Fazekas Csaba: Tanulmányok és forrásközlések a 19. századi egyháztörténetből

Bódy Zsombor - Mátay Mónika - Tóth Árpád (szerk.): A mesterség iskolája.
Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Bp., 2000. 109-150. p.

Városok és szerzetesrendek Magyarországon 1846-ban

I. Bevezetés

A magyarországi szerzetesség történetével, különféle kapcsolódási pontjaival foglalkozó egyháztörténeti tanulmányok kevés figyelmet szentelnek a szerzetesi közösségek XIX. századi viszonyainak, legalábbis a korábbi (középkori-koraújkori), illetve a későbbi (XX. századi) periódusokhoz képest.¹ Ez a mérsékeltebb érdeklődés érthető is, hisz a két utóbb említett korszakban egyaránt szélesebb lehetőségek nyíltak a szerzetesrendek szerveződése számára, mint a felvilágosodás közismert egyházpolitikai következményeivel (például számos szerzetesrend feloszlatásával) induló, majd a liberalizmus évszázadaként jellemzett időszakban. Az újkorra vonatkozó egyháztörténetírás többnyire a XVIII. század első felében kibontakozott katolikus restaurációra (benne a szerzetesrendek tevékenységének fellendülésére) koncentrál, a XIX. század vonatkozásában pedig a szakírók jelentős része a tanító rendek helyreállításának részleteivel, iskolai működésükkel stb. foglalkozott.²A múlt századra vonatkozó egyháztörténeti kutatások egyik érdekes fejezetének tekintjük a szerzetesség történetének több szempontú feldolgozását.³

Tanulságos és a szorosan vett egyháztörténeti vonatkozásokat meghaladó érdekességű probléma a szerzetesrendek létszámának változása, szerveződésük térbeli és időbeli terjedésének alakulása. Különösen két szempontból tartjuk érdekesnek a kérdést, egyrészt azért, mert a múlt század politikai légköre alapvetően nem kedvezett a szerzetességnek, másrészt pedig a rendházak létesülését más (a településhálózat változásaival összefüggő) vizsgálatok adalékaiként is kezelhetjük.⁴

II. A szerzetesség egyházpolitikai hátteréről az 1840-es években

A katolikus történetírás a "jozefinizmus korát" nem pusztán II. József uralkodásának éveiben, hanem az egészen 1855-ig (a konkordátumig) tartó periódusban szokta megjelölni, amikor az egyház működését lényegében az állam felügyelete (püspökök kinevezésének joga stb.) határozta meg. A Habsburg-államhatalommal együttműködő magyarországi római katolikus egyház számos középkori eredetű privilégiummal rendelkezett, és egészen a felekezeti egyenjogúságot és viszonosságot deklaráló 1848-as áprilisi törvényekig élvezte az uralkodó vallás nyújtotta kiváltságokat is. Az egyház felső vezetése különösen az 1830-as évektől kibontakozó reformkort értékelte "üldözésként", a katolikus hit veszélyeztetéseként, hiszen a liberális ellenzék tagjai - felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül - a vallásszabadság és a felekezeti egyenjogúság törvényes biztosításáért küzdöttek. Egyházpolitikai felfogásuk elsősorban a protestáns-katolikus vegyes házasságokkal kapcsolatban kibontakozott szenvedélyes, elhúzódó vita kapcsán nyert megfogalmazást, és érte el első sikereit az 1844/3. tc. elfogadásával. (Utóbbit a klérus vereségként és az egyházat alapjaiban fenyegető veszélyként aposztrofálta.) A protestánsok egyenjogúságáért folyt küzdelem közben merült fel az egyház és állam szétválasztásának, az egyháziaknak a törvényhozó és végrehajtó hatalomban való intézményes szerepvállalása felszámolásának, az iskolai oktatás világiasításának, sőt az egyházi vagyon szekularizációjának elképzelése is.

A II. József-kori feloszlatások után a XIX. század elején (1802-től) számos szerzetesrend kezdte meg újra a működését, de tevékenységüket a század közepéig állami részről jozefinista szemlélet árnyékolta be. Az 1830-as években fellépő reformellenzék pedig lényegében egységes volt abban a tekintetben, hogy - a felvilágosodás érvrendszerét követve - nem tartja különösebben kívánatosnak a rendházak tevékenységét. A szerzetesrendek megítélése ezekben az években a hűvös tudomásulvételtől a mérsékelt ellenérzésen át az azonnali betiltást követelőig terjedő véleményekben fogalmazódtak meg. Az egyház pedig (miközben a polgári átalakulás következtében a világi és a szerzetes papság közötti feszültségeket is kezelni igyekezett) a szerzetestársulatokat továbbra is terjeszteni akarta, és győzködte a közvéleményt a férfi szerzetesek és az apácák kiemelkedő társadalmi-kulturális hasznosságát, a társadalom iránti elkötelezett és pótolhatatlan szolgálatok fontosságát illetően.⁵

A jozefinista szemléletű államhatalom, illetve a liberális ellenzék különböző irányú szorítását általában a magyar katolikus egyház nehezen viselte, s ez fokozottan volt vonatkoztatható a szerzetesrendekre.⁶(Szabályzataikat állami kezdeményezésre átdolgozták, püspöki joghatóság alá kerültek, a külfölddel nem tarthattak kapcsolatot stb.) Többségük számára túl gyorsan következett a helyreállítás periódusára az a kényszer, hogy megfeleljenek az új, polgárosuló társadalmi-politikai rendszer kihívásainak. A történetírás egységes abban a tekintetben, hogy ebben az időszakban oly mértékig meglazult a szerzetesi fegyelem, többségük annyira nem találta helyét a megújuló világban, hogy mindennek logikus következménye lett a közvélemény egyes rétegeiben a szerzetesség puszta fennmaradásával kapcsolatos kétely. A XVI-XVII. században a protestantizmussal való küzdelem, majd sokkal inkább a felvilágosodás következtében a XIX. század első felére a szerzetesrendek nemcsak egyéni arculatukat veszítették el, hanem egyenesen elvilágiasodtak, így a tárgyalt korszak "hazánkban a szerzetesintézmény nagymérvű hanyatlásának kora".⁷Szekfű Gyula lényegre törően írta, hogy a helyreállított tanítórendek (bencések, ciszterciek, premontreiek), illetve a piaristák annyira átadták magukat az oktatással kapcsolatos feladataiknak és közéleti érdeklődésüknek, hogy közben - a társadalom széles köreiben hódító indifferentizmussal párhuzamosan - elveszítették a hitélet iránti érzékenységüket.⁸A ciszterciek üres vallásosságát még a rend későbbi procurator generalisa is tényként írta le,⁹s a bencés rendtörténetíró is úgy fogalmazott, hogy a tanításra való átállás, illetve a XIX. század elején megkövetelt életforma-váltás követelményeinek a szerzetesek alig-alig tudtak megfelelni.¹⁰De nem volt jobb a helyzet a II. József reformjai által megkímélt monostorokban sem. A ferencesek "letargiájáról" például (az 1848-as forradalomra utalva) találóan írta méltatójuk: "Az a nagy mozgalom, mely francia köntösben a szabadság, egyenlőség, testvériség hamis leple alatt megrázta Európa korhadt fáját [...], háborgó tengerré sűrítette a népek gondolkodását, a rendet is korhadásban találta."¹¹

Nem volt tehát közömbös a kortársak (a szerzetesek sorsa iránt aggódók, illetve az azokkal szemben bizalmatlanok) számára a rendházakban élők számának növekedése vagy csökkenése. Az egykorú nyomtatványokban és a sajtóban néha megjelent egy-egy, a szerzetességre vonatkozó híradás, melyek helyenként csak homályosan utalnak a statisztikai jellegű információkra, illetve számos téves adatot, becslést tartalmaznak. A kortársak is ritkán használták (használhatták) a központi kormányszervek rendszeresen készített összesítéseit, azok rendszerint bizalmas információként kerültek az uralkodó elé. A helytartótanács már a XVIII. században igyekezett a papság különféle viszonyait összeírásokon keresztül nyomon követni, így a XIX. század első felében a kormányszerv "egyházi világi-papi, szerzetesi és házassági ügyosztályának" számvevősége - a megyéspüspökök által beküldött jegyzékek alapján - a szerzetesek, apácák létszámát, jövedelmeit stb. is.¹²Az idők folyamán egyre pontosabb előírások születtek a statisztikák beküldésének módjáról, például a két példányban történő benyújtás kötelezettségéről, az adatgyűjtés körültekintő pontosításáról stb.¹³Ezeknek az összeírásoknak a feltárását és elemzését további elvégzendő feladatnak tekintjük, alábbiakban - esettanulmány-jelleggel - csak az 1846-os statisztika részleges kiértékelését kívánjuk elvégezni.

III. Felhasznált források és módszerek

Az itt elemzett összeírást 1846 végén készítették, de a helytartótanács illetékes ügyosztálya csak a következő év novemberében hagyta jóvá a számvevőség jelentését és intézkedett az uralkodóhoz történő felterjesztéséről. A statisztikáról onnan volt tudomásunk, hogy azt már 1848. május 17-én Bécsben kelt levelével együtt Pulszky Ferenc államtitkár, a "magyar külügyi minister" (!) megbízásából áttette a pesti vallás- és közoktatásügyi tárcához, személyesen Eötvös József miniszternek címezve.¹⁴

Az összeírás tanulságait részben az azokból levonható egyháztörténeti adalékokban, részben pedig a településhálózat összefüggéseivel kapcsolatos eredményekben jelölhetjük meg. A XIX. század első felének vonatkozásában - tudomásunk szerint - egyetlen tanulmány próbálta meg térképre vinni, és elemezni az egyházi intézmények, köztük a szerzetesrendek térbeli megjelenését, egy régióra (a Dél-Dunántúlra) vonatkozóan.¹⁵Jelen elemzésünk későbbi folytatását már csak azért is fontosnak tartjuk, mert a vallási jelenségek (köztük például a szerzetes rendházak) térbeli, településföldrajzi stb. megragadását további érdekes, a vallásföldrajz diszciplínájának meghonosodását elősegítő kutatásnak tekintjük.¹⁶

A szóban forgó adatsor egyházmegyénként tartalmazza a római és görög katolikus, valamint görög keleti szerzetesek létszámát, és rendek szerinti megoszlását. A rendházak számát azonban csak egyházmegyénként egy összegben adták meg, ezért elemzésünkhöz szükség volt egy, a rendházak számát hasonló bontásban tartalmazó kimutatásra, valamint további pontatlanságok kiküszöbölésére.¹⁷Nehéz, viszont annál fontosabb feladatnak bizonyult az egyes szerzetesrendek által lakott rendházak számának és pontos helyének megállapítása, hiszen a kortárs elemzések és a későbbi feldolgozások nagyon sok pontatlan, egymásnak ellentmondó adatot tartalmaznak. (A szerzetes rendházak helyéről összeállított adattárat ld. a Mellékletben.) Kiindulópontul mi is Fényes Elek pótolhatatlan jelentőségű - az 1840-es években második kiadást is megért - országleírásait kívántuk használni,¹⁸ám csak az adatgyűjtés során derült ki, hogy a szerzetes rendházakkal kapcsolatban a "Magyarország mostani állapotja..." számos pontatlanságot tartalmaz, melyeket a későbbi feldolgozások, esetenként, kritika nélkül vettek át.¹⁹A pontatlanságok tisztázása és egy megbízhatónak tűnő adattár összeállítása mellett feladatul tűztük ki, hogy Magyar- és Horvátország mellett hasonló képet alkothassunk Erdély szerzetességéről is.²⁰(Ami a létszámot illeti, Erdély esetében 1843-as adatokkal dolgoztunk, ami az összesítésben legfeljebb árnyalatnyi eltérést okozhatott.)

A rendházakat feltüntető adattár szerkesztésekor az alábbi elvet követtük: felvettünk minden olyan lakott helységet, melyben (vagy melynek közvetlen közelében) szerzetesi közösségek monostorokban, illetve kolostorokban önállóan, szervezett formában tevékenykedtek, függetlenül attól, hogy az például fiókprépostságként működött.²¹A szerzetesek létszámának vizsgálatánál ezúttal még eltekintettünk a fogadalmat tett, illetve tanulóidejüket töltők számának külön elemzésétől és egy összegben tüntettük fel a tényleges szerzetesek, növendékek és "segéd testvérek" (fratres laici) adatait.²²További nehézséget okozott, hogy egyes rendházak esetén az egyházmegyei, illetve a politikai határ nem esett egybe, vagy a Partiumban lévő két kolostort (szilágysomlyói minoriták, körösbányai ferencesek) hol Magyarországhoz, hol pedig Erdélyhez sorolták, hiszen az 1836/21. tc. kimondta a térség Magyarországhoz csatolását, végrehajtása azonban 1848-ig elmaradt. Egyes összefoglalások nem említik a szentgotthárdi cisztercitákat, mert rendházuk ekkor egy ausztriai kolostor fiókjaként működött, ugyanígy a telki bencéseket stb. - vagyis gyakran a fiókprépostságokat az anyarendházhoz sorolják, vagy éppenséggel meg sem említik. Az 1846-os összeírásunk utólagos ellenőrzésekor kitűnt, hogy abból bizonyosan kimaradt a jánoshidai premontrei fiókprépostság, illetve az újvidéki örmény bencés (mechitarista, antoniánus) rendház személyzete, de a létszámok tekintetében egyébként teljesen megbízható.²³

IV. A szerzetesek és rendházak összes száma, térbeli megoszlása

A helytartótanács összesítéséből és a Kőváry-féle erdélyi kimutatásból megállapítható, hogy a két országban összesen mintegy 3300 szerzetes és apáca tevékenykedett. (Ld. 1. ill. 3.a. sz. táblázatok.) Ez az adat egyes kortárs becslésekhez képest feltűnően több,²⁴másokhoz képest viszont kevesebb.²⁵A számsorokról első ránézésre megállapítható, hogy a magyarországi szerzetesség mind térbeli eloszlását, mind az egyes irányzatok közötti megoszlását tekintve nagyon szélsőséges értékeket mutat. A férfi és női szerzetesség mintegy "összpontosult" az esztergomi főegyházmegye területén, az egész térségre vonatkoztatva a mindkét nemű szerzetesek 24 %-a (780 fő) itt működött, az apácáknak pedig több mint fele (218 fő, 51 %). Azok az egyházmegyék, melyekben az esztergomi után a legtöbb szerzetes lakott (Zágráb 262, Erdély 242 fővel) nem, illetve nem elsősorban az egyház jelentős befolyásának, hanem nagyobb területi kiterjedtségüknek köszönhetik a rendtagok magas számát. Jelentősnek mondható a szerzetesség létszáma a veszprémi (203) és kisebb részben az egri egyházmegyékben (160 fő). Öt püspökség (Csanád, Kassa, Nyitra, Pécs, Vác) található a 100-150 fő közötti szerzetest tömörítő kategóriában, a többi egyházmegyében a létszám 50-100 fő között mozog. Kivéve a székesfehérvárit, amelyben - meglepetésre, hiszen a magyarországi katolikus egyház egyik hagyományosan "erős" térségéről van szó - a szerzetesek létszáma az 50-et sem érte el. Az egyes rendek támogatottsága szempontjából kiemelkedőnek tekinthető a ferencesek túlsúlya, hiszen a férfiak között minden második ennek a rendnek volt tagja (52 %). A ferencesek egyházmegyénkénti megoszlása hozzávetőlegesen megfelel a szerzetesek összessége arányainak, legfeljebb a rend nagyváradi egyházmegyében tapasztalható hiánya feltűnő, továbbá az, hogy egyes megyékben a ferencesek aránya az összes szerzeteshez képest nagyobb (Diakovár, Pécs, Kalocsa, Zágráb stb.), máshol valamivel kisebb (Csanád, Győr, Vác stb.).²⁶A következő, 400-as nagyságrendű szerzetesrend a II. József által a ferencesekhez hasonlóan megkímélt piaristáké, nyilván nem véletlenül. Jelentős támogatottságot mondhatott még magának 150-200 fő közötti létszámmal a bencés, a minorita, a premontrei és az irgalmas rend. Az 1802-ben restaurált harmadik tanítórend, a ciszterciek a többieknél kevesebb (61 főt) tömörítettek, a fennmaradó karmelita, domonkos és szervita rendek egy-két tucat szerzetesükkel kifejezetten kicsinek vagy létszámukat tekintve, a többiekhez képest jelentéktelennek minősíthetők. Ahogy a férfiaknál a ferencesek, úgy a nőknél az orsolyiták dominanciája mutatható ki (221 fő, 52 %), továbbá az Erzsébet-rendiek tekinthetők nagy szerzetesrendnek, a többiek inkább kisebbnek. (Bár a Szatmári Irgalmas Nővérekről meg kell jegyezni, hogy éppen az 1840-es évek közepén alakultak, ehhez képest számarányuk viszont jelentősre nőtt.)

A rendházak egyházmegyénkénti aránya feltűnően hasonlít a szerzetesek számának egymáshoz viszonyított trendjeihez. (Ld. 2. ill. 3.b. sz. táblázatok.) Az esztergomi főegyházmegye dominanciája viszont nem annyira szembetűnő, mint az előbbi esetben. Ehhez képest feltűnő az erdélyi egyházmegye rendházainak nagy száma, melyeket mintegy 30 %-os aránnyal lemaradva követ a veszprémi és a zágrábi egyházmegye. Legkevesebb monostorral ezúttal is a székesfehérvári püspökségben számolhatunk. Az összes rendház számát 228 férfi és 15 női kolostorban (összesen 243-ban) tudtuk a vizsgált évben megállapítani.²⁷

A szerzetesség térbeli megoszlására vonatkozóan érdekes megvizsgálni az egy rendházra jutó átlagos létszámokat. Ha egyházmegyénként elosztjuk a szerzetesek összes számát az ott található rendházakkal, akkor azt tapasztaljuk, hogy a legtöbb szerzetes az esztergomi, illetve a nyitrai egyházmegyékben (22 illetve 21 fő) jutott egy-egy kolostorra, és viszonylag "zsúfoltnak" mondhatók (18-as átlaglétszámmal) a besztercebányai és a váci püspökség területén található rendházak is.²⁸Utóbbi háromban a magas átlagot a rendházak alacsonyabb, Esztergomban pedig éppen magasabb aránya mellett állapíthattuk meg. Viszonylag magas (15-17 fő közötti) létszámot regisztrálhatunk az egri, a győri, a kalocsai, a székesfehérvári és a zenggi egyházmegyékben, az ennél kisebb létszámok inkább a "kisebb kihasználtság" benyomását keltik. (10-13 fő közötti átlagszámot mutatnak a csanádi, a diakovári, a kassai, a nagyváradi, a pécsi, a rozsnyói, a veszprémi és a zágrábi egyházmegyék.) Legkevesebb (10 főnél kevesebb) egy rendházra jutó szerzetest a szepesi és az erdélyi egyházmegyében láthattunk, továbbá feltűnően alacsony általában a görög katolikus baziliták arányszáma. (4-7 fő között.) Az egyes szerzetesrendek kolostoronkénti átlagát tekintve kiegyensúlyozottabb képet kaphatunk, a férfi rendek egyharmada 13-16 fő közötti arányt mutat. A magasabb összlétszám egyáltalán nem jelent sem nagyobb "zsúfoltságot" sem a rendházak relatív kihasználatlanságát, hiszen a ferencesek ugyanúgy ebbe a kategóriába tartoznak (még ha egyházmegyénként számuk mutat is jelentős eltéréseket), mint a mindössze egy rendházzal rendelkező karmeliták. Legkevesebben egy átlagos rendházat a szerviták, a premontreiek és a domonkosok laktak (6-10 fő között), a minden tekintetben alacsony támogatottságot mutató baziliták mellett. Az apácarendek viszonylagos kisebb elterjedtségét ellensúlyozza a Miasszonyunkról elnevezett (Notre Dame) kanonokrend egyetlen, illetve az Erzsébet-rendi apácák két kolostorának kimagasló (40 fő körüli) "zsúfoltsága", de valamennyi többi apácaközösségnek is magasabb a mutatója (18-20 fő), mint a férfiaknál legnagyobb értéket (16) mutató kapucinusoké. Mindent összevéve átlagban mintegy 13 fő jutott egy rendházra.

A szerzetesség regionális különbségeinek kimutatásakor (ld. 3.c. sz. táblázat) figyelemre méltó, hogy Erdélyben sok (viszonylagosan sok) rendházban kevés szerzetes élt, átlagszámuk mindkét nem esetében hozzávetőlegesen felét teszi ki a magyar, illetve az ahhoz hasonló horvátországi mutatóknak. Megjegyezzük, hogy az erdélyi rendházak - nyilván összefüggésben az ország felekezeti tagoltságával - az egész Habsburg-birodalomban a legkevésbé kihasználtaknak tűnnek. Egy kortárs statisztika²⁹ szerint az osztrák örökös tartományok között az egy rendházra vonatkozó átlagos szerzetes-szám tekintetében Alsó- és Felső-Ausztria, valamint Velence mutat kimagasló értéket (26-27 fő körül), Magyarország (Karintiával, Galíciával stb. együtt) az össz-ausztriai 14,1 körüli átlag közelében állt. Bár a szerzetesek létszámát tekintve Alsó-Ausztriában mintegy 1200 főt mutattak ki, a többi tartományban, melyek területi kiterjedése jóval kisebb, jóval kevesebb (többségében százas nagyságrendű) a szerzetesek és apácák létszáma. Összességében megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a szerzetesrendek aránya nem volt olyan jelentős, mint egy felekezetileg homogén (katolikus) országban, ehhez képest mégis viszonylag nagyobb adatokkal rendelkezett mind a kolostorok, mind a rendtagok számát tekintve. Bár a legnagyobb "kolostor-sűrűséget" Alsó-Ausztriában és Dalmáciában állapították meg, tény, hogy minden negyedik rendház a magyar korona országaiban működött. (A Habsburg-birodalomban összesen 821 rendházról, ebből 791 római katolikusról szól a kimutatás.) Nem tekinthető rossznak a helyzet, ha megjegyezzük, hogy egyrészt Magyarország lélekszáma és területe jóval meghaladta a többi vizsgált térségét, másrészt egyes osztrák katolikus tartományok (pl. Karintia) az ittenihez hasonló mutatókkal rendelkeztek.

Részben követve az idézett kortárs statisztika gondolatmenetét, megpróbáltuk térképre vinni a szerzeteseknek és a világi papoknak, valamint a római katolikus lakosságnak az arányát.³⁰Ami az előbbit illeti (ld. 1. sz. térkép.), látható, hogy az egy szerzetesre jutó világi papok aránya csak egy egyházmegyében (Szombathely) haladta meg a négy főt, a többségben 2-3 világi pap jutott egy szerzetesre. A legalacsonyabb arány (1-2 világi pap/szerzetes) egyrészt azokban a püspökségekben mutatkozik, ahol a szerzetesek a legtöbben (Esztergom, Győr, Veszprém), illetve ahol majdnem a legkevesebben (Szatmár, Nagyvárad) találhatók. Az utóbbi esetek azt jelzik, hogy ezekben a püspökségekben nemcsak a szerzetesek, hanem a világi papok is viszonylag kevesen voltak. Hasonló következtetés mutatkozik az egy szerzetesre jutó római katolikus lakosság püspökségenkénti számaránya tekintetében, ez az arány ugyanis inkább ott kedvező, ahol a szerzetesek és a katolikusok száma egyszerre volt vagy feltűnően sok vagy feltűnően kevés. (Ld. 2. sz. térkép.) A szerzetesek viszonylagosan legkisebb száma mindkét esetben a szombathelyi egyházmegyében mutatkozott, melynek okát a világi papsággal jól ellátott plébániák sűrű hálózatában és a katolikus lakosság magas arányában együttesen jelölhetjük meg. Magyarországon egyébként kisebb volt az egy lakosra jutó szerzetesek száma, mint Alsó- és Felső-Ausztriában vagy Tirolban, de nagyon hasonló Galíciához, Csehországhoz, Karintiához és Erdélyhez.³¹

Elemzésünk elsősorban a római és görög katolikus rendekre vonatkozik, de rövid kitérőként meg kell még emlékeznünk a forrásunkban szereplő ortodox szerzetesek (kalugyerek) számáról is. (Ld. 4. sz. táblázat.) A rendházak számára és helyére vonatkozó közlések itt is egymásnak ellentmondóak,³²az 1846-os kimutatás 156 szerzetest és 23 rendházat említ, utóbbit a településekre vonatkozó konkrét elemzés is megerősítette. (Ld. Melléklet.) Jelenleg bizonytalan a kutatás a tekintetben, hogy Erdélyben ténylegesen működtek-e román görögkeleti monostorok. A kortárs Kőváry László is csak óvatosan rögzítette, hogy "calugerek azonban némelyek szerint még ma is vannak a Bucsecs-[Bucsesd-]hegy oldalán, hol őket néha a hó egész télen oda zárja; nem messze tőlök az oláhszéleken vannak ily szerzetbeli apácák is."³³Ettől eltekintve a román és szerb kalugyerek több, mint fele Karlóca környékén, a Szerémségben összpontosult (12 rendház, 80 szerzetes), jelentősebb számban még Temesben és Pakracban fordultak elő (3-3 rendház). Az egy monostorra jutó szerzetesek száma igen alacsony (összességében mintegy 7 fő), és valamennyi esetben 4-8 fő között mozog egy rendházban a létszámuk. Mindez összefüggésben áll a szerzetesség görögkeleti valláson belüli eltérő helyzetével és funkciójával, melyre még alább visszatérünk.

V. Szerzetesség és városfejlődés

Ha a katolikus szerzetesség vonatkozásában konkrétan a városfejlődés és a rendházak kapcsolataira térünk, az első, ami figyelemre méltó, hogy összesen 37 olyan település mutatkozik a rendházakkal ellátott összes település között, melyben 2 vagy annál több rendház működött, ez az érintett helységek 20 %-ának felel meg. (Ld. 5. sz. táblázat.) Ez előrevetíti, hogy a szerzetesség településföldrajzi vonatkozásai kapcsán kettős kép tárul a szemünk elé: egyrészt nagyon sok rendház található falusias környezetben, másrészt ezzel párhuzamosan jelentősnek mondható a szerzetesi közösségek nagyobb központokba, városokba húzódásának tendenciája. Mivel nem fordult elő (nehezen is képzelhető el), hogy ugyanazon szerzetesrend egy helységben két különálló igazgatású rendházat tartson fenn, nemcsak a 2 rendházzal bíró települések száma tekinthető magasnak (21), hanem a 3 különféle közösséget vonzóké (11) is. A 4-5, illetve 7 (!) rendházat magukban foglaló városok közül (összesen 5) szembetűnő, hogy köztük nem csak egyházigazgatási szempontból jelentős helységek (pl. Eger), hanem a hazai urbanizáció folyamatában kiemelkedő központok is helyet kaptak (Pest, Pozsony).

Az említett kettősség más vonatkozásban is megragadható. Ha a szerzetesrendeknek helyet adó helységek jogállását vizsgáljuk,³⁴(ld. 6. sz. táblázat) szembetűnő, hogy a kolostorok mintegy fele kiemelt jogállású településen, vagyis szabad királyi városban stb. működött. A kategória fontosságát kihangsúlyozza, hogy a korábbi (középkori-koraújkori) rendházalapítások esetén kiemelt szempontnak bizonyult a jogállás figyelembe vétele és e tendencia továbbélésének lehetünk tanúi. Továbbá fontos, hogy a püspöki székhelyek értelemszerűen vonzották a szerzetesrendeket, mind a középkorban, mind a XVIII. században, a püspökök könnyebben eszközölhették férfi szerzetes, illetve apácaközösségek letelepítését székhelyükön, mint attól távol. (Meglepőnek is mondható, hogy három püspöki székhelyen - Besztercebánya, Diakovár, Zengg - egyetlen rendházról sem tudunk, még ha közelükben több is megfigyelhető.) A 26 községben települt rendház között találunk négy bencést, kizárólag középkori alapítások helyén újonnan létrehozottakat, továbbá 11 ferencest, 2 piaristát, illetve 1-1 kapucinust és minoritát, melyek elsősorban búcsújáró helyek, nemzetségi monostor-alapítások nyomán keletkeztek. Ebbe a kategóriába tartozik (s ez figyelemre méltó) 7 bazilita kolostor is, melyeknél értelemszerűen a hely kiválasztásakor sokkal inkább a világtól való elvonulás, elzárkózás motívuma érvényesült, mint a világi lakossággal való kapcsolattartás, ezáltal a városokba költözés. Tulajdonképp ide sorolhatjuk a munkácsi bazilitákat is, hiszen monostoruk nem a városban, hanem annak szélén (Csernek-hegyen) működött. A fennmaradó két bazilita rendházat mezővárosban (Máriapócs, Balázsfalva) alapították.

A városok felé húzódás, illetve a falusi környezetben végzett szerzetesi tevékenység kettősségének együttélése domborodik ki a rendházaknak otthont adó helységek lélekszámának sorba állításakor is, hiszen az adatsor egyenletes eloszlást mutat. (Ld. 7. sz. táblázat.) Mind a kisebb lélekszámú, mind a kis-, közép- és nagyvárosi kategóriában jelentős számú rendházzal találkozunk. Jellemző adat, hogy a rendházak több, mint 50 %-a olyan településen működött, melynek lélekszáma meghaladta a - magyarországi viszonylatban jelentősnek mondható - 5 ezer fős lélekszámot.³⁵ Elsősorban az ezer lelkesnél kisebb települések a maguk jelentős, mintegy 14 %-os arányával képviselnek itt egyfajta "régi" értékrendet, hiszen nyilvánvaló, hogy a szerzetesek társadalmi elkötelezettsége a rendházak tevékenységét is logikusan "tolta" a jelentősebb népesség-koncentrátumok, a városok irányába, és a felvilágosodás hatásaival, majd a XIX. században a polgárosodással ez a kényszer egyre erősebb hatást gyakorolt a szerzetesekre is. Találóan fejezte ki ezt a szerzetesekre gyakorolt társadalmi nyomást például egy XVIII. század végi erdélyi püspöki jelentés, mely a korábbi Firtos-hegyi minorita rendház áthelyezését nemcsak azzal indokolta, hogy "szállásukat a hó gyakran összenyomta", hanem azzal is, hogy "ama hegyen nem tudtak sem szerzetesi életet élni, sem a lelkeknek szolgálatukra lenni".³⁶Mind a görög katolikus, mind a görög keleti bazilitákkal összehasonlítva a latin rítusú szerzetesség - ha helyenként csak nyomokban is - kezdte felismerni a megváltozott világ követelményeit, mely az életformaváltást a szerzetesség "urbanizációjával" is óhatatlanul összekapcsolta. Nem véletlenül hangsúlyozzák a kortárs statisztikák is, hogy a városok központi helyein rendházat alakító katolikusokkal szemben az ortodox kalugyerek kolostorai a lakott helyektől messze találhatók a legcsendesebb, "legfelségesebb vidéken", "bérces erdők közepette, hova több órányi fáradságos és veszedelmes úton juthatni".³⁷

Már a középkorban a rendházak elsődleges funkciójának számított a katolikus hit terjesztése, mely feladatvállalásukat - elvben - a reformáció, majd a felvilágosodás felerősítette illetve hitvédelmi attitűdökkel ruházta fel. Ugyanakkor a statisztika tükrében úgy tűnik, e funkciójuknak aligha tudtak a barátok és a nővérek eleget tenni. Az 1846-ban regisztrált rendházak jelentős hányada ugyanis katolikus többségű helységben fejtette ki munkálkodását. (Ld. 8. sz. táblázat.) A rendházzal bíró helységek háromnegyed részében a katolikus lakosság aránya meghaladta az 50 %-ot, sőt mintegy 2/5 részében a 90 %-ot is! Tény, hogy egy-egy rendházzal rendelkező jelentős városok is találhatók a katolikus kisebbségűek között (például Debrecen, Miskolc, az erdélyi szász városok stb.), ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a szerzetesi közösségek eltérő felekezeti dominanciájú helységekben csak nagy nehézségekkel voltak képesek gyökeret verni, ami a rendházak "missziós" tevékenységét korlátozta. Igazat kell adnunk egy rendtörténetíró megállapításának, miszerint az újkori Magyarországon a szerzetességre általában kedvezőtlen hatások között egyrészt a "lakosság gyér voltát" (ld. fentebb), másrészt "a máshitűek nagy számát" kell keresnünk.³⁸Hasonló következtetést vont le a szerzetesrendekbe lépő növendékek adatsorainak elemzésekor az 1880-as évek elején Szöllősy Károly, mondván: a rendházak utánpótlása leginkább a már ilyen intézménnyel rendelkező településekről és a püspöki székhelyekről biztosított, más városokra, helységekre alig-alig gyakorolnak vonzerőt.³⁹

Legalább ennyire érdekesnek ígérkezett a szerzetes rendházak számára otthont adó helységek összehasonlítása azon központi helyek hálózatával, melyeket elsősorban Bácskai Vera kutatásaiból ismerhetünk.⁴⁰(Ld. 9. sz. táblázat.) Eszerint a XIX. század közepén minden ötödik rendház nagyon erős, minden negyedik erős piacközponti szerepet betöltő városban helyezkedett el, ami a szerzetesrendek "urbanizáltságára" utal. A kérdés persze fordítva is felvethető: a nagyon erős, I. osztályba sorolt piacközponti funkcióval bíró városok (Pest, Pozsony, Pécs, Sopron, Temesvár stb.) mindegyikében működött legalább egy rendház, a II. (erős) csoportnál a 35 Bácskai Vera által említett helységből 11-ben már nem (31 %). A III., közepes erősségű központoknál a rendházzal nem rendelkező települések aránya 58 %-ra, a következő kategóriában már 80 %-ra emelkedik. Ez a piacközponti funkció és a szerzetesség között ha nem is egyenes arányosságot, de szoros kapcsolatot feltételez. Ugyanakkor az említett 9. számú táblázatból kitűnik, hogy feltűnően magas - több, mint egyharmadot kitevő - a semmiféle központi funkcióval nem, viszont szerzetes rendházzal rendelkező helységek száma, ami a "gyengékkel" együtt meghaladja a 40 %-ot. Mindez megerősíti a szerzetesrendek-városfejlődés között fentebb megrajzolt, kettősségre utaló képet.

Hogyan lehet a fentiek ismeretében átfogóan jellemezni ezt a viszonyt? Fügedi Erik egyik kitűnő tanulmányában Magyarországra is alkalmazta Jacques Le Goff azon elméletét, miszerint a koldulórendek jelenléte egy településen "belsőleg és minőségileg" feleltethető meg a városi jellegnek, vagyis a szerzetesrendek szerveződése a középkorban a városhálózat alakulását jellemző fontos adaléknak tekinthető.⁴¹Elméletének érvényességét (a Fügedi által elemzett korszaktól való több évszázados eltérés és a közben lezajló gyökeres történelmi, egyháztörténelmi fordulatok ellenére) a XIX. század közepére is érvényesnek tekinthetjük. A felvilágosodás következtében a szerzetesrendek funkciói egyre inkább a népes, különféle igazgatási funkciókkal is rendelkező helységekhez, a városokhoz kötődtek, hiszen a polgárosuló közvélemény (illetve a többé-kevésbé jozefinista államhatalom is) a monasztikus rendek befelé forduló világa helyett a társadalom aktív szolgálatát várta el a szerzetesrendektől. Utóbbi tevékenységet erősítette, hogy a rendházaknak már csak a fennmaradásukért folytatott küzdelem miatt is a szélesebb néprétegek felé kellett fordulniuk. A II. József reformjai által visszaszorított (majd helyreállított) rendeknek alaposan átrendeződtek a feladataik is, melyek erőteljesebben a városok felé irányították a figyelmüket - gondoljunk csak a tanítórendeknek (az egyértelműen a városi funkciók közé sorolható) középiskolai oktatásban vállalt egyre növekvő szerepére. A középkorban a szerzetesrendek településekor is csak egyik irányultság volt a városoké, számos (ferences) kolostor keletkezett falvakban és mezővárosokban. Ez nem tekinthető másnak, mint a főúri nemzetségek temetkezőhelyei mentén vagy búcsújáróhelyeken létesült monostorok hagyományai folytatásának.⁴²E két tényező együttesét tekinthetjük a szerzetesség szerveződése első (középkori) szakaszának. A török kiűzését követően, a XVIII. század első felében kibontakozott katolikus restaurációnak (mintegy második szakasznak) pedig látványos jele volt a szerzetesrendek vissza, illetve betelepülése. (Joggal nevezte Hermann Egyed a XVIII. századot a "magyarországi szerzetesrendek történetében a középkorihoz hasonló virágkor"-nak.⁴³) Ez a folyamat pedig szinte kizárólag népes nagyvárosok, fontos közigazgatási, gazdasági, kulturális centrumok felé irányult.⁴⁴

Mindennek megértéséhez fel kell vázolnunk néhány adatot ennek a bizonyos, török kiűzése utáni restaurációnak a korából. A "Regnum Marianum"-má formált Magyarország szellemi irányításában is meghatározó szerepet játszó jezsuita rend ("e tipikusan városlakó szerzet"⁴⁵) 1773-ig 10 újabb kollégiumot nyitott, a felszabadult területen például Esztergomban, Budán, Nagyváradon, további legjelentősebb intézményei is városokban (Nagyszombat, Kassa, Kolozsvár, Győr) telepedtek meg. A rend tagjainak száma a Rákóczi-szabadságharc korához képest 1750-re megduplázódott (884 fő). A jezsuiták mellett, majd (az oktatási rendszer korszerűsítése miatt) azok rovására is jelentős virágzásnak indult a piarista rend. A XVII. században még csak három kolostorral bírtak, de 1685-1765 között összesen 23 új rendházba költöztek be, s ezek az alapítások mindig jelentősebb központok, városok felé irányultak (Veszprém, Kecskemét, Vác, Pest, Szeged, Nagykanizsa, Temesvár), de nem véletlen, hogy 1773 után számos volt jezsuita rendházat is ők birtokolhattak (Trencsén, Selmecbánya, Kőszeg, Kolozsvár). A hódoltság korának legnépszerűbb szerzetesrendje kétségtelenül a ferencesek voltak, akik a legnagyobb tömegben indultak meg az ország középső része felé. A bosnyák rendtartomány (ebből jött létre 1757-ben Magyarország egyik legjelentősebb, Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett tartománya) a Duna mentén 12, a ladiszlaita Dél-Magyarországon 8, a mariánus rendtartomány északnyugaton pedig 9 új kolostort alapított a század folyamán. Számukról fogalmat alkothatunk az alapján, hogy csak a későbbi kapisztránus rendtartománynak az 1720-as években 674 tagja élt magyarországi kolostorokban.⁴⁶ (Egy rendházban tehát hozzávetőlegesen mintegy 50 ferences - felszentelt rendtag, laikus és újonc - élt, 1846-ban ennek a számnak alig egyharmada jutott egy átlagos rendházra.) A minoriták az Eger-Nagybánya vonaltól Szegeden át a Lugos-Arad-Pancsova vonalig 10 zárdát hoztak létre, szinte minden esetben városokban. Jelentős számú új kolostort alapítottak a domonkosok (5) és a karmeliták (4) is, és szintén a városokba telepedtek a - II. József feloszlató rendelete után sem újjáalakult - pálosok is. (Pest, Pécs, Nagyvárad, 1773 után pedig ők vettek át számos városi jezsuita gimnáziumot.) A XVIII. században a monasztikus rendek azonban kevésbé tudták a középkori állapotaikat restaurálni az előbbieknél, a bencések, ciszterciek és premontreiek elsősorban a rendházak külföldi függés alóli mentesítésével voltak elfoglalva. Ugyancsak a XVIII. században telepedtek meg az apácarendek is, az Erzsébet-rendiek 1744-ben Pozsonyban, majd később Budán, az orsolyiták 1724-ben először Nagyszombaton, majd Sopronban stb.⁴⁷II. József összesen 134 férfi és 6 női rendházat záratott be, melyekben 1544 férfi (1269 szerzetes, 275 laikus) illetve 191 női ( 152 apáca, 39 laika) szerzetes élt.⁴⁸

A jozefinizmus viharait át- és túlélő katolikus egyháznak tulajdonképp nem kisebb feladata adódott, minthogy egyszerre restaurálja az említett első és második szakasz szerzetesi központjait (legalábbis a fontosabbakat), ráadásul megváltozott szerepkörrel. A szemlélődő, elsősorban kolostorában imádkozással szolgáló szerzetes típusát gyorsan - mint említettük, a hitélet jelentékeny veszteségeivel - kellett a társadalom szolgálatát közvetlenül végző ideálnak felváltania. 1846-os statisztikánk és következtetései tehát minden szempontból ezt a kettősséget hordozzák: a hazai szerzetesség kiútkeresését, a funkció- és életmódváltás okozta töprengést. Egyszerre érvényesülnek benne a középkori eredet egyes jellemzői, és a modern kihívásoknak való megfelelés (például az "urbanizálódás") igénye.

VI. A szerzetesek létszámának alakulása a XIX. század második felében

Mindehhez hozzá kell még tenni, hogy ez a kiútkeresés a szerzetesség számára sokáig elhúzódott, és a XIX. század második felében - különösebb adminisztratív korlátozás nélkül - a szerzetesség válsága elmélyült. (Lányi Károly, a reformkor kitűnő egyháztörténésze éles szemmel vette észre ezt: "Béke korában ráér az ember intézeteket nem csak felállítani, hanem a fennállók működését és hasznait kérdés alá vonni. Az utolsó, legalább honunkra nézve békés másfél században a polgárzati és egyházi viszonyokon oly módosításokat, változatokat veszünk észre, melyek többnyire nem rögtönzött ötletnek vagy valamely hadi ember katonai önkénye, hanem sokszor az érett gondolat és érdekfontolás következménye."⁴⁹) Majd csak a XX. század első felének megváltozott társadalmi és politikai viszonyai teszik lehetővé a szerzetesség számára a modern világba való teljes beilleszkedést, a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodást és egyben a látványos megerősödést is, amikor lehetővé vált az új típusú társadalmi szerepvállalás összehangolása az elmélyült hitélet követelményeivel. Ami a szerzetesség válságát illeti, érdemes az 1846-os statisztikából kiindulva néhány összehasonlító megállapítást tenni. 1878-ra például gyökeres változásoknak lehetünk tanúi. (Ld. 10. sz. táblázat.⁵⁰) A férfi szerzetesek összes száma több, mint (15 %-kal) csökkent, pedig az 1850-es évek elején visszatelepített jezsuiták tovább javították az 1878-as adatokat. Látványosan csökkent a ferencesek létszáma (szintén több, mint 400 fővel⁵¹), de érzékeny veszteségeket könyvelhettek el a minoriták, a irgalmasok és a kapucinusok is, melyeket a tanítórendek megerősödése (különösen a ciszterciták önmagukhoz képest látványos fellendülése) sem tudott ellensúlyozni. A ferencesek számának drasztikus megfogyatkozására egyelőre csak azt a hipotézisszerű választ adhatjuk, hogy ezt a nagyon jelentős rendet csak kevéssé érintették a felvilágosult abszolutizmus drasztikus korlátozó intézkedései, és a XIX. század közepétől a polgári társadalom viszonyai között sokk-szerűen kellett azt a funkcióvesztést átélniük, melyet a monasztikus (és a majdani tanító) rendek már a kényszerű betiltás-újraindulás nyomán korábban már átvészeltek.

Az, hogy a szerzetesrendek összességében mégis pozitív mérleggel zárhattak, elsősorban a különféle apácarendek 1850-1870-es években tapasztalt rendkívüli megerősödésének köszönhető. A rendházak száma mintegy hétszeresére, az apácák száma mintegy háromszorosára nőtt, valamivel több, mint három évtized alatt. A szerzetesség eme "elnőiesedésének" okát részben a külföldi apácarendek gyors térhódításában, részben pedig e közösségeknek a polgári viszonyok közötti lehetőségei (betegápolás, szociális gondozás, alsófokú iskolai oktatás stb.) kiszélesedésében jelölhetjük meg. A rekrutáció oldaláról nézve ugyanis a polgári társadalomban a nők számára a szerzetesség vállalása korábban ismeretlen méretű lehetőséget jelentett az elhelyezkedésre.

A századfordulóra a tendencia tovább folytatódott, a férfi szerzetesrendek 1846-hoz képest már 600 fős veszteséget, az apácák majdnem 6000 fős nyereséget (!) könyvelhettek el. (Ld. 11. sz. táblázat.⁵²) A szerzetesek egyházmegyénkénti megoszlásáról hasonló tendenciák mondhatók el, mint az 1846-os adatsor elemzésekor. Az apácáknál valamennyi egyházmegyében növekedés következett be, ennek mértéke a néhány tucat főstől (Besztercebánya, Rozsnyó, Szepes, Diakovár) a több mint 500 főn (Kalocsa, Csanád, Szatmár) keresztül az esztergomi főegyházmegye 1451 fős gyarapodásáig terjed. A férfiak száma szinte minden egyházmegyében csökkent, ugyanakkor az esztergomi jelentős, 200 fős többletet mutat fel. Emellett még a győri püspökségben, illetve a kalocsai érsekségben növekedett a férfi szerzetesek száma (utóbbiban minden bizonnyal a jezsuita rendházzal összefüggésben). Ez a tendencia pedig megerősíti azt a korábbi megállapításunkat, miszerint a hagyományos egyházi központokkal rendelkező térségek jóval nagyobb vonzerőt gyakoroltak a szerzetességre, a rendházak alapítására, mint az inkább "missziós" területnek számító egyházmegyék.

Jegyzetek

1. Míg a középkor rendszerint hosszadalmasabb elemzéseket, addig a reformkor gyakran csak egy-egy bekezdést kap a rendtörténetekben. Ld. erre például legutóbb: Hervay F. Levente O.Cist.: A ciszterci rend története Magyarországon. In: Lékai Lajos O.Cist.: A ciszterciek. Eszmény és valóság. Bp., Szent István Társulat, 1991. 470-492. o. stb.

2. A katolikus restauráció és a szerzetesség kapcsolatairól többek között: Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig. Veszprém, Egyházmegyei nyomda, 1929. (reprint: Tudománytár. Bp., Könyvértékesítő Vállalat, 1985.) 301-317. o.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, Aurora Könyvek, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.) (2. kiadás) 315-323. o. A konkrét tanulmányokból a teljesség igénye nélkül: Békefi Remig: Hogyan lettek a czisztercziták tanítórenddé Magyarországon? Bp., Szent István Társulat, 1902. (A Szent-István-Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának felolvasó üléseiből, 45.); Meszlényi Antal: A tanító szerzetesrendek visszaállítása. In: A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. III. Bp., 1933. 303-329. o.; Katus László: A rend iskolái a 19-20. században. In: Mons Sacer, 996-1996. Pannonhalma 1000 éve. Szerk.: Takács Imre. II. köt. Pannonhalma, Pannonhalmi Bencés Rendtartomány, 1996. 255-263. o.; Kovács Imre Endre: A csornai premontrei prépostság 1802. évi visszaállításának története. In: Hermann Egyed Emlékkönyv. Szerk.: Sümegi József - Zombori István. Bp., Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1998. (METEM könyvek, 20.) 195-201. o. stb. Sok vonatkozó adatot tartalmaznak a témára vonatkozóan az egyes rendtörténeti összefoglalások: Békefi Remig: A zirczi, pilisi, pásztói és szent-gotthárdi cziszterczi apátságok története. I-V. köt. Pécs-Bp., Taizs nyomda, Hornyánszky nyomda, 1891-1902.; Uő: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi rend. H.n., é.n. [Bp., 1896.]; A Jászóvári Premontrei Kanonokrend jubileumi névtára történeti bevezetéssel, 1802-1902. Bp., 1902.; Sörös Pongrác: A pannonhalmi főapátság története. Hatodik korszak. A rend új kora, új munkaköre. 1802-től napjainkig. Bp., Stephaneum Nyomda R.T., 1916. (A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. VI.A.); Balanyi György: Az elindulástól Trianonig. In: A magyar piarista rendtartomány története. Bp., Kegyes Tanítórend, 1943. 13-257. o. stb. További bibliográfiát ld. pl.: Karácsonyi, i.m. 411-413. o.; Balogh Margit - Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon, 1790-1992. Adattár. Bp., História, MTA Történettudományi Intézete, 1996. (História könyvtár. Kronológiák, adattárak, 4.) 354-363. o.

3. A szerzetesrendek közéleti tevékenységének politikatörténeti vonatkozásait összefoglaltuk: A szerzetesrendek közéleti szerepének megítélése a reformkorban, különös tekintettel a jezsuitákra. In: Fiatal egyháztörténészek írásai. Szerk.: Fazekas Csaba. Miskolc, ME BTK Újkori Magyar Történeti Tanszék, 1999. 76-113. o. Egyes forrásokat közzétettünk: A szerzetesrendek reformkori megítélése a "rendszeres bizottsági munkálatok" dokumentumai tükrében. In: Egyház és Művelődés. Pannonhalma, 996-1996. Szerk.: Hajdú Ákos - Kokas Zsuzsanna. Bp., Magyar Történészhallgatók Egyesülete, 1997. 141-158. o.

4. A szerzetesség múlt századi statisztikusának egyik magyarázkodását jellemzőnek véltük jelen elemzésünkre is: "Honnan kapják a magyar szerzetes rendek növendékeiket? E kérdés amilyen szokatlan, épp annyiban érdekes is. Kinek is jutott volna eszébe ilyesmi után kutatni. Régi dolog különben, hogy mindenre jut ember. Így voltam én is a föltett kérdéssel." Szöllősy Károly: Statisztikai csevegés a magyar szerzetesekről. Aradon, Gyulai István nyomdája, 1883. 3. o.

5. Számos megnyilatkozásra ld. a 3. sz. jegyzetben idézett irodalmat, illetve egy-egy további röpiratot: Schlettwein János Ágoston: Törvényes megvizsgálás alá vétetett a köztársaságot illető kérdés. Vallyon lehet-é a klastromokat tsupán politikai okokból törvényesen eltörleni. Miskolcz, 1815.; Gyarmathy János: A szerzetes rendek az egyház díszei s az emberiség jótevői. Pápa, Református Főiskola, 1851. A "másik oldalról": Hamar Dani [Hamary Dániel]: Nem kell szerzetes rend. Pesten, Beimel, é.n. [1848]

6. A korszak általános egyházpolitikai légkörének összefoglalására ld. pl.: Katus László: A magyar katolicizmus a XVIII-XIX. században. (Jozefinizmus, liberalizmus és katolikus megújulás). In: A katolikus egyház Magyarországon. Szerk.: Somorjai Ádám - Zombori István. Bp., Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottsága, 1991. 59-74. o.; a régebbi egyházi irodalomból: Karácsonyi, i.m. 253-263. o.; Meszlényi Antal: A jozefinizmus kora Magyarországon (1786-1846). Bp., Stephaneum Nyomda R.T., 1934.; Hermann, i.m. 384-427. o.

7. Püspöki jelentések a magyar szent korona országainak egyházmegyéiről, 1600-1850. Szerk.: Vanyó Tihamér Aladár OSB. Pannonhalma, MTA, Szerző, 1933. (Olaszországi magyar oklevéltár II.) 47-53. o.; idézett hely: 50. o. Ld. még: Vanyó Tihamér Aladár: A szerzetesi életforma válsága hazánkban a 18. század második felében. In: Történelmi Szemle, 1982. 2. sz. 211-228. o. Hermann Egyed ugyanakkor azt állapította meg, hogy a XVIII. század elején, a barokk kibontakozásakor "a szerzetesi fegyelem lényege, a hármas fogadalom, rendi szabályok lelkiismeretes megtartása még érintetlen". Hermann, i.m. 323. o.

8. Szekfű Gyula: Magyar történet. V. köt. Bp., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1936. 164. o.

9. Szeghy Ernő visszaemlékezéseit idézi: Katus, i.m. (1991) 65-66. o.

10. Sólymos László Szilveszter OSB: Ezer év 100 bencése. Pannonhalma, METEM, 1997. 211. o. Ld. még uő: A szerzetesség és tanítás feszültsége a 19. század első felében. Magyar bencés élet a 19. században. Rendtörténeti tanulmányok. Pannonhalma, 1993. (Kézirat), idézi: Katus, i.m. (1996) 262. o.

11. P.Boros Fortunát OFM: Az erdélyi ferencrendiek. Cluj-Kolozsvár, Szent Bonaventura Könyvnyomda, 1927. 161. o.

12. Ld. erről pl.: Felhő Ibolya - Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. Bp., Akadémiai Kiadó, 1961. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai I. Levéltári leltárak 3.) 290. o.

13. Minderről ld. pl. az említett ügyosztály rendeleteit: Magyar Országos Levéltár. C 71. (Departamentum ecclesiasticum cleri saecularis et regularis.) Normalia ecclesiastica, Nr. 26142/1835., Nr. 4804/1837. stb.

14. "Öszves kimutatása mind a két nemű szerzetes rend személyzetének, mely az 1846 év végével Magyarország zárdáiban létezett." - Magyar Országos Levéltár. H 56. (1848-49. évi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Katolikus Egyházi Osztály iratai.) 28. kútfő. 3. tétel.

15. T.Mérey Klára: Templomok, zsinagógák és szerzetesrendek a Dél-Dunántúlon, 1830-1866. In: Egyházak a változó világban. A nemzetközi egyháztörténeti konferencia előadásai. Esztergom, 1991. május 29-31. Szerk.: Bárdos István - Beke Margit. Tatabánya-Esztergom, Komárom-Esztergom Megye Önkormányzata, József Attila Megyei Könyvtár, "Egyházak a változó világban" konferencia szervezőbizottsága, é.n. [1991.] 351-356. o. (A szerző alapos munkájához Fényes Elek honismereti statisztikáját használta forrásként, annak általános pontatlanságaira azonban nem hívta fel a figyelmet. Ld. alább.)

16. A témáról - többek között - ld.: Tatai Zoltán: A vallásföldrajzi kutatások szükségessége. In: A Földrajz Tanítása, 1999. március, 28-32. o.; a szakirodalomból: Beresztóczy Miklós: Egyházi földrajz. Az új világtérkép és az Egyház. Bp., Ecclesia, 1961.; Hunyadi László: A világ vallásföldrajza. Bp., Végeken Kiadó, 1993.

17. Koppy, Josephus: Tabella III et IV exhibens alphabetico ordine Conspectum Generalem Domicioliorum Religiosorum Ordinum utriusque sexus in regno Hungariae. In: Fasciculi Ecclesiastico-Litterarii, 1841. I. Fasc. III. 356-357. o. 1841-1846 között a monostorok száma állandónak tekinthető, csupán az egy-két újabb alapítást kellett figyelembe venni, pl. az éppen 1846-ban létrehozott máriagyüdi ferences vagy a nagybecskereki piarista rendházat.

18. Fényes Elek: Magyar Országnak, s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. I-VI. köt. Pesten, Trattner-Károlyi, 1843-1844. (2. kiadás) Településenkénti bontásban jórészt ennek adatait majd' egy évtizeddel később is közölte: Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leíratik. I-IV. köt. Pesten, Kozma Vazul, 1851. (reprint: Állami Könyvterjesztő Vállalat, Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete, 1984.)

19. Például a kitűnően szerkesztett, méltán alapműnek számító legutóbbi egyháztörténeti adattár épp a szerzetesrendek vonatkozásában feltűnően pontatlannak bizonyul Fényes Elek adatainak összesítésekor: Balogh-Gergely, i.m. 172-173. o.

Fényes hat kötetes munkájának feldolgozásait megnehezíti, hogy az egyes vármegyék általános leírásakor a "Lakosság" c. fejezetek vallási viszonyokat tárgyaló részében gyakran megnevezi az ott található szerzetes rendházakat, gyakran viszont nem, s csak a településenkénti ismertetőkben közli, hogy ott rendház működött. (Vagy rosszabb - de ritkább - esetben ott sem.) Ilyen például Zólyom, Sáros stb. megyék leírásai. Fényes közöl pontatlan adatokat, például piaristákat említ Körmöcbányán, de nem ír az egri szervitákról, Borsod megyéről azt állapítja meg, hogy szerzetesrendek a megyében nincsenek, pedig léteztek, Szepes megye leírásakor 8, a településeknél összesen 5 rendházat szerepeltet stb. Ezen hiányosságok mellett Fényes könyvének említett legutóbbi (Balogh-Gergely-féle), 1996-os feldolgozása újabbakat is tartalmaz: Félreérthetők például egyes névátírási hibák (a ferenceseknél a horvátországi Zamobart [Samobar] összekeverték a Bács-Bodrog megyei Zomborral; a Moson megyei Boldogasszony helyett Boldogasszonyfa községet említenek; a Pozsega megyei Csernek helyett Cseszneket stb.) Fényes könyvének egyes fejezeteit nem dolgozták fel (teljes egészében kimaradt Vas megye, emiatt nagyon feltűnő, hogy négy domonkosrendi kolostor helyett csak kettőt említenek stb.), de egyébként is hiányoznak a felsorolásból nagy jelentőségű monostorok, például a máriapócsi baziliták, a miskolci minoriták stb. A görög katolikus bazilitáknál különben is feltűnő, hogy csak 3 rendházat írnak, melyek közül az egyik ráadásul (a Tolna megyei) Grabóc, ahol valójában nem görög katolikus, hanem ortodox monostor működött stb. Az egyes rendházak - helyenként pontatlan, inkább néhány évtizeddel korábbi állapotot tükröző - kortárs felsorolását felleltük még: Lányi Károly: Magyar föld egyháztörténetei. Austria-házi korszak. III. köt. 1711től 1840ig. Pesten, Landerer-Heckenast, 1844. 180-200. o.

A szerzetes rendházak helyére, elterjedésére, tartalmi kérdésekre vonatkozóan részleteiben használtuk az alábbi műveket, további aprólékos idézésüktől eltekintettünk: Szöllősy Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia öszszes szerzetes rendjeinek történeti és statisztikai rajza, különös tekintettel azok irodalmi és tanügyi működésére. I-II. köt. Arad, Szerző, Gyulai István nyomdája, 1878.; Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége. Szerzetesség- és művelődéstörténeti enciklopédia. I-II. köt. Bp., Dinasztia Kiadó, 1998. Ezek mellett - alaposságuk ellenére - jelen céljainkhoz csak érintőlegesen használhattuk: Karcsu Antal Arzén: A szerzetes rendek egyetemes történelme, különös tekintettel a magyar- s erdélyországi szerzetesség jelen létállapotára. I-V. köt. Pest, Bartalits nyomda, 1867.; Tóth Mike S.J.: Szerzetes rendek és társulatok Magyarországon. Kalocsa, Jurcsó Antal nyomda, 1904.; Vanyó: Püspöki jelentések, i.m.; Puskely Mária: Szerzetesek. A megszentelt élet 99 intézménye. Bp., Zrínyi Nyomda, 1990. (2. kiadás) Fontosnak bizonyultak a sajtótermékek (a Religio és Nevelés 1844-1848 közötti számai, ld. még 29. sz. jegyzet), valamint az egyes rendtartományok név- és címtárai. Az Országos Széchenyi Könyvtárban az alábbiakat vehettük kézbe az 1844-1848 közötti évekből: ferencesek (a bulgaritát kivéve mind az öt rendtartomány), minoriták, kapucinusok, pannonhalmi bencések, jászói premontreiek, piaristák, zirci ciszterciták, irgalmasok, baziliták. (Megjegyezzük, a schematizmusokat az egyes rendházak személyi állományát részleteiben tisztázó elemzéshez kívánjuk majd a későbbiekben használni.) Különösen sok gondot okozott a görög katolikus bazilita rendházak viszonyainak tisztázása, ehhez használtuk még: Dudás Bertalan - Legeza László - Szacsvay Péter: Baziliták. Bp., Mikes Kiadó, 1993. (Szerzetesrendek a Kárpát-medencében); Brenzovics László: Szerzetesrendek Kárpátalján. In: "Hét kereszt alatt felkelek". Kárpátaljai néprajzi és honismereti dolgozatok. Bp.-Beregszász, Hatodik Síp Alapítvány - Mandátum Kiadó, 1997. 73-79. o. (Például utóbbi szerint a máramarosi Huszt-Baranya monostorát II. József bezáratta, és Szöllősy Károly adattára szerint is azt Miszticéhez csatolták a Zemplén megyei Alsókaraszló rendházával együtt. Az említett schematizmus alapján ugyanakkor világos, hogy utóbbi helységben ekkor már nem éltek baziliták, ellentétben Huszt-Baranyával stb.) Több adat pontosítását (például az ortodox szerzetesek - kalugyerek - Fényesnél nem szereplő helységneveinek azonosítását) lehetővé tette: Weininger Vince - Konek Sándor - Hunfalvy János - Tormay Károly: Az egyházmegyék népességi statistikája, 1861. 1-3. r. In: Statistikai Közlemények, 1861. I. köt. 64-88., II. köt. 159-183., 1862. III. köt. 50-64. o. A térképek készítéséhez és a helységek meghatározásához használtuk: Balogh-Gergely, i.m. 266., 272-273. o.; illetve: Történelmi Világatlasz. Főszerk.: Dudar István. Bp., Kartográfiai Vállalat, 1991. A helységnevekhez: Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György. Baja, Talma Könyvkiadó, 1998. (2. kiadás)

20. Ehhez kitűnő és megbízhatónak bizonyult adatokat találtunk: Kőváry László: Erdélyország statistikája. Első kötet. Kolozsvártt, Tilsch János, 1847. 206. o. Fényes Elekéhez hasonló pontatlanságok találhatók az erdélyi rendházak egykorú felsorolásában: Benkő, Josephus: Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus. Tom. II. Claudiopoli, Lycei Regii, 1833. 167-169. o. (Működőnek tüntette fel például az 1789-ben megszűnt medgyesi piarista rendházat stb.) A balázsfalvi bazilita és az erzsébetvárosi örmény kolostor azonosításához segített: Szekfű, i.m. 131., 134. o. (Ld. még az előző jegyzetekben idézetteket.)

21. Ez esetenként egyedi elbírálást is igényelt. Fényes Elek például hangsúlyozta a komáromi ferencesek szervezett munkálkodásának fontosságát, ugyanakkor azt is, hogy tulajdonképpeni rendházuk a városban nincs, mégis érdemes volt arra, hogy adattárunkba felvegyük. A 18. sz. jegyzetben idézetteken kívül: Fényes Elek: A magyar birodalom statisticai, geographiai és történeti tekintetben. Részletes és kimerítő leírása Magyar és Erdélyországnak. [...] Első kötet. Komárom vármegye. Pesten, Beimelnél, 1848. (reprint: Forráskiadványok. Kultsár István Társadalomtudományi és Kiadói Alapítvány, é.n.) 74. o.

22. Ugyanakkor az arányok érzékeltetésére közöljük Fényes Elek 1840. évre, és az Erdély nélküli országterületre vonatkozó, megbízhatónak tekinthető adatait:

Felszentelt pap

Növendék és novícius

Fráter^d)

Összesen

Birtokos szerzetesrendek összesen^a)

307^c)

                76

383

Birtoktalan szerzetesrendek összesen^b)

1383

335

567

2285

Görög katolikus baziliták

35

                 48

83

Összesen

1725

                 1026

2751

a) Bencések, ciszterciek, premontreiek.

b) Piaristák, ferencesek, kapucinusok, minoriták, irgalmasok, domonkosok, szerviták, karmeliták.

c) Ebből 7 apát és 2 prelátus.

d) A birtoktalan szerzetesrendek kivételével a növendékek és fráterek létszáma egy összegben szerepelt.

Forrás: Fényes Elek: Magyarország statistikája. I. köt. Pesten, Trattner-Károlyi, 1842. 100., 102. o.

23. A táblázatokban erre "n.a." (nincs adat) rövidítéssel utaltunk. A 2 mechitarista rendházat és néhány szerzetest (az erdélyi egyházmegyében mindössze 3 főt) a bencéseknél soroltuk fel, mivel kis létszámúak, illetve alap-összeírásunk külön rovatot nekik nem szentelt.

24. Egy 1826-os adat hozzávetőlegesen 1500 szerzetesről ír Magyarországon, melyet még akkor is kevésnek kell ítélnünk, ha a szerző (bár ezt nem tüntette fel) csak a férfiakat vette figyelembe és eltekintett Erdélytől, illetve Horvátországtól. A szűken vett Magyarországon 1846-ban kimutatott 2300 férfi szerzetes jóval több annál, amekkora növekedésük 20 év alatt bekövetkezhetett. Horváth Elek: Egyházi Rendek Intézete. In: Tudományos Gyűjtemény, 1826. I. 10-27. o.

25. Fényes Elek 1847-ben megjelent statisztikája ugyanebben az időszakban (természetesen Erdély nélkül) 3029 férfi és 461 női latin szertartású katolikus szerzetesről ír, pedig külön tüntette fel a 47 görög katolikus bazilitát, és teljesen "megfeledkezett" a kapucinusok számáról. Utóbbiak nélkül is adata majdnem 400-zal több az általunk megállapított összes férfi szerzetesnél, 55-tel az apácáknál, az egyes rendeken belül hullámzó további eltérésekre ezúttal nem térhetünk ki, adatait részleteiben és összességében eltúlzottaknak véljük. Fényes Elek: Magyarország leírása. 1. rész. Magyarország átalánosan. Pesten, Beimelnél, 1847. 43. o. Táblázatát változatlan formában közli: Balogh-Gergely, i.m. 176. o.

Érdekes, hogy Fényesnek az 1840. évre vonatkozó, az újabb szakirodalomban nem idézett adatsora jóval közelebb jár az általunk elemzett statisztikához. Eszerint Magyarországon (Erdély nélkül) összesen 2751 férfi és 323 női, összesen 3074 szerzetes élt. (A mi 1846-ra vonatkozó 3.a. sz. táblázatunkban ugyanezek: 2642 + 410 = 3052.) Ebben a munkájában Fényes csak két esetben közölte konkrétan az egyes rendek tagjainak számát, eszerint Magyarországon és Erdélyben együttesen 393 piarista tevékenykedett (1846-ban 408), viszont a baziliták esetén a fogarasi egyházmegyében egyet sem említett, a munkácsiban viszont 70 szerzetesről írt, mely - ha pontosnak tekinthetjük - 1846-ra 19 fős csökkenést jelent. (Az eperjesi egyházmegyében éppen megegyeztek az adatok: 13 fő). Fényesnek ezen kimutatása szerint 1846-ra számottevően nőtt továbbá az apácák létszáma is, nyilván összefüggésben például a szatmári irgalmas nővérek stb. tevékenységének megkezdésével. Fényes, i.m. 100-103. o.

26. Egyetlen adalék arról, hogy mennyire fontos a szerzetesekről a jelenlegi szakirodalmon túl pontos adatokat közölni: az erdélyi (stefanita) ferences rendtartományról még a rendtörténet is azt írja, hogy 1846-ban 19 kolostorában 145-en éltek (a mi statisztikánkban 23 rendház szerepel), a barátok száma még elfogadható is lenne, de épp egy - a "rend jelen állását legközelebbről ismerő" - kortárs állítása szerint csak 105 szerzetes tevékenykedett soraikban. (Nyilván a novíciusokat nem vette figyelembe.) P.Boros Fortunát OFM: A franciskánusok működése Erdélyben. In: Az erdélyi katholiczizmus múltja és jelene. Dicsőszentmárton, Erzsébet Könyvnyomda Rt., 1925. 477-497.; 492. o.; Gy.A.: A' szerzetesek. II. r. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 15. sz. 114. o. Vagy: a pannonhalmi bencések létszámát különösebb körülírás nélkül 1852-ben 171 főre teszik, a mi 1846-os statisztikánk szerint összlétszámuk csak mintegy 140 fő lehetett, és aligha hihető a néhány év alatt 30 fős gyarapodás, ha az 1880-as évek elejére is 190 fő körül volt a számuk. Schermann Egyed: Belső élet. In: Sörös, i.m. 890-1062. o.; 891. o. Stb.

27. Fényes Elek az 1847. évi "Magyarország leírásá"-ban az Erdély nélküli területre vonatkoztatva 225 férfi és 13 női rendházról írt, de ebbe nem foglalta bele a (szerinte) 8 bazilita rendházat, illetve teljes egészében megfeledkezett a kapucinusokról. A hivatkozásokat ld. a 25. sz. jegyzetben. A többször idézett 1996-os adattár más helyen (Fényes korábbi munkája alapján) még ezzel is ellentétesen 150 férfi és 10 női rendházról beszélt. Idézett helyet ld. a 19. sz. jegyzetben.

28. Megjegyezzük persze, hogy az egyes rendházak befogadóképessége, jellege már eleve meghatározta a falai között élő szerzetesek létszámát, egymással való összehasonlításuk azonban mindenképp tanulságosnak tűnik.

29. A' Szerzetes Rendek az austriai Birodalomban. In: Szion, 1838. II. 9. sz. 33-34. o. Megjegyezzük, az anonim szerző érdekes módon épp a magyarországi adatokat elemezte a legkevésbé, lényegében pontosan közölte viszont szerzetesrendenként az egyes rendházak számát. Ld. még a 17. sz. jegyzetben idézettet.

30. A római és görög katolikus világi (lelkészkedő) papság, illetve a római katolikus lakosság püspökségenkénti számarányát Magyarország esetében: Fényes, i.m. (1847) 33., 41-42. o. (Balogh-Gergely, i.m. 175-176. o.); Erdélynél: Kőváry, i.m. 203-205. o.; ill.: Szász Zoltán: Gazdaság és társadalom a kapitalista átalakulás korában. In: Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Szerk.: Uő. Bp., Akadémiai Kiadó, 1986. 1508-1622. o.; 1572. o.

31. Ld. 27. sz. jegyzet.

32. Fényes Elek 25 rendházban 218 szerzetesről ír. Fényes, i.m. (1847) 44. o.; Balogh-Gergely, i.m. 177. o. Utóbbi kötet Fényes 1843-44-es munkája alapján máshol 19 rendházról tesz említést. Uo. 173. o. A XVIII. századhoz képest egyébként a szerzetesség térvesztése nemcsak a római katolikus rendek, hanem a kalugyerek esetében is megfigyelhető, egy 1793 körüli összeírás ugyanis 26 görögkeleti rendházat és abban 233 szerzetest említ Magyarországon. Lányi, i.m. 206. o.

33. Kőváry, i.m. 206. o.

34. A helységek jogállására és lélekszámára, valamint a népességük felekezeti megoszlására vonatkozóan Magyarország esetében Fényes Elek 1843-44-ben megjelent községsoros adatközléseit használtuk (ld. 18. sz. jegyzet), Erdélyre vonatkozóan pedig: Az 1850. évi erdélyi népszámlálás. Szerk.: Dávid Zoltán. Bp., KSH Levéltára, 1994. (2. kiadás) A kiemelt jogállású városokra vonatkozó összefoglaló táblázatokat ld. még: Fényes, i.m. (1847) 39. o.; Kőváry, i.m. 194-195. o.; Szász, i.m. 1571. o. stb. Mivel jelen elemzésünkben nem a helységek pontos lélekszám-adataira voltunk kíváncsiak, hanem az azokból hozzávetőlegesen kirajzolható trendekre, illetve egymáshoz viszonyított belső arányokra, ezért eltekinthettünk a Fényes Elek lélekszám-adatait illető egyes kritikáktól, illetve az alkalmazott magyarországi és az erdélyi adatok felvétele közötti mintegy évtizedes eltéréstől.

35. Ld. erről többek között: Bácskai Vera - Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Bp., Akadémiai Kiadó, 1984. 45-61. o. stb.

36. Vanyó: Püspöki jelentések, i.m. 99. o.

37. Fényes, i.m. (1843-44) V. köt. 39-40., 50. o.

38. Patay József: A piarista-rend Erdélyben. In: Az erdélyi katholiczizmus, i.m. 498-511. o.; 504. o.

39. Szöllősy, i.m. (1883) 9-10. o.

40. Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Bp., Akadémiai Kiadó, 1988. 197. o. Ld. még 35. jegyzetben idézett irodalmat.

41. Fügedi Erik: Koldulórendek és városfejlődés Magyarországon. In: Uő: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Bp., Magvető, 1981. 57-88. o.

42. Uo. 71. o.

43. Hermann, i.m. 315. o. A szerzetesség általános XVIII. századi történetét (a vonatkozó törvényeket, a felvilágosult abszolutizmus törekvéseit stb.) összefoglalta: Lányi, 172-180. o.

44. Megjegyzés: Egy helységben a közigazgatási, gazdasági illetve kulturális intézmények meglétére, mint a városi jelleget meghatározó illetve befolyásoló tényezőkre, valamint a városfogalommal kapcsolatos vitákra részletesen nem térhetünk ki. Ld. erről: Bácskai-Nagy, i.m. 11-28. o.; illetve: Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában. Bp., Akadémiai, 1975.

45. Hermann, i.m. 316. o.

46. Viszonyításként megjegyezzük, hogy Mária Terézia 1770 októberében elrendelte a magyarországi szerzetesek összeírását. A Horvát-Szlavonországra igen, de Erdélyre nem kiterjedő összeírás (pontosabban annak múlt századi közlése) csak a birtoktalan rendek adatait közli, a monasztikusokat nem. Főbb eredményei:

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

Rendházak száma

12

86

15

6

5

1

8

5

2

5

1

146

Szerzetesek száma

312

2409

395

71

91

10

143

83

25

62

9

3610

191

25

(1. - minoriták, 2. - ferencesek, 3. - kapucinusok, 4. - domonkosok, 5. - karmeliták, 6. - pálosok, 7. - trinitáriusok, 8. - irgalmasok, 9. - karmeliták, 10. - szerviták, 11. - ágostonosok, 12. - összesen, 13. - remeték, 14. - nazarénok.)

Forrás: Lányi, i.m. 174-175. o. (A szerző egyházmegyénként közölte az adatokat - ennek ismertetésétől eltekintettünk - összesítése azonban pontatlan.) Az összeírásról ld. még: Karácsonyi, i.m. 301-302. o.

47. Az adatok forrásaira ld.: Hermann, i.m. 315-322. o. A szerzetesrendek városokba településére rámutatott még: Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., Akadémiai Kiadó, 1996. (3. kiadás) 76. o. stb.

48. Lányi, i.m. 180. o.

49. Uo. 172. o.

50. Az 1878-as adatok: Szöllősy, i.m. (1878) 50-55. o.

51. Ez egyébként világméretű tendenciának tekinthető, és a magyar ferencesek még szerencsésebbeknek mondhatók, mint a húsz év alatt több ezer fővel lemorzsolódott spanyolországiak. P.Boros, i.m. (1927) 163. o.

52. Az 1900. évi adatok: Balogh-Gergely, i.m. 186-187. o. Az összesítésre: Katus, i.m. (1991) 62. o.

TÉRKÉPEK

1. sz. térkép

Az egy szerzetesre jutó világi papok száma egyházmegyénként

2. sz. térkép

Az egy szerzetesre jutó római katolikus lakosok száma egyházmegyénként

TÁBLÁZATOK

1. sz. táblázat

A szerzetesek és apácák száma egyházmegyénként

Egyház-	Férfi szerzetesrendek												Női szerzetesrendek
megyék	1.	2.	3.	4.	5.	6.	7.	8.	9.	10.	11.	12.	13.	14.	15.	16.	17.	18.	19.
Római katolikus
Besztercebánya								33	39										72
Csanád						41		49	35			9							134
Diakovár			11					68											79
Eger					8	42		88			7	15							160
Erdély		3				36		161	27							15			242
Esztergom		38	75					285	78		11	75	18	39	83	78			780
Győr		54	19	13			4	39	21	11	5	8				51			225
Kalocsa		n.a.						70	9										79
Kassa						10	5	61	18	16						23			133
Nagyvárad			9			4			8	17		9				21			68
Nyitra								73	53										126
Pécs					11			100				13							124
Rozsnyó								19		36									55
Szatmár						12		13	27			8						29	89
Székesfehérvár			12		14			19											45
Szepes						16		17	16	7		11							67
Szombathely		13			7		13	34		7									74
Vác			10					66	61	n.a.		7							144
Veszprém		35			21			110	16	11		10							203
Zágráb			18					183				13				33		15	262
Zengg			25					24									20		69
Görög katolikus
Eperjes	13																		13
Fogaras	4																		4
Körös																			-
Munkács	51																		51
Nagyvárad																			-
Összesen	68	143	179	13	61	161	22	1512	408	105	23	178	18	39	83	221	20	44	3298

A táblázat függőleges oszlopainak fejlécén alkalmazott sorszámok jelentése:

1. - baziliták; 2. - bencések; 3. - kapucinusok; 4. - karmeliták; 5. - ciszterciták; 6. - minoriták; 7. - domonkosok; 8. - ferencesek (valamennyi rendtartomány együttvéve); 9. - piaristák; 10. - premontreiek; 11. - szerviták; 12. - irgalmasok; 13. - angolkisasszonyok; 14. - Miasszonyunkról elnevezett női kanonokrend; 15. - Erzsébet-rendi apácák; 16. - orsolyiták; 17. - bencés nővérek; 18. - irgalmas nővérek; 19. - összesen.

2. sz. táblázat

Szerzetes rendházak (zárdák) száma egyházmegyénként

Egyház-	Férfi szerzetesrendek												Női szerzetesrendek
megyék	1.	2.	3.	4.	5.	6.	7.	8.	9.	10.	11.	12.	13.	14.	15.	16.	17.	18.	19.
Római katolikus
Besztercebánya								1	3										4
Csanád						4		4	3			1							12
Diakovár			1					6											7
Eger					2	3		3			1	1							10
Erdély		1				5		25	2							1			34
Esztergom		5	3					12	5		1	3	1	1	2	2			35
Győr		2	1	1			1	2	2	1	1	1				2			14
Kalocsa		1						3	1										5
Kassa						1	1	4	2	2						1			11
Nagyvárad			1			1			1	1		1				1			6
Nyitra								4	2										6
Pécs					1			7				1							9
Rozsnyó								2		3									5
Szatmár						1		2	2			1						1	7
Székesfehérvár			1		1			1											3
Szepes						2		2	3	1		1							9
Szombathely		2			1		2	2		1									8
Vác			1					3	2	1		1							8
Veszprém		3			1			8	2	2		1							17
Zágráb			1					15				1				1		1	19
Zengg			2					1									1		4
Görög katolikus
Eperjes	2																		2
Fogaras	1																		1
Körös																			-
Munkács	7																		7
Nagyvárad																			-
Összesen	10	14	11	1	6	17	4	107	30	12	3	13	1	1	2	8	1	2	243

Megjegyzés: A táblázat függőleges oszlopaihoz a sorszámokat ld. 1. sz. táblázat.

3. sz. táblázat

A szerzetesrendek áttekintő statisztikája országrészenként

a) szerzetesek száma

	Magyarország	Erdély	Horvátország^*	Összesen
Férfi	2300	231	342	2873
Női	342	15	68	425
Összesen	2642	246	410	3298

b) rendházak száma

	Magyarország	Erdély	Horvátország^*	Összesen
Férfi	167	34	27	228
Női	11	1	3	15
Összesen	178	35	30	243

c) egy rendházra jutó szerzetesek száma

	Magyarország	Erdély	Horvátország^*	Összesen
Férfi	13,86	6,79	12,67	12,66
Női	31,09	15,00	22,67	28,33
Összesen	14,93	7,03	13,67	13,57

^{* Megjegyzés: Horvátország alatt értjük ezúttal értelemszerűen Szlavóniát, valamint ide számítottuk a katonai határőrvidéket és a tengerparti területeket is.

4. sz. táblázat
A Magyarországon lévő görögkeleti szerzetesek (kalugyerek) száma egyházmegyénként

Egyházmegye

Monostorok száma

Szerzetesek (kalugyerek) száma

Arad

1

8

Bács

1

5

Buda

1

4

Karlóca

12

80

Károlyváros

1

7

Pakrac

3

25

Temesvár

3

23

Versec

1

4

Összesen

23

156

5. sz. táblázat
Települések az ott található szerzetes rendházak száma szerint

Rendházak száma

Városok

a településen

száma

megnevezése

1

143

(ld. a Mellékletben)

2

21

Arad, Beszterce, Eszék, Esztergom, Fiume, Kecskemét, Kismarton, Komárom, Lőcse, Marosvásárhely, Nagyszeben, Nyitra, Pápa, Rozsnyó, Sopron, Szakolca, Szatmárnémeti, Székesfehérvár, Tata, Temesvár, Veszprém

3

11

Győr, Kassa, Kolozsvár, Nagykanizsa, Nagyszombat, Pécs, Szeged, Szombathely, Vác, Varasd, Zágráb

4

2

Pest, Nagyvárad

5

2

Buda, Eger

7

1

Pozsony

összesen

180

6. sz. táblázat
A szerzetes rendházak száma az otthont adó település jogállása szerint

A település jogállása

Rendházak

szám

%

kiemelt jogállású település (szabad királyi, bányaváros, püspöki város, szepesi város, szabad katonai város)

125

51,44

mezőváros

92

37,86

község

26

10,70

összesen

243

100,00

7. sz. táblázat
A szerzetes rendházak száma az otthont adó település lélekszáma szerint

A település lélekszáma

Rendházak

szám

%

1000 fő alatt

34

13,99

1001 - 3000 fő

52

21,40

3001 - 5000 fő

33

13,58

5001 - 10000 fő

33

13,58

10001 - 15000 fő

40

16,46

15001 - 20000 fő

21

8,64

20001 - 30000 fő

7

2,88

30001 felett

23

9,47

összesen

243

100,00

8. sz. táblázat
A szerzetes rendházak száma az otthont adó település

katolikus lakosságának aránya szerint

A katolikus lakosság aránya

Rendházak

szám

%

10 % alatt

8

3,29

10-20 % között

14

5,76

20-30 % között

16

6,58

30-40 % között

13

5,35

40-50 % között

8

3,29

50-60 % között

12

4,94

60-70 % között

14

5,76

70-80 % között

28

11,52

80-90 % között

35

14,41

90-100 % között

93

38,27

nincs adat

2

0,83

összesen

243

100,00

Megjegyzés: A római katolikus szerzetesrendeknél a római katolikus lakosság, a görög katolikus bazilitáknál a görög katolikus lakosság arányszámával számoltunk.

9. sz. táblázat
A szerzetes rendházak száma az otthont adó település

piacközponti funkciójának erőssége szerint

A település minősítése piac-

Rendházak

központi funkciója szerint

szám

%

nagyon erős piacközponti funkciót betöltő település

36

20,00

erős piacközponti funkciót betöltő település

47

26,11

közepes erősségű piacközponti funkciót betöltő település

22

12,22

gyenge piacközponti funkciót betöltő település

10

5,56

piacközponti funkcióval nem jellemezhető település

65

36,11

összesen

180

100,00

Megjegyzés: A piacközponti funkcióknál csak a szorosan vett Magyarország településeivel számolhattunk, az erdélyi, horvátországi, szlavóniai, határőrvidéki, tengermelléki településekkel nem.

10. táblázat
A szerzetesek számának változása az egyes szerzetesrendek szerint, 1846-1878

a) Férfi szerzetesrendek

Szerzetes-

Rendházak száma

Szerzetesek száma

rendek

1846

1878

1846

1878

baziliták

10

9

68

47

bencések

14

12

143

198

ciszterciták

6

5

61

105

domonkosok

4

4

22

24

ferencesek

107

107

1512

1053

irgalmasok

13

14

178

155

jezsuiták

-

5

-

133

kapucinusok

11

11

179

145

karmeliták

1

1

13

16

minoriták

17

17

161

128

piaristák

30

27

408

307

premontrei

12

11

105

134

szerviták

3

3

23

16

összesen

227

226

2873

2461

b) Női szerzetesrendek

Szerzetes-

Rendházak száma

Szerzetesek száma

rendek

1846

1878

1846

1878

Angolkisasszonyok

1

4

18

38

Bencés apácák

1

1

20

23

Borromei Károlyról címzett nővérek

1

2

Dmonkosrendi apácák

1

22

Erzsébet apácák

2

2

83

61

Ferences III. rendi apácák

1

7

Irgalmas nővérek

2

10

44

83

Iskolanővérek

11

145

Miasszonyunk kanonokrend

1

2

39

65

Orsolyiták

8

8

221

248

Paulai Szent Vince Leányai

56

524

Salvator nővérek

4

44

Szent Kereszt nénikék

2

7

Szeretet Leányai

1

15

Összesen

15

104

425

1284

11. táblázat
A latin szertartású (római katolikus) szerzetesek számának növekedése/csökkenése

egyházmegyénként, 1846-1900

A szerzetesek száma

Növekedés/

Egyház-

1846

1900

csökkenés

megyék

férfi

női

összesen

férfi

női

összesen

férfi

női

összesen

Besztercebánya

72

-

72

7

33

40

-65

33

-32

Csanád

134

-

134

85

510

595

-49

510

461

Diakovár

79

-

79

24

20

44

-55

20

-35

Eger

160

-

160

91

150

241

-69

150

81

Erdély

231

15

246

101

233

334

-130

218

88

Esztergom

562

218

780

768

1669

2437

206

1451

1657

Győr

174

51

225

295

798

1093

121

747

868

Kalocsa

79

-

79

143

535

678

64

535

599

Kassa

110

23

133

67

173

240

-43

150

107

Nagyvárad

47

21

68

50

204

254

3

183

186

Nyitra

126

-

126

26

103

129

-100

103

3

Pécs

124

-

124

39

222

261

-85

222

137

Rozsnyó

55

-

55

20

40

60

-35

40

5

Szatmár

60

29

89

42

620

662

-18

591

573

Székesfehérvár

45

-

45

32

160

192

-13

160

147

Szepes

67

-

67

50

37

87

-17

37

20

Szombathely

74

-

74

63

234

297

-11

234

223

Vác

144

-

144

60

120

180

-84

120

36

Veszprém

203

-

203

139

193

332

-64

193

129

Zágráb

214

48

262

87

400

487

-127

352

225

Zengg

49

20

69

22

200

222

-27

180

153

Összesen

2809

425

3234

2211

6654

8865

-598

6229

5631

MELLÉKLET

Szerzetes rendházak Magyarországon és Erdélyben (1846)
(Zárójelben a vármegye illetve egyéb közigazgatási egység neve)

a) Római és görög katolikusok:
Angolkisasszonyok:

Pest (Pest-Pilis-Solt)

Baziliták (görög katolikusok):

Balázsfalva (Alsó-Fehér); Bikszád (Szatmár); Bukóc (Sáros); Huszt-Baranya (Husztboronya; Máramaros); Kisberezna (Ung); Krasznibrod (Krasznobrod; Zemplén); Majszin (Mojszén; Máramaros); Máriapócs (Szabolcs); Mistice (Bereg); Munkács (Csernek-hegy; Bereg)

Bencések:

Bakonybél (Veszprém); Dömölk (Pór-Dömölk; Vas); Esztergom (Esztergom); Győr (Győr); Komárom (Komárom); Kőszeg (Vas); Nagyszombat (Pozsony); Pozsony (Pozsony); Szentmárton (Győr); Tihany (Zala); Telki (Pest-Pilis-Solt); Zalavár (Zala)

Bencés apácák:

Fiume (Magyar tengerpart)

Ciszterciták:

Eger (Heves-Külső-Szolnok); Pásztó (Heves-Külső-Szolnok); Pécs (Baranya); Szentgotthárd (Vas); Székesfehérvár (Fejér); Zirc (Veszprém)

Domonkosok:

Kassa (Abaúj); Sopron (Sopron); Szombathely (Vas); Vasvár (Vas)

Erzsébet nővérek:

Buda (Pest-Pilis-Solt); Pozsony (Pozsony)

Ferencesek:

Bulgarita rendtartomány (Prov. Bulgaritae):
Alvinc (Alsó-Fehér); Déva (Hunyad); Körösbánya (Zaránd)
Szent István apostoli királyról nev. Provincia (Prov. S.Stephani):
Brassó (Brassó vid.); Csíksomlyó (Várdótfalva; Csíkszék); Dés (Belső-Szolnok); Esztelnek (Háromszék); Fogaras (Fogaras vid.); Gyulafehérvár (Alsó-Fehér); Hátszeg (Hunyad); Kolozsvár (Kolozs); Kőhalom (Kőhalom szék); Marosvásárhely (Maros); Medgyes (Medgyes szék); Mikháza (Mikeháza, Belső-Szolnok); Nagyszeben (Szeben); Segesvár (Segesvár szék); Szamosújvár (Belső-Szolnok); Szárhegy (Csíkszék); Szászsebes (Szászsebes szék); Szászváros (Szászváros szék); Szék (Belső-Szolnok); Székelyudvarhely (Udvarhelyszék); Torda (Torda); Torockószentgyörgy (Kolozs); Vajdahunyad (Hunyad)
Szent Keresztről címzett Obszerváns Provincia (Prov. S. Crucis):
Jászka (Jaska; Zágráb); Klanjec (Klanec; Varasd); Samobor (Szamobar, Zamobar; Zágráb); Tersacte (Tersactum; Magyar tengerpart); Károlyváros (Zágráb)
Kapisztrán Szent Jánosról címzett Obszerváns Provincia (Prov. S. Joannis Capistranus):
Bács (Bács-Bodrog); Baja (Bács-Bodrog); Brod (Határőrvidék); Buda (Pest-Pilis-Solt); Csernek (Pozsega); Dunaföldvár (Tolna); Eszék (Verőce); Ilok (Illok; Szerém); Mohács (Baranya); Nasic (Nassic; Verőce)Pozsega (Pozsega); Radna (Máriaradna; Arad); Sarengrad (Szerém); Vinga (Temes); Vukovár (Szerém); Zimony (Határőrvidék)
Szent Lászlóról címzett Obszerváns Provincia (Prov. S. Ladislai):
Csáktornya (Zala); Ivanics (Határőrvidék); Kapronca (Körös); Kostanjica (Határőrvidék); Krapina (Varasd); Máriagyüd (Baranya); Nagyatád (Somogy); Nagykanizsa (Zala); Pécs (Baranya); Siklós (Baranya); Segesd (Següsd, Felső-Segesd; Somogy); Szigetvár (Somogy); Varasd (Varasd); Verőce (Verőce); Zágráb (Zágráb)
Szűz Máriáról címzett Reformata Provincia (Prov. S. Mariae):
Esztergom (Esztergom); Székesfehérvár (Fejér); Komárom (Komárom); Boldogasszony (Moson); Érsekújvár (Nyitra); Nyitra (Nyitra); Pest (Pest-Pilis-Solt); Malacka (Pozsony); Nagyszombat (Pozsony); Pozsony (Pozsony); Szentantal (Pozsony); Andocs (Somogy); Kismarton (Sopron); Szentlászló (Szentlászló-Egyháza; Zala); Simontornya (Tolna); Németújvár (Vas); Szombathely (Vas); Pápa (Veszprém); Veszprém (Veszprém); Sümeg (Zala)
Üdvözítőről nevezett Obszerváns Provincia (Prov. S.S. Salvatoris):
Arad (Arad); Bártfa (Sáros); Beckó (Trencsén); Eger (Heves-Külső-Szolnok); Eperjes (Sáros); Fülek (Nógrád); Galgóc (Nyitra); Gyöngyös (Heves-Külső-Szolnok); Jászberény (Jászkun kerület); Kaplyon (Kaplony; Szatmár); Kecskemét (Pest-Pilis-Solt); Körmöcbánya (Bars); Nagyszőllős (Ugocsa); Okolicsna (Okolicsány; Liptó); Pruszka (Trencsén); Rozsnyó (Gömör-Kishont); Szabadka (Bács-Bodrog); Szakolca (Nyitra); Szécsény (Nógrád); Szeged (Csongrád); Szolnok (Heves-Külső-Szolnok); Sztropkó (Zemplén); Trsztena (Árva); Vác (Pest-Pilis-Solt); Zsolna (Trencsén)

Irgalmas rendiek:

Buda (Pest-Pilis-Solt); Eger (Heves-Külső-Szolnok); Kismarton (Sopron); Nagyvárad (Bihar); Pápa (Veszprém); Pécs (Baranya); Pozsony (Pozsony); Szakolca (Nyitra); Szatmárnémeti (Szatmár); Szepesváralja (Szepes); Temesvár (Temes); Vác (Pest-Pilis-Solt); Zágráb (Zágráb)

Irgalmas nővérek:

Szatmárnémeti (Szatmár); Zágráb (Zágráb)

Kapucinusok:

Szent István királyról nev. Provincia:
Fiume (Magyar tengerpart); Varasd (Varasd)
Szent Lipót őrgrófról nev. Provincia:
Bazin (Pozsony); Besnyő (Máriabesnyő; Pest-Pilis-Solt); Buda (Pest-Pilis-Solt); Eszék (Verőce); Mór (Fejér); Nagykanizsa (Zala); Nagyvárad (Bihar); Pozsony (Pozsony); Tata (Komárom)

Karmeliták:

Győr (Győr)

Miasszonyunkról nev. Női Kanonokrend:

Pozsony (Pozsony)

Mechitaristák (örmény bencések):

Erzsébetváros (Ebesfalva; Küküllő); Újvidék (Bács-Bodrog)

Minoriták:

Arad (Arad); Beszterce (Beszterce); Csütörtökhely (Szepes); Eger (Heves-Külső-Szolnok); Imreg (Zemplén); Kanta (Háromszék); Kolozsvár (Kolozs); Lőcse (Szepes); Lugos (Krassó); Marosvásárhely (Maros); Miskolc (Borsod); Nagybánya (Szatmár); Nagyenyed (Alsó-Fehér)Nyírbátor (Szabolcs); Pancsova (Határőrvidék); Szeged (Csongrád); Szilágysomlyó (Kraszna)

Orsolyiták:

Győr (Győr); Kassa (Abaúj); Nagyszeben (Szeben); Nagyszombat (Pozsony); Nagyvárad (Bihar); Pozsony (Pozsony); Sopron (Sopron); Varasd (Varasd)

Piaristák (Kegyes Tanítórend):

Beszterce (Beszterce); Buda (Pest-Pilis-Solt); Debrecen (Bihar); Kalocsa (Pest-Pilis-Solt); Kecskemét (Pest-Pilis-Solt); Kisszeben (Sáros); Kolozsvár (Kolozs); Léva (Bars); Máramarossziget (Máramaros); Nagybecskerek (Torontál); Nagykanizsa (Zala); Nagykároly (Szatmár); Nyitra (Nyitra); Óvár (Moson); Pest (Pest-Pilis-Solt); Podolin (Szepes); Privigye (Nyitra); Rózsahegy (Liptó); Sátoraljaújhely (Zemplén); Selmecbánya (Hont); Szeged (Csongrád); Szentgyörgy (Pozsony); Tata (Komárom); Temesvár (Temes); Trencsén (Trencsén); Vác (Pest-Pilis-Solt); Veszprém (Veszprém)

Premontrei kanonokrend:

Csorna (Sopron); Horpács (Nógrád); Jánoshida (Pest-Pilis-Solt); Jászó (Abaúj); Kassa (Abaúj); Keszthely (Zala); Lelesz (Zemplén); Lőcse (Szepes); Nagyvárad (Bihar); Rozsnyó (Gömör-Kishont); Szombathely (Vas); Türje (Zala)

Szerviták:

Eger (Heves-Külső-Szolnok); Fraknó (Sopron); Pest (Pest-Pilis-Solt)

b) Görög keletiek:
Görög keleti baziliták (kalugyerek):

Beocsan (Beocsin; Szerém); Besenovo (Szerém); Bezdin (Fönlak; Temes); Hodos (Hodos-Bodrog; Arad); Gergeteg (Szerém); Grabóc (Tolna); Jazak (Szerém); Krusedol (Szerém); Kuvesdin (Kövesd, Kövesdin-Glava Pernjavor; Szerém); Ljepavina (Határőrvidék); Messic (Mesic, Meszesfalu; Temes); Pakrany (Pakrani; Pozsega); Pribina-Glava (Privina-Glava Pernjavor; Szerém); Rakovac (Rakovac-Pernjavor; Szerém); Ravenica (Verdnicke, Verdnik; Szerém); Remeta (Nagy-Remeta; Szerém); Obradovce (Shumegye, Suhopolje; Verőce); Opatovac (Apáti, Opov, Hopov; Szerém); Orahovica (Pozsega); Sisatovac (Schishatovác; Szerém); Szentgyörgy (Szentgyörgy Klastrom; Temes); Újvidék (Bács-Bodrog); Vojlovica (Határőrvidék)

Veres László - Viga Gyula (szerk.): A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXIX.

Miskolc, 2000. 165-188. p.

A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án^[779]

A neves jogtörténész, Csizmadia Andor írta, hogy az 1848-ban felszámolt feudális járadékszolgáltatások közül kétségtelenül az egyházi tizedet (decima ecclesiastica) tekintették a legterhesebbnek "mind a jobbágyok, mind a városi polgárok [...] különösen azért, mert nagyobb részét olyan egyházi szerveknek (püspök, káptalan) fizették, akiket nem vagy alig ismertek, s akik teljesen idegenek voltak az ő mindennapi életüktől".^[780] Tanulmányában részletesen ismertette a tized magyarországi történetét, és röviden kitért az 1848-ban bekövetkezett megszüntetésére is. A tized, mint a valóban egyik legalapvetőbb feudális járadékszolgáltatás megszüntetése (a jobbágyságnak az úrbéri terhek alól történő felszabadításával, és a közteherviseléssel együtt) az áprilisi törvényekben testet öltött új Magyarország alkotmányának, a polgári átalakulásnak egyik sarkköve lett. Mégpedig azon intézkedések között, melyek nemcsak konkrét intézkedésekben vetettek véget a feudalizmusnak, hanem "elvileg és további jogszabályalkotást inspirálóan a polgári átalakulás véghezvitelének irányába [is] mutattak".^[781]
Az 1848. március 18-án, a magyar polgári átalakulás egyik legmozgalmasabb, jelentőségében kiemelkedő napján történt eseményről a forradalom és szabadságharc történetével (különösen egyházi vonatkozásaival foglalkozó) szakirodalom számos helyen megemlékezik. Azonban a tized megszüntetésével kapcsolatos történéseket nagyon is eltérő részletességgel illetve hangsúlyokkal tárják az olvasó elé, elsősorban attól függően, hogy a katolikus egyház társadalmi-politikai szerepvállalását milyennek akarták látni illetve láttatni. (Emellett az is gyakori eset, hogy nem a tized-ügyet állítva elemzésük középpontjába csak röviden említik a kérdést, az egyház magatartását különböző hangvétellel méltató megfogalmazásoknak csak egyik vagy másik oldalát villantva fel.) Az 1848-as egyháztörténeti kutatásokat a Horthy-korszakban, majd 1945 után is beárnyékoló pártosság^[782] meghatározta a Pozsonyban tanácskozó egyházi rend március 18-i tevékenységének megítélését is. Az eltérő szemléletű méltatások, továbbá az 1848-as püspöki kar tevékenységét átfogóan feldolgozni kívánó tanulmányok hiánya^[783] indokolttá teszi, hogy felhívjuk a figyelmet a tized-lemondással kapcsolatban három, eddig alig használt forrásra,^[784] továbbá a teljesség igénye nélkül megpróbáljuk a címben jelzett témakört röviden összefoglalni.^[785]
A március 18-i történések középpontjában az az eltérő interpretációkat leginkább kiváltó momentum áll, hogy miután a polgári átalakulásról március 14-15-én hozott határozatok - ellentétben a közteherviseléssel és az úrbéri viszonyok megszüntetésével - nem tartalmaztak utalást a papi tized megszüntetéséről, az alsó tábla izgatott hangulatú ülésén a káptalanok követei bejelentették, hogy lemondanak a tizedről. A megszövegezett javaslatot átküldték a főrendekhez, ahol a jelenlévő egyháziak (három püspök és a pannonhalmi főapát) szintén lemondtak arról, s ez lehetővé tette a később 1848/13. tc.-ként az áprilisi törvények közé került paragrafusok - viharos ünneplésekkel kísért - elfogadtatását.^[786] Az egyház lemondásának körülményei elsősorban azért jelentősek, mert a tized nyilvánvaló megszüntetéséhez fűződő viszony egyben az egyháznak a polgári átalakulás egészével kapcsolatos magatartásának kifejezésére illetve tükrözésére is alkalmas. A méltatások kimondva vagy kimondatlanul, többé vagy kevésbé állást foglalnak egyrészt abban a kérdésben, hogy
1. az egyháziak (az alsó táblán a káptalanok követei, a felső táblán a püspökök) érdemének tekinthető-e a tized eltörléséről szóló határozat (ők tekinthetők-e a lemondás első számú kezdeményezőinek),
2. továbbá abban, hogy bejelentésük teljesen önként történt-e vagy valamilyen kényszer hatására. Az ismertetéseknek még további jellemző adalékai lehetnek, hogy
- a papság lemondását a haza érdekében meghozott "áldozatnak" minősíthetik, miszerint bejelentésüket lelkesen, odaadással tették,
- lemondásukkor semmilyen kárpótlást nem követeltek,
- örök időkre mondtak le, illetve
- a tized-törvény elfogadása után milyen nehéz helyzetbe kerültek, hiszen sokak kizárólagos megélhetését jelentette.
Az 1848-as egyháztörténetírásban eddig született két átfogó igényű kötet valamennyi részletkérdésben ellenkező előjellel minősítette az eseményeket. Meszlényi Antalnak a Horthy-korszak egyházpolitikai "lenyomatait" viselő művében valamennyi eseménnyel (így a tizedről való lemondással) kapcsolatban az egyházi magatartás igazolására, a papság valamennyi rétegének a polgárosodás és a nemzeti ügy iránti elkötelezettségére próbált rámutatni.^[787] A tizedről való lemondást - nyilvánvaló elfogultsággal - úgy értékeli, hogy az egyház nemcsak szívvel-lélekkel azonosult a polgári átalakulással, hanem abban élenjáró, példaadó szerepet is játszott, amikor tetemes javakat hozott a nemzetnek áldozatul. A lemondás Európában példátlan önkéntességét és örömteli voltát nyomatékosítja mind a káptalani követek, mind a felső táblán helyet foglaló püspökök vonatkozásában, erőteljesen hangsúlyozza ugyanakkor a papság ennek nyomán támadt megélhetési nehézségeit, és a "nemes gesztusért" hálátlannak, határozottan egyházellenesnek ítéli meg a hatalomra került liberális kormányzatot.^[788] (Meszlényi álláspontja olyannyira meghatározó lett a katolikus történetírásban, hogy például az egyik, a forradalom centenáriumára megjelent kötet szemelvényekben közölte munkáját, annak igazolására, hogy az egyház üdvözölte a reformokat, a jelen volt püspöki kar tagjaiban pedig - "méltóságos gesztussal" kimutatott hazafias áldozatvállalásukra tekintettel - "Tomori Pál méltó utódait" tisztelhetjük.^[789]) A kommunista hatalomátvételt követő ötvenes évek hivatalos történésze, meghatározó ideológusa, Andics Erzsébet éppen ellenkezőleg, mindenből a klérus, mint "a feudális reakció »kompattáns élcsapata«" aknamunkáját igyekezett kimutatni.^[790] Számos adatot felsorakoztat, de értékelését lehetetlenné teszi leginkább politikai röpiratokra emlékeztető stílusa, illetve az, hogy az adatgyűjtéskor már érezhetően kész volt a koncepciója is, miszerint "a magyar katolikus főpapok nagy része hierarchikus érdekeit ingadozás nélkül a nemzet nagy életérdekei fölé helyezte".
A március 18-i eseményeket érintő tanulmányokról elmondhatjuk, hogy az általános egyháztörténeti illetve a forradalom és szabadságharc történetével foglalkozó monográfiák jellegükből fakadóan csak egy-két mondatban ismertetik a tized-törvény megszületését, szóhasználatuk, hangsúlyaik azonban nagyon is eltérőek és jellemzőek. Hermann Egyed ismert monográfiája például egyértelműen Meszlényi felfogását követte, amikor a tizedről való lemondás dicsőségét - egyéb körülmények említése nélkül - határozottan az egyháziaktól induló önkéntes kezdeményezésnek, örömmel meghozott áldozatnak minősítette, és a végrehajtatlan kárpótlás miatti megélhetési nehézségeket emelte ki.^[791] Más szerző a tized-törvényről egyetlen - az egyházra nézve valamennyi pozitívumot sűrítő - mondattal emlékezett meg,^[792] melyhez hasonló ismertetések az újabb irodalomban is felbukkannak.^[793] A Meszlényit megelőző egyházi méltatások egyike - a tizedből származó jövedelemkiesés okozta megélhetési gondok mellett - a hangsúlyt arra helyezte, hogy a törvényalkotók elfogadták a "főpapság által hozott hazafias áldozatot", vagyis inkább a püspöki kar központi szerepét sugallta a káptalani követekkel szemben.^[794] Érdekes módon nem emlékezett meg korábban az alsó tábla szerepéről az egyszerre kortárs és történetíró, Horváth Mihály sem,^[795] bár az ő szóhasználatában jelentős különbség, hogy a püspökök önkéntes lemondását "tőlük igényelt áldozatnak" nevezte, illetve az, hogy a kárpótlás kapcsán nem az alsópapság megélhetési nehézségeit ecsetelte, hanem azt, hogy a liberális törvényhozók méltányolták az egyház igényeit és a paragrafus szövegébe építették az állam gondoskodását továbbá az érintettek méltányos kártalanítását.^[796] A történeti munkák közül többen csak a tized-törvény elfogadásának száraz tényét állapították meg,^[797] és a legutóbbi szakirodalomban is felmerül a minősítéseket kerülő, minél tényszerűbb rögzítés igénye.^[798] Az eddig említettektől eltérő szemléletű ismertetés található a "tízkötetes" monográfia - Spira György által írt - vonatkozó fejezetében, amikor a szerző nem a törvény megszületésének egyházi oldalára helyezi a hangsúlyt, kiemeli viszont, hogy az úrbéres szolgáltatásokkal azonos természetű tizednek logikusan kellett megszűnnie, s hogy pont az egyházi tized kérdése volt az, amellyel az alsó tábla jelentősen túllépett a korábbi (március 15. reggelén megfogalmazott) jobbágyfelszabadító követelésein.^[799]
Március 18-án az alsó táblán - miután döntés született a közteherviselésről, valamint "az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről" - bizonyosra vehető, hogy Schneé László Heves megyei követ hívta fel először a figyelmet, miszerint következetlenség lenne a magánföldesúri terhek megszüntetése után az azokhoz hasonló jogi természetű tized fenntartása. (A fennmaradt egykorú tudósításokban Schneé óvatos szóhasználata - "a papi tized iránt is egyúttal intézkedni kellene"^[800] - arra enged következtetni, hogy nem formulázott indítványt nyújtott be, hanem csak szóba hozott egy tisztázandó kérdést. Mivel a liberálisok részéről nyilvánvaló volt a feudális terhek megszüntetésének terve, ez a momentum az egyháziakhoz intézett burkolt felszólításként is értelmezhető.) Daróczy Zsigmond, a pécsi káptalan küldötte ezt követően szólalt fel, és káptalana nevében "a haza s a nép javára egészen, s minden kárpótlás nélkül" megtette lemondó nyilatkozatát, mire "az egész termet majd összeroskasztó »éljen«, taps és dörömbölés"^[801] következett. A követek felállva tapsolták meg a többi káptalan (esztergomi, nagyváradi, váci, nyitrai, szepesi, pozsonyi illetve a bencés rend) követének hasonló bejelentését, továbbá a többi káptalan közfelkiáltással kinyilvánított hasonló lemondó nyilatkozatát. Szentkirályi Móric a lemondó nyilatkozatokhoz hasonló patetikus köszönetnyilvánítása mellett gyakorlatiasabb lépésre is elszánta magát, a tized megszüntetését rögzítő törvényjavaslat illetve a felső táblának szóló üzenet megszövegezésébe kezdett, melyben a főrendek között helyet foglaló egyháziakat hasonló lépések megtételére kérték. A felirat megfogalmazásakor kért szót Vagyon István nyitrai kanonok, aki a kizárólag a tizedből (pontosabban annak 1/16-ából, az ún. sedecimából) ellátott papok sorsáról való gondoskodást szorgalmazta. Erre Kossuth szükségesnek vélte a törvényben leszögezni, "miként a kisebbrendű papság gondtólment ellátásáról gondoskodni szent kötelességüknek ismerik", a majdani felelős kormánynak pedig tegyék kötelességévé az alsópapság ellátásáról intézkedő törvény elkészítését.
A lemondás ügyét sokan összekapcsolják azzal a tényezővel, mely időben megelőzte az ominózus bejelentéseket. Arról van szó, hogy Kossuth indítványára - miszerint "annak ideje lejárt, hogy egy osztály képviselői a haza fölött még soká intézkedhessenek" - döntöttek a permanens ülésezésről (vagyis arról, hogy nem oszlanak szét, amíg a polgári átalakulás alapjait lerakó törvényeket meg nem alkották), továbbá arról, hogy az alsó tábla ülésén egyenlő (fejenkénti) szavazatjogot biztosítottak valamennyi követnek. Ezáltal lényegében a rendi országgyűlés átalakult alkotmányozó nemzetgyűléssé (constituante-tá),^[802] hasonlóan ahhoz a szituációhoz, amely 1789 júniusában a francia rendi gyűléssel történt a "labdaházi esküt" követően. (Lónyay Menyhért így kommentálta a határozatot: "Eltöröltük a szavazatok törvényes arányát, nincs megyei követ, minden egyes külön szavazattal bír. Nincs tehát utasítás. Nem vagyunk többé rendek."^[803]) Már a kortárs katolikus interpretáció is igyekezett a két dolog között közvetlen kapcsolatot teremteni, vagyis az egyháziaknak a tizedről való lemondását még nagyobbnak láttatni azáltal, hogy a bejelentést a fejenkénti szavazatok megadása miatti hálának tulajdonította.^[804] (Erre alapot adhattak a káptalanok követeinek bejelentése utáni felszólalások szóhasználatai is.) Például a katolikus sajtó a szavazat-ügy rendezése után így folytatja az országgyűlés tárgyalásáról való beszámolóját: "Mely bizodalmat az egyházi rend nem késett a haza iránti lángoló szeretet sugallta legnagyobb, mert az egész honra kiterjedt áldozatával viszonozni."^[805] Rá kell mutatni azonban, hogy a szavazatok kiterjesztéséről hozott döntés, illetve a tized-ügy előkerülése között - még a nyilván nem a teljesség igényével készült jegyzőkönyvek tanúsága szerint is - további számos esemény történt (például az úrbéri törvényjavaslat, s abban a sokakat érdeklő kárpótlás vitája),^[806] mire Schneé a dolgok közepébe vágva a tizedre irányította a figyelmet.^[807] A szavazat-ügy kapcsán még egy dologra érdemes felhívni a figyelmet. Forgách Miklós pozsonyi kanonok a hevesi követ bejelentését követően rövid időre eltávozott az ülésteremből, hogy a káptalana véleményét kikérje, amire - éppen a nemzetgyűléssé alakulás kimondása következtében - ekkor már csak a kánonjog és nem a "küldők" utasításának kikérése miatt lehetett volna szükség. (Persze aligha volt elvárható, hogy a követek a rendi országgyűlés rendjén ilyen hamar túllépjenek, viszont tudjuk, hogy Forgách ekkor értesítette a Hám János vezette püspököket a tized ügyének előkerüléséről.^[808])
Mielőtt követnénk az üzenet útját a főrendekhez, érdemes már itt felvetni a kérdést, hogy tulajdonítható-e valakinek az érdem az alsó táblán történt tizedlemondás kezdeményezéséért. Számos, elsősorban a katolikus történetírásban született interpretáció a Religio és Nevelés említett tudósításához hasonlóan meg sem említi Schneé bejelentését, valamint egyéb ennek ellentmondó körülményeket, s egyértelműen a káptalani követek önkéntes, mintegy kizárólag hirtelen és maguktól jött ötleteként ismertetik a lemondás aktusát. Mindenekelőtt arra kell rámutatni, hogy Schneé felvetése és a Daróczy kanonok által kezdeményezett gesztus közötti mozzanatoknak döntő szerepe lehetett. A szempontunkból most lényeges kérdést illetően - tudniillik önként jelentette-e be lemondását az egyházi rend - nincs okunk kételkedni abban, hogy Kossuth az 1848/13. tc. geneziséről írt visszaemlékezéseit tényekre alapozta: "A jobbágyság felszabadítása meg lévén már szavazva, szép csendesen odasompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek és szép csendesen azt mondám nekik: Urak, a földesúri dézsma megszűnt, természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szűnni, szerezzék meg önök a magyar katolikus klérusnak azt a dicsőséget, hogy maga mond le róla; ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt, tegyék meg önök; erre egyik közülük ennyit felelt: köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem. Még most is nevethetném, amint visszaemlékezem, hogy egypár tisztelendő szomszédja miként rángatta a reverendáját, hogy 'per amorem Dei' ne izéljen, de a derék ember bizony csak izélt. Megmondta, hogy káptalanja nevében örökre lemond a nép javára minden kárpótlás nélkül a dézsmáról; példáját több lelkes kollégái lelkes nyilatkozatokkal követték, ellene természetesen senki nem szólt, még a reverendarángatók sem."^[809] A körülmények további elemzése alapján (ld. alább) megfogalmazhatjuk, hogy a tizedről való lemondás kezdeményezése nem a káptalani követektől, hanem az alsó tábla liberálisaitól származik, akkor is, ha az úrbéri viszonyok megszüntetése folytán már a papoknak csak a kész helyzet tudomásul vételének lehetősége maradhatott, s azzal éltek is. A történeti munkákban azonban több helyen is felbukkan olyan megfogalmazás, hogy a tized megszüntetéséről szóló törvényt a "pécsi káptalan követének indítványára" fogadta el az alsó tábla.^[810] Ezzel szemben az igazán precíz megfogalmazások kiemelik, hogy itt egy világi követ - felszólításként is értelmezhető - indítványára döntött Daróczy, majd a többi káptalani követ a lemondás bejelentése mellett.^[811]
Az este 8-kor kezdődött, hevenyészve összehívott és ezért kevesebb, mint "félházzal" működő főrendi ülésen^[812] az alsó tábla üzenetének ismeretében az egyháziak közül elsőként Scitovszky püspök kért szót, és "tulajdon személyére nézve" bejelentette lemondását a tizedről. "De le nem mondhatok azokra nézve - folytatta -, kiknek ahhoz [...] törvényes joguk van." Felhívta a figyelmet, hogy a dézsmával más tényezők (például az uralkodó jogai, káptalanbeli hivatalnokok, plébániák javadalmazása stb.) is összeköttetésben vannak. Hogy mennyire szerette volna e döntést elodázni vagy tompítani, jelzi, hogy érvként még a protestánsoknak jelentendő nehézségekre is hajlandó volt felhívni a figyelmet. Batthyány Lajos (ekkor már kinevezett miniszterelnök) igyekezett megnyugtatni a főrendeket, hogy a különböző jogállásokból fakadó tizedügyeket (pl. bérletek, ellátatlanul maradó alsópapság stb.) a következő országgyűlés mindenképpen elintézi, de annak hatáskörét még nem jelölték ki. Majd a kitűnő szónok Lonovics József csanádi püspök kért szót, és hosszú beszédben ismertette a tized ("az egyház birtokjogainak legrégebbike s egyszersmind legfontosabbika") magyarországi történelmét, kimutatva, hogy "a klérus[nak] a tizedet illető joga számtalan törvényeinken, királyi okleveleken, szerződéseken s királyi eskün alapszik". Remek szónoki fordulattal azonban - bár hangoztatta a papságnak az eltörlésből fakadó megélhetési nehézségeit - az egyház hazafias elkötelezettsége jeleként a maga nevében ("riadó tetszéstől" kísérve) megtette a dézsmát illető lemondó nyilatkozatát, ezen áldozatnak is a haza oltárára történő helyezését. Bejelentette röviden lemondását Rudnyánszky József besztercebányai püspök is, aki egyébként - mint a kancellária állandó informátora - a viharos főrendi ülésről másnap jelentést is készített az udvari szerveknek.^[813] Végül Rimely Mihály pannonhalmi főapát szólalt fel és rövid beszédében szintén bejelentette, hogy nemcsak a maga, hanem a bencés rend nevében a tizedből fakadó jövedelmét "édes hazámnak egész készségül áldozatul" hozza. Rimelynek a Lonovicséhoz hasonlóan hazafias hangvételű beszédében nagyobb teret kaptak fenntartásai. Először is kételkedett abban, hogy egyáltalán lemondhat-e ő a tizedről, hiszen csak haszonélvezőként és nem tulajdonosként gazdálkodik a decimából befolyó jövedelmekkel. A főpapok dilemmája (miszerint óvatosan kételkedtek abban, hogy egyáltalán joguk van a tizedről lemondani) végül a főrendi válaszüzenetben is tükröződött ("[a püspökök] készek a papi tizedről - amennyiben az ezen főpásztorokat illeti - lemondani"), mely a világi főrendek követelésének megfelelően tartalmazta még a tizedet bérlő vagy adomány útján bíró birtokosok kártalanításának igényét. Hosszas vita után Perényi Zsigmond kompromisszumos javaslatához (a következő országgyűlésre a kormány terjesszen be vonatkozó javaslatot) a tized-kárpótlást elvben ellenző Kossuth és az alsó tábla is hozzájárult.^[814] A törvény elfogadását a március 19-én reggel tartott "elegyes ülésen" hirdették ki.^[815]
Visszatérve a főrendek ülésére, itt is érdemes feltenni a kérdést a lemondás motivációjával és önkéntességével kapcsolatban.^[816] Számos körülmény alapján úgy ítéljük meg, hogy a püspökök valójában ellenezték a tizedről való lemondást, és a fűtött hangulatú március 18-i ülésen nem a valódi véleményüknek adtak hangot. Nemcsak azért mondhatjuk ezt, mert a szemtanú - sokat idézett - szavai szerint a püspökök lemondása nem éppen a lelkesedés, hanem a "rezignáció ólomhangján" ment végbe.^[817] A Hám János vezette püspöki értekezlet 18-án este kapott hírt az alsó tábla tizeddel kapcsolatos terveiről, s mivel - az események fordulatosságára jellemzően - többségében nem értesültek a főrendi ülés kései összehívásáról, a követendő egyházi stratégia kidolgozását másnapra (vasárnapra) az ünnepélyes szentmise utáni megbeszélésre halasztották.^[818] A későbbiek ismeretében nyugodtan feltételezhetjük, hogy ez a stratégia nem a tizedről való általános és önkéntes lemondás deklarálását jelentette volna, sokkal inkább a megakadályozására teendő lépéseket, vagy legalábbis a kárpótlás kérdésében előnyösebb szövegezés elérését illetőleg a fenntartásaik nyomatékosítását. 18-án tehát a feszült hírek hatására nem fejthettek ki semmilyen ellenállást, nem sokkal később azonban a püspökök ezt egyértelműen megpróbálták. Az sem mondható, hogy a felső klérus az országgyűlés nyilvánossága előtt egységesen állt volna ki önkéntes lemondásával. Érdemes felidézni például Ocskay Antal kassai püspök március 21-én tett nyilatkozatát. A hitelintézeti törvény tárgyalásakor tiltakozott, hogy a forrásként megjelölt alapítványok egy része a római katolikus egyházat is érintette volna, majd így folytatta: "Egyébiránt el nem mulaszthatom ez alkalommal kijelenteni, hogy a múlt napokban gyengélkedő egészségem miatt e teremben meg nem jelenhetvén, a köztanácskozásokban részt nem vehettem, mely ha lehetséges lett volna, az úrbér- és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések s papi tized megszüntetése tárgyában felterjesztett törvényjavaslatokhoz szavazatommal nem járultam volna."^[819]
Érdemes ezek után - mintegy az alábbi dokumentumközléseket bevezetve - az egyház véleményét röviden összefoglalni, vagyis azt, hogy hogyan és miért mondtak le a tizedről, illetve hogyan értékelték saját március 18-i cselekedetüket. Álláspontunk szerint a tized-törvény vitájában tanúsított egyházi álláspont értékelésekor meg kell különböztetni az egyháziak által a nyilvánosság előtt (beszédekben illetve sajtótermékekben) illetve az attól elzárt fórumokon (pl. hivatali használatra vagy magánfeljegyzésként) megfogalmazott argumentumokat. Előbbiekben ugyanis - érthetően - előtérbe kerülnek az önkéntes lemondással illetve az áldozathozatallal kapcsolatos elemek, utóbbiakban ezeket jószerével egyáltalán nem említették.^[820] A március 18-i beszédeikben a kanonokok nem fukarkodtak a hazafias szónoki fogásokkal. A már említett Forgách Antal azért szavazott a dézsma elengedésére, mert ezzel "elnyomott milliók könnyeit törli le", Mericzay Antal váci kanonok pedig "a hon boldogságáról és milliók javáról" lévén szó, kötelességének nevezte, hogy lemondjon.^[821] Az egyházi sajtóban is 1848 őszéig mindenképp a tizedről való önkéntes lemondás, hazafias áldozatvállalás a meghatározó elemek.^[822] Az egyik legalapvetőbb forrásként gyakran hivatkoznak a tavaszi püspökkari konferenciák tárgyalásainak Fogarassy Mihály c. püspök által formába öntött emlékiratának megfogalmazásaira.^[823] Említettük már, hogy az alsó tábla káptalani követei nem maguktól készültek a lemondásra, hanem felszólításra tették azt. E tényt Fogarassy is elismerte, továbbá érvelése középpontjába azt állította, hogy a tizedet mindenképp eltörölték volna, s "az események parancsoló hatalmának engedni kellett", s az "akkori ingerültség közepette" amúgy sem pártolta volna senki esetleges ellenvéleményüket. Ezt az álláspontot egészítette ki a "hazafias készség", az "önkénytes áldozathozatal" hangsúlyozásával. Megítélésünk szerint a kétféle felfogás logikailag nem összeegyeztethető. (Gondoljunk csak a "lemondtunk róla" és az "elvették tőlünk" típusú minősítések közötti stiláris különbségre.) Legfeljebb úgy, ha az egyház valóban - "megértve az idők jeleit" - akkor és ott hirtelen meggyőződött a lemondás hasznosságáról és fontosságáról egyaránt.
Ennek azonban a nem nyilvánosság számára szánt dokumentumokban alig találni nyomát. A márciusi fordulattal szemben amúgy is mélyen bizalmatlan Hám János szatmári püspök (a későbbi esztergomi érsek) emlékirataiban például csak egy helyen említi a "papság nagylelkű lemondását" a tizedről, de egyből hozzáteszi, hogy erre nem is lett volna joga, illetve "a valóságban le nem mondott róluk" (!).^[824] Megemlíti viszont, hogy amikor a püspökök hírét vették az alsó táblán történteknek (de a főrendek összehívásának nem), először nem a lemondáshoz való azonnali csatlakozásra, hanem a követendő főpapi magatartás egyeztetésére készültek. Ezt végül - immár a tized megszűntének tudatában - március 20-án tartott tanácskozáson tették meg, s ennek nyilván komoly hatása volt a későbbi papi magatartásra ebben a kérdésben. Ocskay Antal említett március 21-i bejelentése mellett elsősorban Hám Jánosnak ugyanazon a napon kelt, a püspöki kar nevében az uralkodóhoz intézett feliratát kell kiemelnünk, melyet többen idéztek, illetve ismertettek már, szövege magyarul viszont nem hozzáférhető.^[825] (I. sz. dokumentumként alábbiakban közöljük.) Rá kell mutatnunk, hogy a püspöki kar itt kinyilvánította a megváltozott viszonyok elfogadása iránti készségét (március 18-a után nem is volt más lehetősége), ugyanakkor a királyhoz, mint főkegyúrhoz fordult az egyház javainak, illetve a Vallás- és Tanulmányi Alapnak a védelméért. Érvelésének középpontjába az 1791/23. tc.-et állította,^[826] mely az alapítványoknak az alapítók szándékaival ellentétes célú felhasználását tiltja és megőrzésüket az uralkodó kötelességévé teszi. A felelős kormánytól, illetve annak esetleges szekularizációs terveitől való félelmük miatt kérték a király főkegyúri jogait és felügyeleti jogát gyakorló helytartótanács egyházi bizottságának (Commissio Ecclesiastica^[827]) fenntartását, mely biztosította az egyház tulajdon- és jogvédelmének változatlan gyakorlati fennmaradását. A tizedről való lemondással kapcsolatban nem említették a nemzet oltárára tett ünnepélyes gesztust, sőt az elfogadott törvényt az egyház anyagi ügyeibe való beavatkozásként értékelték, mellyel szemben védelmet csak az uralkodótól remélhettek. (Bécsben egyébként az udvari kancellária lényegében úgy értékelte a dolgot, hogy a magyar katolikus egyház kész helyzet elé állította: 18-án lemondtak a tizedről, három nap múlva pedig már panaszkodnak, pedig előre nem is értesítették a királyt arról, hogy le akarnak mondani a decimáról! A kész helyzet tudomásul vételét javasolta, ugyanakkor a plébániák finanszírozásának sürgős rendezésére figyelmeztetett egyébként a bécsi pápai nuncius is.^[828])
Az itt megfogalmazott gondolatok azután a forradalom és szabadságharc változatos hatalmi viszonyokat eredményező másfél esztendeje folyamán, majd azt követően keletkezett további főpapi dokumentumok is leszögezik. Hám Jánosnak a Windischgrätz bevonulása után, 1849. január 11-én kelt beadványában - amellett, hogy sérelmezte a magyar kormányzat 1848 folyamán foganatosított egyházpolitikai intézkedéseit - a Commissio Ecclesiastica restaurálását remélte a cs.kir. közigazgatástól.^[829] Utóbbi vezetőjéhez, Szőgyény Lászlóhoz 1849. március 17-én intézett újabb levele nagyon hasonló érvelést tartalmaz. Jogforrásként ekkor is az 1791/23. tc.-re, valamint a tulajdonjog szentségének biztosítására hivatkozott, szót emelt az egyháznak az úrbériség elvesztése miatti kárairól és kárpótlásáról stb.^[830] De hasonló gondolatok fogalmazódtak meg Hám utódában, Scitovszky Jánosban is már a szabadságharc bukása után a pápához írott levelében,^[831] illetve az 1850 késő nyarán tartott püspökkari értekezlet tizeddel kapcsolatos állásfoglalásában, jóllehet utóbbiak középpontjában az egyház 1848. március 18-i magatartásának megmagyarázása és értelmezése állt.^[832] (Ld. II-III. sz. dokumentumok.)
Ezek tartalmának részletesebb értelmezésétől - önmagukért beszélő megfogalmazásaikra tekintettel - eltekintünk. A tizedről való lemondás középpontjába egyértelműen az egyháziakra nehezedő kényszert állították, melynek hatása alatt a papoknak két lehetősége maradt: vagy az ünnepélyes ellentmondás és ezzel az egyház elleni nyílt támadások (pl. szekularizáció) provokálása, vagy az "előre menekülés", a "szükségből erény" kovácsolása. Ez azonban nem jelenti, hogy lemondásuk valóban örömteli és önkéntes lett volna, különösen azért nem, mert 1849-50-ben határozottan semmisnek minősítették az 1848. március 18-i határozatokhoz való hozzájárulásukat. Ebben az esetben még az az érvelés is nehezen elfogadható, hogy a szabadságharc bukása után megnyilvánuló másfajta politikai kényszer hatása alatt tették ezt, egyrészt azért, mert - mint láttuk - 1849 augusztusa előtt is így gondolkoztak, másrészt azért, mert épp az uralkodó által is szentesített áprilisi törvények esetén az ennyire határozott elhatárolódásra kevésbé lett volna szükség. (Itt említjük meg, hogy a liberális törvényhozók az 1848/13. tc. bevezetésében törvénybe is iktatták az egyház kárpótlás nélküli lemondását és "a haza oltárára letett áldozatot örök emlékezetnek okáért".^[833]) Az azonban kétségtelen, hogy a lemondásukat bejelentő egyháziakat tettükért elszámoltatták és önvizsgálatra késztették az egyház illetékes fórumai előtt.^[834]
Összességében az egyháziaknak a tizedről való lemondásának kiváltó okai között kizárólagos jelleggel a körülmények nyomasztó súlyát kell kiemelnünk. Ilyen körülménynek kell tekintenünk mindenekelőtt a bécsi, majd a pesti forradalom kitörése után Pozsonyban uralkodó hangulatot, melyet alapjaiban határozott meg a parasztfelkeléstől való, sokak által dokumentált félelem,^[835] így a zavargások gyors megelőzésének politikai szándéka is. (Ezt Kossuth és Deák is világosan fogalmazta meg például március 25-én, amikor arra mutattak rá, hogy az engedmények csak egy részének visszavonása is lángba boríthatják az országot.^[836]) Amennyire a világi birtokosokat a birtokaik jövedelmével kapcsolatos félelem, úgy az egyházat a szekularizációtól való félelem nyomasztotta. Ezt, mint második fontos körülményt azért is kell kiemelnünk, mert a kortársak tudósításai szerint az egyházi birtokok kisajátításának lehetősége "benne volt a levegőben", ezért az "előre menekülés", a "kisebbik rossz" választása nemcsak logikusnak, de egyedül lehetséges útnak is látszott. (Így az egyháznak jó lehetősége adódott, hogy a további társadalmi-politikai szerepvállalásához erkölcsi érveket szerezzen.) Hihetően hangzik például a tizedről lemondó püspökökre vonatkozó szemtanú megjegyzés, miszerint látszott rajtuk a fájdalom "a jövedelmök nagy részétől való megválás miatt, melyet a rémület a forradalom szellemétől csikart ki".^[837] Nemcsak egyháziak, hanem világiak is bizonyosak voltak a robot és dézsma megszüntetése miatt várható káoszban, és az egyházi birtokok előbb-utóbb bekövetkező elvételében,^[838] ami pedig a püspököket illeti, az 1848 márciusi - egyébként alaptalan - félelmük az év folyamán tovább erősödött.^[839] A harmadik fontos körülményt pedig abban jelölhetjük meg, hogy felszólításra cselekedtek, s az alsó tábla liberálisainak alkotmányos és politikai eszközökkel, de mindenképp nyomást kellett gyakorolnia a papságra a lemondás bejelentéséhez, mégpedig az egyháznak nagyobb bajtól való megóvása szándékával. Szentkirályi Móric, Kossuth követtársa például a köszönetnyilvánítás mellett rámutatott, hogy az egyházat csak a kiváltságairól való lemondás mentheti meg, "hogy a mozgalom alá ne sodortasson", Bónis Sámuel szabolcsi követ szerint pedig a kanonokok tette alkalmas lehet "már veszni indult tekintélyük s befolyásuk" visszaszerzésére.^[840] Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni, hogy a liberálisok is érezhették, hogy március 18. lélektani szempontból a legalkalmasabb számukra és egy csapásra többet érhettek el, mint korábban bármikor szerettek volna.^[841] "Rendes" körülmények között a mérsékelteket és a konzervatívokat aligha lehetett volna "e forradalmi atmoszféra nélkül [...] olyan mértékű kompromisszumra bírni, amely az új törvényekben testet öltött".^[842] Ugyanis március 18-án nem pusztán felgyorsult a liberális törvényalkotás folyamata, hanem alapvetően új irányt is vett illetve új tartalommal telítődött.
Hogy miért nem tekinthető kizárólag önkéntes áldozathozatalnak az egyháziak részéről a lemondás bejelentése, eddig is több ponton érintettük, de egy fontos tényezőt még hozzá kell vennünk. A reformkorban ugyanúgy, mint 1848-ban március 18-a délutánjáig nincs nyoma annak, hogy egyházi körökben komolyabban készültek volna a tizedről lemondani. A decima részét képezte azon feudális járadékszolgáltatások rendszerének, melynek teljes felszámolásáért a reformellenzék ekkor már több éves politikai harcot folytatott. Az egyház részéről nem fogalmazódott meg egyszer sem markánsan olyan vélemény, mely ennek össztársadalmi hasznosságát vagy szükségességét belátta volna. Sőt, a reformkor utolsó szakaszában az egyházi rend inkább az úrbéri viszonyokat legfeljebb látszatreformokkal módosító, alapjaiban azonban kiváltságőrző konzervatívok támogatóinak számított. A tized eltörlésének indítványa a korábbi országgyűléseken liberális vezérszónokoktól származott, 1847-ben is az ellenzék vezérmegyéi vették fel utasításukba, hogy az úrbéri viszonyok tervbe vett megszüntetése esetén a decimát "nemzeti botrány nélkül nem lehet" megtartani, ezért váltság mellett meg kell szüntetni.^[843] Azt természetesen március 18. vonatkozásában nem lehet elvárni, hogy őszinte lelkesedés söpörjön végig az egyháziakon a tized megszűnése miatt, az azonban joggal felvethető, hogy az évek óta a liberálisok körében folyó ilyen irányú - gazdaság- illetve társadalompolitikai természetű - munkálatok^[844] nem eredményezte köreikben az ország iránt hozott áldozat közérdek-voltának elterjedését. 1848. március 6-án Kossuth hangot adott a robot és a tized megváltásával kapcsolatos konkrét terveinek, de még ekkor sincs nyoma a 18-i eseményeket előre vetítő momentumoknak.^[845] Konkrétan például a lemondást elsőként megtevő pécsi káptalanról is tudjuk, hogy nemhogy korábban, de még március 18. után sem kommentálta érdemben e feudális járadékszolgáltatás megszűnését, a tizedről szintén "hazafias indulatokkal" lemondó nagyváradi kanonok ugyancsak a kényszerről és a decima megóvásának lehetetlenségéről írt.^[846]
Rövid kitérőként érdemes felidézni a francia forradalom vonatkozó szakaszának (1789. augusztus 4. éjszakája) nagyon is kézenfekvő párhuzamát a magyarországi 1848. március 18-cal.^[847] Ott ugyanis a zavargásoktól való megrettenés légkörében szintén egy nemesi küldött felszólítására tette meg az első lemondó nyilatkozatot - "miután egyes kollégáival konzultált"(!) - La Fare, Nancy püspöke, példáját nagyon sokan követték, meglehetősen patetikus hangvételű hazafias beszédekkel. Különbség a magyarországi 48-as helyzethez képest, hogy itt nem szövegezték meg azonnal a lemondás nyomán keletkezett törvényjavaslatokat, így mire azokat a következő egy hét folyamán végső formába öntötték, az egyháznak volt lehetősége tompítani a határozaton.^[848] Hasonlóság viszont, hogy "az augusztus 4-i áldozatokat inkább a pillanat hatására tett engedménynek kell tekintenünk, mintsem a paraszti követelések önkéntes kielégítésének."^[849]
Összességében tehát az egyháziak tizedről történt lemondását nem önkéntes gesztusként vagy reális helyzet- és érdekfelismerésen alapuló kompromisszumként értékeljük.^[850] (Amennyiben persze a legfőbb társadalmi érdeknek az úrbéri viszonyoktól való megszabadulást tekintjük - az egyház saját érdeke ugyanis egyértelműen az volt, hogy minél zökkenőmentesebben kerüljön ki a forradalmi átalakulásból.) Elismerjük ugyanakkor, hogy az egyház március 18-i magatartása "történeti vagy politikai szempontból erényül vagy bűnül egyaránt kevéssé róható fel".^[851] A káptalani követek illetve a néhány püspök másik politikai oldallal való megegyezési hajlandósága aligha ítélhető meg, elsősorban azért, mert kompromisszumkészségüket e politikai kérdésben elemezni egyszerűen nem lehet. Elsősorban azért, mert az egyház nem volt abban a helyzetben, hogy kompromisszumot kössön, egy olyan kérdés eldöntéséhez adta hozzájárulását, melynek lényegét befolyásolni nem állt módjában. A lemondás megtörténtében a központi szerepet az aktuális események nyomasztó súlyának, illetve az egyházat egy súlyosabb helyzettől való megóvás szándékának tulajdoníthatjuk. Ami a lemondás önkéntességét illeti: formailag az egyháziak önként tették lemondó nyilatkozatukat, tartalmilag azonban egyértelmű, hogy külső tényezők befolyására cselekedtek. Előbbi szempontból tehát helytelen volna az a megfogalmazás, hogy az egyházat megfosztották a dézsmától (hiszen a lemondás nyilvánosan történt), utóbbi szempontból pedig az, hogy a papok az alsó és felső táblán lemondtak arról (hiszen tartalmilag nyilván nem értettek vele egyet). Így, ha már röviden kell definiálnunk a kérdést, azt mondhatjuk, hogy az egyházat inkább lemondatták tizeddel kapcsolatos jogainak gyakorlásáról. (Csak a stiláris példa kedvéért: mondjuk Hám János is pro forma önként mondott le esztergomi érsekségéről 1849-ben, de ezt nyilvánvalóan erőteljes bécsi presszió hatására tette.)
Tény, hogy 1848. március 18. után - a népszerűségvesztésből fakadó nyilvánvaló politikai okokból - a magyar püspöki karnak eszébe sem jutott, hogy a tized-törvény revíziójára törekedjen. (Legfeljebb szórványos, helyi kísérletek történhettek, melyek nem voltak túl meggyőzőek és nem is vezetek sikerre.^[852]) Azt azonban megváltozhatatlan tényként hirdették ki vármegyék és a földesurak, megtartásáról biztosították a lakosságot a Windischgrätzcel, majd Haynauval érkező császári biztosok, sőt, még a nagyon is aulikus Haulik György zágrábi püspök sem kívánta, hogy megcsappant jövedelmeiről a dézsma visszaállításával próbáljon gondoskodni.^[853] Az 1848/13. tc. utóéletéhez tartozik még, hogy Ferenc Józsefnek az 1853. évi úrbéri pátenssel összefüggő jogi szabályozása az elvesztett jövedelmekért kártalanítást írt elő a tizedvesztett papság részére.^[854]

DOKUMENTUMOK

I.
A püspöki kar 1848. március 21-i felirata az uralkodóhoz^[855]

Amely dolgok a napokban Magyarország országgyűlésén előkerültek, nagy aggodalmakkal töltöttek el minket, püspököket, mivel előre látjuk, hogy a mi lelkipásztori őrizetünkre bízott egyházaknak saját jelenlegi állapotuk óriási felfordulásától kell tartaniuk, s látjuk, hogy ezek a dolgok sok mindentől megfosztják egyházainkat, ami számos helyen a szent szolgálat fenntartását, ha nem is lehetetleníti el, de legalábbis nagyon megnehezíti. E hónap 18. napján tárgyaltak - a jobbágytelek utáni úrbéri fizetésekhez hasonlóan - a papság és az egyházak minden tizedéről, melyek sok helyen fő, de néhány helyen majdnem egyedüli forrását alkották az egyházi jövedelmeknek. A világi birtokosoknak a kárpótlás valamiféle reményét ígérték, a papságot azonban, amennyire sejteni lehet, még ettől is megfosztják. Ehhez járul még, hogy a törvénytervezetben, ahol egy közös hitelpénztár felállítását ígérik, a Vallás- és Tanulmányi Alapot, valamint egyéb alapítványi alapokat - melyek a magyarországi katolikus egyház kegyes alapítványi és magánvagyonát képezik - országos ellenőrzés alá helyezték, kizárólag azon a címen, hogy Felséged Isten egyházainak legfőbb kegyura és védelmezője. Önmagukban egyébként üdvös célokra akarják kijelölni azokat, de a fizetések és a biztonság jelentős kisebbítésével.
Lelkipásztori aggodalmunkra tekintettel kívánjuk az emiatt a magyarországi katolikus vallás, az egyházak és a papság jelenlegi helyzetére kiáradt veszedelmes dolgokat Felséged előtt az Isten és a katolikus ügy iránti kegyes indulattal bemutatni, majd pedig kérésünket Felségednek a legalázatosabban esdve előadni. 1. Némely püspökségek, káptalanok, apátságok és prépostságok fenntartása - a tizedek és a jobbágytelkekhez kapcsolódó javadalmak elengedése miatt - annyira lecsökkent, hogy alig elegendő az asztaltartásukra és egyéb szükségleteikre. 2. Igen sok plébánia, amelynek egyházi fenntartása jelenleg a teljes tizedre vagy a tized egy részére alapszik, a tized eltörlésével nemcsak a kongruától, hanem több plébánia minden további fenntartástól is elesik. 3. Az egyházak kegyurai már nem kegyurak többé, sőt készülnek a kegyuraságról végleg lemondani az úrbéri jövedelmek ily nagy mértékű megnyirbálása miatt, továbbá azért, mert elszakadt a közöttük mint földesurak és jobbágyaik között mindig is meglévő kötelék. Ez a kötelék együtt járt a Felségedtől nekik adományozott terhes joggal és az ezzel összefüggő kötelezettségekkel - úgymint szolgáltatások és szolgálatok -, melyekkel eddig a háznép gondját viselték. Ezért nem minden alap nélkül előre látjuk, hogy a legtöbb plébánia sorsa és maguknak a lelkipásztoroknak az eddigi törvényes eltartása a bizonytalanságnak lesz kitéve. 4. Úgy tűnik nekünk, hogy az eltörölt kolostorok javaiból és a kegyes hagyatékokból befolyt Vallás- és Tanulmányi Alap (mely mostanáig az 1791/23. tc.^[856] értelmében a kormányszék irányítása mellett Felséged, mint apostoli király és a katolikus egyháznak ebben az országban legfőbb kegyura és védelmezője gondoskodása és oltalma alatt állt) a körülmények alakulása illetve a politikai igazgatás rendszerének megváltozása következtében nincs biztonságban. Kivéve, ha Szent Felséged annak biztonságáról bölcsen és törvényesen méltóztatik majd gondoskodni, nehogy más célokra fordítsák azok, akikre a kormányzás gyeplője rábízatott. Mindez, legkegyelmesebb úr, nekünk, alulírott püspököknek állandóan szemünk előtt lebeg azóta, mióta az események a legutóbbi időben ilyen fordulatot vettek, amely fordulat a kormányzás és a törvényhozás eddigi rendszerében lényeges, továbbá a katolikus ügy állapotát mindenekelőtt érintő változásokat eredményez. Amikor ügyeinknek ezen szorító körülményei közepette segítség után kutatunk, nem is gondoltunk arra, hogy a papság jogai és kiváltságai közül - melyeket oly sok törvény, oklevél, sőt szerződés szentsége is megerősített, most pedig immár hanyatlásba dőltek - melyikre is legyünk tekintettel. Leginkább azoknak az intézményeknek a sorsát siratjuk és fájlaljuk, amelyeket elődeink a katolikus hitnek az országban való megőrzésére illetve fenntartására, a nép és az ifjúság vallásos nevelésére, továbbá a katolikus egyház szent kötelessége és isteni szolgálata további oltalmazására állítottak fel, valamint gyarapítottak, azért, hogy ezekben ne uralkodjék el teljesen a romlás, és a katolikus egyház évszázadok kegyessége által emelt nagyszerű épülete Máriának és az Apostoloknak ezen országában össze ne omoljon.
Ezért, amíg van idő arra, hogy ügyeink teljes hajótörését megelőzzük, Felséged legmagasabb trónjához és az Isten iránti legnagyobb kegyességéhez folyamodunk, a legalázatosabban könyörögve: 1. Mivel az általunk már korábban hivatkozott 1791. évi törvény, jelesül a 23. tc. így rendelkezik: "a Szent Felség mint legfőbb kegyúr Isten egyházait meg fogja jogaikban őrizni, és bármely cím alatti alapítványaikat az alapítók szándéka szerint intézteti", Felséged méltóztassék ezt mint a legfelsőbb kegyúr és oltalmazó az egyházakban gyakorolt, kizárólag Felséged személyére vonatkozó jogát a miniszteri igazgatástól elvenni, illetve elidegeníthetetlenül magánál tartani, valamint a Magyarország prímásának vagy egyik püspökének elnökletével felállítandó Katolikus Bizottság^[857] révén elkülönítve intézni, továbbá ezen meggondolással Isten egyházait, püspökségeit, káptalanjait, apátságait, prépostságait, monostorait és bármely egyházi testületét jogaiknak és javaiknak birtokában megőrizni, minden alapítványnak - akár a katolikus iskolákat, akár a vallás gyakorlását illetik - biztonságát helyreállítani. 2. Mivel az 1791/26. tc., jelesül a 10. §. az evangélikusok^[858] bármely cím alatti alapítványairól úgy rendelkezik, hogy ezek adminisztrációja és igazgatása az ő kezüknél maradjon, és onnan soha ne lehessen kivenni; a 12. §. pedig a katolikusokat óvatosságra inti, miszerint a birtoklás aktuális helyzete mindkét fél számára zsinórmértékéül szolgáljon, így a katolikusok alapítványai a katolikusok, az evangélikusoké az evangélikusok javára fordítandók;^[859] amennyiben Szent Felségednek a katolikusokat illető javak és alapítványok biztonságának és megőrzésének figyelemmel kísérésére más megfelelőbb eszköz nem áll rendelkezésére, méltóztassék Felséged ebben a tekintetben az ország katolikusait legalább azokkal a jogokkal felruházni, melyeket az evangélikusok jelenleg is bírnak. Valamint méltóztassék a katolikusoknak egyházaikat, iskoláikat és bármely vallási vagy tudományos céllal felállított intézményüket illető javait és összes alapítványát a közös országos igazgatás alól kivenni - amely igazgatásnak egyedüli alapja Felséged legfelső kegyuraságában és védelmezői kötelezettségi jogában áll - és ezek intézésének és megőrzésének jogát magára a katolikus egyházra átruházni. Úgy, hogy az egyház neve alatt egy Felséged által - azon céllal, ahogy fent érintettük - részint papi, részint világi rendű katolikus személyekből kegyelmesen felállítandó bizottság kezelje a katolikus egyház minden vagyonát, egyébként Felséged legfőbb felügyeleti jogának illetékessége okán. Méltóztassék minden esetben kegyelmesen gondoskodni arról, hogy ezeket a javakat és alapítványokat kizárólag az alapítók kegyes elhatározásának megfelelően vagy annak szellemével összeegyeztethető célokra fordítsák. 3. Mivel továbbá ezekben az egyházra nézve kedvezőtlen időkben a prímási és az egri érseki szék mellett további négy püspöki szék^[860] is betöltetlen, félő, hogy mind egyházi, mind politikai szempontból nem csekély rossz származhat abból, ha a székek üresedése miatt a nyájat pásztorok nem őrizhetik. Ezért bátorkodunk Felségedhez a legalázatosabban könyörögni, hogy méltóztassék ezekre a székekre ordinárius lelkipásztorokat kegyelmesen kinevezni, s így a magyarországi egyház főpapságát, melyre ezen változások közepette óriási erőfeszítések várnak, a legkegyelmesebben eredeti épségébe visszahelyezni. Ugyanakkor a legalázatosabban esedezünk, méltóztassék a püspökségekre és más nagyobb javadalmakra való kinevezésekben a királyi főkegyúri jogot az eddigi szokásjog szerint saját legfenségesebb személyében továbbra is gyakorolni.
Nem kívánjuk, legkegyelmesebb úr, a politikai ügyek jelenlegi folyamatát megállítani, vagy azok elé akadályokat gördíteni akkor, amikor az egyház megőrzése, a hívek békéje és nyugalma miatti aggodalmunkban Felséged kegyelmességéhez valamint az Isten iránti legnagyobb kegyességéhez folyamodunk. Sőt bizakodva az isteni gondviselésben, amely szentegyházát soha nem hagyja el, kijelentjük: felismertük, hogy a mi feladatunk nem más, mint a magasabb hatalomnak magunkat készséggel alávetve, méltányosan fogadjuk a politikai ügyek minden olyan változását, amely Szent Felséged jóváhagyásával vezettetik be, a ránk bízott híveket pedig buzdítsuk azoknak tiszteletére, akik Felséged nevében és hatalmában az ország közügyeit akár most intézik, akár a jövőben intézni fogják, továbbá Felséged és az ő üdvükért, valamint az ország békéjéért és nyugalmáért az Istenhez imádkozzunk.
Mi azonban - ősi alkotmányunkra támaszkodva, melyet oly sok apostoli király, s így Felséged is esküjével erősített meg - a már elszenvedett károk érzésétől lesújtottan, többért könyörgünk erősen és állandóan Felséged igen erős vallásos kegyességénél, mint az események jövőbeli kimenetelének puszta elfogadása. Mégpedig azért, hogy méltóztassék a Felséged legkegyesebb elődei által előmozdított katolikus ügyet saját különleges oltalma alatt megtartani.
Akik stb.

Pozsonyban, 1848. március 21-én.

Hám János szatmári püspök,

mint rangidős püspök az országgyűlésen megjelent

többi püspök nevében

II.
Scitovszky János 1849. szeptember 8-i levele IX. Pius pápához

a tizedről való lemondás ügyében^[861]

Legszentségesebb stb. A fenséges császár kedvezésével Magyarország esztergomi érsekségére választottként, a ragaszkodás azon kedves szándékához mérten, amelyről köztudott, hogy mindig a legkészebb gyermeki áhítattal kötötte össze a Szentszék érsekeit, papjait, a teljes katolikus papságot és Magyarország népét, mielőtt az én megválasztásomról a Szentszéknél kánoni rendelet született volna, meggyőződtem arról, hogy a mi ügyeink súlyosan nyomasztó körülményei között hivatalomnak az a feladata, hogy Szentségednek az itteni provinciák egyházának helyzetéről jelentést tegyek. Keserves dolgok azok, legszentségesebb Atya, amelyek a mostani kétéves időszak lefolyása alatt a magyarországi katolikus egyházat szorították. A politikai mozgalmak szerencsétlensége Franciaország, Itália és Németország vidékei felől terjedt el, betörve a fenséges Ausztriai Ház uralma alatti területekre és elárasztva Magyarországot is, amely pedig nevezetes a világiak vallásos buzgóságáról. Láthattuk a népek sajátosságát, miszerint a trón illetve az ősi törvény méltósága és szentsége mellett leginkább a katolikus egyház tekintélye ellen intéztek támadást. A minapi felkelések és mozgalmak idején nyilvánosan, mindenki szeme láttára sértették meg és ásták alá ezt a tekintélyt, amint ez Magyarországon is végbement. A fenséges Ferdinánd császár és király által 1847 végén Pozsonyba, nádorválasztásra összehívott, 1848-ban is folytatódott majd bezárt országgyűlésről a magyarországi Karok és Rendek által - melyek között az ország ősi szokásjoga szerint a főrendi táblán a püspökök, apátok, míg a prépostok és a káptalanok küldöttei a közrendi táblán foglaltak helyet - s a pártoskodók nagy befolyást gyakorló mesterkedései folytán olyan törvénytervezeteket ajánlottak a cs. k. Fenségnek, amelyek az egyházi és birtokjoggal szemben nyílt és csaknem orvosolhatatlan ellentétben álltak. Ugyanis a papságnak már nemcsak az országgyűlési szavazati jogát csorbították, hanem az egyházi tizedekről való lemondást is kikényszerítették, anélkül, hogy világos törvényben biztosították volna az egyházi rend javára a földesúri jogon szedett jövedelmek elvesztése miatti jogos kárpótlást, amelyről különben a polgári rend irányában rendelkeztek, jóllehet, ugyanaz az osztályrész és feltétel illette őket, miközben a jobbágyok mindenhol szétszéledtek.^[862] El kell hinnünk, hogy a legkegyesebb Császár és Király, jól ismerve igazságosságát, méltányosságát, a katolikus vallás iránti elkötelezettségét, a királyi akarat üdvös szabadságában sohasem járult volna hozzá ezekhez az ellenséges indulatú követelésekhez, s amikor mégis megtette, úgy egyezett bele, hogy azon idő alatt Bécsben és a birodalomnak azon részeiben a közügyek nagy felfordulása uralkodott el. A káptalanok bizonyos követei, az egyházi rend, vagyis a megbízóik felhatalmazása nélkül, a rendek múlt év március 18-i ülésén a saját nevükben és az egyházi rend nevében örökre és teljesen lemondtak a tizedről. Megtették, legszentségesebb Atya, a fenti állásfoglalást, amelyről jól tudták, hogy ellentmond a kánonok rendelkezéseinek, a megelőző zavartól és az ország nagyjaitól való jogos és valós félelmüktől, valamint az állandó megfélemlítéstől lesújtva. A vége felé közeledő országgyűlésen ugyanis az idő előrehaladtával a pártoskodók erői annyira felülkerekedtek, hogy a viták során eltűnt minden tisztesség, rend és mérsékeltség, sőt veszélybe került a személyek biztonsága, végül a király és a törvény tisztelete is. A főrendi táblán tömegjelenetekre került sor, éjszaka pedig ellenséges hangulatú tanácskozást tartottak. Igen kevés, legfeljebb 20-30 főnemes részvételével, csak a legutolsó percben összehívott rövid ülés nyilvánította ki a szent ügyről^[863] való lemondást. Hiába szónokoltam én és még néhány püspöktársam az egyház jogai mellett, hiába hoztuk fel, hogy a tizedekről való lemondás nem tőlünk, az éppen akkor élőktől függ, s az egyházak, káptalanok, plébániák, a számtalan kegyes intézmény és alapítvány a tizedek elvételével a legnehezebb helyzetbe fog kerülni, csak azt az egyet tudtuk az igazságosságra ártalmas gyorsaság miatt elérni, hogy betétettük a törvénytervezetbe a tizedek elvesztését eltűrni kénytelen plébániáknak valamiféle kompenzációját. Ami pedig az egyházi javak úrbéri jövedelmeit illette, ezeket ezután ugyanolyan módszerrel engedték el a jobbágynak, mint ahogyan az ország egész nemessége a jövedelmeiről csak a teljes kártérítés reményében illetve feltétele mellett meghozott törvény fejében mondott le. Senki sem volt, aki az egyházi rendnek, egyébként az ország első rendjének érdekei mellett azon az országgyűlésen kiállt volna, függetlenül attól, hogy a többi földesúr állapota hogyan alakult az úrbéri jövedelmek tekintetében. Nem tudjuk, miféle ügyeskedés vagy miféle tévedés következtében történhetett, hogy nyilvánvaló: a cs. és k. Felség által szentesített és kihirdetett, az elveszített úrbériségek kárpótlására vonatkozó törvény a magyar egyház papságára nézve sokkal kétértelműbb és homályosabb, mint amennyire az igazságosság, az ügy jelentősége, vagy a többi osztrák tartomány példája megengedné, vagy pedig mint az e tárgyban az országgyűlési tárgyalásokról készült eredeti és autentikus jegyzőkönyvből kitűnik. (Egyébként a kompenzáció az egész osztrák monarchiában az egyháziaknak rendelkezésére állt.) Ügyeinknek a fent elősoroltak szerinti állása miatt igen szomorúan sínylődünk, szentséges Atya, akár a múltba, akár a jövőbe nézünk. A szent kánonok szankcióit áttanulmányozva rádöbbentünk, hogy az egyház vagyonáról az Apostoli Szék ítélete nélkül nem lett volna szabad döntést hozni. Szentséged lábainál alázatos és esendő szívvel leborulva én és Magyarország minden püspöke gyermeki odaadással esdeklünk Szentséged előtt, hogy azokat a dolgokat, amelyek elmúltak, ne nekünk tulajdonítsa, hanem a bűneinket és őseink bűneit bennünk felfedő Isten jogos és kiismerhetetlen ítéletének, valamint méltóztassék atyai kegyességéhez és kegyelmességéhez mérten gyarlóságunknak bocsánatát adni. A másik dolog, ami aggódással tölt el minket, hogy az egyház szükségleteiről való gondoskodáshoz - ha a tizedek és úrbériségek jogos kártérítését nem kapjuk meg - mi aligha leszünk elégségesek. A szemináriumok, kegyes intézetek, a sok egyház, plébánia híjával lesz a szükséges fenntartási alapnak. Már attól kell félnünk, hogy ha éheznie kell a népünknek,^[864] elhagyja helyét, és a polgári törvény által kijelentett hitehagyás lehetőségének útja megnyílik előtte, hiszen ebben a polgárháborúban a papok erkölcsei is elvadultak és meglazultak. Nem feledkezve meg kötelességemről, kérelmező könyörgéseimmel alázatosan a fenséges uralkodó trónjához járultam, és tiszteletteljesen meggyőződtem róla, hogy a Felséget szentséges elődeinek az Isten és egyház iránti ritka kegyessége vezérli. A császár titkos tanácsosai is a legjobb reményekre jogosítanak. Mivel azonban ez az ügy az egyház mai helyzetéhez képest oly óriási jelentőségű, s az Apostoli Szék ítélete nélkül nem lehet határozni, Szentségedet a legalázatosabban kérni merészeljük, hogy azon atyai kegyességhez mérten, melyet az Apostoli Szék Magyarország alapításától fogva ezen részek tekintélyes egyházai iránt méltóztatott tanúsítani, most is ezen részek sorsát kegyes védelmébe vegye, és méltóztassék hivatalával a fenséges uralkodónál, Ausztria császáránál és Magyarország királyánál az elveszítettek jogos kárpótlásának megadása céljából közben járni. Hogy az egyetemes egyház boldog és hosszan tartó kormányzásáért a halhatatlan Istennek állandó könyörgésekkel esedezhessem, és az apostolok áldásának kegyelmét kérhessem, a lábainál leborulva örökös hittel és hűséggel halálomig maradok.
Bécsben, a Boldogságos Szűz Mária születésének ünnepén^[865] az 1849. évben.

III.
A püspöki kar 1850. augusztus 25. - szeptember 1-i értekezletén

a tized ügyében született állásfoglalás^[866]

Magyarország püspökeit mind az egyház jogait és jövedelmeit elidegeníteni tiltó legszentebb kánonok, mind saját közösségük tisztelete ünnepélyes esküvéssel kötelezik, hogy számot adjanak azokról az erőszakos időkről, amikor a trónusok összeroppanása miatti recsegés-ropogás közepette, valamint mind a szentséges, mind a világi hatalmasságok összeomlásának romjai között néhány (azóta is az egyházi rendhez tartozó) klerikust az 1848. évi országgyűlésen - részben személy szerint közvetlenül, részben a felső tábla követeinek szóló üzenetben közvetett módon - nyíltan, kifejezett fenyegetésekkel és megfélemlítésekkel rávettek arra, hogy elhiggyék: az egész egyházi rendre és az összes egyházi birtokra leselkedő veszélyt elháríthatják, ha gyorsan, bár akaratuk ellenére lemondanak azokról a tizedekről, amelyeket még első szent királyunk engedett át részükre és ettől fogva számtalan törvény, nyilvános egyezmény, ünnepélyes békeszerződés erősített meg. Úgy látszott, erre a cselekedetre csak a megelőzhetetlen vészes szükség, továbbá az a szomorú sors vehette rá őket, melyet Franciaország, Németország, Spanyolország, Portugália, sőt Itália egyes tartományai egyházainak kellett átélnie, ahová a forradalmak ellenséges támadása a katolikus egyházra káros támadással tört be, s csak a békésebb idők orvosolták a bajokat. A diétán jelen lévő egyházi személyek a forradalom lecsendesíthetetlen gyűlölete miatt erőfeszítést tettek arra, hogy az egyházi jövedelmek egy részének feláldozásával az egyház másik, jelentősebb fenntartási alapját^[867] a szent célokra őrizhessék meg. Ez az egyház nyilvánvaló szükségének és hasznának figyelembe vételében megmutatkozó szándék azonban csak azokat mentesíti az egyházi fenyíték alól, akik ellenállást fejtettek ki; nemkülönben az egyházi dolgok azon elidegenítőit, akik képesek voltak az egyház javát támogatni, de magáról az elidegenítésnek erőszakkal és félelemmel kikényszerített aktusáról a jog minden ünnepélyességével az érvénytelenség büntetésének terhe alatt kinyilvánítják, hogy az a törvény előírásai alapján semmisnek minősül, és semmiképpen sem nem érvényes, sem nem hatályos. Tudniillik az egyházatyák törvényeiben^[868] megjelenő többször említett legszentebb kánonok, és az 1553/8. tc.^[869] előírják, hogy a püspökök a tizedek elidegenítésekor előzetes tárgyalást folytassanak és az egész káptalant értesítsék az egyházi javak elidegenítéséről, a cselekmény érvénytelenségének terhe alatt. De ezúttal minden efféle tárgyalást éppen azok tettek lehetetlenné, akik az ügy elfogult kezelésével a tizedről való lemondást az általános rettegés közepette kikényszerítették. Azután a királyi jog is, valamint maga a méltányosság is azt követeli, hogy - mivel mindenkit érint - mindenkinek jóvá kell hagynia; ezen felül a törvény kimondja: a főpaptól az egyházi javak lényeges elidegenítésében okvetlenül megkövetelik nemcsak az alapos és ünnepélyes tárgyalást, hanem az együttes elismerést és aláírást is, legalább a káptalan nagyobb részéről; ha pedig az egyházi személyek nem adnak időt a káptalannal való alaposabb megtárgyalásra, lemondásra kényszerítve eltiltják őket hivataluktól, s tettük elveszti minden jogszerű érvényét és hatályát. Ezen felül a Kollonics-féle egyezség^[870] szövege és történeti része, valamint a papi gyűlésről, továbbá a tized és az egyházi adó ügyében teljhatalommal felruházott küldöttekről szóló nyilvános iratok nyíltan bizonyítják, hogy az egész magyarországi egyház jogai és javai felett nem hogy egyesek nem rendelkezhettek volna, hanem arról csak a papság teljhatalommal megbízott egyházi emberei hozhattak volna döntést. Így a tizedekről akaratuk ellen és félelemmel kicsikart lemondatás értelmi szerzői a tárgyalás viharos meggyorsításával a diétán jelenlévő egyháziaktól elvették a lehetőséget, hogy a püspökökhöz, valamint a világi és regula-szerint szabályozott káptalanokhoz járuljanak jóváhagyás kérésének céljával, de az egyház jogaival szembeni nyílt cselekményre nem merték rászánni magukat. Végül az apostoli királyok példája, miszerint a tizedek tizedeinek és az egyházi hadiadóknak - amelyek az állandó háborúk súlyos költségeit fedezik - a törvényes birtoklásához újra és újra ki kell kérni a legfelsőbb pontifikális hozzájárulást, arra enged következtetni, hogy a Szentszéknek az egyházi jogok és jövedelmek elidegenítéséhez való hozzájárulása országunkban is szükséges. Ezért a tizedekről a legszentebb Atya tudtán és beleegyezésén kívül kezdeményezett lemondás - anélkül, hogy ezt a római leiratok is kinyilatkoztatnák - már jelenleg sem tekinthetők érvényesnek, azért, mert a cselekmény ellentmond a kánonoknak, azok hatályos értelmezése szerint.
Mindezek következtében a magyarországi püspökök - nem azért, mert fájdalommal fogadták jövedelmük elvesztését, melyet különben is mindig a nép jólétére, valamint a haza dicsőségére költöttek, hanem egyedül a legszentebb kánonoknak Isten előtti feltétlen tiszteletétől vezéreltetve, melyekhez lelkiismeretüket és tetteiket mindig igazítaniuk kell -ünnepélyesen tiltakoznak és kinyilvánítják az Ő legszentebb földi Helytartója, továbbá az apostoli király, végül jelenlegi és jövőbeli polgártársaik előtt a következőket: A tizedekről való lemondás aktusát a sokkal nagyobb károktól való félelem miatt, mintegy az egyházi rend üdvének egyedüli eszközeként kényszerítették ki tőlük, mely a jognak a szent kánonok tekintélyével a cselekedetek érvényességére vonatkozóan elrendelt minden formai követelményével a lemondó egyháziak bűnén túl önmagában is, továbbá a jog minden ereje által semmis. Egyébként a püspökök maguk igazolására, valamint a nép iránti szeretettől és elkötelezettségtől vezéreltetve (amelynek szükségeiben mindig készek segítségükre sietni), illetve a király és a haza tekintélyével és egyetértésével megerősített törvények iránti őszinte tiszteletükből fakadóan, végül pedig azért, mert tartanak az ügyben felmerült minden - mint a tömegek bőséges forrásából fakadó - balvéleménytől, nyíltan és világosan kihirdetik: Jelen nyilatkozatuk és tiltakozásuk egyedüli és egyetlen célja, hogy eleget tegyenek a szent kánonok előírásának, melyek tiltják az egyházi javak megfelelő formai követelmények nélküli elidegenítésének megkezdését, nem pedig az, hogy a tizedeknek a törvény szerinti, a nép javára tett elengedését újratárgyalják vagy megtámadják. Mindkét tábla egyházi személyei egyaránt jól emlékeznek arra, hogy bár egyrészt a lelkészkedő papságot illető tizedekből levonták a saját tekintélyes részüket mint papi illetéket (kongruát), másrészt ezekből sok más egyházi intézetre is költöttek; az országgyűlésen a tomboló forradalom legnagyobb viharai közepette nyíltan fogalmazva hívták fel az ország két táblához tartozó rendjeit, hogy a tizedek eltörlése miatt felmerült szükségletekre méltányos és elegendő támogatással legyenek segítségükre. Így most az összegyűlt püspökök ő szent császári Felsége és magas minisztériumának igazságosságától és a nemzet nemes alattvalói hajlandóságától tisztelettel és teljes bizodalommal kérik és várják, hogy (miután a papság - az Isten tiszteletének és az egyház szolgái táplálásának biztosítását hangsúlyozva - oly nagy áldozatot hozott, továbbá a szükséges nyilvános dicsérő beszédek között az 1848/13. tc.-ben - annak ellenére, hogy az egyházi intézetek hanyatlásnak indultak - elfogadta az országnak közös kötelező érvényű hitvallását) méltó és korunk körülményeihez szabott ellátással késedelem nélkül elsősorban a lelkészkedő papságnak nyújtsanak segítséget, mindazoknak a jogos figyelembe vételével, amelyeket ez a papság a tizedekkel és tizenhatodokkal^[871] elveszített.

Egyháztörténeti Szemle, 2000. 2. sz. 98-109. p.

Rimely Mihály pannonhalmi főapát a

Batthyány-kormány oktatáspolitikájáról^[872]

Alábbi dokumentum az Eötvös József által 1848-ban kidolgozott oktatáspolitikai koncepcióhoz, az általa készített, és az első népképviseleti országgyűlésben 1848 augusztusában - szeptemberében vitákat kiváltó törvénytervezethez kapcsolódik. Az Eötvös-féle népiskolai törvényjavaslat vitájával és annak lényegével már többen foglalkoztak,^[873] mégis kevés adat látott arról napvilágot, hogy hogyan is viszonyult mindehhez az oktatásban elfoglalt pozíciói miatt az egyik leginkább érintett, a katolikus főpapság. A vonatkozó legutóbbi feldolgozásból^[874] is kitűnik, hogy a püspöki kar tagjai nem nagyon léptek a nyilvánosság elé véleményükkel, illetve kevesen is vették közülük a fáradtságot, hogy a Batthyány-kormány oktatás- illetve egyházpolitikájával teoretikus igénnyel foglalkozzanak.
Éppen ezért érdemes felidézni Rimely Mihály (1793-1865) pannonhalmi főapát 1848 végén (valamikor szeptember közepe és karácsony közötti időszakban) papírra vetett "eszmélkedéseit", melyben a katolikus egyház álláspontját igyekezett összefoglalni a tervezett reformokat, különösen az elemi oktatással kapcsolatos "közös iskola"-programot illetően. Rimely meglehetősen konzervatív nézeteket vallott, az 1848. évi eseményekkel kapcsolatban keletkezett országgyűlési feljegyzései is sokkal inkább bizalmatlanságot tükröznek a polgári átalakulással kapcsolatban.^[875] 1848 tavaszán-nyarán, valamint a népképviseleti országgyűlés tárgyalásai következtében egyre jobban megerősödött benne az a meggyőződés, hogy a változások nemcsak megingatták egyházának a "magyar alkotmánnyal összeforrott" évszázados kiváltságait, hanem azok teljes megsemmisítése irányába is mutatnak. Rimelyre amúgy is jellemző volt, hogy a kezébe került törvényjavaslatok példányain, esetleg különálló lapokon papírra vetette első benyomásait, véleményét a szóban forgó kérdéskörről. Ezeket némely esetben "eszmélkedés"-eknek nevezett önálló tanulmány- vagy beszédvázlatokká is szerkesztette, többségüket azonban nem publikálta illetve mondta el nyilvánosan.^[876]
Az Eötvös József-féle népiskolai törvény tervezete különösen foglalkoztatta, nagyon sok vonatkozó feljegyzést készített. Az új polgári állam iskolarendszerének kialakításában a miniszter (a Batthyány-kormány egészéhez hasonlóan) megpróbált az elvi liberalizmus illetve az aktuálpolitikai kihívások közötti középúton egyensúlyozni - úgy tűnt, kevés sikerrel. (Előbbi az egyházak iskolafenntartói monopóliumának következetes felszámolását, utóbbi - az éleződő bel- és külpolitikai helyzetben, önvédelmi háború küszöbén - a társadalmi békesség fenntartását, így az egyházak bizalmának megnyerését jelentette.) Az országgyűlési képviselők többsége túlzott engedékenységgel vádolta Eötvös iskolai tervezetét az egyházi (elsősorban katolikus egyházi) befolyás felszámolásában, míg a főpapok az oktatási rendszer legapróbb reformját vagy módosítási kísérletét is frontális támadásként, üldözésként, vagy legalábbis az egyházi belügyekbe való durva állami beavatkozásként értékeltek. A képviselőházban 1848 augusztus elején több mint egy hétig heves vitatkozások tárgyát képezte az ún. "közös iskolák" kérdése. A felvilágosult abszolutizmus rendszerében gyökerező oktatáspolitikai modell lényege az volt, hogy megszüntetik az iskolák felekezeti jellegét, egy-egy településen pedig a különböző egyházi közösségek közös intézményeket hoznak létre, mivel a tantárgyak túlnyomó többsége nem felekezeti jellegű. (A hittant természetesen mindenki felekezete lelkészétől tanulhatja.) A közös iskolák rendszerének, mint célnak a megvalósításában a képviselők lényegében nem is hangoztattak eltérő meggyőződéseket, abban a kérdésben azonban, hogy a közös iskolákat kötelező vagy megengedő jelleggel vezessék-e be (vagyis az állam finanszírozza-e az egyházi iskolák működését), már nagyon is megoszlottak a vélemények. A képviselőház először leszavazta Eötvöst, és a radikálisabb változatot fogadta el, majd a kormányzat presztízsvesztését azzal küszöbölték ki, hogy nem kis politikai manőverekkel (újra szavaztatással, Eötvös és több miniszter lemondási szándékának "lebegtetésével" stb.) mégis az eredeti változat mellé állították a többséget. A felsőház azonban - nem kis részben a püspöki kar merev tiltakozása hatására - levetette napirendről a kérdést, így nem is lett belőle törvény.
Eötvös József ugyan a közös iskolák rendszerének fokozatos bevezetése mellett érvelt (elvi és gyakorlati okokból), de az egyházi intézmények közös iskolákkal történő felváltásának szükségességét nagyon is következetesen képviselte.^[877] Augusztus 24-én adta ki például a középiskolai oktatással kapcsolatos rendeletét, mely már bevezetésében is "gyökeres reform" bevezetésének szükségességéről ejtett szót, szaktárgyi rendszer kialakítását és egyértelműen a közös iskola rendszerét preferálta.^[878] Szeptember mozgalmas eseményei közepette a reform nem került újra szóba, csak november elején jelent meg Szász Károlynak, az Eötvös szeptember végi távozását követően a vallás- és közoktatás ügyeit átvevő államtitkárnak egy rendelete.^[879] Ebben közölte, hogy "a haza háborús körülményeire tekintettel" átmenetileg felfüggesztik az említett rendeletben tervezett középiskolai reformot, azonban két pest-budai középiskolában bevezetik azt, méghozzá a piaristák közreműködésével, a tanári állásokat pedig nem az egyház, hanem nyílt pályázat útján a minisztérium töltötte volna be. A rendelet kihangsúlyozta továbbá, hogy a vallásoktatást kiveszik a tanrendből ("ezen oktatás kiszabott rendes közleckék idején kívüli órában kell lennie"), s azt mindenki saját felekezete lelkészétől kapja, a vasár- és ünnepnapokat leszámítva templomba menetelre senki nem kényszeríthető. A püspöki kar augusztusban az elemi oktatással - különösen a nyilvánosság előtt - nem foglalkozott, a polgári átalakulásnak az iskolarendszerre gyakorolt hatását azonban egységesen és élesen ítélte el a középiskolák tervezett átalakításával kapcsolatban. Leszögezték például, hogy március óta a kormányzat valamennyi intézkedése nemhogy védte volna az egyházi iskolákat, "hanem inkább azon nyílt célzat vala észrevehető, hogy reformok tervezete mellett azok katolikus egyházi s vallásfelekezeti jellemöktől megfosztatván neutrális vagyis státus iskolákká átalakíttassanak", továbbá kemény szavakkal ítélték el a kormányzat törvényellenesnek, diszkriminatívnak, nemcsak az egyház- és a vallás, hanem valamennyi tisztes honpolgár elleni támadásnak minősített lépését.^[880] Szász Károly államtitkár december 9-én kelt válaszában hasonló határozottsággal utasította vissza a püspöki kar vádjait. Levelében szembehelyezkedett - az állam-egyház elválasztás jelszava mögé hamisan bújó - egyházi kiváltság- és pozícióvédés stratégiájával, valamint elkötelezte magát a hatályos törvények és országgyűlési határozatok illetve az Eötvös-féle rendelkezések következetes megvalósítása mellett. Például így írt: "akármelyik minisztériumnak teendőiben iránytűje nem más lehet, mint a törvény, s nemzetnek az országgyűlésében nyilatkozó akarata. Ezt igyekezte s fogja ezután is folyvást követni igyekezni a kultuszminisztérium is, és ha meg lesz győződve, hogy intézkedései az országgyűlésének nézeteivel egybehangzanak, könnyen és örömest nélkülözi a magyarhoni püspöki kar egyébiránt nagyra becsült helybenhagyását. Márpedig kétségtelennek tartja ezen minisztérium, hogy az országgyűlésének az oskolák valláshozi viszonyairól nyilvánított nézetei még többre is jogosították volna annál, amivel a magyarhoni püspöki karnak visszatetszését magára vonta."^[881]
A püspöki kar tagjának számító Rimely Mihály "eszmélkedései"-n pontosan tükröződik a főpapok novemberi nyilatkozatának gondolatmenete. Ugyanakkor a középiskolai reform kérdésébe egyrészt újra tudatosan bekapcsolja az elemi iskolák ügyét, felidézve a "közös iskolák" augusztusi képviselőházi vitájában elhangzott liberális érveket, másrészt pedig az egész problémakört magasabb, elméleti síkra emelte. Gondolatai összességükben a katolikus egyház oktatási ("ideológiai") monopóliumát védeni hivatott konzervatív felfogásának kristálytiszta formába öntése. Mindennek érdekességét az adja, hogy éppen világos megfogalmazásai mutatják meg az 1848 tavaszán hatalomra került liberálisok értelmezésével szemben mutatkozó alapvető és lényegében össze nem egyeztethető ellentmondásait. Például abban a tekintetben, hogy Rimely szerint is az államnak gondoskodnia kell polgárai vallásosságáról (szemben a polgári felfogással, mely az emberek magánügyének tekinti az Isten-hittel kapcsolatos magatartását), katolikus értelmezés szerint az oktatásban a vallásos nevelés az elsődleges, minden más csak ezt követheti (ellentétben a liberális értelmezéssel, mely az iskolában elsajátítandó elméleti és gyakorlati ismeret-anyagra, nem pedig annak felekezeti vonatkozásaira helyezi a hangsúlyt) stb. Rimely ki is mondta, hogy szerinte a népnevelés alapvető feladata nem a világi tudományok, hanem a vallásosság elsajátíttatása. Ebből következett nála, hogy a tanárok kiválasztásában sem a szaktudományos jártasságot, hanem a felekezeti elkötelezettséget állította első helyre. Bizonyos kijelentései meghökkentőek (például amikor a kormány és a törvényhozás közös iskolák iránti erőfeszítéseit azért utasította el, mert - mint mondta - a katolikus iskolák mindig is nyitottak voltak mindenki előtt, vagyis "közös"-nek számítottak), és a szöveg mellé utóbb iktatott széljegyzetekkel együtt azt tükrözik, hogy Rimely készült a nyilvánosság elé lépni ünnepélyes tiltakozásával, az "eszmélkedéseket" bizonyára saját szerzetesrendje tiltakozó nyilatkozata egyik alapszövegének is szánta. A közvélemény meggyőzését, megnyerését szolgálták a liberálisoknak tulajdonított következetlenségek (például hogy szembeállította az eötvösi rendeletet az állam és egyház viszonyát új alapokra helyező 1848/20. tc.-kel), a vallásos szülők igényein semmibevételével kapcsolatos vád stb.
A szöveg konkrétabb megfogalmazásra és nyilvánosságra hozására egykorúan bizonyára azért nem került sor, mert 1848 végétől a politikai és katonai helyzet alakulása egyszer sem tette újra lehetővé az iskolai reform életbe léptetését, az azzal kapcsolatos nézetek ütköztetését.

Dokumentum
[Rimely Mihály:] Eszmélkedés a közös oskolák felállításáról

Magyarországban és a miniszteriális eljárása felett
Mujszer képviselő (pap) nyilatkozott az országos ülésben, midőn az elemi tanodákról folyt a tanácskozás: véleményem s meggyőződésem az, hogy legyen közös oskola s legyenek közös tanodák, az oskola költségek közadóval fizettessenek.^[882]
A Közlöny hivatalos vagyis miniszteriális lapban, 77. számban, augusztus 25. napján, 1848. évben közzé tétetik egy miniszteriális rendelet 605/k/1848. [szám alatt],^[883] a középtanodák (gimnáziumok) rendszerének és a tanítói személyzete körüli gyökeres reform eszközöltetésére, és e rendeletben kimondatik, hogy a tanárok bármely bevett vallás követői közül egyedül képességük ajánlatára fognak alkalmaztatni, tehát a középtanodák is közös oskolákra fognak átalakít[tat]ni.
Hogy a közoktatási minisztériumnak terve, óhajtása: a közoskolák az elemi tanodáktól kezdve a legfőbb oskoláig, azt e jelen rendelete mutatja, és az országos ülésben az elemi tanodákról folyván a tanácskozás, tett nyilatkozata tanúsítja, hol mondá, hogy legbensőbb meggyőződése, hogy a közös oskolák legcélszerűbbek és legüdvesebbek.^[884]
Legitten tehát a kérdés, mi értetik a közös oskolák alatt Magyarországban, vagyis inkább mit értenek a képviselők, a minisztérium a közös oskolák alatt? Mely kérdéssel, ha tisztában leszünk, és a közös oskolák eszméje határozott, megállapított leend, könnyebben, helyesben ítélhetendünk a közös oskolák akár korszerűsége, akár haszna felett, következőleg azoknak életbe léptetéséről.
A közös oskolák, legyenek azok elemiek vagy felsőbbek, két értelemben lehetnek közösök: vagy a tanítványokra nézve vagy az oktatókra, tanárokra nézve. A tanítványokra nézve közösök a tanodák, ha ezek minden hitkülönbség, felekezetek nélkül látogattatnak; a tanárokra nézve közösek, ha az oskolában és a tanítandó tárgyakra nézve semmi tekintet nem vetetik a vallásra, hanem csak az tekintetik, mely személy legalkalmasabb, gyakorlottabb a tanítandó tárgyra, tudományra nézve, és ez alkalmaztatik, rendeltetik tanítónak.
Hogy Magyarországban az elemi oskolákra nézve a vitatkozás a közös oskolák felett nem fordul e sarok körül, vajon a vallásfelekezeti gyermekek járjanak, járhatnak-e ugyanazon oskolába - úgy hisszük, hogy kiki tudja: hogy ily értelemben vagynak és voltak Magyarországban közös oskolák, mert a katolikusok oskoláik nyitva állottak minden vallásbeli tanuló ifjúnak, keresztény és nem keresztény ifjak látogatták, látogathatták a katolikus oskolákat és úgy ezek közösök valának. Amennyire penig a katolikus ifjú a más vallású oskolákba nem járhatott, és úgy a más vallású oskolák felekezetiek valának a katolikus ifjúságra, segített e megszorításon az 1848. évi 20. törv. cikk, kimondván, hogy a bevett vallásfelekezetek oskoláiba járhatás valláskülönbség nélkül mindenkinek kölcsönösen megengedtetik, mely időtől a külön vallásfelekezetek iskoláik is közösek lettek a tanítványokra nézve, mert a katolikus gyermekét járathatja a protestáns tanodákba, úgy mint a katolikuséba; és így a tanulókra és oskolákra nézve nem látunk szükséget, hogy még törvény által is kimondattassék: hogy legyenek, lehetnek közös oskolák, mert részint a gyakorlat, részint a törvény már életre hozta a közös oskolákat a tanítványokra nézve.
Így tehát hitünk szerint a kérdés, a vita a közös oskolákról inkább a tanítókra vonatkozik és kerestetik, vajon jó, üdvös, hasznos, tanácsos és jogszerű-é oly oskolákat felállítani, melyekben vallástekintet nélkül a tanárok alkalmaztatnak. E kérdést két részre felosztjuk, kerestetik először, vajon jó s üdvös-é e rendszert alkalmazni az elemi, másodszor a felsőbb tanodákra.
Mujszer képviselő és vele mások sokan a véleményben, meggyőződésben vagynak, hogy igenis célszerű a polgári társaságba ha az elemi oskolák közösök, sőt b.[áró] Eötvös József vallási, közoktatási miniszter a képviselők nyilvános és országos ülésükben kimondta, hogy ez a belső meggyőződése: hogy a közös oskolák csak üdvös eredménnyel lehetnek a nemzetre, és azért szívéből szólott Palóczy László képviselő, midőn ezek felállítását sürgette a szószékből!^[885]
E kérdés több oldalról tekintethetik és megfejtethetik. Úgy ha az állam vállalja magára a terhet, hogy az oskolákat fizetni akarja, természetesen jutányosabbak a közös oskolák, mint a felekezetiek, mert a helységben, hol vallásos felekezetek léteznek, könnyebb egy közös oskolát felállítni s tartani, mint kettőt vagy hármat. De ha az elemi tanodák, a népnevelés a vallásos oldalról tekintetik, akkor hogy a kérdés a közös oskolákra megfejtethessék, gondoljuk, hogy azt sem az evangélikus, református, katolikus és bármely vallásfelekezet nem fogja kívánni - de még az álladalom sem.
Feltévén, hogy a polgárok vallásosságuk^[886] és a vallás minden polgári társaságok és állományok nélkülözhetetlen alapja, mint Chabot nyilatkozott 1848[-ban]^[887] a francia nemzeti gyűlésen és mit minden időbeli státusférfiak^[888] megismertek és bevallottak, mert a vallástalan polgárok szörnyetegek, kik társaságban nem élhetnek, mivel a kültörvény nem elegendő az együttélhetésre. Ha az emberi gonoszság, szenvedély és a rosszra, a megbántásrai hajlamok, ösztönök nem belső törvény által fékeztetnek, a kül- vagy polgári törvény nem képes magának a tekintélyt, megsértetlenséget, szentséget megszerezni, nem képes a polgárokat együtt tartani, nincs biztosság, bátorság, nincs engedelmesség, és a társaság feloszlik, a vallás nélkülözhetetlen alapja és feltétele a polgári álladalomnak, életnek, és azért:
Fő feladata a polgári álladalomnak, hogy polgárai vallásosak legyenek, mit a népnevelés által eszközöl, és azért a népnevelésnek alapja, sőt célja a vallásos nevelés, evégre kell az álladalomnak különösen felállítni a néposkolákat, melyekben osztán a többi tudományokba is - melyek a népnek körülállásaihoz szükségesek, hasznosak - bevezettessenek, beavattassanak, hogy boldogabb napokat éljenek.
De mondják, kik gondolják, hogy a népnevelésnek inkább más tudományokkal kell foglalatoskodni, mint a vallással: igaz, hogy a vallásosság az álladalom nélkülözhetetlen alapja, legyenek a polgárok vallásosak, de tanulják a vallást a templomban a lelkipásztoroktól, az oskola világi tanulmányok székhelye, nincs az oskolának köze a vallással. Kik így gondolkodnak, felforgatják az álladalom fő kötelességét az alább rendelt kötelességével, mert az álladalom meg fog állani vallásos, de nem művelt polgárokkal, de nem fog megállhatni művelt, nevelt de vallástalan polgárokkal, és azért kettő között lesz a választása. Az polgári társaság azért egy[es]ült álladalomba, hogy együtt élvén, boldoguljon, ezért az álladalomnak első és legfőbb gondja, kötelessége a népet vallásban nevelni. A népnevelésnek a valláson kell bazírozni,^[889] és miután vallásos a polgár, második kötelessége a státusnak gondoskodni, hogy népe művelt is legyen, mert így fog virágozni és boldog lenni a státus. Ez a népnevelés természetes rendszere, nem veheti a polgár hasznát a műveltségének a polgári társaságban vallásos nevelés nélkül, mert enélkül fenn nem állhat a polgári társulat.
Mindezekből látható, hogy Magyarországban a miniszter a törvényjavaslatában felcserélte a népnevelési főcélt az alárendelt céllal, midőn ő a népnevelést a világi tudományok, nem pedig a vallás oktatására, gyakorlására bazírozta, kiszorította majdnem a vallásos oktatást, és az oskolából a templomra utasította; ahol oda kellett volna neki törekedni, miután a vallás az álladalom fenntartója és a népnevelés főcélja, hogy a vallási oktatást, mi terjedelmes^[890] alapokra fektette volna, hogy a vallás mi[nél] erősebb gyökeret verjen a polgárok szíveikben.
A polgárok vallásossága eleme, alapja lévén az állam erősségének, maradandóságának; és úgy nézetünk szerint a népnevelésnek vallásos nevelésnek kelletvén lenni, kezdjük [azon, hogy] lehetséges-e a közös oskola, akár [abban] az értelemben, hogy abba minden hitfelekezetű gyermekek járjanak, akár [abban] az értelemben, hogy bármi hitfelekezetű oktató, tanító tanítsa a gyermekeket. Mi végre hallgassa a más vallású gyermek a más vallású oktatást és melyik vallás taníttassék, ha ez mondatik, hogy kiki tulajdon vallása szerint oktattassék? Úgy nem leend közös oskola, hát mi[lyen] felekezetű oktató tanítsa a gyermekeket? Ez csak saját vallását fogja előterjeszteni melyet a más felekezetű gyermek és szüle nem akar.
Fogalmunk szerint a népnevelésről^[891] nem lehetnek közös oskolák, és az álladalom célját tévesztené, erőszakot követne le, ha közös néposkolákat állítna fel.
De még az értelemben is, hogy a néposkolák nem vallásnevelői, hanem tudományos intézetek, sem állíthat fel az álladalom közös oskolákat [abban] a hiszemben, hogy a világi tudományoknak nincs köze a vallásokkal, hogy kötelezze a szülőket ily nemű oskolák látogatására. Elhallgatván azt, hogy ez értelmű néposkolák a valóságos népnevelési oskolákkal ellentétben vagynak, hibásnak tartjuk azt, hogy a világi tudományok nincsen[ek] egybeköttetésben a vallással, mert az embernek legfőbb kötelessége az Isten bővebb ismeretére jutni, mire minden tudományt kell felhasználni, és azért rosszul cselekednék a tanító, ki a tudományok minden ágait fel nem használná arra, hogy növendékét az Istenre ne figyelmeztesse és Szent Pállal a láthatókból ismertekből a láthatatlanra, ismeretlenre fel nem emelné!^[892] A buzgó tanító ezt el nem mulasztandja, és hogyan, mi joggal kötelezhetné az álladalom a szülőket, hogy gyermekeiket közös oskolákba küldjék, hogy a tanítóktól vallásuk elleni elveket beszívjanak, megtanuljanak? Feladata a státusnak csak ide terjed: hogy felügyeljen, hogy a nevendékek oktatást nyerjenek, de joga, kötelessége oda nem terjed, hogy azok közös oskolákba járjanak.
Érezte ez oknak súlyát a miniszter úr is, és azért - noha szíve lángol a közös oskolákért - mégis törvényjavaslatában felállította az elvet, hogy a hitfelekezetek felekezeti oskolákat állíthatnak, mert érezte, hogy lakonikus^[893] törvénye gyakorlatban kivihetetlen, és hogy a szülőknek parancsolni nem szabad, nem lehet, [hogy] micsoda oskolába járassák gyermekeiket. Igen is parancsolni lehet a státusnak, hogy gyermekeiket neveljék. A közös oskolák, ha a tanítók valláskülönbség nélkül választatnak, tétetnek, vagy az indiferentizmusnak^[894] vagy a prozelitizmusnak^[895] ajtót nyitnak. Mert ha a tanító hideg a vallása iránt, a gyenge szíveket hidegséggel, közömbösséggel tölti el a vallásuk iránt; ha buzgó és lelkes vallása iránt, úgy a más vallások kisebbítésével magáét magasztalván megingatja apródait hitükben.
Mit Palóczy László felhozott a közös oskolák mellett, hogy az elszigeteltség, idegenkedés a vallások között megszüntetik, a testvériség a külön vallású ifjak közt megfogamzik, és úgy a polgári életben az egyetértés mi inkább megerősödik és honol, tapasztalta ő azt gyermekkorában, midőn József császár a német nyelv terjesztésére a közös oskolákat felállította.^[896] Egy az, hogy József császár oly értelmű közös oskolákat fel nem állított, melyekben a tanítók közösek lettek volna, hanem sürgette, hogy a tanítók németek legyenek, de egy confessióból.^[897] Bizonyos az, hogy önnön József császár közös oskolái elporlódtak és megszüntettettek, kérdjük: miért? Ha oly hasznosak, célirányosak lettek volna, ha a vallásos felekezeteknek kedvesek, nem hogy megszüntettek, de fenntartottak, elterjesztettek volna. Azonban a felekezeti oskolákban sem csepegtet[tet]ik a gyermek szívébe a más vallás iránti hidegség, gyűlölség; sőt a keresztény oskolákban taníttatik, hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat és hogy minden ember felebarátunk, tudja kiki, legalább [is] a katolikus oskolákban így vagyon, mint az oskolakönyvek mutatják. Szorgoltatik^[898] a valláshozi ragaszkodás, a vallás tisztelete, becsülete minden keresztény vallásban, de nem gyűlölség a más hitűek, vallásúak irányában. Mi a felekezeti oskolában így történvén, eszközöltetik a testvériség, egyetértés, úgy a kis polgárokban, mint a közös oskolákban és az ifjak lelki veszedelemnek és szülői nyugtalanságnak, aggodalomnak nincsenek kitéve.

[Rimely utólagos széljegyzetei:]
N. B. vid.^[899] Rel.[igio és] Nevelés 72 szám 1848. Pesti 74 polgárnak tiltakozása.^[900] Ily értelemben kell írni a szerzetnek^[901] és protestálni, ha valaha oskolái elszedendők volnának, vagy ha az új rendszer behozattatnék, vagy közös oskolák volnának felállítandók.
15 Mart. újság 155. számban, 12. szeptemberről 1848. - kerekesen kimondja, hogy az evangélikus tanácskozmánynak Pesten nem kellettek a közös oskolák és ellenszegült.)^[902]

Dobrossy István (szerk.): Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Évkönyv, X.

Miskolc, 2000. 207-242. p.

Borsod vármegye állásfoglalásai a vegyes

házasságok ügyében, 1840-1841.^[903]
A vegyes házasságok megáldásával kapcsolatos egyházpolitikai vita a magyar polgári átalakulás egyik leginkább szerteágazó, leginkább fordulatos eseménysorozata volt, mégis átfogó igényű feldolgozás a témában kevés született,^[904] a források jelentős része feltáratlan illetve kiadatlan. Jelen munka egyelőre ez utóbbin kíván enyhíteni egy vármegye vegyes házasságokkal kapcsolatos fontosabb határozatainak átfogó jellegű közzétételével.
1836 után a két országgyűlés közötti időszakot - az ellenzékkel szembeni kormányterror, a Lovassy-, Wesselényi- és Kossuth-perek következtében - rendkívül feszült belpolitikai hangulat jellemezte. A vármegyék ellenzékiségét csak újabb elemmel gazdagította Lajcsák Ferenc nagyváradi megyéspüspök 1839. márciusi pásztorlevele, melyben papjai számára megtiltotta, hogy a szokott módon megáldják a vegyes házasságokat olyan esetben, ha a protestáns fél nem hajlandó gyermekeinek katolikus hitben való neveltetéséről kötelezvényt (reverzálist) adni. Ez utóbbi esetre csak az ún. passiva assistentiát engedélyezte, vagyis azt, hogy a plébánosok vagy megbízottaik a templomon kívül, stóla és karing nélkül nem megáldják, hanem egyszerűen csak tudomásul veszik a házasságkötés megtörténtét. (Nem sokkal korábban Poroszországban került sor heves állam és egyház közötti konfliktusra épp a vegyes házasságok megáldását a reverzális kizárólagosságához kötő főpapi magatartás miatt.) A Lajcsák-féle pásztorlevél és a papjaihoz küldött utasítás^[905] óriási felzúdulást váltott ki nemcsak a leginkább érintett - és a liberális egyházpolitikai elveket képviselő Beöthy Ödön által fémjelzett - Bihar megyében, hanem az egész országban. Az 1839-40. évi országgyűlésen már-már sikerült a rendkívül terjengős valláspolitikai vitákat méltányos törvénnyel lezárni (1840 májusára megszületett az alsó és felső tábla megegyezése a törvény szövegében), V. Ferdinánd azonban nem szentesítette a törvényt - elsősorban a püspöki kar merev ellenzése és Kopácsy József esztergomi érsek nyilvánosan bejelentett óvása miatt.^[906]
Az udvar és a rendek látványos kompromisszumával (az uralkodói kérések figyelembe vételével, ugyanakkor számos reformtörvény elfogadásával, és a politikai perek elítéltjeinek szabadon bocsátásával) zárult országgyűlésben tehát épp a vallásügyet nem sikerült megnyugtató módon rendezni. A konzervatív egyházi vezetés a mégoly óvatos liberális egyházpolitikai reformoktól is félt, és mereven elzárkózott az állam-egyház viszonyát, a felekezeti kiváltságok rendszerét új alapokra helyező kezdeményezésektől. A vallásügyi kompromisszum törvényes rögzítésének elmaradásának lett a következménye, hogy amint 1840. május 13-án bezárult a diéta, a püspöki kar magáévá tette a Lajcsák Ferenc (illetve Scitovszky János korábban rozsnyói, ekkor már pécsi püspök) pásztorlevelében foglaltakat, és ezt 1840. július 2-án közös püspökkari körlevélben hozták nyilvánosságra. Szintén az országgyűlés után a főpapok - érezve, hogy még a rendi Magyarország intézményrendszere sem teszi lehetővé hatalmi-politikai érdekeik érvényesítését - úgy döntöttek, hogy Rómához fordulnak, és a pápai tekintély segítségével juttatják győzelemre az egyházi álláspontot a vegyes házasságok ügyében. Szeptemberben indult Rómába Lonovics József csanádi püspök XVI. Gergely pápa állásfoglalásának kikérésére.^[907] "A fáradtságnak bizonyos neme látszott a nemzeten elömleni" - írta Kossuth Lajos az országgyűlés végének hangulatára utalva.^[908] Ebből a tespedtségből pedig épp a vegyes házasságok ügye ébresztette fel a vármegyék közvéleményét, s adott újabb lehetőséget az ellenzék számára egységes és a liberális jogkiterjesztés programja melletti fellépésre. Borsod megyében már az országgyűlés végén érzékelték ezt a vallásüggyel kapcsolatos helyzetet, legalábbis Palóczy László és Vay Lajos követjelentése erről tanúskodik.^[909] A vallásügyi törvény elhalasztásával, a Lajcsák püspököt felelősségre vonni akaró kezdeményezésekkel kapcsolatos értékelés egyértelműen Palóczy László munkája, aki az ellenzék egyik népszerű vezérszónokaként az országgyűlés üléstermében is gyakran hívta fel magára a figyelmet a felekezeti jogegyenlőség gyakorlati megvalósítása mellett kardoskodó beszédeivel.
Az 1840. év második fele illetve az 1841. esztendő rendkívül mozgalmas közéletet talált az országban. Elég ha csak arra utalunk, hogy 1841 elején elindult Kossuth szerkesztésében a Pesti Hírlap, új eszközt és irányt adva a reformmozgalomnak, a Széchenyivel folytatott "Kelet népe"-polémia a közvélemény egészét megmozgató programvitát eredményezett, Szatmárban 12 pontba sűrítve megszülettek (majd ugyanott meg is buktak) a polgári átalakulás átfogó politikai programpontjai stb.^[910] A vegyes házasságok ügye ebbe a mozgalmas közéletben különös hangsúlyt kapott.
Csak a véletlen hozta úgy, hogy a vegyes házasságok áldásmegtagadásával kapcsolatos egyházi álláspont egyik legelső protestáns kárvallottja épp az ellenzék egyik legnépszerűbb személyisége, Kossuth Lajos lett. Az általa felkeresett pesti plébános ugyanis reverzálishoz akarta kötni a katolikus Meszlényi Teréziával kötendő házassága megáldását. Az 1840. augusztus 27-én tartott Pest megyei közgyűlés felkarolta Kossuth ügyét és megyei sérelemnek minősítette az esetet, az egyház eljárását törvénytelennek minősítette, s a passiva assistentiát gyakorló papokkal szemben peres eljárást és büntetést helyezett kilátásba. Kossuth szenvedélyes hangvételű szónoklatban mutatott rá arra, hogy az egyház éppen akkor, "midőn hegedni kezdének a viszálkodás sebei" nemcsak durván beavatkozik az emberek magánéletébe, saját felekezeti érdekei miatt (vagyis azért, hogy a születendő gyermekek katolikus nevelésének biztosításával növelje befolyását a protestánsok rovására) visszaél a házaspárok érzelmeivel, megalázó helyzetbe hozza őket stb., hanem törvénytelenséget is elkövet. A sok vitára okot adó, állandó hivatkozási alapnak használt hatályos 1791/26. tc. 15. §-a ugyanis kimondta, hogy vegyes házasságot ugyan csak katolikus pap előtt szabad kötni, az elé azonban a pap semmilyen módon akadályt nem gördíthet, s ha az apa protestáns, a gyermekek "követhetik" apjuk vallását.^[911] A közgyűlés végül az uralkodóhoz intézett feliratot fogadott el, melyben az egyház törvénytelen gyakorlatának megszüntetését követelte, a mégis előforduló esetekre az 1647/14. tc.-et^[912] alkalmazva törvényszék felállítását, a papok beidézését és megbüntetését helyezett kilátásba. Kimondták továbbá, hogy az egyházi magatartást keményen megbélyegző megyei határozatot nemcsak - haladéktalan intézkedést kérve - az uralkodónak és az illetékes megyéspüspököknek küldik meg, hanem pártolást és együttműködést kérve valamennyi vármegyének is.^[913]
Ezen a ponton érdemes felvenni a vegyes házassági ügyek Borsod megyei eseménytörténetének fonalát is. A protestáns ellenzékiség tradícióit hordozó, viszont ekkorra már a polgári jogegyenlőség programját magáévá tevő helyi közvéleményben ugyan termékeny talajra hullottak a pesti határozatnak a "törvénytelenségek törvényes megbosszulását"^[914] szorgalmazó érvei, az első állásfoglalások nem pusztán annak hatására, hanem azzal párhuzamosan fogalmazódtak meg. (Megjegyezzük, 1840 elején a vármegye sokkal precízebben hajtotta végre a helytartótanács megszokott utasításait is, melyek valamely megyei lakos áttérési szándékának kinyomozására vonatkoztak. A boldvai Honth Zsuzsanna esetében például májusban a megyei küldöttség arról referált, hogy "a római katolikus hitnek végképpeni elhagyása eránt továbbra is változhatatlanul eltökéllett szándékát előttünk újabban is nyilvánítá", s reformátusnak áttérni "csupán lelki meggyőződésénél fogva" szeretne.^[915]) A vármegye augusztus 18-i közgyűlésén már elhangzott, hogy az egyik miskolci templomban "valamely kihirdetés történt", mire a jelen lévő Thassy Miklós plébános elmondta, hogy Pyrker László egri érseknek az említett püspökkari pásztorlevelet helyben kihirdető határozatát ismertette. (Ld. 1. sz. dokumentum.) A közgyűlés az 1791/26. tc.-be ütközőnek valamint a társadalmi nyugalom felforgatásának minősítette az érseki levelet és az ügy kivizsgálására utasított.
Az ősszel esedékes újabb "évnegyedes" közgyűlésen a kiküldött választmány be is mutatta jelentését,^[916] melynek megvitatása nyomán 1840. november 9-én a pesti végzéssel sokban összecsengő felirat szövegének elfogadása mellett döntöttek. (Ld. 2. sz. dokumentum.) A határozat nem lehetett ugyanakkor egyszerű átvétele a Kossuth közreműködésével született, említett pesti határozatnak, annak ugyanis csak a híre érkezett meg ekkor Borsodba, maga az átirat nem. Az ellenzéki hangvételű nyilatkozatokat feltűnően gyakran sújtó "postai rendetlenségről" ezúttal is megállapították, hogy "az ebből eredő sérelmet hallgatással elmellőzni nem lehet", ugyanakkor nem is akarták túldimenzionálni a dolgot, kérték, hogy Pest vizsgálja meg, mi történhetett.^[917] Abban, hogy Borsod rendei pontosan informálódtak a pesti eseményekről, szerepe lehetett az utóbbin személyesen résztvevő miskolci Szűcs Miklósnak. Naplójában pontosan leírta az eseményeket, felfigyelve arra, hogy szónoklat tekintetében "Kossuthtal senki sem mérkőzhetik". A borsodi nézetekkel leginkább Balogh János Bars megye ellenzéki vezéralakja mutatott hasonlóságot, amikor szorgalmazta, hogy "a setétséget űzzük vissza Rómába, ahonnan jött hozzánk", kijelentve, hogy ha már a papok magok nem nevelnek törvényes gyermekeket a státusnak, legalább ne gátoljanak másokat olyanok nevelésében" stb.^[918]
Borsod szintén megküldte pártolás végett a feliratot a többi vármegyéhez. A fogalmazvány írásképe, valamint a szöveg tartalmi elemei kétségtelenné teszik, hogy az a helyi ellenzék prominens alakja, Palóczy László tollából született. A rá jellemző történelmi utalások és párhuzamok mellett érvelése gyakran tartalmaz protestáns eredetű elemeket, például amikor a házasságkötés megáldásával kapcsolatos szertartás formai kellékeit "érdemileg véve gyakran nem sokat jelentő szokások"-nak nevezte stb. Körültekintően, de határozottan ítélte el, hogy a katolikus püspöki kar saját felekezeti céljaihoz jobban ragaszkodott, mint a nemzet egészének szolgálatához ("önmaga szabályokat osztogat, másoktól semmi korlátozó szabályokat el nem fogad"), illetve azt, hogy az egyház dogmatikai kérdésnek minősítve a házassági ügyeket, abba semmilyen beleszólást nem tűr ("a hierarchia a világi törvényhozástóli függést, amikor csak teheti, magától elhárítani törekszik") stb. Kérték az uralkodót, hogy tiltsa el a szóban forgó pásztorlevél alkalmazásától a püspököket, továbbá leleplezve Lonovics József római útját, leszögezték, hogy az egyház már megint Magyarország törvényes fórumainak megkerülésével akarja itthoni kiváltságait megőrizni illetve megteremteni. (Lonovics útját a megyék többsége szintén nem nézte jó szemmel, még ha Borsodon kívül azt csak kevesen nyilvánították törvénytelennek.^[919])
Borsod körlevele is sokat számított abból a szempontból, hogy 1840 végén - 1841 elején számos vármegye a vegyes házasságok ügyében ugyanebben a szellemben nyilatkozott meg. Zala megye 1841. január 11-i hasonló, illetve annál talán még nagyobb hatású feliratának elfogadásában például egy ottani áldásmegtagadási ügyben felszólaló Deák Ferenc játszotta a főszerepet.^[920] Ezzel ellentétes véleményt legnagyobb hatásfokkal Esztergom vármegye képviselt,^[921] mely a papság eljárásának jogosságát, a törvényhatóságok "beavatkozásának" jogtalanságát ecsetelte. Borsod következő közgyűlésén mindezeket fel is olvasták,^[922] ám az újabb határozatokat nem emiatt, hanem egy konkrét ügy miatt fogadtak el. Január 18-án ugyanis az edelényi plébános, Illés Ferenc nem volt hajlandó egy reverzális-adást megtagadó protestáns-katolikus házasságkötést megáldani, hanem csak a kántort küldte, hogy a paplakban - a passiva assistentiát gyakorolva - vegye tudomásul a frigyet. A házaspár és a paplakból kizavart násznép mellett a megyei közgyűlés február 16-i ülésének résztvevőit is felháborította az eset, amit csak fokozott, hogy az illető plébános kijelentette: a megyei közgyűlés hatáskörét a "lelki ügyekben" el nem ismeri.^[923] Palóczy László ekkor aratta élete egyik legnagyobb szónoki sikerét, szuggesztív, irodalmi-stilisztikai elemeket, jogi, történelmi és bibliai utalásokat is bőven felsorakoztató beszédének híre ugyanis a megye határain túl is elterjedt, kisebb röpirat-vitát is kiváltott.^[924] Illés Ferencet a vármegye hatóságán elkövetett széksértés miatt pénzbírságra ítélték, ő azonban arra hivatkozva, hogy "elveinél fogva" került meghurcolásra, tiltakozott és az 1729/28. tc. 22. §-ra^[925] hivatkozva a királyi táblához fellebbezett a vármegye ítélete ellen.^[926] A három elfogadott határozat közül az első egy, a vonatkozó ügyeket kivizsgálni hivatott paritásos alapú törvényszék felállításáról, a második a megyében lakos vegyes házasságot kötők számára annak kinyilatkoztatása, hogy a reverzálisokra vonatkozó egyházi rendelet törvénytelen, és annak nem kell engedelmeskedniük, a harmadik pedig, hogy minderről a megye valamennyi települését minél előbb hivatalosan értesíteni kell. Másnap, február 18-án a megyegyűlésen elnöklő Szathmáry Király József alispán intésben részesítette az edelényi plébánost, a vegyes házassági ügyekben már szintén érintette Thassy Miklós miskolci plébános pedig a megye eljárása ellen - azonnal elutasított - óvást jelentett be.^[927] Mindezt már Pyrker egri érsek nem hagyhatta szó nélkül. Megkereste a helytartótanácsot, hogy Borsodot határozatai visszavonására kényszerítse (ld. 5. sz. dokumentumot), a megye azonban ellenállt.
A megye komolyan gondolta, hogy felállított törvényszéke útján kivizsgáltatja a vegyes házasságok áldásmegtagadási ügyeit, legalábbis erre utal még, hogy Palóczy László másodalispán szabályos idézést juttatott el Illés Ferenchez,^[928] május elején pedig a vármegye, mint "szándékos törvénysértőt" el is ítélte.^[929] Utóbbi alkalommal úgy ítélték meg, hogy az egyház a felelős azért, mert az "ingerültség magvai nemcsak elhintettek, hanem már ki is csíráztak". Május 10-én továbbá - Zólyom megye példája nyomán^[930] - olyan határozatot is elfogadtak, hogy a vármegye a protestáns lelkész előtt megkötött vegyes házasságot is érvényesnek ismeri el, jóllehet ez elvben ellentétes az 1791/26. tc.-kel, a katolikus egyház magatartása azonban erre kényszeríti a vármegyét. (Ld. 6. sz. dokumentum.) 1841 tavaszán úgy tűnik, az egyház is azon kísérletezett, meddig feszítheti a húrt (újabb áldásmegtagadások is történtek, ld. pl. 7. és 9. sz. dokumentumot), a vármegye pedig újabb, pontosabb, ugyanakkor erélyesebb uralkodónak intézett feliratokat fogadott el, hogy a központi hatalommal kimondathassa a törvénytelenül eljáró s azt védelmező egyháziakkal szemben. (Ld. 8. sz. dokumentum.) A májusi közgyűlésen a vármegye kijelentette ragaszkodását ahhoz, hogy törvényes intésben részesítse az áldásmegtagadó papokat, ekkor azonban kiderült, hogy a jövőben ezt sokkal nehezebb lesz alkalmazni, hiszen hiába jut tudomására a törvényszéken elnöklő alispánnak, például Palóczynak, hogy egy pap törvénytelen eljárásra készül, mire az intést egy esküdt kiküldése útján az érintett tudomására hozza, hogy ha mire odaér, már meg is történik a házasságkötés.^[931]
A nyári forró hangulatú közgyűlések napjait a vegyes házasságok ügyében az időközben Bécsben is megfordult^[932] egri érsek által a vármegye ellen benyújtott panasz ügye foglalta el. (Ld. 10. sz. dokumentum.) A vármegye nemcsak pontról pontra visszautasította Pyrker panaszát, miszerint azonnal függesszék fel a plébánosok elleni eljárásokat, hanem egyértelműen megbélyegezték a katolikus egyház kirekesztő, a polgári átalakulás szorgalmazásával homlokegyenest ellenkező politikai állásfoglalását is. Már azt is kifogásolták, hogy Borsod megye törvényhatóságát kívánta alárendeltetni az egri főegyházmegyének a vegyes házassággal kapcsolatos állásfoglalás kapcsán ("nem az ország van a vallásban, hanem a vallás van az országban"), továbbá rámutattak a püspöki kar vallási türelmetlenségére, arra, hogy a tanításai évezredes jellegét hangoztató egyház mindig is aktuálpolitikai érdekeinek megfelelően alakítja állásfoglalásait stb. A végén pedig egyértelműen kérték az uralkodót, hogy "a közboldogságot a hierarchiának már semmi korlátokat sem ösmérni törekvő túlzásai ellen" védelmezze.^[933] Az augusztusi borsodi gyűlések azonban sokkal inkább azért váltak jelentőssé, mert ekkor nyitottak a vármegye liberálisai (Palóczy László mellett Szemere Bertalan is) újabb, sajátosan borsodi "frontot" az egyházpolitikában: indítványozták a számos polémiát, sajtócikket és országgyűlési vitát eredményező szekularizáció (az egyházi vagyon feleslegének közcélokra fordítása) életbe léptetését.
Bár a vegyes házassági ügy sokat veszített "lendületéből", a vonatkozó pereket felfüggeszteni akaró helytartótanácsi leirat nyomán még novemberben is újabb feliratot intéztek a királyhoz. (Ld. 11. sz. dokumentum.) Ezúttal Gömör megye kéréséhez csatlakozva figyelmeztettek, hogy az egyház nemcsak az áldásmegtagadásban, hanem a magánélet egyéb területén is kész arra, hogy az emberek magánéletébe, sőt a törvényes rendbe is beavatkozzon, ha érdekei kívánják. Lényegében megismételték az egyházzal - konkrétan az egri érsekkel - szembeni korábbi három lépcsős kérésüket: a főpappal vonassa vissza az egész viszályt kiváltó egyházmegyei rendeletét, ha ezt vonakodik megtenni, fenyítse meg, továbbá gondoskodjon arról, hogy ne magyarázhassák félre az egyháziak az uralkodói rendeleteket. Hogy ez mennyire fontos lett volna a megyének, mutatja egyrészt, hogy így sürgették a királyt állásfoglalásra: "a legfelsőbb válasz ki nem adását az egyházi személyek tetteik helybenhagyásának nézik", másrészt maguk is kimondták az egri érsek törvénytelen rendelete miatti megfenyítését. (Ld. 12. sz. dokumentum.) Ez utóbbi fenyítés ügyét azután újra kellett volna indítani, mert a hamarosan lemondani kényszerült egri járási főszolgabíró, Palóczy Tamás (Palóczy László fia), Szemere Bertalan politikai ellenlábasa Egerben (vagyis nem Borsod megyében) keltezte az egri érseknek szóló idézőlevelet.^[934] Érdemi tárgyalásra azonban már nem kerülhetett sor, mert a kancellária adminisztratív úton beszüntettette a plébánosok ellen folyó pereket, az aktákat a megyék (köztük Borsod) tiltakozása ellenére magához rendelte és "elfektette", a megyei tiltakozásokat, feliratokat (Borsodét is) válasz nélkül hagyta.^[935]
A vegyes házassági ügyek 1842-től sokkal kevésbé bírnak fontossággal, majd az 1844/3. (liberális szempontú egyházpolitikai törvény) egy időre legalábbis elnapolta az áldásmegtagadással kapcsolatos konfliktusokat.

DOKUMENTUMOK^[936]
1. Borsod vármegye közgyűlési határozata, 1840. augusztus 18.^[937]
Előterjesztetvén továbbá az is, hogy a vegyes házasságok ezután miként leendő kötése eránt a miskolci alsó parókia templomában valamely kihirdetés történt, mi az 1790/1. [évi] 26. tc. rendeletével meg nem egyezvén, ezáltal a vegyes házasságok megtörténhetésének akadályok tétetnek. Miután az efelett folytatott tanácskozások közben közöttünk jelen volt miskolci alesperes és plébános, címzett egri kanonok Thassy Miklós polgárilag lett felszólítása után aszerint nyilatkozott, hogy a nagyméltóságú pátriárka egri püspök őexcellenciájától pásztori oly levelet vett, melynek tartalmát meghagyott kötelessége szerint egyházi beszédében aszerint hirdette ki, hogy oly esetekben, midőn a vőlegény evangélika egyik-másik vallást^[938] követi, a menyasszony pedig katolika, a háromszori kihirdetés előre bocsátása után, hacsak a házasulandó felek magukról, hogy születendő mindkét nemen levő gyermekeiknek a katolika vallásbani neveléséről térítvényt (reverzálist) nem adnak, a házassági kötés a templomban nem történik, s a házasságra az egyházi áldás nem adatik, hanem a paplakban megjelenendő házasulandó személyek a katolikus illető plébános előtt és két tanúk jelenlétében házasságra lépni kívánó szándékukat kijelentvén, ez a házasságnak e szerint lett kötését az illető anyakönyvébe beírja. Az ily módon kötött házasságot azonban mind polgári, mind egyházi tekintetben erőteljesnek, törvényesnek és semmi kifogás alá nem eshetőnek kijelenté, hozzátéve egyszersmind azt is, hogy ezen pontoni levél tartalma alesperességében kihirdettetett. A megye közönsége előtt tett ezen innepélyes kijelentés után a megye rendei érzékeny megilletődéssel tapasztalván azt, hogy ámbár a közelébb múlt ország gyűlése alatt a nagyváradi püspök őexcellenciájának hasonló tartalmú pásztori levele tanácskozás alá tett terjesztése alkalmával folyó évi Boldogasszony hava 13-án tartott közgyűlésünkben költ,^[939] s az ország több törvényhatóságaival egyező utasításunk folytában a Karok és rendek több rendbeli izenetében bőven kifejtve azt, hogy a fent érdeklett egyházi intézkedés által az 1790/1. [évi] tc. azon rendeletének foganata, miszerint a vegyes házasság megtörténhetését gátló minden akadályok tétele tilalmaztatik, nemcsak kigyengíttetni céloztatik, sőt az abban kifejtett elvek szerint a katolikusok és evangélikusok közt, a most érdeklett törvény által helyre állíttatni kívánt barátságos egyezség elenyésztetni, a rokon érzetek elszaggattatni, a házaspárok közt a békétlenség magvai elvettetni s ezáltal a szeretetlenség, majd gyűlölség felébresztetni, s a törvényekkel, úgy a vallásszabadsággal össze nem férkezhető térítvények feleleveníttetni céloztatnak. Ennélfogva az ezen, mint országunkat, úgy Európa több részeit századokig rongált véres háborúkat is okozott viszálkodás megújítását okozható pásztori levél szerzőjének megfenyítése felséges urunktól kérettetett, mindamellett az ország gyűlése eloszlatása után a magyarországi főpapság nem tekintvén az ország rendeinek ez érdemben tett kinyilatkoztatásait, azok által törvény ellenieknek kijelentetett újabb elveket közhírré tétetvén, ezáltal a békétlenség, visszavonás és gyűlölség bő gyümölcseit nevelő magvait elvettetik.^[940] Miután tehát a fentebbi innepélyes kinyilatkoztatásból, úgyszinte^[941] némely tagainknak ezúttal tett kijelentéseiből meggyőződtek a megye rendei, hogy a vegyes házasságok tárgyában a fent érdeklett módon valósággal megtörtént a kihirdetés, másod alispánunk, Palóczy László elnöksége alatt báró Vay Lajos, idősb. Ragályi Zsigmond, ifj. Bük Zsigmond, Mailáth Sándor, Máriássy István táblabíráink, mindkét főjegyzőink, Gombos Miksa főszolgabírónk és tiszti főügyészünkből összeszerkesztetett küldöttségre bízatik, hogy utasításunk és az országgyűlési iratok egybevetésével s az azokban kijelentett elvek és okok előterjesztése mellett s a nagyváradi püspök őexcellenciája pásztori levelére költ udvari kegyelmes végzet megtekintésével e tárgy körülményeit, úgy annak jövendőbeni kihatása gondos figyelembeni vételével felséges urunkhoz intézendő felírás javallata készíttessék el, s azt megvizsgálás végett jövő évnegyedes közgyűlésünk eleibe terjesszék.

2. Borsod vármegye felirata az uralkodóhoz, 1840. november 9.^[942]
A legfőbb valóságot nem azon egy^[943] szertartással imádóknak párt-szellemi gyűlölése s ennek veszélyteljes szülöttjei, a vallásbeli türelmetlenség és térítésbeli buzgólkodás, az érdemileg véve gyakran nem sokat jelentő szokásoknak és szertartásoknak, hitágazati fontosságra célzott emelése s a mindazokról többnyire földi mellékes nézetekből támasztott szenteskedő vitatkozások, a lelkiösméret és minden világi dolgok feletti uralkodásra törekedő büszke vágy - ezek a keresztény vallás s annak felséges alkotója által nemcsak nem tanított, hanem nyilván kárhoztatott tettek és indulatok - az ínségeknek és nyomorúságoknak, mely feneketlen örvényeiben sodrották hajdan óta a miattuk százados sebekkel vérzett s nyomasztó súlyuk alatt meg is jajdult emberiséget, elég bőven tanúsítják azon irtózatos szenyvedések és jajok, melyeket az egymást viszonosan üldözött pártok által oly kíméletlenül fecsérlett emberi vérben s keserű könnyekben mártott tollal maga írt be a történetek évkönyveiben - az Idő.
Egyedül az isteni örök bölcsességben és igazságban vetett bizodalom gátolja annak hívését, hogy a vallásból és a vallás miatt támadott viszálkodások s ebből eredett üldözések eredményeik örökös átok s le nem mosható szenny gyanánt vagynak, a különben is sok viszontagságokkal küszködő földi rövid élethez ragasztva, maga a tettlegi tapasztalás, mint eddig azt az állítást igazolni látszik el annyira, hogy itt valamely jótékony befolyását, amaz intésnek sem lehetne mindekkoráig tapasztalni, hogy tudniillik, "amik ártanak, tanítani is szoktak".
Ugyanis többek között a 16. században kitört reformációnak zúgó szélvészei, a 30. évi háborúnak iszonyatosságai a hierarchia terjesztésében remeklett jezsuitáknak - éppen a r. katolikus fejedelmek és országok sürgetéseikre - pápai hatalommal lett eltörlésük,^[944] 2. József császárnak setétséget oszlató, de a vallásnak fényt adó újító rendelkezései,^[945] végre azon végveszéllyel fenyegetőző csapások, melyek a hierarchiát a francia forradalom kiütésekor és után megrázták, azon hierarchiát vajon tanították vagy legalább elveit és vágyait mérsékeltebbekké tették-e? Erre a tapasztalás "nemmel" felel.
Annak, hogy a hierarchia minden rajta történt s tanúságul szolgálhatott csapások után is semmit sem tanult, s semmit el nem felejtett,^[946] s mind csak fel nem hágy ama kedvenc elveivel és céljaival, miszerint önmaga szabályokat osztogat, másoktól semmi korlátozó szabályokat el nem fogad, s elővett eszközeit a cél által eléggé meg nem szentelteknek tartva, és így benenk nem válogatva, trónját minden világi felsőségek feletti állásokban tartani, és ha onnan legördült, a szédítő kedves magasságra ismét és ismét felemelni minduntalan törekszik, a külföldet nem említve, békés polgárai nyugalmának felzavarásával hazánkban is történtek az újabb időkben kedvetlen példái, s ezek azok, miket felségednek jelenleg megsebhedt szívvel bejelenteni s sietős orvoslásukat szorgalmazni kényteleníttetünk.
Ugyanis elébb szerencsétlenséget jövendölő lassú ingással, majd zúgó morajjal futá meg a múlt 1839. év elsőbb hónapjaiban az egész országot ama hír, miszerint a nagyváradi deák szertartású püspök híveihez kibocsátott körlevelében őket arra oktatta, hogy a r. katolika vallás a vegyes házasságokat a lélekre nézve veszedelmeseknek tartja, hogy azoktól mindég idegenkedett, s fog is idegenkedni, továbbá, hogy a r. katolikus papnak a vegyes házasságokat, hol a nő katolika, megáldani nem szabad, ha csak a születendő mindkét nemű gyermeknek r. katolika vallásbani nevelésükről reverzálist nem adatnak, s hogy az ily reverzálisok nélkül eddig történt megáldások is egyenesen visszaélések valának. Majd ugyanazon püspök egyházi megyéjében lévő lelkipásztorokhoz oly egyházi rendeletet bocsájtott, hogy a fent érintett vegyes házasságokat meg ne áldják, s a házasulandók hűségi esküjét, nem úgy, mint egyházi személyek, hanem csak mint tanúk, s nem is az egyházban, hanem a paplakban minden egyházi szertartások nélkül pusztán s szenvedőleg fogadják el.
Ezen egy csendes időben véletlen megdördült villámsújtáshoz hasonló merény, mely nagy figyelmet és aggodalmat okozott az egész országban, [ezt] mutatják az akkoriban csakhamar megnyitott ország gyűlésének iratai, s a törvényhatóságoknak követeikhez e részben küldött utasításaik, melyek (csekély kivétellel) a fent említett püspök intézkedéseit rosszallották, néhányan pedig (vélünk együtt) ugyanazon püspök megbüntetését is szorgalmazák.^[947]
A két táblák közötti vitatkozások teljes bé nem fejezhetésük s az idő lefolyása miatt a dolog határozottan be nem végeztetett ugyan, hinni lehetett mindazáltal, hogy a nemzetnek képviselői által innepélyesen kijelentett gondolkozása elég béhatással leend egy túlságos buzgólkodású püspökben is arra, hogy nemzet kijelentett akaratát tisztelve, a törvény által is kijelelt korlátok közé térjen vissza. Azonban másképp ütött ki a dolog, bokrosodtak a bajok, s újabb bajok rázák meg az ország lakosai csendességét.
Mert az utóbbi ország gyűlése berekesztése után csakhamar (mint hitelesen értesítve vagyunk) a nagyváradi püspöknek feljebb elősorolt egyházi rendeletei már megyénkben, sőt mint a senki által meg nem cáfolt s meg nem tagadott közönséges lapok tanúsítják, az egyházi több megyékben is kihirdettetvén, Magyarország egyházi méltóságai elfogadván a nagyváradi püspök véleményét, annak pártkövetőivé lettek.
Legkegyelmesebb Urunk! Midőn az ország rendei a múlt 1832/6. és 1839/40-i két utóbbi országgyűléseken a vallás dolga felett hosszasabban tanácskoztak, s annak eredményeit törvényjavaslati alakban foglalva felségednek királyi megerősítése alá is terjesztették, azon békét szerető s azt is eszközleni törekedő nézetből indulának ki, hogy az egymástól bár különböző vallású, de ugyanazon Istent imádó, s egy fejedelmet, egy hazát, egy törvényt tisztelő hazabeli polgárok szíveik mennél szorosabb kapcsolatba hozatván, hazánk minden vidékein a barátságos egyetértés s békesség elterjedjék. Úgy hisszük tehát, hogy midőn Magyarországnak egyházi méltóságai nem tekintvén az ország rendeinek békeszerető indulatára, s nem várván be felségednek a vallás dolgában felterjesztett országos felírásra kelendő kegyelmes válaszát is, a vegyes házasságok meg nem áldását szabályul tűzték ki a r. katolikus papoknak, ellenére jártak és dolgoztak az ország rendei (tőlök, kivált mint a békesség fejedelme papjaitól és szolgáitól tiszteletet és követést méltán kívánt) célzataiknak, s újabb példáját adák annak, hogy a hierarchia a világi törvényhozástóli függést, amikor csak teheti, magától elhárítani törekszik.
Ha elmellőznénk azt, hogy a fent említett egyházi rendeletek a katolicizmus azon elveivel, miszerint a hit dolgában változást vagy módosítást el nem fogad, egyenesen ellenkeznek, ha meg nem említenénk is azt, hogy a magyarországi püspökök a vegyes házasságok eránti 50. évi gyakorlatot helyben nem hagyván, elébbeni tetteik rosszallásával önmagukat kárhoztatják, annak hosszasabb megmutogatásában is, hogy Magyarország püspökeinek a vegyes házasságok eránti újabb rendelkezéseik törvénytelenek, s ennek egyes polgárjaira nézve pedig veszélyesek, egyedül annál fogva nem bocsájtkozhatunk, mivel az okokat oly terjedelmesen, s részvétünk s meggyőződésünk szerint oly igazán s kimerítőleg fejtette ki az utóbbi ország gyűlésén a nemzeti képviselők táblája, hogy e részben az országgyűlési iratokra oly nyilvánítássali hivatkozást, miszerint a nemzeti képviselői felírási javaslatában foglalt okokat és nézeteket mint egyszersmind polgári önnön hitvallásunkat is jelen fölírásunkban általánosan beiktattatottaknak kérjük, elegendőnek még annál fogva is tartjuk, mivel ennek, hogy maga felséged is a nagyváradi püspöknek a vegyes házasságok dolgában kiadott egyházi rendeleteit legfőbb bölcsessége és törvényszeretete szerint rosszallotta, s az 1790/1. [évi] 26. tc. 15. ágazata rendeletében ütközőnek tekintette, az 1839. évi Szent György hava 27-én a királyi helytartótanács útján a magyarországi érsekek és püspökökhöz az ország köztudomására elbocsájtott azon kegyelmes végzete,^[948] mely szerint tudtokra adatott, hogy felséged az 1790/1-i 26. tc.-nek meg nem tartását nehezteléssel vette, annak megtartását királyi hatalmával parancsolja, sőt a magyarországi főpapoknak felséges személyéhezi ragaszkodásukat is azon törvénynek általuki teljesítésében kitüntetendő pontosságoktól fogja mérsékleni, felségedre nézve az egész haza előtt hálás és fényes emlékezetben maradand.
Azért is felségednek előttünk örök tiszteletben álló kötelességét, trónjának és hív népeinek válhatatlan kapcsolatban álló boldogságokért hatalmas karral őrködő gondoskodását jobbágyi alázattal s fiúi hű szeretettel még azon egy körülményre is fordítani kérvén, vajon tudniillik, most midőn újra forrásban látszik a fél világ,^[949] most midőn keleten és nyugaton a politikai láthatárok felett, részint már meg is dördült terhes fellegek tornyozódnak rakásra, s remegve nézi a jelenkor, hogy a barlangjaikból vajha ki nem törhető veszélyes orkánok több oldalakról Európa felett, újra kizúdulni mint készülnek, ily teológiai s papi finomságok feltalálgatásának szőnyegre hozatásának s vélök a haza polgárjai házi és családi nyugalmuk háborgatásának, s egymással ily gyújtó üszköknek közükbe való szórásukkali össze veszítésüknek, s nem inkább annak van-e most - s éppen most - legszorgosabb ideje, szüksége és helye, hogy gondosan elháríttatván mindazok, mik a haza polgárai között szeretetlenséget s gyűlölködést szülhetnének, egymás eránti viszonos szeretetök és bizodalmuk ama legszentebb kötelességének, úgymint a trón és a közös haza védésének teljesítésére még erősebben forrjon össze, felségedet alázatosan arra kérjük, méltóztassék a törvényeknek a vegyes házasságokról szóló rendeletét teljes kiterjedésében szorosan megtartani, s azoknak fenntartására ügyelő fejedelmi legfőbb hatalmánál fogva úgy is, mint apostoli király a fentebb érdeklett törvénytelen egyházi rendeleteket megsemmisíteni. Az azokat kiadott főpapokat pedig szigorúan odautasítani, hogy a törvénynek és törvény eránti tiszteletnek sérelmével kiadott körleveleiket vegyék vissza, s ezáltal a polgárok megzavart lelki nyugalmát is visszaadva jövendőre a törvénynek minden efféle új, helytelen és egyoldalú tettleges magyarázgatásától óvakodjanak, mindenesetre hazafiúi egyenességgel kinyilatkoztatván egyszersmind azt is, hogy részünkről e kérdéses, s a jövő országgyűlésre által hagyott tárgyat, ott és akkor újra elmúlhatatlanul felvétetni törekvéndünk. Az alatt pedig nem kerülvén el visszaemlékezésünket az is, hogy a törvényhozás felsőségével s a törvénynek kötelező erejével ellenkezni merészlő főpapok és mindenki ellen az 1507. évi 8. tc. is szabott büntetést,^[950] alkotmányos kötelességünk és hatóságunk gyakorlatával, a törvények szentségének bárki által is teljes tiszteletbeni tartására nézve alkotmány- és törvényszerű minden módokat és eszközöket elővenni és használni el nem mulasztándjuk.
Ezekben határozván azok, miket e tárgyban fenségednek alázatosan felterjeszteni kívántunk, őszinte egyenességgel megvalljuk, hogy miután kivált az egyházi méltóságok ily ellen helyhezetben tevék magukat, az ország rendeivel nem kerülhette el figyelmünket a közönség eleibe jutott s senki által szinte meg nem tagadott azon körülmény, miszerint a vallás és jelesen a vegyes házasságok dolgábani valamely bejelentések és intézkedések végett a csanádi püspök Rómában utazik vagy utazni szándékozik.^[951]
Hogy áll a dolog valósággal? S mi fekszik vagy fekhetik alatta? Diplomatikai adatokból voltaképpen ugyan nem tudjuk, minthogy azonban a nemzet jogai épségükrőli gondoskodás sohasem idő előtt, se nem felesleges, ezennel innepélyesen és előlegesen kinyilatkoztatjuk, hogy mivel a magában is szabad és független Magyarországnak apostoli fenséges királya, koronája és törvényhozása Rómától nem függ, s a magyar király és nemzet Rómátóli függetlensége még a reformációt megelőző időkben is, mint Nagy Lajosnak s a két Hunyadiaknak dicső példájából is kitündöklik, nemcsak sértetlenül feltartotta, hanem az 1471. [évi] 19. tc.-ben a Szent István király idejétől divatozó szabadságra hivatkozva Rómába panaszkodás végetti járást is, úgy az egyházi, mint világi személyeknek kemény büntetés alatt megtiltotta, s ezen tilalmát az 1486. [évi] 45., 1492. [évi] 46. és több tc.-kben^[952] még bővebben is kimagyarázta. A csanádi püspököt Magyarországtól küldött és így ennek nevében és képében jelentéseket tehető, egyezkedhető vagy végezhető személynek soha meg nem ösmerjük, s római útjának bármely eredményeit, a magyar nemzet alkotmányos jogai, szabadságai s törvényei ellenökre és sérelmökre, legkisebb következést sem szülhetőnek előre kimondjuk.

3. Az edelényi plébános ügyének tárgyalása Borsod megye közgyűlésén, 1841. február 16.^[953]
Ezek után feladatott ügye tiszti ügyvédi hivatalunknak, mint felperesnek, Illés Ferenc edelényi plébános, mint a megye színe előtt, annak polgári hatóságát magára nézve meg nem ösmérő, s azáltal annak tekintetét lealacsonyító személy és alperes ellen, ki is személyesen jelen lévén, miután arra szólíttatott fel, hogy védelmét élőszóban vagy írásban adja elő, az előbbit választván, állítása szerint elmondatott szavait úgy ismétlette, hogy az főjegyzőnk által rögtön e következő szavakban az alesperes előadása után felíratott, aszerint, amint következik:
"Miután csupán egyházi körömben tett foglalatosságom reménytelenül szőnyegre jött, a tekintetes karok és rendek engedelmével alázatosan nyilatkozni magam és egyházam eránt tartozó szent kötelességemnek tartom, előre ünnepélyesen kijelentvén a rendeknek, hogy én a tekintetes karokat és rendeket sem átaljában, sem egyenként távolról sem akarom sérteni, ösmérem én és mélyen érzem hazafiúi és polgári szent kötelességemet, melynél fogva tisztelem a tekintetes nemes vármegye törvényhatóságát, s ezen alapított s gyökeresített minden végzeményeit, mert ösmérem a polgári felsőbbség rendeleteit és szükséges voltát is, s azért minden törvényen alapult rendeleteinek engedelmeskedni - ebben lelem legnagyobb örömömet. De vagynak nékem nemcsak polgári kötelességeim, hanem egyházam eránti viszonyaim és szent kötelességeim, melyeket szintúgy, mint polgári kötelességeimet, ha szent egyházam eránt hív akarok lenni, szigorúan teljesíteni tartozom. Éppen ilyen a kérdésben forgó dolog, mely csupa szertartási és lelki lévén, egyedül az anyaszentegyház rendelkezése alá tartozik, az ilyenekbe rendelkezni tehát a katolika anyaszentegyház elvei szerint egyedül püsökjeinknek gondja, kiknek a parancsolatját teljesítettem, midőn a felforgó kérdésben papi hivatalomban eljártam, s e tekintetben is a polgári törvényt tiszteletben tartva, tettemről csak egyházi elöljáróimnak tartozom felelettel. Ugyanazért méltóztassanak megengedni a tekintetes karok és rendek, hogy mostani állásomban oda nyilatkozok, hogy e tekintetben a tekintetes nemes vármegye bíróságát el nem ösmérhetem s el sem is ösmérem."
Mely nyilatkozat felolvasása után azon észrevétel tétetvén, hogy alperes Illés Ferenc első kimondása ezen szavait, "miután a tekintetes nemes vármegye ellenem vegyes küldöttséget rendelni kívánt, mostani állásomban oda nyilatkozom, hogy e tekintetben a tekintetes nemes vármegye bíróságát el nem ösmérem" más szavakkal cseréli fel, s ezen észrevétel a közönség helybenhagyó hangos felkiáltása által helyesnek ösmértetett, miután az alperes védelmét tovább nem folytatta, a fent érdeklett perben e következő ítélet hozatott:
Ítélet: Alperes Illés Ferenc edelényi plébános azon kijelentés által, hogy a megye bíróságát meg nem ösméri, a széksértésben annál fogva marasztatik el, minthogy nyilatkozása utóbbi sorait más szavakkal terjesztvén elő, első kimondása alkalmával előadott ezen szavait "miután a tekintetes nemes vármegye ellenem vegyes küldöttséget rendelni kívánt, mostani állásomban oda nyilatkozom, hogy e tekintetben a tekintetes nemes vármegye bíróságát el nem ösmérem" fentebb olvasható más előzvényekkel cserélvén, most érdeklett szavainak értelme által a megye közönsége szentségét s hatóságát sértvén meg, az 1723/57. tc.^[954] szerint egy-egy forintot tevő 25 könnyű terhű márka büntetéspénz lefizetésében elmarasztatik, s ellene a rögtöni végrehajtás meghatároztatik.
Mely ítélet nyomon^[955] kihirdettetvén, az alperes felszólíttatott, hogy a megítélt büntetéspénzt vagy fizesse le, vagy a szokás szerint zálogot adjon, ki is nyomban erre semmit sem szólván, Gombos Miksa szendrei járásbeli főszolgabíránknak meghagyatott, hogy a végrehajtást vigye véghez, ki is a terem ajtajánál megállván, az alperestől a 25 forint büntetéspénzt általvette, s azt főjegyzőnk kezéhez adta, nyomban az ezúttal tett előterjesztés egyértelműleg lett elfogadásával meghatároztatott, hogy ezen 25 forintot ezüstpénzben lévő büntetéspénz a pesti vakok intézete gyarapítására ajándékoztassék, ennek következésében az érdeklett 25 forintok Lossonczy Károly hadi pénztárnokunknak oly meghagyással adattak által, hogy azt a miskolci kir. sóháznál lefizetvén, az onnan nyerendő nyugtatványt tekintetes Pest vármegyének leendő által küldés végett még ezen közgyűlés folyamata alatt nyújtsa be.

4. Borsod határozata Esztergom vármegye vegyes házasságokkal kapcsolatos körleveléről, 1841. február 17.^[956]
Törvényeinkben gyökerezett s múlt 1840. évi Szent András hava 9-én tartatott közgyűlésünk 3639. sz. a. költ felírásunkban kifejtett alapos okaink tisztelt Esztergom vármegye levelében előterjesztetett, de a szomorú tapasztalás szerint gyakorlatilag - fájdalom! - éppen ellenkező hatást szült véleménye által távolról sem gyengíttetvén ki, előbbeni felírásunkban előterjesztetett elveinkhez még annál inkább ragaszkodunk, minthogy az ország különböző részeiből érkezett s most felolvasott barátságos levelek^[957] csalhatatlanul azt tanúsítják, hogy a közösnek kijelentett sérelem orvoslása egyhangúlag kívántatik.
Egyébiránt minthogy fent érdeklett felírásunk kelése idejéig oly eset, mely törvényhatósági intézkedésünket rögtön kívánta volna, előnkbe nem terjesztetett, a kérdésben forgó egyházi rendeletek gyakorlatban vételéből származható sérelmek orvoslását felséges urunktól fiúi bizodalommal vártuk és reménylettük. Azomban hazánk láthatárát elborított terhes fellegek megyénk felett is megdördülvén, hazafiúi méltó fájdalommal és megilletődéssel azt tapasztaljuk, hogy az előnkbe terjesztett panasz szerint a békés polgárok nyugalma, csendessége felzavartatott, ennélfogva törvényhatósági elmulaszthatatlan kötelességünknek ösmérjük, hogy addig is míg a fentforgó sérelem gyökeres orvoslását a közelébbi ország gyűlésére küldendő követeink által sürgetőleg szorgalmaztatnának; a megzavart családi viszonyok kiegyenlítésére, a házi élet felbomlott csendessége helyrehozására tüstént és halaszthatatlanul azon törvényszerű módokat vegyük elő, melyeknek foganatban vételét törvényeink, mint ősi alkotásunk őrjei hűséges kezeinkre bízták, ennek folytában következő határozásokat teszünk, úgymint:
Először a már feljelentett s nyomozandó, úgyszinte a feljelentendő s nyomozandó vádak elítélésére az 1647. évi 14. tc. 2. ágazata^[958] rendeléséhez képest mind a két, úgymint a katolika és evangélika vallásbeli felekezetűekből első alispánunk, vagy ennek akadályoztatása esetében második alispánunk elnöksége alatt báró Vay Lajos, id. Ragályi Zsigmond, ifj. Bük Zsigmond, Okolicsányi Ferenc, Gombos György, Csomós Mihály, Szemere Bertalan táblabíráinkból, Okolicsányi János és Rácz János főjegyzőinkből, Nagy Gedeon, Gombos Miksa főszolgabíráinkból, Bakó János fő- és Paulikovits Pál tiszti alügyészeinkből, Kissely József és Várnay Ferenc rendszerinti esküdteinkből alakított, egy oly állandó törvényszéket nevezünk ki, mely nemcsak e jelen panaszos vád eránt, hanem más hasonló esetekben is a törvényben megszabott módon bíráskodni fog, hogy pedig egyik vagy másik tagnak megakadályoztatása esetében a bírák száma ki nem telése miatt bíráskodásában meg ne akadályoztassék, Mailáth Sándor, Szűts Sámuel, Márjásy István, Miklós Ferenc, Berzeviczy Lajos, Szalay Antal, Majthényi Antal és Csépányi Ágoston táblabíráink, Okolicsányi Emánuel és Vadnay Miksa aljegyzőink, Sebe József és Debrecenyi Pál alszolgabíráink, Bay Bertalan és Török Alajos tiszti alügyészeink, Vadnay Bertalan és Göböl András rendszerinti esküdteink helyetteseknek oly módon neveztessenek ki, hogy elnök alispánaink a törvényszék rendszeres tagai hiányát a helyettesekből úgy egészítsék ki, hogy a tartandó törvényszékben mind a két vallásbeli felekezetűekből egyenlő számú tagok legyenek jelen, egyébiránt a fent idézett törvény világosan megszabván az eljárási módot és rendet, alispánaink s egyéb tisztviselőink magokat ahhoz mindenekben pontosan alkalmaztassák.
Másodszor köztudomásra lévén a megye rendei előtt az, hogy az egyházmegyei - törvény elleni - rendelet szerint azon esetben, ha a házasulandó férfi az evangélika, a nő pedig a katolika vallást követi, egyházi áldás csak azon esetben adatik, ha leendő mindkét nemű gyermekeiknek a katolika vallásbani neveltetése eránt térítvény vagyis kötelezvény adatik, minthogy ezen egyházi - törvény elleni - rendelet foganatosítása által a vegyes házasságoknak nemcsak akadályok tétetnek, sőt a megyei lakosok azon gyanakodásban lennének, mintha az egyházi áldás megtagadásával kötött és kötendő házasságok törvényes erejűek nem lennének. Hogy ezen hibás vélemény elenyésztessék, közhírré tétetni rendeltetik, hogy a közelebbi országgyűlésen egyben gyűlt rendek a most érdeklett egyházmegyei rendeleteket a törvénnyel, s az azt nyomban követett 50 évi törvény[es] gyakorlattal ellenkezőnek ösmervén, mi is ezen tettet törvénysértésnek ösmerjük, s az azt elkövető papi személyeket a törvény szerint megbüntetni rendeltük. Azért, mert a vegyes házasságokat a törvény szavai szerint megakadályoztatni semmi módon nem szabad, azért is a katolikus papoknak azon kívánságát, hogy [a házaspárok] leendő gyermekeik jövendőben a katolika vallásbani nevelésökről térítvényt vagy kötelezvényt adjanak, teljesíteni egyáltaljában nem tartoznak. Egyébiránt ámbár a fentebbiek szerint a vegyes házasságokat a gyakorlatban venni kezdett mód szerint meg nem áldott vagy áldó s ezáltal azoknak akadályt tenni kívánt s kívánó katolikus papokat törvény szerint megbüntetni rendeltük is, mindamellett mindazoknak megnyugtatására, kik az érdeklett egyházi rendelet következésében netalán eddig áldás nélkül adattak össze, ezennel kinyilatkoztatjuk, hogy az ilyetén házasságok mind polgárilag, mind törvényesen és egyházi tekintetben is teljesen érvényesek s teljes erejűek.
Harmadszor, hogy ezen határozatunk közhírré tétele mentül ünnepélyesebben s minden balmagyarázat eltávoztatásával történjék meg, szükségesnek látjuk, hogy azon küldöttség, mely a nemesi személyek és javak öszveírására közelébb tartatott évnegyedes közgyűlésünkből kirendelve volt, minden helységben jelenjen meg, s ott a helybeli elöljárókat és lakosokat egybegyűjtvén fent érdeklett határozatunkat szóról szóra hirdesse ki, s azt minden megyénkbeli községnél írásban foglalva hagyja is. Az elöljáróknak tudtára adván s őket arra kötelezvén, hogy ha evangélika valláson lévő férfi és katolika nő közötti jegyváltásról értesíttetnek, azonnal a feleknek fent érdeklett határozatunkat anélkül azonban, hogy annak magyarázatában bocsátkozzanak, olvastassák fel, s őket eszerint annak tartalmáról értesítsék.

5. A helytartótanács leirata Borsod vármegyéhez, 1841. április 20.^[959]
Az egri érsek pátriárkának legfőbb helyre nyújtott folyamodó levele, mely szerint folyó esztendei február 17-én tartott közgyűlésük alkalmával a vegyes házasságok dolgában hozott határozatjukat megsemmisíttetni, s ennek megyéjükben közhírül adását megtiltatni vagy amennyiben valóban már megtörtént volna, visszahívattatni könyörög. Tisztelt uraságtoknak legfőbb meghagyásnál fogva visszazárólag oly utasítással tétetik által, hogy ezen határozatjuk alapokai eránt kimerítő jelentésöket minél előbb felterjesszék, egyébiránt pedig annak folyamatba vételével mindaddig, míglen e részben legfőbb határozat nem következend, felhagyjanak.

6. Borsod vármegye közgyűlési határozata, 1841. május 10.^[960]
Egyébiránt a megye rendei ezennel újra kijelentvén azt, hogy az eddigi gyakorlat ellenére az egyházi szokott szertartások elmellőzésével s az áldás megtagadásávali házassági egyben köttetésen jelen leendő egyházi férfiaknak megfenyítését esetről esetre előbbeni e tárgyban hozott határozatuk szerint elrendelendik, mindezek felett polgártársaik lehető megnyugtatását hazafiúi szíveiken viselvén, közhírré tétetni rendelik, hogy az áldás megtagadásával és a szokott egyházi szertartások elmellőzésével különben érvényesen egybekötött és netalán kötendő házaspárok - ha csakugyan házassági egybenkeléseket megáldatni kívánják - szabadságukban áll egybenköttetésük után az áldást a vőlegény vallásán lévő egyházi személytől kívánni. Továbbá minthogy a házassági egybenköttetésen jelenlevő tanúknak megszabott fizetésük vagy díjuk nincs, ezennel közhírré tétetni rendeltetik, hogy a római katolikus papok szenvedőlegi jelenlétük (passiva assistentia) mellett köttetett egybenkelésen jelenlévő plébánosoknak vagy káplánoknak semminemű fizetéssel nem tartoznak. Hogy ily alkalommal a katolikus papság semminémű fizetést nem is kíván, főtisztelendő Thassy Miklós egri címzett kanonok miskolci alesperes és plébános, mint egri egyházi megyei küldött előttünk ünnepélyesen is nyilvánítá.

7. Borsod vármegye közgyűlési határozata, 1841. május 12.^[961]
Farkas András, mint a putnoki Dubicsánnyal egyesült reformált egyház ez idő szerinti rendes prédikátora hozzánk intézett folyamodásában azt jelentvén be, hogy folyó évi Böjtelő hava 23-án sajó-galgóci plébános, Ladányi Antal dubicsányi lakos s helvét hitvallású Tökös Andrást Galambosi Terézia római katolikával a szokott egyházi szertartások mellett a templomban úgy eskette meg, hogy elébb a nevezett ifjútól leendő fiúgyermekeinek katolika vallásbani neveltetésük eránt szép sima szavak használatával reverzálist vett. Hogy tehát ezen reverzálisnak a már vegyes házasságban élő személyek születendő gyermekeire nézve kedvetlen^[962] következései jó előre elháríttassanak, azt kéri, hogy ezen, bár szelíd módon kivett reverzálist, mint törvény ellenit kötelező erővel sohasem bírónak vagy bírhatónak jelentsük ki, eziránt jegyzőkönyvünkbe ünnepélyes óvást tétetvén, határozatunkat másolatban folyamodónak adnók ki.
Minthogy ez alkalommal főtisztelendő Thassy Miklós egri címzett kanonok azt jelenté, hogy ő úgy értesíttetett, mintha ez érdeklett reverzális Tökös Andrásnak időközben kijelentetett ellenzése következésében a szendrei egyházi kerület alesperese által megsemmisíttetett, mielőtt e tárgyban további szükségesnek látandó intézeteket tennénk, ezen folyamodás kiadásával kerületi szolgabíránknak meghagyatik, hogy a helyszínén az illető felek kihallgatásával az előadás mibenlétét kinyomozván, tudósítását a jövő évnegyedes közgyűlésre adja be.

8. A vegyes házasságok ügyében kiküldött választmány ülésének tárgyalásai és határozatai, 1841. május 17.^[963]
[...] Addig is, míg e tárgyban kimerítő tudósításunkat felséges urunk atyai kegyelmes színe eleiben felterjeszthetnénk, alattvalói hív tiszteletünktől vezéreltetve, felséges urunknak a nagyméltóságú m. kir. helytartótanács útján alázatos és mély tisztelettel bejelentetni rendeltetett, hogy ámbár felséges urunknak a kormányszékek útján tudásunkra juttatott mindazon kegyelmes végzetei pontos és haladék nélküli betöltését, melyek törvényeinkben gyökereznek, alattvalói hív kötelességünknek ösmervén, az ilyenek végrehajtásábani buzgóságunkat minden időben ki is mutatni törekedünk - s ámbár mély tisztelettel megösmérjük azt is, hogy a törvények végrehajtása és hajtatása a királyi jogok közé tartozik - miután azonban a végrehajtó hatalom sarkalatos törvényeink, jelesül az 1791. [évi] 12. és 14. tc.-ek^[964] szerint egyedül a törvények értelmében gyakoroltathatván, a fennállt törvények kötelező erejének bár ideigleni felfüggesztésére soha ki nem terjesztethetik, éppen fennálló törvényeinken gyökerezett s éppen azoknak sikeresítése végett hozatott határozatainkhoz, továbbá és még annálfogva is ragaszkodunk, mivel még távolról sem akarjuk gyanúsítani, annyival inkább elhinni azt, hogy a fennálló törvények, épp azoknak végrehajtása - úgyszinte hajtatása - felfüggesztése a végrehajtó hatalom szándéka lenne. Ennélfogva felséges urunk és a törvény szentsége eránti tisztelettől mélyen általhatva törvényszerűleg hozott s már megyénk nagyobb részében ki is hirdetett azon határozatunk teljesítésének felfüggesztésében, melynek okait és elveit további felírásunkban kimerítőleg igenis előadni és felterjeszteni fogjuk őfelségének (mint semmit sem kétljük) majdani felírásunkra kelendő s ügyünk igazságának megösmerésével a nagyméltóságú egri érsek pátriárka kívánatát semmi részben nem helyeslendő további válasza megérkezéséig nem bocsátkozhatunk. Nem bocsátkozhatunk pedig, sőt a kegyelmesen parancsolt kimerítő jelentésünket is ezúttal még annálfogva sem terjeszthetjük fel, mivel mindazon helyes és igazságos szabály, miszerint királyi kegyelmes helybenhagyás nélkül mindennemű pápai bulláknak vagy rendeleteknek hazánkbani kihirdetése s teljesedésbeni hozatala tilalmaztatik. Úgyszinte felséges urunknak azon törvényszerű kijelentése is tudva lévén előttünk, miszerint felséges urunk a nagyváradi püspöknek a vegyes házasságok dolgában az utóbbi ország gyűlése megnyitása előtt kiadott pásztori levelét, az 1839. évi Szent György hava 27-én az ország főkancellárja által a magyarországi minden püspökökhöz elbocsájtott elnöki levél szerint, mint az 1791. évi 26. tc.-ben ütközőt nemcsak rosszallotta, sőt a magyar főpapoknak felséges személyéhezi ragaszkodásukat, az idézett törvénynek általuk leendő teljesítésében kimutatandó pontosságoktól mérséklendőnek kegyelmesen kijelenteni méltóztatván,^[965] méltán kétségbe hozhattuk, s valósággal kételkedünk is azon vajon a vegyes házasságok ezutáni kötése módját a félszázados gyakorlattal ellenkezőleg elrendelő s az utóbbi ország gyűlése berekesztése után a magyarországi minden érsekek és püspökök által egyházi megyéjökben kihirdetett pásztori levelek azon tartalmához, mely a békés polgárok nyugalmát felzavarta, azoknak házi csendjét s leggyengédebb viszonyait is felháborítva, az ország minden lakosai szívében tűnődést és nyugtalanságot idézett elő, a királyi kegyelmes megegyezés hozzá járult-e, s azoknak kihirdetése ezeknek folytában történt-e. S miután mi erről hivatalos úton értesítve mindeddig nem vagyunk, e tárgyban az 1840. évi Szent András hava 9-én tartatott közgyűlésünk 3638. sz. a. felterjesztett felírásunkra (melyben törvényes és általános nézeteinket e tárgyra nézve kifejtettük, s a törvényt netalán átalhágó egyházi személyekre nézve alkotmányi tehetőségünkbeli életünket eleve feljelentettük), szinte mindeddig legfelső választ nem vettünk, őfelségét mély tisztelettel arra is kérni kényteleníttetünk, hogy a kérdésben forgó pásztori körlevelek érdemére nézve apostoli királyi kegyelmes határozatának miben sarkallásáról^[966] s e részben a dolog tettlegi miben állásáról bennünket annyival inkább értesíteni méltóztassék, mivel az érdeklett pásztori levelek törvény elleni tartalmának foganatban vétele a káros visszavonás, idegenkedés és egyenetlenség buján nevekedő magvait már - fájdalom! - elvetvén, az ezáltal csendes nyugalmokból felrázkódtatott, s a jövendő kétes bizonytalansága miatt lecsillapodhatni nem tudható indulatok felizgattatván, a közigazgatás minden ágai pontos elővitele s a közjó előmozdítása is gátoltatik. Hazafiúi szíves bizodalommal és alázatosan a nagyméltóságú m. kir. helytartótanácsot arra kérvén, hogy ezen felette nyomós okainkat a törvényeken alapult észrevételeinket és igazságos kívánatainkat alkotmányos állása s ebből eredő lényeges kötelességei szerint előterjeszteni, s kegyelmesen leendő teljesítésüket kieszközleni méltóztassék.

9. Borsod vármegye törvényszékének tárgyalása az áldásmegtagadó lelkészek ügyében, 1841. június 21.^[967]
[...] Diósgyőri lakos, ágostai vallást követő Munkácsi György folyó hónap 1. napján hozzá^[968] benyújtott folyamodásába[n] orvoslást kérve azt panaszolta, hogy egri címzetes kanonok és miskolci plébános Thassy Miklós római katolika valláson lévő mátkája, Kacsmár Zsuzsanna által azt adatá tudtára, hogy hanem ha magáról térítvényt ad arról, hogy mindkét nemen lévő gyermekeit a római katolika hitben nevelendi, őtet fent említett mátkájával csak egyházon kívül a szokott szertartások nélkül, s az egyházi áldás megtagadásával fogja egybe esketni. Ezen panaszt [az elnöklő alispán] a felhívott megyei határozatok s az 1647-i 14., 1791-i 26. törvény szabályai alá esőnek tartván, panaszt szenvedő Thassy Miklós plébánost megszabott kötelessége szerint a kérdésben lévő házasság eleibe tenni célzott akadályok elhárítására és a házas feleknek az eddig gyakorlott egyházi szertartásokkal és áldással leendő öszve eskettetésére törvényesen kiadatott intő levél által megintette. Mely intésre tőle olyan feleletet kapván, melybe annak világos kijelentése nélkül, hogy a házas felek az egyházi ünnepélyes szertartások és papi áldás megadásáról vagy anélkül eskedtettek össze, azt jelenti be, hogy a felek az intő levél kézhez vétele előtt néhány órákkal a legnagyobb illendőséggel s maguk megelégedésével Beller József káplánja által már össze eskedtettek, a tárgyat [az elnöklő alispán] a kirendelt törvényszéki intézkedés alá tartozónak tekintvén, azt a panaszos folyamodás intő és annak kiadásáról költ bizonyság levél és a panaszt szenyvedő fél arra adott felelete bemutatásával az e végett általa egybehívott törvényszék rendelkezése alá terjeszti.
Mellőzve a római katolika anyaszentegyháznak a panaszt szenyvedő plébános és címzetes kanonok Thassy Miklós által az intésre adott feleleteiben fejtegetett elveit s a megyének a vegyes házasságok tekintetében költ határozataira tett észrevételeit, minekutána többször említett plébános úr adott feleletében a panaszolkodónak azon kitételét, mintha ő azt térítvény adásra akár személyesen, akár mátkája által valaha csak egy szóval is kényszerítette volna, rágalomnak mondva tagadja. De a jelen esetben még az a különös körülmény is fordul elő, hogy a házas felek az intő levélnek kézhez vétele előtt már nem is a megintetett fél, hanem annak káplánja által csak ugyan öszve is eskedtettek. De beadott feleletnek azon szavaiból [nem lehet megtudni], hogy az öszve esketés a legnagyobb illendőséggel és mindenek megelégedésére ment végbe, sem azt, hogy az egyházban vagy azon kívül és a szokott ünnepélyes egyházi szertartásokkal és áldás megadásával történt-e vagy anélkül, sem azt, hogy ha azzal történt, a férj adott-e előbb a gyermekeinek a katolika vallásban leendő neveltetésekről magáról térítvényt. [...] Annak megtudásáig a panaszról is határozatilag intézkedni nem lehet, középponti szolgabíráinknak és Vadnay Bertalan fő esküdtünknek meghagyatott, hogy az előadott körülmények tekintetében, valamint arra nézve is, hogy amennyiben az intő levél kiadása az esketéssel egy napon történt, az esketés a nap melyik órájába esett, és melyben az intő levél kézhez adása, a kihallgatandók kihallgatásaival tegyenek nyomozást s azt alispáni hivatalunknak adják be.

10. Borsod megye felirata a helytartótanácson keresztül az uralkodónak, 1841. augusztus 12.^[969]
[...] Az egri érsek pátriárkának legfelsőbb helyre nyújtott [...] folyamodásában előfordult kitételek azok által átalánosan megcáfoltatnak. [...] Mindamellett az abban előfordult némely pontokat érintetlen nem hagyhatván, azon kitételre, mintha "megyénk az egri érseki megyében lenne helyezve", el nem hallgathatjuk azt, hogy mivel (több egyéb tekinteteket ezúttal elhallgatva) valamint kérdésbe nem vehető általános igazság az, hogy nem az ország van a vallásban, hanem a vallás van az országban, úgy kétségtelenül áll az is, hogy nem megyénk van az egri egyházi megyében, hanem az egri egyházi megyének egy része van Borsodban békebelezve.
Azon kitétel valóságát továbbá, mintha "a lelkiösméret a s a római katolika vallás szabadsága azokban, mik a szellemiekhez tartoznak, fentebb említett határozatunk által meg lenne sértve", egy átaljában azért nem ösmérhetjük el, minthogy törvényeink, de a mindennapi tapasztalás szerint is a vallás külső alakját illető tárgyak elintézése eránt a világi törvényhozás valamint eddig tett, úgy ezután is a tisztán szellemiekbeni avatkozása nélkül teend intézeteket, sőt ha a szellemieket is a polgári státus felállításával vagy ennek boldogságával ellenkezésben lenni látja, azok eránti intézkedés senki által kétségbe nem hozott jussai közé tartozik.
Az 1647. évi 14. tc. szabályainak állított erőszakos elmagyarázására elég leend felhozni azt, hogy a törvényszerűleg kinevezett bíráknak hites kötelességük a törvénynek az esetre illeszthetése vagy nem illeszthetése lévén, azok mit és miként ítélendenek, előre tudni és meghatározni nem lehet, de a feljebb vitel módja és útja is törvény által lévén kijelelve, a meg nem elégedett fél vélt sérelmét azon úton orvosolhatja is.
Azon vád továbbá, mintha "a felséges koronás fejedelmet és az ország rendeit együtt véve illető törvény magyarázata határozatunk által a törvényhatóságoknak tulajdoníttatnék", korántsem minket, hanem egyenesen a folyamodó érsek pátriárkát és püspöktársait azért terheli, mert az 1791. évi 26. tc. kihirdetése után a vegyes házasságok kötésében nyomban gyakorlatban vett, s ötven évig folytatott mód önkéntes változtatásával, s nem tudhatjuk hol sarkalló s kitől kölcsönözhetett hatalommal, sőt az elvei és szertartásai változatlan állandóságát fénypontjának tekintő r. katolika hit szelleme ellen is való járással éppen ők magyarázák a törvényt s annak gyakorlatát, midőn mi a törvény rendelete betöltését, s ennek gyakorlata folytatását szorgalmazzuk.
De azon állítást is, mintha mi a nemzet képviselői táblája végzeteit törvényesen kötelező erejűnek tartanánk, valónak el nem ösmérjük és ösmérhetjük, mivel a nemzet képviselői táblája végzeteit, mint a nemzet akarata kijelentését mindenkor tekintetet érdemlőnek nézzük ugyan, de törvényesen kötelező erejűnek nem mondottuk. S habár arra a nemzetnek képviselői által kijelentett akaratát tisztelve és tisztelni tartozva példa és indító ok gyanánt ottan-ottan hivatkoztunk s hivatkozni fogunk is, valóságos törvénynek csak azt tartjuk, mit a nemzet és fejedelem akaratának egyesülése tett törvénynek.
Végre a fent érdeklett határozatunk kihirdetéséből támadható állítólag káros következmények elősorolását nézve azt jegyezzük meg, hogy a vegyes házasságok ezutáni kötése módja eránt költ egyházi rendeletek a templomi szónok-székből hirdettetvén ki, s a házasságok különböző kötése módjai meghallása kétséget és aggodalmat támasztván a nép között az eránt, hogy vajon a törvényhezi szoros ragaszkodás s a térítvények nem adása miatt a templomon kívül kötött, s meg nem áldott házasságok érvényesek-e? És vajon az ezek elmulasztásával kötött házasságban születendő gyermekeiket a törvénytelenség bélyege nem fenyegeti-e? Ezekkel a családi leggyengédebb viszonyok és a házaspárok, kivált a gyengébb értelmű s aggodalomra még inkább hajlandó anyák lelki nyugalma felháboríttatott. De a hirdetések különben is csak a római katolikusok templomaikban történvén, az evangélika mindkét vallást követők ezen kihirdetés voltaképpi mibenlétéről nem értesíttettek, törvényhatósági elmulaszthatatlan kötelességünknek ösmértük, hogy a megzavart családi viszonyok kiegyenlítése, s a házi élet felbomlott csendje helyrehozása tekintetéből fent érdeklett határozatunknak közhírré tételükkel a már-már békétlenkedni kezdő népet nyugtassuk meg. És ezt tennünk nemcsak lehetett, de kelletett is, mivel ha a katolikus papok a vegyes házasságok ezutáni kötése módját elrendelő törvény[nyel] és törvény elleni gyakorlattal ellenkező hirdetést tehettek - aminthogy valósággal tettek is - tökéletesen meg voltunk és meg vagyunk győződve az eránt, hogy mi, kik a nép csendességét feltartani, arra felügyelni, s minden történhető zsibongásait jó előre megelőzni, még felelet terhe alatt is tartozunk, éppen ezen törvényhatósági kötelességünk tartozó teljesítését mulasztandjuk el, ha fent érdeklett törvényszerű határozatunk kihirdetését el nem rendeljük.
Fenséges cs. kir. főherceg, nagyméltóságú m. kir. helytartótanács! A vallásbeli villongás által élesztett szenvedély türelmetlenség által neveltetett, s kedves hazánkat is mély gyászban borított viszálkodásokat az 1791. évi 26. tc.-nek békét és egyetértést buzgón eszközleni óhajtó rendelete megszüntetni kívánván, időjártával csillapulni kezdettek a szenvedélyek. A bár különböző vallású, de a koronás fejedelem határtalan tiszteletében, a haza forró szeretetében, s annak virágzása előmozdításában egymást örömmel feltaláló, s testvérileg ölelő hazafiúi kölcsönös érzelmek egybeolvadni s a polgári pályán közremunkálni törekvének, a béke boldogító ölében összesimulának az egymástól idegenkedő keblek, porlani s hullni indulának azon közfalak, melyek a szellemieken kezdett - de a világiakra is egyaránt terjesztett - uralkodás- és hatalomvágy által emelve, a rokon keblű és érzelmű hazafi szíveket egymástól [el]választák. Mind az[oknak], mind ezeknek szemlélésére a virító jövendő közelléte boldogító reménnyel biztatja a különböző érdekek összeforradását óhajtva váró nemzetet, [s ekkor] megdördülnek a setét fellegek, a házi és családi nyugalmat felháborító villámszikra meggyújtá a visszavonás lobogó szövétnekét, mely a kedvesen mosolygó reménynek közelgető teljesülését ha hamuba nem dönteni, de azt - a fájdalmas tapasztalás szerint - bizonyosan távolítani, s a békés egyetértés megzavarni képes volt.
Hol állhatnak meg a felizgatott s lavinaként nevekedni szokott szenvedélyek kitörései? Mely irányt veendenek a felzaklatott indulatok rohanó árjai? Ha azoknak jó eleve gát és akadály nem vettetik, azt az emberi elme ki nem számíthatja.
Ugyanazért kegyelmes koronás királyaink bölcsességében, igazság- és törvény-szeretetében helyheztetvén rendíthetetlen bizodalmukat, az előterjesztett körülményekhez alkalmazott, fennálló törvényeinkben gyökerezett, s éppen azoknak sikerítése végett hozatott, s e folyó évi Pünkösd hava 17-én költ felírásunkban kifejtett elvek szerint fel sem is függeszthető határozatainkhoz a törvényszerű ragaszkodásunk alázatos kijelentésével fenséges cs. kir. főhercegségedet és a nagyméltóságú m. kir. helytartótanácsot hazafiúi teljes bizodalommal arra kérjük, hogy az 1840. évi Szent András hava 9-én felséges urunkhoz intézett alázatos felírásunkban előadott, s folyó évi Pünkösd hava 17-én 2009. sz. a. felterjesztésünkben ismételt s ez alkalommal is megújított azon kérésünket, miszerint azért esedezünk, hogy felséges urunk a törvényeknek a vegyes házasságoknál szokott, s azt nyomban követett ötven évi gyakorlat által is megerősített rendeletét teljes kiterjedésében szorosan megtartani, azoknak épségbeni fenntartására ügyelő királyi legfőbb hatalmánál fogva, úgy is, mint apostoli király a fentebb érdeklett törvénytelen rendeleteket megfenyíteni, az azokat a törvény és törvény eránti tisztelet sérelmével kiadott főpapokat továbbá körleveleik visszavételére utasítani, s nékik kegyelmesen meghagyni méltóztassék, hogy a törvénynek minden efféle új, helytelen és egyoldalú magyarázgatásától óvakodjanak. Maga hathatós s alkotmányos rendeltetéseiből eredő szép kötelességénél fogva is a királyi felség előtt is meleg részvéttel pártolni jelen egész felírásunkat csatolmányaival együtt legfelsőbb helyre terjesztve, s hajdani őseink dicső példáit is követve önrészéről is a nemzet függetlenségét, s a haza békés polgárainak csendességét és közboldogságát a hierarchiának már semmi korlátokat sem ösmérni törekvő túlzásai ellen szívvel és lélekkel védeni méltóztassék.

11. Borsod megye felirata az uralkodóhoz, 1841. november 16.^[970]
Midőn a vegyes házasságok ezutáni kötése módját elrendelő megyei körlevelek foganatbani vételéből eredett, s cs. kir. felséged atyai kegyelmes tekintete eleiben terjesztett méltó és súlyos aggodalmaink törvényszerű elenyésztetését óhajtva vártuk, szomszéd Gömör vármegye levele, melyben megyéjökben az avatási áldás megtagadásából a vegyes házasságok akadályozása egy új nemének keletkezését értésünkre juttatja, az orvoslás reményére vidulni kezdő kebleinket a fájdalom újabb érzeteivel annyival inkább eltölté, minthogy érzékeny megindulással kénytelenek vagyunk látni és tapasztalni, miképpen a fent érdeklett egyházi körleveleknek hazánk polgárai békéjét és csendet felháborító rendelete már meg sem elégedve a házassági kötésekre lépendő személyek nyugalma háborgatásával, a házassági boldogító egyesülésnek legédesebb zálogaival megáldott házaspárokra kikeserített alakban lett teljesítése által kiterjesztetik. S a szeretetlenség ezen tettei által a szelíd keresztyénségnek, annak felséges alkotója által a viszont szeretetben letett alapja éppen azok által céloztatik felforgattatni, kiknek a tiszta felebaráti szeretet hirdetése, sőt annak példakénti teljesítése első kötelességük. S ezt tapasztalván, miután - fájdalom - már megyénkben is volt (amint azt feljelenténk) példa arra, hogy a vegyes házasságra lépni kívánó nőtől más szentségek kiszolgáltatása is megtagadtatott, naponkint súlyosodó aggodalom tölté el kebleinket, annak meggondolására, hogy eleinte csak a vegyes házasságoktóli áldást megtagadó egyházi körlevelek rendeletei teljesítésében a határt ösmérni nem szokott türelmetlenségből származott vakbuzgóság a folytonos haladás útján a kikeserítés azon lépcsőjére emelkedhetik fel, miszerint a vegyes házasságban a törvény oltalma alatt minden háborítás nélkül élhető katolika nő minden vallási szertartásainak, szentségei kiszolgáltatásának, sőt tisztességes eltemetésének megtagadásától remegne. S lelki nyugalmának kikeresett utakon és módokon minduntalan történendő felzaklatásaiból eredő gyötrelmei eloszlatására vallása vigasztalásától is - a törvény ereje mesterséges kijátszása által - megfosztatva, a kétségbeesés borzasztó kínjait gyengéded lelkiösmeretét meg nem nyugtathatva szenvedni kénytelen leend. Minthogy pedig békés polgártársaink felkavart, s az újabb kikeserítések módjai által zaklatni meg nem szűnt nyugalma helyreállítását törvényhatósági egyik fő kötelességünknek ösmerjük, az 1840. évi Szent András hava 9-én egyenesen cs. kir. felséged atyai kegyelmes tekintete eleiben, valamint folyó évi Pünkösd hava 17-én és Kisasszony hava 12. napjain a cs. kir. felséged helytartótanácsához intézett alázatos felírásunkban kijelentett fontos okainkhozi ragaszkodásunk - mely[nek újbóli] tisztelettel lett nyilvánítása mellett - cs. kir. felségedet jobbágyi hódolattal arra kérjük, hogy addig is, míg a dolog érdemének orvoslása, s azon biztosítások tétele, hogy jövendőben ily törvény elleni események elő ne állhassanak (amint ezt a felhívott felírásainkban is kijelenténk) az országgyűlésen megtörténhetnék, ismételve kijelentett azon alázatos és törvényszerű kérésünkre, miszerint a vegyes házasságokról szóló s azt nyomban követő 50 éves gyakorlat által megerősített rendeletét teljes kiterjedésében szorosan megtartatni, azoknak épségbeni fenntartásukra ügyelő királyi legfőbb végrehajtó hatalmánál fogva - úgy is, mint apostoli király - a fentebb érdeklett, s naponként kikeserítve teljesedésbe vett s törvény ellenére költ egyházi rendeleteket megsemmisíttetni, az azokat kiadott főpapokat továbbá a törvény és törvény iránti tisztelet megsértésével kiadott körlevelek visszavételére szigorúan utasítani, s nekik kegyelmesen meghagyni méltóztassék, hogy a törvénynek minden efféle új, helytelen, egyoldalú sőt ennek kijátszására célzó magyarázgatásától óvakodjanak. Egyszersmind a már régen óhajtva várt megnyugtató és a felingerült kedélyeket lecsillapítandó kegyelmes válaszát annyival inkább hova hamarabb kiadni méltóztassék, mivel a körülmények oda mutatnak, hogy a legfelsőbb válasz ki nem adását az egyházi személyek tetteik helybenhagyásának nézvén, a sokszor, de mindenkor hazafiúi fájdalommal említett egyházi körlevelek rendeleteinek naponkénti kiterjesztésével s annak a kikeserítés újabb és a szenvedélyeket mindinkább felizgató s mesterileg kitalált módjai foganatban vételével, mindamellett, hogy mi törvényhatósági kötelességünk pontos teljesítésével a nép csendességét fenntartani s annak minden lehető zsibongásait erőnk, tehetségünk szerint megelőzni igyekezzünk, az emberi ész kiszámításait meghaladó oly események történhetnek, melyeknek káros következéseit gyanítanunk alig és alig lehet.

12. Borsod megye közgyűlési határozata, 1841. november 17.^[971]
Első alispánunk Szathmáry Király József az egri pátriárka érsek őexcellenciájának a vegyes házasságok tárgyában elbocsátott főpásztori körlevele visszavétele eránt közelébb múlt Kisasszony hava 12-én tartott megyei közgyűlés határozata értelmében általa miképp lett megintetését magába foglaló intő levél eredetijét, annak kiadásáról költ s hátára írt bizonyítvánnyal és tisztelt őexcellenciájának ez érdemben a megye közönségéhez intézett levelével együtt bemutatván,
melynek felolvasása közben az a törvényes eljárási hiba tapasztaltatván, miképp az intő levelet kiadó tisztviselőink azt bírói hatóságok körébe nem tartozó tekintetes nemes Heves vármegyében fekvő Eger városában adták ki, minthogy pedig a felforgó esetbe a megintés az azt követhető perreli eljárásnak lényeges előzménye, a megye közönsége az intő levél hibás kiadása miatt lehető kifogások kérdését, nem akarván a keletkezhető per kétes útjára bocsájtani, s azzal az ügynek hátráltatására tágasabb kaput nyitni, de másrészről a megye közönségének méltóságával megférhetőnek sem látván, egy előre hibásnak ösmért oklevelet határozata alapjául használni, jelentést tevő alispánunknak meghagyatott, hogy az intést az ismételés okainak a kiadandó intő levélben történendő beszövésével újabba tegye meg, s az intéstől számítandó törvényes napok eltelése után az e folyó évi Böjtmás hava 17. napján tartatott közgyűlésből e tárgyban kirendelt törvényszéket egybehíván, a fent említett napon hozott szabályok értelmében teendő további intézkedés végett a közbejött iratok előterjesztésével tegyen jelentést, a most beadott iratok jelentést tévő alispánunknak visszaadatni [rendeltettük].

LEVÉLTÁRI FORRÁSOK

B.-A.-Z.m.Lt. IV. 501/a.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Borsod vármegye levéltára. Közgyűlési jegyzőkönyvek.

B.-A.-Z.m.Lt. IV. 501/e.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Borsod vármegye levéltára. Közgyűlési iratok.

B.-A.-Z.m.Lt. IV. 501/h.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Borsod vármegye levéltára. Országgyűlési iratok.

FLE. AN.

Főegyházmegyei Levéltár (Eger) Archivum Novum.

OSzKKt.

Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára.

IRODALOM

BALOGH Margit - GERGELY Jenő

1993 Egyházak az újkori Magyarországon, 1790-1992. Kronológia. Budapest. (História könyvtár. Kronológiák, adattárak, 1.)

CSIZMADIA Andor

1976 Deák Ferenc egyházpolitikája. In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalaegerszeg. (Zalai Gyűjtemény, 5.) 11-60. p.

DEÁK Ferenc - HERTELENDY Károly

1842 Követ jelentés az 1839-40-ki országgyűlésről. Pesten.

FAZEKAS Csaba

1998 Válogatott források és irodalom a vegyes házasságokkal kapcsolatos belpolitikai vita történetéhez a reformkori Magyarországon. In: Gesta. 1. sz. 86-101. p.
2001 Fegyverei a rózsaszín elméncségnek, mennykövei a lélekrázó szónoklatnak... (Esettanulmány irodalmi-stilisztikai eszközök használatára a vegyes házasságok 1841. évi politikai vitájában) In: Szerelem és házasság a reformkorban. Veszprém. (megjelenés alatt)

HERMANN Egyed

1934 Lonovics József római küldetésének (1840-41) belpolitikai és diplomáciai előkészítése. Budapest. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Egyháztörténelmi szemináriumának kiadványa 1.)
1973 A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.) (2. kiad.)

HORVÁTH Mihály

1986 Huszonöt év Magyarország történetéből 1823-tól 1848-ig. (1886) In: Pál Lajos (szerk.): Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások. Budapest. (Történetírók tára) 139-208. p.

JOÓ Vencel

1973 A római katolikus egyház és iskola. In: Sápi Vilmos (szerk.): Edelény múltjából. Edelény. 301-340. p.

KLÖM VII.

1989 Kossuth Lajos iratai. 1837. május - 1840. december. Hűtlenségi per, fogság, kiútkeresés. Sajtó alá rend.: Pajkossy Gábor. Budapest. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos Összes Munkái, VII.)

KOSSUTH Lajos

1925 Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól. [1841] In: Ferenczi Zoltán (szerk.): Gróf Széchenyi István: A Kelet népe. Budapest. (Gróf Széchenyi István összes művei 5.) (Magyarország újabbkori történetének forrásai.) 411-524. p.

MAILÁTH János

1844 Vallás-mozgalmak Magyarországon. I. köt. Pest.

MARCZALI Henrik

1890 Lonovics küldetése Rómába. Adalék a vegyes házasságok történetéhez. In: Budapesti Szemle, 64. köt. CLXVI. sz. 1-26. p.

MESZLÉNYI Antal

1934 A jozefinizmus kora Magyarországon (1786-1846). Budapest.

MT. 1000-1526.

1896 Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1000-1526. évi törvényczikkek. Budapest.

MT. 1608-1657.

1899 Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1608-1657. évi törvényczikkek. Budapest.

MT. 1657-1740.

1899 Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1657-1740. évi törvényczikkek. Budapest.

MT. 1740-1836.

1900 Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1740-1836. évi törvényczikkek. Budapest.

PAJKOSSY Gábor

1998 A reformkor (1830-1848) In: Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem, 1790-1918. Budapest. 197-245. p.

RÉTAY Kálmán (szerk.)

1928 Jubileumi emlékkönyv a Miskolc Szent Anna Egyházközség száz éves fennállásának alkalmából. 1828-1928. Miskolc.

RUSZOLY József

1991 Szemere megyéje, Borsod Szemeréje. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. 1. köt. Miskolc. (Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv, 7/1.) 70-135. p.

SERESNÉ SZEGŐFI Anna

1987 Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken. Követutasítások és követi végjelentések. Miskolc. (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Füzetek, 21.)

SZENDREI János

1911 Miskolcz város története. 1800-1910. Miskolcz. (Miskolcz város története és egyetemes helyirata. Negyedik kötet.)

SZŰCS Miklós

1981 Szűcs Miklós naplója, 1839-1849. Sajtó alá rend.: Kilián István. Miskolc. (Borsod-Miskolci Füzetek. Irodalomtörténet. Dokumentáció Borsodiensis III.)

VARGA János

1980 Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843). I. rész. In: Kanyar József (szerk.): Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 11. Kaposvár. 177-243. p.

VÁRADY L. Árpád

1924 Lonovics József római küldetése. Függelék: Lonovics római naplója. Esztergom.

VELKEY Ferenc

1999 A magyar liberalizmus születése. In: Veliky János (szerk.): Polgárosodás és szabadság. (Magyarország a XIX. században.) Budapest. 61-89. p.

Századok, 2001. 1. sz. 163-170. p.

Dokumentumok Haynald Lajos 1849. júniusi

hivatalvesztésének történetéhez^[972]
Haynald Lajos (1816-1891) erdélyi püspök, majd kalocsai érsek "kétségkívül a XIX. században Magyarország legjelentősebb egyházi személyisége"^[973] volt. Különösen az 1860-as évektől fejtett ki jelentős munkásságot nemcsak egyházpolitikai és egyháztársadalmi téren, hanem a magyar közéletben és a tudományosságban is.^[974] Számos életrajza, tevékenységét méltató leírás született, melyek rendszerint ez utóbbi korszakára koncentrálnak, 1848-49-es működését egy-két mondatban intézik el.^[975] A szabadságharc kései szakaszában azért is érdekes az esztergomi főegyházmegye irodaigazgatói (kancellári) tisztét ellátó Haynald tevékenységének felidézése, mert rávilágít az egyházi személyek magatartásának bizonyos mozgatóira a jelzett időszakban.^[976]
Az 1848 tavaszi fordulatot a magyar katolikus főpapság, ha nem is teljesen zökkenőmentesen, de tudomásul vette és kereste a lehetőséget az új viszonyok közé történő beilleszkedésre.^[977] Érdekelt volt a békés kibontakozásban, a polgári állam konszolidációjában, ugyanakkor támadtak konfliktusai a Batthyány-kabinettel, például a papság nemzetőri szolgálata vagy az iskolarendszer tervezett reformja miatt.^[978] 1848 őszétől a nemzeti önvédelemre történő berendezkedést és az udvarral elmérgesedő viszonyt már egyre bizalmatlanabbul szemlélte, október végén még próbált közvetíteni a nemzet és uralkodója között.^[979] Bár számos pap csatlakozott a honvédsereg nemzeti céljaihoz,^[980] a főpapság néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag szembefordult a szabadságharccal, illetve apolitikussá vált. Debrecenben először csak két püspök (Horváth Mihály és Bémer László) jelent meg, és később is csak négy püspök tette a kormánnyal és a nemzetgyűléssel "magát egyenes érintkezésbe",^[981] ami azt jelentette, hogy egyáltalán valamiféle hivatali kapcsolatban álltak a Szemere-kormánnyal, részben csak a magyar csapatok előrenyomulása következtében. 1849 elejétől a püspöki kar inkább az uralkodóháztól remélte a konszolidációt, illetve a katolikus egyház helyzetének stabilitását. Ennek több alkalommal feliratokban, emlékiratokban is hangot adtak, amiért az Országos Honvédelmi Bizottmány többüket honárulónak nyilvánította, javaikat elkoboztatta.^[982] Különösen foglalkoztatta a magyar kormány ellenőrzése alá került területeken élő főpapokat illetve az egyházi személyeket a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése illetve a kormánynak az ahhoz való hódolatra történt felszólítása. Voltak, akik őszinte hódolatukról biztosították a kormányzatot, de a főpapság inkább elodázni igyekezett a csatlakozás kihirdetését.^[983]
Ugyane dilemma elé került Haynald Lajos is, akit az 1847 szeptemberében elhunyt Kopácsy József esztergomi érsek helyét káptalani helynökként ideiglenesen betöltő Kunszt József nevezett ki főegyházmegyei irodaigazgatónak. Ez a megbízatás az 1848-ban amúgy is forró légkörben felértékelődött, hiszen a Batthyány-kormány által esztergomi érsekké kinevezett Hám János szatmári püspök ténylegesen nem vette át a főegyházmegye kormányzatát.^[984] Az érsekség területén élő papság jó része konzervatív politikai nézeteket vallott, bár egyesek - különösen a pesti papság soraiban - az "új eszmék" hívei lettek. Kunszt káptalani helyettesnek nem volt könnyű már 1848 őszén sem megtalálni a kompromisszumot az egyházi érdekek védelme és a változtatásokat (például demokratikus egyházreformot) követelők között. Kiemelkedőek ebből a szempontból a szeptember 5-6-i pesti papi gyűlés határozatai illetve Kunszt azokra adott válaszai.^[985] Haynald egyébként az értekezleten - betegsége miatt - nem vett részt.^[986] Simor János, ekkor a prímási iroda titkára (később győri püspök, majd esztergomi érsek) hosszú levelekben számolt be Haynaldnak a főegyházmegye rendezetlen állapotairól, sérelmezte, hogy a kormány plébánosokat nevezett ki, illetve azt, hogy 1848 végétől az esztergomi prímási palota is gyakran katonai szállásra emlékeztetett.^[987]
1849-ben a tavaszi hadjárat következtében újra magyar fennhatóság alá került esztergomi főegyházmegye mozgalmas napokat élt át. Kunszt József káptalani helynök (Prybila és Krautmann kanonokokkal, az említett Simor titkárral és több más egyházi személlyel együtt) nem várta be a magyarok bevonulását, hanem a cs.kir. csapatokkal együtt eltávozott. Kunszt helyét "helyettesített káptalani helynökként" Jaross Vince kanonok foglalta el. A magyar uralom néhány hete nem kevés megpróbáltatást hozott az Esztergomban maradt egyháziakra. Ezeket röviden felidézni - a Haynald felfüggesztésének hátterét adó események megrajzolásán kívül - már csak a szabadságharc e szakaszának általánosságai, az egyház és a formálódó új, független állam közötti helyi kapcsolatok alakulása miatt is indokoltnak látjuk. E néhány hét alatt ugyanis Jaross Vincének több ügyben kellett megtapasztalnia, hogy az új viszonyok az egyház befolyásának, pozícióinak gyors átalakulását hozhatják. Az ismét magyar oldalra álló vármegyei és városi hatóságok, továbbá Palkovics Károly megyei kormánybiztos nemcsak a cs.kir. oldalra állt egyháziak tevékenységének megtorlásával, a többiek Függetlenségi Nyilatkozat iránti hűségre való felesketésével (vagyis politikai szerepvállalásuk megítélésével) foglalkoztak, hanem egy-egy esetben beavatkoztak az egyház és az állam közötti viszonyokba is.
Nevezetessé vált például Lakner István Sándor esztergomi főegyházmegyés áldozópap ügye. A hazafias magatartása miatt még február elején áthelyezett Laknert számos bonyodalom után Esztergom város tanácsa június 11-én kinevezte városi segédlelkésszé. Jaross Vince erélyesen tiltakozott a káptalani helynök kizárólagos kinevezési jogait semmibe vevő döntés ellen, ráadásul Laknerral szemben mélységesen bizalmatlan is volt. A városi hatóság valóban a közvélemény nyomására állította a népszerű és radikális papot a segédlelkészi állásba, arra hivatkozva, hogy a vallásos lakosság érdekei előbbre valók lelkészük megválasztásakor az egyházi főhatóság szempontjainak védelménél.^[988] Hasonlóan érvelt Justh József Bars megyei főispán-kormánybiztos is, aki egy elmenekült császárpárti plébános helyét töltötte be saját elhatározásából. Jaross az eljárás miatt felháborodottan tiltakozott a kormánybiztosnál és a minisztériumnál egyaránt: "ezen kormánybiztosi rendelet túlhágott azon korlátokon, melyek a katolika anyaszentegyházban a világi hatalomnak beavatkozását meghatározzák, bevágott az egyházi elöljáróság jogaiba s megzavarta azon természetes és törvényes viszonyt, mely a világi és egyházi joghatóságok közt létezik."^[989] Buda város tanácsa (mely kegyúri jogot is gyakorolt) három császárpárti lelkész illetve egy segédlelkész iránt fejezte ki bizalmatlanságát. A Horváth Mihály vezette minisztérium méltányolta a budaiak hazafias buzgalmát, miszerint "nemzetellenies szellemükről ismert lelkészeket körükben tűrni, fizetéssel ellátni s az Isten igéinek hirdetését ezeknek szájukból hallgatni nem kívánják", ugyanakkor alapelvként leszögezte, hogy az illetékes egyházi elöljáróság tudta és beleegyezése nélkül lelkészeket elmozdítani nem lehet, ezért az ügy kivizsgálására utasított. E döntést Jaross is kedvezően, az együttműködés hangján fogadta és június végén meg is nevezte a közös vizsgáló bizottságba általa küldendő papokat.^[990] Vagyis e néhány esetből is azt állapíthatjuk meg, hogy az 1849-es magyar kormányzatnak az egyház belső autonómiájával kapcsolatos intézkedései kétarcúak voltak. Több adat utal arra, hogy a minisztériumban komolyan kívánták venni a főpapok (és törvényes helyetteseik) egyházkormányzati jogkörét, vagyis azt, hogy - Horváth Mihály szavaival - "a polgári hatalomnak nem feladata s nincs is szándokában beavatkozni az egyházkormányzatba".^[991] Ugyanakkor gyakran előfordult, hogy - amikor a szóban forgó személy kompromittálódott a szabadságharc ellenségeinek oldalán - a nemzet egészének politikai érdekeit a magyar kormány egyes közegei (például a kormánybiztosok) fontosabbnak vélték az egyházi főhatóságok jogainak védelménél, és nem is haboztak ennek megfelelően cselekedni.^[992]
Haynald Lajos tevékenységére visszatérve, a főegyházmegyei kancellárt élénken foglalkoztathatták a politikai események, hiszen Szécsényben élő szüleihez írott leveleiben beszámolt az április 17-i nagysallói csatáról, illetve Kmety tábornok esztergomi bevonulásáról is. Haynald ekkor már (Kunszt távozása következtében) lényegében felelős lett a főegyházmegye legfőbb döntéseiért. A vármegyeházán felolvasták a Függetlenségi Nyilatkozatot, melynek kihirdetését - arra való hivatkozással, hogy az egyházi kormányzatba ütközik - Haynald megtagadta.^[993] Ennek hírére "a papi osztály ellen felizgatott nép", az egyházi kormányzattal szemben amúgy is bizalmatlan tömeg mintegy ostrom alá vette az érseki palotát, ablakait beverték, Haynaldnak később az utcán sem volt szabad mutatkoznia. Jaross már június 15-én szomorúan panaszkodott a minisztériumnál arra, hogy a bizalmatlanság "helynöki hivatalom első hivatalnoka ellen a reá gonoszul költött politikai gyanú ürügye alatt éjjeli garázdálkodások és nyugtalanításokban mutatkozott".^[994] (Ugyanakkor Esztergomban is voltak egyházi intézmények, melyek kinyilvánították hódolatukat a Szemere-kormány irányában. A helyi bencés középiskola tanítói kara például május 20-án intézett ilyen értelmű feliratot Horváth Mihály kultuszminiszterhez.^[995])
A magyar csapatokkal érkező Palkovics Károly Esztergom megyei kormánybiztosnak már kezdettől feltűnt a konzervatív elveket valló irodaigazgató, mint az első jelentéseiből is kitűnik. (Ld. 1-2. sz. dokumentumok.) (A kormánybiztos egyébként beszámolt arról, hogy több alkalommal is "jellem-jegyzékeket" vezetett a főegyházmegye papságáról, ezek jó része azonban sajnos nem ismeretes. Június végéről ld. a 7. sz. dokumentumot.) Palkovics jelentései alapján a kultuszminisztérium - Debrecenből Pestre történt visszaköltözését követően - június 18-án hozott határozatot Haynald elmozdításáról, a "clerusra gyakorolt rossz hatásra" hivatkozva. (3. sz. dokumentum) Jaross Vince kanonok, káptalani helynök megpróbálta a minisztériumnál elérni a határozat visszavonását (4. sz. dokumentum), érvelésének középpontjába állítva, hogy Haynald nem folytat politikai tevékenységet (ez különösen a későbbi élettörténete ismeretében érdekes), illetve bizonygatta a jó szellemű és elkötelezett irodaigazgató nélkülözhetetlenségét, burkoltan meg is vádolta a kormányzatot azzal, hogy az illető megkérdezése, vagyis részletes kivizsgálás nélkül döntött. A határozat alapját valóban Palkovics kormánybiztos jelentéseire építették, bár az is igaz, hogy ahhoz elegendő jogalapot jelentett a Függetlenségi Nyilatkozattal valamint a megalakult új kormánnyal való szembehelyezkedése. Jaross továbbá tipikusan egyházi érveléssel azt hozta fel, hogy a minisztérium maga hangoztatta a felekezetek ügyeibe való be nem avatkozást, s ehhez képest vezető egyházi személyek elmozdításáról intézkedett. A minisztérium szűkszavú válaszában (5. sz. dokumentum) fenntartotta korábbi álláspontját és kifejezte Haynald felfüggesztéséhez való ragaszkodását. Hozzátette ugyanakkor, hogy az intézkedést maga az érintett személyes érdekei is kívánják, továbbá a katolikus egyházé általában, hiszen ezáltal meggátolhatják a "clerus irányában különben is eléggé nagyra nőtt ingerültség további fejlődését". Érdemes még megemlíteni a határozatot fogalmazó Nyisztor József kultuszminisztériumi államtitkár megjegyzését, miszerint nem Haynald személyével van problémájuk, csupán "komolyabb helyzetbe juttatását" szeretné a kormány elkerülni. Ezt követően Jaross sem halogathatta tovább Haynald eltávolítását, melyre 26-án került sor. (Ld. 6. sz. dokumentum.) A káptalani helyettes helynök fenntartotta véleményét, miszerint Haynald ártatlan és jó tulajdonságokkal bíró személy, ugyanakkor - nyilván a minisztérium elvárásaival összhangban - kifejezte készségét, hogy éber figyelemmel kíséri az eltávolított irodaigazgató politikai tevékenységét.
Haynaldot bántotta, hogy első politikai természetű döntése nyomán hazaárulónak bélyegezték, és (Jaross utóbb említett levele szerint) 27-én hazautazott Szécsénybe, ott várta meg a harcok végét. Világos után Simor János Bécsben kultuszminisztériumi osztálytanácsos lett, s nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy a fegyverzaj elültével a lemondatott Hám helyére július 21-én kinevezett, császárhű Scitovszky János esztergomi érsek újra Haynaldot nevezte ki Esztergom főegyházmegyei irodaigazgatónak. Ugyanakkor Haynald is igyekezett élni a visszakapott pozícióval. Vallomása nyomán szüntette meg a pesti haditörvényszék az eljárást Jaross Vince ellen, utóbbi kanonoki stallumát is megtarthatta.^[996] A szabadságharc bukását követő egyházpolitikai helyzetben - mint egy méltatója írja - valósággal "predesztinálva" volt arra, hogy püspöki széket kapjon, hiszen a bécsi udvar érdekei megbízható főpapok kitüntetését követelték meg.^[997] S mivel az erdélyi püspökről, Kovács Miklósról úgy tartották, hogy bár maga konzervatív, mégis magyarbarát környezete által könnyen befolyásolható, ezért Kovács 1852-ben bekövetkezett halálakor Haynaldnak ítélték a püspöki széket.^[998]

DOKUMENTUMOK
1. A kormányzóelnöki iroda átirata Horváth Mihály vallás- és közoktatási miniszterhez az esztergomi főkáptalan tevékenységével kapcsolatban^[999]
Palkovics Károly esztergomi kormánybiztos f.[olyó] e.[sztendei] május 8áról a kormányzó úrhoz tett jelentésében az esztergomi főkáptalan szellemére vonatkozólag így ír: "Az esztergomi főkáptalan szelleme, melly az ./. alatt mellékelt,^[1000] általam régi tudomásomnál s mindenhol szerzett adatoknál fogva lelkiismeretesen szerkesztett jellemjegyzésekből bővebben kiismerhető, nemigen dicséretes. Miután azonban az egyházmegye kormányzatába az összes káptalan be nem folyik, az ellenségnek pedig pénzbeli vagy egyéb jóakaratból segélyt nem adott, nyugtatói^[1001] pedig bizonyítanák, miként a magyar álladalomnak múlt évben önkéntes ajándékot nyújtott, Hám János árulásábani nyilvános részesnek a káptalant nem bélyegezhetem." - Mindezekről a kormányzó úr meghagyásából a vallásügyi ministerium általam értesíttetik.
Debrecen, Május 13. 1849.
a kormányzó úr meghagyásából:
Stuller Ferenc kormányzóelnöki titkár

2. Palkovics Károly Esztergom megyei kormánybiztos átirata a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak^[1002]
Kunszt József Esztergam főmegyei egyházi helynök az osztrák sereggeli megszöktével, honellenes zsarnokságátúl ugyan némileg fel van mentve az egyházi megye, de a megszököttnek jobbkeze, Haynald Lajos kancellár az osztrák uralom legszolgaibb híve jelenleg is bitorolván a kormányt, a szellemi felüdülés tere folytonosan elzároltatik. Jaross Vince kanonok Kunszt József által megszökésekor ideiglenesen helyettesített helynök jó szellemű hazafi ugyan, de bizonytalan, hatálytalan, s ideiglenes állásánál fogva Haynald Lajos folytonos ármánykodásának kitéve, az egyházmegyét nem képes akként kormányozni, mint a jelen idők viszonyai kívánnák - minélfogva kötelességemnek tartom a tisztelt ministeriumot figyelmeztetni: mikint az esztergomi káptalant egy rendes egyházi helynök választására utasítani - az egyházi kancellár elmozdítása iránt pedig intézkedni méltóztatnék.
Ha a tisztelt ministeriumnak tájékozási adatokra e részben netalán szüksége volna, méltóztassék velem rendelkezni.

Esztergom, 1849. június 20.^[1003]
Palkovics Károly

Esztergom megyei kormánybiztos

3. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium leirata Haynald Lajos felfüggesztéséről (fogalmazvány)^[1004]
Az esztergomi főkáptalani helyettesnek
Haynald Lajos kancellár magyar nemzetellenies szelleme s az egyházi kormány melletti működése által a megyei^[1005] clerusra gyakorolt rossz hatása miatt Önnek helynöki hivatalában továbbra is megszenvedhető nem lévén, Önnek ezennel meghagyom, hogy a nevezett egyént e rendelet vételétől számítandó 3. nap alatt mostani hivatalától okvetlenül elmozdítani, és őt az egyházi kormány székhelyétől távol eső bármelly javadalomba áthelyezve, ezentúli magaviseletét őrszemmel kísérni, s nekem e rendelet mikénti foganatosításáról szinte 3. nap alatt jelentését bemutatni el ne mulassza.
Budapest, Június hó 18án 1849.
Nyisztor^[1006]

4. Az esztergomi főkáptalani helynök tiltakozása és kérelme Haynald felfüggesztése ellen^[1007]
Az esztergomi főkáptalani helynöktől
A vallás és közoktatás tisztelt Ministeriumának
Legnagyobb megilletődéssel olvastam tisztelt Ministerium folyó hó 18án 1011/m. sz. a. kelt leiratát, mellyben Haynald Lajos kancellárnak mostani hivatalától három nap alatti okvetlen elmozdítását nekem meghagyni méltóztatik.
Megilletődve olvastam részént az olly szigorún sújtott egyén, részént fő megyei hivatalomnak körülményei miatt.
Egy olly egyén ellen vagyon ezen rendelés kibocsátva, ki eddigi hivatalos működésében, mint magán életében kifogásra okot nem szolgáltatott, sőt kötelességei pontos teljesítése által mindenkor elöljáróinak tökéletes megelégedését vívta ki magának, ki a hon fővárosában viselt lelkipásztori hivatalai után az esztergomi papnöveldében négy évekig elöljárói s hittudományi tanítói tisztet viselvén, a megyei növendék papság nevelésében kitűnő sikerrel fáradozott, később mint boldogult hercegprímás titoknoka, [annak] holta után mint helynök hivatali titoknok s utóbb kancellár, egyházi szellemének, hazája iránti csalhatatlan jeleit adta, ki ellen csak aljas rágalom költhetett ollyakat, miknek következtében ki sem hallgattatván, illy szigorúan büntettetik. Ő, ki soha politikai pályára hivatást nem érezvén, sem nyilvánosan, sem nagyobb körökben nem nyilatkozott, ki önálló működéssel ezen főmegyei kormánynál soha sem bírt; ő, ki a megyei clerussal soha egyéb, mint hivatalos összeköttetésben - visszavonult s önművelődésre szentelt élete módjánál fogva - nem ereszkedett, ő gyakorolt volna a megyei clerusra nemzetellenes szelleme által rossz hatást? Ez, tisztelt Ministerium, olly vád, mellyet bebizonyítani soha senki képes nem lesz.
De másrészről ezen főmegyei helynök hivatal is szenvedne az említett egyén elmozdítása által, mert tekintvén ennek erényes tudományos ügyviseleti kiképzettségét, tekéntvén becsületességét, tekéntvén azt, hogy e hivatalra alkalmas és teljes bizodalmamat bíró egyént nem találhatnék, az ő eltávolítása a megyei hivatali teendők kellő végzésére nézve káros befolyással lenne.
Mindezeknél, de leginkább azon rendíthetetlen hitemnél fogva, mikép a magyar katholika Egyház a tisztelt Ministeriumnak azon magasztos nyilatkozatait, hogy a polgári hatalomnak nem feladata s nincs is szándékában beavatkozni az egyházi kormányzatba, mint valóságot üdvözölhetendi, bátor vagyok a tisztelt Ministeriumot hivatalosan megkérni, hogy a szóban forgó egyén ellen, kinek tisztán egyházi állása és működése vagyon, s ki ezen túl soha sem lépett, [a] kiadott rendelettől, mint az egyházi kormányzatba vágótúl elállani, s bennem, ki az ő utóbbi magaviseletéért is egész kiterjedésében jót állok, az iránt is megbízni méltóztassék, hogy helynök hivatalom egyéneiben legkevésbé sem tűrném a nemzetellenies szellemnek akár szóval, akár tettel való nyilvánítását. A leirat mai nap jutott kezembe.
Esztergom, Június hó 22kén 1849.
helyettesétett esztergomi Főkáptalani helynök,

Jaross Vincze m.k.

5. A minisztérium válasza a főkáptalani helynök tiltakozására (fogalmazvány)^[1008]
Az esztergomi főkáptalani helyettesnek
Haynald Lajos kancellárnak mostani hivatalában Ön által kért megtartása iránt e hó 22kéről hozzám küldött felírására Önnek ezennel válaszolom: miszerint Haynald Lajos ellen eddig kezeimhez juttatott adatok ollyanok, mellyek mostani hivatalától leendő megválását elkerülhetetlenül szükségessé teszik, s midőn ezen adatok nyomán mostani hivatalátóli rögtöni eltávolítását rendelém meg, semmit sem kívántam mást elérni, mint Haynald Lajosnak komolyabb helyzetbe juttatását kikerülni, s ezáltal becsületét és személlyét egyaránt a további veszélytől megóvni, másrészt pedig egy, a megyei kormány ellen nyilvánulandott közingerültség s botránynak elejét venni.
Ennélfogva Haynald Lajosnak mostani hivatalából eszközlendő rögtöni eltávolítását saját érdeke is kívánván, mindamellett, hogy a kormány az egyházi belügyek intézésébe beavatkozni nem kíván, e hó 18káról 1011. sz. a. kiadott rendeletemtől elállanom csak ezért sem lehet, mivel ebbéli intézkedésemet leginkább a clerus irányában különben is eléggé nagyra nőtt ingerültség további fejlődésének meggátlása tette e rendkívüli időkben szükségessé.
Budapest, Június hó 25kén. 1849.
Nyisztor

6. Jaross Vince értesítése Haynald felfüggesztésének végrehajtásáról a Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz^[1009]
E hó 18án kelt és 22kén hozzám címzett 1011. szám alatti rendeletének következtében - mely által Haynald Lajos kancellár a rendelet vételétől számított 3 nap alatt hivatalától okvetetlenül elmozdíttatni parancsoltatik - hivatalosan jelentem az említett egyénnek ugyanazon idő alatti hivatalátóli elmozdítását és holnap Esztergomból eltávozását, kinek egyszersmind magaviseletét őrszemmel kísérni kötelességemnek tartandom. Őtet ártatlanságáért, és kitűnő tulajdoniért Minister úrnak kegyeibe, pártfogásába ajánlván
Esztergom, Június hó 26kán 1849.

helyettesétett esztergomi főkáptalani helynök,

Jaross Vincze

7. Palkovics Károly kormánybiztos jelentése az esztergomi főegyházmegye helyzetéről^[1010]
Meggyőződve lévén arról, miszerint a kormány provinciális orgánumjainak^[1011] egyéb teendőink közt fő feladatuk figyelmeztető jelentést tenni mindenről, mi hazánk ügyére nézve befolyást gyakorol, bátor vagyok a tisztelt Ministeriumot az esztergomi egyházmegyére s káptalanra figyelmeztetni.
Működésem kezdete óta a kormány tendenciáját szem előtt tartva - habár néhol szigorral, de mindég méltányossággal jártam el - jóllehet talán a sokszor a keménység lett volna a helyén, e részben közönségem tanúbizonyságára bátran hivatkozhatom, s azért hiszem: miszerint a tisztelt Ministerium ezen jelentésemet úgy fogja venni, mint oly egyénét, ki lelkiismeretével számolva csak hazája érdekét tartja szem előtt.
Hogy ügyünk nem olly hévvel karoltatik fel sok helyen, mint azt a haza kívánhatná, legnagyobb részt a lelkipásztorok egykedvűségében, részvétlenségében vagy eléggé sajnos, hogy van: ellenszenvében alapszik - ahol nem lelkesedés, nem kötelességérzet működik, ott silány marad az eredmény, számoland a lelkész, ki sedecimájának^[1012] vesztét vagy birkatartásának megszorítását gyászolva, a néphez szóló proclamatiokat egyszerien elolvassa, de egyszersmind elmondja: mikint ez neki megparancsoltatott s ezáltal nemcsak hogy szolgálatot nem tesz, sőt inkább kárt, mi itt a provinciában legjobban látjuk a különbséget azon eredmények közt, melyeket a lelkészek lelkesedve [tettek] s melyet a parancsolt működés idézett elő.
A káptalan azon testület, melyből az egész egyházi megyére kiindul az impulzus, hazámnak szolgálok, midőn kijelentem: miszerint az esztergomi káptalan a hon ügye iránt - kevés kivétellel - rokonszenvvel nem viseltetik, kitűnő egyéniség egy sem találtatik, a revolutiot jelenlegi kedélyes alakzatjában fogja fel egy is, és azért beléolvadni egy sem képes, és e szellem, mely ha ellenkező volna, vajmi üdvös hatást gyakorolhatna a megyére kiterjedve, mily befolyású, könnyen meggondolhatni. Hiszem, ezen testület meg fog tenni mindent a hazáért, ha megparancsoltatik, de talán ellenkezőt is, ha megparancsoltatik.
Sokkal csekélyebbnek érzem magamat, semhogy a tisztelt Ministeriumnak tanácsot adni bátorkodhatnám, de érzem, miszerint tartozó kötelességemet rovom le, midőn szerény véleményemet nyilvánítom: miszerint becsületes, tiszta jellemű hazafiak behelyezésével reorganizálni, és abban uralkodó semleges (nem akarom másnak bélyegezni) szellemet igaz honfiak befolyása által paralizálva, az egyházmegyére is üdvösen hatni szükséges, mert a főtől árad ki a példa!
Az egész káptalanban csak három egyén van, kiknek becsületes hazafiságukat garantírozhatom, ú.[gy] m.[int] Jaross Vincze, jelenleg az egyházi helyettes helyettese, Tóth Imre és Bakay János, valamint ezt kormányzói rendelet nyomán felterjesztett jellem-jegyzékben is megpendítém, a helyettes helyzete korlátolt, és Haynald kancellár, ki ellen a közönség már demonstratioval is fellépett, illiberális, jesuiticus befolyással bilincsezett, e részben azonban történt üdvös intézkedésről épen most értesültem; itt semmi sem történik a haladás érdekében, itt tesped minden, vicarialis^[1013] dolgokban még e percig használtatik a deák nyelv, szóval itt csak minsteriális határozott parancs s rendelet használhat. Nekem az egyházi kormányzathoz közöm nincs, de figyelnem kell a nép szellemére, mely ezen helyzet s általában a kor igényeivel ellentétben álló állapot iránt antipátiával viseltetik, a nép szava pedig a democraticus kormányzat alatt és időben, valamint tekintélyes, úgy tekintetbe veendő.
Ez rövid vázlata az esztergomi egyházmegyei állapotnak.
E főmegyében legkülönfélébb emberek, Lipovniczky István apát s komáromi plébános elhatározott jellemű, becsületes, tántoríthatatlan hazafi, ésszel s jó akarattal, alkalmam volt tapasztalni, mikint a komáromi nép valláskülönbség nélkül becsüli a jelen körülményekben, valamint mindenkor kitűnő jellem.
Kollár István esztergomi plébános tiszta becsületes ember, minden körülmények között tanúsított szilárd hazafiságáért a haza figyelmét érdemli.
Csima István Mocs helység plébánosa, határozott hazafi, ki az ellenségtől környezve, parancsra sem olvasá fel az ellenséges proclamatiokat, becsületes, érdemes ember.
Balázsi Gergely, szentszéki jegyző, osztrákok által üldözött, tántoríthatatlan határozott hazafi, oly férfi, kire a haza veszélyben is támaszkodhatik, méltánylatra érdemes.
Somogyi Alajos káptalani könyvtárnok eszes, igen jó hazafi, Rendek József és Máger István képezdei tanárok szinte derék, becsületes, eszes hazafiak.
Ezek a legjobb egyéniségek, kiknek a neveit tisztelt Ministeriumnak a fennforgó körülmények közti használatul felterjesztem, oly tiszteletteljes megjegyzéssel, miszerint a haza iránt magukat érdemesíttetett ilyetén egyéneknek a kormány általi kitüntetése mind önmaguknak serkentésül szolgál, mind pedig az egész egyházmegyére, midőn a haza iránti érdem jutalmazva láttatik, ügyünkhöz vonzó, üdvös befolyást gyakorol.
Esztergomban, 849. Június hó 25én.
Palkovics Károly

kormánybiztos

Jegyzetek

779. A tanulmány Gyulai Évával közösen készült. ^[VISSZA]
780. Csizmadia Andor: A magyarországi feudális jogintézmények felszámolásához. A decima megszüntetése. In: Gazdaság- és Jogtudomány. Az MTA IX. Osztályának Közleményei, 1969. 1-2. sz. 101-131. p. (továbbiakban: Csizmadia, 1969.) 101. p. ^[VISSZA]
781. Szabad György: A polgári átalakulás megalapozása 1848-49-ben. In: A negyvennyolcas forradalom kérdései. Bp., 1976. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat, 77.) 49-64. p.; 51. p. ^[VISSZA]

782. Ld. erről általánosságban: Zakar Péter: 1848/49-es egyháztörténetünk historiográfiája. In: Studia Miskolcinensia, 4. Miskolc, 2000. (megjelenés alatt) ^[VISSZA]

783. Vö. Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben. Bp., 1999. (METEM könyvek, 23.) 10. p. ^[VISSZA]
784. A fordítások alapjául szolgált: Roskovány, de Augustinus (coll. et ed.): Monumenta Catholica pro Independentia Potestatis Ecclesisticae ab Imperio Civili. Tom. IV. Monumenta Pontificatus Pii IX. an. 1846-1855. complectens. Pestini, 1856. (továbbiakban: Roskoványi, 1856.) Megjegyzés: Tanulmányunk bevezető szövegét és jegyzetapparátusát Fazekas Csaba írta, a dokumentumok fordítása Gyulai Éva munkája. ^[VISSZA]

785. Vonatkozó álláspontunkat - egy főpap tevékenységére koncentrálva - röviden összefoglaltuk még: Fazekas Csaba: Rimely Mihály pannonhalmi főapát az utolsó rendi országgyűlésen. In: Győri Tanulmányok, 22. Győr, 2000. (továbbiakban: Fazekas, 2000.) ^[VISSZA]

786. A témával foglalkozó szakirodalmi hivatkozásokat ld. alább. Már itt megemlítjük viszont, hogy a március 18-i események legkörültekintőbb tisztázását, máig a legszélesebb forrásbázison, részletesen elvégezte: Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Bp., 1971. (továbbiakban: Varga, 1971.) 154-156., 159-164. p.; ill. tartalmas még: Szabó István: Kossuth és a jobbágyfelszabadítás. [1952] In: Für Lajos (szerk.): Szabó István: Jobbágyok - parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. Bp., 1976. [továbbiakban: Szabó (1976)] 253-332. p.; 309-310. p. A tized-törvény születésének körülményeiről alapvető még: Károlyi Árpád (szerk.): Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Bp., 1936. (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Hivatalos okiratok és levelek.) (továbbiakban: Károlyi, 1936.) 42-46. p. A kérdéskört ismerteti és értékeli: Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum? Megjegyzések a klérus tizedről való lemondásának történetéhez (1848) (megjelenés alatt; továbbiakban: Sarnyai, 2000. Ezúton is köszönöm, hogy a szerző munkáját rendelkezésünkre bocsátotta. - F.Cs.) ^[VISSZA]

787. Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp., 1928. (Szent István könyvek, 58.) (továbbiakban: Meszlényi, 1928.) 64-67. p. ^[VISSZA]
788. "Bátran állíthatjuk, hogy a jót nem a jóval, hanem határozottan a rosszal viszonozta." Uo. 68. p. ^[VISSZA]
789. Jánosi Gyula: A nagy nemzedék kora. A reformkorszak szemelvényekben. Veszprém, 1948. 212-225. p. ^[VISSZA]
790. Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-1849-ben. Bp., 1949. (továbbiakban: Andics, 1949.) 12-16. p., idézett hely: 100. p. ^[VISSZA]
791. Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.) (2. kiad.) 421. p. ^[VISSZA]
792. "A papság nagylelkűen önként lemondott jövedelme egyik alapforrásáról, a tizedről." Ld. Szántó Konrád OFM: A katolikus egyház története. III. köt. Az egyháztörténet forrásai. Szöveggyűjtemény. Bp., 1985. 948. p. Hasonló eljárást követett egyébként Szekfű Gyula is ("a papság az addigi dézsmáról kártérítés nélkül mondott le"): Szekfű Gyula: Forradalom és szabadságharc. In: Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet. V. köt. Bp., 1936. 391. p. ^[VISSZA]

793. Ld. pl. az egyháznak a papi tizedről való lemondását és a keletkezett megélhetési nehézségeket említő munkák közül: Adriányi Gábor: A magyar egyház és a Vatikán (1848-1918). In: Zombori István (szerk.): Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Bp., 1996. 211-254. p.; 211. p. Ez utóbbi hangsúlyozza még, hogy az egyház belátta a polgári átalakulás szükségességét, de félt is tőle, Meszlényi ennél is messzebbre ment, amikor arról írt, hogy az egyház "bár nem készítette elő a nagy változást, de számolt adottságával, s mindent elkövetett, hogy az ország békésen helyezkedhessék el az új alapokra". Egy legutóbbi szerző (Elmer István), miközben teljesen Meszlényi alapján ismertette a tizedről való lemondás történetét, annyit megjegyzett, hogy 1848-ra hiába ismerte fel a papság a változások szükségességét és próbált elébe menni, a kezdeményezés már kicsúszott a kezéből. Elmer István (szerk.): A haza, az egyház és a trón érdekében. A magyar katolikus egyház 1848-1849-ben. Bp., 1999. (továbbiakban: Elmer, 1999.) 11-12. p. ^[VISSZA]

794. Pál Mátyás: Az 1848-as egyházi mozgalmak hazánkban. In: Religio, 1914. 1. sz. 59-81. p. (továbbiakban: Pál, 1914.); 60. p. ^[VISSZA]
795. Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből, 1823-1848. III. köt. Bp., 1886. (3. kiadás) 392. p. ^[VISSZA]

796. Ugyanezt az álláspontot képviselte: Hőke Lajos: A pozsonyi országgyűlés 1847. évi november hó 10-től 1848. évi április hó 11-ig. In: Hazánk, VI. 1886. 413-435. p. (továbbiakban: Hőke, 1886.); 427. p. (ill. ld. még: Uő: Magyarország újabbkori történelme 1815-től 1892-ig. I. köt. Nagybecskerek, 1893. 219-220. p.) Pontatlanul fogalmazott viszont, amikor azt írta, hogy Daróczy Zsigmond, a pécsi káptalan követe "a katholikus papság nevében" mondott le a tizedről, ezt valójában csak káptalana nevében tette meg. Hangsúlyozza még, hogy a szóban forgó áldozatot a felső tábla "eddigelé minden reformot ellenző püspökei is meghozák". ^[VISSZA]

797. Pl. Márki Sándor: Az 1848-49-ik évi forradalom és szabadságharcz története. In: Márki Sándor - Beksics Gusztáv: A modern Magyarország (1848-1896). Bp., 1898. 1-396. p. (továbbiakban: Márki, 1898.); 42. p. Érdekes módon ugyanilyen egyszerűen említi az eseményt Acsády Ignác 1906-ban megjelent átfogó monográfiája is: Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp., 1944. (2. kiadás) 550. p.; sőt, a társadalmi kérdések iránt egyébként rendkívüli érdeklődést mutató baloldali Szabó Ervin is 1918-as kötetében: Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban. Bp., 1946. (2. kiadás) 180. p. stb. Még egyháztörténeti monográfiákban is előfordul, hogy meg sem említik a tized-törvény születésének körülményeit, pl. Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig. Veszprém, 1929. (reprint: 1985. Tudománytár) 263-264. p. ^[VISSZA]

798. Ld. pl. Gergely Jenő: A katolikus egyház 1848-49-ben. In: Valóság, 1998. 10. sz. 74-82. p., 76. p.; ill. Herger Csabáné: Az államegyháziság után. Az állam és az egyházak kapcsolata 1848-49-ben. In: Jogtudományi Közlöny, 1999. 3. sz. 101-109. p., 103-104. p. (Bár ez utóbbiban pontatlannak érezzük azt a megfogalmazást, miszerint az 1841. évi, az egyházi birtokok szekularizációját indítványozó "borsodi körlevél" a "dézsma megszüntetésének előzményét" jelentette volna. Uo. 24. sz. jegyzet.) ^[VISSZA]

799. Spira György: Polgári forradalom (1848-1849). In: Kovács Endre (szerk.): Magyarország története, 1848-1890. Bp., 1979. (Magyarország története tíz kötetben, 6.) 59-434. p. (továbbiakban: Spira, 1979.) 83. p. Érdekes módon a korábbi összefoglaló kézikönyv vonatkozó fejezetében kissé részletesebben írt a témáról, hangsúlyozva, hogy a világi és egyházi főurak képtelenek voltak a jobbágyfelszabadítással szembeni ellenállásra, pedig mélyen ellenezték azt, s megemlíti a "főpapok nagylelkűségét" ugyanúgy, mint azt, hogy az alsó táblán "az egyik káptalan követe maga javasolta a tized eltörlését". (Utóbbi ráadásul pontatlan megfogalmazás, mert a káptalan követe nem javasolta az eltörlést, hanem lemondásával hozzájárult ahhoz. Vö. 31. jegyzet.) Spira György: Polgári forradalom és nemzeti szabadságharc, 1848-1849. In: Mérei Gyula - Spira György: Magyarország története, 1790-1848. A feudalizmusról a kapitalizmusra való átmenet korszaka. Bp., 1961. (Magyarország története, III.) 380-600. p.; 391-392. p. ^[VISSZA]

800. Pl. Pesti Hírlap, 1848. 6. sz. (március 22.) 244. p. Más tudósítások egyébként úgy fogalmaznak, hogy Schneé kifejezetten indítványozta a papi tized megszüntetését. Ezeket ld. pl. Varga, 1971. 155. p. Az ülésen történtek jegyzőkönyvét egyébként a kortárs tudósítások alapján rekonstruálta pl.: Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika, 1847-1894. I. köt. Bp. 1894. (továbbiakban: Zeller, 1894.) 55-56. p.; Barta István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. I. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen, 1847/48. Bp., 1951. (Kossuth Lajos Összes Munkái, XI.) (továbbiakban: KLÖM. XI.) 671-672. p. ^[VISSZA]

801. Nemzeti Újság, 1848. 663. sz. (március 21.) 1042. p. ^[VISSZA]
802. Uo. ill. Pesti Hírlap, 1848. 5. sz. (március 21.) 239. p. stb. ^[VISSZA]
803. Kónyi Manó (közli): Lónyay Menyhértnek 1847/8-diki naplója. 1-2. r. In: Budapesti Szemle, 1896. 85. köt. 231. sz. 337-362., 86. köt. 232. sz. 18-49. p. [továbbiakban: Lónyay-napló (1896)] 48. p. ^[VISSZA]
804. Meszlényi Antal egyenesen úgy fogalmazott, hogy a papság örömmel nemcsak ellenvetés nélkül csatlakozott Kossuthhoz a szavazat-kérdésben, hanem "Daróczy pécsi káptalani követ még egy lépéssel tovább is ment". Meszlényi, 1928. 64-65. p. ^[VISSZA]
805. Religio és Nevelés, 1848. I. 24. sz. (március 23.) 190. p. (A Nemzeti Újság cikke alapján.) ^[VISSZA]
806. Ld. erről pl. KLÖM. XI. 667-671. p., részleteiben: Varga, 1971. 145-154. p. Megjegyezzük, hogy az események rekonstruálásához - további hivatkozás nélkül - felhasználtuk még a kancellária számára rendszeresen készített bizalmas országgyűlési jelentés szövegét is: Magyar Országos Levéltár, A Magyar Kancellária levéltára. A 96 (= Acta Diaetalia) 17. cs. 489-492. f. ^[VISSZA]

807. A szavazat-kérdést és a tized eltörlését összekapcsolta még egyébként körültekintő és tényszerű ismertetésében Eckhart Ferenc monográfiája is: Eckhart Ferenc: 1848, a szabadság éve. Bp., 1948. 85. p. Tartalmas és pontos - Varga János 1971-es monográfiáját alapul vevő - feldolgozásában Orosz István megemlít még egy szempontot, miszerint "a személyes szavazás bevezetése után az egyházi tized eltörléséről szavazniuk kellett a káptalanok képviselőinek is". Ez igaz, viszont tény, hogy az országgyűlés többsége megszüntethette volna a tizedet a káptalanok beleegyezése nélkül is. A lemondásnak épp a kialakult helyzet tudomásulvétele miatt lett jelentősége. Orosz István: A jobbágyfelszabadítás és végrehajtása. In: Gunst Péter (szerk.): A magyar agrártársadalom a jobbágyság felszabadításától napjainkig. Bp., 1998. 55-136. p. (továbbiakban: Orosz, 1998.) 79. p. ^[VISSZA]

808. Ld. erről: "Itt égess, itt vágj". Hám János emlékirata. In: Elmer, 1999. 137-158. p. [Scheffler János 1928-as kiadásának változatlan közlése, továbbiakban: Hám-emlékiratok (1999)] 141. p.; Varga, 1971. 159. p. ^[VISSZA]

809. Idézi pl.: Spira György: A magyar forradalom 1848-49-ben. Bp., 1959. (továbbiakban: Spira, 1959.) 95-96. p. ^[VISSZA]
810. Ld. pl. érdekes módon: Barta István: Bevezetés. In: KLÖM. XI. 5-82. p.; 65. p. (Feltűnő viszont, hogy ugyanakkor kiemeli a püspökök "kénytelen-kelletlen" hozzájárulását a lemondáshoz.) Ugyancsak egyértelműen Daróczynak tulajdonítja a március 18-i törvénykezdeményezést (más munkáival ellentétben, vö. pl. 57. sz. jegyzet): Csizmadia Andor: A tized Erdélyben. In: Jogtörténeti tanulmányok, IV. Bp., 1980. 43-58. p.; 54. p. Máshol - lehet, csak nyomdai hiba következtében - még inkább tévesen "a pécsi káptalan követei"-ről írt a lemondás kezdeményezése kapcsán. Uő: Deák Ferenc egyházpolitikája. In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalaegerszeg, 1976. (Zalai Gyűjtemény, 5.) 11-60. p.; 32. p. ^[VISSZA]

811. Ezekre ld. példaként a már említetteken kívül: Szabó (1976) 309. p.; küln. Varga, 1971. 155. p.; ill. Csizmadia, 1969. 125. p.; Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp., 1986. (Nemzet és emlékezet) 127. p.; pontos megfogalmazással: Z.[akar] P.[éter]: 1848. április 6. A vallásügyi törvénycikk elfogadása. A püspökök szerepe az utolsó rendi országgyűlésen. In: Hermann Róbert (szerk.): 1848-1849. A forradalom és szabadságharc története. Bp., 1996. 50-51. p. (továbbiakban: Zakar, 1996.) 51. p. Spira György egy helyen annyiban tér el ez utóbbiaktól, hogy nem Schneé, hanem Kossuth "biztatását" emeli ki a káptalani követek lemondásának elindításához. Spira, 1979. 84. p. Vö. 30. sz. jegyzet. ^[VISSZA]

812. A főrendek ülésének jegyzőkönyvét ld. pl.: Felséges Első Ferdinánd austriai császár, Magyar- és Csehországok e néven ötödik apost. királya által Szabad Királyi Pozsony városába 1847-ik évi november 7-ikére rendeltetett Magyar-országgyűlésen a mélt.[ósá]g[os] Fő Rendeknél tartatott országos ülések naplója. Pozsonyban, 1848. (továbbiakban: Főrendi napló, 1848.) 344-352. p.; Zeller, 1894. 56-64. p. A felszólaló püspökök beszédeit egykorúan: Religio és Nevelés, 1848. I. 25. sz. (március 26.) 198-199., 26. sz. (március 30.) 200.; 27. sz. (április 2.) 213-214. p. A főrendi ülés összehívásának bizonytalanságaira ld. pl. Varga, 1971. 160-161. p. (A jelenlévő főrendek létszáma tekintetében megoszlik a kortársak véleménye - 10 és 40 fő között -, de kétségtelen, hogy fatális véletlen folytán csak a tábla töredéke gyűlt össze.) ^[VISSZA]

813. Vö. Varga János: Batthyány és a jobbágyfelszabadítás. In: Századok, 1982. 6. sz. 1193-1228. p.; 1223. p. ^[VISSZA]
814. Ld. pl. KLÖM. XI. 672-673. p. Az alsó tábla hosszadalmas vitája a tizedet illető főrendi üzenetről és a megszületett kompromisszumról: Zeller, 1894. 64-80. p. Megjegyezzük, ekkor egyházi követ már csak egyszer kért szót, Máriássy Gábor egri kanonok, aki az esetleges kárpótlással kapcsolatban arra figyelmeztetett, hogy egyes plébánosok nemcsak tizenhatodot, hanem egész tizedet húznak. Uo. 67. p. ^[VISSZA]

815. Megjegyzés: a tized elvesztése folytán keletkezett jövedelemkiesést Eötvös József kultuszminiszter május 6-i rendelete írta elő, ennek elemzése jelen dolgozatunk kereteit már meghaladná. A püspöki kar vonatkozó álláspontját tartalmasan összefoglalta: Sarnyai Csaba Máté: Úrbéri kárpótlás és/vagy arányosítás. In: Századok, 1998. 2. sz. 397-416. p. ^[VISSZA]

816. A püspöki kar önkéntes lemondását említő feldolgozások mellett (ld. fentebb) érdemes felhívni a figyelmet arra a tényszerű - de eltérő hangvételű - szóhasználatra, hogy a főpapok "nem ellenezték" az alsó táblán indítványozott javaslatot. Ld. pl. két alkalommal is: Zakar, 1996. 51. p. ^[VISSZA]

817. Lónyay-napló (1896) 48. p. ^[VISSZA]
818. Hám-emlékiratok (1999) 141. p. ^[VISSZA]
819. Főrendi napló, 1848. 357. p. ^[VISSZA]

820. Megjegyzés: Ami a történeti irodalmat illeti, az egyház álláspontjának védelmezői érveiket elsősorban az előbbiekre alapozzák, Andics Erzsébet pedig az utóbbiakat dimenzionálta túl. ^[VISSZA]

821. Zeller, 1894. 55. p. Mericzay egyébként - Daróczy Zsigmonddal együtt - vélhetően ezért kapta Vahot Imrétől azt a minősítést, hogy "legtöbb ésszel és jó akarattal" rendelkeztek. A legtöbb káptalan követét azonban szürke egyéniségnek vagy közepes képességű politikusnak nevezte, négyüket pedig - köztük az említett Máriássy Gábort - úgy minősített, hogy "legpaposabb modorban, s hosszas üres beszédekkel, jezsuitai szofizmákkal védték a konzervatív ügyet", a káptalani követek felszólalásait pedig általában "hosszas unalmas böjti prédikációknak" minősítette. V.[achot] I.[mre]: Az utósó pozsoni országgyűlés legtöbb tagjának rövid jellemzése. In: Uő (szerk.): Országgyűlési emlék. Politikai, történeti és szépirodalmi almanach. Budapest, 1848. 45-57. p., 53. p. ^[VISSZA]

822. Ld. pl.: "Nem ugyan fölpanaszolva, mert ez tőlünk távol van, de sőt, ha szabad dicsekedve emlékezünk azon áldozatra, miszerint legújabban az egyházi jövedelemnek azon neme, melynek valóban nemes és magasztos célt szolgált alapul, a tized, az egyháziak szabad ajánlásával, a haza oltárára tétetett. Az egyházi jövedelemnek ezen nemén mi serdült korunktól fogva kiváló kegyelettel, vonzalommal és lelkünk, meggyőződésünk teljes erejével csüggtünk, mert hiszen főképp e jövedelemág származott isteni rendeletből". Udvardy Ignác: Baj és ír. III. In: Religio és Nevelés, 1848. I. 41. sz. (május 25.) 351-353. p. ^[VISSZA]

823. Fogarasy Mihály: "Átmeneti szabadság". In: Elmer, 1999. 39-79. p. [Emlékirat, az 1847/8. országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányokról. Egy részvevőtől. Pesten, 1848. - változatlan szövegközlés, továbbiakban: Fogarassy (1999)]; 54. p. ^[VISSZA]

824. Hám-emlékiratok (1999) 141-142. p. Megjegyezzük, Hám szövegében több valótlanság is található. Egyrészt a lemondás nagyon is valóságosan bekövetkezett, másrészt tévesen azt írja, hogy Daróczy kanonok lemondása után az alsó tábla "ki sem kérve a többi káptalanok szavazatát" készített törvényjavaslatot. Pontatlanul emlékezett még a lemondáskor a főrendeknél jelen lévő egyháziak számára is, "két vagy három" püspökről írt, név szerint csak Lonovicsot és Scitovszkyt említette, Rudnyánszkyt és Rimelyt nem. ^[VISSZA]

825. Tartalmát részletesen ismertette: Fogarassy (1999) 55-56. p.; ennek alapján: Meszlényi, 1928. 66-73. p.; ld. még Károlyi, 1936. 43. p. 27. jegyz.; Spira, 1979. 90. p. stb. Érdemes megemlíteni, hogy Andics Erzsébet Hám beadványát kizárólag Károlyi Árpád idézett szövege alapján ismertette, hozzátéve, hogy annak eredetije elpusztult. Roskoványi Ágoston 1856-os - általunk is felhasznált - szövegkiadása ugyanakkor Andics figyelmét elkerülte, holott más helyen maga is közölt onnan dokumentumfordítást. Andics, 1949. 16. p., 21. jegyz., 139-140. p. A forrást alaposan ismertette még (a fennmaradt másolatok megjelölésével, ugyanakkor Roskoványi említése nélkül): Varga, 1971. 180-181. p. ^[VISSZA]
826. Ld. 77. sz. jegyzet. ^[VISSZA]
827. Az egyházi bizottságot 1782 szeptemberében állította fel II. József, 1848-ig változatlan szervezetét 1794-ben hozták létre. (Elnöke az esztergomi érsek, tagjai két egyházi és három világi tanácsos.) Ld. Pl. Felhő Ibolya - Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. Bp., 1961. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak, 3.) 284-286. p. ^[VISSZA]

828. Eckhart Ferenc: A püspöki székek és káptalani javadalmak betöltése Mária Terézia korától 1848-ig. Bp., 1935. 11. p.; Károlyi, 1936. 45. p. 33. sz. jegyz.; Spira, 1959. 96. p. ^[VISSZA]
829. Andics Erzsébet (szerk.): A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. II-III. köt. Bp., 1952-1965. (továbbiakban: Andics, 1952-1965.) II. köt. 313-315. p. ^[VISSZA]
830. Andics, 1965. 67-68. p. ^[VISSZA]
831. Erről megjegyezzük, hogy Meszlényi Antal szerint IX. Pius pápa örömmel vette, ha a papság javainak egy részét önként hazája oltárára teszi. Meszlényi, 1928. 66-67. p. Ennek ugyanakkor ellentmond az, ahogy Scitovszky a magyar papságnak a kánonokkal ellentétesnek tekintett március 18-i magatartása miatt magyarázkodik. ^[VISSZA]

832. Mindkettőt korábban említette ill. saját fordításában idézte: Vázsonyi Vilmos: A királyi placetum a magyar alkotmányban. Bp., 1893. 44-45. p., az ő nyomán: Andics, 1949. 15-16. p.; az 1850. évi püspökkari értekezletre és a tized ügyében kiadott külön emlékiratra: Zeller, 1894. 199-200. p. ^[VISSZA]

833. Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1836-1848. évi törvényczikkek. Bp., 1896. [továbbiakban: MT. (...) - év szerint] 236. p. ^[VISSZA]

834. Erről beszámol: Fogarassy (1999) 54. p.; illetve közvetve Scitovszky is a II. sz. dokumentumban. ^[VISSZA]

835. A március 14-18. körüli tömeglélektani tényezőkre vonatkozó dokumentumok összegyűjtését és részletes ismertetését elvégezte: Varga, 1971. 145-188. p.; vö. még: Szabó (1976); Orosz, 1998. 80. p. stb. Különösen sokat nyomott a latban Petőfi: Dicsőséges nagyurak c. versének népítéletekkel való fenyegetése és az általa vezetett 40 ezres paraszthadról szóló rémhír. Ld. még erről: Margócsy István (szerk.): Petőfi Sándor. Bp., 1998. (Magyar Szabadelvűek) 106-108., 148. p. stb. ^[VISSZA]

836. Idézi pl. Márki, 1898. 43. p. stb. ^[VISSZA]
837. Lónyay-napló (1896) 48-49. p. A püspökök lemondását a "változások várható következményeitől való megrettenésként" írja le még: Csizmadia Andor: Az állam és az egyház kapcsolatai 1848-49-ben. In: Világosság, 1981. 499-510. p., 501. p. Vö. 31. jegyzet. ^[VISSZA]

838. Ld. erről pl. Andics, 1952. 47-48. p. stb. ^[VISSZA]

839. A birtokosok tulajdonjogát fenyegető légkört tapasztalt Bécsben a pápai nuncius is, ld.: Balázs Péter: Viale Prelà bécsi pápai nuncius jelentései az 1848. évi magyar forradalomról. In: Levéltári Közlemények, 1974. 3-30. p., 6-7. p. A tizedről ünnepélyesen lemondó főpapok egyike, Rimely Mihály főapát például úgy vélte, hogy a március 18-i döntés csak a reformerek első lépése volt, melyet logikusan követ a még meglévő vagyontárgyak kisajátítása, "mivel a világ nyughatatlansága nem elégült ki a püspökök dézsmáinak elvételével, az a klérus jószágaira vágyódott!" Fazekas, 2000. Az év folyamán kimutatható félelmek abból is kitűnnek - mint Girk György kalocsai vikárius a Bécsben tartózkodó érsekének, Nádasdy Ferencnek jelentette - hogy a püspöki kar 1848. július 3-4-én tárgyalt Eötvös József miniszterrel, ekkor a püspökök felajánlották, hogy lemondanak a tizedkárpótlásról, ha az egyház javait megtarthatja és alapjait változatlan formában visszakapja. Erről épp Eötvös beszélte le őket, mert ha lemondanak a kárpótlásról, az szekularizációt vonhat maga után. Pál, 1914. 61. p. Eötvös és a püspöki kar 1848 nyári megbeszéléseiről ld. még: Hajdú János: Eötvös József báró első minisztersége (1848). Bp., 1933. 66-68. p. A szekularizációtól való félelem alaptalanságát tartalmasan kimutatta: Csorba László: A vallásalap "jogi természete". Bp., 1999. (Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai, 2.) (továbbiakban: Csorba, 1999.) 53-54. p. ^[VISSZA]

840. Ld. 21-23. sz. jegyzet. ^[VISSZA]
841. Ennek már március 23. körül hangot is adtak. Szentkirályi vonatkozó beszédére, ill. e kérdésre: Szabó (1976) 310-311. p. ^[VISSZA]
842. Varga János: A forradalom és a parasztság. In: A negyvennyolcas forradalom kérdései. Bp., 1976. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat, 77.) 79-96. p., 82. p. ^[VISSZA]

843. A tizeddel kapcsolatos korábbi diétai vitákról ld. pl. Csorba, 1999. 36-39. p.; erről, és az 1827 utáni rendszeres bizottsági munkálatok vonatkozó tárgyalásairól: Csizmadia, 1969. 120-124. p. Pest megye 1847-es követutasítását: KLÖM. XI. 188. p.; Borsodét: Seresné Szegőfi Anna (szerk.): Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken. Követutasítások és követi végjelentések. Miskolc, 1987. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 21.) 341. p. stb. ^[VISSZA]

844. Például a Pesti Hírlap hasábjain többen is fejtegették, hogy a tizedváltság a kötelező örökváltságnál is fontosabb, mert "azok közé tartozik, miket puszta engedelmező törvénnyel megoldani teljesen lehetetlen; a de a törvényhozásnak egyetlen szavára lehullhatnak a jobbágyföldnek termesztéscsökkentő dézmabilincsei, melyek nem csak egyedül a jobbágyföldet, hanem a polgári, sőt több helyen a nemesi birtokot is terhelik". Ludvigh [János]: Tizedváltság. In: Pesti Hírlap, 1841. 89. sz. (november 6.) 750-751. p. 1845-ben Batthyány Kázmér költségén adták ki a Magyar Gazdasági Egyesületnek az úrbériségek megszüntetésével kapcsolatos pályázatán nyertes műveket: Hetényi János - Királyi Pál - Ploetz Adolf: Robot és Dézsma. Erkölcsi és anyagi, mező- és státusgazdasági tekintetben. Pest, 1845. stb. ^[VISSZA]

845. KLÖM. XI. 616. p. ^[VISSZA]
846. Csizmadia, 1969. 125. p. 118. jegyz.; Varga, 1971. 156. p., 117. jegyz. ^[VISSZA]
847. Ld. pl. Hőke, 1886. 426. p.; Csizmadia, 1969. 120. p. stb. ^[VISSZA]

848. A vonatkozó forrásokat ld.: Hahner Péter: A nagy francia forradalom dokumentumai. Bp., 1999. (Osiris tankönyvek) 74-84. p. ^[VISSZA]
849. Soboul, Albert: A francia forradalom története, 1789-1799. Bp., 1989. 113. p. ^[VISSZA]
850. Ezt az álláspontot képviseli: Sarnyai, 2000.; ld. még: Uő: A katolikus papság és a politika: 1848 tavaszán. In: Vigilia, 1998. 10. sz. 740-745. p. ^[VISSZA]

851. Uo. 740. p. ^[VISSZA]
852. Egyes erdélyi egyházakra (szász evangélikus klérus, marosvásárhelyi katolikus plébános, medgyesi ferences rendház) ld. pl. Trócsányi Zsolt: Az erdélyi parasztság története, 1790-1849. Bp., 1956. 368. p. ^[VISSZA]
853. Andics, 1952. 107., 189., 240., 303., 322-323. p. stb. ^[VISSZA]
854. Ennek történetére ld. pl. Lóránt Mária: Adatok az úrbéri kárpótlás történetéhez 1849-1853-ig. Doktori értekezés. Bp., é.n. [1935] (Történeti értekezések, 15.) 19-23. p.; Csizmadia, 1969. 127-129. p. Egykorúan: Hegedűs József: A pannonhalmi paptized Somogyban. Történeti, jogi és peres szempontból nézve 1854-ben. Nagy-Kanizsa, 1854. stb. ^[VISSZA]

855. Roskoványi, 1856. 715. sz. 362-366. p. ^[VISSZA]
856. Szövegét ld. alább. Vö. MT., 1740-1836. 166-167. p. ^[VISSZA]
857. Commissio Catholica, nyilvánvaló célzás a korábbi helytartótanács kebelében működött Commissio Ecclesiastica fenntartására. ^[VISSZA]

858. Evangélikus: itt a mindkét történelmi protestáns egyház (református és evangélikus összefoglaló elnevezése.) ^[VISSZA]
859. Az 1791/26. tc. 10. ill. 12. §-ait ld. MT. 1740-1836. 174-177. p. ^[VISSZA]
860. 1848 tavaszán a váci, a győri, a székesfehérvári és a szepesi püspökség volt üresedésben. ^[VISSZA]

861. Roskoványi, 1856. 437-439. p. (Lábjegyzetben csatolt szövegként.) ^[VISSZA]
862. "Dum coloni universim cedebantur." Értsd: mialatt a jobbágyviszonyok mindenütt megszűntek. ^[VISSZA]

863. Ti. a tizedről ^[VISSZA]

864. Ti. a papoknak. ^[VISSZA]
865. Szeptember 8. ^[VISSZA]
866. Roskoványi, 1856. 732. sz. 436-442. p. ^[VISSZA]
867. Utalás az egyházi birtokok jövedelmére illetve a Vallásalapra. ^[VISSZA]
868. Hivatkozás a tridenti zsinat végzéseire. Számos kánoni kézikönyv közül ld. pl.: Corpus Juris Canonici. Editio Lipsiensis Secunda. Instruxit: Friedberg, Aemilius. Pars Prior. Lipsiae, 1879. ^[VISSZA]
869. A törvény arról rendelkezik, hogy az egyházi személyek a tizedeiket szabadon bérbe adatják annak, akinek akarják. A közcélokra igénybe vett tizedjövedelmekkel kapcsolatban a törvény szövegének 3. §-a is megőrizte a főpapok tiltakozását, mondván, hogy "az egyházi fekvő javak és jövedelmek megtartására tett eszközök és a régidőktől fogva mindenkor megtartott szent kánonok rendelkezései ellenére abba a végzésbe bele nem egyezhetnek", amit a törvény elfogadásakor is csak azzal kitétellel tettek meg, hogy csak egyszeri alkalomról van szó. Az előzetes tárgyalásokról és káptalan értesítéséről nem a törvénycikk, hanem a kánonok rendelkeztek. MT., 1526-1608. 342-343. p. ^[VISSZA]

870. A Vallásalap megteremtésében fontos egyezményt és jogi természetét ismerteti: Csorba, 1999. 217-219. p. ^[VISSZA]
871. Sedecima, a tized 1/16-od része, mely a tizedjövedelemnek a papság közvetlen megélhetésére fordítható részét jelentette. ^[VISSZA]
872. Készült a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával. ^[VISSZA]
873. A teljesség igénye nélkül a kérdéssel foglalkozó fontosabb tanulmányok: Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp., 1928. (Szent István könyvek, 58.); Hajdú János: Eötvös József báró első minisztersége (1848). Bp., 1933.; legújabban: Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: Szabad György (szerk.): A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Bp., 1998. 257-281. p.; Fazekas Csaba: Az első népképviseleti országgyűlés történetéből. Palóczy László beszédei és képviselői indítványai. (1848. július - december) In: Dobrossy István (szerk.): Tanulmányok és források az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetéhez. Miskolc, 1998. 81-192. p. Eötvös József oktatáspolitikai nézeteit elemzik továbbá: Sőtér István: Eötvös József. Bp., 1967. (2. kiadás); Felkai László: Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Bp., 1979.; Csizmadia Andor: Eötvös József kultuszkormányzati és jogalkotó tevékenysége. In: Csizmadia Andor: Jogi emlékek és hagyományok. Esszék és tanulmányok. Bp., 1981. 447-494. p. stb. ^[VISSZA]

874. Sarnyai Csaba Máté: Oktatás-laicizálási törekvések és a katolikus felsőklérus 1848-ban. In: Kósa László (szerk.): Fiatal egyháztörténészek kollokviuma (1998. november 3.) Tanulmányok. Bp., 1999. (Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai, 1.) 69-104. p. ^[VISSZA]

875. Ld. erről részletesen: Fazekas Csaba: Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847-48. évi országgyűlésen. In: Győri Tanulmányok, 22. Győr, 1998. 65-154. p. ^[VISSZA]

876. Az alább közölt iratot a Rimely rendezetlen hagyatékát tartalmazó iratcsomóban találtuk: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, BK. 146/VI-X. Rimely Mihály jegyzetei az 1843-44. és 1847-48. évi [illetve 1848-49. évi] országgyűlések iratain. ^[VISSZA]

877. Eötvös liberális katolicizmusáról legutóbb alaposan: Tamás Gáspár Miklós: Eötvös: a nyugat-keleti liberális. In: Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak. II. köt. Bp., 1999. (East-European Non-Fiction) 9-144. p.; küln. 136-141. p. Vö. még Barcza József: Eötvös József valláspolitikájáról. In: Egyháztörténeti Szemle, 2000. 1. sz. 129-141. p. ^[VISSZA]
878. Ld. 11. sz. jegyz. ^[VISSZA]
879. Közlöny, 1848. 146. sz. (november 3.) 709. p. Megjegyzés: Bár október elején a már megfogyatkozott Batthyány-kormány végleg lemondott, közleményünk címében azért utaltunk a kabinetre, mert az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) októbertől december végéig foganatosított rendelkezései lényegében csak az eötvösi tervezetek folytatásainak, újra életbe léptetése kísérleteinek számítottak. ^[VISSZA]

880. Az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz intézett "a magyarhoni püspöki kar" aláírással ellátott tiltakozás egykorúan megjelent: Religio és Nevelés, 1848. 69. sz. (december 7.) 536-539. p. ^[VISSZA]
881. Az OHB Szász Károly által írt válasza: Magyar Országos Levéltár. H 2. (= A Miniszterelnökség, az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Kormányzóelnökség iratai.) 5419/1848. sz. ^[VISSZA]
882. Mujszer József (1809-1882) barcsi római katolikus lelkész, Nagyatád képviselője a népképviseleti országgyűlésben. Sokak meglepetésére augusztus elején teljes mellszélességgel kiállt a "közös iskolák" kötelező erővel történő bevezetése mellett, vagyis követelte, hogy az állam csak a közös iskolákat támogassa, a tisztán felekezetieket tartsák el az érintett egyházak. A Rimely által idézett beszédét augusztus 3-án nem sokkal Eötvös miniszteri expozéja után tartotta. Közlöny, 1848. 57. sz. (augusztus 5.) 270. p. ^[VISSZA]

883. Eötvösnek a középiskolai reformra vonatkozó 1848. augusztus 24-i rendeletéről van szó, mely a Közlönynek valóban a hivatkozott számában jelent meg. Legutóbbi kiadása (további irodalommal): F.Kiss Erzsébet (szerk.): Az alsó- és középszintű oktatás 1848/49-ben. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében. Bp., 1997. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok, 30.) (továbbiakban: F.Kiss, 1997.) 143-145. p. ^[VISSZA]

884. Eötvös miniszteri expozéjában ezt valóban hangsúlyozta, azonban azt is hozzátette, hogy a közös iskolák rendszerének azonnali megteremtését nem tartja kivitelezhetőnek. Ld. 10. sz. jegyz. illetve többek között: Felkai László: Eötvös József válogatott pedagógiai művei. Bp., 1957. (Neveléstörténeti könyvtár) 111. p. ^[VISSZA]

885. Palóczy László (1783-1861) Miskolc város egyik képviselője volt az országgyűlésben, a közös iskola ügyében a radikális álláspont egyik vezérszónoka, több nagy beszédben is érvelt az áprilisi törvények oktatás- és egyházpolitikai rendelkezései következetes végigvitele mellett. Ez a célzás az augusztus 4-én tartott beszédére vonatkozott. ^[VISSZA]

886. Bizonyára elírás, értsd: vallásosak. ^[VISSZA]
887. Rimely a magyar katolikus sajtóban megjelent franciaországi tudósítást idézte szinte szó szerint: Religio és Nevelés, 1848. II. 12. sz. (július 27.) 95. p. ^[VISSZA]
888. Státusférfi = államférfi. ^[VISSZA]
889. Bazírozni = alapulni. ^[VISSZA]
890. Értsd: minél terjedelmesebb. ^[VISSZA]
891. Értsd: "a népnevelésről alkotott fogalmunk szerint". ^[VISSZA]

892. Bizonyára utalás a Zsidókhoz írt levél egy sorára: "Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő." (11,3.) ^[VISSZA]

893. Lakonikus = itt: rövid, tömör. ^[VISSZA]
894. Indifferentizmus = közömbösség. ^[VISSZA]
895. Prozelitizmus = buzgó hittérítés. ^[VISSZA]
896. Palóczy - és több más képviselő - augusztus 4-i beszédeiről van szó, melyekben a közös iskolákat a társadalmi, nemzeti, vallási előítéletek feloldására alkalmasabbnak nevezték, mint a felekezetiességet óhatatlanul hordozó egyházi iskolákat. Palóczy minderről személyes tapasztalata alapján is beszélt, hiszen kisgyerekként ő még járhatott a II. József idején létrehozott miskolci "közös iskolába", és így élte át annak megszüntetését is. ^[VISSZA]

897. Confessio = vallásfelekezet. Rimelynek a II. József-féle közös iskolákról írott megállapításai túlzóak, a közös iskoláknak nem ennyire volt központi eleme az uralkodó által egyébként szorgalmazott germanizálás. (Bár ezt 1848-ban többen is emlegették, hogy hiteltelenné tegyék ezáltal a "kötelező közös iskola" híveinek érvrendszerét.) ^[VISSZA]

898. Értsd: szorgalmaztatik. ^[VISSZA]
899. N.B. = Nota bene. Vid. = vide = lásd! ^[VISSZA]
900. A célzás a lap által közölt, a "Katolische Christ" szerkesztőségéhez beküldött petícióra vonatkozott, melyben valóban katolikus pesti polgárok egy csoportja tiltakozott a középiskolai rendelet ellen és zsarnokságként bélyegzett meg bármilyen, az egyház életét érintő változtatást, különös tekintettel a közös iskolák rendszerét. Mélyen elítélték továbbá azokat a piaristákat, "kiktől a katolikus polgárok vallási érzelme többféleképp megsértetett, s megkeseríttetett, [s akik] e célra eszközökül használtatják magukat". Ld. Religio és Nevelés, 1848. 73. sz. (december 17.) 575-576. p. ^[VISSZA]

901. Értesd: szerzetesrend. (Itt: bencés rend.) ^[VISSZA]
902. Rimely utólagos jegyzete. A főapát által hivatkozott lapszám valóban közölte a szeptember elején tartott református és evangélikus gyűlések oktatásüggyel kapcsolatos határozatait. Bár azt Rimely érthetően nem részletezte, hogy a radikális újság mennyire el is ítélte a történelmi protestáns egyházak magatartását. Ld. Márczius Tizenötödike, 1848. 155. sz. (szeptember 12.) 621. p. A református és evangélikus gyűlés vonatkozó határozatait közölte: F.Kiss, 1997. 146-151., 152-154. p. Elemzésére legutóbb: Szatmári Judit: A református egyház előkészületei az 1848-as miniszteriális konferenciára. In: Egyháztörténeti Szemle, 2000. 1. sz. 74-92. p.; küln. 89-91. p. ^[VISSZA]

903. Készült a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával. ^[VISSZA]
904. Ld. a témáról általában: HORVÁTH M. 1986. 200-204. p.; MESZLÉNYI A. 1934. 383-446. p.; HERMANN E. 1973. 388-395. p. stb. A téma bibliográfiájára: FAZEKAS Cs. 1998. Megjegyzés: alábbiakban eltekintettünk a reformkor irodalmának, forrásanyagának átfogó ismertetésétől, hivatkozásától, csak néhány esetben, a témánk szempontjából legfontosabbakra utalunk, elsősorban a Borsod megyei vonatkozásokat tartva szem előtt. ^[VISSZA]

905. Szövegét ld. pl. MAILÁTH J. 1844. 100-108. p. stb. ^[VISSZA]
906. Az országgyűlés tárgyalásait, illetve a törvényjavaslatot közölte pl.: MAILÁTH J. 1844. 109-144. p.; CSIZMADIA A. 1976. 16-20. p.; röviden: BALOGH M. - GERGELY J. 1993. 49-51. p. stb. ^[VISSZA]

907. A témáról ld.: MARCZALI H. 1890.; VÁRADY L. Á. 1925.; HERMANN E. 1934. ^[VISSZA]
908. KOSSUTH L. 1925. 481. p. ^[VISSZA]
909. SERESNÉ SZEGŐFI A. 1987. 195-198. p. Hasonlóan értékelte az országgyűlés vallásügyi tárgyalásait Deák Ferenc is: DEÁK F. - HERTELENDY K. 1842. 49-51. p. ^[VISSZA]

910. Az időszakról ld. részletesen például: VARGA J. 1980., a szatmári 12 pont borsodi fogadtatásáról: RUSZOLY J. 1991. 83-89. p. ^[VISSZA]

911. MT. 1740-1836. 178-179. p. ^[VISSZA]
912. A törvény valóban pontosan tartalmazta a "népet a vallás szabad gyakorlásában gátoló [...] egyháziak és világiak" megbüntetésének módját és mértékét. MT. 1608-1657. 436-439. p. ^[VISSZA]
913. KLÖM VII. 650-653. p. ^[VISSZA]
914. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. ad 223/1841. sz. ^[VISSZA]
915. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 1875/1840., 2943/1840. sz. Hasonló ügyekre: B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 2056/1841., 3242/1841. sz. stb. ^[VISSZA]
916. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 137. köt. (1840) 3637. sz. ^[VISSZA]
917. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 137. köt. (1840) 3639., 3648. sz. ^[VISSZA]
918. SZŰCS M. 1981. 85-87. p. ^[VISSZA]

919. Ld. erről pl. MAILÁTH A. 1844. 168. p. ^[VISSZA]

920. CSIZMADIA A. 1976. 21. p. A felirat egykorúan megjelent: Pesti Hírlap, 1841. 8. sz. (január 27.) 62-63. p. ^[VISSZA]
921. Ilyen körlevelet fogadott el a konzervatív többségű Sáros és az egyház által pénzelt tömegeket mozgató - bár eredményt így is néha csak tettlegességgel elérő - Heves megyei közgyűlés is. VARGA J. 1980. 215-217. p. Heves megyére és az egri érsek szerepére ld. még HORVÁTH M. 1986. 201-202. p. stb. ^[VISSZA]

922. Ld. 54. sz. jegyz. Az esztergomi feliratot ld. Pesti Hírlap, 5. sz. (január 5.) 46-47. p. ^[VISSZA]
923. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 138. köt. (1841) 222. sz.; ill. ld. 3. sz. dokumentumot. ^[VISSZA]
924. OSzKKt. Quart.Hung. 3106. 38v-42v. Elemzésére: FAZEKAS Cs. 2001. A Palóczy-beszédnek ("a szónoklat varázserejének") hatása lett továbbá az elfogadott határozat is. Ld. erről illetve magáról a gyűlésről: Pesti Hírlap, 1841. 16. sz. (február 24.) 124-125. p. ^[VISSZA]

925. MT. 1657-1740. 686-687. p. ^[VISSZA]
926. Az ügyre ld. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 226/1841. sz. Illés Ferenc 1831-1852 között edelényi plébános egyébként a kortársak szerint is meglehetősen konzervatív, rugalmatlan személyiség volt. A róla szóló egyik utalás pozitívumként említette, hogy Illés azonnal jótékony célra, a pesti vakok intézetének fizette be a bírságpénzt - ugyanakkor, mint az általunk közölt jegyzőkönyvből is kitűnik, ezt nem önként tette, hanem a vármegye előírta, milyen célra kell a büntetését befizetnie. Ld. JOÓ V. 1973. 309-311., 339. p. ^[VISSZA]

927. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 138. köt. (1841) 234-236. sz.; ld. még: Pesti Hírlap, 23. sz. (március 20.) 184. p. Thassy Miklós egyébként 1830-1844 között volt miskolci plébános és alesperes, előbb címzetes, 1844 után tényleges egri egyházmegyei kanonok. 1849-ben kolerában halt meg. SZENDREI J. 1911. 322. p. ^[VISSZA]

928. FLE. AN. 2621. rakt. sz. ^[VISSZA]
929. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 138. köt. (1841) 1744. sz. ^[VISSZA]
930. Ld. pl. VARGA J. 1980. 217. p. ^[VISSZA]
931. Fentiek mellett: Pesti Hírlap, 1841. 45. sz. (június 5.) 376. p.; 57. sz. (július 17.) 478. p.; Világ, 43. sz. (május 29.) 169. p.; Jelenkor, 1841. 60. sz. (július 28.) 239. p. ^[VISSZA]
932. VARGA J. 1980. 216. p. ^[VISSZA]
933. Ld. még Pesti Hírlap, 1841. 68. sz. (augusztus 25.) 570. p.; Világ, 1841. 67. sz. (augusztus 21.) 268. p.; SZŰCS M. 1981. 118. p. ^[VISSZA]

934. SZŰCS M. 1981. 126. p.; Világ, 1841. 95. sz. (november 27.); Az egri főszolgabíróságra törő Szemere és Palóczy Tamás kapcsolatáról. RUSZOLY J. 1991 80-82. p. ^[VISSZA]

935. VARGA J. 1980. 218. p. ^[VISSZA]
936. A források közlésénél nem törekedtünk a betűhív átírásra, sokkal inkább az egykori kiejtett szóalakok mai helyesírás szerinti átírására. (Vagyis "cz" helyett "c"; "Ország Gyűlés" helyett "országgyűlés" stb.) A hónapok régi magyar neveit egységesen nagybetűvel írtuk, a szövegkihagyásokat [...]-lel jelöltük. A gyakori rövidítések feloldásait egységesítettük: tc. - törvény czikkely, r. - római, m. kir. - magyar királyi, cs. kir. - császári királyi. ^[VISSZA]

937. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 137. köt. (1840) 2920. sz. ^[VISSZA]
938. Az "evangélikus" meghatározás a korban a két történelmi protestáns (kálvinista és lutheránus) egyház összefoglaló elnevezése volt. ^[VISSZA]
939. Az év elején érkezett a vármegyéhez az országgyűlési követeknek a püspöki körlevelek országos sérelemmé nyilvánítását elérni akaró alsó táblai akcióról készült jelentése. Borsod ennek kapcsán pótutasítást küldött követeihez, ragaszkodva a főpapok akcióját elítélő korábbi határozatához. A pótutasítás: B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 3/1840. sz., a követek leveleire: B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/h. 8. köt. ^[VISSZA]

940. Értsd: elvetették. ^[VISSZA]
941. Értsd: úgyszintén. ^[VISSZA]
942. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 3638/1840. sz. (fogalmazvány) ^[VISSZA]
943. "Azon egy" = értsd: ugyanazon. ^[VISSZA]
944. Utalás a protestáns vallásszabadságért indult, majd az európai hegemóniáért folyó harmincéves háborúra (1618-1648), illetve a jezsuita rend XIV. Kelemen pápa által - valóban elsősorban a felvilágosult nyugat-európai államok nyomására - 1773-ban történt feloszlatására. ^[VISSZA]

945. Az utalás vélhetően elsősorban II. József (1780-1790) 1781. évi türelmi rendeletére, számos szerzetesrendet feloszlató intézkedésére, illetve az egyházat az államnak alárendelő törekvéseit szolgáló rendeleteire vonatkozik. ^[VISSZA]

946. A megállapítás Talleyrand híres francia diplomata szállóigévé lett mondásának parafrázisa, mely eredetileg az 1815 után francia trónra visszatérő Bourbonokra vonatkozott. ^[VISSZA]

947. Borsod vármegye 1839. évi követutasítása valóban erőteljesen szorgalmazta a korábbi országgyűlésen elintézetlen vallásügy liberális szempontú rendezését, a reverzálisok ("a polgári társaságban csak viszálkodást és zavart termő gyomok") határozott, törvényi eltiltását. SERESNÉ SZEGŐFI A. 1987. 162-163. p. Ld. erről még 3. sz. jegyz. ^[VISSZA]

948. A Lajcsák Ferenc-féle nagyváradi egyházmegyei pásztorlevél nyomán keletkező felháborodás következtében V. Ferdinánd a jelzett napon rendeletben nyilvánította ki, hogy őrködik az 1791/26. tc. következetes betartása, illetve a társadalom nyugalmának megőrzése fölött, az esztergomi érseket pedig külön utasította, hogy a püspöki kar tagjai tartózkodjanak az izgatásnak minősülő rendelkezésektől. ("A fentérintett törvénynek megtartására minden érsekek és püspökök azon hozzáadással figyelmeztessenek, miképp őfelsége kívánatai iránt tanúsított készségöket az ezen kötelességök teljesítése körül kimutatandó készségök szerint fogja mérni" - fogalmazott az uralkodói leirat, melyet április 30-án a helytartótanács valamennyi törvényhatóságnak is megküldött.) Ld. MAILÁTH J. 1844. 108. p.; BALOGH M. - GERGELY J. 1993. 49. p. ^[VISSZA]

949. A célzás vélhetően a második egyiptomi válság (1839-1840) nyomán kialakult, európai háborúval is fenyegető, így a magyar belpolitikára is hatást gyakorló nemzetközi helyzetre vonatkozott. Vö. VELKEY F. 1999. 86. p. ^[VISSZA]

950. Az 1507/8. tc. 1. §. külön kiemelte, hogy az ország törvényei ellen vétőket akkor is szigorúan meg kell büntetni, ha főpapról vagy más egyházi személyről van szó. MT. 1000-1526. 698-699. p. ^[VISSZA]

951. A célzás Lonovics József csanádi püspöknek a magyar püspöki kar megbízásából történt római útjára vonatkozik. A Borsod megyei határozat születésekor Lonovics már rég külföldön volt, november 27-én fogadta őt XVI. Gergely pápa. Vö. BALOGH M. - GERGELY M. 1993. 52. p. ^[VISSZA]

952. Az 1471/19. tc. az említett módon tiltotta, hogy bárki Rómába menjen panaszt tenni, hanem "mindenki itt az országban, saját rendes bírái előtt keresse előbb a maga igazát". Az 1486/45. tc. a római kúrián való per indítását tiltotta, az 1492/ 46. tc. 1. §-a pedig kimondta, hogy az az egyházi bíró, aki világi hatóság elé tartozó ügyben ítélkezik, jószágvesztésre kell ítélni. MT. 1000-1526. 366-367., 442-443., 510-511. p. ^[VISSZA]

953. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 138. köt. (1841) 225. sz. ^[VISSZA]
954. A törvény 1. §-a írta elő, hogy bármilyen hivatalos közeg (például konkrétan a megyei hatóság) megsértésekor kell ezt büntetést kifizetni, a 2. §. pedig ezt egyértelműen kiterjesztette a megyei közgyűlésre is. MT. 1657-1740. 618-619. p. ^[VISSZA]

955. Értsd: nyomban. ^[VISSZA]
956. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 138. köt. (1841) 233. sz. ^[VISSZA]
957. A közgyűlésen Pest, Vas, Abaúj, Gömör, Máramaros, Nógrád és Csanád - az áldást megtagadó papokat szigorúan elítélő és büntetést kilátásba helyező - körleveleit olvasták fel. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 223-224/1841., 227-231/1841. sz. ^[VISSZA]

958. Ágazata = értsd: paragrafusa. ^[VISSZA]
959. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. ad 2009/1841. sz. ^[VISSZA]
960. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 138. köt. (1841) 1745. sz. ^[VISSZA]
961. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 138. köt. (1841) 1804. sz. ^[VISSZA]
962. Értsd: kedvezőtlen. ^[VISSZA]

963. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 138. köt. (1841) 2009. sz. A választmány ülésére az egri érseknek a helytartótanácshoz benyújtott tiltakozása nyomán került sor, az erre vonatkozó sorok közlését mellőztük. ^[VISSZA]

964. Előbbi a "törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról", utóbbi pedig a helytartótanács hatásköréről rendelkezett. MT. 1740-1836. 160-163. p. ^[VISSZA]

965. Ld. 45. sz. jegyz. ^[VISSZA]
966. Miben sarkalásáról = honnan való eredetéről. ^[VISSZA]

967. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 139. köt. (1841) 2457. sz. A bevezető sorok közlését, melyek a törvényszék létrejöttének körülményeit ismertetik (ld. 4. sz. dokumentum), mellőztük. ^[VISSZA]

968. Ti. a törvényszéken elnöklő másodalispánhoz, Palóczy Lászlóhoz. ^[VISSZA]

969. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 2872/1841. sz. (fogalmazvány) A felirat első fele összefoglalta a korábbi eseményeket 1840 nyarától, ismertette a megyében korábban elfogadott határozatok tartalmát, ennek közlésétől eltekintettünk. A felirat második fele az egri érsek által a megye ellen benyújtott panasz kérdésével foglalkozott. ^[VISSZA]

970. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 4073/1841. sz. (fogalmazvány) ^[VISSZA]
971. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 139. köt. (1841) 4103. sz. ^[VISSZA]
972. Készült a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával. ^[VISSZA]
973. Adriányi Gábor: Egyházpolitika a század közepén a püspöki kinevezések tükrében. In: Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. (szerk.: Hegedűs András - Bárdos István) Esztergom, 1999. 131-140. p.; 135. p. ^[VISSZA]

974. Életének és munkásságának összefoglalását legutóbb ld.: Lakatos Andor: Haynald Lajos közéleti és politikai tevékenysége. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok. Regnum, 1995. 3-4. sz. 97-150. p. Haynald életművének nagysága alapján megalapozottnak véljük egy korábbi méltatójának szavait, miszerint "életének fordulópontjai további elemzést igényelnek". Ld. Török József: Haynald Lajos bíboros emlékezete. In: Haynald Lajos bíboros emlékezete. Halálának centenáriuma alkalmából Kalocsán elhangzott előadások. H.n. [Kalocsa], 1991. 5-9. p. ^[VISSZA]

975. A legfontosabbak: Fraknói Vilmos: Haynald Lajos emlékezete. In: Akadémiai Értesítő, 1894.; Ompolyi-M. Ernő: A pálya kezdete, 1816-1852. In: Vázlatok Haynald Lajos bíbornok, érsek életéből, 1816-1889. (szerk.: Kőhalmi-Klimstein József) Pozsony-Bp., é.n. [1889.] 17-19. p.; Szittyay Dénes S.J.: Haynald Lajos kalocsai bíboros érsek élete születésének 100-ik évfordulója alkalmából. Kalocsa, 1915.; Eckhart Ferenc: Egy nagy magyar főpap életéből. In: A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. 2. (szerk.: Angyal Dávid) Bp., 1932. 272-284. p. ^[VISSZA]

976. A kérdésben egyébként számos publikáció és feldolgozás született, forrásgazdagságuk miatt gyakran használják az eseményeket illetve az egyházi szerepvállalást éppen ellentétes előjellel értékelő két monográfiát: Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp., 1928. (Szent István könyvek, 58.); Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-1849-ben. Bp., 1949. Csupán az utóbbi években születtek elfogultságtól inkább mentes, forrásokra koncentráló méltatások, ld. pl.: Zakar Péter: Kossuth Lajos és a katolikus egyház 1848/49-ben. In: Belvedere Meridionale, 1995. 1-2. sz. 77-86. p. stb. ^[VISSZA]

977. Mindennek legpontosabb dokumentumai a Pozsonyban megindult püspökkari tanácskozásokat összefoglaló kötet: [Fogarasy Mihály]: Emlékirat, az 1847/8. országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányokról. Egy részvevőtől. Pesten, 1848. Legújabb kiadása: A haza, az egyház és a trón érdekében. A magyar katolikus egyház 1848-1849-ben. (szerk.: Elmer István) Bp., 1999. 39-79. p. A témával (az egyházi vezetők kompromisszumkészségét hangoztatva) foglalkozott többek között: Sarnyai Csaba Máté: A katolikus papság és a politika: 1848 tavaszán. In: Vigilia, 1998. 10. sz. 740-745. p. stb. ^[VISSZA]

978. A nemzetőrségre vonatkozóan pl.: Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Bp., 1973. 58. p. Az iskolarendszerről részletesebben ld. pl. legutóbb: Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: A magyar országgyűlés 1848/49-ben. (szerk.: Szabad György) Bp., 1998. 257-281. p.; Fazekas Csaba: Az első népképviseleti országgyűlés történetéből. Palóczy László beszédei és képviselői indítványai. (1848. július - december) In: Tanulmányok és források az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetéhez. (szerk.: Dobrossy István) Miskolc, 1998. 81-192. p.; Sarnyai Csaba Máté: Oktatás-laicizálási törekvések és a katolikus felsőklérus 1848-ban. In: Fiatal egyháztörténészek kollokviuma (1998. november 3.) Tanulmányok. (szerk.: Kósa László) Bp., 1999. (Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai, 1.) 69-104. p. stb. A vonatkozó dokumentumközlések közül kiemelkedik: Az alsó- és középszintű oktatás 1848/49-ben. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében. (szerk.: F.Kiss Erzsébet) Bp., 1997. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok, 30.) ^[VISSZA]

979. Ld. erről elsősorban a püspöki karnak az uralkodóhoz intézett október 28-i feliratát. Több közlése is ismert, pl.: Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez. (szerk.: Pap Dénes) II. köt. Pest, 1869. 190-193. p.; Gelich Rikhárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben. I. köt. Bp., 1882. 355-359. p.; legutóbb: Elmer, i.m. 129-131. p. ^[VISSZA]

980. Mindezt különösen a tábori lelkészi szolgálatok kiépülése kapcsán méltatta a történetírás. Ld. pl.: Az 1848 és 1849-ik évi szabadságharczban részt vett római és görög katolikus paphonvédek albuma. (szerk.: Ambrus József) Nagykikinda, 1892.; újabban: Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben. Bp., 1999. (METEM könyvek, 23.) stb. ^[VISSZA]
981. Egy, a szabadságharc bukása után készült névjegyzék szavai. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) H 147. (=1848-1849-es vegyes iratok.) 8. dob. 1. cs. A négy további püspök egyébként Jekelfalussy Vince szepesi római katolikus, Erdélyi Vazul nagyváradi, Popovics Bazil munkácsi és Gaganecz József eperjesi görög katolikus püspökök voltak. Az összeírás egyébként nem pontos, hiszen más püspökök is írtak hivatalos levelet Horváth Mihály kultuszminiszternek, például Bartakovics Béla rozsnyói püspök. Ld. MOL. H 64. (= A Vallás. és Közoktatási Minisztérium nem iktatott iratai.) 1. dob. sz.n. ^[VISSZA]
982. Az említett dokumentumokat jórészt közölte: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. (szerk.: Andics Erzsébet) II. köt. Bp., 1952. Egykorúan ld. még: Monumenta Catholica pro Independentia Potestatis Ecclesisticae ab Imperio Civili. (coll. et ed.: Roskovány, de Augustinus) Tom. IV. Monumenta Pontificatus Pii IX. an. 1846-1855. complectens. Pestini, 1856. ^[VISSZA]
983. A vonatkozó iratokat ld.: MOL. H 62. (= A Vallás- és Közoktatási Minisztérium debreceni iratai.) 622., 648., 657., 742., 820-827., 843-847/1849. stb. sz. ^[VISSZA]
984. Tóth László: Politika és egyházpolitika Haynald Lajos kiadatlan leveleiben. I-II. In: Katholikus Szemle, 1935. 8. sz. 473-481., 9. sz. 561-567. p.; 474. p. ^[VISSZA]
985. Idézi: Pál Mátyás: Az 1848-as egyházi mozgalmak hazánkban. In: Religio, 1914. 1. sz. 59-81. p.; 77-78. p. Ld. még: Szittyay, i.m.. 37-38. p. ^[VISSZA]
986. Lakatos, i.m. 105. p. ^[VISSZA]
987. Lakatos, i.m. 106. p. Illetve Simor leveleiről ld.: Tóth László: Haynald Lajos iratai a Magyar Nemzeti Múzeumban. In: Könyvtári Szemle, 1935. 16. sz. 124-125. p. Néhány, 1848 augusztusában Haynaldhoz intézett Simor-levelet közzétett: A forradalom és szabadságharc levelestára. (szerk.: V.Waldapfel Éva) I. köt. Bp., 1950. 368-370., 373-375., 393-394. p. ^[VISSZA]

988. Lakner ügyének iratai: MOL. H 56. (= Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Katolikus egyházi osztály iratai.) 1849. 6. kf. 3-4. t. ^[VISSZA]
989. MOL. H 56. 1849. 6. kf. 9. t. ^[VISSZA]
990. MOL. H 56. 1849. 6. kf. 11-12. t. ^[VISSZA]
991. Horváth Mihály kultuszminiszter május 19-én kelt, 760. sz. rendeletének szavai, idézte például Jaross Vince is a Lakner-ügy kapcsán, vö. 16. jegyzet. Ugyanezt június 21-én kiadott felhívásában is nyomatékosította: Közlöny, 1849. 139. sz. (június 23.) 517. p. (vö. Elmer, i.m. 165. p.) ^[VISSZA]
992. Sőt, előfordult, hogy kifejezetten a minisztérium rendelte el négy pesti egyházi személy azonnali eltávolítását ellenséges nézeteik miatt, s utasította Jaross Vincét, hogy a Windischgrätz által elmozdított papokat pedig helyezzék vissza hivatalukba. MOL. H 56. 1849. 6. kf. 13. t. ^[VISSZA]

993. Haynald 1849 tavaszi szerepéről és felfüggesztéséről röviden - további hivatkozások nélkül - írnak: Szittyay, i.m. 39-40. p.; Lakatos, i.m. 106. p. ^[VISSZA]

994. MOL. H 56. 1849. 6. kf. 3. t. Megjegyezzük, 1849 tavaszán más császárhű személyek még kis híján lincselésnek is áldozatul eshettek Esztergomban. Erről beszámol például az osztrák csapatok ellátásáról gondoskodó Gózon Dániel emlékirata is: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, 10a. E. 6/2a. ^[VISSZA]

995. MOL. H 62. 836/1849. sz. ^[VISSZA]
996. Szittyay, i.m. 40. p. Az egyháziak ellen folyt eljárásokra: Hermann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő, 1932. A témáról ld. még: Zakar Péter: Megtorlás az 1848/49-es magyar hadsereg tábori lelkészei ellen. In: Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. (szerk.: Hegedűs András - Bárdos István) Esztergom, 1999. 93-115. p.; Uő: Haynau egyházi áldozatai. In: Aetas, 2000. 1-2. sz. 62-81. p.; általánosságban ld. még: Hermann Róbert: Megtorlás az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után. Bp., 1999. (Változó világ. Történelem, 27.) küln. 95-96. p. ^[VISSZA]

997. Tóth, i.m. 475. p. ^[VISSZA]
998. Részletesen: Eckhart, i.m. 272-274. p. ^[VISSZA]
999. MOL. H 2. (=A Miniszterelnökség, az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Kormányzóelnökség iratai) 6892/1849. sz. ^[VISSZA]
1000. Nem található az iratok mellett. ^[VISSZA]
1001. Nyugtató = értsd: nyugta. ^[VISSZA]
1002. MOL. H 62. 701/1849. sz. ^[VISSZA]
1003. A dátumozás bizonytalan, elképzelhető, hogy elírásról van szó és nem 20-án, hanem jóval korábban keletkezett a levél. A 20-i dátumozást elvben elképzelhetővé teheti, hogy Palkovics még a 18-án kelt felfüggesztő határozatot nem ismerhette, bizonytalanná teszi viszont a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a dokumentumra tett iktatószám. ^[VISSZA]

1004. MOL. H 62. 1011/1849. sz. ^[VISSZA]
1005. Megyei = értsd: egyházmegyei. ^[VISSZA]
1006. Nyisztor József 1848 májusától a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium római katolikus osztályának fogalmazója, mint görögkatolikus, utóbbiak ügyeit intézte. 1848 végén - 1849 elején több hónapig, majd 1849 áprilisában betegeskedett, június 12-én nevezték ki minisztériumi titkárrá. F. Kiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. III. Hatóság- és hivataltörténet, 7.) 574. p. ^[VISSZA]
1007. MOL. H 62. 1054/1849. sz. ^[VISSZA]
1008. MOL. H 62. 1054/1849. sz. ^[VISSZA]
1009. MOL. H 56. 1849. 6. kf. 10. t. ^[VISSZA]
1010. MOL. H 64. 1. dob. sz.n. ^[VISSZA]
1011. Provinciális orgánum: helyi szerv, intézmény (itt: kormánybiztos). ^[VISSZA]
1012. Sedecima (tizenhatod): a tized 1/16-od része, mely a tizedjövedelemnek a papság közvetlen megélhetésére fordítható részét jelentette. Az 1848/13. tc. kárpótlás nélkül megszüntette a papi tizedet, azonban kimondták az alsópapság megélhetéséről való állami gondoskodás szükségességét is. Eötvös József kultuszminiszter 1848 májusától igyekezett a kizárólag a tizedből ellátott papság veszteségeit összeíratni, ellátásukról gondoskodni, ez azonban a hadiesemények kibontakozása miatt általánosan nem valósulhatott meg. ^[VISSZA]

1013. Vicarialis: a püspököt helyettesítő személyre (vikáriusra) tartozó. ^[VISSZA]}

	Felszentelt pap	Növendék és novícius	Fráter^d)	Összesen
Birtokos szerzetesrendek összesen^a)	307^c)	76		383
Birtoktalan szerzetesrendek összesen^b)	1383	335	567	2285
Görög katolikus baziliták	35	48		83
Összesen	1725	1026		2751

	1.	2.	3.	4.	5.	6.	7.	8.	9.	10.	11.	12.	13.	14.
Rendházak száma	12	86	15	6	5	1	8	5	2	5	1	146
Szerzetesek száma	312	2409	395	71	91	10	143	83	25	62	9	3610	191	25

Egyházmegye	Monostorok száma	Szerzetesek (kalugyerek) száma
Arad	1	8
Bács	1	5
Buda	1	4
Karlóca	12	80
Károlyváros	1	7
Pakrac	3	25
Temesvár	3	23
Versec	1	4
Összesen	23	156

Rendházak száma	Városok
a településen	száma	megnevezése
1	143	(ld. a Mellékletben)
2	21	Arad, Beszterce, Eszék, Esztergom, Fiume, Kecskemét, Kismarton, Komárom, Lőcse, Marosvásárhely, Nagyszeben, Nyitra, Pápa, Rozsnyó, Sopron, Szakolca, Szatmárnémeti, Székesfehérvár, Tata, Temesvár, Veszprém
3	11	Győr, Kassa, Kolozsvár, Nagykanizsa, Nagyszombat, Pécs, Szeged, Szombathely, Vác, Varasd, Zágráb
4	2	Pest, Nagyvárad
5	2	Buda, Eger
7	1	Pozsony
összesen	180

A település jogállása	Rendházak
	szám	%
kiemelt jogállású település (szabad királyi, bányaváros, püspöki város, szepesi város, szabad katonai város)	125	51,44
mezőváros	92	37,86
község	26	10,70
összesen	243	100,00

A település lélekszáma	Rendházak
	szám	%
1000 fő alatt	34	13,99
1001 - 3000 fő	52	21,40
3001 - 5000 fő	33	13,58
5001 - 10000 fő	33	13,58
10001 - 15000 fő	40	16,46
15001 - 20000 fő	21	8,64
20001 - 30000 fő	7	2,88
30001 felett	23	9,47
összesen	243	100,00

A katolikus lakosság aránya	Rendházak
	szám	%
10 % alatt	8	3,29
10-20 % között	14	5,76
20-30 % között	16	6,58
30-40 % között	13	5,35
40-50 % között	8	3,29
50-60 % között	12	4,94
60-70 % között	14	5,76
70-80 % között	28	11,52
80-90 % között	35	14,41
90-100 % között	93	38,27
nincs adat	2	0,83
összesen	243	100,00

A település minősítése piac-	Rendházak
központi funkciója szerint	szám	%
nagyon erős piacközponti funkciót betöltő település	36	20,00
erős piacközponti funkciót betöltő település	47	26,11
közepes erősségű piacközponti funkciót betöltő település	22	12,22
gyenge piacközponti funkciót betöltő település	10	5,56
piacközponti funkcióval nem jellemezhető település	65	36,11
összesen	180	100,00

Szerzetes-	Rendházak száma		Szerzetesek száma
rendek	1846	1878	1846	1878
baziliták	10	9	68	47
bencések	14	12	143	198
ciszterciták	6	5	61	105
domonkosok	4	4	22	24
ferencesek	107	107	1512	1053
irgalmasok	13	14	178	155
jezsuiták	-	5	-	133
kapucinusok	11	11	179	145
karmeliták	1	1	13	16
minoriták	17	17	161	128
piaristák	30	27	408	307
premontrei	12	11	105	134
szerviták	3	3	23	16
összesen	227	226	2873	2461

	A szerzetesek száma						Növekedés/
Egyház-	1846			1900			csökkenés
megyék	férfi	női	összesen	férfi	női	összesen		férfi	női	összesen
Besztercebánya	72	-	72	7	33	40		-65	33	-32
Csanád	134	-	134	85	510	595		-49	510	461
Diakovár	79	-	79	24	20	44		-55	20	-35
Eger	160	-	160	91	150	241		-69	150	81
Erdély	231	15	246	101	233	334		-130	218	88
Esztergom	562	218	780	768	1669	2437		206	1451	1657
Győr	174	51	225	295	798	1093		121	747	868
Kalocsa	79	-	79	143	535	678		64	535	599
Kassa	110	23	133	67	173	240		-43	150	107
Nagyvárad	47	21	68	50	204	254		3	183	186
Nyitra	126	-	126	26	103	129		-100	103	3
Pécs	124	-	124	39	222	261		-85	222	137
Rozsnyó	55	-	55	20	40	60		-35	40	5
Szatmár	60	29	89	42	620	662		-18	591	573
Székesfehérvár	45	-	45	32	160	192		-13	160	147
Szepes	67	-	67	50	37	87		-17	37	20
Szombathely	74	-	74	63	234	297		-11	234	223
Vác	144	-	144	60	120	180		-84	120	36
Veszprém	203	-	203	139	193	332		-64	193	129
Zágráb	214	48	262	87	400	487		-127	352	225
Zengg	49	20	69	22	200	222		-27	180	153
Összesen	2809	425	3234	2211	6654	8865		-598	6229	5631