vonatkozó gondolatainak összegzését. Nem kívántuk továbbá részletezni a bencés rend illetve Pannonhalma 1848. évi eseménytörténetét, figyelmünket inkább az országgyűlés politikai tárgyalásaira és Rimely azokkal kapcsolatos véleményének ismertetésére irányítottuk. Elemzésünkben nem pusztán a források közlésére koncentrálunk, hanem megpróbáljuk röviden az egyes, Rimely által is érintett témakörök hátterét is felvázolni,[512] igyekezve abban az egykori főapát nézeteit elhelyezni, ezért helyenként nem merev kronológiai sorrendben haladtunk.

Rimely feljegyzései mellett további fontos levéltári forrásunk volt a főapát kiadatlan, de többek által idézett önéletrajza,[513] mely valóban "elsőrangú forrás", ha nem is teljesen elfogulatlan.[514] (Több helyen naplónak nevezik, de 1853-ig inkább feldolgozott életút-ismertetéssel van dolgunk, különösen 1848-49-re vonatkozóan, mely évek feljegyzéseit csak utólag, 1849 végén iktatta szövegébe, elképzelhető tehát, hogy a szabadságharc bukása utáni időszakban sokmindent másképp látott illetve fogalmazott a korábbi esztendőről.)

Mivel a széljegyzeteket, feljegyzéseket Rimely magán használatra szánta, azokat érthetően nem is írta alá, alábbiakban csak a bizonyosan tőle származó kéziratokkal foglalkoztunk. (Későbbi önéletrajzában illetve naplójában utóbb néhány idegen kezű - és meglehetősen rosszmájú - bejegyzés is található, például ellenlábasa és majdani utóda, Kruesz Krizosztom piros ceruzájától.[515]) Az önéletrajzot latinul készítette, sőt egyes kisebb megjegyzéseit is az általa folyékonyan beszélt és használt klasszikus nyelven tette,[516] túlnyomó többségében azonban - az országgyűlési közéletnek megfelelően - szövegeit magyarul írta, méghozzá választékosan és tartalmasan fejezte ki magát. 1848-ban radikális kortársai tehát minden bizonnyal igaztalanul vetették szemére, hogy "egy egész constructiot [szerkezetet] sem tud tisztán egy nyelven kimondani, hanem addig három nyelvet kever össze".[517] Sörös Pongrác is kimutatta, hogy Rimely több nyelven is választékosan fejezte ki magát, beszédei, vázlatai nem idegen kéz alkotásai.[518]

3. Rimely jegyzetei az utolsó rendi országgyűlésen (1847. november - 1848. április)

3.1. Az országgyűlés első szakaszáról, a válaszfelirati vitáról.

Rimely 1847. november 6-án érkezett Pozsonyba, és elhatározta, hogy az országgyűlés napjairól aprólékos feljegyzéseket fog vezetni. Az eleinte részletekbe menően készített naplót azonban alig egy héttel később abbahagyta, majd csak nagyon ritkán folytatta. A diéta folyamán, 1848 január közepéig csupán 5 alkalommal vette elő a naplót újra, s a dátumoknál rögzített néhány szóban egy-egy kevésbé lényeges eseményt. (Például hogy kinél ebédelt stb.) Igaz, hogy a felső tábla december 14. után kishíján egy hónapos szünetet tartott (csak január 12-én ült össze újra), mégis érdekes, hogy feljegyzései hirtelen megszakadnak. Hogy miért hanyagolta el a naplóvezetést, nem tudjuk, valószínűleg azért, mert gondolatait egyéb feljegyzések formájában rögzítette. E néhány lapos naplófüzetet mégis érdemes fellapozni, egyrészt azért, mert eddig talán ismeretlen apró részletekkel szolgál az 1847-48. évi országgyűlés megnyitásáról, másrészt, mert már ezekből a bejegyzésekből kitűnik Rimely személyiségének és politikai felfogásának néhány vonása.[519]

A főapát őszinte tisztelettel viseltetett az uralkodóház iránt, mely valamennyi V. Ferdinándról illetve kíséretéről szóló megjegyzéséből kitűnik. Részletesen leírta például, hogy az uralkodói pár november 11-én délután gőzhajón érkezett Bécsből, és a pozsonyi sétatéren szép emelvényt állítottak tiszteletükre.[520] Aznap országos ülést is tartottak, melyet István főherceg nyitott meg, aki azonban hamar el is távozott, mert megjött az alsótábla azon üzenete, hogy a nádorválasztással kapcsolatos királyi leiratot ne nyissák fel, hanem - a politikai közvélemény általános óhajának megfelelően - azonnal kiáltsák ki nádornak Istvánt. A november 12-i országos ülésről szóló beszámolóját Rimely az udvarnál tisztelgő országos küldöttség ismertetésével kezdte, kiemelve, hogy a szónok Scitovszky János pécsi püspök volt. Az országgyűlésre visszatérve az udvar válaszát hallgatták meg (a királynő latinul, Ferenc Károly főherceg azonban magyarul fogadta a rendek hódolatát, "mi természetesen tetszett"), majd a prímási palota kápolnájában tartott szentmise után Apponyi közvetítésével átadta a királyi előadásokat és a nádor-jelölteket tartalmazó levelet az országbírónak. Mind a kortársak, mind az utókor meg szokta jegyezni, hogy V. Ferdinánd - általános lelkesedést kiváltva[521] - ekkor magyarul szólt a rendekhez, Rimely pedig a "beszéd" egészét rögzítette: "Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatják. Fogadjátok bizodalommal."[522] A főapátból az őszinte öröm mellett az a konzervatív meggyőződés is kitört, miszerint ebből a "talán Szent István idejétől" nem tapasztalt gesztusból is látszik, mennyire komolyan gondolja az uralkodó a magyar nép boldog jövő felé vezetését.

A valóban váratlan eseményt az országház termében a királyi előadások (propozíciók) felolvasása követte. A nagy érdeklődéssel várt előterjesztés a nádorválasztás mellett - a konzervatív stratégiának megfelelően - egy sor korábban felmerült tárgyat is javaslatba hozott, például a katonaellátás szabályozását, a szabad királyi városok rendezését, az örökváltság könnyítését stb., de nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a reformjavaslatok minél lassabban, a feudális kiváltságok minél több elemének változatlan fenntartásával valósuljanak meg.[523] Rimely a szokatlanul részletes királyi propozíciókban a konkrét törvényjavaslatok benyújtását (mint a rendek régi kívánságának megvalósulását) látta és így ünnepelte: "így iparkodik a jó kormány a nemzet óhajtását mindenben tölteni és szabadságában fenntartani". Miután az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választotta Istvánt (nem került sor a jelölteket tartalmazó királyi levél felbontására), ezt V. Ferdinánd tudomásul vette és a főherceget apja példájának követésére buzdította. Rimely méltatlankodva jegyzi meg naplójában, hogy egyesek elégedetlenkedtek a nádorválasztás e módja miatt, de következtetése ezúttal is az uralkodó kegyelmének és bölcsességének megállapítására vezette. A rendek formailag nem a négy királyi jelölt közül választottak nádort, a nemzet - mint Rimely írja - "nagyobb szabadságot tulajdonított magának, mint milyen illeti őt [...] és a király nem tiltakozott! Be jó király! És ellenében be időtlen némelyek féltékenysége!"

Az uralkodó iránti őszinte hűsége és tisztelete tűnik ki abból a leírásból is, mely a király és a püspöki kar 12-én késő délután sorra került találkozóját örökítette meg. Rimelyt örömmel töltötte el, hogy a káptalani követek nem, viszont ő és Richter Alajos jászói prépost is tagja lett a küldöttségnek. "Igen szívesen kegyeskedtek velem társalogni a főhercegek" - írja érezhető megilletődéssel, amelyet csak fokozott, hogy V. Ferdinánd és felesége megígérték neki: ellátogatnak a "Szent Istvántól alapíttatott" Szentmártonba, amint tehetik. November 13-ról és 14-ről Rimely a király által az országgyűlés tagjai részére adott nagyszabású ebédek és pohárköszöntők leírását rögzítette naplójába, nem mulasztott el azonban ismét egy méltatlankodó megjegyzést a "felforgató elemekkel" szemben: "a betolakodó ifjúság, sőt némely követek is az asztal ékeit, virágait elszaggatták, magokkal elvitték".

A 15-i országos ülés is elsősorban a főhercegek köszöntése, éljenzése és egyes tisztviselők (például Ghyczy Kálmán nádori ítélőmester) kinevezése miatt keltette fel érdeklődését, illetve azért, mert Balás Teofil bencés szerzetes üdvözlő versét osztották ki az országgyűlési teremben. 16-án arról elmélkedett a promenádon sétáló V. Ferdinándot látva, hogy a Bécsbe visszatérni készülő uralkodót nyilván azért nem búcsúztatja fényes diétai küldöttség, mert - okos politikai döntéssel - ezáltal azt a látszatot kelthetik, hogy a király végig Pozsonyban tartózkodik az országgyűlés alatt. A következő két napon egy-két rövid sorban emlékezett meg egy éjszakába nyúló táncvigalomról illetve arról, hogy Apponyinál ebédelt. Ez utóbbi látogatás mögött azonban már komoly politikai üzenet húzódott, ami Rimely november 20-i bejegyzéséből egyértelmű.

A kormánypárt vezérének számító kancellár ugyanis tudta, hogy az alsó tábla Kossuth vezette ellenzéke a királyi előterjesztésre adandó válaszfelirat vitájában az adminisztrátori rendszer sérelmeit, törvénytelen voltát akarja középpontba állítani, melynek megítélésében az ellenzék és a vármegyék közvéleménye lényegében egységes. A kormányzat - korábbi reformkori taktikájának megfelelően - a megyei követutasítások befolyásolásával akarta az ellenzék táborát megosztani illetve visszaszorítani.[524] 20-án Rimely Győrbe utazott és komoly szerepe volt abban, hogy a megyei közgyűlésen a konzervatív álláspont lett meghatározó: "hogy az előadásokba [vagyis a királyi propozíciók tárgyalásába] bocsátkozzanak a státusok, hogy az új rendszer vagyis a megyei helyettesek [= adminisztrátorok] nem törvényelleniek".[525]

A konzervatívok mellőztetni akarták a sérelmek felemlítését a válaszfeliratban (tudva, hogy az alapjaiban rendítheti meg a kormány politikáját), ezzel szemben Kossuth november 22-én nagy beszédben érvelt a régi sérelmek fenntartása és orvosolásának követelése mellett, melyek - az örökös tartományok abszolutisztikus rendszerével, a horvátországi bonyodalmakkal, a legutóbbi törvények ottani ki nem hirdetésével stb. együtt - akadályozzák az uralkodó által is javasolt reformok életbe léptetését.[526] Az elmérgesedő vitában az alsó tábla ellenzéke (Széchenyi kompromisszumos javaslatát is elvetve) győzött és 27-én Kossuth felfogásában szerkesztették meg a válaszfelirati javaslatot.[527] A főrendi tábla december 4-ig halogatta a válaszfelirat - mint Rimely jellemzően nevezte, a "hálaköszöneti felírás" - tárgyalás alá vételét, majd ott (bár "minden erőt felhasznált az ellenzék") a konzervatívok álláspontja győzött: csak köszönő feliratot intézzenek az uralkodóhoz, a sérelmeket csupán általánosságban említsék meg. (Kossuth a csak formális hálanyilvánítást tartalmazó feliratot egyszerűen nevetségesnek tekintette.[528]) A főrendek legfeljebb arra voltak hajlandók, hogy a Széchenyi által javaslatba hozott évenkénti pesti országgyűlést kérjék V. Ferdinándtól, de csak akkor, "ha az ügyek halmazata be nem fog végeztethetni és ha a szükséges előzmények, kérdések fognak tárgyaltatva lenni". A főrendek ilyen értelmű üzenetet is küldtek az alsó táblára.

Rimely további decemberi bejegyzései nem túl lényegesek, 13-án a tervezett országgyűlési újságról és Barkóczy János székesfehérvári püspök haláláról emlékezett meg, 16-án és 1848. január 9-én a nádor kanyarós megbetegedéséről és ezért elhalasztott ebédmeghívásáról, más alkalommal a Pozsony városával folytatott hídvám-peréről emlékezett meg. Érdekesebb, ha Rimelynek inkább az említett válaszfelirati javaslattal kapcsolatos észrevételeit vesszük szemügyre.[529] Az egyik röpív szélére nagy betűkkel írta az uralkodó iránt legfontosabbnak vélt "bizodalom" kinyilvánítását. Érezhető elégedettséggel nyugtázta a bevezető szavakat, mellyel a rendek köszönetet mondtak az uralkodónak, esetleg jellemző nyomatékosításokat rögzített: "a király ajkairól" szóló magyar nyelvű köszöntés helyett "a trónról" szavakat iktatta volna, Istvánról nem a "nemzetnek" történt ajándékozás, hanem a nádori kinevezés szófordulatait tartotta fontosnak. Értetlenül kérte azonban az okokat amiért a javaslat az ország önállóságát rögzítő 1791/10. tc.[530] végrehajtatlanságát panaszolta, illetve annak határozott kinyilvánítását kérte, hogy az országgyűlés a propozíciók végrehajtására törekszik. A rendek által idézett, a megyei autonómiát szabályozó régi törvényekből (1536/36., 1723/56. tc.[531]) éppen az ellenkező tendenciát vélte kiolvasni, és amikor a felirat az adminisztrátori rendszer erőszakolt, egyoldalú (tehát a megyei közgyűlések érdekeivel ellentétes) életbe léptetését panaszolta, Rimely rezignáltan jegyezte meg, hogy nem szerelem köti össze a politikai intézményrendszer szintjeit, hogy mindkét fél egyetértése szükséges legyen a döntésekhez. A szintén említett 1791/13. tc.[532] alapján pedig egyértelműen úgy vélte, hogy a sérelmek orvoslására kizárólag a királyi előterjesztések megvitatása és teljesítése után kerülhet sor, amit Kossuth éppen feltételül akart ahhoz állítani, és Rimely különösen sérelmezte azt a kitételt, melyben az ellenzéki követelések teljesítését "organikus átalakulásunk végsikerének feltételeként" tekintették.

Kossuth - látva, hogy a válaszfelirati vitában a konzervatívok ellenállása a reformpolitika megfenekléséhez vezethet - december 15-én újabb nagy beszédben váratlanul azt indítványozta, hogy mivel a "rosszindulatú" főrendekkel való kompromisszum lehetetlennek látszik, a sérelmeket ne egyszerre, hanem külön feliratokban hozzák az uralkodó tudomására.[533] "Itt meg nem állapodom, hanem felveszem a kesztyűt, melyet a főrendek lábunk elé dobtak, a gravaminális tárgyalás kesztyűjét. Tetszett nekik minket a sérelmi térre szorítani, ha most a reformkérdések emiatt háttérbe szoríttatnak, a felelet-terhet ők fogják viselni." - mondta Kossuth, beszéde végén pedig a - Rimely főapát által is képviselt - nézeteknek üzent: "a királyi előadások egyes pontjaira nézve szinte kifejezzük köszönetünket, de nem úgy, mint a főrendek, kik az összes propozíciókat akarják megköszönni, nem pedig az azokban mutatkozó haladási reformirányt". Ezzel kezdetét vette az országgyűlés második szakasza, melyben egyes reformtörvények részletes vitája bontakozott ki.[534]

3.2. Az úrbérváltságról és a jobbágyfelszabadításról.

Már az országgyűlés előtt is várható volt, hogy a legtöbb vita a társadalmi reformhoz (a közteherviseléshez, az örökváltsághoz, a jobbágyfelszabadításhoz és az ezekhez fűződő törekvésekhez) fog kapcsolódni. Olyan problémakörről volt szó, mely a konzervatív főrendek - köztük Rimely főapát - érdeklődésének is középpontjában állt. Ezúttal nincs terünk valamennyi részlet ismertetésére, inkább csak Rimely egy-egy markáns gondolatának kiemelésére törekszünk.

Szemere Bertalan már 1847. november 29-én beterjesztette a közteherviselésről, Lónyay Gábor december 3-án az örökváltságról szóló törvényjavaslatot. 6-án az alsó tábla többsége már magáévá is tette a földesúrra nézve kötelező megváltás elvét, melyet nem sokkal később az ősiség eltörlésének, majd - feszült szavazási arányokat követően - a háziadó elvállalásának és az országos pénztár felállításának kinyilvánítása követett. A javaslatok (különösen a háziadó vonatkozásában) a főrendek nemtetszésével találkoztak, mire a nádor javasolta, hogy az alsó tábla indítványait egy országos választmány dolgozza ki az adónemek vonatkozásában, továbbá egy másik bizottság alakítsa ki a kötelező örökváltság végrehajtásának részletes menetét. Ezt december 21-én hagyta jóvá az alsó tábla, mely ugyan már január 12-én a főrendek elé került, érdemi tárgyalására itt is várni kellett február elejéig.[535] A főrendek három hetes halogatásának okaira Rimely már idézett országgyűlési naplójának (ld. 3.1. fejezet) utolsó bejegyzése is iránymutatást ad. "E tárgyban volt látható, hogy a conservativek magukkal tisztában nem voltak, nem megegyezők és azért nem erősek, ez kitűnt már a konferenciában, és azért a tanács.[kozás] elején csak az szorgaltatott, hogy a nemesség a közszükségek fedezéséhez járuljanak." (Mind az ellenzékiek, mind a konzervatívok konferenciákon igyekeztek egyeztetni nézeteiket.)

Rimely alapvető álláspontja - mint az a rendektől a nádor által javasolt választmány tárgyában kelt üzenetekhez fűzött megjegyzéseiből kitűnik[536] - ismét gyökeresen eltért a liberális ellenzékétől, utóbbiak ugyanis az önkéntes örökváltságot becikkelyező, amúgy is "félliberális"[537] 1840/7. tc.-et a tapasztalások szerint elégtelennek tartották a jobbágyfelszabadítás megvalósítására. Rimely fő érve ezzel szemben elsősorban az volt, hogy sok helyen maguk a jobbágyok ellenezték inkább önnön megváltásukat.[538] A rendek két alapelvet szögeztek le, a kötelező (más, jellemző szóhasználattal inkább: kényszerítő) örökváltságot, továbbá az úrbéri kártalanításban az állam kizárólagos szerepvállalását. Amikor azt kívánták, hogy a megváltás "a földesúr beleegyezésétől felfüggesztve továbbá ne maradjon", a pannonhalmi főapát ezt elítélte, mondván "vigyázzunk, hova lesz a földesúr", és félve tette hozzá: "és az egyháziak egyes pénzével mit tennének?" Az üzenet egyébként címében is hivatkozott a királyi propozíció 6. pontjára, melyből az alsó tábla érthetően arra mutatott rá, hogy az 1840/7. tc. elégtelenségét burkoltan az udvar is elismerte ("az avvali élhetés több nehézségekkel összeköttetve lévén"), Rimely pedig sokkal inkább azt az uralkodói felszólítást emelte ki, hogy a törvényhozás a célt a "fennálló törvényekből származó akadályok elhárítása mellett, a méltányossággal és a tulajdoni jog tiszteletével összhangzásba hozza".[539]

Utóbbiakat szó szerint kiírta magának Rimely abban a feljegyzésében is,[540] melyben szintén először a korábbi vonatkozó törvények (1836/8., 1840/7. tc.[541]) tartalmát gyűjtötte ki magának, majd első adódó kérdését is felvetette: "hová lesz az uraság, ha nincs robotja?", a kötelező örökváltságot illetően pedig nem volt világos számára, hogy földdel vagy pénzben fogják kárpótolni a földesurakat. Ugyanitt "Clamor" ("felkiáltás, felszólalás") címmel vázlatpontokat is papírra vetett az örökváltsággal kapcsolatos törvényt illető beszédéhez. Alapelvnek tekintette ezúttal is hangsúlyozni az úrbérváltság kívánatosságát, de ennek szerinte a kényszerítés elve útjában állott, ráadásul ellentétesnek tartotta a királyi propozíciókban foglaltakkal. De ha már nem lehet elkerülni a dolgot, ragaszkodott a "kölcsönös kényszerítéshez", vagyis annak kimondásához, hogy a jobbágyra ugyanúgy kötelező a megváltás, mint a földesúrra (ezt az érdekes felfogást épp az alapján alakította ki, hogy szerinte sok helyen inkább a jobbágyok féltek az úrbéri terhek megszűnése után keletkező helyzettől), továbbá ahhoz, hogy ne azonnal, hanem hosszabb idő után lépjenek életbe a vonatkozó rendelkezések, és a jobbágyok legalább 2-3 évig még robotszolgáltatásra legyenek kötelezve. (Utóbbit azért tartotta fontosnak, mert úgy gondolta, hogy robot nélkül hirtelen munkaerő nélkül maradnának a földesúri allódiumok, melyet a nemzetgazdaság is komolyan megsínylene.)

Rimely emellett egy terjedelmes beszédvázlatot is hátrahagyott,[542] mindezt valószínűleg február 3-án készíthette. Ezen a napon terjesztette be Vay Miklós koronaőr javaslatát, melyben - a konzervatívok stratégiájának megfelelően - elfogadták volna a főrendek a választmány kiküldésének alsó táblai indítványát, a konkrét törvényjavaslat tárgyában azonban maguknak kívánták fenntartani a döntés jogát. E kompromisszumos javaslatot több liberális főrend is elfogadhatónak vélte.[543] Rimely azonban egyrészt Vay indítványában azt vélte felfedezni, hogy az a kényszerítő örökváltság elvével helyezkedne szembe, másrészt úgy gondolta, hogy az alsó tábla törekvése nyíltan a tulajdon szentsége ellen irányul, lényegében a nemesség vagyonában történő károsodását vonná maga után. A földbirtokos réteget ("mely nagyobb figyelmet és kíméletet érdemel") féltette a "bujtogatók és izgatók" által keltett háborgatásoktól, esetleges erőszakosságoktól és részletesen kifejtette, miért nem akarják szerinte a jobbágyok nagy tömegei a megváltást, hanem inkább megelégednek az ismert feudális kötelezettségekkel a kiszámíthatatlan kapitalista adó- és tulajdonviszonyok helyett. Érezhető kényszerűséggel ismerte el azt az alapelvet, hogy az úrbéri viszonyok tovább fenn nem tarthatók, indítványai azonban a megszüntetésben a legteljesebb fokozatosságot tartalmazták: addig akarta megőrizni az aktuális állapotokat, ameddig csak lehetségesnek látszott, hangsúlyozta továbbá a "tökéletes kármentesítés" iránti igényét. Érintette még az egyházi birtokok problémáit, s végezetül szintén mintegy kényszerűségből, a konzervatív ügy érdekében ("a szavazat miatt") Vay indítványához csatlakozott. (Érezhetően minden bizonnyal legszívesebben az egészet levétette volna a napirendről.)

A tervezett beszédének végül csak kisebb részét mondta el a téma második vitanapján.[544] Vay mellett rendkívül ötletesnek találta Wenkheim Béla javaslatát, miszerint először csak az ország gazdagabb vidékeire terjesztenék ki örökváltságot, hogy annak jótékony hatásait a vagyonosabb jobbágyoknál kifejthesse, "mert ha jelenleg a törvény szegényre, boldogra kiterjesztetik, aligha annak sikerteljes következése leend". A vitában érdemes még a figyelmet Batthyány hozzászólására felhívni, amelyben - szemben például Rimely "tökéletes kármentesítést" követelő nézeteivel - a részleges méltányos kárpótlást hozta javaslatba.[545] Szavainak ekkor különösebb következménye nem lett, a népképviseleti országgyűlés decemberi vitáiban azonban többször visszhangozták ekkor kifejtett álláspontját.

A Rimely érdeklődését felkeltő kérdések közül itt emelnénk még ki a "legelőelkülönözés, összesítés, faizás" tárgyában kelt megjegyzéseit,[546] bár az erről szóló törvényjavaslatok kidolgozása és elfogadása már a márciusi fordulat utáni időszakra esett. Április elején már bevégzett dolognak volt tekinthető a jobbágyfelszabadítás, az úrbéri szolgáltatások megszűnésével összefüggő problémák (úriszékeknél intézett ügyek, hitelintézet stb.) azonban további vitákra, törvénytervezetekre adtak okot. Egyik megjegyzésében Rimely rosszallotta, hogy azokon a helyeken, ahol a tagosítás illetve az legelőelkülönözés még nem történt meg, egy korábbi törvényjavaslat[547] fenn kívánta tartani a legeltetésre és a faizásra vonatkozóan a korábbi állapotot, míg a későbbi ennek felülvizsgálatára törekedett. Továbbá az 1836-ban kelt úrbéri törvények alapján a telek haszonvételén felül a jobbágy hasznai közé sorolta a szőlőt, az irtásokat, a faizást stb. Tagadta ugyanakkor ezek úrbéri természetét (ez számos vita forrásává vált), úgy gondolta, hogy helytelen a törvénytervezet szövegében hangsúlyozni: akár a földesúr, akár a jobbágy a faizási haszonvétel jövőbeni gyakorlásának tisztázására pert indíthat azokon a helyeken, ahol a jobbágyok addig a földesúr erdejében gyakorolták azt és önálló erdőrészük kihasításra még nem került. Úgy gondolta, erről (valamint a hasonló jogi megítélés alá eső szőlőről és kenderföldekről) külön kell rendelkezni. A tárgyban szentesített törvény (1848/10. tc.[548]) végül Rimely álláspontjával ellentétes szöveget tartalmazott, sőt a faizás mellett - a korábbiaktól eltérően - a makkolás és a gubacsszedés hasonló eljárás alá vételét is tartalmazta. A korábban indított úrbéri tárgyú pereket azonban beszüntette.[549]

3.3. A magyar nyelvről szóló törvényjavaslatról.

Történetírásunk eddig viszonylag kevés figyelemre méltatta az utolsó rendi országgyűlés 1848 márciusát megelőzően lefolytatott vitáit azokkal a javaslatokkal kapcsolatban, melyek az áprilisi törvényekben nem kerültek elfogadásra.[550] Egyesek felidézése azonban számunkra nemcsak azért lényeges, mert ezeken a "másodrendű vitákon" keresztül is tanulmányozhatóak a polgári átalakulás alapvető kérdései, nézetkülönbségei, továbbá puszta létükkel jellemzik a feudális kori Magyarország utolsó időszakában a közélet szereplőit,[551] hanem azért is, mert Rimely főapát figyelmét erősen lekötötték.

Ilyen volt például a magyar nyelvről és nemzetiségről készült és sok pontjában éles vitákat kiváltó törvényjavaslat. Alighogy véget ért a válaszfelirati vita (ld. 3.1. fejezet), az alsó tábla már 1847. december 18-án elővette a nyelvkérdést, melyhez a reformkori politikai küzdelmek során végig a magyar liberális ellenzék fontos követelései kapcsolódtak. A magyar nyelv jogainak fokozatos kiterjesztéséért folyt harc fontos fordulópontját az 1844/2. tc. elfogadása jelentette, mely hivatalos államnyelvvé a magyart nyilvánította, viszont az ellenzék az ott pontosítatlan vagy elintézetlen kérdések további szabályozását követelte. Az alsó tábla vonatkozó törvényjavaslata még a honosítási indítvány előtt elkészült (ld. 3.4. fejezet), nyilván a követek körében kevesebb vitára adott okot, mint amaz.[552] Január közepén már át is küldték törvényjavaslatukat üzenet formájában a főrendeknek, az érdemi tárgyalása azonban csak majd egy hónap múlva kezdődött.

Rimelynek a többi főrenddel együtt tehát volt ideje átgondolni a javaslatban foglaltakat. Mielőtt magával a szöveggel foglalkozott volna, aprólékos gonddal egy két oldalas áttekintő táblázatot szerkesztett, melynek "A magyar nyelvrőli törvény fokozata" címet adta. Ebben összefoglalta a reformkorban a nyelv ügyében elfogadott törvények (1836/3., 1840/6., 1844/2. tc.-k) és az 1848-as javaslat legfontosabb tartalmi elemeit.[553] Valamennyi fontosabb intézmény (országgyűlés, törvényhatóságok, kancellária, igazságszolgáltatás, egyházi és tudományos intézetek stb.) esetén feljegyezte az annak vonatkozásában korábban hozott paragrafusokat, melyek fokozatosan tettek újabb és újabb engedményeket a magyar nyelv használatával kapcsolatban. Az egyes paragrafusok között igyekezett a tartalmi változásokat rögzíteni, például azt, hogy 1836-os törvény a hiteleshelyek kiadmányaival kapcsolatban megengedte a magyar nyelvű bevezetést és befejezést, az 1840. évi kötelezővé tette stb.

A nyelvtörvényre vonatkozó széljegyzetelt országgyűlési röpíveken[554] ennek megfelelően első megjegyzése arra vonatkozott, hogy szerinte túl sok a nyelvhasználatot szabályozó törvény, észrevétele szerint nem annyira új paragrafusok alkotására, mint ezek egységes szerkesztésére és a többi hatályon kívül helyezésére lenne szükség. Az utolsó rendi országgyűlésen a kérdés már egyértelműen nem csupán azért került napirendre, hogy ezzel a liberális ellenzék a magyar nyelv politikai, tudományos és irodalmi egyenjogúságának kereteit biztosítsa, mint a reformkor megelőző periódusában. Hanem azért is, hogy a magyarság a nemzetiségekkel szemben is biztosíthassa pozícióját, elsősorban a horvátokkal szemben, akiknek nemzeti fejlődésében a nyelvhasználat szintén központi szerepet játszott, és különösen sérelmezték a magyar liberálisok ezirányú törekvéseit. Rimely Mihály a magyar nyelvet minden téren előtérbe hozó törekvésekkel szemben a többnyelvűség haszna mellett érvelt - persze a magyar nacionalizmust nem azért ítélte el, mert a nemzeti-nyelvi kisebbségek egyenjogúságát védte, hanem azért, mert ebben is a "nyolc százados" alkotmány veszélyeztetését, megbontását látta. Sokatmondó apróság, hogy Rimely az egyik röpív szélére mint pozitív hivatkozási alapot vetette oda a Szent István Intelmeiből vett szállóigét: "unius linguae unius moris regnum imbecille et fragile est" ("az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő"). Ugyanezt Kossuth is idézte egyik beszédében, ám épp ellentétes következtetéssel, azon középkori bölcsességek közé sorolva, melyet a magyar polgári állam megteremtése érdekében felül kell vizsgálni, hiszen "ezen elv is ellenkezésbe jött a státusbölcsesség újabbkori tanaival".[555] Rimely már azt is rosszallotta, hogy a törvényjavaslat 1. §-a, mely a trónbeszéd vonatkozó részét akarta törvénybe iktatni, "a jövőrei biztosítás végett" formulát is tartalmazta, mire a főapát felháborodott: "tehát nem bíznak a jövő királyok jóakaratában, egyenlő gondoskodásában". Más helyen is az "illető hatóságok" rendelkezési joga mellé rosszallóan jegyezte meg, hogy "így ki van zárva a felség". Több kérdőjele, felkiáltása ("miben álljon ez?") alapján nyilvánvaló, hogy alaptalanoknak minősítette az uralkodóhoz intézendő alsó táblai felirattervezet azon kitételeit is, mely a korábbi nyelvtörvények elégtelen végrehajtására panaszkodott.[556]

Természetesen ezúttal is különösen érzékeny volt az egyházi szempontokra. A felirat-tervezetben szerepelt egy passzus, miszerint a rendek a görögkeletiek és görögkatolikusok liturgiakönyveit állami finanszírozással szerették volna magyarra fordíttatni, hogy ezáltal is "a nemzetiség ügye előmozdíttassék",[557] mire Rimely rezignáltan csak annyit írt a szélére: "különös költség". Ennél sokkal fontosabb szempontokat érintett, amikor a törvényjavaslat "mind egyházi, mind világi hivataloskodási nyelv ezentúl egyedül és kizárólag magyar leend" szövegrészébe beszúrni kívánta: "kivévén az egyházi hitoktatást és egyházi szertartásokat". A javaslat az elemi iskolákban tantárgyként kívánta a magyart taníttatni, a többi iskolatípusban "kirekesztőleg" csak a magyar oktatási nyelvet engedélyezte volna, mire Rimely: "kivévén a papi növeldékben a hittudomány". Ugyanez az elv egyébként a főrendi tábla február 4-i tárgyalásain még élesebben vetődött fel, az egyház álláspontját gyakran szép és mérsékelt hangvételű beszédben ismertető Lonovics József csanádi püspök szerint a felekezeti nyelvhasználat törvényhozás útján történő bármilyen szabályozása durva beavatkozás az egyház belügyeibe. Másnap Ocskay Antal kassai püspök is tiltakozott jogaik ilyetén megsértése ellen.[558] A másik dolog, ami miatt Rimely erősen kifogásolta a törvényjavaslatot, hogy túl erőszakosnak vélte a magyar nyelv terjesztését, a magánéletben is (például szerződések, végrendeletek stb. vonatkozásában); a közéletben pedig a pénzek, hivatalos pecsétek átíratásában illetve különösen Horvátország és Szlavónia vonatkozásában. "Ez cél nélküli erőszakolás, nem vezet célra, hanem indignatióra."[559] - vélekedett. Elítélte például, hogy a kapcsolt részek főhivatalnokainak (bán, megyéspüspök stb.) a magyar nyelvet tették volna kötelezővé az anyaország hivatalosaihoz való viszonyban. Úgy gondolta, hogy a korábbi (köztük 18. századi) rendelkezések bőségesen szavatolják a mindkét félre méltányos nyelvhasználat eseteit, ezeknek megsértését szerinte semmi nem indokolta. A röpívekre - minden bizonnyal február 4-én - tett további megjegyzéseiből is kitűnik, hogy csatlakozott Lonovicsnak azon indítványához, mely teljes mértékig a kapcsolt részek hatóságaira bízta volna, mely nyelven akarnak érintkezni, a magyart legfeljebb "engedőleges" használatra ajánlotta volna. Rimely az 1790-91-es diétáról készült áttekintésében ennek bizonyítékát is látta, és elítélte az alsó táblát, amiért akkor időbeli korlátozás nélkül megengedte az országgyűlés a horvátoknak a latin használatának szabadságát, nem értette, "hogyan akarják most e jogtól, melyet az örökös gyakorlat támogat" őket megfosztani.[560] A latin nyelv használata melletti kardoskodásában érezhető, hogy nem pusztán a horvátokra volt tekintettel, hanem sokkal inkább az egyházi érdekekre is. Hasonló okból ellenezte a magyar erőltetését a tudományos életben, mivel megítélése szerint az gátolja a tudományosság fejlődését.

Széljegyzeteit Rimely szokása szerint beszédvázlattá sűrítette, majd kész szövegét (ennek kézirata is fennmaradt) a február 5-i vitában a főrendek ülésén elő is adta.[561] Beszéde elején a főapát Lonoviccsal való teljes azonosulását szögezte le, majd a magyar nyelv iránti elkötelezettségét hangoztatta: "Én magyar vagyok, s mint ilyen óhajtanám a magyar szót a Kárpátok hegyláncától a Száváig és az Adriai-tengerig hangoztatni, e lévén kívánatom, következik, hogy a törvényhozásban elkerültetni akarom mindazt, mi e cél elérését némiképp gátolhatná." Beszédében a fent ismertetett pontokon végigmenve mégis szembehelyezkedett az alsó tábla törvényjavaslatában foglaltakkal. Ami a szituációt még érdekesebbé tette, hogy a horvátországi nyelvhasználat engedőlegessége tárgyában Rimely (és más konzervatívok) véleménye egybeesett a főrendi ellenzék vezére, Batthyány Lajos felfogásával. Bár utóbbi jelentősen túl is ment azon, hiszen a latin mellett a horvát nyelv használhatása mellett is lándzsát tört. Meggyőző érvelése hatására a vita későbbi szakaszában Lonovics püspök is mellé állt.[562] (A konzervatívok számára minden bizonnyal kapóra jött az is, hogy a nacionalizmus kérdésében törés keletkezett az ellenzék mérsékelt és radikális szárnyai között.) Rimely igyekezett ismét az ellenzéket szembefordítani saját, szabadságról vallott nézeteivel, és többször hangoztatta, hogy helytelen rákényszeríteni a magyar nyelvhasználatot azokra, kik részéről csak ellenállás várható, azt sugallta, hogy a cél más eszközökkel is elérhető. Beszéde végén bejelentette csatlakozását Haulik György zágrábi püspöknek a kapcsolt részek iskoláiban a magyar nyelv kötelezővé tételét elejteni akaró indítványához, majd szavait - érezhetően a liberálisokra való rálicitálással - így zárta: "az erőszakolástól nem nagy gyümölcsöt várok én, ki az egész Horvátországot magyarnak látni szeretném." A főrendek végül hajlottak Batthyány álláspontjának elfogadására, és egy ehhez közelálló - Dessewffy Emil által indítványozott - szövegváltozatban maradtak.

3.4. A honosítási törvénytervezetről.

Számos elméleti és jogértelmezési vitát váltott ki az ún. honosítási törvényjavaslat is. A honpolgárság fogalmáról, az azzal járó jogokról és kötelességekről már az 1843-44-es országgyűlésen is konkrét törvényjavaslat született (elsősorban a zsidók polgárosításával és a nemesi birtok külföldi tőkések kezére jutásának megakadályozásával összefüggésben), mely akkor nem került megvalósításra, ám a reformkor utolsó éveiben egyre népszerűbbé vált.[563] Teoretikus kidolgozása elsősorban a centralista Szalay László 1846-os cikksorozatához köthető,[564] 1847-ben több követutasítás is foglalkozott vele. Ha röviden akarjuk meghatározni a jelentőségét, arra kell utalnunk, hogy a polgári állam felé vezető politikai küzdelmek felvetették az államhoz való tartozás valamiféle meghatározásának igényét, mely összekapcsolódott a nemzetfogalom kikristályosodásával és a polgári jogegyenlőség megteremtésének szükségességével egyaránt. A kérdés rendezését sürgette, hogy megindult a külföldiek birtokvásárlása illetve ipari üzem-alapítása Magyarországon, mely mindenképp érintette a hazai birtokosok érdekeit. A korábbi feudális törvények nem ismerték az állampolgárság fogalmát, így az abból fakadó honosítást sem, melynek egy kiváltságok által tagolt társadalomban tulajdonképp nem is volt értelme. Egy külföldön született számára a "polgárjog" elérése (honfiúsítás, indigenatus) egyet jelentett a magyar nemesi cím megszerzésével, melyet az uralkodó illetve a magyar országgyűlés adományozhatott valamely kiemelkedő szolgálat fejében.[565] Ezzel azonban egy kiváltságos rend tagjává válhatott valaki, nem pedig egy nyelvi-kulturális közösség (nemzet) illetőleg egyenlő jogokkal és kötelességekkel bíró személyek összességeként felépülő állam tagjává.

Az 1844-es alapokon[566] kelt honosítási törvényjavaslatot 1847-ben Szemere Bertalan dolgozta ki és december 10-én az alsó tábla meg is kezdte a vitatását. Érdekes, hogy már a szóban forgó javaslat címe is nézetkülönbségeket váltott ki: Szemere a honosítás helyett a "magyarosodás, magyarosítás" mellett, Széchenyi a "nemzetesítés" elnevezés mellett foglalt állást.[567] Másnap és december 13-án azután a honosítás kérdésének valamennyi érzékeny pontja előkerült. Leginkább az váltott ki vitákat, hogy a honpolgárság feltételéül szabják-e a magyar nyelv ismeretét, aminek ötletét különösen Horvátország követei sérelmeztek. Kossuth nyíltan kifejtette a korabeli magyar nacionalizmus álláspontját, az "egy politikai nemzet" koncepcióját, s úgy gondolta, egy törvényes hatalom lehet csak egy államban, ezért a horvátok nem követelhetnek különös jogokat maguknak. A magyar törvényhozás által adandó nemesi kiváltságot nyelvtudáshoz kötötte volna, egyéb honosításnál ezt nem szabta volna feltételül. A nyelvtudás megkövetelését egyébként a magyar nemzetiség és birtokosok védelmével indokolta számos hozzászóló. 13-án majd 14-én végül hosszas vita után megállapodtak a honosítás alapelveiben: a törvényhozás és a törvényhatóságok - különböző feltételekkel - egyaránt honosíthatnak, de csak olyanokat, akik teljes korú, Magyarországon megtelepedett lakosok, leteszik a megkívánt polgári esküt és megszűnnek külföldiek lenni. A magyar nyelvtudás feltételével kapcsolatban Kossuth így érvelt: "a világ összes törvényhozásában nincs arra példa, hogy a nemzeti nyelv tudása a honpolgárság megadásának feltétele lenne, hanem a polgári jogok gyakorlatának oly formái s módjai szabatnak, melyek a nemzeti nyelvek tudására kényszerítik mindazokat, kik e jogokkal élni akarnak". A nyelvismeret feltételét az iparosok, gyárosok, kézművesek esetén a követek elvetették. Vita bontakozott még ki a káptalani követek azon indítványáról, hogy a bevett vallásfelekezethez tartozás feltétele legyen-e a honosításnak, amit Kossuth ellenzett.[568] A - minden bizonnyal Rimely érdeklődését is kiváltó - kérdés egyben a liberalizmus próbaköve is volt, és hosszas huzavona, megismételt szavazás után egyetlen szavazattöbbséggel a feltétel elejtése mellett döntöttek. (Sokan elsősorban a zsidóság beköltözésének meggátlását remélték a feltételtől, és 11-én Kossuth is tett ilyen értelmű utalásokat.) Szemere úgy foglalta össze honosítás lényegét, hogy egyszerre kell megakadályozni a magyar lakosság gazdasági és egyéb érdekeire káros idegen bevándorlást illetve elősegíteni az országra hasznot hozó "értelmi és pénzerő" gyarapodását, továbbá a honosítandóknak a magyarsággal való érzelmi azonosulását.[569]

A honosítási indítványt január 24-én vette elő az alsó tábla kerületi ülése, 27-29 között pedig az országos ülésen lángolt fel a vita,[570] majd a megállapított törvényjavaslatot februárban már a főrendek is tárgyalás alá vették. Február 18-i ülésükön hangzott el a legtöbb, Rimely jegyzeteiben is feltűnő észrevétel.[571] Vay Miklós báró, koronaőr rendkívül lényegesnek minősítette a problémakört: "A honosítási kérdésnek elintézése átalakulási korunk egyik fő igénye, enélkül ősiség, adó s egyéb napirenden lévő tárgyaink egészen tisztába hozatni egészen sohasem fognak s nemzetiségünk is veszélyeztetve lesz mindig." A veszélyt főleg abban látta, hogy a külföldiek gyarmatként kezelhetik Magyarországot, ugyanakkor a túlzott szigorítással sem szabad elijeszteni a beköltözni vágyókat. Úgy érezte, hogy az alsó tábla törvényjavaslatát vissza kell küldeni, s annak megvitatása előtt az alapelveket kellene tisztázni, elsősorban hogy az országgyűlés mellett más hatóság ne honosíthasson, továbbá fő szempontnak a beköltözők vallási hovatartozását és erkölcsi megbízhatóságát kell tekinteni, amit az okmánybeszerzés nehezítésével is fokozni akart. Az elhúzódó vitában ez utóbbi szempontot vette fel Ocskay Antal kassai püspök, aki Vayt támogatva tipikus egyházi érvelést fogalmazott meg: "Ami a vallást illeti, nem akarom, hogy a honosítási törvény örve alatt e hon mindennemű vallások gyűlhelyévé alakuljon, mert ezt nemcsak a fennálló törvényeink tiltják, de ezt magának a polgári álladalomnak az érdeke is ellenzi, annál inkább, mert a vallás a státus jólétének sarkalapja, nem lehet tehát a polgári álladalom a vallás iránt közömbös, éspedig annál kevésbé, mennyivel bizonyosabb, hogy a státus jólétét semmi inkább úgy nem veszélyezteti, mint a vallástalanság, vagy oly vallás követése, mely a polgári társaság céljaival és annak sarkalatos törvényeivel ellenkezik." Az állam által tolerálható felekezetek alatt értelemszerűen legfeljebb csak az akkor már bevett vallásokat értette.[572] A főrendi ellenzék tagjai közül Teleki László és Batthyány Kázmér az alsó tábla javaslatának részletekbe menő megvitatása mellett foglalt állást.

Ekkoriban készítette el Rimely is feljegyzéseit a honosítás ügyéről.[573] Számára az alapkérdést a definíciók problémája adta, számos feljegyzése elejére biggyesztette a "ki a magyar?", "ki a honpolgár?" stb. mondatokat, mint felmerülő kérdéseket, melyre saját maga is választ adott: "[honpolgár az], ki a hontörvény oltalma alatt és annak minden jótékonyságával él".[574] A főapát úgy gondolta, élesen meg kell különböztetni az országgyűlés által honosított személyt, amely továbbra is nemesi címadományozást (indigenatust) jelentene, eltérően a törvényhatóságok által elismert "csak közönséges polgári jog" megadásától (incolatus). S mivel a "két honosítás módjának külön foganatja vagyon", világosan kitűnik, hogy lényegében a nemesi kiváltságok változatlan fenntartása mellett kardoskodott. Az országgyűlés által elismert honosításhoz Rimely nem kívánt volna "kellékeket" vagyis előfeltételeket (ezek a nemesség-adományozás folytán adottak), viszont azokat szigorúan vette volna a törvényhatóságok esetén. Problematikusnak találta a szövegben, hogy a rendek javaslata vitatta a törvénytelen gyermekek állampolgárságát, nem tartalmazta a nagykorúság pontos fogalmát (Rimely 24 évet javasolt), továbbá elrettentő hatása miatt túlzottnak vélte a beköltözéstől számított 10 évi helyben lakást ("veszedelmes azokra, kik honosulni akarnak"), úgy vélte: "ily feltétel nincs a világon!" Túlzottan szigorúnak találta viszont a "megtelepedett külföldiek" tervezett státusát, mivel szerinte az a rendek megfogalmazásában már ugyanolyan honpolgár, mint a honosított, s ez bonyodalmakhoz vezethet. Lényegében a konzervatív felfogásnak megfelelően nem kötötte volna a letelepedés feltételéül az országban állandó tartózkodást, hiszen ezzel sok - például Bécsben élő - arisztokrata magyar állampolgárságát később megkérdőjelezhették volna. Ugyanígy elvetette a magyar nyelvtudás kötelezettségét, különösen értetlenül szemlélte, hogy a rendek a valamely kitűnő érdemei ("jeles találmányok behozatala, nagyobb gyárak vagy iparműhelyek felállítása, vagy közhasznú intézetek alapítása" stb.) miatt honosítandó személytől csak 5 évi helyben lakást vártak volna, mint írta: "hiszen 5 év alatt megtanulhat, és önhaszna és jognyerése bírja reá."

Rimely jogfelfogására jellemző, hogy feljegyzései oldalán egyrészt előszámlálta a honosítással kapcsolatba hozható régi magyar törvényeket, másrészt külön paragrafust toldott volna a szövegbe, mely az országgyűlés és a törvényhatóságok mellett az uralkodónak saját hatáskörben, felségjogként is kimondta volna a nemesi címadományozás jogosultságát az 1555/77. tc. teljes épségben tartásával.[575] Ebben a király ígéretet tett arra, hogy csak az országgyűlés ideje alatt és csak a rendek beleegyezésével adományoz nemesi címet, viszont joga van ezt akkor is megtenni, ha éppen nem ülésezik a törvényhozás, viszont megfogadta, hogy a nemesítendőt megesketi az ország törvényeinek megtartására, szabadságának és javainak megvédésére. Rimely ezek kimondását a 19. században is elegendőnek vélte a magyarságra káros külföldi elemek kiszűrésére. A 16. század előtt egyébként számos esetben adtak a magyar királyok érdemekért nemességet idegeneknek. Rimely fel is jegyezte magának az első esetet, amikor 1542-ben az országgyűlés alkotott törvényt a honosításról, ekkor jellemző szóhasználattal a király "in coetum Hungarorum" (a "magyarok testületébe" - voltaképp a magyar nemesség soraiba) fogadott valakit országgyűlési megerősítés mellett.[576] Jellemző főpapi reakció volt továbbá a főapát részéről, hogy a törvényjavaslat honpolgári esküt tartalmazó 12. §-a mellé odaírta: "Istenre kell esküdni" továbbá azt, hogy "nincs garancia", a honosítandóktól ugyanis a tervezet csak a királynak és a törvényeknek való engedelmesség kinyilatkoztatását, a nemzet jogainak általános védelmét tartalmazta, például az Istenre való esküvést sem. Megelégedéssel nyugtázta továbbá, hogy a 16. §. szerint külföldi zsidóknak mind a bevándorlást, mind a megtelepedést tiltották volna. (Erre mondta jellemzően Schneé László Heves megyei követ az alsó táblán: "Én nem tudom, hogy a humanizmus és a 19. század előtt miképp fogunk megfelelni ezen törvény miatt."[577]) Rimely csupán azt észrevételezte, hogy akkor miért kellett hangsúlyozni, hogy "vallásra való tekintet nélkül" kell az országgyűlésnek bárkit állampolgárrá fogadni (13. §.), hiszen így tulajdonképp nagyon is tekintettel kell lenni a betelepedő - keresztény - vallására. "Ez sok" - jegyezte meg továbbá, miközben olvasta, hogy az idegen hadseregbe lépő magyartól a tervezet elvette volna állampolgárságát; és újra kifogásolta hogy a külföldi hivatalt vállaló személyt akkor sújtotta volna a törvény szigora, ha ezt "közálladalmi engedelem nélkül" tette, nem pedig azért, mert a "fejedelem joga sértetik" - mint Rimely írta. Tisztázatlannak és a magyar igazságszolgáltatást feleslegesen túlterhelőnek vélte továbbá a honosításból automatikusan fakadó magánjogi problémákat, például a külföldiek és magyarok házassága és az ebből származó gyermekek örökösödési joga esetén (pl. 28. §.) Nehézséget sejtett továbbá abból is, hogy a korábbi törvények teljes viszonosságot állapítottak meg a magyarországi és erdélyi nemesi címek között, ha a másik országban az illető birtokot vásárolt.[578] Rimely felvetette, hogy mi lesz, ha Erdély más feltételekkel honosít, mint Magyarország, a külföldiek így Erdélyen keresztül könnyebbséget nyerhetnek a másik ország felé.

Február 19-én a felső tábla ülésén mindebből Rimely nem sokat mondott el. Rövid hozzászólásában Vay korábbi álláspontját tette magáévá, és elítélte, hogy Teleki Lászlóék nem akarnak a törvénynek visszaható erőt tulajdonítani. Pedig a mostani külföldieknek is kellene egy határidőt szabni, hogy a honosítási kritériumoknak eleget tegyenek - fejtegette, utóbbiakat azonban Rimely nem a polgári szemléletű 1848-as javaslatban, hanem a már ismertetett korábbi törvények feltételeiben jelölte meg.[579]

A felső tábla végül elfogadott üzenetében hangsúlyozta, hogy az országgyűlés továbbra is honosíthasson a törvényhatóságok mellett, s utóbbiak jogát pontosabban kell meghatározni, mint ahogy a külföldiek fogalmát is. Ennek letárgyalására azonban a márciusi fordulat miatt már nem került sor.

3.5. A Részek visszacsatolásáról.

A magyar reformellenzék régi követelése volt, hogy az 1836/21. tc.-be foglalt kívánságának végrehajtását (a Partium - Közép-Szolnok, Kraszna, Zaránd megyék és Kővár-vidék - Magyarországhoz csatolását) a kormányzat ne halogassa tovább. Erre egyébként az udvari körök és Apponyi kancellár is mutattak hajlandóságot (legfeljebb az erdélyi konzervatívok nehezményezték), sőt a királyi propozíció 9. pontja tartalmazta az indítványt, hogy a rendek fogadják el a "reincorporatio" végrehajtására kidolgozott négy törvényjavaslatot.[580] Hosszas előkészítést követően az alsó tábla január 14-i kerületi ülésén vették elő a témát, ahol Kossuth újabb váratlan indítvánnyal állt elő: ne a visszacsatolás részleteivel foglalkozzanak, hanem az egyszer már elfogadott törvény végrehajtatását szorgalmazzák és a közbenjárásra István nádort kérjék fel.[581] A Kossuth által indítványozott javaslat február 12-én került elfogadásra és a főrendek március 2-án kezdtek tárgyalásába. A téma felvetését nemcsak a törvény 1836 óta halogatott végrehajtása miatti sérelem tette különösen indokolttá, hanem az is, hogy ekkor már a liberális ellenzék elkötelezte magát Erdély és Magyarország uniója mellett, melynek a Partium ügye egyfajta próbakövét is jelentette. Illetve "a látszólag másodrangú kérdés leple alatt az ellenzék, sőt a tábla egésze nyíltan elítélte az osztrák kormány esküszegéseit."[582]

A főrendek március 2-i ülése elején Majláth György országbíró az alsó tábla javaslatának elfogadását indítványozta, de nem annak részletekbe menő formájában, hanem csupán azt, hogy általánosságban kérjék a nádort a közbenjárásra. A felső tábla néhány nagyobb vitató illetve támogató beszédet (Vay Lajos, Szécsen Antal, Batthyány Lajos, Teleki László) követően 3-án közfelkiáltással elfogadta ezt az indítványt.[583] Rimely széljegyzeteiben és egy újabb "Clamor"-ban (vö. 3.2. fejezet) azonban kétségeit fejezte ki magával az 1836/21. tc. végrehajtásának szükségességével és lehetőségével is.[584] Úgy vélte, "példáját lelem a bonyodalmaknak, midőn a magy.[ar] törvényhozás hatalma felsőbbség[e] tudatában a gyengébb fél vagy nemzet ellenében határoz", és mivel Erdély - Rimely szerint - mereven ellenzi a Partium átengedését, a magyar országgyűlés már 1836-ban is helytelenül, testvér országára oktrojálta akaratát. Sérelmesnek vélte, hogy az alsó tábla a kormányt hibáztatta a törvény végrehajtásának ekkor már több, mint egy évtizedes késedelméért, Rimely ezt kereken tagadta és úgy vélte, a halogatást "a lehetetlenség, a jogok tisztelete" indokolja az udvar részéről. "Mit tesz ez? Mit akarnak, mit fenyegetőznek?" - írta egyik széljegyzetében az általa mélyen elítélt ellenzékről, amely hangzatos jelszavai ellenére "sine me de me", vagyis "nélkülük, róluk" döntött Erdély és Partium lakosainak sorsáról. Utóbbiakról megítélése szerint burkoltan még az oppozíció megfogalmazásából is kiderül, hogy "cinkosok és nem akarnak Magyarországhoz tartozni". Az alsó táblai üzenet 9 oldalas szövegének azt tartotta a számára legelfogadhatóbb részének, melyben a rendek elismerték az erdélyiek korábbi ellenkezését a visszacsatolás ügyében. Leszögezte, hogy erről (ugyanúgy, mint az erdélyi unióról) csak és kizárólag az ottani országgyűlés és a partiumi vármegyék hivatottak dönteni. (Az erdélyiek általános ellenkezését állította a vitában Szécsen Antal is, mire Batthyány lényegre törően felelt: "megengedem, hogy volt idő, midőn Erdélyben a Részek visszacsatlását ellenszenvvel nézték, [...] de a körülmények megváltoztak, s a dolog jelen stádiumában, a jelen kétségbeesésében az erdélyiek a magyarországgali uniót a jobb jövőnek egyetlen reménysugárául tekintik."[585])

Ugyanakkor Rimely is elvben elképzelhetőnek tartotta, hogy a magyar helytartótanács illetékessége alatt is létezhetnek a Részek törvényhatóságai. Beszédvázlatában - tudomásunk szerint nem hangzott el - a már a magyar nyelv kapcsán ismertetett taktikát követte, amikor hangoztatta: "én is, mint magyar szeretném a részek visszakapcsolását és a bonyodalmak végét, kész vagyok minden eszközhöz nyúlni". Ugyanakkor nemcsak az 1836/21. tc. alkalmatlansága mellett érvelt, hanem - a konzervatív főrendek többségével ellentétben - kifogásolta a nádor közvetítő szerepre való felkérését is. (A március 3-i ülésen Lonovics püspök is arról beszélt, hogy az ország határainak tisztázása érdekében szükséges a nádor közbenjárása.[586]) Rimely nem értette, István főherceg kik között és mi célból "intermediáljon", hiszen az uralkodó és a kormányzat, ugyanúgy, mint a törvényhozás egyaránt elkötelezte magát a visszacsatolás ügye mellett. Úgy vélte, a rendek a végrehajtáshoz való ragaszkodásukkal tulajdonképp nem akarják, hogy "a bonyodalmakból kigázoljunk, megnyugodjunk". Szövege vége felé azonban kerülni akarta még a látszatát is, hogy szembehelyezkedne az udvarral vagy a nádorral, ezért szavait váratlan fordulattal zárta: "miután a csendesség megnyerésére minden mód, eszköz előveendő és a nádor nagy bölcsessége sokat eszközölhet a nyugodalom, béke, egyetértés megszerzésére a két nemzet között", Rimely is inkább Majláth említett javaslatához hozzájárult.

A Partium visszacsatolásáról szóló törvény foganatosításáról szóló paragrafusok végül - kisebb viták után - Kossuthék szándékai szerint kerültek az áprilisi törvények közé (1848/6. tc.), hangsúlyozva, hogy a Részek "Magyarország elválhatlan egészítő részeit képezik". A részletes szabályozást pedig ez már a felelős kormány hatáskörébe utalta.[587]

3.6. Általános politikai kérdésekről, a márciusi fordulat és a polgári átalakulás értelmezéséről.

"Az európai mozgalom nem állott meg a Rajna partján" - írta a kortárs Pompéry János, és hozzá hasonlóan nagyon sokan adtak hangot hasonló észrevételüknek az olasz tartományokból, majd Párizsból érkező február végi, március eleji hírek hallatán.[588] Mindezek hatása alatt tartotta Kossuth híres március 3-i beszédét, melyben részletesen elemezte az országgyűlés teendőit és pontos szöveget terjesztett az uralkodónak küldendő válaszfelirat tárgyában.[589] Köztudott, mekkora szerepe volt e kossuthi beszédnek és felirati javaslatnak abban, hogy "a rendi alkotmány roskadozó épülete mihamar összedőlt",[590] melynek hatását csak fokozta, hogy a szónok nemcsak a közteherviselés, a jobbágyfelszabadítás, a független nemzeti kormány, képviseleti rendszer törvénybe iktatását, a katonatartás terheinek könnyítését, a városok és szabad kerületek rendezését stb. kívánta elérni, hanem alkotmányt kért a monarchia többi örökös tartománya számára is, hogy a Habsburg birodalom államai egyaránt a "közös alkotmányosság érzelemrokonító alapján" állhassanak. A kerületi ülés lelkes hangulatban tette magáévá a javaslatot, s azt 4-én az alsó tábla is egyhangú támogatásáról biztosította. Az "országgyűlési teendők" (illetve: "a békés útoni átalakulás biztosítása") tárgyában kelt felirati javaslatot még aznap átküldték a főrendekhez.[591] Mint tudjuk, az udvar másképp nem tudta elodázni a döntést, ezért másokkal együtt Pozsonyból Bécsbe hívatta István nádor mellett az országbírót és a főtárnokmestert, vagyis a felső tábla elnökét illetve elnökhelyetteseit, hogy ne legyen, aki összehívja a főrendeket. Miközben ezzel elodázták a főrendeknek a kossuthi indítvánnyal foglalkozó ülését, az udvarban egyesek a diéta feloszlatásáról vagy épp megdorgálásáról tanácskoztak, mások elegendőnek vélték, ha a felső tábla keményen leszavazza a feliratot. A dilemmának a március 13-i bécsi forradalom vetett véget, melyben óriási szerepe volt Kossuth németre fordított és terjesztett 3-i beszéde szövegének. Metternich lemondásának hírére pedig István összehívta a magyar főrendek ülését (ld. alább), ahol - a bécsi hírek illetve Kossuth mérsékelt fellépése[592] hatására - változtatás nélkül hagyták jóvá a felirati javaslatot, a két tábla együttes ülése pedig másnapra (az ún. "magyar argonauták"-ból álló) küldöttségét menesztette a császárvárosba az uralkodói jóváhagyás kieszközlése céljából. (Mely mint tudjuk, meg is történt, és - nem kis részben a pesti forradalom hatására - Batthyány 17-én már mint kinevezett miniszterelnök tért vissza Pozsonyba, és a törvényhozás megkezdhette a polgári átalakulást biztosító paragrafusok megalkotását.[593])

A március 4-14. között tulajdonképp komolyabb tennivaló nélkül Pozsonyban maradt főrendeknek volt tehát bőven idejük átgondolni a kossuthi indítványban foglaltakat, Rimely Mihály bizonyosan ezt tette és készült arra, hogy amint a felső tábla ülését e tárgyban összehívják, pontról pontra ellentmondjon a felirati javaslatban foglaltaknak. Kialakult véleményére azonban már az az egy-két elejtett megjegyzés is éles fényt vet, amelyet az alsó tábla 9-i üléséről kiadott, "az országgyűlési tárgyalások siettetése" tárgyában kelt üzenet szövegéhez fűzött.[594] A rendek határozott nemtetszésüknek adtak hangot a felső tábla elnökségének illetve a személynöknek a Bécsbe rendelése és ezzel a felirat útjának megakasztása miatt, kinyilvánították, hogy "ezen állapotot a törvények s a törvényhozás méltóságával összeegyeztethetőnek nem vélik". Reményüket fejezték ki, hogy a főrendek "a javaslott felírásnak a királyi szék elibe juttatását hozzájárulásukkal előmozdítják", ami - ismerve a felső tábla konzervatív többségét - inkább csak a nyomásgyakorlás szándékával volt magyarázható. Korábban Kossuth már egyértelműen célzott arra, hogy a főrendek ellenállása esetén kész közvetlenül is eljuttatni a feliratot az uralkodóhoz, mely - Pázmándy Dénes által finomított formában - ebben az üzenetben is kifejezésre jutott azáltal, hogy a szöveg a Pozsonyban jelen lévők törvényhozási jogait és kötelességeit a távollévők magatartásától függetlennek nyilvánította. Az alsó tábla "rendellenesség"-nek tekintette a főrendi tábla üléseinek - egyértelműen politikai-taktikai indítékokból történt - felfüggesztését, Rimely rosszallotta ezt az álláspontot, lényegében jogszerűnek tekintve az udvar magatartását. A továbbiakból kitűnik, hogy Rimely főapát érezhetően félt a forradalmak következményitől. A rendek üzenete például úgy fogalmazott, hogy "midőn a körülmények súlya naponként nemcsak nem enyhül, sőt nehezedik, midőn a trón és haza bátorléte az országgyűléstől eredményt sürget", Rimely az eredményt nem a március 3-i feliratban jelölte meg, hanem abban, hogy "bátorság, béke eszközei felett kell sürgősen tanácskozni". A bevezetésben az alsó tábla kifejezésre juttatta, hogy a felirat megalkotásánál a nemzetet és a királyi házat egyaránt fenyegető "veszély megelőzésének, vagy ha meg nem előzhető, elhárításnak eszközeit" kijelölje, a főapát felháborodottan bélyegezte meg Kossuth indítványait: "bár hát ezeket kijelölték volna a szertelen reformaik helyett". Hasonló nézetek tükröződnek a később az országgyűlés által a vármegyékhez intézett - megnyugtatást célzó - nyilatkozat példányára írt megjegyzéséből is, miszerint a liberálisok a reformterveket csak "hevükben vagy fúriájukban" indítványozták, vagyis megfogalmazásukkor nélkülözték a józan megfontolást.[595]

A március 14-i indítvány egyházi szempontból általában radikálisnak, veszélyesnek tűnt,[596] Rimely a felirati javaslat lapjain a "szertelen" reformokkal szembeni ellenérzéseit részletes cáfolatokba is sűrítette.[597] Keserűsége leplezetlenül kitört már a javaslat szóhasználata miatt is, vastagon aláhúzta például "békés" szót a szöveg címében ("a békés útoni átalakulás biztosítása tárgyában"), érzékeltetve, hogy kétségei adódtak a rendszerváltozás forradalmi jellegének következményei felől. Érthetetlennek nevezte Kossuth elégedetlenségét, amiért utóbbi szerint Magyarország az elmúlt három évszázadban nem fejthette ki önállóságát, sőt fennmaradásáért kellett küzdenie. Rimely ezzel szemben méltatlannak és hamisnak érezte a Habsburgok elleni vádat, úgy gondolta, hogy a mohácsi vész után I. Ferdinándtól (1526-1564) az akkori jelenkorig valamennyi uralkodó szívén viselte a magyar nép sorsát és mindent meg is tett annak önálló fejlődéséért. Különös érveléssel - nyilván szónoki fordulatra készülve - kiemelte a reformkort, melyben a liberálisok által szorgalmazott törvények (váltótörvény, önkéntes örökváltság stb.) szentesítését az uralkodó jóságának és a magyarországi szükségletek iránti érzékenységének tulajdonította. (Megjegyezzük: tipikus konzervatív érvelés ez, nyilvánvaló ugyanis, hogy Kossuthék álláspontja szerint a korábbi reformok életbe léptetésére nem a király fellépése nyomán, hanem annak ellenére került sor.) A királyok sorozatában csak két szabályt erősítő kivételt említett, II. Józsefet (1780-1790) illetve I. Lipótot (1657-1705), mindkettőt nyilván azért, mert uralkodásuk alatt az ország rendi önállóságát korlátozó intézkedéseket foganatosítottak. (Különösen az előbbi.)

Egyértelműen sérelmezte és veszélyes fenyegetőzésnek tekintette a felirat többi örökös tartománynak alkotmányt kérő passzusát, sőt szeparációs tendenciát is sejtett benne. Úgy tűnik, egyfajta "boldog békeidőként" kezelte a rendi alkotmány korát, és Magyarország függetlenségének legteljesebb biztosítékát találta az 1791/10. tc.-ben,[598] valamint a fennálló dikasztériumok kormányzási gyakorlatában. (Kossuth minderről korábban egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy "a kormány nem oly független, mint annak az 1791/10. tc. értelmében lenni kellene", sőt az udvar "mind a magyar, mind az erdélyi kormányra több befolyással bír, mint a törvény értelmében bírnia kellene".[599]) Az elmúlt évszázadokban - írta Rimely - nem hogy nem hátráltatta a birodalom kormányzata és a "magyar alkotmányos kormány" egymás mellett élése a kibontakozást, hanem éppen ellenkezőleg, valósággal motorja volt annak. Rimely vitatta, hogy ilyen kérést egyáltalán jogában áll-e a pozsonyi diétának megfogalmazni, de veszélyes tendenciákat is látott benne: egyrészt a magyar rendi önállóság fenyegetettségét, másrészt azt az uralkodói akarat ellen irányuló szándékot, hogy Magyarország akarná az örökös tartományok kormányzását meghatározni. "Mi köze a magyarnak a többi nemzethez?" - tette fel a kérdést, majd - mint korábban ismertetett észrevételeiben - ezúttal is nyomatékosította, hogy az ország fejlődésének biztosítékait a királyi propozíciókban, azok pontos megvalósításában látta. Az örökös tartományok politikai-társadalmi szükségleteit Rimely szerint "tudja a felség [...] és fog segíteni rajtuk, ha szükséges", vagyis felesleges mindebbe a magyar törvényhozás beleszólása.

Jogfelfogására jellemző, hogy már csak azért is törvénytelennek ítélte a népképviseletre illetve a honvédelmi rendszer átfogó (és a "nemzeti jellemnek" megfelelő) reformjára vonatkozó javaslatokat, mert azokra a vármegyei követutasítások bizonyára nem tartalmaztak instrukciókat. De ha még így is volna - vélte a rendi országgyűlés "házszabályaira"[600] hivatkozva - a királyi előterjesztések letárgyalása előtt nem tűzhetők napirendre egyes kívánalmak. Rimely mély konzervativizmussal utasította el a népképviselet elvét, mivel az alapjaiban érintette a hatalmi rendszer egészét, bármilyen módosítását csak nagy horderejű törvényalkotással tudta elképzelni. Felesleges és veszélyes kapkodással vádolta a felirat küldőit, ugyanis az egész népképviseleti kérdés egészét a következő (szinte csak ezzel foglalkozó) országgyűlésre halasztotta volna, nem is beszélve a terjedelmes előmunkálatokról. (Bizonyára a márciusi fordulatot követően szédületesnek is minősítette a törvényalkotás - korábban valóban ismeretlen - tempóját.) Hasonlóan vélekedett a honvédelmi rendszerrel illetve a közteherviseléssel és a pénzügyi kérdésekkel kapcsolatban is, utóbbit illetően legalább a választmányi munkálatok befejezéséig türelemre intett, jellemzően megjegyezve a "szoros felelősség" elvét. (Kossuthnak "a magyar közállomány jövedelmének számbavételét és felelős kezelés alá tételét" szorgalmazó indítványa mögött az önálló, udvari szervektől független magyar pénzrendszer megteremtése iránti szándék húzódott meg, mely aligha találkozott Rimely elképzeléseivel.) Különösen, mint "institúcióinkkal meg nem férő" ötletet utasította el általában a független, felelős kormány eszméjét is. Ennek okát abban jelölte meg, hogy uralkodói felségjognak tekintette a végrehajtó hatalom szabályozását, mely elvben is csak átfogó törvényalkotással módosítható.

A felirati javaslat fő követeléseit (egyben a reformellenzék kiforrott programjának sarkpontjait, úgymint népképviselet, felelős kormány, nemzetőrség) illetően egyszerűen tagadta, hogy azok a nemzet egészének várakozásait fejeznék ki. Nyilván a politizáló nemesség egy csoportjának tulajdonította csak e követeléseket, és sokkal inkább a társadalom rendi szervezettségének fenntartásában, mint a "különböző osztályok érdekegységének" megteremtésében látta a felemelkedés biztosítékát. A felirat "ezt várja tőlünk a Haza" összegző szövegrésze mellé sokatmondó kérdőjelet biggyesztett, ugyanúgy, mint a "rajtunk fekvő felelősség" emlegetésekor, de kételkedett a az alsó tábla elhatározásának "komoly"-ságában is. Feljegyzésének végén egy latin nyelvű kifakadása szerint a rendek üzenetének hátterében egészen radikális szándékokat vélt felfedezni: "A főrendi táblát el akarják sorvasztani. A kancelláriát megsemmisíteni és magának a királynak a tekintélyét megtörni."

A Kossuth-féle felirati javaslat a konzervatív főrendek számára március 3-án még nagyon radikálisnak, 14-én - a bekövetkezett események hatására - mérsékeltnek, elfogadhatónak volt mondható. Hogy Rimely a két dátum között mikor írta feljegyzéseit, nem tudjuk, de bizonyosra vehető, hogy fel akart szólalni a felirat főrendi vitájában. A felirati javaslattól azonban - mint említettük, a bécsi forradalom következtében - mind az udvar, mind a főrendek ekkor már inkább a békés átmenetet, Magyarország birodalmon belüli megmaradását remélték, amit István főhercegnek a felső tábla március 14-i ülésén elmondott beszéde is nyomatékosított: "merem reményleni, miszerint a főrendek a javaslatot, úgy, mint felolvastatott, egész kiterjedésében elfogadni fogják". A nádor ezután általános lelkesedés közepette bejelentette, hogy a főrendek változtatás nélkül, egyhangúan elfogadták a feliratot, majd kiemelte: a felső tábla célja az alkotmányos átalakulás, mégpedig az alsó táblával teljes egyetértésben. "Ezen kettős célnak elérésére pedig véleményem és felfogásom szerint egy út vezet - folytatta István főherceg - s ez a szoros egyetértés és összetartás, melyre a méltóságos főrendeket a jelen nehéz időkben a legnagyobb bizalommal ez alkalommal is felszólítom." A főrendek továbbá tíz - nádor által kinevezett - tagot delegálhattak a 15-i bécsi küldöttségbe, illetve Batthyány javaslatára mint okafogyott indítványt elejtették a rendek korábbi, az "országgyűlési tárgyalások siettetésére" vonatkozó üzenetét.[601]

A főrendek nyilvánosságra került dokumentumokban fennmaradt és viharos éljenzések között kinyilvánított "egyhangú határozata" azonban koránt sem lehetett teljesen egyhangú, s ezt mások mellett Rimely főapát esete is igazolja, ami az érintettek számára egyben nehéz lélektani pillanatokat jelenthetett. (Hám János szatmári püspök is feltette magának a kérdést, amikor - már a bécsi küldöttség sikere után - felkérték, hogy tartson ünnepélyes szentmisét: "Hogyan mutathatok és külsőleg örömöt, amikor bennsőmben zavart és szomorú vagyok? Hogyan adhatok hálát azért, aminek eltávolítását kívánom és aminek eltávolításáért alázattal kérnem kell az Istent?"[602]) Rimely Mihálynak valamikor - feltehetően egy-két nappal - március 14. után az ismertetett felirati javaslat hátlapjára tett megjegyzéseiből kitűnik, hogy az ellenvetés nélküli határozathozatalra nem a főrendek érzelmi azonosulása, hanem a forradalmi (mint írja: "a gyilkokkal ellátott") tömeg fenyegetése miatt kerülhetett sor.[603] Megfélemlítve érezte magát és kesernyésen jegyezte meg, hogy mindez "képe a magyar szólásszabadságnak". "Rettenetes nap volt" - emlékezett, amikor személyesen kellett átélnie a számára oly sokat jelentő rendi alkotmány megszűnését. (Jellemző ezzel szemben, hogy március 14-ét a liberális Irányi Dániel "Magyarország egyik legszebb országgyűlési tanácskozásának" nevezte.[604])

Mielőtt továbblépnénk, érdemes röviden felidézni, ahogy Rimely egy év távlatából értékelte a márciusi fordulatot.[605] Az utolsó rendi országgyűlésről már csak azért is rossz véleménye alakult ki, mert szerzetesrendje szempontjából elvesztegetett időnek tekintette a Pozsonyban töltött hónapokat, 1848 egésze pedig számára az "annus tristissimus"-t (leggyászosabb esztendőt) jelentette. Az áprilisi törvények megalkotását - mint írta - "a legnagyobb zavarok és a lélek legnagyobb megpróbáltatásai között" kellett átélnie, majd így folytatta az országgyűlési követekkel kapcsolatban: "Csak hányták-vetették magukat, a liberálisok vagyis az ellenzékiek a konzervatívokkal vagyis a mérsékeltekkel életre-halálra harcoltak egymás ellen, hogy a királyt törvényekkel, az uralkodást pedig tekintéllyel váltsák fel." Előbbiek célja szerinte nem volt más, mint hogy "teljes átalakulás következzék be és a magyar alkotmány, amely alatt a boldog nemzet 8 évszázadon keresztül élt, gyökerestől kivettessék." A reformtörvényhozás eredményeit nem az új alkotmányon, hanem az elveszett régin keresztül látta, sőt úgy ítélte meg, hogy a feudális "constitutio" lerombolása nem maradhatott büntetlenül. A "végső pusztulásra jutott" nemzet szerinte vakmerőségének köszönhette, hogy nemcsak a régi jóról, hanem 1849-ben az áprilisi törvényekben biztosított új alkotmányáról is le kellett mondania.[606]

Visszatérve március 14-re, Rimely főapát felismerte a nap jelentőségét a magyar alkotmányosság és a törvényhozás irányváltását illetően, csak éppen teljesen negatívan ítélte meg azt. Látta, hogy az uralkodóhoz intézett ízig-vérig liberális felirat elfogadtatása csak a folyamat kezdetét jelentette, de Rimely Mihály a konzervatív párt megsemmisítő vereségét követően sem veszített a törvényhozás munkájában mutatott energikusságából - alapos figyelemmel kísérte megváltozott körülmények között a polgári átalakulás alapjait képező paragrafusok megalkotását is.

3.7. Egyházpolitikai törvényekről. (A tized eltörlése és a vallásügyi törvény, 1848/13., 20. tc.) A katolikus főpapság és az áprilisi törvények.

A továbbiakban elemzendő március 18. és április 11. közötti időszakból Rimely főapátnak sokkal kevesebb, a fentebbiekhez hasonlóan vezetett feljegyzése készült, vagy legalábbis maradt ránk. Ennek okát abban jelölhetjük meg, hogy sokkal kevesebb ideje maradt a röpívek aprólékos végigjegyzetelésére, beszédvázlatok, "eszmélkedések" összeállítására. (Csupán egy terjedelmesebb beszédvázlata maradt ránk az évenkénti országgyűlések tárgyában - ld. 3.8. fejezet - illetve egy rövidebb a Jászkun és Hajdú kerületek szavazatjogáról.) Nemcsak a főrendek kora reggeltől késő estig egymást követő ülései miatt, hanem az ekkor Pozsonyban - éppen a vallásügyi törvények kapcsán - gyakran összehívott püspökkari megbeszélések miatt is.[607] Az egyes kérdéseket illető véleményére mégis több utalásból következtethetünk, továbbá hozzászólt mind a tized eltörlésével, mind a vallásügyről szóló indítványhoz, melyek nem előre megírt, hanem rögtönzött beszédek voltak. Alábbiakban esetenként elkanyarodunk Rimely főapát személyétől, nézeteitől azonban aligha, és úgy véljük, állam és egyház viszonyainak tágabb elemzésével az ő álláspontjának megismeréséhez is közelebb juthatunk. Említett hozzászólásait kiindulópontként használva e fejezetben szeretnénk továbbá néhány általános, a katolikus főpapság és az áprilisi törvények kapcsolatára vonatkozó következtetésnek is helyt adni. (Ugyanezt a témát felvetettük a márciusi fordulat illusztrálására illetve alábbiakban az 1848/3. tc. főkegyúri jogot érintő vitáira vonatkozó fejtegetésekben is, ld. 3.6. illetve 3.8. fejezetek.)

Mielőtt a témára rátérnénk, szükséges egy-két általános megjegyzést tenni a forradalom és szabadságharc egyházpolitikai témákkal foglalkozó historiográfiájára vonatkozóan. Ugyanis a témában eddig készült két átfogó, önálló monográfia[608] - ellenkező előjellel ugyan, de - egyaránt súlyos elfogultságokat tartalmaz: a Horthy-korszakban készült tanulmány szinte minden részletkérdésben apologetikus, a Rákosi-rendszer reprezentánsának munkája pedig mindenben ellenséges az egyházi magatartást (a "klerikális reakciót") illetően. A téma átfogó méltatására az utóbbi időben önállóan vállalkozott tanulmányok már kiegyensúlyozott, forrásokra koncentráló szemléletet tükröznek.[609] Mégis - érzésünk szerint - az egyház, a fő- és alsópapság negyvennyolcas szerepvállalásának részletei terén számos tenni- és feltárnivaló vár a történetírókra. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a szabadságharc nemzeti céljaival rokonszenvező számos katolikus egyházi személy viszonyait feldolgozottabbnak, egységesebb szemlélettel történt megítélésűnek mondhatjuk,[610] mint a papságnak - elsősorban a püspöki kar tagjainak - a polgári átalakulás egyes kérdéseihez való viszonya tekintetében, úgy az áprilisi törvények elfogadása, mint 1848-49 gyorsan pergő későbbi eseményei (a népképviseleti országgyűlés tárgyalásai, a honvédelmi bizottmány működése, a Függetlenségi Nyilatkozat stb.) idején.

Rimely Mihály 1848 tavaszán az egyházat leginkább érintő két ("rendi alkotmány-módosítással" felérő) törvényjavaslat vitájában is felszólalt, a tized eltörléséről, illetve a vallásügy általános rendezéséről. Ami az előbbit illeti, a rendkívül zsúfolt március 18-i nap üléseinek részleteit számos feldolgozás igyekezett tisztázni,[611] egyes apróságok azonban kevésbé kaptak reflektorfényt. Az alsó tábla délutáni kerületi ülésén az úrbéri terhek felszámolása mellett - anélkül, hogy a témában előzetes törvényjavaslat beterjesztésére sor került volna[612] - indítvány hangzott el a papi tized megszüntetése tárgyában. Mind az 1848 márciusában, mind az azóta született elemzésekben központi szerepet kaptak a lemondás körüli részletek, amelyek a konkrét indítványon túl már valóban a polgári reformok egyházi fogadtatásának jelzői is voltak. Tény, hogy a káptalanok követei bejelentették kárpótlás nélküli lemondásukat a tizedről, de két igen érzékeny ponton már megoszlanak a méltatások: egyrészt abban a tekintetben, hogy a lemondási aktus kezdeményezésében kié volt az oroszlánszerep, másrészt pedig abban, hogy mennyire tekinthető önkéntesnek az egyháziak bejelentése. A jobbágyok úrbéri terheinek megszüntetéséről szóló döntés után minden bizonnyal először a már említett Schneé László hozta szóba, hogy "a papi tized iránt is egyúttal intézkedni kellene", de annak nincs nyoma, hogy konkrét törvényjavaslatot is beterjesztett volna. Daróczy Zsigmond, a pécsi káptalan küldötte ezt követően szólalt fel, és a káptalan nevében megtette lemondó nyilatkozatát, mire "az egész termet majd összeroskasztó »éljen«, taps és dörömbölés"[613] következett, a követek felállva tapsolták meg a többi káptalan hasonló bejelentését. (Ezt tette még Forgách Miklós pozsonyi kanonok is, aki időközben eltávozott az ülésteremből, hogy a káptalan véleményét kikérje.[614] Az ünnepélyes hangulatban megszövegezték a főrendekhez intézett üzenetet, illetve közben sor került még a nyitrai kanonoknak a szegényebb állapotú lelkészek sorsát firtató felszólalására is. Erre Kossuth szükségesnek vélte a törvényben leszögezni, "miként a kisebbrendű papság gondtólment ellátásáról gondoskodni szent kötelességüknek ismerik", a felelős kormánynak pedig tegyék kötelességévé az alsópapság ellátásáról intézkedő törvény majdani elkészítését.[615])

Mielőtt követnénk az üzenet útját a főrendekhez, érdemes felvetni a kérdést, hogy tulajdonítható-e valakinek az érdem az alsó táblán történt tizedlemondás kezdeményezéséért. Egy nyilvánosságra került kortárs egyházi interpretációt a későbbi katolikus történetírás egy része is visszhangozta, miszerint a kanonokokat áthatotta a nemzeti lelkesedés, a káptalanok küldöttei ezért mintegy önként, örömmel és csakis saját maguktól tettek lemondó nyilatkozatot.[616] Számos körülmény azonban ellentmond ennek az álláspontnak. Mindenekelőtt arra kell rámutatni, hogy Schneé felvetése és a Daróczy kanonok által kezdeményezett gesztus közötti mozzanatoknak döntő szerepe lehetett. A tavaszi püspökkari értekezletek krónikása is megemlékezett arról, hogy a kanonokok "némely követektől felszólítva" tették meg lemondó nyilatkozatukat, vagyis maguktól nem készültek rá.[617] A szempontunkból most lényeges kérdést illetően - tudniillik önként jelentette-e be lemondását az egyházi rend - nincs okunk kételkedni abban, hogy Kossuth az 1848/13. tc. geneziséről írt visszaemlékezéseit tényekre alapozta: "A jobbágyság felszabadítása meg lévén már szavazva, szép csendesen odasompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek és szép csendesen azt mondám nekik: Urak, a földesúri dézsma megszűnt, természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szűnni, szerezzék meg önök a magyar katolikus klérusnak azt a dicsőséget, hogy maga mond le róla; ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt, tegyék meg önök; erre egyik közülük ennyit felelt: köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem. Még most is nevethetném, amint visszaemlékezem, hogy egypár tisztelendő szomszédja miként rángatta a reverendáját, hogy 'per amorem Dei' ne izéljen, de a derék ember bizony csak izélt. Megmondta, hogy káptalanja nevében örökre lemond a nép javára minden kárpótlás nélkül a dézsmáról; példáját több lelkes kollégái lelkes nyilatkozatokkal követték, ellene természetesen senki nem szólt, még a reverendarángatók sem."[618] A káptalanok önkéntes lemondása ellen szól továbbá, hogy a korábbiakból (a reformkor évtizedei alatt ugyanúgy, mint 1848-ban március 18-a délutánjáig) nincs nyoma annak, hogy egyházi körökben komolyabban készültek volna a tizedről lemondani. Más szavakkal: annak, hogy a feudális viszonyok felszámolásának köreikben a világi nemességhez hasonlóan nagyobb arányú szimpatizánsai lettek volna, sőt szinte kivétel nélkül inkább az úrbéri viszonyokat legfeljebb látszatreformokkal módosító, alapjaiban azonban kiváltságőrző konzervatívok támogatóinak számítottak.[619] Végezetül pedig a legfontosabb tényre kell emlékeztetnünk: nem lehet eléggé felhívni a figyelmet a március 18-án Pozsonyban meghatározó lélektani körülményekre. Nemcsak arról van szó, hogy a bécsi és pesti hírek fenyegető parasztmozgalmakról, a zavargások veszélyeiről szóltak,[620] hanem arról is, hogy a kiváltságok birtokosai mintha akaratlanul tették volna magukévá Kossuth korábbi "menjünk vagy menettetünk" mondását. Az egyháziak is a szekularizációtól való félelmükben, a tizedtől való elkerülhetetlen megfosztatásuk tudatában, kényszer hatására, "a kisebbik rossz" elve alapján cselekedtek. Mindez egyébként ott és akkor, az alsó táblán is megfogalmazódott, Szentkirályi Móric, Kossuth követtársa a köszönetnyilvánítás mellett rámutatott, hogy az egyházat csak a kiváltságairól való lemondás mentheti meg, "hogy a mozgalom alá ne sodortasson", Bónis Sámuel szabolcsi követ szerint pedig a kanonokok tette alkalmas lehet "már veszni indult tekintélyük s befolyásuk" visszaszerzésére.[621] A káptalanok követei az őket kérdőre vonó püspökök előtt később ugyanerre a nyomasztó kényszerhelyzetre hivatkoztak.[622]

Rátérve a főrendekhez átküldött, a káptalani követek példájának követésére felhívó javaslat sorsára, összességében helytálló a megállapítás, hogy "a főrendek nem osztoztak az egyháziak nagylelkűségében".[623] Az este 8-kor kezdődött, hevenyészve összehívott és ezért kevesebb, mint "félházzal" működő ülésen[624] az egyháziak közül elsőként Scitovszky püspök kért szót, és bejelentette lemondását a tizedről, viszont felhívta a figyelmet, hogy azzal más tényezők (például az uralkodó jogai, káptalanbeli hivatalnokok, plébániák javadalmazása stb.) is összeköttetésben vannak. Hogy mennyire szerette volna e döntést elodázni vagy tompítani, jelzi, hogy érvként még a protestánsoknak jelentendő nehézségekre is hajlandó volt felhívni a figyelmet.[625] Batthyány igyekezett megnyugtatni a főrendeket, hogy a különböző jogállásokból fakadó tizedügyeket (pl. bérletek, ellátatlanul maradó alsópapság stb.) a következő országgyűlés mindenképpen elintézi, de annak hatáskörét még nem jelölték ki. Majd a kitűnő szónok Lonovics József csanádi püspök, "a legértelmesebb s legliberálisabb főpap"[626] kért szót, és hosszú beszédben ismertette a tized magyarországi történelmét, kimutatva, hogy "a klérus[nak] a tizedet illető joga számtalan törvényeinken, királyi okleveleken, szerződéseken s királyi eskün alapszik". Remek szónoki fordulattal azonban - bár hangoztatta a papságnak az eltörlésből fakadó megélhetési nehézségeit - az egyház hazafias elkötelezettsége jeleként a maga nevében ("riadó tetszéstől" kísérve) megtette a dézsmát illető lemondó nyilatkozatát, ezen áldozatnak is a haza oltárára történő helyezését. Bejelentette röviden lemondását Rudnyánszky József besztercebányai püspök is, aki egyébként - mint a kancellária állandó informátora - a viharos főrendi ülésről másnap jelentést is készített az udvari szerveknek.[627]

Végül Rimely főapát szólalt fel és rövid beszédében szintén bejelentette a bencés rend nevében, hogy a tizedből fakadó jövedelmét "édes hazámnak egész készségül áldozatul hozom".[628] Elképzelhető, hogy felszólalását indokolttá tette Sárkány Miklós bakonybéli apátnak az alsó táblán, szintén rendje nevében tett lemondó nyilatkozata. Rimelynek a Lonovicséhoz hasonlóan hazafias hangvételű beszédében nagyobb teret kaptak a főapát fenntartásai, továbbá kiütköztek abban jogfelfogásának könnyen felismerhető jegyei. Először is kételkedett abban, hogy egyáltalán lemondhat-e ő a tizedről, hiszen csak haszonélvezőként és nem tulajdonosként gazdálkodik a decimából befolyó jövedelmekkel. Hihetően hangzik Lónyay Menyhért megjegyzése, miszerint rajta is látszott a fájdalom "a jövedelmök nagy részétől való megválás miatt, melyet a rémület a forradalom szellemétől csikart ki".[629] Továbbá szavaiból kitűnt, hogy a polgári átalakulástól nemcsak komoly megpróbáltatásokat sejtett a bencés rendre nézve, hanem annak puszta létét is fenyegettetve látta. (Rimely 1848-ban később is gyakran hangot adott a félelmének, miszerint "a szent rend váratlanul végső megpróbáltatásnak tétetik ki és léte a gyalázatos mozgalmaknak alávettetik". Úgy vélte továbbá, a március 18-i döntés csak a reformerek első lépése volt, melyet logikusan követ a még meglévő vagyontárgyak kisajátítása, "mivel a világ nyughatatlansága nem elégült ki a püspökök dézsmáinak elvételével, az a klérus jószágaira vágyódott!"[630]) Beszédét azzal zárta, hogy a Szent Benedek-rend ellátásának ügyét - jellemző módon - a "szeretett nemzet" mellett az uralkodó és a főrendek oltalmába ajánlotta. A Rimely által megfogalmazott dilemma végül a főrendi válaszüzenetben is tükröződött ("[a püspökök] készek a papi tizedről - amennyiben az ezen főpásztorokat illeti - lemondani"), mely a világi főrendek követelésének megfelelően tartalmazta még a tizedet bérlő vagy adomány útján bíró birtokosok kártalanításának igényét.[631] Hosszas vita után Perényi Zsigmond kompromisszumos javaslatához (a következő országgyűlésre a kormány terjesszen be vonatkozó javaslatot) a tized-kárpótlást elvben ellenző Kossuth és az alsó tábla is hozzájárult.[632]

Visszatérve a főrendek ülésére, Rimely főapát érintettsége okán itt is érdemes feltenni a kérdést a lemondás motivációjával és önkéntességével kapcsolatban.[633] Számos körülmény alapján úgy ítéljük meg, hogy a püspökök valójában mereven ellenezték a tizedről való lemondást, és a fűtött hangulatú március 18-i ülésen nem a valódi véleményüknek adtak hangot. (Rimely kapcsán ez már a megfogalmazásokból is nyilvánvalóan kiderül. Későbbi írásaiban - idézett beszédével szemben - soha nem úgy emlékezett, hogy "lemondtunk a tizedről", hanem mindig úgy fogalmazott: "elvették tőlünk", a különbség pedig több, mint stiláris.[634]) Nemcsak azért mondhatjuk ezt, mert a szemtanú - sokat idézett - szavai szerint a püspökök lemondása nem éppen a lelkesedés, hanem a "rezignáció ólomhangján" ment végbe.[635] A Hám János vezette püspöki értekezlet 18-án este kapott hírt az alsó tábla tizeddel kapcsolatos terveiről, s mivel - az események fordulatosságára jellemzően - többségében nem értesültek a főrendi ülés összehívásáról, a követendő egyházi stratégia kidolgozását másnapra (vasárnapra) az ünnepélyes szentmise utáni megbeszélésre halasztották.[636] A későbbiek ismeretében nyugodtan feltételezhetjük, hogy ez a stratégia nem a tizedről való általános és önkéntes lemondás deklarálását jelentette volna, sokkal inkább a megakadályozására teendő lépéseket vagy legalább is a fenntartásaik nyomatékosítását. 18-án tehát a feszült hírek hatására nem fejthettek ki ellenállást, nem sokkal később azonban a püspökök ezt egyértelműen megpróbálták. Az sem mondható, hogy a felső klérus az országgyűlés nyilvánossága előtt egységesen állt volna ki önkéntes lemondásával. Tudomásunk szerint eddig nem hívták fel a figyelmet Ocskay Antal kassai püspök március 21-én tett nyilatkozatára, ezért vonatkozó részét szó szerint közöljük. Épp a hitelintézeti törvényről folyt a vita, a püspökök az egyházi alapítványokat féltették, és - másokkal együtt - hangoztatták, hogy az alapító szándékával ellentétes célra azokat fordítani nem lehet. Ocskay is tiltakozott, amiért a tervezetben forrásként megjelölt alapítványok egy része a római katolikus egyházat érintette, majd így folytatta: "Egyébiránt el nem mulaszthatom ez alkalommal kijelenteni, hogy a múlt napokban gyengélkedő egészségem miatt e teremben meg nem jelenhetvén, a köztanácskozásokban részt nem vehettem, mely ha lehetséges lett volna, az úrbér- és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések s papi tized megszüntetése tárgyában felterjesztett törvényjavaslatokhoz szavazatommal nem járultam volna."[637]

E nyilatkozatra nyilván azért is kerülhetett sor, mert előző nap, azaz 20-án nagy jelentőségű tanácskozásra került sor, melyen az állammal szemben független katolikus egyház megteremtésének lehetőségeiről, a katolikus politikai stratégiáról értekeztek. A konferencia nyomán 21-én Hám mint rangidős püspök a Pozsonyban tartózkodó felsőklérus nevében kérelmet nyújtott be az uralkodóhoz.[638] A már elfogadott törvényjavaslat nyílt megakadályozására ebben a dokumentumban nem kérték az udvart, viszont hosszan érveltek amellett, hogy sürgős és határozott intézkedésekre van szükség az úrbéri viszonyok megszüntetése következtében az egyháziak ellátására vonatkozóan, a katolikus alapítványok és a főkegyúri jog megőrzése tekintetében. Szempontunkból a legfontosabb, hogy a tizedről való lemondással kapcsolatban nem említették a nemzet oltárára tett ünnepélyes gesztust, sőt az elfogadott törvényt az egyház jogaiba való erőszakos beavatkozásként, a teljes anyagi lerontásra tett kísérletként értékelték, mellyel szemben védelmet csak az uralkodótól remélhettek. (Bécsben egyébként az udvari kancellária lényegében úgy értékelte a dolgot, hogy a magyar katolikus egyház kész helyzet elé állította: 18-án lemondtak a tizedről, három nap múlva pedig már panaszkodnak, pedig előre nem is értesítették a királyt arról, hogy le akarnak mondani a decimáról! A kész helyzet tudomásul vételét javasolta, ugyanakkor a plébániák finanszírozásának sürgős rendezésére figyelmeztetett egyébként a bécsi pápai nuncius is.[639]) A püspöki kar a későbbiekben is mindig a körülmények kényszerítő erejére hivatkozott, és március 18-i magatartásával ellentétes nézeteknek adott hangot. Az ünnepélyesen lemondó Scitovszky például egy 1849-ben kelt levelében kétségbe vonta, hogy az uralkodó valaha is hozzájárult volna "rendes" körülmények között, ha "akarata szabad" a tized eltörléséhez. Így fogalmazott: "Akkor Bécsben és a birodalom más részeiben a felforgatás uralkodott. A tizedekről az alsó tábla március 18-i ülésén néhány káptalan követe az összes egyházi rend nevében lemondott, anélkül, hogy erre akár küldői, akár az egyházi rend felhatalmazta volna. [...] Bár tudták, hogy a lemondás ellenkezik a kánonokkal, azért tették, mert alaposan és joggal tarthattak még nagyobb bajoktól és folytonos terrorizmus alatt állottak."[640] A terrorizmus légköre szerepel fő hivatkozási alapként a püspöki kar 1850 augusztusában tartott értekezletének egyik, kifejezetten a tized eltörlése kapcsán készült nyilatkozatában is, mely az 1848/13. tc.-et "semmisnek és érvénytelennek nyilvánítja, amennyiben akkor csak kényszerűségnek engedtek".[641]

Összességében tehát az egyháziak (köztük Rimely főapát) tizedről történt lemondását nem önkéntes gesztusként vagy érdekfelismerésen alapuló kompromisszumként értékeljük (amennyiben az érdeknek az úrbéri viszonyoktól való megszabadulást tekintjük), leszögezve ugyanakkor, hogy e magatartás "történeti vagy politikai szempontból erényül vagy bűnül egyaránt kevéssé róható fel".[642] A lemondás megtörténtében a központi szerepet az aktuális események nyomasztó súlyának, illetve az egyházat egy súlyosabb helyzettől való megóvás szándékának tulajdoníthatjuk. ("A helyes politika szabályai azt kívánták, hogy önklént adják meg a népnek azt, amit hamarosan esetleg erőszakkal harcolna ki." - írta egy Irányi Dániel.[643]) Nem helytálló az a megfogalmazás, hogy az egyházat megfosztották a dézsmától, de az sem, hogy a papok az alsó és felső táblán lemondtak arról; az egyházat sokkal inkább lemondatták tizeddel kapcsolatos jogainak gyakorlásáról. Érzésünk szerint kifejezi ezt, hogy a püspökkari értekezleteket dokumentáló Fogarasy Mihály az eseményt hol hazafias cselekedetként mutatja be, hol "az események parancsoló hatalmának engedelmeskedő" egyháziakról beszél.[644]

A tized eltörlésénél is jóval nagyobb jelentőséget és terjedelmesebb vitatást kapott a "vallás dolgában" alkotott törvény feletti főrendi tanácskozás az április 2-i, 4-i illetve 6-7-i ülésnapokon, melyek részletesebb ismertetésétől el kell tekintenünk, csupán a Rimely beszéde által is érintett kérdésekre térhetünk ki.[645] A terjedelmesség oka, hogy a bevett felekezetek tökéletes egyenlőségéről és viszonosságáról szóló javaslattal szemben a püspökök határozottan kifejezték nemtetszésüket, ellene szívós és körültekintő politikai küzdelmet folytattak.[646] 2-án az alsó tábla üzenetének felolvasását követően Scitovszky kért szót és egyből a lényegre tapintott: "E javallott törvénycikkben foglalt pontok annyira fontosak s a katolikus egyház életébe vágók, hogy ezeknek egész kiterjedésükbeni tárgyaltatása igen-igen szükséges." Elítélte a tökéletes egyenlőség és viszonosság elvének kimondását, s különösen felemelte szavát a bevett felekezetek iskoláinak átjárhatósága ellen.[647] Ocskay (a püspökök később ismétlődő eljárásának megfelelően) már ekkor óvást emelt, s kifejtette: "ily általános rendelethez [ti. a törvényesen bevett vallásfelekezetek tökéletes egyenlőségét és viszonosságát kimondó 2. §-hoz], miután az csak félremagyarázatokat és súrlódásokat idéz elő, semmiképpen nem járulhatok, s ezért a katolikus egyház elveit, javait és jogait ily általános eszmének alárendelni nem engedhetem". Őt követte Fogarasy Mihály szkodári püspök, aki kijelentette, hogy az egyház nem ellensége az átalakulásnak, éppen ellenkezőleg, mindig is azért küzdött (sőt azt is állította, hogy "a jelen időben is ő tűzte ki Európa népeinek a haladás zászlóját"), de óva intett attól, hogy a törvényhozás "az egyház szabadsága és testületi jogai felett korlátozólag" intézkedjen. Hosszú beszédében két különösen fontos indítványt tett, az egyikben az egyházi és iskolai szükségleteik állami költségvetésből való finanszírozásához az "amennyiben azok mostani javaikból ki nem telnek" szövegrészt akarta beszúratni, a másikban (szempontunkból most ez a fontosabb) a teljes egyenlőséget és viszonosságot a felekezetek "saját hitelveik és egyházi szerkezetük épségben tartása mellett" kívánta megállapíttatni. Az ellenzéki Teleki Domokos cáfolta, hogy a viszonosság elve ellentétes lenne a keresztény vallás tanaival, és elutasította Fogarasy módosító javaslatát, magáévá tette viszont Cziráky János és több világi katolikus főrend is, utóbbiakkal Perényi Zsigmond és Teleki László szállt vitába. Rimely is szót kért, de beszéd helyett csak bejelentette, hogy - mivel Fogarasy "kimondta nézeteit" - az ő indítványa mellett foglalt állást. Néhány (az említettek mellett az alapítványok sorsát féltő) hozzászólás végén Fogarasy rámutatott, hogy "a katolika vallás régi, ősi 8 százados szerkezete az egész alkotmányba beszőve volt", de a jövőben uralkodó vallás nem lehet, s a vallásegyenlőség zökkenőmentes megvalósulása érdekében kérte a főrendeket módosító javaslata támogatására. A felső tábla ilyen értelmű viszontüzenetet fogalmazott meg, de az alsó tábla nem engedett, ragaszkodott a Kossuth által fogalmazott első törvényjavaslatához.[648]

A főrendek így április 4-én ott folytatták, ahol két nappal korábban abbahagyták. Az egyház a vallási elvek törvényhozás útjáni korlátozásának tilalmát kívánták a paragrafus szövegébe iktattatni. Ocskay gyakorlatilag megismételte korábbi beszédét, s nem akarta önmagát hosszan ismételni Fogarasy sem. Rámutatott viszont, hogy "aggodalmunknak nevekedni kell, s azon gondolatra is jöhetünk, hogy az óvó klauzula betétele is elleneztetvén, nem akarja a törvényhozás a katolika egyháznak jelen szerkezetét s mostani állását ez országban biztosítani", hiszen ellentétes érdekű bevett felekezetek esetén az egyiknek hasznos intézkedés óhatatlanul sérti a másikat. Teleki Domokos jó érzékkel mutatott rá, hogy egypár nappal korábban a főrendek "pazar kezekkel szórták a politikai szabadságot, és most a vallási szabadsággal kívánnak gazdálkodni". Úgy vélte, hogy az alsó tábla javaslatában a "különbség nélküli tökéletes egyenlőség és viszonosság" pontosan kijelöli az államhatalom számára azt a korlátot, melyen belül nem mehet. Értetlenségének adott hangot Teleki László is: "nem tudom megfogni, miért ne lehetne elfogadni a karok és rendek izenetét, úgy, mint áll. Vannak bizonyos dolgok, melyek oly egyszerűek és világosak, hogy azokhoz semmi záradék és magyarázat nem szükséges." Ott, ahol megvalósul a vallási egyenjogúság, még csak nem is logikus a püspökök által védelmezett értelmező záradék beiktatása. Teleki utána még összeszólalkozott a katolikuson kívül valamennyi vallás érdekére hivatkozó Scitovszkyval és Bezerédy Miklós c. makári püspökkel is. (Utóbbi beszédét az ellenzéki főrend kissé gúnyosan "nem tudom, miféle törökországi püspök úr némely viccei"-nek nevezte.) Teleki kiállt a törvényjavaslat mellett és határozott szavakkal utasította vissza a pécsi püspöknek a személyére illetve a főrendi többséggel szembeni állásfoglalására vonatkozó megjegyzéseit, beszédének záró mondatával pedig a karzat hallgatóságának viharos egyetértését, utóbbi pedig a nádor rosszallását váltotta ki: "Én nem istenítem a méltóságos főrendek táblája többségének logikáját, úgy én éppen olyan méltó joggal, s talán méltóbbal nem hagyhatnám helybe a püspök úrnak előadását, miszerint nem fogadja el a képviseleti táblának jelenleg már a hazát képező többségének véleményét." A világi főrendek leginkább csak röviden jelentették be a módosítást támogató vagy ellenző szavazatukat.[649] Teleki Domokos is először megígérte, hogy megfogadja a nádor felszólítását és rövid lesz, majd tulajdonképp az egész vita lényegét összefoglalta. Scitovszky katolicizmusával szemben az ő protestáns meggyőződését nem sértette a viszonosság és a szabadság elve, majd így folytatta: "viszonosság lehet szabadság nélkül, de szabadság soha viszonosság nélkül nem létezhetik. Mert mi a viszonosság, ha nem a szabadságnak mindenkire való kiterjesztése? [...] Újabb időkben, midőn Magyarországon felmerültek a vallásbeli kérdések, a tisztelt klérus mindég a vallásos elveket kívánta pajzsul felhasználni arra, hogy magát a vallás szabadsága ellen oltalmazza, s keresett ott elveket, hol nem voltak." Vagyis észrevétele szerint a katolikus egyház hatalmi érdekeinek esetleges jövőbeli sérelmét a törvény szavára való hivatkozással akarta megakadályozni, s nem úgy, mint saját felekezeti szempontjainak háttérbe szoríttatását.

A Telekiéknek újra visszavágni igyekvő Scitovszky mellett a felső klérusból csak Bartakovich Béla rozsnyói püspök mondta el (röviden) a véleményét, Rimely főapát viszont hosszabb beszédben foglalt állást az inkriminált 2. §. javasolt kiegészítése mellett.[650] Alapvető felfogása az volt, hogy a törvényjavaslat egy nagy és általános elvet kíván kimondani, melyet nemcsak a vallásügyben, hanem minden témát illetően ellenez. Szerinte a törvényhozásnak nem princípiumok leszögezésével, hanem aprólékos jogi szabályozással kellene foglalkoznia. Az efféle alapelvek később óhatatlanul értelmezési viták forrásai lehetnek - vallotta, mert ha ezzel szemben teljes részletességgel látható volna, "miben kívánják a más felekezetűek a viszonosságot s egyenlőséget, akkor egyenesen, biztosan s határozottan mondhatnánk ki véleményünket". (Az ellenzék ez észrevételre azt jegyezte meg, hogy amint a részletek kerülnek "szőnyegre", az egyház ugyanúgy ellentmondott az oktatásügyi, vagyoni stb. liberális elképzeléseknek is, mint az alapelvnek, amint azt 1848-ban például a felelős kormányról vagy az országgyűlési választások kihirdetésének módjáról szóló törvények elleni egyházi ellenállás is bizonyított. Ld. 3.8. fejezet.) Az általános értelmű kifejezésbe tehát Rimely szerint szükséges a katolikus óvásban foglalt konkrétumot belehelyezni, majd szónoki kérdésekkel fordult a főrendekhez: "Hát miben állana a katolika egyház szabadsága, ha hitelveit s egyházi szerkezetét fenntartani szabadságában nem állana?" Scitovszkyhoz csatlakozva burkoltan utalt arra is, hogy a 2. §. azért is elfogadhatatlan, mert a katolikus egyház számára a teljes felekezeti viszonosság egyszerűen a gyakorlatba át nem vihető elméleti konstrukció. Szinte valamennyi Rimely-beszédhez hasonlóan itt is azzal érvelt, hogy a rendek célkitűzéseiben foglaltakkal ezúttal is maradéktalanul - a valóságban ugyanakkor csak névlegesen - egyetért, vagyis a vallásszabadság és egyenjogúság az ő számára az egyik legfőbb érték illetve megvalósítandó feladat, viszont az aktuális törvényjavaslatot nem tartja célravezetőnek. (Sőt, még azt is méltánytalannak nevezte, hogy mások az alkotmányossághoz való viszonyát megkérdőjelezték. Vö. 3.6. fejezet.) A különbség tehát - mint a reformkori konzervatívok és ellenzékiek között általában - nem retorikai, hanem nagyon is tartalmi jellegű volt. Érdekes még Rimely beszédének a vége. Mintha már ekkor rezignáltan beletörődött volna a Fogarasy-féle klauzula kimaradásába (pedig a főrendek többsége ekkor nyilvánvalóan mellette állt), szavait azonban mégsem a keserű megpróbáltatások kiemelésével zárta. Jó érzékkel vette észre, hogy a felekezeti jogegyenlőség életbe léptetésének számos részletkérdése fog a közeljövőben "akár törvényben, akár pártok mozgalmainál előtűnni".[651] Feladatul mintha már az erre való felkészülést jelölte volna meg önmaga számára (legalábbis ekkor), mert a katolikus szempontok megvalósulásának biztosítékát nem az egyház érdekeit pontosan kifejező törvényszövegekben, hanem az ország katolikus lakosságában, pontosabban annak egyházához való ragaszkodásában jelölte meg. ("Megjön az idő és akkor bíznunk kell abban, hogy e honban katolikusok laknak, s érzik azt, hogy ők katolikusok, a katolika vallásnak fenn kell tartatni.") Ez a felfogása pedig pontosan megfelelt a katolikus autonómia mozgalom - éppen ezt követően markánsan körvonalazódó - célkitűzéseivel. Szavaival teljesen párhuzamosak a püspöki kar emlékeztetőjeként megfogalmazottak is: "midőn egyházunk a fejedelmi pártfogás ernyőzete alól ki van rántva, s a bevett vallások sorába állítva, most, midőn a nép a törvényhozásba választása által befoly, és szavát azon kívül is az igazság és jogosság mellett felemelheti, a katolikus egyháznak saját híveinek védelme alá kell húzódnia".[652]

A Rimely által érintett eszme két nappal később kapott különös jelentőséget. Április 4-én ugyanis a főrendek újabb üzenetben ragaszkodtak a püspökök indítványozta kiegészítéshez, viszont megmakacsolta magát az alsó tábla is. (Indoklásukban arra hivatkoztak, hogy "a kérdéses szavak betétele által a jelen tárgy politikai térről a dogmatikai térre vitetnék át, és a tökéletes egyenlőség és viszonosság veszélyeztetnék".) Miután 6-án bejelentették a rendek szóbeli üzenetét, Scitovszky kifejezte ragaszkodását korábbi elveihez, melyekről le nem mondott, de az előrehaladott tárgyalásokat sem akarta gátolni, viszont óvást jelentett be a vallási törvénnyel kapcsolatban. Ocskay püspök is azt fejtegette, hogy soha nem akarta a törvényhozásban a vallásügyet tárgyalni, s rámutatott, hogy a mostani javaslat 2., 3., és 4. §-ait soha támogatni nem fogja majd szintén ünnepélyes óvást tett, melyhez több világi katolikus is csatlakozott. Pártolóan csak Vay Miklós nyilatkozott, majd Majláth György országbíró fejezte ki megnyugvását az alsó tábla üzenetében. István főherceg bejelentésére a sokat vitatott paragrafusokat közfelkiáltással jóváhagyták. A továbbiakban még a görögkeletiek és görögkatolikusok viszonyaival foglalkozó "pótlék javaslatot" vitatták, majd megszülethetett az "évszázados vallási súrlódások és összecsapások felszámolásában, és így az igazi vallás- és lelkiismereti szabadság megvalósításában korszakalkotó jelentőségű" 1848/20. tc.[653]

Említést kell még tennünk az április 6-án tartott katolikus értekezletről, melyen az egyház autonómiával kapcsolatos jogainak törvénybe iktatását célzó petíciót szerkesztettek. (Ebben nem tudjuk, Rimelynek milyen közvetlen szerepe lehetett, a vonatkozó püspökkari tanácskozásokon bizonyára részt vett, és mivel sokat foglalkoztak a szerzetes papság viszonyaival, valószínűleg véleményét is kifejtette.[654]) A petíciót Rónay János csanádi követ a katolikus egyház szabadságának és hívei megnyugtatásának érdekeire hivatkozva másnap be is nyújtotta az alsó táblának, ott azonban Deák Ferenc igazságügyminiszter javaslatára, mint az országgyűlés elé túl későn került indítványt, elvetették. Az újabb politikai kudarc csak fokozta a püspökök keserűségét a törvényhozás irányát illetően, és megalapozta az április 8-i újabb tanácskozástól - immáron a megváltozott körülmények tudomásulvételével - kibontakozó egyházi mozgalmakat, főpásztori állásfoglalásokat is.[655]

Az áprilisi törvények elfogadásához érve, nagyon röviden meg kell próbálnunk valamiféle általános értékelést nyújtani Rimely mellett a püspöki kar egészének március végi - április eleji magatartásáról.[656] A probléma kulcsát abban jelelhetjük meg, hogy az új vallásügyi szabályozást szorgalmazó, Kossuth vezette liberálisok és a püspöki kar felfogása össze nem egyeztethető ellentmondásokat tartalmazott. Ha majdnem egy évtizeddel korábban a vegyes házassági vitákra találóan pontos volt Dessewffy Aurél megállapítása, miszerint a "protestánsok iránti igazságosság ott kezdődik, ahol a katolikusok iránti igazságtalanság",[657] akkor ugyanez vonatkoztatható 1848 tavaszán a püspöki kar illetve a hatalomra került liberálisok viszonyára is. Míg - mint láttuk - a vallásügyi vita kapcsán a püspökök lényegében azt is ellenezték, hogy a törvényhozás a kérdés tárgyalásába ereszkedjen, illetve amennyire lehetett, védte a korábbi állapotból maradó előjogait, egyházellenes támadásnak tekintve sokallták az új kormány kívánalmait. Kossuth ugyanakkor - mint a szakirodalomban gyakran idézett - visszaemlékezésében kifejtette, éppen hogy kevesellte mindezt, és nemcsak széleskörű miniszteriális felügyeletet szorgalmazott, hanem elvben az állam-egyház szétválasztás radikálisabb, például a szekularizációt is felvető módját támogatta. Ennek elmaradását csak taktikai okokkal indokolta, miszerint: "Meg voltunk mindnyájan győződve, hogy ha a vallásfelekezetek közti egyenlőségnek ezen módját hozzuk akkor indítványba, oly megkérlelhetlen harcot és háborút idéztünk volna elé, s oly hatalmas segédeket kergettünk volna hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási munka veszélyeztetve lehetett volna. Nem mertük tenni." A katolicizmust "hatalommal felruházott valóságos állami intézmény"-ként határozta meg, míg az általa helyeselt egyház-fogalomnak az "egy hitet valló egyének szabad akaratból kifolyó önkéntes egyesülete" felelt meg. A régi rendi alkotmányban biztosított katolikus államvallás-eszméről így írt: "annyira sérti az emberi szabadság legérzékenyebb oldalát, a lelkiismeret szabadságát, annyira ellenkezik a polgári társadalom s az állami szuverenitás alapfogalmaival, [...] hogy eltökélettük magunkat e borzasztó eszmét a magyar közjogból kitörölni."[658] A korábban elterjedt egyházi felfogás egyébként eleve bizalmatlan volt a társadalmi-politikai mozgalmakkal szemben, a legfőbb értéknek rendszerint az állagőrzést, a változatlanságot tekintette. (Danielik János katolikus publicista például jellemzően így írt még 1848 januárjában: "Legyenek a revolucionális mozgalmaknak közvetlen következései bármi kedvezők is ránk nézve, végkiszámításban azok mindenkor ellenünk, érdekeink, életünk ellen vannak kitéve."[659])

Összességében Rimely főapát és püspök-társai felfogását leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy elkötelezett hívei voltak a rendi konzervativizmusnak, ebből fakadóan szükségképpen bizalmatlanul fogadtak minden fontosabb - különösen egyházpolitikai - reformot. Az 1848-at megelőző időszakban sem adódott rá lehetőség, hogy köreikben a liberális eszméknek hívei támadjanak, nem csoda, hogy az áprilisi törvények vitáiban nyilatkozataik az alsó táblával szembeni ellenkezéstől fenntartásaik hangoztatásán át legfeljebb a mérsékelt tudomásul vételig terjedtek, a nyílt támogatásig már nem. Mint egy radikális kortárs írta: "A magyar elszolgaisodásnak egyik legszomorúbb példája volt az, hogy főpapjaink közül egy, de egy sem találkozott, ki meggyőződésénél fogva a bukott kormány bűneit nyíltan kimondva az ellenzékkel mert volna tartani. Azelőtt a sötét századokban sokkal önállóbbak, szabadabb szelleműek voltak főpapjaink."[660] Horváth Mihály is úgy jellemezte a püspöki kart, mint amelynek korábbi kinevezéseinél a kormánypárti politikai elkötelezettség és aktivitás nyomott legtöbbet a latban, így nem meglepő, hogy vagy "meggyőződéseiket önérdekeik miatt mindenben föláldozni kész vagy elvből a reakcióhoz szító egyéniségek" juthattak püspöki székekbe.[661]

Rimely Mihály 1848-as felfogásáról általánosságban aligha tudunk pontosabbat adni a bencés rendtörténetíró értékelésénél: "nem lelkesedett a nemzeti küzdelemért, érzelmileg kétségtelenül az uralkodóház, a régi alkotmány híve volt".[662]

3.8. Az évenkénti országgyűlésről, a felelős kormányról és a népképviseletről (1848/3., 4., 5., 16. tc.).

Az országgyűlés március 18-i tárgyalásain az alsó tábla határozatot fogadott el a törvényhozás legfontosabb feladatairól, melyeket az új végrehajtó és törvényhozó hatalomról (felelős kormányról illetve népképviseleti alapú országgyűlésről), a közteherviselésről, az úrbéri viszonyok megszüntetéséről (a földbirtokosok kártalanítása mellett), az ország "belbékéjét" megteremteni hivatott nemzetőrség valamint a sajtószabadságot biztosító esküdtszékek felállításáról szóló törvényekben jelölte meg. Már ez a nyilatkozat úgy fogalmazott, hogy "mindazon törvényeknek alkotását, melyek az ország belbékéjének és a nemzet szabadságának biztosítása végett rögtöni intézkedést nem kívánnak", a követek a következő "Pesten tartandó nemzetgyűlésre" halasztják.[663] Vagyis ekkor a politikai közvélemény számára már egyértelmű volt, hogy - régi kívánságnak megfelelően - a magyar törvényhozásnak a politikai élet valódi központjának számító fővárosban, Pesten és nem a nyugati határszélen fekvő, Bécshez közeli Pozsonyban kell üléseznie, méghozzá nemcsak esetenként (amikor a király összehívja), hanem állandóan. A folyamatosan működő törvényhozás polgári eszméjét a reformellenzék teoretikusai már részleteiben is kidolgozták illetve vitatták (például az 1843-44. évi országgyűlésen),[664] s ugyanezt a kívánságot 1848-ban nyomatékosította a márciusi ifjak híres "12 pontjának" 3. számú követelése is. A pesti országgyűlés iránti igény - különösen a radikálisok körében - olyan erősnek mutatkozott, hogy sokan a fővárosba történő haladéktalan átköltözést követelték.[665]

A Szemere által az országgyűlés új rendszerének kialakításáról fogalmazott törvényjavaslatot a március 20-i kerületi ülés tűzte napirendjére, majd a jóváhagyást követően másnap és 22-én már a főrendek vették vitatás alá. A számos pontosító részletet eredményező üzenetváltások után március 30-án fogadta el a két tábla együttes ülése, melynek uralkodói jóváhagyására április 2-án került sor.[666] A törvényjavaslat valamennyi paragrafusát mind az alsó, mind a felső táblán élénk vitatás követte, melyhez az egyháziak is többször hozzászóltak.[667] Rimely ugyan alig vett részt a főrendek vitáiban, de a kérdés élénken foglalkoztathatta, ugyanis mind az alsó táblai röpíveket gazdagon jegyzetelte, mind pedig több terjedelmes ("eszmélet"-nek illetve "eszmélkedésnek" titulált) beszédvázlatot is készített.[668] Ezek a hosszabb szövegek gyakorlatilag kizárólag a törvényjavaslat 1. §-ára illetve az abban foglalt alapelvre vonatkoztak, vagyis arra, hogy a jövőben az országgyűlés évente és Pesten ülésezzen. Míg az alsó tábla felirata a javaslat indoklásakor egyszerre hivatkozott a régi magyar törvényeknek az évenkénti ülésezést megengedő tartalmára, illetve másrészt az "átalakulás korszakának roppant kívánataira", Rimely csak az első szempontot vette tüzetesebb elemzés alá. Kételkedett abban, hogy szükség volna bármilyen módon is gyakoribbá tenni az ülésezést, és rendies felfogásának megfelelően az országgyűlés rendszerét is csak "a már álló törvények nyomán" tartotta kivitelezhetőnek, a "diétai szisztémát" pedig annyira érintetlenül hagyni, amennyire csak lehet. Aprólékosan kigyűjtötte a Corpus Juris azon paragrafusait, melyek az országgyűlések rendszerességével foglalkoznak.[669] Nyilván maga is belátta, hogy ezeket lehetetlen abszolút érvénnyel felruházni, hiszen a háromszáz év alatt keletkezett rendelkezések nem alkottak egységes szemléletű sorozatot. "Okoskodásom azonban nem terjed tovább, mint addig, hogy a törvényeinkben nincs az elv kimondva, nincs intézkedés, mely a minden évi országgyűlés tartását rendelné s kívánná" - írta, vagyis éppen az alsó tábla aktuális igényével ellentétes következtetést domborított ki. Kétségtelen, hogy a 18. századi jogfelfogás alapján a háromévi periódus vált meghatározóvá, ezért Rimely érvelését arra irányította, hogy amikor korábban (pl. Mátyás király vagy II. Lajos uralkodása idején) az évenkénti országgyűlés mellett döntöttek, akkor ezekre csupán a rendkívüli idők, az állandó háborúskodás miatt került sor. Az ilyesmit előidéző okok megszűntek, vallotta, ezért belátták az ország rendei, hogy mennyivel üdvösebb ritkábban tartani a gyűléseket. A többször átfogalmazott vázlatok alapján gyaníthatjuk, hogy Rimely nagyobb beszédben készült az alsó táblai üzenettel szembefordulni, ennek elmondására azonban nem került sor. Egyik fejtegetése fölé utólag odaírt egy befejezetlen mondatot ("el nem titkolhatom örömömet...") mely azt jelezte, hogy ismét a megszokott konzervatív szónoki stratégiával kívánt élni: magát is az átalakulási javaslatok hívének igyekezett feltüntetni, ugyanakkor a részletezésnél a liberális szemléletű üzenet leglényegesebb elemeit akarta kihagyatni. (Vázlatában máshol is hangoztatta: "nyilatkozásim elég világosak, és nyíltan mutatják, hogy én igen méltányolom a TKR. tervezett felírásukat, hogy én a gyakortabbi gyűlés ellen nem vagyok" stb.)

Ellenérveiben először ismét a hagyomány kötelező erejére hivatkozott, s arra, hogy a rendi alkotmány keretei bőséges lehetőséget biztosítanak (sőt tulajdonképp a legmegfelelőbbek) a nemzet érdekeinek érvényre juttatásához. Úgy gondolta, hogy a 19. század első felének törvényhozása "sok és különnemű üdvös törvényekkel gazdagítá a törvénykönyvünket", miközben a liberálisok éppen amiatt tiltakoztak állandóan, mert a rendi országgyűlés rendszere az igazán fontos reformok életbe léptetésére nem alkalmas. Sőt Rimely úgy gondolta, hogy a korábbi diétákon szentesítést nyert rendelkezések "a polgárélet minden szakára kiterjednek" és valamennyi társadalmi osztály igényeit kielégítették, szerinte a törvényhozás tempójának módosítását az égvilágon semmi nem indokolta, a háromévenkénti ülésezés bőven elég "a még hátralévő hiányok, fogyatkozások pótlására, alkotványunk kiegészétésére, tökéletesítésére". Amiből egyébként az is kiderül, hogy nem az új polgári alkotmány megteremtésére, hanem a régi megőrzésére, kiegészítésére törekedett. Más megfogalmazásaiból is kitűnt, hogy a rendi alkotmány változatlan, legfeljebb toldozás-foldozásszerű reformokkal történő kiegészítésében reménykedett még március második felében is. A nyíltan népképviseleti-demokratikus reformok megfogalmazódása idején is úgy látta, hogy "alkotványunk áll", ezért a "mostani követválasztási és utasítási rendszer" továbbra is gyakorlatban van, s ezen az alapon vetette fel nézeteit. Az ülések rendszerességének kérdése a március 21-i főrendi tárgyaláson is vitatás alá került. Itt az ellenévek többnyire a törvényjavaslatnak a "mindig a téli hónapokra" vonatkozó illetve a két ülésszak között hat hónapnál nagyobb szünetet meg nem engedő kitételei ellen szóltak. (Utóbbit elvetették a főrendek, a téli hónapokra való összehívás, "amennyire a körülmények engedik", viszont átment.) Ocskay Antal kassai püspök felszólalása jellemzőnek mondható, hisz ő is azzal kezdte, hogy ellenzi az évenkénti országgyűlést, de mivel látja, hogy a főrendek ebbe belenyugszanak (talán ezért nem került sor Rimely ilyen értelmű beszédének elmondására sem), inkább a téli hónapokkal kapcsolatban fejti ki ellenvéleményét.[670]

Az évenkénti ülésezéssel szemben másik fő ellenvetését "eszmélkedéseiben" Rimely főapát az anyagiakra alapozta. Úgy gondolta, hogy az országgyűlések költségei eddig is elviselhetetlen terhet jelentettek a lakosság számára, mely lázongásokkal fog tiltakozni a folyamatos törvényhozás eltartása ellen. Szerinte az ötlet ellen szólt az "egyébkint is már mélyen sebzett nemesség" nehéz pénzügyi helyzete, mely aligha viselné el az országgyűlés fenntartásából fakadó többlet-kiadásokat. Rimely harmadik ellenérve elsősorban a főrendek körében számíthatott volna támogatókra, kifejtette ugyanis, hogy ha egy évben az ország "világi és egyházi főelöljárói" hónapokat töltenek a tanácskozásokkal, nem tudják ellátni azt a fontos társadalmi feladatot (például a püspökök egyházmegyéjük kormányzását), mellyel eredetileg megbízattak, a nagybirtokosok hosszú időre elvonatnak gazdaságuktól. Negyedik, ám igen hangsúlyos helyre tette több helyen is a főapát, hogy szükség esetén, ideiglenesen összeülhetnek a törvényhozók gyakrabban is, alaptörvényül azonban ezt kijelenteni nem volna szabad. Kicsit nehézkes megfogalmazással, de még annak elismerésébe is belement, hogy "a jelenkor, vagyis mint mondogatni szeretjük, az átalakulásunk a gyűléseket szükségessé teszi", de mint írta, "hogy a jövendőben minden évben tartassék országgyűlés - mint tehát a törvény örök időkre alkottatik, úgy a gyűlés tartása is - ebbe meg nem egyezhetem". Máshol még világosabban fejtegette: "A rendek az évenkinti gyűlés tartását az átalakulás alapján építik, következőleg a roppant teendők sokaságán, [...] de ezen okok csak ideiglenesek, rövid időre tartandók, amiért is csak ideiglenes törvényt, intézkedést kívánnak, mely legfeljebb addig tart, míg a súlyos ok meg nem szűnik, s az okozatot az okon túl terjesztik a rendek, úgy az okozatba, vagyis a törvényjavaslatba [...] meg nem egyezhetem." Rimely alig akarta elfogadni a tényt, miszerint 1848 márciusában egy alapjaiban új politikai intézményrendszer kialakulásának volt tanúja, ezért inkább az "ideiglenes" reformok elfogadtatása után szerette volna a "800 éves" rendi alkotmány minél pontosabb restaurációját.

Ötödik, egyben talán legsúlyosabb ellenvetését ezúttal is az uralkodó szerepének megengedhetetlen korlátozásában jelölte meg, abban, hogy "őfelsége legjelesebb jussainak egyikét sarkaiból kiforgattatva látom". A királytól "kérni szabad és [hozzá] folyamodni" - írta, de az uralkodó kényszerítését igazságtalan, alaptalan, sőt a jóságos V. Ferdinánddal szemben még méltatlan, a nemzet becsületéhez nem illő tettnek is nevezte. "Az álladalom és a fejedelem közti viszonyoknak, ha nem örökösöknek, igen-igen állandóknak kell lenni." - szögezte le alapelvül, és úgy gondolta, a király és a nemzet közötti kölcsönös bizalmat, mint a politikai intézményrendszer alapját kár utóbbi részéről veszélyeztetni. "Nem nyom előttem [a latban] az az észrevétel vagy ellenvetés mit sem - folytatta erőteljes stílusban a főapát -, hogy őfelségén áll jogairól lemondani, mert erre röviden felelem: talán a nemzeten sem áll a koronának adott jogait kérdésbe venni vagy azokat igen nagy szorultság nélkül megszorítni, változtatni keresni." Rimely méltatlankodását az váltotta ki, hogy a törvény az országgyűlés helyének és idejének kijelölésével korlátozta az uralkodó tetszés szerinti, az ország szükségeinek saját felismeréséből fakadó jogosultságát; továbbá a házfeloszlatásra, a szentesítés idejére és módjára vonatkozóan is a királyra vonatkozó kötelezettségeket tartalmazott. A konzervatív főrendek számára valóban ez volt az egyik leginkább szemet szúró pontja a javaslatnak, Pest mint helyszín Bécsben is komoly ellenvetéseket szült, de végül is bekerült a törvény szövegébe.[671] A 2. §. a megszavazott indítványok törvényerőre emelkedéséről rendelkezett, mégpedig úgy, hogy a király nemcsak az ülésszak végén, hanem közben folyamatosan is megteheti ezt. Lonovics a vitában kifogásolta, hogy a tervezet színtelenül "megerősítésről" beszélt a "szentesítés" ünnepélyesebb és az uralkodóra nézve hangsúlyosabb szóhasználata helyett illetve nem esett szó a király vétójogáról. (Végül utóbbi nem, a "szentesítés" szó viszont elfogadásra került.) Ennél a paragrafusnál kért szót Rimely is, de nagyobb beszéd helyett a felségjogok védelmében csak ennyit mondott: "Világosan ki kell mondani, hogy a törvény akkor érvényes, midőn őfelsége által megerősíttetik és kihirdettetik."[672] Az elv a későbbiekben az ülések berekesztéséről szóló 5-6. §-ok vitájában is felszínre került. A gyakran felszólaló Lonovics "összeszorítva látta" az uralkodó jogait, amikor arról vitáztak, hogy a törvény megtiltotta a királynak az országgyűlés feloszlatását a következő évi költségvetés elfogadása előtt. Ocskay püspök szintén azt emelte ki, hogy a büdzsé vizsgálatának "örve alatt őfelségének az országgyűlést bármikor berekeszteni joga ne korlátoztassék".[673] A 6. § szövegéhez egyébként Rimely is fűzött egy széljegyzetet: az országgyűlés "el nem oszlattathatik" szövegrészét kihúzva inkább a "be nem rekesztethetik" formulát javasolta, ugyanúgy, mint a vita során Perényi Zsigmond. (Elképzelhető, hogy ezt Rimely nem magától, hanem a főrendi ülés idején, a felszólalások hatására jegyezte fel.)

Egyébként - mint azt a 149. sz. röpív jegyzetei tanúsítják - Rimelynek sem csak elvi ellenvetései akadtak a javaslattal, hanem számos stilisztikai pontosítást is szükségesnek vélt. Például a 3. §-hoz, mely a hároméves országgyűlési periódust illetve az évenkénti ülésszakot tartalmazta, Rimely először feljegyezte, hogy "fennmaradván a küldők visszahívási joguk", majd még ezt a széljegyzetet is áthúzta. (Minden bizonnyal azért került erre sor, mert a főapát gondolkodását is alapvetően a rendi országgyűlés tanácskozási rendje - és abban a "küldők" intézménye - határozta meg.) Egy másik széljegyzetének tanúsága szerint fő problémát jelentett még számára az is, hogy "kinél jelenti be magát a regalista, ha nem jön a hongyűlésre?" A 9. §-nál, mely mind az alsó-, mind a felsőház (ekkori szóhasználattal még természetesen: tábla) elnökének fizetést rendelt, Rimely feljegyezte: "hát a követek?" Különösen meglepte a 13. §., mely az esetleges hallgatói rendbontás után az ülésszak a "többség határozata szerint, de mindig nyilvánosan" történő folytatásáról határozott, melynél a "nyilvánosan" szó mellé beszúrta: "hogyan lészen ez?"

A törvényhozás rendjének új alapokra történő helyezése mellett szót kell ejtenünk az új végrehajtó hatalommal, a felelős nemzeti kormánnyal kapcsolatos véleményéről is. Rimelynek a témáról nem maradt fenn önálló feljegyzése, pontos véleményét csak később keletkezett önéletírásából ismerhetjük. A végrehajtó hatalom korábbi szerveit a magyar rendi alkotmánnyal szorosan összetartozó intézményeknek tartotta, melyek megítélése szerint eredményesen ismerték fel a lakosság igényeit és hajtották végre a szükséges intézkedéseket. Megszüntetésüket Rimely nyilván egyházpolitikai szempontokból is rosszallhatta (ld. alább), de legalább ennyire elítélte a király hatalma elé emelt alkotmányos korlátokat. Kossuth és Batthány törekvéseiről - többek között - ezt jegyezte fel: "Gyűlöletesek voltak az újítók számára a helytartótanács a kancelláriával együtt, ezért minisztériumot [felelős kormányt] kértek, hogy leszűkítve és összeszorítva a királyi hatalmat bármit saját belátásuk szerint szabadon megtehessenek."[674]

A "minisztériumról" (vagyis a felelős kormányról) szóló, az alsó táblán elfogadott törvényjavaslat március 22-én este került a főrendek elé, de érdemi tárgyalásába csak 23-án bocsátkoztak.[675] A 6. §-ig különösebb viták nem is adódtak, ekkor azonban - többek között - a katolikus egyház püspökeinek kinevezésénél a felelős minisztérium ellenjegyzési joga kapcsán nagy vihar kerekedett. Az egyháziak ugyanis az uralkodó főkegyúri jogának sérelmét látták a tervben, e mellett azonban a valódi tét itt is az egyház és a polgári állam jövőbeli viszonyára vonatkozott.[676] Lonovics nagy és történelmi adatokban bővelkedő beszédében Werbőczy alapján a püspökségek alapításának, feloszlatásának, a püspökök kinevezésének jogát kizárólagosan az uralkodó kezében kívánta hagyatni. Többek között így beszélt: "Hogy őfelsége a végrehajtó hatalmat vallásos ügyekben minisztériuma által fogja gyakorolni, az ellen észrevételem nincs. De bátor vagyok figyelmeztetni a méltóságos főrendeket, hogy ez alatt törvényeinket tekintve, csak azon ügyeket értem, melyekre nézve őfelsége eddig is végrehajtó hatalmát dikasztériumok által gyakorlotta, végre pedig határozottan ki kell jelentenem, hogy őfelsége mindazon jogokat, melyek felséges személyét, mint apostoli királyt illetik, ezentúl is fenn fogja tartani." Ocskay püspök határozottabban fogalmazott, elfogadhatatlannak tartva, hogy az egyházra vonatkozó felségjogokat (valamennyi egyházi ügyben intézkedési jogot) gyakoroljon a kormányzat. Elismerte, hogy ezt az uralkodó eddig sem közvetlenül, hanem a helytartótanácson és a kancellárián keresztül gyakorolta, de egyrészt az elv nem vihető át a felelős kormányra, másrészt azok munkájában (például a Commissio Ecclesiastica-ban) a főpapok személyesen tudtak részt venni, ezáltal biztosították az egyházi szempontok érvényesülését.[677] "A katolikus egyház érdekeinek képviselete s biztosítása a felelős minisztérium alakultával megszünend - állította a kassai püspök - és már ezen s más indokoknál fogva méltán igényelheti a katolikus egyház, hogy őfelsége, mint apostoli király és a katolikus egyház fővédnöke jogait személyesen gyakorolja, s azok gyakorlatát másra át ne ruházza." Batthyány igyekezett megnyugtatni a főpapokat, hogy "őfelsége minisztériuma csak az őfelsége nevében s az ő helybenhagyásával fogja kormányozni az országot", vagyis nincs mitől tartania az egyháznak, a felségjog tekintetében változatlan marad minden. (A nyilatkozat pikantériája egyébként, hogy ugyanezen a napon Batthyány már másodszor küldött szét miniszterelnöki körlevélben a megyékhez értesítést az elfogadott úrbéri törvényről - az uralkodói szentesítést megelőzően.[678]) Lonovicsot nem nyugtatták meg a miniszterelnök szavai, akinek nem kételkedett vallásos érzéseiben, de a felelős minisztérium eszméjéből - egyébként logikusan - kiolvasta, hogy akár protestáns is lehet a jövőben kultuszminiszter, s elképzelhetetlennek nevezte, hogy ilyen közéleti személyiség apostoli királyi jogokat gyakoroljon. A püspöki kar több képviselője csatlakozott hozzá, és világosan látta, hogy a felelős kormány életbe lépése az egyház számos feudális előjogát komoly veszélybe sodorja. Hám püspök nem véletlenül hangoztatta: "kívánom, hogy a katolikus anyaszentegyház a maga törvényes jogaiban sértetlenül megtartassék", és hangsúlyozta, hogy a végrehajtó hatalom intézkedéseitől elvárja, hogy azok a "katolikus anyaszentegyház tanain és elvein alapuljanak". Ugyanezt fejtegette Ocskay is (ezúttal is óvást emelve az egyházi alapítványokat fenyegető veszéllyel szemben), Rudnyánszky püspök pedig követelte, hogy a főpapok kinevezése maradjon kizárólagosan az uralkodó kezében. Batthyány válaszában megint csak arra mutatott rá, hogy a király az eddigiekben sem "csupán saját ösztönéből" nevezte ki a püspököket, hanem a magyar kormányszékek javaslatai alapján, s ez a rendszer egyszerűen fennmarad a jövőben is.[679] A püspökök bizalmatlan felszólalásai azonban jelezték, hogy tudatában voltak: az eljövendő magyar kormány hatósága alatt az egyház kiváltságait, társadalmi monopóliumait komoly veszély fenyegeti, a polgári államtól nem várhatják, hogy az egyház érdekeit kizárólagos jelleggel vegye figyelembe döntéseinél. Továbbá tisztában voltak azzal, hogy a minisztérium hatáskörének meghatározása egyben a felekezeti jogegyenlőség és az uralkodó egyházi jelleg végét is jelenti, amire szemükben csak a kormányzati jogok apostoli király általi közvetlen - vagy legfeljebb az udvari kancellária által közvetett - gyakorlása jelenthet garanciát.[680] A március 31-i királyi leirat kompromisszumos megoldásként tartalmazta, hogy a főpapoknak "az illető magyar miniszter ellenjegyzése melletti kinevezését átruházhatatlan királyi hatóságomhoz számítom", ami ennek megfelelően került be az 1848/3. tc. 7. §-ba.[681]

Az 1848/4. tc. munkálataival ellentétben - egy-két "elszóláson" kívül - Rimelynek nem maradt fenn részletes feljegyzése a törvényhozást alapjaiban érintő másik kezdeményezésről, az országgyűlést népképviseleti alapra helyező indítványról sem. A javaslat felső táblai vitáin egyébként a főpapok viszonylag kevesebbszer kértek szót, mint akár az évenkénti pesti országgyűlést illető törvénnyel, akár a felelős minisztériummal kapcsolatban. Ennek okát elsősorban abban jelölhetjük meg, hogy - bár többségükről nyilvánvaló volt, hogy helytelenítette a rendi képviselet helyébe lépő népképviseletet - az elv életbe léptetése elleni tiltakozást értelmetlennek, esetlegesen az egyházzal szembeni rosszallások fokozójának tekinthették. A törvényjavaslat részleteihez pedig viszonylag kevés ponton szólhattak hozzá érdemben. Rimely már azt is rezignált egykedvűséggel vette tudomásul, hogy március 18-án az alsó tábla magát alkotmányozó gyűléssé ("constituante"-tá) nyilvánította. Amellett, hogy határozatot hoztak a permanens ülésezésről egészen a polgári átalakulás alapjait lerakó törvények elfogadtatásáig, Kossuth indítványára fejenkénti szavazatjogot adtak valamennyi követnek. E határozattal - mely paradox módon a káptalani követek hosszú évek óta eredménytelen politikai tevékenységének célját is jelentette - pedig a törvényhozás megszűnt rendi-képviseleti jellegű lenni, már ekkortól úgy működött, mintha "csak az összes nép szabadon választott képviselőinek gyülekezete"-ként ülésezne.[682] (Lónyay Menyhért így kommentálta a határozatot: "Eltöröltük a szavazatok törvényes arányát, nincs megyei követ, minden egyes külön szavazattal bír. Nincs tehát utasítás. Nem vagyunk többé rendek."[683]) Az alsó tábla döntéséről szóló röpívre Rimely a szavazat-egyenlőséggel kapcsolatban csak az alábbi önmagukért beszélő szavakat írta: "valóságos satyra vagy gúny", egyértelműen célozva arra, hogy az egyháziak szerinte megfélemlítve, mintegy elnyomás alatt járulnak hozzá egyes döntésekhez.[684]

Bár a népképviseletről szóló alsó táblai röpíveket kevéssé "firkálta össze", és ilyen tárgyú beszédvázlatának sem akadtunk még nyomára, vonatkozó véleményét mégis ki tudjuk bogozni. A terjedelmes törvényjavaslat eleinte már az alsó táblán sem valami "nagy hévvel vitattatott", és a választójoggal, a választási eljárással illetve a választókerületekkel kapcsolatos részletek tisztázása után április 1-én már a főrendek vehették a szöveget tárgyalás alá.[685] Elvi jelentőségű észrevétel alig-alig hangzott el, a választójog pontos kritériumait, a választás módját illetve a napidíjakat illetően viszont fogalmazódtak meg markáns észrevételek. Az egyháziak alig hallatták hangjukat, legfeljebb Scitovszky püspök keltett nagyobb feltűnést, amikor a természettudományi társaság tagjai számára kérte, hogy honoráciorokként vegyék őket figyelembe a választójog megállapításánál. Annál érzékenyebben érintette őket, hogy a választási bizottságok eljárásáról szóló 13. §. szerint azok kötelessége, hogy a lakosságot a határidőkről "körlevelek, az egyházi szószékből hirdetések, a hirdetményeknek helységenként nyilvános helyekeni kifüggesztése, s más e részben szokásban lévő módoknak használata mellett a lehető legnagyobb nyilvánossággal" értesítsék. Rimely a kezéhez kapott március 31-i röpívre csak ennyit jegyzett meg, éppen az egyházi szószékek igénybevételére vonatkozó passzus mellett: "nem célirányos, mert csak vasárnap, ünnepeken szónokolnak, a hívek naponta egybe nem gyűlnek, azért a helység elöljárója hirdesse vagy vasárnap a pap a templom előtt isteni szolgálat után, mint Ausztriában".[686] (Hosszabb fejtegetésre nyilván torlódó elfoglaltságai miatt nem adódott lehetősége.) Április 1-én azonban szót kért és fenti rövid észrevételét ismertetve indítványozta az egyházi szószékekről szóló kihirdetési kötelezettség mellőztetését. Az egyház jogait, társadalmi szerepének védelmét érintő kérdésben azonnal csatlakoztak hozzá Ocskay és Scitovszky püspökök, valamint a konzervatív Cziráky János, és a főrendek magukévá téve a javaslatot, ilyen értelmű viszontüzenetet küldtek az alsó táblához.[687]

Bár a főrendek üzenetének szövege a kihagyás mellett érvként azt említette, hogy a paragrafus által felsorolt egyéb módozatok bőségesen elegendők a lakosság értesítésére,[688] nyilvánvaló, hogy a lényeg sokkal inkább a háttérben maradt: használható-e az egyház ilyen semleges jellegű közéleti tevékenységre, sértő-e számára az effajta "politikai" szerepvállalás vagy nem. (A főpapok mindenképp szerették volna abból kivonatni az egyházat.) Nem véletlen, hogy az alsó tábla visszatromfolt és újabb feliratában ragaszkodott a 13. §. eredeti szövegéhez, melynek vitatása sok időt elvett a főrendek április 5-i ülésnapjából.[689] Az egyház méltóságát, hagyományos jogait mindig erélyesen védő Ocskay püspök a kihagyás fenntartását, Keglevich Gábor főtárnokmester viszont a téma elejtését javasolta, arra hivatkozva, hogy nem olyan nagy jelentőségű ez az ügy, a rendek csak "ráadásként" akarják a szószékekre vonatkozó passzus szövegben hagyását. Később Teleki László is "csekély és nem fontos" tárgynak minősítette az ügyet. A lényeget először Ürményi József mondta ki, nevezetesen, hogy az egyháziak tudják-e garantálni a puszta kihirdetést politikai izgatások nélkül. Scitovszky püspök szerint a választási határidők pártatlan kihirdetését senki nem várhatja az egyháziaktól, és nem tagadta, hogy a jövőben is lesznek olyan politikai erők, melyekkel a katolikus egyház szövetkezik, így az esetleg óhatatlan agitációba keveredő papok méltatlan támadásoknak lehetnének céltáblái, az "egyházi szószék, mint legszentebb hely politikai térre fog átalakíttatni". Áthidaló megoldásnak - Rimelyhez hasonlóan - az istentisztelet után a templom előtti téren történő kihirdetést javasolta. A felszólalók egy része kételkedett a pártatlan kihirdetés lehetőségében, mások emlékeztettek rá, hogy alkalmasint szoktak közérdekű eseményeket, felhívásokat (például katasztrófa sújtotta területek megsegítésére stb.) a templomban közzétenni, a választásokkal kapcsolatban sem lenne ez másként. Teleki László alaptalannak tekintette azt az elterjedt egyházi álláspontot, hogy Isten szolgái számára megengedhetetlen efféle, a vallási tanokkal illetve szertartásokkal össze nem egyeztethető tevékenység, hiszen itt teljesen "semleges" hirdetmények közzétételéről van csak szó. Egyes főrendek pedig arra emlékeztettek, hogy ha politikai érdekei úgy kívánták, a papság soha nem volt rest saját szempontjai mellett közéleti szerepet vállalni, nézeteit nyilvánosan hangoztatni (például a korábbi megyei tisztújítások, követválasztások alkalmával a konzervatívok oldalán), tehát ne legyen olyan érzékeny egy választási határidő közzétételekor. Ocskay püspök ünnepélyesen - ámde eredménytelenül - tiltakozott a papság korteskedésének emlegetése ellen, Wesselényi Miklós szavai pedig már az egyházzal kapcsolatos új típusú szerepvállalás igényére utaltak: "Miután a népképviselet létezni fog, azon kell lennünk, hogy minden ember ismerje polgári alkotmányunkat [...] e célt csak úgy lehet biztosan elérni, hogyha az egyházi szószékből fog a népnek kihirdettetni." A főpapok (köztük Rimely) aligha voltak elragadtatva az ötlettől, hogy az általuk rosszallott, a feudális alkotmányt felszámoló áprilisi törvényeket népszerűsítsék híveik előtt.[690] A 13. §. végül változatlan formában került a népképviseleti országgyűlésről szóló törvény szövegébe.[691]

Az alsó tábla április 2. délutáni kerületi ülésén szenvedélyes vita kezdődött a "megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról" szóló Kossuth által szövegezett törvényjavaslatról. (Már az első, a törvény címével kapcsolatos változtatás is sokatmondó, Kossuth eredetileg a "megyei gyűléseknek népképviseleti alapra állításáról" titulust szánta.) A fő vita akörül bontakozott ki, hogy a mindenképpen hamar összehívandó megyegyűléseken megmaradjon-e a nemesség fejenkénti szavazati joga és személyes képviselete vagy nem. (A nem nemesek meghatározott számú lakos után vagy községenként képviseltetnék magukat.) Kossuth 2-án és 3-án nagy beszédekben érvelt a tisztán népképviseleti alap bevezetése mellett, és a nemesség hagyományos közvetlen hatalomgyakorlási jogát - fejenkénti szavazatát - képtelenségnek nevezte, mint mondta: "honnan van az, hogy midőn a népképviseletet és más erre vonatkozó törvényjavaslatokat tárgyaltuk, ez senkinek sem jutott eszébe?"[692] Ő és pártolói (például Bónis Sámuel) a nagy tömegű kisnemesség feudális jogainak fenntartását abszurdumnak nevezték, emiatt főleg Széchenyivel keveredtek éles szóváltásokba, utóbbi az egész kérdés következő országgyűlésre halasztása mellett foglalt állást. Vitájuk - a kérdésben Széchenyihez húzó Batthyány szerint - a kormány egységét is veszélyeztette.[693] Végül - a már Pozsonyban tartózkodó Deák vezetésével - április 3-án este a követi konferencia úgy döntött, a nem nemesek választás útján delegálják képviselőiket, a nemesség pedig fenntarthatja hagyományos jogait, de csak a következő megyegyűlésig, amely átadja a helyét egy állandó bizottmánynak. A törvényjavaslat Bécsben kedvező fogadtatásra talált, csak az udvari ókonzervatívok sajnálkoztak a feudális vármegyék megszűnése miatt, de a törvénynek végül nem állták útját.[694]

Rimely még a legelső, Kossuth fogalmazta törvényjavaslat szélére írta vonatkozó megjegyzéseit,[695] így általában a népképviseleti elvvel kapcsolatos problémáit is felvetette. Hagyományos felfogásának megfelelően élesen el kívánta választani ebben a törvényben is a szabad királyi városok hatóságait a megyéktől, mondván, hogy "a megye a városba be nem foly" és viszont, így utóbbiak nem is küldhetnek képviselőket a megyegyűlésekre még népképviseleti rendszerben sem. (Kossuth szándékai ekkor már egyértelműen a települések önkormányzatiságának erősítése irányába mutattak.) Rimely feleslegesnek tartotta a választójog újabb körülírását, csak annak feltüntetését akarta, hogy a képviselőválasztási joggal már amúgy is bírók (ld. 1848/5. tc. 2. §.) rendelkeznek a megyei hatóságok esetén is. A főapát valódi véleményét a népképviseleti rendszerről a lap szélére írt emocionális megjegyzése tükrözte leginkább: "a mágnások, püspök[ök], apátok, káptalanok, a nagy birtokosoknak jaj! sine me de me".[696] A rendi képviseletet (a világi nagybirtokosok, arisztokrácia mellett különösen az egyház intézményes jelenlétét a vármegyék döntési mechanizmusában) mindenképp fenntartani kívánta, mint írja: "kell nekik vagy fiskálisaiknak[697] befolyást engedni" a megyegyűléseken. Ezt a konzervatív felfogást azonban - mint láttuk - még a Kossuthtal szemben állók sem osztották, és nem a rendi jellegű képviseleteknek (pl. káptalanoknak) akarták a korábbi jogait fenntartani, hanem csupán a személyükben nemesi kiváltsággal rendelkező magánszemélyeknek.

A választójog, a képviselet és az önkormányzatiság kérdéseit egyaránt érintette a szabad királyi városok rendezéséről szóló törvényjavaslat is, melyhez Rimely nem túl lényeges kérdésben szólt hozzá. A főrendek vonatkozó március 24-i vitájában azonban a püspöki kar egésze nyilvánított figyelemreméltó véleményt, mellyel nyilván a pannonhalmi főapát is teljesen azonosulni tudott. A városok törvényhozási képviseletéről, illetve azzal összefüggésben belső szerkezetük rendezéséről régóta folytak viták a reformországgyűléseken, és a téma központi szerepet kapott az 1847-48. évi diétát megelőző politikai csatározásokban, illetve az országgyűlés 1848 márciusa előtti szakaszában. Kossuth már az alsó tábla februári vitanapjain is a városok demokratikus átszervezése illetve a nemesi kiváltságok érvénytelenítése (a hatóságok "tisztán territoriális" választása) mellett kardoskodott. Továbbá a városok joghatósága alatt érvényesülő - pontosabban a liberálisok szándéka szerint: megszűnő - egyházi kiváltságok is számos vitát gerjesztettek, például a rendeket veszélyes radikalizmussal vádoló esztergomi kanonokkal összeszólalkozó Kossuth esetében stb.[698]

A rendek - eredetileg Szentkirályi Mór vezetésével készült - törvényjavaslatát március 24-én vette munkálat alá a felső tábla, s már a 2. §-nál az egyház érdekeinek érzékeny sérelmét, újabb polgári reform elleni tiltakozását tapasztalhatták a jelenlévők. A paragrafus kimondta ugyanis, hogy a városnak mint törvényhatóságnak annak valamennyi lakosa és tulajdona "rendőri, büntető és magánjogi tekintetben" különbség nélkül alá van rendelve. (Kivételt csak a megyék székházai illetve a "valóságos hadiszolgálatban álló katonák" jelentettek, utóbbiak is csak bizonyos keretek között.) Az egyház súlyos sérelemnek tekintette, hogy kiváltságolt helyzetére a törvényhozás ennyire nincs tekintettel, és újra világi joghatóság alá akarná helyezni az az alól - feudális jogfelfogás alapján - immunitást élvező egyháziakat. Hám János szatmári püspök nem akarta hosszasan ecsetelni kifogásaikat, hanem csak bejelentette, hogy szorosan ragaszkodnak az 1843. február 12-én Pesten tett nyilatkozatban foglaltakhoz és jogaik fenntartása miatt óvást emelnek. Hám szavaihoz a püspöki kar egy emberként, határozottan csatlakozott.[699] Az említett nyilatkozatot egyháziak és konzervatív főrendek egy csoportja terjesztette az 1840/5. tc. által a büntető törvénykönyv reformjának előkészítésére kiküldött (egész a következő országgyűlésig ülésező) választmány elé "különvélemény a kath.[olikus] egyházi hatóságoknak a papi személyek bűntetteik feletti bíráskodása iránt" címmel.[700] A terjedelmes nyilatkozat elkészítésére azért volt szükség, mert a választmány büntetőkódex-javaslatában - a törvény előtti egyenlőség polgári elvének megfelelően - eltörölte volna az egyházi hatóságok bíráskodását és a katolikus papok bűntetteit, kihágásait ugyanúgy világi bíróság elé utalta, mint másokét. Az egyháziak hosszasan bizonygatták, hogy a rendi alkotmány kezdete óta fennállott kiváltságról volt szó, továbbá hogy a püspökök ítélkezési joga papjaik felett nemcsak jogszerű, hanem kívánatos is. Jellemző (és 1848-ban újra megfogalmazódó) érveléssel fejtegették továbbá azt is, hogy a köztörvényes bűnöket elkövető papoknak világi bíróság elé való citálása az egész egyházi rend tekintélyének aláásásához vezet, melynek változatlan fenntartása "magának a státusnak különös érdekében fekszik, mert amannak csökkentével hanyatlik a religio iránti tisztelet, melynek fogyatkozása ismét kártékonyan hat vissza a közállományra". "A keresztény morál magában oly sanyarú, hogy megtartására nézve a tömeg annak hirdetőiben példát akar látni" - hangoztatták, s a papok bűneinek nyilvánosság előtti titokban tartását, az egyház bíráskodási hatalmának és feudális kiváltságainak változatlan fenntartását közérdeknek tekintették, melynek érintetlenül hagyását az "alkotmányos" rend egyik alappilléreként akartak megóvni.[701] A különvéleményt egyébként az egyház részéről az 1848-ban is nagyon aktív Lonovics József és Bezerédy Miklós (1843-ban még nagyváradi kanonok) írta alá.

A városi hatóságok tisztújításáról szóló részben újra felkeltette az egyháziak figyelmét, hogy a papság választójogáról külön passzus nem rendelkezett. Popovics Bazil munkácsi görögkatolikus püspök szerint "világosan ki kell jelenteni, hogy az egyházi rend tagjai is a választók sorába jussanak". (Majláth országbíró szerint ez felesleges, hiszen az egyéb feltételeknek a papok úgyis megfelelnek, vagyis választójogosultak.) Ekkor kért szót Rimely is és kifogásolta, hogy a javaslat 6. §. b.) pontja szerint a város határában egy év óta letelepedett kereskedők, műhelytulajdonosok stb. is választójogot kapnak, és indítványozta, hogy hangsúlyozzák a honpolgárság feltételét is. Különben - mondta - az alig egy éve beköltözött külföldiek ezt a paragrafust kiskapuként használhatják és beleszólhatnak a választásokba, "mely jogot a törvény aligha meg akarna adni". Rimely itt lényegében figyelmen kívül hagyta, hogy a korábban vitatott tervezeteket (köztük a honosítást is, ld. 3.4. fejezet) a március 18-i határozatok értelmében a diéta félretette, és úgy beszélt a honosítási törvényjavaslatról, mint megvalósítás küszöbén álló indítványról, melyhez a többit is harmonizálni szükséges. Eötvös József röviden rámutatott, hogy a főapát pontosítása felesleges, nyilvánvalóan csak honpolgároknak adható választójog, így a tárgyalásokban tovább is léphettek. Szintén a 6. §-hoz tartozik még az említésre méltó körülmény, hogy eredetileg a szöveg "valláskülönbség nélkül" adta volna a városiaknak a választójogot, mely elé - a pozsonyi zsidóság erre hivatkozó követelése illetve a pogromok miatt - a vita során a "törvényesen bevett" jelzőket toldották.[702] (Ugyanez a kitétel Kossuth eredeti törekvéseivel szemben végül szerepelt az országgyűlési népképviselet - 1848/5. tc. - "qualificatio"-i között is.[703])

3.9. Egyéb politikai kérdésekről.

Röviden, érintőlegesen összefoglaljuk, mi volt, pontosabban mi lehetett még Rimely főapát véleménye egyes további országgyűlési kérdésekről. Számos röpíven, nyilván a zsúfolt tárgyalási napokkal összefüggésben (vö. 3.7. fejezet) ugyanis csak egy-egy megjegyzést rögzített, melyek inkább adalékai lehetnek politikai felfogásának.

A nagy vitákat eredményező (és főleg a pesti radikálisok indulatait felkorbácsoló) Szemere nevéhez fűződő sajtótörvény-tervezetet a pannonhalmi főapát is átolvashatta, szövegén el is gondolkodhatott, véleményét azonban nem rögzítette. Csupán a tervezet sajtóvétségekről szóló I. fejezetének 3. §-hoz, a sajtó útján elkövethető "bűn vagy vétség" szövegrésze mellé írta oda: "ez megelőzendő",[704] amiből mindenesetre a szigorúbb szabályozás iránti elkötelezettségére következtethetünk. (Nem az utólagos megtorlást, hanem a megelőzést tartotta fontosnak.[705])

Nem fűzött Rimely terjedelmesebb megjegyzéseket a nemzetőrségről szóló törvénytervezethez sem, pedig a kérdés bizonyára érdeklődésének középpontjában állt. Nemcsak azért állíthatjuk ezt, mert az alsó tábla által már március 22-én megszavazott javaslatot a főrendek még a felelős kormányról szóló törvénynél is aprólékosabb viták alá vetették (az üzenetváltások miatt csak mintegy két hét múlva küldhették Bécsbe az elfogadott törvény szövegét),[706] hanem azért is, mert Rimely 1848 nyarán különösen sokat foglalkozott a nemzetőrség és az egyház - különösen a szerzetes papság - kapcsolataival, a népképviseleti országgyűlésben pedig a honvédelmi kérdésekről számos beszédvázlatot, feljegyzést készített. A régi törvények iránti érzékenysége ütközik ki akkor is, amikor egy röpíven[707] a törvény bevezetésében a felkelési kötelezettség megszüntetésének kiemelését szerette volna látni. Ugyanott a 2. §-ban a nemzetőrség szervezésére kijelölt helyhatóságok között a kapcsolt részek tartományi közgyűléseit is meg kívánta említtetni, más helyen pedig az "őrsereg" kiképzésére tisztek kirendelését nem általában a "kormány", hanem konkrétan a miniszter feladatává tette volna. Rimely egyik észrevétele sem került be a törvény végleges szövegébe.[708]

Az országgyűlés utolsó napjaiban került "szőnyegre" a "felelős miniszterségnek a közlekedési tárgyak iránti teendőiről" készült törvényjavaslat. Rimely nem volt éppen elragadtatva a Széchenyi illetve Szalay László által kidolgozott és április 5-én benyújtott nagyszabású tervektől, drágának és kapkodva összeállított ötletnek tartotta mindezt. Pedig Széchenyi közlekedési miniszterként illetve azt megelőzően is alapos terveket készített az úthálózat fejlesztésének irányairól és tartalmáról.[709] A tárgyban készült röpívre a főapát több megjegyzést is tett.[710] Az 1. §-ban a törvényalkotó a kormány feladatául a közlekedésfejlesztés céljaként csak röviden a "közkereskedés előmozdítását" jelölte volna meg, Rimely be akarta szúrni: "vagy a vidék tetemes jobblétét". A törvény hat új vasútvonal kijelölésére adott utasítást a minisztériumnak, mire a főapát felcsattant: "ez rettenetes felhatalmazás, egyszerre egyet". Ugyanez a passzus a vonalak tervezésére, továbbá a munka "idővesztés nélküli" megkezdésére is utasított, Rimely a kettő közé iktatta volna, hogy a miniszter tervrajzait az országgyűlés is hagyja jóvá. A kormány iránti bizalmatlanság tűnik ki abból a megjegyzéséből is, hogy az építkezésekre az állam által biztosítandó 10 milliós pénzalapot nem egyszerre hozta volna létre, hanem az országgyűlés egy-egy ülésszaka között elosztva. (Ennek a pénzalapnak az ügye egyben a kormány iránti bizalom próbaköve is volt, Kossuth április 8-án támogatta Széchenyi javaslatát a főrendekkel szemben. Utóbbiak első válaszüzenetükben - Rimely fenntartásaival összecsengő módon - nem akartak hozzájárulni új vasútvonalak létesítéséhez a következő országgyűlés jóváhagyása előtt, egyben pontos költségvetést, az ország teherbíró képességének felmérését szorgalmazták.[711]) Az utak, hidak fenntartását a törvény ideiglenesen a tárca által a megyéktől átvett közmunkák irányításával szabályozta, s Rimely nem értette, milyen pénzalapból fogják ezeket finanszírozni. Ha ugyanis a megyét igénybe veszik, "úgy kétszeresen adózunk". A főapát észrevételei ezúttal sem jelentek meg a törvény szövegében.[712]

Az alsó tábla igen zsúfolt március 21-i ülésnapján különösebb vita nélkül elfogadták a Jászkun és a Hajdú kerületekről valamit a községi választásokról szóló törvényjavaslatokat, melyek a főrendek körében sem váltottak ki heves nézetkülönbségeket, ami azért nem azt jelenti, hogy ne lettek volna a javaslatoknak vitás pontjaik.[713] Rimely hagyatékában rábukkantunk még egy beszédvázlatra, melyben a Jászkun és a Hajdú kerületek szavazatjogával foglalkozott.[714] Az alsó tábla üzenetében Rimely azt kifogásolta, hogy a tervezetek a kerületek jövendő belszerkezetének kialakításáig ideiglenesen szabályozták azok tisztújítását stb., és kijelentették volna, hogy e törvényhatóságok országgyűlési szavazatjoga kizárólag az új (1848-as) törvényen alapszik. Rimely ezt az 1791/25. és 29. tc.-kben biztosított jogok megsértésének nevezte, "mit tenni ítéletem szerint egy alkotványos országban, mely mindenkinek törvényesen nyert jogait szentül és sértetlenül fenntartja, nem szabad, nem lehet" - írta. Gyürky Pálhoz, Krassó megye ellenzéki főispánjához csatlakozva indítványozta, hogy a rendek álljanak el a belrendezés és a régi törvényekben biztosított szavazatjog összekapcsolásától. A végül elfogadott törvény-szövegek az inkriminált bevezetést nem tartalmazták, viszont kifejezésre juttatják, hogy minden korábbi rendelkezés csak akkor marad hatályban ha az új törvénnyel tartalma nem ellentétes.[715]


Az áprilisi törvények 11-én történt elfogadását követő további eseményekkel (az 1848 tavaszi egyházi mozgalmakkal, Rimely szerepével a 48-as püspöki karban, továbbá a főapátnak a népképviseleti országgyűlésen keletkezett terjedelmes feljegyzéseivel, az Eötvös vezette minisztériummal folytatott levélváltásaival, illetve 1849-es szerepvállalásával más levéltárak vonatkozó állagait is feldolgozva) jelen tanulmány folytatásában foglalkozunk.

 

FÜGGELÉK

A szövegek közlésénél az alábbi elveket követtük: Rimely kézzel írott saját feljegyzéseit mindenkor normál (kurrens), aláhúzással történt kiemeléseit dőlt (kurzív) betűkkel szedtük, csak a nyomtatványok (törvényjavaslatok, röpívek) eredeti - nem Rimelytől származó - szövegei szerepelnek kövérített (bold) típussal. Az ezekben szereplő utólagos - minden bizonnyal Rimely kezétől eredő - aláhúzásokat szintén kurziváltuk, az általa tett beszúrásjeleket (pl. hiányjeleket, törtvonalakat, pluszjeleket stb.) egységesen *-gal adtuk vissza. Amikor Rimely külön lapon terjedelmes megjegyzést fűzött egy szövegrészhez, akkor azokat általunk alkalmazott szögletes zárójelek közé iktatott számokkal ([1], [2] stb.) jelölve közöljük. A főapát kezétől származó eredeti mondatoknál a minél pontosabb szöveghűségre törekedtünk, csak a nyilvánvaló elírásokat korrigáltuk, esetleg [ ] közé tett szövegrésszel kiegészítettük. (Értelemszerűen eltekintettünk a kevésbé lényeges, apró megjegyzések feltüntetésétől.) Igyekeztünk ugyan minden esetben megtartani az eredeti betűformákat, azonban - már csak az olvasmányosságra való tekintettel is - nem a betűhív rekonstrukcióra, hanem az eredeti hangzás visszaadására törekedtünk, a beszédvázlatoknál megtartottuk a szövegek esetleges stilisztikai fésületlenségét.[716] Egyes gyakori esetekben következetesen egyszerűsítettük a betűformákat (cz helyett c-t; dupla ly helyett szimplát írtunk, például a bármely, amely stb. szavakban), illetve elhagytuk a névelők, kötőszók mellett alkalmazott '-kat (a' helyett a, 's helyett s stb.) A gyakran alkalmazott latin szavaknál megtartottuk az idegen írásmódot, kivéve az elmagyarosodott köznyelvi formákat, pl. ministerium - minisztérium stb. Ha Rimely a nyomtatványokban hosszabb szövegrészeket megjegyzés nélkül hagyott, akkor azokat - a szöveg értelmének fenntartása mellett - [...] jelöléssel kihagytuk, hasonlóan a további, terjedelmi okok miatt szűkített részekhez.

A dokumentumokban gyakran előforduló rövidítések:

k.; kir. - királyi

p.o. - példának okáért

kegy. - kegyelmes

sat. - satöbbi, stb.

MFR. - Méltóságos Főrendek

KR., TKR. - (Tekintetes) Karok és Rendek

o.gyűlés, orsz.gyűlés, orsz.gyűl. - országgyűlés

t.c., t.cikk., törv.cikk. - törvénycikkely

Ő.Ex.; Ő.Excell. - őexcellenciája

  

I. Rimely jegyzetei a válaszfeliratra vonatkozó indítvánnyal kapcsolatban, 1847. december.[717]

[...]

Felírási javaslat az 1847-ik évi sz. András hó 11-kén költ kegyelmes királyi Előadásokra
 

Felséges sat.

Felségednek ezen országgyűlésére egybehívott hűséges Karai és Rendei: örömmel és a siker buzdító reményével nyúlunk a törvényhozási terhes munkához.

* a trónról

Örömmel, mert századok óta ez volt az első alkalom, midőn a magyar nemzet koronás királyának ajkairól* nyelvének kedvelt hangjait hallani szerencsés volt.

* nádornak

** a nemzet

A siker buzdító reményével: mert midőn Felséges Főherceg Istvánt a nemzetnek* ajándékozá, azon kapocs, mellyel** az uralkodó házhoz és ezáltal az összes birodalomhoz, törvény, érdek és szívhajlam vállhatlanul[718] csatol, a közös szeretet zálogával lőn megerősítve.

Fogadja ezekért Felséged a nemzetnek buzgó háláját atyai kegyességgel.

[...]

 

 

 

* összehangzással a kir. előad. többi pontját és etc. megvalósítani.

És éppen ezért: valamint sikerült a kegyelmes előadások első pontját az országló ház és nemzet érdekeinek tökéletes összhangzásával megoldanunk, semmit inkább nem óhajtanánk, mint ezen örvendetes összhangzást a királyi előadások többi pontjainál és az ország szükségei által igényelt egyéb intézkedéseknél is biztosítva látni.*

[...]

 

 

* data?[719]

Haladási célzataink fő akadályát abban látjuk, hogy az 1790: 10-ik törvénycikkely teljes életben nincs, mert hazánk kormányzata nem bír azon önállással, mellyel e törvény szerint bírnia kellene.*

 

 

* miben áll?

Súlyosbítja ezen akadályt az, hogy törvényhozásunknak és országunk kormányzási rendszerének alapzatában is lényeges különbség* létezik; ez okozza, hogy országgyűléseinken a kor szükségeiből felmerült kérdések megoldásában a nemzet és kormány célzatainak összeegyeztetésére biztosan nem számíthatunk.

 

 

 

 

* eleve kell a törvényt módosítani a külön vallásról

Előleges és egyéb sérelmeink, melyeket országgyűléséről országgyűlésére sok ízben felpanaszlánk, még mindig orvosolatlanok, és ezáltal a hozandó bármily üdvös törvényeink foganatja eránt annyival inkább kétség támad, mivel törvényeinknek végrehajtása és kihirdetése sincs teljesen biztosítva. - Így az 1836: 21-ik törvénycikkely foganatba véve még most sincs; a vallásbeli* és váltótörvények pedig az ország határőrvidéki részeiben kihirdetve sem lettek.

* 1638. 27. § fin.: ubi statuitur poena Comiti vice comiti qui executionem facere non vult sub ammissione officii: et renovatur 1536. 36.[720]

** szerelem é?

[1] Hozzájárul, hogy a törvényhozás alkotmányszerű befolyása mellőzésének és a kormányhatalom egyoldalú terjeszkedésének iránya is tapasztalható. És e részben bizonyságul szolgálnak már csak azon intézkedések is, melyek a megyei szerkezetnek az 1723: 56. és 1536: 36.* törvényekben megállapított rendszere körül az eddig kivételes adminisztrátori hivatal rendszeresítésével, úgyszinte a kapcsolt részek közgyűlésére nézve egyoldalúlag** jöttek közben.

* költettek fel a törvényhozás befolyása mellőzésének és a kormányhatalom egyoldalú terjeszkedésének iránya iránt

Az itt elősorolt tények Felséged előtt állásunk[721] általános felvilágosítására szolgálandanak. Fenntartjuk, hogy azok iránt nézeteinket részletesen is felterjeszthessük. Megjegyezvén, miszerint a fenn kijelölt akadályok* elhárítását organikus átalakulásunk végsikerének feltételeként tekintjük.

 

 

 

* pertractis debite proposit.[ionibus] regiis cuncta justa grav.[amina] effective et in omisse tollantur[722]

Meg vagyunk győződve, hogy ezen akadályok elhárítása és az ezekből eredő ellentétek kiegyenlítése az országló ház, az összes birodalom és hazánk kölcsönös érdekeinél fogva Felségednek egyedül népei boldogítására irányzott atyai gondoskodását elkerülni nem fogja. Ezen reményben teljes készséggel nyúlunk, úgy a királyi előadásokban kitűzött, mint egyéb, az ország szükségei által igényelt kérdések megoldásához, valamint az 1790: 13. t.c.* értelme szerint sérelmeink felterjesztését sem fogjuk elmulasztani.

 

 

* 1791: 10. cikkben foglalt

Kijelentjük, hogy intézkedéseink által a szomszéd örökös tartományokkali érdek találkozásainknak méltányos kiegyenlítésére, hazánk országos önállásának és * törvényes jogainak megőrzése mellett annál nagyobb készséggel nyújtunk segédkezet, minél erősebben meg vagyunk győződbe, hogy ezen kiegyenlítés nehézségei nem a közöttünk létező viszony természetéből erednek. [...]

[1] E felett sem titkolhatjuk Felséged előtt, hogy az 1723: 56. körül közbejött intézkedések, valamint a kapcsolt részek közgyűléséhez bocsátott rendelet által aggodalmak [mutatkoznak].

II. Rimely beszédvázlata az úrbérváltsággal kapcsolatos törvénytervezet kapcsán, 1848. február.[723]

1ör. Az úrbéri váltság a második nagyszerű és a nemesek életébe vágó kérdés, a közös teherviselés vagy adó kérdésében lemondott a nemesség sarkalatos, cardinális kiváltságáról,[724] a kényszerítő úrbéri örökváltság által veszélyben forog akarata ellen tulajdonától megválni. Veszedelemben: hogy a tulajdon szentsége megsértetik. E kérdés megoldása nehezebb, mivel sok nemes szól hozzá, kinek nincs jobbágya.

2or. Átküldötték a TKR. Izenetüket, melyben indítványozzák az erőszakolt úrbéri váltságot, és felszólítják a MFR.[-et], hogy az erőszakoló vagyis kényszerítő úrbéri megváltás elvéhez járulni és kimondani méltóztassanak, hogy az úrbéri tartozások megváltása többé a földesúr beleegyezésétől továbbá felfüggesztve ne maradjon.

3or. Mely törvény szigorúságát az alap, az indoknál kívánják, mivel az 1836: 8., 1840: 7. engedményes törvény csekély eredményű vala, és célhoz nem vezetett, mit a kegy. k.[irályi] előadások 6. pontja is elismerni kívánni látszatik.

4er. Meg kell még jegyezni, hogy az örökváltság alapja [azon] a [meg]győződésen feneklik,[725] mivel az úrbéri viszonyok az illető felekre már nem kívánatosok, és a közállomány érdekeivel egyhangzásba nem hozhatók. Nem boncolgatván, hanem elfogadván eme indokokat és állításokat, noha némely észrevételeim volnának, mivel én is szívemből kívánom az úrbéri viszonyokbóli kibontakozást, természetesen tökéletes kármentesítés mellett; áttérek

5ör. A TKR. indítványára, mely abban áll, hogy a MFR. az erőszakos örökváltság elvét elfogadván, oly törvény készíttessék, mely ezen elvet magában foglalja, és pedig még úgy, hogy ezen elv csak egyoldalagosan alkalmaztassék, és kényszerítő legyen a földesúrra, de nem a jobbágyra.

6or. Megjegyezvén előre is, hogy én a kegy. kir. előadásban a kényszerítő elvet foglaltatni és kimondatni annyival kevesebbet találom, mennyivel igazabb, hogy az a tulajdoni jog tiszteletének méltánylását ajánlja.

7er. Ezek után nyíltan és minden visszatartózkodás nélkül kimondom, hogy én a TKR. kényszerítő, késztető elvének kimondásához, elfogadásához nem járulok, mert én ennek szükségét nem látom, és sok rossznak csíráját benne rejleni találom. Mert ha az örökváltság oly kívánatos az illető felekre, úgy bizonyára mind a két fél két kézzel utána nyúland, és az első alkalmat megragadja az úrbéri viszonyok kibontakozásából, mely esetre kérdem, mire való a kényszerítő törvény? Az a vélemény, hogy az 1840: 7. engedményes törvény oka annak, hogy az eddigi tapasztalás szerint csak kevés sikert mutat az örökváltság tekintetében, nem teljesen alapos, mert nem áll az, hogy a földesúr nem akart volna egyezkedni, nem akarta volna megengedni az örök megváltást, hiszen a földesurak éppen úgy belátják, mint a TKR. Izenetükben kimondották, hogy az úrbéri viszonyok az illető felekre már nem kívánatosak, mit ők legjobban éreznek. Nem a földesurak hátráltatták a törvénynek életbeléptetését - megengedek én e tekintetben némely kivételeket - nem a földesurak, hanem több helyen nem akarnak a jobbágyok a törvény jóságával élni. Saját tapasztalásom vagyon, felszólítám néhány helységeimet, melyek felelének, hogy a jelen állapotuk nekik kedvesebb, mivel a robot nekik ingyen jön, cselédjük úgyis elég vagyon, a kilencedet pedig, ha az ég megáldja, szívesen adják, ha pedig nem terem, úgy dézsmát nem adnak.[726] Ellenben ha megváltják magukat, fizetni kell, a cselédjük henyél és a dézsmát meg kell adni, akár terem, akár nem, de félnek is, ha megváltják magukat, hogy akkor az uraság, ha megszorulnak, nem leend olyan kegyes, mint most. Ez tehát egy oka, miért nem volt nagyobb sikere a törvénynek több helyen,[727] a másik ok a pénzszűke, a lehetetlenség. Több helyen még más körülállások hátráltatták az örökváltást, tudniillik a sok vagy rossz tanácsadók, a különféle hatósági befolyások, mint ez történik a tagosztálynál, elkülönözésnél, amiért is oly csekély eredményű az üdvös törvény. Győződésem ezek, és ezekhez hasonló okok gátolják az örökváltságot, de nem a földesurak nem akarása; e bajokon kell segítni és talán nagyobb foganata leend a törvénynek.

8or. A kényszerítő megváltási elvet kimondatni és törvényt alkottatni azért nem akarom, elhallgatván ha ez egyoldalú volna, és csak a földesurat szorítna, hogy az igazságtalanság volna, mivel sok rossznak csíráját találom rejleni ez törvényben. A földesurak számtalan háborgásoknak, ízetlenségeknek, nyugtalanságoknak, sőt történhető erőszaknak, igazságtalanságnak lehetnének kitéve. Vagynak bujtogatók és izgatók, kik a lehetlen jobbágyot reá veszik, hogy örökváltságát keresse földesuránál, természetesen módja nem lévén, elutasíttatik; folyamodik a hatósághoz, a kényszerítő törvény áll, végképpen akarja, nem akarja biztosítva, vagy enélkül reá szoríttatik, bárminő legyen a szerződés az egyezkedésre (és csakhamar ki fog mutattatni a tökél.[etes] kármentesítés), melyen ha nem tud, nem akar megnyugodni, legalább egy hosszú vagy veszedelmes perre tett szert.

9er. Én tehát a TKR. állításán kiindulván, hogy az úrbéri viszonyok az illető felekre már nem kívánatos[ak], mit minden fél belát, tapasztal, és azért minden fél kész is ezekből kibontakozni, mihelyt ideje, alkalma, módja leend, minden törvény rendelése nélkül, elégnek tartom az 1836: 8., 1840: 7. engedményező törvényt, mely kimondja, hogy lehet, szabad szerződni, egyezkedni mind a két félnek az örökváltság felett. Azonban igenis kívánom, hogy a kir. előadás értelmében minden módok, eszközök előállíttassanak, melyek a megváltást elősegíthetik. Ez az én óhajtásom: mivel szerződésről, eladásról, a tulajdon elidegenítéséről vagyon szó, hol semmi erőszaknak közben jönni nem szabad, mely a tulajdonost késztetné akarata, szabadsága nélkül tulajdonától megválni. (Ez a contractusoknak[728] természete.) Azért rendeli ugyan az 1836: 8. törvénycikk is, mely éppen a jobbágyi megváltásokról rendelkezik, hogy az erőszakos szerződés törvényes ne legyen. - 1. §. Hogyan akarhatna tehát a jelen törvényszerzés a természeti igazság ellen, hogyan az imént idézett törvény ellen rendelkezni? Hogyan intézkedni, melynek feladata a tulajdon szent szentségét [sic!] védni, fenntartani, az álladalomban, hogy akar, nem akar valaki, köteles legyen tulajdonától megválni.

10. Ez meggyőződésem, azonban szavazatomtól nem akarván elesni, ha az örökváltságra a földesúr részéről a kényszerítés elve elfogadtatnék és kimondattatnék, és törvény alkottatnék, úgy ehhez is járulok, [azzal] a kikötéssel s megszorítással, hogy a törvény csak alkalmazható legyen, ha a helység kívánja a megváltást. Nem kívánnám, hogy az egyesekre is kiterjesztessék, mert ez a megváltottaknak és az uraságnak alkalmatlanságot szerez, kivált, ha egyházi, koronai, alapítványi uraság, a tőke biztosítása miatt. A jobbágy a többinek talán gúny tárgyává leend, de még az a rossz is következik, hogy a többinek nagyobb teher köttetik a nyakára, oly helyeken tudniillik, hol a robot sokasága miatt maiglan fel nem használtatott és úgy elengedtetett, majd most többet kell tenni azoknak, kik nem lesznek megváltva.

Így értem és fogom fel koro.[na] őr Báró Vaj Ő. Ex. indítványát, nem akarja Ő. Excell. a kényszerítő elvet elfogadni és ennek alapján törvényt készíttetni, hanem erősen meg lévén győződve, mely kívánatos, mely hasznos és korszerű a megváltás, mit én is megismerek, azt minden kitelhető módon kívánja elősegíttetni, én is. És mivel felteszi, hogy lehetnek makacs uraságok, kik tulajdon hasznuk ellenére és a jobbágyok gyötrődésére minden tökéletes kármentesítés mellett reá nem állanak a megváltásra. Ezen és ilynemű esetről kíván Ő.Ex. törvényes provisiot,[729] törvényes intézkedést, ez esetre nem talál Ő.Ex. expedienst[730] egyéb az erőszakot, a kényszerítést. Megvallom, hogy ez esetben én sem találok más expedienst, és azért reá is állanék Ő Ex. bölcs indítványára, de aggaszt az, hogy ezen egyes és méltányos eset az életben és gyakorlatban univerzalizáltatni[731] fog, úgyhogy sok és legtöbb esetekben a földesúrra fog tukmáltatni, hogy nem akar egyezkedni. Mi igaz is leend, de nem fog az tekintetbe vétetni, hogy a kárpótlás még nincs tisztában, nem teljes, nem tökéletes, hanem az fog mondattatni, hogy igenis a földesúr a legnagyobb kárával és igazságtalanul fog tulajdonától megfosztatni. Ez az aggodalmam késztet, hogy Ő Excell. kivett, kifogott egyes esetében sem kívánnám az erőszakoltatást, a kényszerítést legalább[is a] törvényben kimondatni, mert ha ebből baj következik, ez egyes ritka, ellenben pedig hitem szerint sokszor és tetemes baj fog következni a nemességre, mely mivel tulajdon birtokáról szó vagyon, nagyobb figyelmet és kíméletet érdemel.

Azonban ha e baj, e kényszerítés el nem mellőztethetik, miután a megváltás az illető felekre oly kívánatos, és a közállományra, hogy ez kisebbíttessék, és mintegy a kényszerítő természetét elveszítse, igen helyesnek, bölcsnek, méltányosnak találom a felek által választandó bíróságot. Ha a felek meg nem tudnak egyezni, fenn maradván a fellebbvétel intra dominium,[732] szeretném én a fellebbvitt bíróságot is meghatároztatni. Ily módon tehát gondolnám, hogy a szerződési szabadság leginkább fenntartatik.

Ezekből világos, hogy én az engedményes törvény mellett szavaznék, mely új intézkedések által a megváltást elősegítené, azonban ha szavazatom kisebbségben maradna, mivel Ő Excell. a Kor. Őr Báró Vay Úr indítványa csak a legszélsőbbségben, egyes kivett esetekben, a választott bírák közbenjöttével akarja a kényszerítő törvényt, úgy és akkor B. Vay Ő.Ex. indítványához járulok.

Kívánom tovább, hogy törvényileg kimondattassék, hogy a megváltásnak csak akkor vagyon helye, ha az egész közönség keresi, vide nro. 10.[733] És még azért is, mert az egyházi, korona, alapítványi tőkék is kívánják, hogy ne egyes jobbágy váltsa meg magát. Még több észrevételeim vagynak az örökváltságról, melyeket szívesen elősoroltam volna, azért, hogy a választmány ezekre is figyelmeztessék, mert nehezebb szólni, mikor a választmány munkálata felett foly a tanácskozás. (P.o. hogy a megváltás a commasatio[734] előtt ne történjék, és a megváltás után szűnjék meg az úri hatalom, imaginarium;[735] az úrszéke, szüntettessék meg a faizás, alkalmaztassék minden praestatiora,[736] mely Contributiotól[737] ment, ergo robot, nona[738] etc. Történjék pénzben vagy földben, de soha nem magban, engedtessék meg az egyházi alapítványoknak ez áron földet venni.)[739] Azonban látván, hogy csak általánosságban tárgyaltatik a TKR. izenete, fenntartom észrevételeimet az időre, midőn a tárgy részletesen fog tárgyaltatni.

Küldettessék ki a választmány éppen azon utasítással, melyet Ő.Ex. indítványozott.

Bezárólag: megérintem némely földbirtokosok rettenetes és szomorú állapotát, mely a megváltásból következik, legalább [azokon] a helyeken, hol kevés a kéz, nagy a terrénum, a föld, ezek egyszerre megfosztatván az erőtől nem tudnak hová lenni! Nem fog így a gazdászat előmozdíttatni, és azért kívánnám, hogy a szerződés után legalább 2 vagy három évig tartozzanak kézi munkára a jobbágyok. [...]

Kívánom, hogy miután oly kívánatos, a jobbágy magát a megyei katonai tartozások alól is megválthassa, mert ha a jólétnek akadálya az úri tartozás, úgy a megyei, katonai is, és azért ez is utasításul adassék a választmánynak.

Kívánom, hogy kölcsönös[en] - vagy[is] mindkét félről - mondattassék ki a kényszerítő elv, mert a parasztot is kell nógatni, hogy az úr megszabadulhasson tőle, mivel oly üdvös a kibontakozás.

Kívánom, hogy egy-két évig a megváltás után tegye még természetben a tartozásait.

III. Rimely beszédvázlata a magyar nyelvről szóló törvényjavaslat kapcsán, 1848. február.[740]

Lingua Hung.[ariae]

1o. Hogy drágább kincse nincs a nemzetnek, nyelvén él etc. mint a múlt országgy.[űlésen] mondák.

2do. Hogy egy nyelv eszközöl egyedül etc.

3or. Hogy méltó követelés, hogy a magyar magyarul tudjon, megismerem, és kívánom, óhajtom.

4er. És mivel óhajtom, azért aggódom, hogy oly módok, eszközök rendeltessenek, melyek e célt elősegítik, és ne hátráltassák, tehát aggódom, és törekedem, hogy oly törvény legyen, mely e nemzeti jó elérésére szolgál, tehát hogy ne oly törvények hozattassanak, melyek a célt tévesztik.

5ör. Megismerem, hogy a gyűlésnek joga, sőt kötelessége és feladata vagyon a nemzetiséget előmozdítani, de azért óhajtom, hogy tévútra ne jusson, célját ne tévessze.

6. Én úgy tartom, hogy az erőltetés, az erőszak célt téveszt, mert az akarat nem engedi magát erőszakoltatni, szüli az idegenkedést, a gyűlöletet, nem a megkedveltetést, mutatja maiglan a tapasztalás.

7o. Jók az intézkedések, de nem jó az erőszak, gondolatom szerint talán ott léphet fel a törv.[ény]hozás erőszakkal, hol a nemzet nyelvét tudja, de beszélni nem akarja; de hol az azt nem tudja és azt tanulni kell, ott nem kényszerítni [kell], hogy beszéljen, hanem hogy tanuljon. Ott nem lehet az életben, gyakorlatban határozni, hogy minden magyar legyen, különben érvénytelen, mert zavar történik a polgári életben és a cselekvények megszűnnek, p.o. nem leend szerződés, testamentum, igaz tanúbizonyság etc.

8. Sok történt 1836-tól (és különösen 1843[-ban]), helyeslem a magyar nyelv szükségletét a hivatalokra osztani, a megyei, városi, egyházi hatóságokra [való] kiterjesztését, a tudományok előadását, de az oktatást, kivált a nemzeti oskolákban célszerűtlen, a magány életben[741] a tények, cselekvények etc. - ez már sok.

9. És azért elegendőnek tartom az 1843. törv.cikket a nyelv előmozdítására, ezentúli kiterjeszkedés jót nem szül és idegenséget gerjeszt, tudományosságot gátolja.

10. És mi vagyon több a mostani törvényjavaslatban? Mármost megyek által e törvényjavaslatra etc.

11. Két részre osztom, Magyar[országra] és a részekre. Magyarorsz.[ág] részére mit rendel, el nem vállalható, mit a részekre, az ingerlő és célhoz nem vezető, de a felség sem hagyja helyben, ui. 23. Juni. 1844.[742]

Hiszem, hogy a nemzetnek joga vagyon intézkedni az oskolákról, a tanulmányokról etc., de ha tekintem, ki rendelkezett maiglan, mit mondanak a törvények, úgy meg kell vallani, hogy e jogot a felség kezében találom. (Az 1723. 70.[743] etc.) Úgy ha nézem az 1843: 9. §., 2. tör. [...], látom, hogy a felség szorosan jogához ragaszkodik és ragaszkodni akar, és azért gondolom, hogy azt ki kell hagyni, mi megsértené a felség jogát. Felség elrendelte Croátiára a magyar nyelvet (1844. 8. §.), elrendelte Magyarorsz.[ágra] az oktatási rendszert (1844. 9.), ígéri, hogy továbbra is el fogja rendelni.[744] Tehát Őfelsége csak kérendő, és nem kell, nem szabad határozni, mit Őfelsége úgysem fog megengedni, joga ellenére, és azért e §. kihagyását szeretném.

IV. Rimely feljegyzései a honosítással kapcsolatos törvényjavaslatról, 1848. február.[745]

Mi a magyar hon? Ki a magyar?

Mi a honosítás? Hányféle? indigena, civilisatio

Ki a hontörvény oltalma alatt és annak minden jótékonyságával él

Törvényjavaslat a magyar honosításról és külföldiekről
 

I. Fejezet. A magyar honpolgárság megnyeréséről.

1. §. Magyarhon nevezete alatt értetik mindazon terület, mely a magyar szent korona hatósága alatt áll.

* minden honpolgár

** Definitio: ki a magyar honpolgár?

 

*** expositi - illegitimi[746]

**** törvényes atyja nincs

2. §. Magyarnak tekintetik:*

1-ör honpolgárnak** törvényes gyermeke; akár benn a honban, akár annak határain kívül született légyen, továbbá, ki a hon határain belől született, de szülői nem tudatnak, az is honpolgár gyermekének tekintetik;*** de kinek**** atyja nem tudatik törvényesen, az anyja sorsát követi;

2-or ki származására nézve külföldi lévén, törvény értelmében honosíttatott.

 

 

* ez nagy akadály

3. §. A honosításra elengedhetetlen föltételül kívántatik meg:

1-ör hogy a honosítandó teljes korú legyen;

2. hogy a honban letelepedvén, benn lakjék állandóul;*

3. hogy a honpolgári esküt letegye.
 

4. §. Ki e három feltételeknek eleget tesz, folyamodására a törvényhozás által, ha kitűnő érdemeinél fogva méltónak ítéltetik, és csak úgy, ha a magyar nyelvet beszéli, különös törvénynél fogva honosíttathatik.

* Ily feltétel nincs a világon!

Ez hosszú idő és veszedelmes azokra, kik honosodni akarnak, hoc valet si tempore solo,[747] honosul, ha törvényhatóság honosít, ez rövidebb

** Ő azonnal honfi, polgár akar lenni első évben, megvan a qualitása,[748] ergo polgár leend, de nem honfi, honpolgár!

*** hát ha későbben kérné?

**** in casu si parentes immigrarunt et cives facti non sunt sed perpetuo hic habitant horum proles? qui casus est frequentissimus[749]

5. §. Lehet azonban az illető törvényhatóság által is honosíttatni, de erre a 3. §.-beli feltételeken kívül megkívántatik még, hogy

1-ör vagy letelepedésétől számítva 10 évig lakott légyen a honban folyvást és állandóul;*

2-or vagy szinte letelepedéstől számítva 5 évig azon esetben, ha jeles találmányok behozatala, nagyobb gyárak vagy iparműhelyek felállítása vagy közhasznú intézetek alapítása által az álladalomnak kitűnő szolgálatokat tett;**

3. vagy hogy az, ki a honban született ugyan, de külföldinek gyermeke - törvényeink szerint értendő - teljeskorúsága után egy év alatt*** kérje magyarosítását, elébb azonban beköltözködvén, ha netalán addig külföldön lakott volna;****

4. vagy hogy az, ki magyar honpolgárságot vesztett egyénnek külföldön született gyermeke, elébb beköltözködvén, visszahonosításáért bármikor folyamodjék.

[...]
 

III. Fejezet. A külföldiekről.
 

21. §. Rabszolga, azzá bármint lett légyen, magyar földre lépvén, szabadságát azonnal visszanyeri.

 

* ez rettenetes [...] az ily külföldi honpolgár lett és nem letelepedett külföldi már!

22. §. A hon határain kívül lakó, vagy a honban ideiglen tartózkodó külföldi irányában, megtelepedett külföldinek tekintetik az, ki folyvást benn lakván, egyszersmind elélhetéséről biztosítékot mutatván, ki vagy képességét igazolván, állandó megtelepedési szándokát az 5. §. szerint az illető törvényhatóságnak bejelenti, s arról részére bizonyítvány adatik ki.*

* hát ha nem jön? Ez az impopulatio[750] ellen vagyon

 

** furcsa! talán midőn egész helységek fognak ahhoz [?]

23. §. Idegenek gyarmatosítása tiltatik; a népetlen térek a hon népesebb vidékeinek lakosaiból lévén megszállítandók.*

Gyarmatosításnak pedig vétetik, ha a telepítés feltételei a telepítő és a telepedők között szerződésileg határoztatnak meg.**

Kivétetnek a gyár és iparvállalatokhoz szükséges szakértő egyének.

 

 

* ez contradictio[751]

24. §. A megtelepedett külföldi űzhet önálló mesterséget, műipart, kereskedést, művészetet, általában mindeféle kereset- és élelemmódot, azon feltételek teljesítése mellett, melyek a honpolgárokra nézve megkívántatnak.* [...]

* p.o. adósságot

 

 

** ezt magok sem értik a KR.

33. §. Magánjogi viszonyokat illetőleg,* átalán véve, minden külföldinek, magyarokkal akárhol, külföldivel pedig csak e honban kötött szerződésre nézve, e hazai törvények szerint, szerződési és rendelkezési személyes képességet illetően pedig vagy a magyar vagy a hazájukbeli törvények szerint ítéltetnek el, melyek szerint cselekvényök inkább megállhat.**

* p.o. ha angol és francia Törökországban köti és Magyarhonban pereskedik! No kell a bírónak török törvényt tudni.

** sőt, ekkor a magyar törvény szerint kell ítélni

34. §. Midőn pedig külföldi külföldivel e hon határain kívül lép magánjogi viszonyba,* az azon álladalom törvényei szerint ítéltetik meg,** melyben a jogviszony előállt, hacsak a szerződésnek alapjául más ország törvénye nem vétetett.

[...]

V. Rimely feljegyzése az 1836/21. tc. végrehajtásáról, 1848. március eleje.[752]

Clamor

1o. Az ifjabb törvényben második példáját lelem a bonyodalmaknak, midőn a magy.[ar] törvényhozás hatalma felsőbbség tudatában a gyengébb fél vagy nemzet ellen határoz. Az egyik példa az 1751. 23.,[753] a másik az 1836. 21. [tc.] Vajódik a törvényhozás maiglan, quia sine me de me.[754]

2or. Megszülettek az 1836.21. által a bonyodalmak, a törvény végre nem hajtathatik, és a kormány, a felség vádoltatik a nem akarásról, pedig

3or. A király akarja, mint 1844. szeptemberi és novemb.[eri] resolutiojában[755] megmondá, akarja, mint a kir. előadás IX. pontjában foglaltatik.

4er. Nem akarja Erdély engedni, nem akarnak a Részek visszacsatoltatni, világos ez a k. kir. előadásokból, világos Erdély és a Részek [maga]tartásából, mert miért nem bocsátá el Erdély e Részeket maiglan? És ha a Részek nem akartak volna, miért nem tudatta az 1840., 1843., 1847. [évi] gyűléssel etc.? Miért nem folyamodtak a Részek a magyar hongyűlésre, mint e néhány erdélyi nemes? Miért engedte Erdély gyűlésére jönni a Részeket? Most is úgy áll Erdély, mint 1790[-ben] az unióval. Tehát Erdély[en] és a Részeken múlik.

5ör. Én is, mint magyar szeretném a Részek visszakapcsolását és a bonyodalmak végét. Kész vagyok minden eszközhöz nyúlni, de a nádor közbenjárását alig találom alkalmazhatónak, mert elhallgatván, hogy ki között intermediáljon,[756] a kir. kormány vagy a nagy fejedelem vagy Erdély közt, miután a király és magyar kormány akarja e visszacsatolást, mint azt a kir. előadások mutatják.

6or. Ha kérdem, miért, mi célból intermediáljon, a felelet vagy az 1836. 21. hogy végrehajtassék - erre nincs szükség, mert ezt akarja a kormány, a király, ki nagyobb tekintély, mint a nádor; vagy penig utat találjon, hogy a bonyodalmakból kigázoljunk, megnyugodjunk - ezt a KR. nem akarják, kik a 21. törv.[ényt] végrehajtatni kívánják. Azonban miután a csendesség megszerzésére minden mód, eszköz előveendő és [a] nádor nagy bölcsessége sokat eszközölhet a nyugodalom, béke, egyetértés megszerzésére a két nemzet közt, én is szavazatommal járulok Ő Ex. az orsz.[ág]bír.[ó] indítványához, alázattal kérem őfennségét a kegy. közbenjárásáért.

VI. Rimely feljegyzései Kossuthnak az átalakulásról szóló, 1848. március 3-i indítványán.[757]

Felírási javaslat.

A békés útoni átalakulás biztosítása tárgyában
 

Felséges sat.

A legújabb időkben kifejlett események mulaszthatlan köteleségül teszik: figyelmünket azokra fordítani, miket Felséged uralkodóháza iránti hűségünk, az öszves birodalom iránti törvényes viszonyaink és hazánk iránti kötelességünk megkíván.

* mire mutat a törvénykönyv I. Ferdinándtól, különösen 1827. évtől

** annyit tesz: önállók, függetlenek akarunk lenni.

[1] Históriánkra visszatekintve, előttünk áll annak emlékezete: hogy három század ólta alkotmányos életünket a kor igényeihez nemcsak ki nem fejthettük,* de sőt leginkább fenntartására kelle minden gondjainkat fordítanunk.**

* ergo elválni

[2] Ennek oka: hogy Felséged birodalmi kormánya nem lévén alkotmányos irányú, úgy kormányunk önállásával, mint alkotmányos életünkkel összhangzásban nem lehetett.*
 

Eddig ezen irány csak alkotmányosságunk kifejlődését hátráltatta, most úgy látjuk, hogy ha tovább is folytattatik, és ha a birodalmi kormány alkotmányossággal összhangzásba nem hozatik, Felséged trónját és a pragmatica sanctionál fogva kedvelt kapcsokkal hozzánk kötött birodalmat elláthatlan következményekbe bonyolíthatja, hazánkra pedig kimondhatlan kárt áraszthat.

* De minőkre? Kimutatta.

Felséged minket reformokra hívott össze;* mi régi óhajtásunkat láttuk ezáltal teljesedve, és buzgó készséggel fogtunk a munkához.
 

[...]
 

[3] De alkotmányos életünk is valódi képviseleti irányban igényel fejlődést, szellemi érdekeink a szabadság alapján ápolást követelnek. Honvédelmi rendszerünk nemzeti jellemünknek s a honlakosok különböző osztályai érdekegységének alapján gyökeres átalakítást kíván; ez pedig úgy Felséged királyi széke, mint hazánk bátorléte tekintetéből nem halasztható intézkedést tesz szükségessé.
 

[4] A magyar közállomány jövedelmeinek és szükségeinek számbavételét és felelős kezelés alá tételét tovább nem halaszthatjuk, mert csak így teljesíthetjük azon alkotmányos tisztünket, hogy úgy Felséged királyi székének díszéről, mint Hazánk közszükségeinek és minden jogszerű kötelességeknek fedezéséről sikerrel intézkedhessünk.
 

Sokban e kérdések közül az örökös tartományokkali érdektalálkozás kiegyenlítésének szüksége forog fenn, mire önálló nemzeti jogaink és érdekeink megóvása mellett örömest nyújtunk segédkezet.
 

[5] De arról is meg vagyunk győződve, hogy alkotmányos életünk kifejtésére s nemzetünk szellemi s anyagi javára hozandó törvényeink csak azáltal nyerhetnek életet és valóságot, ha végrehajtásukkal minden más befolyástól független nemzeti kormány lesz megbízva, mely a többség alkotmányos elvének legyen felelős kifolyása, s ezért kollégiális kormányrendszerünknek magyar felelős minisztériummá alakítását minden reformjaink alapfeltételének s lényeges biztosítékának tekintjük.
 

Ekint fogtuk fel hivatásunkat.

* Dehogy?

Ezeket Felségeddel egyetértve ez országgyűlésen szerencsésen megoldani elhatározott komoly* szándokunk.

* ?

 

** ?

[6] Ezt várja tőlünk a Haza,* ezt várják a nép milliói, ezt sugallja a hűség és ragaszkodás ösztöne, mellyel Felséged uralkodóháza iránt tántoríthatatlanul viseltetünk; mert meg vagyunk győződve, hogy csak ezek által fektethetjük hazánkban a békét, nyugalmat és bizalmas egyetértést oly szilárd alapra, miszerint azt váratlan eseményviharok meg ne ingassák,** s a békének és elégedésnek ily biztosításával szerezhetjük csak meg az erők azon lelkesült összhangzását és gyarapodását, melyre Felséged uralkodóháza minden viszonyok között nyugodtan támaszkodhassék. [...]

* Magyarországban?

 

 

** mi köze a magyarnak? És tudja?

[7] Nem akarjuk Felséged atyai szívét a bomladozás ama jeleinek részletes felemlegetésével szomorítani, nem a pénzviszonyok tekintetében már is érezhető hatást fejtegetni,* de a hűség ösztöne s a rajtunk fekvő felelősség* kényszerít kimondani: hogy mi valamint a jelentkező bajok valódi kútfejét és saját elmaradásunk egyik főokát is a birodalmi kormányrendszer természetében találjuk;** úgy erősen meg vagyunk győződve, hogy Felséged az elkövetkezhető balesemények legbiztosabb óvszerét, hű népeinek legbarátságosabb egyetértését, a monarchia különböző tartományainak legerősebb forrasztékát, s mindezek által Felséges trónjának s az uralkodóháznak legrendíthetlenebb támaszát abban találandja fel, ha fejedelmi székét minden uralkodói viszonyaiban kor szükségei által múlhatlanul igényelt alkotmányos institutiokkal[758] környezendi.

 

* a pénzt, a katonát

 

** hol vagyon?

 

*** nequa quam hodiernum non[759]

[8] Azonban Felséges Úr, az események Isten kezében vannak. Mi bízunk a gondviselés oltalmában, de érezzük a kötelességet: gondoskodni, hogy Felséged hű Magyarországát a bizontalan jövendő készületlenül ne lepje meg. E gondoskodás halaszthatlan kellékeihez számítjuk* mi a fennemlített átalakulási kérdéseknek még ez országgyűlésén alkotmányos iránybani megoldását, és aggódunk, hogy a szokásos országgyűlési alkudozások és kormányszéki tárgyalások kollegiális rendszer szülte** hosszadalmassága, a Felséged atyai szándokának, s hazánk méltó várakozásának megfelelő sikert veszélyesen késleltetheti.***
 

[...]

[1] Ez nem igaz állítás, és igen méltatlan, mert a történet és a sok törvény tanúsítja, hogy alkotmányos életünket mennyire mi akartuk, kifejthettük első Ferdinándtól 2ik Jósefig, és ettől [a] mai királyig. Nem áll, hogy csak fenntartásunkról kell-é aggódnunk, mert első Ferdinándtól maiglan egy császár sem akarta elenyiszteni a magyart, mindenik híven tartotta esküjét, és különösen 2ik Leopold, Ferenc, Ferdinánd, mint törvényeink mutatják, mert mikor alkottatott alkotmányosb törvény, mint 2 Leopold alatt? Nem fejlődött alkotmányos életünk 2 Ferenc[760] et Ferd.[inánd] alatt? Váltótörv.[ény], jobbágy etc., igenis nagyon fejlődött és fejlődik, bár meg ne bánjuk! És mi kell több fejlődésünkre, mint a mai K. Kir. Előadások, ezek reá mutatnak, hogy a király igenis nagyon akarja fejlődésünket, és éppen nem teszi szükségessé a fenntartási gondolkodásunkat. Mely szükség időpontját úgysem lehet feltalálni az ausztriai [király] uralkodása alatt, és ha volt volna talán I. Leopold alatt, ez egyes eset, mely a királlyal megszűnt.

[2] Azért, hogy a birodalom kormánya nem lévén alkotmányos, ez a mi alkotmányos kormányunkkal összhangzásban nem lehetett, tehát nem is volt. Ez oly keserű állítás, melynek értelme nehezen felfogható, mert a magyar soha nem akarta, hogy a magyar kormány a birodaloméval összhangzásba hozattassék, vagy amalgamizáltassék,[761] hanem hogy hozott törvényei szerint, különösen 1790. 10. etc. kormányoztassék - így kormányoztatott. Azt pedig nehezen kívánhatta a magyar, hogy a birodalom kormánya a magyar alkotmányos kormányhoz alkalmaztassék, mert ez esetben a monarchicum elvet akarta volna az aristocraticuméval felcserélni, mihez joga nincs, nem is volt: quod tibi fieri non vis alteri non fueris.[762] (Ma ugyan sürgeti a magyar a felírásában a birodalom népeinek a Constitutiot,[763] de őtet illeti-é e jog, az más kérdés.) 3 századon át állott a birodalmi kormány, és állott a magyar alkotmányos kormány egymás mellett, és igen jól megfértek, és nem hátráltatta alkotmányos kifejlődésünket (ha csak ábrándozni nem akarunk), mit a jelen kir. előadások mutatnak, és azért a birodalmi kormányra, a Felségre fogni, hogy kifejlődésünket hátráltatják - ez nem úgy vagyon és megsértő, és azért alaptalan a fenyegetődzés is.

És honnan következtetik a KR. azt és micsoda logika az: ha a felség a birodalmi kormányt a magyarral összhangzásba nem hozza, hogy a birodalom nagy bonyodalomba hozattatik. Ha csak a magyar azt nem akarja mondani, hogy az ő kedvéért adjon őfelsége a többi nemzeteknek is Constitutiot, mégpedig olyant, mint a magyaroké, mert máskint ismét nem lesz összhangzás, és hogy a magyar kormány kormányozza a birodalmat, máskint ismét a régi részrehajlásról fogunk panaszkodni.

[3] Kaptak-e a KR. utasítást a képviseleti rendszerre, a honvédelmi rendszerre? És ha [igen], ekkor is az 1791. 13. [tc.] értelmében először el kell végezni a kir. propositiokat, aztán következnek a postulátumok.[764] Ezen képviseleti rendszer maga kíván egy országgyűlést, nem pedig futtában ezt kívánni és eldönteni, sok előzmények megfejtendők etc., úgy a honvédelmi rendszer iránt is.

[4] Azért küldetett ki az országos választmány, majd beadja véleményét, mindenesetre szükséges a szoros felelősség.

[5] Ezen kívánat az Institutioinkkal meg nem fér, mert szükségképpen meg kell változni az ország gyűlésének és a megyei rendszernek, [illetve] a törvényeknek, melyek szerint őfelsége választja kormányát és Consiliumát.[765]

[6] Népképviselést, [nemzet]őrséget, felelősséget, minisztériumot - várja a nemzet. Ez nem igaz.

[7] Mondják a KR., hogy vagyon nyugtalanság a birodalomban, mely bajok kútfője, valamint elmaradásunké is a birodalom kormányrendszere, ez megváltoztatandó, a népnek Constitutio adandó. Mi köze a magyarnak a többi nemzethez? Tudja a felség éppen úgy, mint a magyar, és fog segíteni rajtuk, ha szükséges.

[8] Volunt magnatum Tabulam paralisare - Cancellariam annihilare et ipsius regis autoritatem infringere.[766]


[külzet:]

Felírási javaslat az átalakulásról.

Tárgyaltatott Mart. 14. napján, 1848.

Azaz: minden szó nélkül elfogadtatott, mivel a tömeg gyilkokkal ellátva vala!

Képe a magyar szólás szabadságának.

Rettenetes nap volt ez, és a magyar Constitutionak halál napja.

VII. Rimely lemondása az egyházi tizedről, 1848. március 18.[767]

Ha vagyon tulajdoni jogom, s bármennyi legyen ez a papi dézsmára nézve, melyről mindig az volt hitem s győződésem, hogy én a papi dézsmának csak haszonvevője és nem tulajdonosa vagyok, azt a szent szerzetem nevében, úgy szükségelvén a hon jelen állása s java, édes hazámnak egész készséggel áldozatul hozom. Lehetetlen azonban eltitkolnom, hogy eme áldozat a szent szerzet létének kérdése, mert a dézsma, miután a kilenced századoktól megváltva vagyon, jövedelmének tetemesb részét tevé, a nemzet igényében követelt, mely áldozatra mégis kész vagyok, mert erősen hiszem s reménylem a nagylelkű s igazságszerető nemzetemtől, cs. kir. fennségétől és a méltóságos főrendektől, hogy a szent szerzet szükségeit más módon fedezni kegyeskedjenek, amiért is magam és szent szerzetem jelen és jövő sorsát szeretett nemzetem, cs. kir. fensége és a méltóságos főrendek magas kegyeibe ajánlom.

VIII. Rimely befejezetlen feljegyzése az évenkénti országgyűlés tervezete kapcsán, 1848. március 20 körül.[768]

Eszmélet

Az évenkint tartandó o.gyűlésnek felirata felett

1.) A TKR. által megkészült felírási javaslat az évenkint tartandó o.gyűlés felett, kimeríté a régi óhajtásomat, mert ez megkészült ama alapon, melyen óhajtom megkészíttetni minden országos üzeneteket, válaszüzeneteket, felírásokat, szóval mindennemű országos irományokat, határozatokat. Tudniillik a már álló törvények nyomán, vagyis visszatekintettel s figyelemmel az alkotmányos rendszerünkre, mert úgy találom, hogy ez az egyenes út, a biztosabb mód, mely felfedezi: vajon a hazának szüksége vagyon új törvényre? Mely mutatja, miként és mennyiben kelljen az ősi institutioinkat a kor kívánatihoz, szükségeihez alkalmaztatni, simítni, törvényeinket tökéletesítni és így a nemzet, a haza anyagi, szellemi jobblétét elősegítni, előmozdítni. Ezen út, mód tiszteletben tartja az őseinktől nagy s drága áron megszerzett alkotmányunkat. Fürgén és szorgalmasan felkéressék a TKR. e jelen szerkezetükben a polgári törv.könyvben mindazon törvénycikkek jelesbieket [megnézni], melyek az orsz.gyűlésről rendelkeznek és annak évenkinti tartásának szükségét, hasznát tanúsítni látszanak, mely eljárás, okoskodás, tanácskozás módját tartom orsz.gyűlésinek, parlamentárisnak.

Mely általányos nézetem után bátorkodom a TKR. által tervezett felírási javaslat felett az évenkint tartandó orsz.gyűlésről alázatos véleményemet kimondani.

Két rendbeli okot hordanak fel a TKR. az évenkint tartandó o.gyűlések szükségének, hasznának megmutatására, a honi törvényt és az átalakulás korszakát, melyben a teendőknek roppant sokasága - vagyis, mint a TKR. a felírás befejezésén nyilatkoznak: a belső szükségek sokasága - a velünk távolabb, közelebb kapcsolatban lévő és lehető nemzetek folytonos s bennünket megelőzött, úgy ipari, mint nemzeti önállásunkra nézve súlyossá válható fejlődésének tekintete az alkotmányos élet gyakoribb összepontosulásának és azáltal eszközlendő tökéletesb és szabályszerűbb munkásságának áldásteljes hasznai.

Mi az első rendbeli okokat illeti, a felidézett törvényeket, kétségtelen az, hogy volt időszak, melyben alkotványunk intézkedései megkívánták az évenkinti o.gyűlés tartását. Hogy visszatérjek első szent királyaink idejére, végzék Szilágyi Mihály gubernátor[769] alatt (1458: 13.) az ország rendei, hogy Pest helységében minden éven Pünkösd táján a nemesség egybeseregeljék országgyűlésére, így rendeltetett el az nagy Mátyás királyunk alatt is (1471: 1., 1498: [1. tc.] 1-2. §.),[770] hogy a többi törvényekről a rövidség okáért ne emlékezzünk, melyek jelesbieiket a TKR. is feljegyezték a felírásukban.

Szükséges is volt hajdanta az orsz.gyűlés gyakortább tartása. Ha a nemzet állását, kül- és belviszonyait a történetek fonalán késérjük, varázsoljuk csak vissza felejthetetlen Korvin király dicsőséggel teljes uralkodása idejét, ki - mint XIV. Lajos francia király - békében nem tudott, nem akart élni. E nyugtalan és háborús élet, hogy az orsz.gyűléseket szaporítá, szembeszökő, minthogy az alkotványból a békekötés, a háború megindítása a nemzet tulajdona volt, minthogy a roppant költségek előteremtése a nemzet gondja vala. Történeti igazság az, hogy 2. Ulászlóval Magyarország politikai tiszta ege borulni kezde, kinek zavarteljes uralkodása a nemzetet gyakrabban egybegyűjtette. Hát a 2. Lajos király szerencsétlen halála után beállott időszak: midőn az elhatalmazott török mindent dúló szemeit Magyarország felé fordítá és ezt elnyelni indult, midőn az örökösödési háborúk kitörének és a pártok egymásnak szemközt állottak és a bajt a hitszakadás vagy újítás századokon által méginkább nevelte! Hogy e csapások az országtól elfordíttassanak, a béke, a szabadság, függetlenség visszaadattassék, egyedüli út, mód, eszköz vala az orsz.gyűl. tartása, amiért is ebből az időszakból találunk legtöbb törvényeket, melyek a gyakortabbi orsz.gyűléseket sürgették. [...]

Elállott tehát a nemzet időjártával az évenkinti orsz.gyűlésektől, mivel azok szükségét nem találta, elrendezvén magát annyira, mennyire, és bevégezvén, hogy úgy mondjam, polgári alkotványát, elállott azért is, nehogy önmagát és alattvalóit végínségbe döntse, erején túl magát feleméssze, elállott, hogy a beligazgatás, a kormányzás, az igazság kiszolgáltatása a gyakortább gyűlések által hátramaradást ne szenvedjenek, mely hiányt a legújabb törvényszerzés bölcsen belátván a törvényszék hatóságát kiterjeszté, hogy orsz.gyűlések alatt is ítélhessenek.[771] Elállott, mert tapasztalta nagy kárát a nemzeti gazdálkodásban, midőn az ország nagyságai és színe hosszabb időre birtokaiktól távol az orsz.gyűlésen a közjóért fáradoztak.

2.) Ha már elődink okait és eljárását figyelemmel késérem és azokat a most élő nemzedékre alkalmazom, ha a nemzet mostani állását, viszonyait tekintem, ha az alkotványunk mai minéműségét foglalom, ha elgondolom, hogy a század, melyben élünk s mely sok és különnemű üdvös törvényekkel gazdagítá a törvénykönyvünket, ha elgondolom, hogy a törvényeink a polgárélet minden szakára kiterjednek és minden polgári osztályt többen-kevesebben, nagyrészben elrendezék, melyek ösvényén a nemzet halad és fejlődik, nyíltan kimondom, hogy [meg]győződésem tartja: hogy nem óhajtom, hogy a régi kor gyakorlatára a nemzet visszatérjen és minden évben orsz.gyűlést tartson, elegendőnek tartom a minden harmad évi gyűlést a még hátralévő hiányok, fogyatkozások pótlására, alkotványunk kiegészétésére, tökéletesítésére, annyival is inkább, mivel a törvény szabta idő ellenére már szokássá vált az orsz.gyűlésnek hónapokra, évekre kiterjesztése.

Nem győzte hajdan a nemzet a gyakortabb és évenkinti orsz.gyűléseket, és keserű panaszokat emelt ellenük, midőn 14 napig, két hónapig tartottak, midőn úgy mondván, azok tartása a nemességnek mibe se került, midőn a jobbágyság nemcsak a követeket, hanem a főurakat, a regalistákat[772] is tartotta! Mely roppant változást hozott létre e tekintetben a jelenkor? És mely roppant teher sújtja a nemességet? A legújabb törvény szerint (1840)[773] viselendi örök időre az orsz.gyűlési költségeket, a regalisták pedig többszörösen megrovattatnak, fizetik a követeket, nem gyámolíttatnak jobbágyaik által és a végetlen orsz.gyűlésen magok költségein élnek. Nem csekélység ez és nem tudom, meddig elviselhető teher ez; figyelemre méltó az is, hogy a követek napidíjuk nagyobbszerű, mint valaha, amihez járul a napirend, melynél fogva nincs országgyűlés, hol kisebb-nagyobbszerű ajánlások nem tétetnének! Úgy gondolom, hogy ez igen fontos ok és meggyőző az évenkinti és terjedelmesb orsz.gyűlés ellen.

Nem osztozom tovább az évenkinti orsz.gyűlés tartásának eszméjében és nézetében, mert e tervben látom az egyébkint is már mélyen sebzett nemességnek közbenvetőleg örökös új adóneme alá való vettetését, ha azt sem érintem meg, hogy ez új rendszer által a regalisták vagyis az ország nagyjai éltük egyharmad részét kényteleníttetnének az orsz.gyűlésen eltölteni, mi a nemzet gazdaságára nem hatna vissza jótékonyan.

De nem kívánom az évenkinti orsz.gyűléseket meg azért is, mivel a polgári és egyházi állomány sok tekintetben hátráltatást szenvedne, midőn minden év harmadát a világi és egyházi fő elöljárók a gyűlésen töltenék, a vármegyék, a városok legjelesb és előkelőbb tagjait nélkülöznék. De míg alkotványunk áll, míg a mostani követválasztási és utasítási mód gyakorlatban vagyon, nem tanácsos minden éven tartani orsz.gyűlést, hacsak örökös lázongást, forradalmat nem akarunk a polgárokban táplálni, de nem is kivihető, mert négy hónap kevés idő a pótlék utasítások megszerzésére, kivált ha valami érdekesb kérdés a gyűlés vége felé kerül szőnyegre.

Végképpen nem kívánom az évenkinti orsz.gyűlést, mivel úgy találom, hogy az új törvény által önnön szentséges fejedelmünk százados jogai is kérdésbe vétetnek vagy megszoríttatnak. A TKR. tervezett törvényjavaslatuk természetes következése volna, hogy őfelsége az orsz.gyűlési helyet többé ki nem nézhetné, a gyűlés idejét meg nem határozhatná, annak végét ki nem tűzhetné, a gyűlést be nem zárathatná, mely sarkalatos másolását[774] a sz.[ent] korona jogainak nem kívánom, azért az évenkinti orsz.gyűlés helyének, idejének tartását, végének előleges és örökös meghatározását sem. Tudom, hogy erre az válaszoltathatik, hogy volenti non fit injuria.[775] Őfelségétől függ a törvényjavaslat helybenhagyása. Kérni szabad és folyamodni, de az a kérdés, tanácsos, igazságos-e és a nemzet jelleméhez illő-e a koronának adott jogokat legsürgősb, legnagyobb szükség nélkül nem mondom, megszorítni, hanem megváltoztatni akarni? Az álladalom és a fejedelem közti viszonyoknak, ha nem örökösöknek, igen-igen állandóknak kell lenni. Annyi bizonyos, hogy a kormány részéről ily változásokra ok nem adatott, valamint bizonyos az is, hogy Őfelségétől garantírozott nemzeti jogok másítását és változtatását a maga részéről a nemzet sem kívánja és óhajtja, hogy azok a kormánytól szentül megőriztessenek quod uni aequum alteri justum.[776]

Megismerem én azt, hogy mi nemzedékünk az átalakulás korszakát éli, hogy a pallérozott nemzeteket utánozni törekedik, hogy a teendőknek roppant a száma.

IX. Rimely beszéde a vallásügyi törvényjavaslat vitájában, 1848. április 4.[777]

A dolog jelen stádiumában hosszas lenni nem akarok, ezen ügyet mindenkor komoly ügynek tartottam, és soha szándékom nem volt az egyes feleselgetésekre válaszolgatni éppen ez ügyben, mely nem egyesek, hanem az egész egyház ügye; jelenleg is rövidre szorítom észrevételemet. Az mi az elmondottakban engemet érintett s mondhatom sajnosan érintett, az, hogy őméltóságok Teleki László és Teleki Domokos urak azon gyanút akarák a katolika egyházra húzni, mintha ez a szabadság elvének nem hódolna, s mintha mi, midőn azt akartuk, hogy ezen záradék ("hitelveink s egyházi szertartásaink épségben tartása mellett") betétessék, ezáltal a többi egyházaknak szabadságát akartuk volna korlátozni. Én részemről mindenkor sajnálom és sajnálni fogom azt, hogy ha a törvényhozás nem részletes törvényeknek kifejtésével, hanem egész elveknek törvénybeni kimondásával foglalkozik, mert ezek azok, melynek nemcsak vallásos, hanem polgári törvényekben is mindenkor a legnagyobb súrlódásokra, s legtöbb félreértésekre adnak alkalmat. Ha itt is ezen általános elv helyett, hogy viszonosság állapíttatik meg, egyes esetek s részletek állanának előttünk, s ha látnánk azt, hogy miben kívánják a más felekezetűek a viszonosságot s egyenlőséget, akkor egyenesen, biztosan s határozottan mondhatnánk ki véleményünket. Nekünk tehát nem volt más módunk egyházaink szabadsága megóvására, mint azt kívánni a karok és rendektől, s azt kérni a méltóságos főrendektől, miszerint engedjék meg azt, hogy ezen óvást - tudniillik egyházi szabadságunknak óvását - egy általános kifejezésű szerkezetbe tegyük be, valamint a törvényjavallat szabadságunk elvét előnkbe adja. Ez vala az oka, amiért mi is azon általános záradékot kívántuk. Mármost bátor vagyok akárkit is felhívni a méltóságos főrendek közül, vajon a katolika egyház szabadságtalan-e akkor, amidőn a maga hitelveinek s egyházi szerkezetének fenntartására törekszik? Hát miben állana a katolika egyház szabadsága, ha hitelveit s egyházi szerkezetét fenntartani szabadságában nem állana? Megvallom, valamint egyházamnak szabadságát ebben helyheztetem, úgy más egyházaknak is szabadságát különben nem értem, hanem hogy ők magukat fenntarthassák, kifejthessék s terjeszthessék, mi minden társulatnak öntermészetében fekszik. Meglehet méltóságos főrendek, hogy midőn a viszonosság alkalmazása kerül szőnyegre, akkor tűnnek ki olyanok, melyeket pécsi püspök őméltósága megemlített, hogy különféle vallású felekezetek között éppen azért, hogy különfélék az elvek, melyekre bazírozva van az egyházak szerkezete, tökéletes egyenlőség és viszonosság lehetetlen, de azért, hogy mi most egy általános záradékkal akarunk élni, minket szabadságtalanoknak nevezni, s azért gyanút reánk róni, hogy mi az alkotmányosságnak nem hódolunk, méltánytalanság, ezt magunkra nem vállalhatjuk, sőt részemről a mindenkori vallásos szabadságnak örömest hódolok, bátor vagyok ezt magamtól visszautasítani. Egyébiránt, mi az egész dolgot illeti, lássák a nagyméltóságú főrendek, ha a katolika egyháznak ezen megnyugtatást adni nem akarják, jól van, legyen... De eljő az idő, midőn azon tökéletes viszonosság, egyenlőség egyes alkalmazása fog akár törvényben, akár pártok mozgalmainál előtűnni. Megjön az idő és akkor bíznunk kell abban, hogy e honban katolikusok laknak, s érzik azt, hogy ők katolikusok, a katolika vallásnak fenn kell tartatni. Legyen tehát abban a biztosíték, hogy a honnak katolikus lakosai vannak.

FELHASZNÁLT FORRÁSOK ÉS IRODALOM

a) Levéltári dokumentumok

Rimely-iratok. - Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, BK. 146/VI-X. Rimely Mihály jegyzetei az 1843-44. és 1847-48. évi [illetve 1848-49. évi] országgyűlések iratain.

Rimely-önéletrajz. - Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, BK. 146/I.6. Biographia et Diarium Michaelis Rimely Archiabbatis ab anno 1842 usque annum 1858.[-1864.]

Pompéry-napló. - Pompéry János: Magyar Országgyűlés 1847-ben. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Quart. Hung. 2644.

b) Szakirodalom[778]

A.P., 1891. - A.P.: Az 1847-48-ik évi országgyűlésnek "a vallás dolgában" alkotott (XX.) törvényczikke. In: Budapesti Szemle, 1891. 65. köt. 170. sz. 271-285. p.

Andics, 1949. - Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-1849-ben. Bp., 1949.

Andics, 1952. - Andics Erzsébet (szerk.): A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. II. köt. Bp., 1952.

Balázs, 1974. - Balázs Péter: Viale Prelà bécsi pápai nuncius jelentései az 1848. évi magyar forradalomról. In: Levéltári Közlemények, 1974. 3-30. p.

Balázs, 1980. - Balázs Péter: Győr a feudalizmus bomlása és a polgári forradalom idején. Bp., 1980.

Ballagi, 1903. - Ballagi Géza: Az 1848:XX. törvényczikk a történelem világánál. Bp., 1903.

Bánk, 1992. - Bánk József: Latin bölcsességek. Szállóigék, velős mondások latinul és magyarul. Szeged, 1992.

Erdődy, 1998. - Erdődy Gábor (sajtó alá rend.): Batthány Lajos. Bp., 1998. (Magyar Szabadelvűek)

Concha, 1918. - Concha Győző: Eötvös és Montalembert barátsága. Bp., 1918.

Csizmadia, 1969a. - Csizmadia Andor: A magyar állampolgárság fejlődése. In: Állam és Igazgatás, 1969. 12. sz. 1075-1091. p.

Csizmadia, 1969b. - Csizmadia Andor: A magyarországi feudális jogintézmények felszámolásához. A decima megszüntetése. In: Gazdaság- és Jogtudomány. Az MTA IX. Osztályának Közleményei, 1969. 1-2. sz. 101-131. p.

Csizmadia, 1976. - Csizmadia Andor: Deák Ferenc egyházpolitikája. In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalaegerszeg, 1976. (Zalai Gyűjtemény, 5.) 11-60. p.

Csizmadia, 1980. - Csizmadia Andor: A tized Erdélyben. In: Csizmadia Andor: Jogtörténeti tanulmányok, IV. Bp., 1980. 43-58. p.

Csizmadia, 1981. - Csizmadia Andor: Az állam és az egyház kapcsolatai 1848-49-ben. In: Világosság, 1981. 499-510. p.

Csorba, 1991. - Csorba László: A vallások szabadságától a vallásszabadságig. 1-2. r. In: Egyház és Világ, 1991. 13. sz. 17-20., 17. sz. 14-18. p.

Csorba, 1999. - Csorba László: A vallásalap "jogi természete". Bp., 1999. (Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai, 2.)

Deák, 1994. - Deák István: A törvényes forradalom. Kossuth Lajos és a magyarok 1848-1849-ben. Bp., 1994. (2. kiadás)

Dénes, 1989. - Dénes Iván Zoltán: Közüggyé emelt kiváltságőrzés. A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az 1840-es években. Bp., 1989.

Eckhart, 1935. - Eckhart Ferenc: A püspöki székek és káptalani javadalmak betöltése Mária Terézia korától 1848-ig. Bp., 1935.

Fayer, 1896. - Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. I. köt. Bp., 1896.

Fogarasy, 1848. - [Fogarasy Mihály]: Emlékirat, az 1847/8. országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányokról. Egy részvevőtől. Pesten, 1848.

Forster, 1892. - o - t. [Forster Gyula]: A katholicus clerus sérelmei 1848 előtt és után. 1-5. r. In: Budapesti Szemle, 1892. 71. köt. 223-257., 345-385., 72. köt. 28-65., 193-242., 339-383. p.

Főrendi napló, 1848. - Felséges Első Ferdinánd austriai császár, Magyar- és Csehországok e néven ötödik apost. királya által Szabad Királyi Pozsony városába 1847-ik évi november 7-ikére rendeltetett Magyar-országgyűlésen a mélt.[ósá]g[os] Fő Rendeknél tartatott országos ülések naplója. Pozsonyban, 1848.

Gál, 1998. - Gál István: Piaristák a szabadságharcban. In: Vigilia, 1998. 3. sz. [http://www.katolikus.hu/vigilia/9803gal.html]

Hám-emlékiratok (1928) - Scheffler János (sajtó alá rend.): Hám János szatmári püspök és kinevezett prímás emlékiratai 1848-49-ből. Bp., 1928.

Hergerné, 1998. - Herger Csabáné: Az államegyháziság után. Az állam és az egyházak kapcsolata 1848-49-ben. In: Jogtudományi Közlöny, 1998. 3. sz. 101-109. p.

Hermann, 1932. - Hermann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő, 1932.

Hermann, 1973. - Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.) (2. kiad.)

Hermann, 1998. - Hermann Róbert: Gondolatok a XIX. század közepi források kiadási módjáról. In: Fons, 1998. 1. sz. 153-155. p.

Hermann-Pelyach (szerk.), 1990. - Hermann Róbert - Pelyach István (szerk.): Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Gróf Batthyány Lajos - Görgei Artúr - Kossuth Lajos. Okmánytár. Bp., 1990.

Horváth (1986) - Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. In: Pál Lajos (szerk.): Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások. Bp., 1986. (Történetírók tára) 209-426. p.

Irányi-Chassin, (1989) - Irányi Dániel - Chassin, Charles-Louis: A magyar forradalom politikai története, 1847-1849. I. köt. A háború előtt. Bp., 1989.

Irományok, 1848. - Felséges Első Ferdinánd austriai császár, Magyar- és Csehországnak e néven ötödik apost. királya által szabad királyi Pozsony városába 1847-ik esztendei Sz. András hava 7-ik napjára rendeltetett magyarországi közgyűlésnek irományai. Pozsonyban, 1848.

Karácsonyi, 1915. - Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig. Nagyvárad, 1915. [reprint: Bp., 1985.]

Katona, 1994. - Katona Tamás (szerk.): Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-49-ből. Bp., 1994.

Katus, 1996. - Katus László: A rend iskolái a 19-20. században. In: Takács Imre (szerk.): Mons Sacer, 996-1996. Pannonhalma 1000 éve. II. köt. Pannonhalma, 1996. 255-263. p.

Károlyi, 1936. - Károlyi Árpád (szerk.): Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Bp., 1936. (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Hivatalos okiratok és levelek.)

Kérészy, 1936. - Kérészy Zoltán: A papi rend törvénykezési kiváltsága az egyházi jog és a régi magyar büntetőjog szerint. Pécs, 1936.

KLI. VIII. - Kossuth Ferencz (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos iratai. Nyolczadik kötet. Bp., 1900.

KLÖM. XI. - Barta István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. I. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen, 1847/48. Bp., 1951. (Kossuth Lajos Összes Munkái, XI.)

Kovács, 1974. - Kovács Kálmán: A burzsoá típusú kormány létrehozásáért vívott küzdelem Magyarországon (1847-1848). In: Csizmadia Andor (szerk.): Jogtörténeti tanulmányok, III. Bp., 1974.177-191. p.

Kumlik, 1911. - Kumlik Emil: Katholikus egyházközségek önkormányzata, különös tekintettel Pozsonyra. Pozsony, 1911.

Lónyay-napló (1896) - Kónyi Manó (közli): Lónyay Menyhértnek 1847/8-diki naplója. 1-2. r. In: Budapesti Szemle, 1896. 85. köt. 231. sz. 337-362., 86. köt. 232. sz. 18-49. p.

Meszlényi, 1928. - Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp., 1928. (Szent István könyvek, 58.)

Miskolczy, 1998. - Miskolczy Ambrus: "A zsidók polgárításáról a nemzetgyűlés által törvény alkottatott." (Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai.) In: Múlt és Jövő, 1998. 1. sz. 8-41. p. [http://www.zsido.com/magazines/MULT/ 98_1/miskolczy.htm]

Molnár, 1996. - Molnár András: Batthyány Lajos a reformkorban. Zalaegerszeg, 1996.

Molnár, 1998. - Molnár András (szerk.): Batthyány Lajos reformkori beszédei, levelei, írásai. Zalaegerszeg, 1998.

MT. [...] - Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. [...]. évi törvényczikkek. Bp., 1896-1901.

Nagy, 1905. - [Nagy István]: Az 1848. 20. t.-cz. végrehajtása. Zilah, 1905.

Névtár, 1986. - A pannonhalmi Szent Benedek-rend névtára, 1802-1986. H.n., é.n. [Pannonhalma, 1987.]

Orosz, 1998. - Orosz István: A legelő kérdése 1848/49-ben. In: Takács Péter (szerk.): A szabadság Debrecenbe költözött. Tanulmányok 1848/49. történetéhez. Debrecen, 1998. (Erdélytörténeti könyvek, 2.) 45-60. p.

Roskoványi, 1856. - Roskovány, de Augustinus (coll. et ed.): Monumenta Catholica pro Independentia Potestatis Ecclesisticae ab Imperio Civili. Tom. IV. Monumenta Pontificatus Pii IX. an. 1846-1855. complectens. Pestini, 1856.

Ruszoly, 1997. - Ruszoly József: Alkotmány és hagyomány. Újabb jog- és alkotmánytörténeti tanulmányok. Szeged, 1997.

Ruszoly, 1997a. - "Egy új alkotmány Magyarországnak." (Az 1848:III. tc. létrejötte.) In: Ruszoly, 1997. 25-43. p.

Ruszoly, 1997b. - "Évenkénti országgyűlést Pesten." (Az 1848:IV. tc. létrejötte.) In: Ruszoly, 1997. 45-56. p.

Ruszoly, 1997c. - Az országgyűlési népképviselet bevezetése Magyarországon. (Az 1848:V. tc. létrejötte.) In: Ruszoly, 1997. 57-84. p.

Sarnyai, 1998. - Sarnyai Csaba Máté: A katolikus papság és a politika: 1848 tavaszán. In: Vigilia, 1998. 10. sz. 740-745. p.

Sólymos, 1990. - Sólymos László Szilveszter OSB: Kruesz Krizosztom. (1865-1885) - Várszegi Imre Asztrik OSB: Kelemen Krizosztom. (1929-1950) Bp., 1990. (METEM könyvek, 2. - Pannonhalmi főapátok, 1.)

Sólymos, 1997. - Sólymos László Szilveszter OSB: Ezer év 100 bencése. Pannonhalma, 1997.

Sörös, 1901. - Sörös Pongrác: A kath.[olikus] klérus törekvései az 1843/44. országgyűlés egyházi ügyeinek tárgyalása alatt. In: Katholikus Szemle, 1901. X. sz. 865-890. p.

Sörös, 1916/a-b. - Sörös Pongrác: A pannonhalmi főapátság története. Hatodik korszak. A rend új kora, új munkaköre. 1802-től napjainkig. Bp., 1916. (A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. VI.A-B.)

Spira, 1959. - Spira György: A magyar forradalom 1848-49-ben. Bp., 1959.

Spira, 1964. - Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a. Bp., 1964.

Suhayda, 1867. - Suhayda János: A honosításról és a külföldiekről. Pest, 1867.

Szabad, 1976. - Szabad György: A polgári átalakulás megalapozása 1848-49-ben. In: A negyvennyolcas forradalom kérdései. Bp., 1976. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat, 77.) 49-64. p.

Szabó, 1948. - Szabó István: A jobbágybirtok problémái 1848/49-ben. In: Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp., 1948. (Teleki Pál Tudományos Intézet. A Történettudományi Intézet kiadványai, II.) 311-396. p.

Szabó, 1976. - Szabó István: Kossuth és a jobbágyfelszabadítás. In: Für Lajos (szerk.): Szabó István: Jobbágyok - parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. Bp., 1976. 253-332. p.

Szalay, 1847. - Szalay László: Publicistai dolgozatok. II. köt. Pest, 1847. (Reprint: 1988.)

Széchenyi-napló (1982) - Oltványi Ambrus (sajtó alá rend.): Széchenyi István: Napló. Bp., 1982. (2. kiadás)

Szinnyei, 1906. - Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XI. köt. Bp., 1906. (reprint: 1980-1981.)

Táborsky, 1930. - Táborsky Ottó: Az 1836: 21. t.-c. létrejötte. 1-2. r. In: Századok, 1930. I-II. 7-8. sz. 738-767., 9-10. sz. 840-876. p.

Tillmann, 1904. - Tillmann Béla: Az 1848. évi XX. t.-cz. Esztergom, 1904.

Török, 1941. - Török Jenő: A katolikus autonómia-mozgalom, 1848-1871. Adalékok a magyar liberális-katolicizmus történetéhez. Bp., 1941. (Palaestra Calasanctiana, 33.)

Urbán, 1986. - Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp., 1986. (Nemzet és emlékezet)

Vachot, 1848. - V.[achot] I.[mre]: Az utósó pozsoni országgyűlés legtöbb tagjának rövid jellemzése. In: Vachot Imre (szerk.): Országgyűlési emlék. Politikai, történeti és szépirodalmi almanach. Budapest, 1848. 45-57. p.

Varga, 1971. - Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Bp., 1971.

Varga, 1982. - Varga János: Batthyány és a jobbágyfelszabadítás. In: Századok, 1982. 6. sz. 1193-1228. p.

Vázsonyi, 1893. - Vázsonyi Vilmos: A királyi placetum a magyar alkotmányban. Bp., 1893.

Vörös, 1980. - Vörös Károly: Az 1847-1848. évi országgyűlés. In: Mérei Gyula (főszerk.): Magyarország története, 1790-1848. Bp., 1980. (Magyarország története tíz kötetben, 5/1-2.) 1204-1216. p.

Zakar, 1995. - Zakar Péter: Kossuth Lajos és a katolikus egyház 1848/49-ben. In: Belvedere Meridionale, 1995. 1-2. sz. 77-86. p.

Zakar, 1996. - Z.[akar] P.[éter]: 1848. április 6. A vallásügyi törvénycikk elfogadása. A püspökök szerepe az utolsó rendi országgyűlésen. In: Hermann Róbert (szerk.): 1848-1849. A forradalom és szabadságharc története. Bp., 1996. 50-51. p.

Zakar, 1998. - Zakar Péter:"A honszeretet szent tüzétől áthatva siettek vitéz seregeink zászlói alá..." - honvéd lelkészek 1848-49-ben. In: Egy küzdelmes év katonái. Mátrai tanulmányok. Gyöngyös, 1998. 63-82. p.

Zeller, 1894. - Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika, 1847-1894. I. köt. Bp. 1894.

Zsilinszky, 1908. - Zsilinszky Mihály: Az 1848-iki vallásügyi törvényczikk története. Bp., 1908.

Jegyzetek

330. Jelen dolgozat elkészítéséhez szükséges kutatásokat 1998 őszén a Miskolc város által alapított pályakezdő Tudományos-Művészeti Ösztöndíj nyerteseként, továbbá a Rákóczi Bank Rt. által a Miskolci Egyetem oktatói részére biztosított ösztöndíja segítségével végeztem. Támogatóimnak ezúton is köszönöm, hogy kutatásaimat segítették. (Fazekas Csaba) [VISSZA]

331. A reformkori állam-egyház viszonyra, illetve a vegyes házasságok kérdése kapcsán kibontakozó egyházpolitikai vita irodalmából csak néhány fontosabbat emelünk ki: Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. II. köt. Bp. 1886. 105-109., 169-178., 227-282., 282-287. p.; Meszlényi Antal: A jozefinizmus kora Magyarországon (1780-1846). Bp., 1934.; Hermann Egyed: Lonovics József római küldetésének (1840-41) belpolitikai és diplomáciai előkészítése. Bp. 1934. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Egyháztörténelmi szemináriumának kiadványa 1.); Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1974. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.); Csizmadia Andor: Deák Ferenc egyházpolitikája. In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalaegerszeg, 1976. (Zalai Gyűjtemény, 5.) 11-60. p.; Bárány György: A liberalizmus perspektívái és korlátai az 1843/44-es országgyűlés vallásügyi vitáinak tükrében. In: Századok, 1990. 2. sz. 183-218. p. stb. A jelen írásunkban érintett, 1844-1848 közötti egyházpolitikai viták, illetve a katolikus politikai mozgalmak lényegében feldolgozatlanok, a korábbi irodalomból ld.: Sörös Pongrácz: A kath.[olikus] klérus törekvései az 1843/44. országgyűlés egyházi ügyeinek tárgyalása alatt. In: Katholikus Szemle, 1901. X. sz. 865-890. p.; illetve saját vonatkozó írásainkat: "Az idő ránk is terhesedett" Adalék a politikai katolicizmus reformkori történetéhez. In: Veres László - Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXV-XXXVI. Miskolc, 1997. 255-272. p.; Katolikus egyháziak "platformja" a Konzervatív Pártban. Adalékok a pártalakulás kezdeteihez a reformkori Magyarországon. In: Molnár András (szerk.): Az Ellenzéki Nyilatkozat és a kortársak. Zalaegerszeg, 1998. 73-112. p.; A katolikus egyház közéleti tevékenységének reformkori történetéhez. Esettanulmány: katolikus politikai program 1846-ból. (Megjelenés alatt a JATE BTK Alkalmazott Vallástudományi Kutatócsoportjának konferencia kötetében. Szeged, 1999.) stb. Jelen dolgozatunkban eltekintünk a levéltári forrásokra és a szakirodalomra való részletesebb hivatkozásoktól, mindezekre ld. említett tanulmányaink jegyzet-apparátusát. [VISSZA]

332. Kimaradt például a Szemere életművét valamennyi levéltári hivatkozásig, a legapróbb utalásokig feldolgozó bibliográfiai kötetből is. Ld.: Tóvári Judit: Vezető Szemere Bertalan életének és pályájának forrásaiban és irodalmában. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. 2. köt. Miskolc, 1991. (Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv, 7/2.) 9-225. p. Az esetről nem tett említetést a máig legteljesebb Szemere-életrajz sem: Kiss Ernő: Szemere Bertalan. Kolozsvár, 1912. Szemere életére, reformkori és későbbi politikai beszédeire legutóbb: Hermann Róbert (szerk.): Szemere Bertalan. Bp., 1998. (Magyar Szabadelvűek) [VISSZA]

333. Ld. erről pl.: Ladányi Andor: A magyar alkotmány története iskolai kézikönyvül. Debreczen, 1873. (3. kiad.) 279. p.; Vaszary Kolos: Adatok az 1825-ki országgyűlés történetéhez. Győrött, 1883. 13. p. 1. sz. jegyz.; Gárdonyi Albert: A szab.[ad] kir.[ályi] városok az 1848 előtti törvényhozásban. In: Városi Szemle, 1926. 1-2. sz. 103-125. p.; részletesen: Kérészy Zoltán: Rendi országgyűléseink tanácskozási módja. Jogtörténeti tanulmány. Kassa, 1906. 51-55. p. stb. Megjegyzés: továbbiakban az egyszerűség kedvéért az alsó táblára delegált egyházi követekkel kapcsolatban a káptalanok szavazatjogáról beszélünk, s ebbe beleértjük az ugyanilyen módon érintett apátok és prépostok képviselőit is. [VISSZA]

334. Ld. erről részletesen: Szőcs Sebestyén: A városi kérdés az 1832-36. évi országgyűlésen. Bp., 1996. (Budapest Főváros Levéltára. Várostörténeti tanulmányok.) 61. p. [VISSZA]

335. A Konzervatív Párt vonatkozó állásfoglalásaira ld. az 1. sz. jegyzetben idézett irodalmakat, továbbá számos forrást: Barta István (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. I. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen, 1847/48. Bp., 1951. (Kossuth Lajos Összes Munkái, XI.); Andics Erzsébet (sajtó alá rend.): A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. I. köt. Bp., 1981. A téma szakirodalmából több utalást ld.: Dénes Iván Zoltán: Közüggyé emelt kiváltságőrzés. A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az 1840-es években. Bp., 1989. [VISSZA]

336. A vonatkozó vezércikkekből ld. pl.: B...y P.: Igénytelen szózat a kath.[olikus] clerus teendőit illetőleg, a megyei gyűlések körül. In: Nemzeti Újság, 1847. 443. sz. (február 25.) 125. p.; A.J.: A clerus, mint a conservatív párt egyik alkotó eleme. I-II. In: Nemzeti Újság, 1847. 451. sz. (március 11.) 157-158., 452. sz. (március 12.) 161-162. p. stb. [VISSZA]

337. Pesti Hírlap, 1847. 979. sz. (november 5.) 298. p. [VISSZA]

338. Ld.: Kovács Ferencz: Az 1843-44-ik évi magyar országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. V. köt. Bp., 1894. 203-205. p.; Pesti Hírlap, 1844. 374. sz. (augusztus 1.) 523-524. p.; Budapesti Híradó, 1844. II. 18. sz. (augusztus 1.) 76. p. [VISSZA]

339. Pontosabban arra utasították az egyházi rendet, hogy kérését ne a sérelmek és a kívánatok között, hanem indítványképpen terjesszék elő. Ugyanezt a döntést hozta az alsó tábla már 1844. június 22-i ülésén is. Kovács Ferenc, i.m. IV. köt. 758. p.; Pesti Hírlap, 1844. 364. sz. (június 27.) 439. p. [VISSZA]

340. Azokban a sajtóban megjelent közgyűlési beszámolókban, ahol ismertették a káptalanok szavazat-ügyében összecsapó álláspontokat, kivétel nélkül ugyanezek az érvek fogalmazódtak meg. Például Bács megye: Nemzeti Újság, 1847. 581. sz. (október 28.) 681-682. p.; Heves: Nemzeti Újság, 1847. 584. sz. (november 2.) 694. p.; Moson: Budapesti Híradó, 1847. 675. sz. (október 7.) 242. p.; Pest (csak röviden): Pesti Hírlap, 1847. 945. sz. (szeptember 7.) 160. sz. stb. A lapokban közölt szinte valamennyi vármegyei követutasításban megemlítették továbbá, hogy az illető közgyűlés támogatta-e vagy sem a káptalanok törekvéseit. [VISSZA]

341. Ezek ismertetéseit ld. az 1. sz. jegyzetben szereplő írásainkban. [VISSZA]

342. Utóbbiakra: [Mester István]: Nézetek a káptalanok, apátok és prépostok országgyűlési szavazatjogáról. Pest, 1847.; Podhradszky József: Magyarország karainak 's rendeinek szavazati joga a közgyűléseken. Buda, 1847. A neves egyháztörténész, Lányi Károly vonatkozó alapos kézirata (Magyar alsó táblai Clerus szavazatjogának története) nem jelent meg nyomtatásban, ismerteti: Lányi Károly magyar egyháztörténelme. Átdolgozta Knauz Nándor. I. köt. Esztergom, 1866. XLI-XLII. p. [VISSZA]

343. Megjegyzés: a közgyűlések rövid felidézése témánktól függetlenül, azért sem látszik haszontalannak, mert kimaradt például a Borsod politikatörténetét Szemere pályafutásával összefüggésben részletesen tárgyaló tanulmányból is: Ruszoly József: Szemere megyéje, Borsod Szemeréje. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. 1. köt. Miskolc, 1991. (Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv, 7/1.) 70-135. p. Az eseményeket aprólékosan ismerteti Szemere 1846-os másodalispánná választásáig (benne például 1843. évi követté választásával), majd röviden megemlékezik 1848-as tevékenységéről is, különös módon azonban alig, csupán utalásszerűen említi a Szemere 1847. évi követi megbízatásával kapcsolatos információkat. Vö. uo. 133. p. [VISSZA]

344. Az alább részletesen idézendő tudósítások mellett a követutasításokról és a közgyűlésekről megemlékezett: Pesti Hírlap, 972. sz. (október 24.) 267-268. p.; Jelenkor, 1847. II. 84. sz. (október 21.) 501-502. p. [VISSZA]

345. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z. m. Lt.) IV.A. 501/a. (= Borsod vármegye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyvei.) 152. köt. (1847.) 5164. sz. 513. p.; röviden: Seresné Szegőfi Anna (szerk.): Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken. Követutasítások és követi végjelentések. Miskolc, 1987. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 21.) 331. p. A követválasztási előkészületek "csendességét" és a szavazás rövid egyhangúságát ismerteti: Kilián István (sajtó alá rend.): Szűcs Miklós: Napló. Miskolc, 1981. (Borsod-Miskolci Füzetek. Irodalomtörténet. Documentáció Borsodiensis, III.) 243-244. p. [VISSZA]

346. Szűcs Miklós naplója, i.m. 244. p. [VISSZA]

347. Utóbbi elemzésére ld. részletesen: Dénes Iván Zoltán, i.m. 137-148. p.; a Borsod megyei követutasítást: B.-A.-Z. m. Lt. IV.A. 501/a. 152. köt. 5169. sz. 516-541. p., közölte: Seresné, i.m. 333-353. p. (továbbiakban: Követutasítás, 1847.) Vö. Ruszoly, i.m. 133. p., Pesti Hírlap, 1847. 957. sz. (szeptember 30.); ill. 14. sz. jegyz. [VISSZA]

348. B.-A.-Z. m. Lt. IV.A. 501/a. 152. köt. 5166-5167. sz. 514-515. p. [VISSZA]

349. Az október 15-i közgyűlést az alábbi tudósítás alapján ismertetjük: Nemzeti Újság, 1847. 594. sz. (november 19.) 736-737. p. [VISSZA]

350. Követutasítás, 1847. 8. pont. A jórészt Palóczy László által kidolgozott "borsodi indítvány" a reformkor egyik legtöbbet vitatott, ám lényegében feldolgozatlan politikai kérdése volt. Az indítvány szövegére és a vonatkozó politikai vitára ld.: B.-A.-Z. m. Lt. IV.A. 501/e. (= Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai.) 1762-1763/1841., 2845/1841. sz.; Kovács Ferencz: Az 1844-ik évi országgyűlési tárgyalások a papi javakról. Bp. 1893.; Csorba László: A szekularizáció kérdése a reformkori országgyűléseken. In: Világosság, 1979. 603-610. p.; Bényei Miklós: Oktatáspolitikai törekvések a reformkori országgyűléseken. Debrecen, 1994. 329-339. p. A téma feldolgozását megkíséreltük: Fazekas Csaba: Palóczy László és a reformkori Borsod vármegye. (kézirat) [VISSZA]

351. Bizonyára bibliai utalás Jézus Krisztus egyik példázatára, ld. Máté evangéliuma, 20:12. [VISSZA]

352. Követutasítás, 1847. 15. pont. [VISSZA]

353. A rendkívül aktív és a politizáló katolikusok eszmerendszerét magáévá tevő egyházi személy kilétét azonban sajnos nem tudtuk megnyugtatóan tisztázni. Elképzelhető, hogy nem pontos monogram-használatról van szó, kétséges ugyanis, hogy az egri főegyházmegye területén ilyen névbetűkkel szereplő kanonok a borsodi megyegyűlésen megjelenhetett. Feltételezésük szerint lehetséges, hogy az egyházi érdekeket Ferenczy Imre miskolci plébános védte nagy beszédekben, aki bizonyosan jelen volt a közgyűlésen. (Ld. alább.) A személy tisztázására egyébként Kiss Péter, az Egri Főegyházmegyei Levéltár vezetője is kísérletet tett, segítségét ezúton is köszönöm. - F.Cs. [VISSZA]

354. Követutasítás, 1847. 17. pont. [VISSZA]

355. Ld. pl. Szőcs Sebestyén, i.m.; Gárdonyi Albert, i.m. stb. [VISSZA]

356. Követutasítás, 1847. 21. pont. [VISSZA]

357. Az október 15-i közgyűlés alább következő szakaszáról terjedelmesen beszámol: Nemzeti Újság, 1847. 595. sz. (november 21.) 742-743. p. [VISSZA]

358. Szűcs Miklós naplója, i.m. 244. p. Megjegyezzük, hogy Nagy Gedeon tervei később megvalósultak, 1849 őszén ugyanis a Haynau-féle cs.kir. közigazgatás borsodi megyefőnök-kormánybiztosa lett. Ld. pl.: Fazekas Csaba (sajtó alá rend.): Palóczy László beszédei és írásai, 1848-1849. Miskolc, 1998. 40. p. stb. [VISSZA]

359. A közgyűlés utolsó szakaszát közölte: Nemzeti Újság, 1847. 596. sz. (november 23.) 747-748. p. Itt jegyezzük meg, hogy a sajtótudósítás jellegéből adódóan nem állíthatjuk bizonyosan, hogy valamennyi beszédet közölték, bár az egymásra épülő hozzászólások ezt valószínűsítik. Továbbá nem tudhatjuk, mennyire szövegszerű a beszámoló, de - észrevételünk szerint - nincs is okunk kételkedni abban, hogy a szövegek eltérnek az elhangzottaktól, tartalmi szempontból nagyobb különbségről bizonyosan nem beszélhetünk. [VISSZA]

360. Utalás az 1839-40. évi, az 1843-44. évi országgyűléseken, illetve a kettő között kibontakozott vegyes házassági vitában legfőbb vallássérelemnek számító püspöki körlevelekre. Lajcsák Ferenc nagyváradi és Scitovszky János (ekkor még) rozsnyói püspök ugyanis egyházmegyéjük területén megtiltotta papjainak, hogy megáldjanak olyan vegyes házasságot, ahol a protestáns fél nem adott reverzálist. Az eljárást (illetve az egyházi áldás nélküli tudomásulvétel, az ún. passiva assistentia gyakorlatát) közvetlenül az 1839-40. évi diéta bezárása után Kopácsy József esztergomi érsek az egész magyar katolikus egyházra kiterjesztette, mire a legtöbb vármegye felháborodottan tiltakozott, sok helyen perbe is fogatta az áldást megtagadó plébánosokat. A vitára részletesen ld. az 1. sz. jegyzetben idézetteket. [VISSZA]

361. Kovács Ferenc, i.m. I. köt. 322-323. p.; Szemere beszédét ismertette röviden: Lukácsy Sándor: "Minek a pap az ország gyűlésében?" Szemere Bertalan az 1843-44. évi reformországgyűlésen. In: Világosság, 1962. 12. sz. 51-52. p. [VISSZA]

362. Szemere Bertalan követjelentési beszéde. Miskolcz, 1845, január' 9ikén. Miklósvár [Miskolc], 1847. 25. p. [VISSZA]

363. Ld. pl.: Mester István, i.m. 75. p. stb. [VISSZA]

364. A korabeli sajtó publicistáinak személyazonosságát az esetek többségében igen nehéz meghatározni, ld. erről: Dénes Iván Zoltán, i.m. 89. p. [VISSZA]

365. B.-A.-Z. m. Lt. IV.A. 501/a. 152. köt. 5168. sz. 516. p. [VISSZA]

366. Budapesti Híradó, 1847. 691. sz. (november 5.) 312. p. [VISSZA]

367. B.-A.-Z. m. Lt. IV.A. 501/a. 152. köt. 5173. sz. 543. p. [VISSZA]

368. B.-A.-Z. m. Lt. IV.A. 501/a. 152. köt. 5170. sz. 541. p.; ill. Követutasítás, 1847. 37. pont. [VISSZA]

369. Lipthay Sándor személyére és újságírói felfogására röviden: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története. I. köt. 1705-1848. Bp., 1979. 785-787. p.; általánosságban: Dezsényi Béla: Nemzeti Újság, 1840-1848. In: Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv, 1940-41. Bp., 1941. 313-356. p.; illetve részleteiben: Dénes Iván Zoltán, i.m. 99-105. p. [VISSZA]

370. Az országgyűlési ifjakkal és a liberálisok fiatal, radikális nemzedékével kapcsolatban gyakran vélekedtek ilyen indulatosan, ld. pl.: Perger János cikkeit: Nemzeti Újság, 1844. 36-37. sz. stb. [VISSZA]

371. Szemere Bertalan nagy hatású, 1840-ben megjelent Utazás külföldön c. könyvében közölte is a júliusi monarchia alaptörvényét. Ld. erről pl.: Hermann Róbert, i.m. 17. p. [VISSZA]

372. Például Borsodban a papi tizedről szóló követutasítás szövegében: ld. 24. sz. jegyz. [VISSZA]

373. Ld. erről pl.: Pesti Hírlap, 1847. 990. sz. (november 25.) 343-344. p. [VISSZA]

374. A Nemzeti Újság lapszámait ld. a 19., 27. és 29. sz. jegyzetekben. Különösen érdekes, hogy már a diéta megnyitása után közölték a Borsod megyei követutasítással kapcsolatos tudósítást, sőt a káptalanok ügyének országgyűlési leszavazása egy lapszámba került Szemere idézett beszédével! [VISSZA]

375. Felséges Első Ferdinánd austriai császár, Magyar- és Csehországnak e néven ötödik apost. királya által szabad királyi Pozsony városába 1847-ik esztendei Sz. András hava 7-ik napjára rendeltetett magyarországi közgyűlésnek irományai. Pozsonyban, 1848. 58. sz. 81. p. [VISSZA]

376. A jelen tanulmány elkészítéséhez szükséges (Palóczy László személyére vonatkozó) kutatásokat a Miskolc város által alapított pályakezdő Tudományos-Művészeti Ösztöndíj nyerteseként, továbbá a Rákóczi Bank Rt. által a Miskolci Egyetem oktatói részére biztosított ösztöndíja segítségével végeztem. Támogatóimnak ezúton is köszönöm, hogy kutatásaimat segítették. (Fazekas Csaba) [VISSZA]

377. Somogy megye például országgyűlési sérelmei között követelte, hogy a bencés és a pálos rendet azonnal régi jogaiba és vagyonába helyezzék vissza, mert véleményük szerint fontos szerepük lett volna az oktatásban. Melhárd Gyula: Somogyvármegye a rendi országgyűléseken. I. köt. 1611-1812. H.n. 1906. 77. p. [VISSZA]

378. Az uralkodó 1801 novemberében hozott döntéséről, az 1802. március 12-én kiadott Diploma Restitutionale-ről és a visszaállítás részleteiről ld.: Sörös Pongrácz: A pannonhalmi főapátság története. Bp., 1916. 13-20. p.; Meszlényi Antal: A tanító szerzetesrendek visszaállítása. In: A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. III. Bp. 1933. 303-329. p.; Kovács Imre Endre: A csornai premontrei prépostság 1802. évi visszaállításának története. In: Sümegi József - Zombori István (szerk.): Hermann Egyed Emlékkönyv. Bp., 195-201. p. stb. [VISSZA]

379. Ld. erről: Hermann, Aegidius: Staatliche Klosterreform in Ungarn (1814-1827). Bp. 1937. (Klny. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyvéből.) (továbbiakban: Hermann, 1937.) [VISSZA]

380. Ld. erre egykorúan: Horváth Elek: Egyházi Rendek Intézete. In: Tudományos Gyűjtemény, 1826. I. 10-27. p. [VISSZA]

381. A' Szerzetes Rendek az austriai Birodalomban. In: Szion, 1838. II. 9. sz. 33-34. p. [VISSZA]

382. Koppy, Josephus: Tabella III et IV exhibens alphabetico ordine Conspectum Generalem Domicioliorum Religiosorum Ordinum utriusque sexus in regno Hungariae. In: Fasciculi Ecclesiastico-Litterarii, 1841. I. Fasc. III. 356-357. p. [VISSZA]

383. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.), N 101 (= Regnicolaris levéltár, Deputatio systematicorum operatorum) Fasc. D. [VISSZA]

384. Protocollum consessum sub-deputationis regnicolaris in Ecclesiasticis et Fundationalibus, ad mentem articuli 8-vi 1827. ordinatae. Pesthini, é.n. [1828.] 7-9. p.; Opinio Excelsae Regnicolaris Deputationis per Articu.[lum] 8-vum 1827. ordinatae, super Objectis Ecclesiasticis et Fundationalibus. Posonii, 1830. (továbbiakban: Opinio deputationis, 1830.) 1-2. p. [VISSZA]

385. MOL. A 96 (= A Magyar Kancellária levéltára, Acta Diaetalia) I. 5. tétel, 10. cs. f. 133r. [VISSZA]

386. Barta István: A fiatal Kossuth. Bp. 1961. (továbbiakban: Barta, 1966.) 111-112., 128. p. A zempléni bizottság munkájában tevékenykedett a kor neves gazdasági szakírója, az ellenzéki Balásházy János is. Erdmann Gyula: Zemplén vármegye reformellenzéke, 1830-1836. Miskolc, 1989. 48. p. [VISSZA]

387. MOL. A 96. I. 5. 10. cs. f. 161r-162v., f. 546r-v., f. 680r.; MOL. N 22 (= Regnicolaris levéltár, József nádor titkos levéltára, Preparatoria ad diaetam Posoniensem.) No. XVI. 16. cs. f. 224r-v. [VISSZA]

388. MOL. A 96. I. 5. 10. cs. f. 611v-612r. [VISSZA]

389. MOL. N 22. No. XVI. 16. cs. f. 806:1-2. p. [VISSZA]

390. Ugyanezt vallotta többek között Torontál megye is hangsúlyozva, hogy csak annyi szerzetest szabad felvenni, amennyit a rendek el tudnak tartani, a kéregetést illetően pedig a püspökök rendszeresen számoltassák el a rendek elöljáróit. Az Országos Rendszeres munkáknak megfontolására Tekintetes Torontál Vármegye által kirendelt Küldötségnek vélemenye [sic!] az egyházi és világi örök hagyományi tárgyakban a' tekintetes nemes vármegyének erre tett észrevételeivel, és határozataival e'gyütt. Temesvárott, 1832. 1. p. [VISSZA]

391. MOL. N 22. No. XVI. 17. cs. f. 243r-v.; illetve Barta István: Kölcsey politikai pályakezdése. In: Századok, 1959. 2-4. sz. 252-302. p. (továbbiakban: Barta, 1959.); 295. p. Vö. még: Takács Péter: Szatmár vármegye az 1827. évi országgyűlési bizottság "tudományos és nevelési" munkálatairól. In: Csorba Sándor - Takács Péter: Kölcsey és Szatmár megye. Nyíregyháza, 1988. (Szabolcsi Téka, 6.) 169-186. p. [VISSZA]

392. MOL. N 22. No. XVI. 17. cs. f. 26:1-3. p. [VISSZA]

393. Barta, 1966. 168. p. [VISSZA]

394. Zala vármegyének az Országos Kiküldöttségnek rendszeres munkáira tett észrevételei. H.n. (Zalaegerszeg) 1832. 115. p.

A zalavári bencéseket egyébként 1715-ben rendelték a göttweigi apátság adminisztrációja alá, 1832-ben nemcsak Zala megye rendei, hanem a Helytartótanács egyházügyi bizottsága is önálló apát kinevezését (így ausztriai rendháztól való függetlenségének elismerését) indítványozta. Ld. erről részletesen: Füssy tamás: A zalavári apátság története a legrégibb időktől fogva napjainkig. Bp., 1902. (A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története, VI.) 312-316. p. [VISSZA]

395. Barta, 1959. 295. p.; Barta, 1966. 170-171. p.; Gergely András: A "rendszeres bizottsági munkálatok" szerepe a magyar reformmozgalom kibontakozásában. In: Tiszatáj, 1976. 6. sz. 37-41. p.; 40. p. Az egyházügyi bizottság tevékenységének szerepére a liberális politikában ld. még: Csáky, Moritz von: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. Graz-Wien-Köln, 1967. (Studien zur Geschichte der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Bd. VI.) 15-17. p.; Fazekas Csaba: A szerzetesrendek reformkori megítélése a "rendszeres bizottsági munkálatok" dokumentumai tükrében. In: Hajdú Ákos - Kokas Zsuzsanna (szerk.): Egyház és Művelődés. Pannonhalma, 996-1996. Bp., 1997. 141-158. p.; továbbá általában a munkálatokra: Mályusz Elemér: A reformkor nemzedéke. In: Századok, 1923. 1-6. sz. 16-75. p.; 72-73. p. stb. [VISSZA]

396. Barta István (szerk.): Országgyűlési Tudósítások. I-V. köt. Bp. 1948-1961. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos Összes Munkái I-V.) (továbbiakban: KLÖM) I. 493. p. [VISSZA]

397. KLÖM I. 502., 505. p. Megjegyezzük ugyanakkor, hogy bár Palóczy László valóban kérlelhetetlenül támadta a jezsuitákat (és az egyházi felfogás más elemeit), általában a katolikus egyházzal szemben azonban talán mégsem volt ennyire ellenséges, a jezsuitákat lényegében a katolicizmus rossz szellemének tekintette. Nemcsak katolikus ellenzékiekkel állt jó barátságban, hanem igyekezett kapcsolatot tartani káptalani követekkel sőt az aulikus püspöki kar egyes tagjaival (még az általa sokat támadott Kopácsy érsekkel) is, ami Palóczy egyházpolitikai felfogásának felvilágosult jellegére utal. Ld. pl. Takáts Sándor: Emlékezés Palóczy Lászlóra. In: Budapesti Szemle, 1933. 228. köt. 662. sz. 15-37. p. illetve ugyanez: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (továbbiakban: OSzKKt.) Fol. Hung. 2189. sz. f. 2. [VISSZA]

398. Portugáliából 1759-ben, Franciaországból 1762-ben, Spanyolországból (miután a jezsuiták fő szervezői voltak az Esquilache reformminiszter elleni mozgalomnak) 1767-ben utasították ki a rend tagjait. A határozott, erélyes kitiltás csak utóbbi országban mintegy 5000 főt érintett. Ld. erről pl.: Carr, Raymond: Spain, 1808-1975. Oxford, 1982. (2nd ed.) 68-69., 75-76. p.; Anderle Ádám: Spanyolország története. Bp., 1992. 90. p.; Birmingham, David: A Concise History of Portugal. Cambridge, 1993. (Cambridge Concise Histories) 82. p. stb. [VISSZA]

399. Beöthy felszólalását idézte: Kossuth Lajos: A Vallás-szabadság az 1833-ki országgyűlésen c. munkájában. Barta István (szerk.): Ifjúkori iratok. Törvényhatósági Tudósítások. Bp. 1966. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. KLÖM VI.) 397. p. [VISSZA]

400. KLÖM IV. 540. p. Beöthy a jezsuiták alattomos módszereit 1836-ban is emlegette. KLÖM V. 646. p. [VISSZA]

401. Szekfű Gyula (szerk.): Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez, 1790-1848. Bp. 1926. (Magyarország újabb kori történetének forrásai.) 148. p. [VISSZA]

402. KLÖM VI. 958. p. [VISSZA]

403. Maga Kossuth Lajos is igen nagy szerepet tulajdonított a vallásügyi vita kibontakozásának. Ld. pl.: "[1840-ben] a fáradtságnak bizonyos neme látszott a nemzeten elömleni. És néhány hónap múlva előkerült a vegyes házasságok kérdése; s amint minden rossznak van jó oldala, hazánknak leghűbb, egyszersmind legegészségesebb velejű fiai határozottan oda nyilatkoztak, hogy ezen kérdésnek előkerülése fogná kifejlődésük processusát az elalvástól megőrizni. S valóban úgy lőn." Kossuth Lajos: Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól. [1841] In: Ferenczi Zoltán (szerk.): Gróf Széchenyi István: A Kelet népe. Bp. 1925. (Gróf Széchenyi István összes művei 5.) 411-524. p.; 481. p.

A vegyes házasságokkal kapcsolatos vita széleskörű szakirodalmából ld. többek között: Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. I-III. Bp. 1886. 105-109., 169-178., 227-287. p.; Meszlényi Antal: A jozefinizmus kora Magyarországon (1786-1846). Bp. 1934. (továbbiakban: Meszlényi, 1934.) [VISSZA]

404. Győr-Sopron megyei Levéltár, Soproni Levéltár, Sopron vármegye nemesi közgyűlésének iratai. 443. dob. 1968/1839. sz. - Ezúton is köszönöm Dominkovits Péter levéltáros úrnak, hogy a jelzett iratot rendelkezésemre bocsátotta. [VISSZA]

405. Magyar Ország és ahoz kapcsolt Részek Karainak és Rendeinek közönséges és eggyes sérelmei és kívánatai, mellyek az 1839-ik esztendei Országgyűlésre a' Törvényhatóságok által felhozattak, és az Országos küldöttség által rendbeszedetvén (...) kiadattak. H.n. é.n. [Pozsony, 1839.] Országgyűlési Könyvtár (Bp.) MO:Ia:1839/40/A-24. 56. p. [VISSZA]

406. Az ülésről készült bizalmas jelentés ismerteti Palóczy és a hozzászólók beszédeit ld.: MOL. A 96. II. 4. tétel, 16. cs. 41r-42v. Palóczy részletes követjelentése ezzel tartalmilag megegyezik: Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z.m.Lt.), IV.A. 501/e. (= Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai) 4/1840. sz. [VISSZA]

407. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 1539/1840. sz.; B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/h. (= Borsod vármegye országgyűlési iratai) 8. köt. (1839-40) 118. p. [VISSZA]

408. Az alább idézett országgyűlési naplók mellett a szerzetesekkel kapcsolatos vitákat kivonatosan közölte: Konkoli Thege [Konkoly-Thege] Pál: Az 1840-dik évi országgyűlés. II. köt. Pest, 1847. (továbbiakban: Konkoly-Thege, 1847.) 341-342., 355-359., 509-514., 533. p.

A jezsuitákkal kapcsolatos országgyűlési tárgyalásokat röviden (jórészt rendtörténeti oldalról) ismertette még: Petruch Antal S.J.: Száz év a magyar jezsuiták múltjából. A magyar jezsuiták a közös rendtartományban. 1-2. köt. Kecskemét, 1992. (Anima una könyvek, 4-5.) (továbbiakban: Petruch, 1992.) 82-97. p. [VISSZA]

409. Felséges Első Ferdinánd Ausztriai Császár, Magyar és Csehországoknak e' néven Ötödik apost. királyától szabad királyi Pozsony Városába 1839-dik esztendei Szent-Iván havának 2-dik napjára rendeltetett Magyarország' közgyűlésének jegyző könyve. Pozsony, 1840. (továbbiakban: Közgy. jkv., 1840.) 281-283. p. [VISSZA]

410. A felső tábla első tárgyalására 1840. március 28-án került sor. Felséges Első Ferdinánd Ausztriai császár, Magyar- és Csehországoknak e' néven ötödik koronás királyától szabad királyi Pozsony Városában 1839-dik évi június 2-kára rendeltetett Magyar országgyűlésen a' Méltóságos fő-rendeknél 1840. februarius 25-kétől május 12-ig tartatott országos ülések naplója. Pozsonyban, é.n. [1840.] (továbbiakban: Főrendi napló, 1840.) 269-280. p. [VISSZA]

411. OSzKKt. Fol. Hung. 2664. (= Lonovics József beszédei) "A Szerzetesek s Jesuiták." 141r-142v. [VISSZA]

412. Hermann Róbert: A rendőrminiszter és a Zichy-gyémántok. Székesfehérvár, é.n. [1994.] (Fejér Megyei Levéltár Közleményei, 17.) 5. p. [VISSZA]

413. Közgy. jkv., 1840. 26- 32. p. [VISSZA]

414. Palóczy beszédét ld. még: Toldy István (szerk.): A magyar politikai szónoklat kézikönyve. 1. köt. Pest, 1866. 81-85. p.; röviden (célzatos közlésben): Pándi Pál (szerk.): "Urak, papok dölyfét ím eleget tűrtük..." Antológia a magyar irodalom antiklerikális hagyományaiból. Bp., 1952. 133-136. p. [VISSZA]

415. Mindez azért is érdekes, mert Kopácsy viszonylag ritkán szólalt fel, egy visszaemlékezés szerint "csak nagyon fontos kérdések hívták őt a vita terére." Szécsen Antal: Az 1839-40-diki országgyűlésről. In: Budapesti Szemle, 32. köt. 1882. 71. sz. 241-259. p.; 255. p. [VISSZA]

416. Főrendi napló, 1840. 533-535. p. [VISSZA]

417. Szekfű Gyula: A XIX-ik és XX-ik század. In: Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet. V. köt. Bp. 1936. (3. kiad.) (továbbiakban: Szekfű, 1936.) 212. p. [VISSZA]

418. Bár megjegyezzük, a főrendeknek ez az érvelése sem volt teljesen helytálló, hiszen ekkoriban külföldi országokban is heves vita tárgyát képezte a jezsuiták befogadásának vagy kiűzésének kérdése. Ld. erről alább, ... jegyzethez írtakat. [VISSZA]

419. A beszédet ld. még: Ferenczy József (szerk.): Gróf Dessewffy Aurél összes művei. Bp. 1887. 259-260. p. [VISSZA]

420. Batthyány kissé rezignáltan jegyezte meg a javaslat kapcsán, hogy "szokásom szerint a minoritással voksolok." Vö. pl. Molnár András: Batthyány Lajos a reformkorban. Zalaegerszeg, 1997. 43. p. [VISSZA]

421. Meszlényi, 1934. 393. p. Egész pontosan a bejelentette szavazatok között egyenlőség jött létre a két tábor között (az ellenzőknek majdnem egyharmadát az egyháziak tették ki), s az elnöklő nádor "el nem fogadásra adá ki a határozatot". A tényt naplójában rögzítő Dessewffy Aurél arról is hangsúlyozta továbbá, hogy a jezsuiták ellen nyilatkozók egyik része inkább az alsó tábla ellenzéki indítványát pártolta, másik része pedig a királyi jogokat kívánta korlátozni ezen a téren. MOL. P 88. (= Dessewffy család levéltára, Familiaria.) II. Series. 7. cs. No. 8. [VISSZA]

422. Ld. pl. Jelentése Pest Pilis és Solt t.e. megyék' 1839/40 évi országgyűlési követeinek. Pesten, 1840. 80. p.; Ferenczi Zoltán (szerk.): Deák Ferencz és Hertelendy Károly két követjelentése az 1832/36 és 1839/40-iki országgyűlésről. Bp. 1904. 143. p. stb. [VISSZA]

423. Konkoly-Thege, 1847. 556. p. [VISSZA]

424. MOL. N 67 (= Regnicolaris levéltár, Diaeta anni 1839-1840.) 4. cs. Fasc. H. No. 66. (a)-(b) [VISSZA]

425. Magyar Törvénytár, 1657-1740. évi törvényczikkek. Bp. 1900. (továbbiakban: Törvénytár, 1657-1740.) 349. p. [VISSZA]

426. Ld. pl. 1588/44. tc. és befejezés 1. §. Ld. Magyar Törvénytár, 1526-1608. évi törvényczikkek. Bp. 1899. 725. p. [VISSZA]

427. Az 1705. évi szécsényi országgyűlés végzése alapján - mivel a jezsuiták nem tettek esküt a szabadságharcban szövetkezett rendek államára és nem szakadtak el az ausztriai rendtartománytól - II. Rákóczi Ferenc száműzette őket az országból. A katolikus fejedelem egyébként gyűlölte a társaságot, 1708-ban annak a véleményének adott hangot, hogy "ezt a háborút a jezsuita-tételek és elvek korlátlan garázdálkodása idézte fel" stb. Ld. erről pl.: Esze Tamás: Rákóczi valláspolitikája. In: Benda Kálmán (szerk.): Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Bp. 1980. 285-296. p.; 290., 296. p. [VISSZA]

428. Megjegyezzük, mindez különösen igaz a felekezetileg tagoltabb, illetve jóval toleránsabb hagyományokkal rendelkező Erdély törvényhozására. 1653-ban az Approbata Constitutiones például külön cikkelyekben részletezte a "jésuitai szerzet kirekesztetésének módját és okát", kimondatlanul is mintegy megelőlegezve a későbbi magyarországi vita ellenzéki gondolatait. (A XVIII. század elején természetesen Erdélybe is visszatelepültek a jezsuiták, ld. pl. az ezt megerősítő 1744/8. tc.-t.) Ld. Magyar Törvénytár, 1540-1848. évi erdélyi törvényczikkek. Bp. 1900. 12-17., 390-393. p. [VISSZA]

429. Ld. pl. 1715/73.,102.; 1723/96.; 1765/42-43. tc. stb. Törvénytár, 1657-1740. 499., 519., 641. p.; Magyar Törvénytár, 1740-1836. évi törvényczikkek. Bp. 1901. 123. p. [VISSZA]

430. Opinio deputationis, 1830. 1. p. [VISSZA]

431. Ld. 1802/16. tc. Törvénytár, 1740-1836. 289. p. [VISSZA]

432. Hermann, 1937. 16. p.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae. I.) (2. kiad.) (továbbiakban: Hermann, 1973.) 394-395. p.; Petruch, 1992. 44-45. p. A század első évtizedeiben történt visszatelepítési kísérleteik rövid ismertetéseit ld. továbbá: Géfin Gyula: Memoria abolitana Societatis Jesu. In: Egyházi Lapok, 1931. november. 281-284. p.; Szittyai Dénes: A jezsuiták visszatelepítésének kérdése Magyarországon a 19. század első felében. In: Jezsuita történeti évkönyv, 1941. Bp. é.n. [1941] 226-230. p.; Meszlényi, 1934. 146. p. [VISSZA]

433. Egri Főegyházmegyei Levéltár (továbbiakban: EFL) Archivum Novum, 2851. rakt. sz. (= Religionis Jesuitae, 1811-1923.) 1820.; Petruch, 1992. 53. p. [VISSZA]

434. Ritsmann Pál: Az 1822. évi nemzeti zsinat és a kormányhatóságok. In: A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. X. Bp. 1940. 150-186. p. (továbbiakban: Ritsmann, 1940.) 179. p. [VISSZA]

435. 1829-ben telepedtek le Gleisdorfban, 1830 februárjában pedig már Grazban nyithattak rendházat. Szöllősy Károly: Az osztrák-magyar monarchia összes szerzetes rendeinek történeti és statisztikai rajza, különös tekintettel azok irodalmi és tanügyi működésére. II. köt. Arad, 1878. (továbbiakban: Szöllősy, 1878.) 13. p. [VISSZA]

436. A tíz fős létszámot persze igyekeztek növelni, ami azért is érdekes, mert a korabeli statisztikák szerint a harmincas években összesen mintegy kétszáz főre tehetjük az ausztriai jezsuiták számát. Ld. pl.: A' Szerzetes Rendek az austriai Birodalomban. In: Szion, 1838. II. 9. sz. 33-34. p.

Továbbá az összesen öt rendház mindegyikében egyszerre legfeljebb 50 szerzetest ("professzort, atyát, tanulót és segédet") találhattunk. Figyelemreméltó, hogy 1838-ban a magyar fiataloknak helyt adó starawies-i rendházban alig 38-an laktak. Ld.: Jezuiták Gallicziában és Ausztriában. In: Jelenkor, 1840. 26. sz. 102-103. p. [VISSZA]

437. Villányi Győző: A magyar papság valláserkölcsi reformjavaslatai a pozsonyi nemzeti zsinaton (1822). Különös tekintettel Győregyházmegyére. Győr, 1938. 72. p.; Géfin Gyula: A szombathelyi egyházmegye története. II. Szombathely, 1929. 319. p.; Petruch, 1992. 59-60. p. [VISSZA]

438. Meszlényi Gyula: Klobusiczky Péter volt szatmári püspök, később kalocsai érsek szent beszédei. Szatmár, 1906. 240. p. [VISSZA]

439. Fabius: Nachrichten und Betrachtungen über die Ungarische Nazionalsynode vom Jahre 1822. Sulzbuch, 1824. 74-75. p.; Meszlényi, 1934. 262. p.; Petruch, 1992. 60-62. stb. [VISSZA]

440. Ritsmann, 1940. 180. p.; Hermann, 1973. 403-404. p. Lorenz működésével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy 1822-ben az erdélyi egyházmegyei zsinat felvilágosult statutumait is a jezsuita szellemiségű Kohlmann Antal vonatta vissza. Ld. Hermann Egyed: Az 1822-i erdélyi egyházmegyei zsinat. In: A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. V. Bp. 1935. 243-269. p., 263. p. [VISSZA]

441. Meszlényi, 1934. 146-147. p. Itt tanulságos idézet: "Az államtanácsosok lélekvilága még nem volt annyira katholikus, hogy a jezsuitákat meg tudta volna tűrni." [VISSZA]

442. Esztergomi Prímási Levéltár (továbbiakban: EPL), Rud. 4/3. Acta fundationalia et ecclesiastica. No. 23. [VISSZA]

443. Petruch, 1992. 81. p. [VISSZA]

444. Főrendi napló, 1840. 274. p. [VISSZA]

445. Pesti Hírlap, 1842. I. 111. sz. (január 23.) 53. p. [VISSZA]

446. OszKKt. Fol. Hung. 1138. f. 9r. [VISSZA]

447. A beszéd számos kéziratban terjedt, ld. pl.: OszKKt. Quart.Hung. 3106. (= Vallás-politikai röpiratok) 38v-42v.; B.-A.-Z.m.Lt. Szám nélk. (Kiállítási anyag) stb. Szövegét közölte továbbá (kisebb kihagyásokkal) a vele polemizáló röpirat: P*** L** B** [Palóczy László Borsod] 2. alispányának a' vegyesházasságok ügyében közgyűlésen tartott beszédére válasz. Pesten, 1841. (Szerzője Szabó Alamizsnás János katolikus plébános volt, aki egyébként a vegyes házasságok ügyében Zólyom illetve Zala megye híres körleveleire is önálló röpiratban válaszolt.) [VISSZA]

448. Ld. erre például az előző jegyzetben idézett röpiratot. Megjegyezzük továbbá, hogy Palóczy hasonlóan érvelt a szintén hatalmas vitát kiváltó "borsodi indítvány" szövegében, melyben az egyházi javak szekularizációját indítványozta. Ld. pl. B.-A.-Z.m.Lt. 1762-1763/1841., 2845/1841. sz.; Kovács Ferencz: Az 1844-ik évi országgyűlési tárgyalások a papi javakról. Bp. 1893. [VISSZA]

449. Nemzeti Újság, 1844. június 19. Idézi: Petruch, 1992. II. köt. 267. p. [VISSZA]

450. Kovács Ferencz (szerk.): Az 1843/44-ik évi országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I. köt. Bp. 1894. (továbbiakban: Kovács, 1894.) 277-278. p. [VISSZA]

451. Sörös Pongrácz: A kath.[olikus] klérus törekvései az 1843/44. országgyűlés ügyeinek tárgyalásai alatt. In: Katholikus Szemle, 1901. X. sz. 865-890. p.; 870. p. [VISSZA]

452. Kovács, 1894. III. köt. 49. p. (1843. november 16-i kerületi ülés.) [VISSZA]

453. Palóczy 1844-es követjelentése: Seresné Szegőfi Anna: Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken: követutasítások és követi végjelentések. Miskolc, 1987. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 21.) 315. p. [VISSZA]

454. 1844/6. tc. 28. §. B. 8. §. Magyar Törvénytár, 1836-1868. évi törvényczikkek. Bp. 1901. 110., 203. p. [VISSZA]

455. Pest megyei Levéltár, IV. 3. a) (= Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési iratai, jegyzőkönyvek) 115. köt. 639/1840. sz. [VISSZA]

456. Ld. például Arad vármegye követutasításának 54. pontját: Nemzeti Újság, 1847. 586. sz. (november 5.) 702. p. [VISSZA]

457. EPL Kop. Cat. 6. No. B. I. 112. [VISSZA]

458. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, Ms. 4851/652. sz. (Megjelent: Fazekas Csaba: Palóczy László levele Ghyczy Kálmánnak. In: Észak-Magyarország, 1997. január 4. II. p.) [VISSZA]

459. Wagner Béla Pest megyétől, majd az 1848-as országgyűléstől is kért jogorvoslatot. Ld. MOL. N 70. (= Diaeta anni 1849-1849.) Lad. XX. 22. Fasc. 2A. Nr. 126. Ld. erről röviden: Fazekas Csaba (szerk.): Palóczy László beszédei és írásai, 1848-1849. Miskolc, 1998. (továbbiakban: PLBI., 1998.) 234-235. p. [VISSZA]

460. MOL. R 90. (= Kossuth-levéltár. Kossuth Lajos iratainak időrendi része.) I. 253. sz. (Filmtári dobozszám: 7082.) [VISSZA]

461. Nevezetessé vált például a budai erzsébetrendi apácák ügye, ld. pl.: PLBI., 1998. 178., 260-261. p. [VISSZA]

462. Ld. pl.: Nagy, Joannes: Memoria ordinis societatis Jesu. I-III. In: Fasciculi Ecclesiastico-Litterarii, 1842. I. Fasc. II. 190-219.; 1842. II. Fasc. II. 129-161. p.; 1842. II. Fasc. III. 288-339. p.; A' jesuiták' dicséretes magok-megadása rendök' eltöröltetésekor. In: Religio és Nevelés, 1841. II. 17. sz. 268-271. p.; Pauer János: Nevelő 's tudományos intézeteink' története, 's azok' fejlődésére a' clerus' befolyása. V. In: Religio és Nevelés, 1843. I. 18. sz. 344-353. p.; A' jezuiták saját ellenségeik által igazolva. I-II. In: Religio és Nevelés, 1843. II. 27. sz. 209-211. p.; 28. sz. 217-219. p. stb. [VISSZA]

463. Közlések. Harter Fridrik' "Ausflug narch Wien und Pressburg" czímű könyvéből. (Schaffhausen, 1840.) A' Jesuitákról. In: Religio és Nevelés, 1841. I. 19. sz. 293-295. p.; Rövid külföldi hírekre ld. pl.: Religio és Nevelés, 1843. 14. 112. p.; 17. sz. 135-136. p.; 20. sz. 160. p.; 25. sz. 200. p.; 31. sz. 247. p.; 35. sz. 280. p. stb. [VISSZA]

464. Fejér György: Tekintet a' jezuiták rendjére. I-II. In: Religio és Nevelés, 1846. II. 24. sz. 185-188. p.; 25. sz. 195-198. p. [VISSZA]

465. A' radicalizmus és a' jesuiták. In: Századunk, 1839. 82. sz. 654-655. p. [VISSZA]

466. Gyarmathy János: Vezércsillag, mellyet a' szerzetes rendek helyes megítélésére Calazantzi Sz. Jó'sef 1836 aug. 28kán tartott évfordulati tisztelt ünnepén egyházi beszédben a' pesti k. hívek előtt kalauzul ajánlott. Pesten, é.n. [1836.] [VISSZA]

467. Szekfű, 1936. 293. p. [VISSZA]

468. Szintén Szekfű Gyulát idézhetjük: "a jezsuitarend helyreállításának nemcsak a jozefinus kormány, de a hazai laikus gondolkozás is ellenszegült." Szekfű, 1936. 212. p. [VISSZA]

469. Gergely András - Spira György - Sashegyi Oszkár (szerk.): Széchenyi István válogatott művei. II. köt. Bp. 1991. (Magyar remekírók.) 658. p. [VISSZA]

470. Fenyő Erika (szerk.): Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához. Bp. 1985. (Magyar Hírmondó) 59. p. [VISSZA]

471. Fekete Antal: Gróf Széchenyi István vallásossága. Bp. 1936. (Palaestra Calasanctiana. A piaristák doktori értekezései az 1932. évtől, 16.) 131-132. p.; Hermann, 1973. 419-420. p. [VISSZA]

472. Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika,1847-1894. I. köt. Bp. 1894. (továbbiakban: Zeller, 1894.) 180-186. p. Megjegyezzük, a forradalom és szabadságharc időszakának a szerzetesekkel kapcsolatos vonatkozásaival ezúttal csak érintőlegesen foglalkozunk. Az augusztus eleji országgyűlési vitáról ld. részletesebben: Fazekas Csaba: Az első népképviseleti országgyűlés történetéből. Palóczy László beszédei és képviselői indítványai. (1848. július - december) In: Dobrossy István (szerk.): Tanulmányok és források az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetéhez. Miskolc, 1998. 81-192. p.; röviden: PLBI., 1998. 65-67. p. [VISSZA]

473. Mint a radikálisok lapja írta: Palóczy nemcsak a kaput akarta bezárni a jezsuiták előtt, de még a kulcslyukat is el akarta tömíteni. Márczius Tizenötödike, 1848. 122. sz. (augusztus 4.) 490. p. [VISSZA]

474. Zeller, 1894. 189-190. p. [VISSZA]

475. [Táncsics Mihály]: Anti-úrbérváltság. Lipcse, 1846. 51. p. [VISSZA]

476. -tm-: Ismét egy Jesuita. In: Kossuth Hírlapja, 1848. 123. sz. (november 21.) 539. p. [VISSZA]

477. Gergelyi: Ha ha ha! Ez már még is szörnyűség! In: Marczius Tizenötödike, 1848. október 23. 76. p.; Grófh (Richárd) János: A' budai irgalmas barátok irgalmatlanságáról. In: Marczius Tizenötödike, 1849. június 30. 247. p. [VISSZA]

478. Hamar Dani [Hamary Dániel]: Nem kell szerzetes rend. Pesten, é.n. [1848] [VISSZA]

479. Ez a törekvés jellemzi például az alábbi cikkeket: Gy.A.: A' szerzetesek. I-II. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 14. sz. 107-110., 15. sz. 113-115. p.; Dóczy József: Néhány szó a' szerzetes-rendek' érdekében. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 37. sz. 298-300. p. stb. [VISSZA]

480. Jakabfalvay András, Torna megye liberális főjegyzője, egy ízben országgyűlési követe például 1847-es írásában például azt sugallta, hogy "a politikai téren működő jezsuitizmus Magyarhonba is kiterjeszté szövevényes hálóját." Jakabfalvay András: Egyházi politika, különösen Magyarhonban. Bp., 1886. XI. p. [VISSZA]

481. Beér János - Csizmadia Andor (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp., 1954. 700. p. [VISSZA]

482. Rimely Mihály pannonhalmi főapát például a kinyomtatott szöveget olvasva nem állta meg, hogy a "jezsuita" kifejezés mellé fel ne jegyezze: "Epés!" Ld. Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, BK. 146/V-X. (= Rimely Mihály hagyatéka. Iratok az 1843-44. és az 1847-48. évi országgyűlésekről) X. cs. 46. sz. [VISSZA]

483. Idézi: Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. In: Pál Lajos (szerk.): Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások. Bp., 1986. (Történetírók tára) 209-426. p.; 425. p. [VISSZA]

484. Pesti Hírlap, 1846. 648. sz. (március 27.) 211-212. p. [VISSZA]

485. Utóbbira ld. pl.: Pesti Hírlap, 1847. 979. sz. (november 5.) 300. p. A svájci konfliktusról ld. pl.: Schollenberger, J.: Die Schweiz seit 1848. Berlin, 1908. 3-4., 269. p. stb. [VISSZA]

486. Ld. minderről pl.: PLBI., 1998. 207-209. p. Megjegyezzük, hogy a külpolitikai események hatására 1849 májusában Palóczy László egy diplomácia-történeti áttekintésében már odáig ment, hogy indulatosan "e világ szemetei"-nek nevezte a jezsuita rendet. [VISSZA]

487. Ld. erről: Lukács Lajos: A Vatikán és Magyarország, 1846-1878. A bécsi apostoli nunciusok jelentései és levelezése Magyarországról. Bp. 1981. 218-219. p.; Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története. II. köt. Bp. 1985. 407. p. [VISSZA]

488. EFL Archivum Novum, 2851. 1853.; Petruch, 1992. 115. p.; Karcsu Antal Arzén: A szerzetesrendek egyetemes története, különös tekintettel a magyar- és erdélyországi szerzetesség jelen létállapotára. III. köt. Pest, 1867. 189. p.; Szöllősy, 1878. 53. p. [VISSZA]

489. Ld. pl. a kapornaki rendházra: Nagyfalusy Lajos S.J.: A kapornaki apátság története. I. köt. Kalocsa, 1941. (Publicationes ad historiam Societas Jesu in Hungaria illustrandam. Lucubrationes, 6.) 122-123. p. [VISSZA]

490. Petruch, 1992. 107. p. Megjegyezzük, több későbbi értékelés is kapcsolatba hozza az 1850-es évek általános egyházpolitikai folyamatait (például a protestánsok helyzetének romlását) a jezsuita rend visszatelepítésével. Ld. pl. Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon, 1849-1865. II. köt. Bp. é.n. (1925) 79. p. [VISSZA]

491. Pannonhalmi Főapátság Könyvtárának kézirattára, BK 146/V-XI. (= Rimely Mihály hagyatéka. Iratok az 1843-44. és az 1847-48. évi országgyűlésekről) V.4.9. [VISSZA]

492. Uo. BK. 146/X. 7. sz. [VISSZA]

493. Az 1843-44-es országgyűlésen több bizalmas értekezletet tartottak a diétára delegált egyházi személyiségek részvételével. A felső táblán helyet foglaló püspökök, illetve az alsó táblán helyet foglaló káptalani követek értekezletei egyaránt ezt a hangulatot tükrözték, s a résztvevők úgy ítélték meg, hogy a szentesítés előtt álló, a felekezeti viszonosságot kinyilvánító vallási törvény a "pusztulás szélére juttatta" a katolikus egyházat. (Megjegyezzük, ezt a későbbi katolikus politikai mozgalmak is igyekeztek megtámadni, megváltoztathatatlan voltát azonban kénytelenül tudomásul kellett venniük.) 1844-ben az egyház, korábbinál is aktívabb politikai fellépéséről, a reformellenzék tevékenységének erőteljes visszaszorításáról, a konzervatív politikai személyiségek megnyeréséről, a sajtó katolikus befolyásolásának tervéről stb. döntöttek. Ld. erről pl.: Fazekas Csaba: "Az idő ránk is terhesedett..." Adalék a politikai katolicizmus reformkori történetéhez. In: Veres László - Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXV-XXXVI. Miskolc, 1997. 255-272. p.; illetve általánosságban: Bárány György: A liberalizmus perspektívái és korlátai az 1843/44-es országgyűlés vallásügyi vitáinak tükrében. In: Századok, 1990. 2. sz. 183-218. p.

A felekezeti viszonosság néhány alapelemét törvénybe foglaló 1844/III. tc. sokkhatása mellett, az országgyűlés egyéb eseményei csak fokozták az egyháziak "végveszély"-érzését. Később meg nem szavazott indítványként hangzott el például az egyházi javak szekularizációja iránti igény ("borsodi indítvány"), több követ (például Szemere Bertalan) hevesen kikelt a klérus közéleti szerepvállalása ellen és nyíltan követelte visszaszorításukat stb. Különösen megdöbbentő élmény lehetett továbbá számukra, amikor már nem egy vármegyei követ, hanem a győri káptalan küldötte, Wurda Károly foglalt állást a vallási viták liberális szellemű törvénnyel való lezárása, a "szabad egyház a szabad államban" elv megvalósítása mellett. Wurdát egyébként a káptalan azonnal visszarendelte, az egyháziak élesen elhatárolódtak nyilatkozatától. Ld. minderről többek között: Kovács Ferencz: Az 1844-ki évi országgyűlési tárgyalások naplói a papi javakról. Bp., 1893. stb. A Wurda-ügyről: Kovács Ferencz: Az 1843-44-ik évi magyar országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. Bp., 1894. (továbbiakban: Kovács, 1894.) 1. köt. 300-314. p. Az egyház által "üldözésnek" tartott liberális elvekről ld. még ugyanígy: Forster Gyula: A katholikus clerus sérelmei 1848 elött és után. Bp., 1892. stb. [VISSZA]

494. Felséges Első Ferdinánd austriai császár, Magyar- és Csehország e' néven ötödik koronás királya által szabad királyi Pozsony Városába 1843-dik évi május 14-kére rendelt magyar-országgyűlésen a' Méltóságos Fő-Rendeknél tartatott Országos ülések naplója. Pozsonyban, 1844. (továbbiakban: Főrendi napló, 1844.) V. köt. 52. p. [VISSZA]

495. Tevékenységéről ld. pl. többek között: Füzes Mikl6s (szerk.): Batthyány Kázmér és a Magyar Védegylet. Pécs, é.n. stb. [VISSZA]

496. Kovács, 1894. V. köt. 387-393. p. [VISSZA]

497. Máskor jellemző módon a "szabadság ellen álló" felső táblával kapcsolatban így nyilatkozott: "vagyunk egy teremben, hol az igazság, 's a' nemzeti fohászkodás hangja eltompul, valahányszor eléri." Főrendi napló, 1844. VI. köt. 176. p. [VISSZA]

498. Főrendi napló, 1844. V. köt. 25-36. p. [VISSZA]

499. Főrendi napló, 1844. VI. köt. 106-107. p. [VISSZA]

500. Oltványi Ambrus (szerk.): Széchenyi István: Napló. Bp., 1982. (2. kiadás) 1171. p. [VISSZA]

501. Felszólalásait ekkoriban ld. pl.: Főrendi napló, 1844. VI. köt. 112., 148. p.; VII. köt. 42. p. stb. [VISSZA]

502. Főrendi napló, 1844. V. köt. 75. p. [VISSZA]

503. Utóbbi szempontból elemzésünket éppen ezért nem is szűkítettük kizárólag a főapáti feljegyzésekre, igyekeztünk az áprilisi törvények által kiváltott egyházpolitikai kérdéseket - tanulmányunk más részeitől eltérően - jóval általánosabb kontextusban vizsgálni, ld. 3.7. fejezet. [VISSZA]

504. Ld. pl. Katus, 1996. 255., 257. p. [VISSZA]

505. Sólymos, 1997. [VISSZA]

506. Sörös, 1916/a. 91-105. p. [VISSZA]

507. Névtár, 1986. 44. p.; röviden ld. még: Szinnyei, 1906. [VISSZA]

508. Sólymos, 1990. 57., 86-87., 189. p.; Sólymos, 1997. 211. p. [VISSZA]

509. Sörös, 1916/a. 93. p. [VISSZA]

510. Megjegyzés: Rónay Jácintot, Rimely rendtársát, a 48-as emigráció kiemelkedő alakját ifjú korában újoncmestere, Gacser Leó szólította fel a naplóírásra, mint az önismeret és az önbecsülés elsajátításának legjobb módjára. Rónay-napló (1996). 8., 25. p. Ld. még: Széchenyi-napló (1982) [VISSZA]

511. A felhasznált dokumentumokra csupán a "Rimely-iratok" rövidítést alkalmaztuk. Mivel az anyag darabszinten nem rendezett, a Rimely által jegyzetelt egykorú országgyűlési nyomtatványok (ún. röpívek) eredeti sorszámát tüntettük fel, saját kéziratai esetén erre értelemszerűen nem nyílt módunk. (A röpívek az azonnal kinyomtatott valamennyi feliratot, üzenetet, törvényjavaslatot stb. jelentették, de később nem feltétlenül minősítettek valamennyi változatot országgyűlési irománynak, így az iromány-kötetbe nem, vagy nem az eredeti számon kerültek be. Ld. erről pl. Ruszoly, 1997a. 34-35. p., 81. sz. jegyz.; Károlyi, 1936. 248. p. 1. jegyz.) Lónyay Menyhért is mint elterjedt gyakorlatot jegyezte fel ismerőséről, hogy az "elővette a zsebében lévő feliratot s az egyes pontok mellé jegyzett magyarázatait olvasá". Lónyay-napló (1896) 41. p. Más közéleti személyiségek is előszeretettel jegyzetelték tele benyomásaikkal a röpíveket, ld. erről: Ruszoly, 1997a., 1997b., 1997c. több helyen. Az országgyűlési és egyéb nyomtatványok, valamint a hozzájuk fűzött kiegészítések együttes forrásközlésére a szakirodalomban még viszonylag kevés kísérlet történt, ld. pl.: Spira, 1964. 345-350. p.; Miskolczy, 1998. 21-27. p.; a különböző szövegváltozatok forrásértékére még: Károlyi, 1936. 207-209., 245-250. p.; ill.: Fazekas Csaba: Még egyszer Horváth Mihály autonómia-kongresszussal kapcsolatos felhívásáról (1849) (kézirat) [VISSZA]

512. Megjegyezzük, hogy a szakirodalom esetén is eltekintettünk a magyar 1848-49. egy-egy kérdésére vonatkozó illetve átfogó tanulmányainak részletes ismertetésétől, idézésétől, többnyire csak jelezzük egy-egy adat valamely előfordulási helyét. [VISSZA]

513. Ld. pl. Sörös, 1916/a-b.; Meszlényi, 1928.; Sólymos, 1990.; Sólymos Szilveszter OSB: A szerzetesség és tanítás feszültsége a 19. század első felében. Magyar bencés élet a 19. században. Rendtörténeti tanulmányok. Pannonhalma, 1993. (Kézirat), idézi: Katus, 1996. 262. p. stb. A dokumentumra a továbbiakban "Rimely-önéletrajz"-ként hivatkozunk. [VISSZA]

514. Sörös, 1916/b. 637. p. [VISSZA]

515. Pl. 1848-ban az eseményeket utólag magyarázó Rimely soraihoz odaírta: "No ez felér a hazaárulással!" Másutt: "Mikor írhatta e nyomorúságokat? 1852 táján." Rimely-önéletrajz, 66., 90. p. stb. A kiegészítéseknél Kruesz többször is jelezte, hogy saját utólagos megjegyzéséről van szó, ld. még erről: Sólymos, 1997. 87. p. [VISSZA]

516. Ezúton mondok köszönetet Tóth Péternek a latin fordításban nyújtott segítségéért. (F.Cs.) [VISSZA]

517. Marczius Tizenötödike, 1848. 193. sz. (október 27.) 778. p. [VISSZA]

518. Sörös, 1916/b. 637. p. [VISSZA]

519. Rimely-iratok, sz.n. Az országgyűlés 1848. március 15. előtti szakaszának ismertetéséhez leginkább használtuk: Pompéry-napló.; Lónyay-napló (1896); Irányi-Chassin, (1989); Vörös, 1980.; ill. további részletes hivatkozások nélkül Barta István bevezető tanulmányát: KLÖM. XI. 5-82. p.; stb. A nádorválasztásról és válaszfelirat főrendi vitájáról kitűnő: Molnár, 1996. 132-140. p. A november közepi eseményeket vö. még Széchenyi-napló (1982) 1176-1178. p. [VISSZA]

520. Jellemző módon Irányi Dániel a november 11-16. közötti szertartásokat, az uralkodói pár tiszteletére tartott különféle ünnepségeket lényegtelen dolgokként visszaemlékezésében elmellőzte. Irányi-Chassin, (1989) 101. p. [VISSZA]

521. Ld. pl. Irányi-Chassin, (1989) 100. p. [VISSZA]

522. Közlését ld. még pl. KLÖM. XI. 300. p. stb. [VISSZA]

523. Vörös, 1980. 1209-1210. p.; Pompéry-napló, 3v-4r.; a propozíciókat ld. Irományok, 1848. 5-7. p.; Irányi-Chassin, (1989) 101-102. p.; a konzervatív stratégiáról részletesen: Dénes, 1989. [VISSZA]

524. Apponyi taktikájáról, a főispánoknak küldött ilyen értelmű utasításairól pl. KLÖM. XI. 39-40. p. [VISSZA]

525. Megjegyzés: Győr megye az utolsó rendi országgyűlésre konzervatív követeket delegált, viszont az ellenzék a követutasításokat több ponton is többször befolyásolni tudta. Ld. erről: Balázs, 1980. 206-207. p. [VISSZA]

526. Kossuth beszédét ld. KLÖM. XI. 317-329. p. [VISSZA]

527. Irányi-Chassin, (1989) 106-109. p.; KLÖM XI. 330-331. p.; Vörös, 1980. 1210-1211. p. stb. [VISSZA]

528. KLÖM. XI. 395. p. [VISSZA]

529. Ld. Rimely-iratok, 35. sz. ill. Függelék I. Vö. Irományok, 1848. 13. sz. [VISSZA]

530. A korszakban nagyon gyakran hivatkozott passzus - nyilván II. József centralisztikus törekvései ellensúlyozására - Magyarország függetlenségét a pragmatica sanctio alapjára állította, hangsúlyozva, hogy a Habsburg-uralkodó joghatósága alatt álló többi tartománytól eltérően "szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg [...] független, [...] tulajdon törvényei és szokásai szerint" kormányzandó. MT. 1740-1836. 158-159. p. [VISSZA]

531. Az 1723/56. tc. elrendelte, hogy a főispánok (ha csak "az ország közszolgálatában elfoglalva nincsenek") kötelesek vármegyéjükben tartózkodni. Érdekes, hogy az itt is megerősített 1536/36. tc. tartalma éppen ellentétes irányú lett volna az adminisztrátori rendszerrel, azt tartalmazza ugyanis, hogy az alkalmatlan ispánt ugyan a király elmozdíthatja, de a helyére csak a vármegye ajánlásával helyezhet mást. MT. 1526-1608. 30-31. p.; MT. 1657-1740. 616-619. p. [VISSZA]

532. Erről ld. Függelék I., ... sz. jegyz. [VISSZA]

533. KLÖM. XI. 391-397. p.; a főrendek magatartásának jellemzésére ld. még: Irányi-Chassin, (1989) 112-113. p. [VISSZA]

534. Vörös, 1980. 1213. p. [VISSZA]

535. Az 1848 március közepe előtti örökváltság-vitákkal foglalkozó fejezethez - további idézés nélkül - használtuk: KLÖM. XI. küln. 369-373., 634-657. p.; Vörös, 1980. 1211-1212. p.; Molnár, 1996. 148-149. p. stb. A kérdéskör egészére: Varga, 1971.; Szabó, 1976.; a kötelező örökváltság és az országgyűlési választmány kiküldését illető vitákról, határozatokról részletesen: Varga, 1982. [VISSZA]

536. Rimely-iratok, 45., 63. sz. [VISSZA]

537. Irányi-Chassin, (1989) 111. p. [VISSZA]

538. Ezt a felfogást gyakran hangsúlyozták az 1840-es években készült konzervatív elemzések, publicisztikák. Ld. erről pl. Szabó, 1976. 291. p. stb. [VISSZA]

539. Irományok, 1848. 5. p. [VISSZA]

540. Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

541. Az 1836. évi, "úrbéri kötésekről" szóló törvény igyekezett védeni a jobbágy helyzetét az úrbéri szerződések tárgyában, az 1840/7. tc. pedig az önkéntes örökváltságról szólt. MT. 1836-1848. 36-41., 92-95. p. [VISSZA]

542. Ld. Függelék II. [VISSZA]

543. A főrendek február 3-4-i ülésein történtekről használtuk: Főrendi napló, 1848. 238-259. p. [VISSZA]

544. Főrendi napló, 1848. 250. p. [VISSZA]

545. Főrendi napló, 1848. 246-247., 249. p.; Molnár, 1998. 199-201. p. [VISSZA]

546. Rimely-iratok, 205., 214. sz.; vö. Irományok, 1848. 116. p. 109. sz. [VISSZA]

547. Irományok, 1848. 139. sz. [VISSZA]

548. MT. 1836-1868. 233-234. p. [VISSZA]

549. Ennek előtörténetéről ld. Károlyi, 1936. 53-54. p.; a felső táblán elhangzott vonatkozó felszólalásokat: Főrendi napló, 1848. 443-446., 462. p. Megjegyezzük továbbá, hogy ezen téma kapcsán bontakozott ki az országgyűlés egyik legérdekesebb jelenete, ugyanis Tarnóczy Kázmér nyitrai követ indítványa földesúri joghatóság alatt kívánta hagyni a szőlő- és irtványföldeket, illetve minden bizonnyal a faizást és a legelőhasználatot is. Széchenyi nyilvánosan széttépte az indítványt, melynek valamennyi példányát Kossuth javaslatára meg is semmisítettek. Ld. erről pl. Szabó, 1976. 314-315. p. Az 1848/10. tc. tárgyairól és annak későbbi sorsáról részletesen: Szabó, 1948.; Orosz, 1998. [VISSZA]

550. Ilyenekre ld. pl. Urbán, 1986. 161. p. [VISSZA]

551. Irányi-Chassin, (1989) 123. p. [VISSZA]

552. A részletekre ld. pl. Pompéry-napló, 12r-13v.; Lónyay-napló (1896) 345-348. p.; küln. KLÖM. XI. 409-411., 433-442. p. stb. [VISSZA]

553. Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

554. Rimely-iratok, 61., 79. sz.; vö. Irományok, 1848. 22. sz., 52-53. p. [VISSZA]

555. KLÖM. XI. 380. p. [VISSZA]

556. Rimely-iratok, 62. sz. [VISSZA]

557. Ez a követelés több - zömmel ellenzéki - vármegye követutasításában is szerepelt, ld. pl. KLÖM. XI. 193. p. [VISSZA]

558. Főrendi napló, 1848. 259., 267-268. p. Lonovics 5-én újabb beszédben tartott: uo. 281. p. [VISSZA]

559. Indignatio = megbotránkozás, felháborodás. [VISSZA]

560. Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

561. Rimely-iratok, sz.n. A beszédvázlatra ld. Függelék III.; a február 5-i ülésre: Főrendi napló, 1848. 267-281. p.; Rimely beszéde: 272. p. [VISSZA]

562. A magyar nyelvtörvény vitájáról és Batthyány szavairól: Főrendi napló, 1848. 254-255. p.; Molnár, 1998. 201-204. p.; vö. Molnár, 1996. 149-150. p. [VISSZA]

563. Az 1847-48-as honosítás-vitával lényegében egyetlen önálló tanulmány foglalkozik részletesebben: Csizmadia, 1969a. küln. 1081-1082. p. További idézésétől eltekintettünk. Korábban tartalmas összefoglalás: Suhayda, 1867. 27-47. p.; vö. még: Vörös, 1980. 1212. p.; a kortársi méltatások közül: Irányi-Chassin, (1989) 123-124. p. stb. [VISSZA]

564. Szalay, 1847. 189-208., 213-237. p.; Suhayda, 1867. 18-22. p. [VISSZA]

565. Pl. Suhayda, 1867. 8-9. p. [VISSZA]

566. Ismerteti pl.: Szalay, 1847. 217. p. [VISSZA]

567. Pompéry-napló, 10v.; KLÖM. XI. 379-380. p. [VISSZA]

568. Zakar, 1995. 80. p. [VISSZA]

569. Pompéry-napló, 10v-11r.; KLÖM. XI. 381-389. p.; Zeller, 1894. 9-30. p. Az alsó tábla álláspontját Kossuth december 22-én összegezte: KLÖM. XI. 411. p. [VISSZA]

570. Az ekkor elhangzottak lényegét ill. Kossuth beszédeit: KLÖM. XI. 477-484. p.; röviden: Pompéry-napló, 14r. [VISSZA]

571. Főrendi napló, 1848. 289-305. p. [VISSZA]

572. Vay és Ocskay beszédeit ld.: Főrendi napló, 1848. 289-291., 294. p. [VISSZA]

573. Egy kis cédula mellett két általa jegyzetelt röpívet találtunk: Rimely-iratok, sz.n.; 93. sz.; ill. Függelék IV. [VISSZA]

574. Kossuth eleve elvetette az efféle meghatározásokat a törvényből, mondván "könnyebb a definíció szükségességét kimondani, mint [...] helyes és kimerítő definícióját adni; mi legyen a honpolgár, ennek az egész törvény szerkezetéből kell kitetszeni, ha azon majd átmegyünk, s a priori helyes meghatározást adni alig lehet." KLÖM. XI. 381. p. [VISSZA]

575. MT. 1526-1608. 298-299. p. Vö. még 1555/73. tc. uo. 296-297. p. [VISSZA]

576. Ld. 1542/50. tc.: MT. 1526-1608. 102-103. p. [VISSZA]

577. Ld. pl. Zeller, 1894. 22. p. [VISSZA]

578. Pl. 1790/16. (erdélyi) tc. MT. 1540-1848. (erdélyi törvények) [VISSZA]

579. Főrendi napló, 1848. 311. p. [VISSZA]

580. Az 1836/21. tc. előtörténetére és az utolsó rendi országgyűlésen folyt tárgyalásokra részletesen: Táborsky, 1930.; Károlyi, 1936. 146-154. p.; KLÖM. XI. 43-44., 445-466., 537-539. p. ill. Molnár, 1996. 153. p.; vö. Irományok, 1848. 6. p. A négy törvényjavaslat egyébként a Partium területi viszonyairól, adórendszeréről, igazságszolgáltatásáról és vallásügyéről szólt. Ld. Irományok, 1848. 36-39. p. [VISSZA]

581. KLÖM. XI. 463-464. p. [VISSZA]

582. Irányi-Chassin, (1989) 114-116. p. [VISSZA]

583. A vitáról ld. Főrendi napló, 1848. 331-339. p. [VISSZA]

584. Rimely-iratok, 96., 109. sz., ill. Függelék V. [VISSZA]

585. Főrendi napló, 1848. 335. p.; ill. Molnár, 1998. 208. p.; vö. Urbán, 1986. 221. p. Az idézett erdélyi panaszok alaptalanságát, e vélemény elenyésző kisebbségét hangoztatta Kossuth az alsó tábla vitájában is, például február 12-i beszédében, kiemelve, hogy a visszacsatolás elmaradása valóban a bécsi kormányzat halogatásának volt a következménye. Ld. KLÖM. XI. 536-539. p. [VISSZA]

586. Főrendi napló, 1848. 339. p. [VISSZA]

587. MT. 1836-1868. 230-231. p. [VISSZA]

588. Pompéry-napló, 19r. Ld. még: Lónyay-napló (1896) 40. p; Irányi-Chassin, (1989) 125-126. p. stb. [VISSZA]

589. Kossuth beszédét ld. KLÖM. XI. 619-628. p.; újabban: Katona, 1994. 12-27. p. Hatásáról pl. Irányi-Chassin, (1989) 129-134. p. stb. [VISSZA]

590. Károlyi, 1936. 3. p.; a március 3-i beszédről ld. még: Varga, 1971. 22-28. p.; Deák, 1994. 83-84. p. stb. [VISSZA]

591. Irományok, 1848. 70-71. p. 43. sz. [VISSZA]

592. Kossuth 14-i kerületi ülésen tartott beszédét ld. KLÖM. XI. 650-652. p.; Katona, 1994. 27-32. p. [VISSZA]

593. A részletekre ld. pl. Urbán, 1986. 17-48. p.; a bécsi útra vö. még pl. Irányi-Chassin, (1989) 147-148. p.; Deák, 1994. 89-91. p. [VISSZA]

594. Rimely-iratok, 125., 126. sz.; vö. Irományok, 1848. 76-77. p. 51. sz. Az ezzel kapcsolatos vitákra ld. pl. Irányi-Chassin, (1989) 135. p. [VISSZA]

595. Rimely-iratok, 133. sz. [VISSZA]

596. Ld. pl. a bécsi nuncius jelentését: Balázs, 1974. 6. p. [VISSZA]

597. Ld. Függelék VI. [VISSZA]

598. Vö. 3.1. fejezet, ... sz. jegyz. [VISSZA]

599. KLÖM. XI. 538. p. [VISSZA]

600. E kitételt elsősorban az 1791/13. tc.-re vonatkoztatta, ld. 3.1. fejezet, ... sz. jegyz. [VISSZA]

601. A március 14-i főrendi tanácskozásról, illetve az alsó táblával közös "elegyes ülésről" (hibás oldalszámozással): Főrendi napló, 1848. [338-339.] p. [VISSZA]

602. Hám-emlékiratok (1928) 40. p. [VISSZA]

603. Március 14. körül valóban küszöbön álló parasztfelkeléssel és társadalmi zavargásokkal kapcsolatos - jórészt alaptalan - hírek terjedtek Pozsonyban, melyek rendkívül felerősödtek a pesti forradalmat követően és komoly hatást gyakoroltak a törvényhozásra, különösen a főrendekre. Ld. erről. pl. Hám-emlékiratok (1928) 37. p.; Varga, 1971. 138-142. p.; Balázs, 1974. 6-7. p. stb. [VISSZA]

604. Irányi-Chassin, (1989) 136. p. Rimelyhez hasonlóan tekintett vissza a március 14-i felirat elfogadására és a bécsi küldöttség útjára a liberálisok sikereitől "levert" Hám püspök is. Hám-emlékiratok (1928) 36-38. p. stb. [VISSZA]

605. Az idézett részt ld.: Rimely-önéletrajz, 88-89. p. (A szöveg számos vonatkozó részéből csak érzékeltetés céljából idéztük a fentieket.) [VISSZA]

606. Rimely felfogása egyébként jóval többet tükrözött magánvéleménynél, a magyar főpapság hasonlóan vélekedett a márciusi fordulatról, a pannonhalmi főapát sorai szinte hajszálpontosan megegyeztek Hám János püspök véleményével is. Hám-emlékiratok (1928) 39. p. De még a nyilvánosságnak szánt egykori munkában is "terhes napoknak" minősítette a püspöki kar az áprilisi törvények megalkotásának időszakát. Fogarasy, 1848. 31. p. [VISSZA]

607. Ld. erről Fogarasy, 1848. [VISSZA]

608. Meszlényi, 1928.; Andics, 1949. [VISSZA]

609. E felfogás jegyében készült önálló tanulmányok közül először ki kell emelnünk: Csizmadia, 1981.; az utóbbi időszakból: Zakar, 1995.; Hengerné, 1998. stb. [VISSZA]

610. Mindezt különösen a tábori lelkészi szolgálatok kiépülése kapcsán méltatta a történetírás, ld. pl. Zakar, 1998. stb. Vö. még pl. Gál, 1998. stb. [VISSZA]

611. További részletes hivatkozás helyett a témával foglalkozó irodalom általában: Zeller, 1896. 55-56. p.; Csizmadia, 1969b.; Varga, 1971. 154-156., 162-164. p.; Meszlényi, 1928. 64-66. p.; Andics, 1949. 13-16. p.; ld. még: Károlyi, 1936. 43-46. p.; Zakar, 1996. 51. p. stb.; ill. Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum. Megjegyzések a klérus tizedről való lemondásának történetéhez (1848). In: Aetas, 1999. (megjelenés előtt) Ezúton is köszönöm, hogy a szerző kéziratát rendelkezésemre bocsátotta. (F.Cs.) [VISSZA]

612. Vö. pl. Urbán, 1986. 127. p. [VISSZA]

613. Nemzeti Újság, 1848. 663. sz. (március 21.) 1042. p. [VISSZA]

614. Megjegyezzük, formailag erre már nem is lett volna feltétlen szüksége, mert a gyűlés éppen akkor valamennyi jelenlévőnek fejenkénti szavazatjogot adott, vagyis szabad mandátummal bíró képviselők "nemzetgyűlésévé" alakulva feleslegessé tette a követutasítási rendszer fenntartását. Ld. 3.8. fejezet. Persze aligha lehetett elvárni, hogy a követek a rendi országgyűlés rendjén ilyen hamar túllépjenek. Továbbá tudjuk, hogy Forgách nem illetve nem csak káptalanjához indult, hanem értesítette Hám Jánost és több püspököt is a tized ügyének előkerüléséről. Hám-emlékiratok (1928) 41. p.; Varga, 1971. 159. p. [VISSZA]

615. Ld. pl. KLÖM. XI. 671. p. [VISSZA]

616. Religio és Nevelés, 1848. I. 24. sz. (március 23.) 190. p.; vö. pl. Meszlényi, 1928. 64. p.; Hermann, 1973. 421. p. Megjegyezzük, egyik vonatkozó tanulmányában - más munkáitól eltérően - Csizmadia Andor is úgy fogalmazott, hogy március 18-án "a pécsi káptalan követének javaslatára az egyházi tizedet is eltörölték". Csizmadia, 1980. 54. p. (Máshol - lehet, csak szedési hiba nyomán - "a pécsi káptalan követei"-ről írt a lemondás kapcsán. Csizmadia, 1976. 32. p.) [VISSZA]

617. Fogarasy, 1848. 31. p.; ugyancsak a felszólítást említi: Hám-emlékiratok (1928) 40. p. [VISSZA]

618. Idézi: Spira, 1959. 95-96. p.; Deák, 1994. 99-100. p. [VISSZA]

619. Konkrétan például a lemondást elsőként megtevő pécsi káptalanról is tudjuk, hogy nemhogy korábban, de még március 18. után sem kommentálta érdemben e feudális járadékszolgáltatás megszűnését. Csizmadia, 1969. 125. p. 118. jegyz. [VISSZA]

620. Ld. pl. Lónyay-napló (1896) 48. p.; Varga, 1971. 145-188. p.; Urbán, 1986. 48. p. A tizedről szintén lemondó nagyváradi kanonok ugyancsak a kényszerről és a decima megóvásának lehetetlenségéről írt, ld. Varga, 1971. 156. p. stb. [VISSZA]

621. Ld. ... sz. jegyz.; ill. Pesti Hírlap, 1848. 6. sz. (március 22.) 244. p. [VISSZA]

622. Fogarasy, 1848. 31-32. p. [VISSZA]

623. Urbán, 1986. 128. p.; a főrendek vitáit ld. Főrendi napló, 1848. 344-352. p.; Zeller, 1896. 56-64. p.; Religio és Nevelés, 1848. I. 25. sz. (március 26.) 198-199., 26. sz. (március 30.) 200.; 27. sz. (április 2.) 213-214. p. [VISSZA]

624. Varga, 1971. 160-161. p. [VISSZA]

625. Jellemző, hogy néhány nappal később, már a vallási törvényről folytatott vitában Teleki Domokos liberális főrend gunyorosan megköszönte Scitovszkynak, hogy "más vallások iránt is aggodalommal viseltetik". Főrendi napló, 1848. 489. p. [VISSZA]

626. Vachot, 1848. 47. p. [VISSZA]

627. Varga, 1982. 1223. p. [VISSZA]

628. Függelék VII. [VISSZA]

629. Lónyay-napló (1896) 48-49. p. [VISSZA]

630. Rimely-önéletrajz, 89. p. [VISSZA]

631. Irományok, 1848. 83. p. 64. sz. [VISSZA]

632. KLÖM. XI. 672-673. p.; Urbán, 1986. 128-129. p. Az alsó tábla vitája a tizedet illető főrendi üzenetről: Zeller, 1896. 64-80. p., megjegyezzük, ekkor egyházi követek már nem szólaltak fel. Az 1848/13. tc.-et ld. MT. 1836-1848. 236. p. [VISSZA]

633. Az önkéntességet és a lemondást egyszerűen "nemes gesztus"-ként jellemző méltatások közül: Hermann, 1973. 421. p.; Zakar, 1996. 51. p. stb. [VISSZA]

634. Ld. Rimely-önéletrajz, számos helyen, pl. 92. p. [VISSZA]

635. Lónyay-napló (1896) 48. p. [VISSZA]

636. Hám-emlékiratok (1928) 42. p.; vö. ... ill. ... jegyz. Megjegyezzük még, hogy Hám pontatlanul emlékezett a lemondáskor jelen lévő egyháziak számára, "két vagy három" püspökről írt, csak Lonovicsot és Scitovszkyt említette, Rudnyánszkyt és Rimelyt nem. (Későbbi tanulmányunkban foglalkozunk a pannonhalmi főapát sajátos helyzetével az 1848-as püspöki karban.) [VISSZA]

637. Főrendi napló, 1848. 354-357. p. [VISSZA]

638. A március 20-i tanácskozásról mások mellett pl. Kumlik, 1911. 73-74. p. stb. A március 21-i kérelmet közölte: Roskoványi, 1856. 715. sz. 362-366. p.; méltatására ld. Károlyi, 1936. 43. p. 27. jegyz.; Varga, 1971. 180-181. p. Részletesen ismertette: Fogarasy, 1848. 32-36. p.; ennek alapján: Meszlényi, 1928. 66-73. p. [VISSZA]

639. Eckhart, 1935. 11. p.; Károlyi, 1936. 45. p. 33. sz. jegyz.; Spira, 1959. 96. p. [VISSZA]

640. Scitovszky levelét ld.: Roskoványi, 1856. 437-439. p.; vö. Vázsonyi, 1893. 45. p. 1. sz. jegyz. A lemondás jogszerűségét egyébként Hám is kétségbe vonta. Hám-emlékiratok (1928) 42. p. [VISSZA]

641. Roskoványi, 1856. 732. sz. 436-442. p.; Zeller, 1896. 200. p. Az 1850. évi értekezletekre ld. még: Vázsonyi, 1893. 44-45. p.; Andics, 1949. 139-140. p. stb. Megjegyezzük, e kevéssé ismert források feldolgozását további, itt el nem végezhető feladatnak tekintjük. [VISSZA]

642. Sarnyai, 1998. 740. p. [VISSZA]

643. Irányi-Chassin, (1989) 149. p. [VISSZA]

644. Fogarasy, 1848. 31-32. p. [VISSZA]

645. A főrendi vitákat ld.: Főrendi napló, 1848. 466-473., 485-500., 513-517. p.; Zeller, 1896. 86-105., 107-159. p. Az alsó tábla vitáival nem foglalkozunk, már csak azért sem, mert a rendek különösebben heves vita nélkül tették meg törvényjavaslatukat. "Csak elenyésző kisebbség állott a régi állásponton, a nagy többség a divatos demokratizmusnak, még helyesebben, liberalizmusnak hódolt, s ez minden vétót elnémított, mely az egyházi padsorokból felhangzott." Meszlényi, 1928. 76. p., az országgyűlés "egyházellenes hangulatára" Karácsonyi, 1915. 264. p. Az alsó táblára ld. KLÖM. XI. 705-706., 726-730. p.; Zeller, 1896. 85-86., 105-107. p. stb. [VISSZA]

646. Röviden ld. pl. Zakar, 1996. 51. p. stb. A téma jelentőségét növeli, hogy a vallásról alkotott 1848/20. tc. elvei illetve konkrét rendelkezései minden, vallásüggyel kapcsolatos aktuális vitának, értékelésnek a középpontjában állottak egészen a múlt század végi egyházpolitikai törvényekig, sőt esetenként azon túl is. Történetének önálló feldolgozása és katolikus illetve protestáns szemléletű értékelése: Forster, 1892. 3. r. 46-49. p.; Ballagi, 1903.; Tillmann, 1904.; Nagy, 1905.; Meszlényi, 1928. 70-83. p.; Török, 1941. 21-25. p.; különösen részletesen: Zsilinszky, 1908. stb.; ld. még A.P., 1891.; Andics, 1949. 29-36. p.; ill. Csorba, 1991. stb. (A részletes hivatkozásoktól ezúttal is eltekintettünk.) [VISSZA]

647. Scitovszky beszédére ld. még: Vázsonyi, 1893. 42. p. [VISSZA]

648. Ld. pl. Zakar, 1995. 80-81. p. stb. [VISSZA]

649. A püspököket támogatókra ld. pl. Keglevich János, Szécsen Antal, Zichy Ödön; az ellenzőkre Gyürky Pál, Vay Miklós, Perényi Zsigmond stb. [VISSZA]

650. Függelék IX. [VISSZA]

651. Az áprilisi törvények ideiglenesnek tekintett jellegéről kitűnően: Szabad, 1976. [VISSZA]

652. Fogarasy, 1848. 65. p. [VISSZA]

653. Csorba, 1999. 51. p.; az 1848/20. tc.: MT. 1836-1848. 243-244. p.; vö. még: Károlyi, 1936. 141-142. p. [VISSZA]

654. Fogarasy, 1848. 12-15. p. [VISSZA]

655. A petíciós mozgalomról a fentiek mellett: Fogarasy, 1848. 61-81. p.; Zeller, 1896. 160-168. p.; Török, 1941. 25-28. p.; Csizmadia, 1976. 33-36. p.; Hermann, 1973. 422-423. p.; Zakar, 1995. 81. p.; Csorba, 1999. 54-60. p. [VISSZA]

656. Az utókor véleménye természetesen ebben a kérdésben is élesen megoszlik. A katolikus történetírás egy része a püspökök kompromisszumkészségére illetőleg - megítélésünk szerint helytállóbb módon - a társadalmi stabilitás megőrzésében nyújtott komoly szerepére koncentrál, vagy legalábbis hangsúlyozza a valóban eléggé ki nem emelhető tényt: az egyház tudomásul vette a polgári "alkotmány" létrejöttét, és április 11. után annak keretei között kereste kibontakozásának lehetőségét. Az ezzel szögesen ellentétes vélemények közül csak egyet idézünk: "Az 1848. évi szabadságmozgalmakat az egyház mindenütt ellenséges indulatokkal fogadta. Amennyiben tehette, akadályokat gördített a szabadelvű átalakulások elé." Vázsonyi, 1893. 41. p. S bár érezhető, hogy az értékelésekben néha keverednek a püspökök március végi - április eleji országgyűlési állásfoglalásainak, illetve a Batthyány-kormány pesti munkába állását követő magatartásának elemei, a különféle megítélések oka nyilván összefüggésben áll a kortársak diagnózisaival is. [VISSZA]

657. Idézi: Sörös, 1901. 866. p. [VISSZA]

658. KLI. VIII. 342., 339. p. [VISSZA]

659. Religio és Nevelés, 1848. I. 6. sz. (január 20.) 43. p. [VISSZA]

660. Vachot, 1848. 47. p. [VISSZA]

661. Horváth (1986) 370. p. [VISSZA]

662. Sörös, 1916/a. 444. p. [VISSZA]

663. Irományok, 1848. 80-81. p. 56. sz.; Urbán, 1986. 126. p. [VISSZA]

664. Ld. erről pl. Szalay László: Évenkinti országgyűlés s utasítási rendszer. I-III. In: Szalay, 1847. 267-282. p. stb. [VISSZA]

665. Ld. erről pl. KLÖM. XI. 684. p.; Hermann-Pelyach, 1990. 13. p. stb. [VISSZA]

666. Ruszoly, 1997b. 45-47. p.; Károlyi, 1936. 101-104. p. [VISSZA]

667. A március 21-i főrendi ülést ld.: Főrendi napló, 1848. 359-376. p.; a következő napit: uo. 377-380. p. [VISSZA]

668. Rimely-iratok, 143. sz. ill. ennek javított változata: 149. sz. Vö. Irományok, 1848. 85-86., 95-96. p. 68., 78. sz.; Ruszoly, 1997b. 45-46. p. Első benyomásai alapján három különböző (gyakran javított) beszédvázlatot vetett papírra: Rimely-iratok, sz.n.; majd ezek tartalma alapján egy rövidebb, összefoglaló szöveget is írt, ld.: Függelék VIII. Hagyatéka megőrizte még az alsó tábla üzenetét és az uralkodóhoz e tárgyban intézett felirat-javaslat kéziratos példányát, melynek számára fontosabb részeit szintén bejelölgette. A szöveg külzetén a "feljegy. 20. szám alá" felirat szerepel, ami feltehetően Rimely saját számozása volt: Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

669. Ld. Függelék ... sz. jegyz., illetve az ott idézett törvényeken kívül Rimely kiírta magának a következőket: 1526/16. tc. (az országlakosokat csak nagyon sürgős szükség esetén szabad gyűlésbe hívni), 1563/3. tc. (a lakosság költségei miatt minden évben nem tartható országgyűlés), továbbá: "az őfelsége bosszúságára és alkalmatlanságára, meg az ország költségeinek pazarlásával" tartott hosszadalmas ülések helyett a háromévenkénti ülésről rendelkező és egymást erősítő 1655/49., 1715/14., 1723/7. tc.-k. MT. 1000-1526. 844-845. p.; 1526-1608. 480-481. p.; 1608-1657. 614-615. p.; 1657-1740. 446-447., 570-571. p. [VISSZA]

670. Főrendi napló, 1848. 359-360. p.; vö. Ruszoly, 1997b. 48-49. p. [VISSZA]

671. Ld. pl. Károlyi, 1936. 101-104. p. [VISSZA]

672. Főrendi napló, 1848. 362. p. [VISSZA]

673. Főrendi napló, 1848. 365-366., 369. p.; vö. Ruszoly, 1997b. 51-53. p. A törvényjavaslat további pontjaira vonatkozó viták ismertetésétől eltekintettünk. Az 1848/4. tc.-t ld.: MT. 1836-1848. 222-223. p. [VISSZA]

674. Rimely-önéletrajz, 89. p. [VISSZA]

675. Főrendi napló, 1848. 345. p.; a témáról részletesen: Károlyi, 1936. 56-96. p.; Kovács, 1974.; Ruszoly, 1997a. stb. [VISSZA]

676. Az alább idézendő beszédeket ld.: Főrendi napló, 1848. 393-395. p.; Zeller, 1896. 80-85. p. [VISSZA]

677. Vö. Fogarasy, 1848. 33. p. A Hám vezette püspöki kar ugyanezt, vagyis a volt helytartótanács egyházügyi bizottságának helyreállítását kérték 1849. januárjában is az uralkodóhoz írott kérelmében. Andics, 1952. 313-315. p. [VISSZA]

678. Ld. pl. Urbán, 1986. 54-55. p.; Erdődy, 1998. 129-130. p. [VISSZA]

679. Batthyány idézett beszédeit ld. még: Erdődy, 1998. 106. p.; ld. még: Ruszoly, 1997a. 29-30. p. [VISSZA]

680. Vö. Fogarasy, 1848. 33-36. p.; Concha, 1918. 215. p.; a téma részletes elemzése: Török, 1941. 17-21. p.; Csorba, 1999. 47-50. p. stb. [VISSZA]

681. Károlyi, 1936. 245-246. p.; MT. 1836-1848. 219. p.; az egyház álláspontjáról még: Fogarasy, 1848. 51-52. p. [VISSZA]

682. Irományok, 1848. 81. p. 58. sz.; Pesti Hírlap, 1848. 5. sz. (március 21.) 239. p.; Nemzeti Újság, 1848. 663. sz. (március 21.) 1042. p. Vö. még pl. Irányi-Chassin, (1989) 148. p. [VISSZA]

683. Lónyay-napló (1896) 48. p. [VISSZA]

684. Rimely-iratok, 135. sz. [VISSZA]

685. A törvényjavaslat elfogadásának részletes kidolgozását ld. Ruszoly, 1997c., a főrendek üléseire általánosságban: 67. p. [VISSZA]

686. Rimely-iratok, 238. sz. [VISSZA]

687. Az április 1-i ülésről: Főrendi napló, 1848. 453-465. p. (lapszámhibákkal), Rimely beszéde: 456. p.; vö. Ruszoly, 1997c. 79. p. [VISSZA]

688. Irományok, 1848. 153. p. 163. sz. [VISSZA]

689. Főrendi napló, 1848. 482-485. p.; vö. Ruszoly, 1997c. 79-80. p. [VISSZA]

690. Megjegyezzük, 1848 tavaszán Eötvös József kultuszminiszter felkérésével összefüggésben mégis megtörtént, hogy a szószékekről ismertették az áprilisi törvényeket. Ld. pl. Sarnyai, 1998. 743-744. p.; Meszlényi, 1928. 37-38. p. stb. [VISSZA]

691. MT. 1836-1848. 223-230. p.; ld. még Károlyi, 1936. 104-113. p. [VISSZA]

692. Kossuth vonatkozó beszédeit és a vita lényegét ld.: KLÖM. XI. 716-725. p.; Urbán, 1986. 206-212. p.; részletesen: Spira, 1964. 108-113. p. stb. [VISSZA]

693. Ld. előző jegyzet, ill. Széchenyi-napló (1982.) 1222. p. [VISSZA]

694. Károlyi, 1936. 137-139. p.; KLÖM. XI. 726. p.; Irományok, 1848. 167. p.; 1848/16. tc.: MT. 1836-1848. 237-238. p. [VISSZA]

695. Rimely-iratok, 253. sz. [VISSZA]

696. "Rólam, nélkülem." Vö. 3.5. fejezet. [VISSZA]

697. Fiskális = ügyvéd. [VISSZA]

698. A városi vita számos részletére ld. KLÖM. XI. 539-551. p. stb. [VISSZA]

699. Főrendi napló, 1848. 408. p. [VISSZA]

700. Szövegét használtuk: Fayer, 1896. 274-298. p. [VISSZA]

701. A témáról, annak az 1843-44. évi országgyűlésen történt tárgyalásával ld. még: Kérészy, 1936. 17-21. p. stb. [VISSZA]

702. A főrendek idézett március 24-i vitáját, Rimely beszédét ld.: Főrendi napló, 1848. 408-409. p.; Károlyi, 1936. 134-135. p.; az eredeti javaslatokhoz képest alaposan rövidített és végül elfogadott 1848/23. tc.-et ld.: MT. 1836-1848. 246-248. p. Irányi Dániel "kiáltó igazságtalanságnak" minősítette a "törvényesen bevett" jelzők betoldását, melyet "nagyon is liberális személyek" követtek el. Irányi-Chassin, (1989) 156. p. [VISSZA]

703. Ld. KLÖM. XI. 66., 684-685. p.; vö. Csorba, 1991. 2. r. 15. p.; Zakar, 1995. 80. p. stb. [VISSZA]

704. Rimely-iratok, 157. sz. [VISSZA]

705. A sajtótörvényre többek között: Károlyi, 1936. 130-132. p.; MT. 1836-1848. 238-243. p. stb. [VISSZA]

706. A főrendek vitáiról ld. pl. Főrendi napló, 1848. 412-427., 443-446. p.; Károlyi, 1936. 124-130. p. stb. [VISSZA]

707. Rimely-iratok, 169. sz. Vö. Irományok, 1848. 96-98. p. 80. sz. [VISSZA]

708. Ld. 1848/22. tc. MT. 1836-1848. 244-246. p. [VISSZA]

709. 1848 február elején jelent meg Pozsonyban Széchenyi: Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezéséről c. munkája. A vonatkozó országgyűlési tárgyalásokra ld. pl. Széchenyi-napló (1982) 1223-1226. p.; vö. Károlyi, 1936. 144. p.; a tárgyalások részletes ismertetése: Spira, 1964. 113-128. p. [VISSZA]

710. Rimely-iratok, 306. sz. [VISSZA]

711. Ld. erről pl. KLÖM. XI. 735-737. p. [VISSZA]

712. Ld. 1848/30. tc. MT. 1836-1848. 253. p. [VISSZA]

713. Ld. pl. KLÖM. XI. 66. p.; Károlyi, 1936. 143-144. p. stb. [VISSZA]

714. Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

715. Ld. 1848/25-26. tc. MT. 1836-1848. 249-251. p. [VISSZA]

716. A követett eljárásunkról ld. pl.: Hermann, 1998b. stb. [VISSZA]

717. Rimely-iratok, 38. sz. Vö. KLÖM. XI. 331-332. p. [VISSZA]

718. Vállhatlanul = értsd: elválaszthatatlanul. [VISSZA]

719. Data = adatok, tények. [VISSZA]

720. "Ahol elrendeltetik a végrehajtást hivatal elvesztésének terhe alatt elvégezni nem akaró főispán és az alispán számára a büntetés, és az 1536/36. tc. megújíttatik." [VISSZA]

721. Állásunk = álláspontunk. [VISSZA]

722. "A királyi javaslatok kellő módon lett tárgyalása után az összes igazságos sérelmek valósággal és múlhatatlanul orvosoltassanak." Vö. MT. 1740-1836. 160-161. p. [VISSZA]

723. Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

724. Itt még csak a háziadó elvállalásáról szóló határozatról volt szó. [VISSZA]

725. Az első mondatrészt utólag ceruzával kihúzta és helyére a következő szöveget írta: "Noha az örökváltság oly üdvös alapon feneklik..." [VISSZA]

726. Utólagos, ceruzával írt széljegyzet: "a robotból része elengedtetik, hol sok vagyon, hát a fát hol veszik?" [VISSZA]

727. Utólagos, ceruzával írt széljegyzet: "és nem könnyen leend jövőre". [VISSZA]

728. Contractus = szerződés. [VISSZA]

729. Provízió = itt: felügyelet, rendezés, gondoskodás. [VISSZA]

730. Expediens = kibúvó, mentség. [VISSZA]

731. Univerzalizál = általánossá tesz. [VISSZA]

732. Intra dominium = birtokon belül. [VISSZA]

733. Ld. a 10. pontot. [VISSZA]

734. Commasatio (kommasszáció) = tagosítás. [VISSZA]

735. Imaginarium = képzelődés, elképzelt dolog. [VISSZA]

736. Praestatio (prestáció) = előjog, kiváltság. [VISSZA]

737. Contributio = hadiadó, általában: adó. [VISSZA]

738. Nona = kilenced. [VISSZA]

739. A zárójelben szereplő rész Rimely utólagos beszúrása. [VISSZA]

740. Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

741. Értsd: magánéletben. [VISSZA]

742. Utalás az ekkor kiadott uralkodói leiratra. [VISSZA]

743. Az említett törvény 4. §-a kimondja, hogy a király beleegyezik az akadémiákon oktatandó tárgyakba, ha a rendek erről felterjesztik javaslataikat. MT. 1657-1740. 628-629. p. [VISSZA]

744. Az itt szereplő célzások az 1844/2. tc. 8. (a magyar nyelvnek a kapcsolt részek iskoláiban tanítási nyelvként való oktatását) és 9. ("őfelsége méltóztatott kegyesen rendeléseket tenni már az iránt is, hogy az ország határain belőli iskolákban a közoktatási nyelv a magyar legyen") §-aira vonatkoznak. MT. 1836-1848. 198. p. [VISSZA]

745. Rimely-iratok, 85. sz. [VISSZA]

746. "A kitettek [törvénytelen gyermekek] - törvénytelenek." [VISSZA]

747. "Ez érvényes, még ha időben is." [VISSZA]

748. Qualitás, qualificatio = képesség, alkalmasság (pl. választójogosultság értelemben is). [VISSZA]

749. "Az esetben ha a szülők bevándoroltak és nem tényleges polgárok, de állandóan itt laknak ezek sarjai? Ez egy gyakori eset." [VISSZA]

750. Impopulatio = itt: benépesítés. [VISSZA]

751. Contradictio = ellentmondás. [VISSZA]

752. Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

753. AZ 1750/23. tc. arról határozott, hogy Szerém, Pozsega és Verőce vármegyéket a magyar országgyűlésre meghívják, ott rendes szavazati és egyéb jogot élveznek, más tekintetben a többi (például báni) joghatóság épségben marad. MT. 1740-1836. 84-85. p. [VISSZA]

754. "Mivel rólam, nélkülem." (ti. döntöttek.) [VISSZA]

755. Resolutio = leirat. [VISSZA]

756. Intermediál = közvetít. [VISSZA]

757. Rimely-iratok, 117. sz. [VISSZA]

758. Institutio = intézmény. [VISSZA]

759. "Soha semmiképp, ma nem." [VISSZA]

760. II. Ferenc osztrák császárként viselte ezt a sorszámot, magyar királyként ezen a néven I. (és egyetlen) uralkodója volt a Habsburg-háznak (1792-1835). Az előző mondatban II. Lipótra (1790-1792) és V. Ferdinándra (1835-1848) utal. [VISSZA]

761. Amalgamizál = összekeveredik, beolvaszt. [VISSZA]

762. "Amit nem akarod, hogy neked tegyenek, másnak se cselekedd." (Bizonyára bibliai utalás: Máté evangéliuma 7:12.) [VISSZA]

763. Constitutio = alkotmány. [VISSZA]

764. Postulatum = kívánalom. [VISSZA]

765. Consilium = tanácsadó testület, itt minden bizonnyal a Helytartótanácsra való utalás. [VISSZA]

766. "A főrendi táblát el akarják sorvasztani. A kancelláriát megsemmisíteni és magának a királynak a tekintélyét megtörni." [VISSZA]

767. Főrendi napló, 1848. 349. p. [VISSZA]

768. Rimely-iratok, sz.n. [VISSZA]

769. Gubernátor = kormányzó. [VISSZA]

770. Az 1458/13. tc. minden év pünkösd tájára Pestre rendelt országgyűlést, melyet az 1471/1. tc. is életben tartott, de hozzátette: "akkor, ha a szükség parancsolja". Az 1498/1. tc. bevezetése ill. 1-2. §-a a következő négy évben minden esztendőre rendelt 15 nap alatt befejezendő országgyűlést, majd három évente egyet. MT. 1000-1526. 334-335., 358-359., 594-595. p. [VISSZA]

771. Utalás az 1844/8. tc.-re. MT. 1836-1868. 205. p. [VISSZA]

772. Regalista = királyi meghívólevéllel az országgyűlésen részt vevő követ, főrend, jelentősebb birtokos. [VISSZA]

773. Rimely eltévesztette az évszámot, utalása minden bizonnyal az 1844/11. tc.-re, az országgyűlési szállások szabályozása tárgyában született törvényre vonatkozott. MT. 1836-1868. 209-210. p. [VISSZA]

774. Értsd: megmásítását, változtatását. [VISSZA]

775. "Akivel olyasmi esik meg, amit maga is akart, azzal nem történt igazságtalanság." (Ulpianus) Bánk, 1992. 392. p. [VISSZA]

776. "Ami az egyiknek méltányos, a másiknak igazságos." Vö. Bánk, 1992. 314. p. [VISSZA]

777. Főrendi napló, 1848. 490. p. [VISSZA]

778. Megjegyzés: külön feltüntettük, ha egyes tanulmányoknak az interneten megjelent közlését használtuk, ebben az esetben a kinyomtatott oldalak számára hivatkozunk. [VISSZA]



Hátra Kezdőlap Előre