Sarnyai Csaba Máté (szerk.): Állam és egyház a polgári átalakulás korában
Magyarországon, 1848-1918. Bp., 2001. (METEM könyvek, 29.) 29-45. p.

Már-már közhelyszámba menő megállapítás, hogy a XIX. század első felének változásai (elsősorban az állam-egyház viszonyt érintő - a kortársak által is "korszellemnek" nevezett - politikai ideológiák, mint a liberalizmus, nacionalizmus stb. elterjedése) Európa-szerte konfliktusokhoz vezetett a polgári átalakulás hívei és a katolikus egyház között. A polgárosodás számos ponton érzékenyen érintette és sorozatos válaszadásra késztette az egyházat. (Ilyen érzékeny pontnak számítottak például az állam és az egyház szétválasztásának, a felekezeti egyenjogúság megvalósításának, az egyház nagybirtokaihoz kapcsolódó feudális előjogok eltörlésének követelése stb.) Tény, hogy a katolikus egyház távolról sem reagált egységesen a polgári átalakulás kihívásaira, az azonban bizonyos, hogy egyik legmarkánsabb válaszadási módját politikai katolicizmusnak nevezi a szakirodalom. Politikai katolicizmuson általában egyszerre nevezünk egy ideológiai felfogást (mely elfogadja a polgári - vagy éppen a polgárosodás útját kereső - társadalom realitásait, és ezen új keretek között igyekszik az egyház társadalmi és hatalmi befolyását változatlanul megőrizni), illetve egy konkrét szervezkedésben megnyilvánuló közéleti tevékenységet, mely a politika - más irányú csoportosulások számára is adott - eszközeinek sikeres alkalmazásával igyekezett a katolikus egyház érdekeit megvalósítani. Utóbbit a gyakorlatban rendszerint egy katolikus politikai párt alapjainak lerakásával szokták azonosítani, és Magyarországon ennek megfelelően a történeti irodalom a politikai katolicizmust többnyire a dualizmus korában kiéleződő egyházpolitikai vitához és a Katolikus Néppárt létrehozásához (1895) köti.

Nem vitatva ennek a következtetésnek a történeti megalapozottságát, hosszas levéltári és egyéb kutatómunka alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a polgárosodás kihívásaira adott katolikus egyházi válaszok között a századfordulón kibontakozó politikai katolicizmushoz a legtöbb elemében feltűnően hasonló (bár az eltérő társadalmi-politikai szituáció miatt értelemszerűen távolról sem azonos) folyamatnak lehetünk tanúi már a reformkor utolsó éveiben, hozzávetőlegesen 1844-1848 között is. Alábbi írásunkban először röviden, mintegy tézisszerűen próbáljuk igazolni ezt a tételt, továbbá összefoglaljuk a katolikus egyház politikai szervezkedésének főbb állomásait illetve jellemzőit a jelzett periódusban. Majd egy 1846-ban keletkezett jegyzőkönyv (túlzás nélkül: katolikus politikai nyilatkozat) tömör, szókimondó fordulataival próbáljuk meg a politizáló egyháziak mozgalmának célkitűzéseit részleteiben is megvilágítani.

I. A reformkorban kimutatható politikai katolicizmus nyitányának mindenképpen az 1843-44. évi országgyűlésen tartott egyházi tanácskozásokat kell tekintenünk, különös tekintettel az alsó tábla káptalani követeinek 1844. október 27-i értekezletére. Ezen az országgyűlésen nyilvánvaló lett, hogy az új vallásügyi törvény (mely 1844/3. tc-ként került a Corpus Jurisba) elfogadását nem lehet tovább halogatni. Egyértelműen látszott az is, hogy a vegyes házasságokkal kapcsolatos belpolitikai vihart - legalábbis részlegesen, egy időre - lezáró törvény a liberális ellenzék sikerének számított az egyházzal szemben. Mindez az alsó tábla káptalani követeiben és a felső táblán helyet foglaló püspöki kar néhány prominens képviselőjében megérlelte a felismerést, hogy a polgári átalakulás folyamata nem pusztán a fennálló gazdasági-társadalmi struktúra vagy a politikai intézményrendszer alapvető reformját eredményezheti, hanem mindennek következményeképpen érinteni fogja a katolikus egyház jogait, társadalmi szerepvállalását, pozícióját, illetve általában állam és egyház addigi kapcsolatrendszerét is. Rájöttek, hogy az egyháznak új típusú válaszokat kell adnia a polgárosodás kihívásaira, különben az 1843-44. évi országgyűlésben tapasztalt (és nap, mint nap átélt) tekintélyvesztésük fokozódni, a katolikus egyház társadalmi befolyása pedig csökkenni fog. Nemcsak a szabadelvű szemléletű vallásügyi törvény vitáját kellett elszenvedniük, hanem többek között azt is, hogy számos megyei követ részéről komolyan felvetődött az egyházi javak szekularizációja, a papság intézményes országgyűlési képviseletének megszüntetése, az állam és egyház elválasztása, sőt annak is tanúi kellett, hogy legyenek, amikor még 1843 júniusában Wurda Károly győri kanonok (vagyis szintén az egyházi rend egyik képviselője) tett hitet a "szabad egyház a szabad államban" elve mellett, annak jeleként, hogy a liberális eszmék már a papságot sem hagyták érintetlenül. A diéta káptalani küldöttei és a püspökök többsége úgy vélte, minden jel az 1844-ben megindult politikai folyamatok folytatódására utal; összességében vereségként és ezért szervezkedésre mozgósító figyelmeztetésként értékelték a Pozsonyban történteket.

Mindezt szenvedélyes hangulatú, egyértelmű sorokban is megfogalmazták, ld. pl.: "Mik ez Ország gyűlésén szőnyegre hozattak, és az ellenzék által pártoltattak, ha csakugyan Ország gyűlési határozatokká válnak, mit mi jelen politikai állásunkat tekintve, nem tartunk éppen lehetetlennek, a Klerusra veszélyt hozandnak, s a Katholika Egyház politikai jogait le fogják rombolni, mostani állását épen úgy alásüllyeszteni, mint ez már más Katholika Országokban [...] megtörtént. Úgy van, - az idő komoly intése hívott fel minket e lépésre, gondolatink sajgó szívünk érzéséből emelkedtek. Az Egyházi Rendnek, ha a köz hiedelem szerént voltak e Honban valaha kényelmes napjai; azok már elmúltak, a vihar fejünk felett zuhog, a Philosophia, mint Francz Honban, már itt is tárogatja diadalit. Nem közönséges időszakban élünk, rendkívüli ez, mert nem a béke ideje. El kell tehát mindent követnünk, hogy magunktól és utódainktól, a fenyegető veszedelmet elháríthassuk." A jegyzőkönyv pontokba szedett határozatai egy összefüggő és rendszerezett politikai nyilatkozat elemei, továbbá - mint Sörös Pongrác bencés történetíró egy rövid utalásában korábban már rámutatott - lényegében egy új típusú "katolikus társadalmi program" csírái is voltak. Ez az 1844. október 27-i értekezlet tulajdonképpen megfelelt az 1839-től gr.Dessewffy Aurél vezetésével és szellemi irányításával szerveződő újkonzervatív (magát "fontolva haladónak" nevező) politikai program "egyházi" változatának. Vagyis a káptalani követek úgy vélték: az egyház társadalmi befolyásának, pozíciójának biztosítása, a liberalizmus ellensúlyozása érdekében nem elegendő egyfelől a kiváltságrendszer fenntartását célzó, merev tagadása mindazon eszméknek, amit a reformellenzék képviselt, másfelől pedig kategorikus elutasítása azon eszközöknek, melyeket alkalmaznak. Az "idő intése" azt jelentette számukra, hogy megítélésük szerint bizonyos változásokat, reformokat az egyháznak is tudomásul kell vennie és gyorsan (mintegy a 24. órában) kidolgoznia annak stratégiáját, hogy a megváltozott viszonyok között hogyan maradhat változatlan a katolikus egyház társadalmi szerepvállalása. (Mint ahogy Dessewffy Aurél és követői is bizonyos reformok szükségességét, a haladás fontosságát hangsúlyozták - azért, hogy a feudális kiváltságrendszer alappilléreit csorbítatlan formában fenntarthassák.)

Az 1844 októberében megfogalmazott programpontok 1848 tavaszáig végigkísérték az egyházi renden belül egyre inkább önálló arculatú politizáló csoporttá váló káptalani követek értekezleteit, politikai lépéseket egyeztető levélváltásait. Önmagában is érdekes, hogy miért pont az egyházi rendnek ez a "középrétege" (vagyis elsősorban az alsó tábla káptalani követei) érezték meg leginkább egy erőteljes politikai szerepvállalás illetve irányváltás szükségességét. A magyarázatot nyilván abban lelhetjük, hogy - szemben a kényelmes kormánytöbbség részét alkotó püspöki karral, illetve az országos politikában kevésbé aktív és tájékozott alsópapsággal - ők szembesültek leginkább a liberalizmus társadalomformáló programjának erejével és megvalósulási lehetőségeivel. (Kissé talán párhuzamosan azzal, hogy a másik oldalon a polgárosodás erői is zömmel a középnemesség soraiból szerveződtek, s nem az arisztokráciából illetve a kisnemesi rétegekből, lévén ők értették meg először a feudális társadalmi-politikai rendszer reformjának hasznosságát és szükséges irányvonalát.) Ugyanakkor természetesen a püspöki kar egyes tagjai (elsősorban Scitovszky János pécsi püspök, 1849-ben esztergomi érsek) felkarolták a kanonokok részéről érkező kezdeményezést és nagy fontosságot tulajdonítottak annak. A politizáló egyháziak csoportjában leginkább aktív szerepet többek között Fogarassy Mihály korábbi nagyváradi kanonok, később c. püspök, Körmöczy Imre, Lipthay Antal, Lipthay Endre, Bezerédy Miklós kanonokok illetve Sárkány Miklós későbbi bakonybéli apát vállalták. Fontos, hogy nem egy nagy létszámú rétegről van szó, legfeljebb két-három tucatnyira tehetjük azon egyháziak számát, akik minden pontjában megértették és magukévá tették az új típusú katolikus politizálás alapelveit, azonban Fogarassyék törekvéseit az egyházi rend széles körei helyeselték és támogatták, sikerességük mellett szól, hogy rövid idő alatt, 1847-re valós közélet-formáló szerepet sikerült kivívniuk maguknak. Érdemes megjegyezni, hogy e jelzett csoport a katolikus egyház befolyásának helyreállítását és a liberalizmus visszaszorítását kevésbé a társadalmi, sokkal inkább a politikai szerepvállalásnak tulajdonították. Ugyanakkor előbbivel kapcsolatban is rámutattak, hogy a nemkívánatos politikai eszmék (elsősorban a sajtó-, lelkiismereti és vallásszabadság stb.) terjedését az iskolai oktatás katolikus jellegének fokozásától és erősítésétől várják.

Hogyan körvonalazhatjuk ennek a politizáló egyházi csoportnak a fő közéleti célkitűzéseit és stratégiai elképzeléseit? A liberális ellenzék egyre inkább népszerű közéleti tevékenységének sikereit az aktivitásban és az információcserében jelölték meg, mely eszközöket a kor követelményei által diktált szükségszerűségnek véltek, ezért elsajátításukat az egyházi politizálás halasztást nem tűrő feladatának tekintettek. Mindenképp a politikai katolicizmusra utaló jel, hogy a reformkori káptalani követek ismerték fel elsőként az információáramlásban rejlő politikai erő fontosságát. A liberalizmus előretörését - nem is alaptalanul - annak tulajdonították, hogy az ellenzék élt elsőként a sajtó közvéleményformáló és teremtő erejének alkalmazásával (elsősorban Kossuth Pesti Hírlapja révén). Nemcsak arra törekedtek, hogy az egyház által közvetlenül befolyásolt és pénzelt lapok (a kifejezetten teológiai jellegű Religio és Nevelés illetve a Nemzeti Újság) példányszámát emeljék illetve az egyháziak irodalmi-publicisztikai tevékenységét fokozzák. Hanem legalább ennyire fontosnak tartották (s ez mindenképp új elem), hogy megnyerjenek világi tollforgatókat az egyház álláspontjának felkarolására és népszerűsítésére. Nemcsak sajtócikkekben, hanem önálló röpiratok formájában is meg kívánták jeleníteni az egyház politikai álláspontját. Az információban rejlő politikai erőt nemcsak a sajtó útján kívánták kiaknázni, hanem elsajátították a reformkor-végi politizálás egyik legjellemzőbb eszközét, a viszonylagos rendszerességgel tartott országos értekezletek tartását is. Talán kevéssé ismert, hogy nemcsak a liberális ellenzék illetve a konzervatív kormánypárt tartott (rendszerint negyedévente, országos vásárokhoz igazítva) általános politikai gyűléseket, hanem a politizáló egyháziak csoportja is, 1845 őszétől egészen az 1847-48. évi országgyűlés megnyitásáig. (Jelenlegi adataink alapján, a kisebb munkamegbeszéléseket nem számítva, legalább hét ilyen, megfelelő alapossággal előkészített, megszervezett, jegyzőkönyvileg rögzített értekezletről van tudomásunk.) További fontos jellemzője ezeknek az összejöveteleknek, hogy 1845-től Pesten (vagyis a politikai élet valódi centrumában, és nem valamely egyházi központban, például Esztergomban!) egy országos koordináló központot is felállítottak Fogarassy Mihály irányításával, a politizáló egyházi csoport tevékenységének összehangolására és szervezésére.

Fenti elemeket kiegészítették annak az igénynek a megfogalmazásával, hogy az egyháziak aktívan vegyék ki részüket a közéletből, mégpedig a kor lehetőségeinek megfelelően elsősorban a megyegyűlések aktív látogatásával és az ott születő határozatok befolyásolásával, illetve ennek megfelelően a következő országgyűlés alsó tábláján a káptalani követek, a felső táblán a püspöki kar korábbinál jelentősebb politikai tevékenysége révén. Újszerűnek számít az az elem, hogy a liberalizmus ellensúlyozását nem pusztán egyházpolitikai téren tartották fontosnak, hanem kijelentették: az egyház nem pusztán a társadalom egy része, hanem lényegében azonos azzal, így az egyházi rendnek valamennyi közéleti kérdésben állást kell foglalnia, például a gazdaságpolitikával, a jobbágyviszonyok vagy a politikai intézményrendszer reformjával stb. kapcsolatos részletkérdésekben egyaránt. Erőteljes hangot adtak továbbá annak az elvárásuknak, hogy az egyháziak építsenek ki jó kapcsolatokat a világi nemesekkel és gyakoroljanak befolyást rájuk. Rájöttek ugyanis, hogy az egyház majdhogynem egyedül maradt a politikai porondon saját szempontjainak hangoztatásával, és számukra sokkal előnyösebb, ha nézeteiket nem pusztán az egyházi rend követei visszhangozzák, hanem a világi közvélemény is magáévá teszi azokat a liberális álláspontokkal ellentétben.

További részletek ismertetése helyett összegzően megjegyezhetjük, hogy a fent vázolt politikai állásfoglalás alapján a politizáló egyháziak csoportja könnyen talált utat az 1844 után szerveződő Konzervatív Párt világi nemeseihez. Alapállásuk, mint jeleztük, teljesen azonos volt: a liberalizmus ellensúlyozása nem a merev elutasítás vagy híveinek adminisztratív visszaszorítása által, hanem bizonyos reformok szükségességének elismerésével, a politikai szervezkedés igénybevételével, kormánypárti közvélemény és többség megteremtésével, az ellenzék megosztásával, illetve mindehhez a liberálisok eszköztárának kisajátításával és sikeres alkalmazásával stb. Csak a hangsúlyokat helyezték máshová: a Dessewffy Emil, Szécsen Antal, Babarczy Antal, Apponyi György stb. által irányított "fontolva haladó" mozgalom értelemszerűen gazdaság- és társadalompolitikai, míg a Fogarassyék által vezetett egyháziak egyházpolitikai kérdéseket helyeztek előtérbe. A Konzervatív Párt szervezői kezdettől fogva számítottak a katolikus egyháziak (mint a kiváltságrendszer fenntartásában érdekelt hagyományos tényezők) aktív támogatására politikai csoportjuk megszervezésével kapcsolatban, s utóbbiak készséggel vállalták is az ebben való részvételt. Fontos leszögezni azonban, hogy míg a világi nemesek az egyháziakat, mint a Konzervatív Párt egyszerű "párttagjait" kezelték, utóbbiak önálló arculatú és részben önállóan szerveződő politikai csoportként, szövetségesként kívánták a konzervatív ügyet szolgálni. Talán kevéssé volt ismert eddig történetírásunkban, hogy a liberálisok és a konzervatívok mellett már a reformkorban is felléptek az egyháziak egy önálló, katolikus politizálás igényével, és bár különálló pártalakulat létrehozására nem került sor (a pártszerveződés 1848-ig éppen csak megindulhatott hazánkban), a Fogarassyék vezette szerveződés egyenrangú és önálló félként csatlakozott a Konzervatív Párthoz. Elismerték az utóbbiakkal kötött szövetség fontosságát, de végig igényt tartottak az egyház sajátos érdekeinek képviseletére. Modern kifejezésekkel úgy is fogalmazhatunk, hogy még feudális keretek között, de rohamosan polgárosodó hazai közéletben már az 1848 előtti politikai térben megjelentek a platformosodás és a természetes szövetség jelenségei. Az egyháziak a modern politikaelméletnek megfelelően valódi platformot képviseltek a párton belül, önálló értekezleteket tartottak, önálló stratégiát dolgoztak ki, azonban kezdettől mindezt a közös konzervatív ügy előmozdítása érdekében, a világi konzervatívokkal szövetségben tették.

1844-ben megfogalmazták továbbá legfontosabb célkitűzésüket is, mely a politizáló egyháziak tevékenységének 1848-ig a középpontjában állott. Az 1825-27. évi országgyűlésen megfosztották a szabad királyi városokat és a káptalani küldötteket az alsó táblán a fejenkénti szavazatjoguktól és lényegében csak tanácskozási joggal, valamint egy egységes szavazattal rendelkezhettek. (Az alsó tábla nemesi többsége így nyilván a vármegyék súlyát akarta kizárólagossá tenni a törvényhozásban.) A városok több országgyűlésen előhozták sérelmüket megvont szavazatjoguk visszaállítása érdekében, a vármegyei követek túlnyomó többsége azonban egységes volt ennek elutasításában, hiszen ha a városok fejenként szavazhatnak, a nemesi renddel szemben a kormányzat nyomasztó túlsúllyal bíró szövetségest találhatott volna bennük. A liberálisok pedig nem pusztán taktikai megfontolásból vetették el az igényt, hanem azért is, mert a városok országgyűlési képviseletét össze kívánták kapcsolni általában azok önkormányzatának reformjával, az országgyűlés népképviseleti alapra helyezésével stb. A káptalani követek 1843-44-ig, néhány szórványos tiltakozástól eltekintve nem mutattak különösebb érdeklődést elvett szavazatjoguk iránt. 1844-től azonban minden követ megmozgattak a káptalanok, apátok, prépostok követeit illető fejenkénti szavazatjog visszaállítása vagy legalábbis növelése érdekében. Nyilvánvalóan azt remélték, hogy ezáltal az egyház politikai súlyát növelve nem pusztán a konzervatív tábort gyarapítják, hanem ellensúlyozhatják az ellenzék előretörését, további liberális szemléletű egyházpolitikai indítványok napirendre kerülését, amit - mint említettünk - az országgyűlés üléstermeiben elhangzottak alapján jó okkal feltételeztek. A mintegy hirtelen fontossá váló szavazatjog-kérdés felvetése persze kissé anakronisztikusan hatott a népképviselet irányában megfogalmazódó politikai törekvések korában, kétségtelenül alkalmas volt azonban arra, hogy erősítse a katolikus egyháziak politikai táborát, egységes célt adjon a katolikus társadalmi programot megvalósítani akaró, új típusú egyházi szerepvállalásban gondolkozó kanonokoknak. Alkalmas volt továbbá arra is, hogy megfelelő ellensúlyt képezzen a katolikus egyháziak részéről a konzervatív nemesek szervezkedésében nyújtott egyházi részvételért, valódi platformmá alakítsa Fogarassyék egyre gyakoribb értekezleteit.

II. Hosszas előkészületek után 1846. november 12-én került sor a Konzervatív Párt alakuló gyűlésére és programjának elfogadására, melyre az egyháziak nem éppen készületlenül érkeztek. 1845 őszén elhatározták az egy évvel korábban Pozsonyban megkezdett értekezletek újraindítását, és szervezett keretek között (elsősorban Fogarassy aktív koordinációját követően) részt vettek a konzervatív pártszerveződés megalapozásából is. 1846. június 26-án terjedelmes memorandumot készítettek, melyben hosszas történeti és politikai érvrendszert állítottak fel a káptalanok fejenkénti szavazatjogának igazolására. A Konzervatív Párt alakuló és programadó összejövetelén Dessewffy Emil és társai számítottak az egyház aktív részvételére és a pártnak nyújtandó támogatására. Várakozásukban nem is csalódtak és számos gesztust tettek az egyháziak irányában: például külön felkérő levelet szerkesztettek a püspöki kar tagjai számára, vagy, ami ennél is jelentősebb, Fogarassyt beválasztották a párt programját kidolgozó 9 tagú elnökségbe, az ún. "conservatív comité" tagjai sorába. A pártalakító értekezleten Szécsen Antal indítványa nyomán elfogadták a konzervatívok programját, melynek 11. pontja felsorolta a konkrét teendőket. Történetírásunk több irányú értékelése kimutatta, hogy a konzervatív program lényegében a kiváltságrendszer érintetlenül hagyására, sőt helyenként a figyelmet elterelő látszat-reformokkal történő biztosítására törekedett. A programpontok közül azonban - az egyháziak őszinte felháborodására - éppen a számukra legfontosabb káptalani szavazat-ügy maradt ki, melyet Dessewffyék részben nem tartottak fontosnak vagy megalapozottnak, részben pedig jobban tartottak attól, hogy az egyháziak követelésének nyílt felvállalása nagyobb népszerűségvesztést eredményez, mint amennyi támogatót hoz az országgyűlési többség megszerzésére törekvő pártnak. (A káptalani követek már ekkor hangot adtak őszinte felháborodásuknak, alighogy véget ért a pártalakító értekezlet, Körmöczy Imre Széchenyi Istvánhoz sietett, és tiltakozott a papság - úgymond - "disgustálása" ellen.) Csalódottságukat fokozta az az általános tény, hogy a reformkori konzervatívok, jóllehet általánosságban hangsúlyozták a "trón és az oltár" szövetségének fontosságát, távolról sem fogalmaztak meg egyházias, vagy éppen katolikus ideológiát (a magyar konzervativizmusnak 1848 előtt - ellentétben a későbbiekkel - csupán járulékos s nem központi eleme volt a "kereszténységvédő" attitűd); továbbá az a konkrétum, hogy a szabad királyi városok szavazatjoggal kapcsolatos sérelmének orvoslását Szécsen Antalék rendkívül fontosnak tartották, a káptalanokét pedig egyáltalán nem. (Az alább részletezendő egyházi értekezleten mindezt nyíltan meg is fogalmazták: "elmellőztetését az egyházi rend annál kevesebbé várta volna, mennél őszintébben csatlakozott ő mindenkor, s csatlakozék kivált a közelebb lefolyt politicai mozgalmak alatt a conservatív ügybarátok soraihoz".)

Ez a konkrét szituáció vezetett ahhoz, hogy a közéletbe bekapcsolódni akaró, 1844 óta a "fontolva haladás" egyházi útját járó csoport nem rezignált elfordulással, hanem ellenkezőleg: fokozott aktivitással reagáljon a történtekre. Másnap, vagyis 1846. november 13-án az egyháziak külön értekezletet tartottak, melyen részletes jegyzőkönyv is készült. E jegyzőkönyv közlését nem csupán az indokolja, hogy - tudomásunk szerint - történetírásunkban eddig teljességgel ismeretlen volt, hanem az is, hogy a résztvevők szókimondó határozottsággal illetve részletességgel fogalmaztak meg egy kiforrott katolikus politikai programot, mely nemcsak az érintett politizáló egyházi csoport történetéhez, hanem reformkori politikatörténetünkhöz is új adalékokat nyújthat. (Ld. 2. sz. dokumentum.) Túlzás nélkül tekinthetjük ezt a jegyzőkönyvet "katolikus nyilatkozatnak", ugyanis kivétel nélkül kimutathatók benne azok a lényeges formai és tartalmi elemek, melyek az 1848 előestéjén keletkezett politikai pártprogramoknak (elsősorban az 1846-os Konzervatív Programnak és az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozatnak) egyaránt meghatározó vonásait alkotják.

Fogarassyék politikai éleslátását, tökéletes helyzetfelismerését bizonyítja, hogy felismerték: a "politikai pártmozgalmak elhatározó időszakában" éltek, és a pártstruktúra kialakulásának e kezdeti szakaszában is bejelentették igényüket az egyház érdekeit a politika porondján önállóan megjelenítő csoport működtetésére. (Megjegyzés: magunk részéről ebben annak bizonyítékát is látjuk, hogy a reformkor utolsó éveiben erőteljesen polgárosodó, s ennek megfelelően pluralizálódó közéletről beszélhetünk, mely kezdetben sokkal tagoltabb lehetett az amúgy valóban meghatározó konzervatív-liberális ellentétpárnál. A sokszínűséghez a leginkább Széchenyi nevével fémjelezhető középpárti törekvések mellett a politizáló katolikusok is hozzájárultak.) 1846-1847 pártprogramjaiból ezúttal három olyan meghatározó vonást emelnénk ki, melyek lényeges tartalmi és formai ismertetőjegyei a Konzervatív Programnak, az Ellenzéki Nyilatkozatnak, és Széchenyi Politikai programm-töredékeinek egyaránt:

1. A legfontosabb, hogy valamennyi politikai csoportban nagyon erősen megfogalmazódott az önmeghatározás igénye, sőt kényszere, vagyis az, hogy saját magukat határozott körvonalakkal írják körül, nyíltan megfogalmazzák azokat az ideológiai alapelveket, melyek mentén szerveződni kívánnak.

2. Tartalmazzák továbbá azokat a konkrét célkitűzéseket, melyek megvalósulását a legfontosabbnak tartják, melyek érdekében szerveződni kívánnak, melyektől a leginkább várják az ország sikeres felemelkedését. (Az Ellenzéki Nyilatkozat esetében ezek közismertek: közteherviselés, parlamentnek felelős kormány, kötelező örökváltság, ősiség eltörlése, népképviselet stb.)

3. Igyekeztek továbbá saját pártjuk létrehozására vonatkozó szervezési stratégiát is kidolgozni, mely a konzervatívok és a liberálisok esetén egyaránt elsősorban az országos pártstruktúra létrehozását jelentette, továbbá a megyegyűléseken való befolyás megszerzését, konkrétan pedig az 1847. évi országgyűlési követválasztásokra, a pártszerű keretekben zajló kampányra való felkészülést. (Mindkét nagy párt egyik közvetlen politikai célkitűzésének az alsó tábla többségének megszerzését tekintette.)

Az 1846. novemberi "katolikus nyilatkozat"-ban az önmeghatározás először is azt jelenti, hogy a politizáló egyháziak egyértelműen magukévá tették a liberálisokkal szembehelyezkedő "fontolva haladók" politikai programját, melyért fellépni a jövőben is készek; továbbá azt, hogy semmiképpen nem a konzervativizmustól különváltan, hanem ahhoz szorosan kapcsolódva, de önálló katolikus politizálást kívánnak megvalósítani, mely a Konzervatív Párt és a kormányzat irányvonalát lényeges módon meghatározza. (Nagyon fontos például - Dessewffyék szóhasználatára jellemző módon - a reformok szükségességének elismerése, ugyanakkor azok korlátainak rögzítése is, például a központi hatalom kizárólagosságának, valamint a kiváltságoltak előjogainak érintetlenül hagyásával, sőt bebetonozásával, ld. pl. az 1. pontban: "a conservatív többség[ről] föltehetni, hogy a Reformok között azokat állítandja elöl, mellyek keresztül vitele által a Királyi Thrón, alkotmányos jogok, és magok a föntartó országos elemek szilárdulni fognak." Vagy a jegyzőkönyv bevezetőjében, amikor hangoztatták, hogy az egyházi rend mindent elkövet, hogy "a thrón, alkotmány és nemzetiség szilárdítása mellett e hon szellemi és anyagi továbbhaladását békés alkotmányszerű úton előmozdíthassa" stb.) Mindehhez hozzátették még, hogy észrevételük szerint a katolikus egyháznak nemcsak fokozott politikai szerepvállalásra kell törekednie, hanem a kor kényszerítő követelményei hatására kifejezetten politikai erőként kell a közélet szereplői előtt megjelennie. Ld. pl. a jegyzőkönyv 2.b. pontjában: "a jelen politikai körülmények közt a Clerusnak magát oly politikai tényezővé szükség alakítani, mely a conservatív ügy elővitelében sokat nyomjon, s így őtet mind a kormány, mind a conservatív párt nélkülözhetlen alkrésznek tekintse, ez pedig úgy fog megtörténni, ha a Papság a politikai mezőről, hol alkotmány-adta jogánál fogva széke és szava van, magát elijeszteni nem engedvén, [...] bebizonyítja azt, hogy kezénél politikai hatalom van, mellyel élni tud, mellyet alá nézni nem lehet, megvetni nem tanácsos". A jegyzőkönyv bevezetésében pedig tömör pártprogramnak felel meg a Konzervatív Párthoz és azon keresztül a közélethez való viszony tisztázása: "elhatározott szándoka lévén az egyházi rendnek az alkotmányos többségre vergődő conservatív pártot mind alakulásában, mind pedig egyébb alkotmányszerű működéseiben minden törvényadta jogainak használatával erélyesen támogatni: ugyanezen conservatív párttól ő is méltán követelheti, hogy az Egyházi renddel kezetfogva ezt megsértett jogainak visszaállításában hatályosan, és hasonló erélyességgel gyámolítsa". A meghatározásban feltűnő a - konzervatív és liberális programra amúgy egyaránt jellemző - "alkotmányosság" és "törvényszerűség" erőteljes hangsúlyozása, mint olyan tényezőké, melyek egyszerre jelentik az adott politizáló csoport működésének alapját és kijelölik annak korlátait.

Fenti meghatározás továbbá hangot ad a "természetes szövetség" (egy másik hasonló egyházi dokumentum szóhasználatával: "természetadta frigy") politikai gyakorlatba való átültetése iránti igénynek, vagyis annak, hogy az egyháziak a Konzervatív Párton belüli "platformként" képzelték el működésüket. Erre elsősorban nem az késztette őket, hogy egy teljesen önálló katolikus párt a reformkor utolsó éveiben igen kevés támogatottságra számíthatott volna, hanem az, hogy a világi konzervatívokkal közös volt a legyőzendő politikai ellenfél, vagyis a liberális reformellenzék. A jegyzőkönyvben világosan ki is mondják: a politikai szerepvállalásra az késztette őket, hogy megítélésük szerint az 1844/3. tc.-ben illetve az ellenzék által szorgalmazott további egyházpolitikai reformokban kifejeződő polgári program a katolikus hierarchia szerepvállalásának, tekintélyének csökkenése, valamint a katolikus hit "elvei félre tétele" nélkül nem ültethető át a gyakorlatba. (8. pont) A politizáló egyháziak platform-jellegű működéséből következik az egyik legfontosabb különbség az említett korabeli pártprogramokkal: utóbbiak a nyilvánosság számára készültek, Dessewffy Emilék és Deák Ferencék egyaránt arra törekedtek, hogy minél tágabbra nyissák szerveződő pártjuk kapuit az ingadozók illetve a közvélemény előtt, a katolikus egyháziak programjukat ugyanakkor belső használatra szánták, hiszen a látszatát is kerülni akarták annak, hogy mozgalmuk a konzervatív tábor megosztására törekedne.

A fenti politikai ideológia önmeghatározás-, vagyis kristálytiszta pártprogram-jellegével maguk az értekezlet résztvevői is tisztában voltak, hiszen hangsúlyozták, hogy konkrét döntéseiket "ezen előadott eszmeirány" kinyilatkoztatása alapján hozták. A katolikus egyháziak csoportjának szerveződése is mutat specifikumokat a világi pártszervezetekhez képest. Nagyon fontosnak tartották ugyanis, hogy törekvéseik lényegét és jelentőségét megértessék saját főpapjaikkal, akiktől azt várták, hogy az országos főméltóságok, a kormányzat meghatározó személyiségei előtt tekintélyük súlyával képviselik a káptalanok szavazatjogával kapcsolatos igényeket. (Ld. 2.a. pont, 9. pont, 1. sz. dokumentum alatti kísérőlevél stb.) Ezzel párhuzamosan legalább ekkora fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a világi konzervatív közvéleményt meg tudják nyerni törekvéseiknek. A politikai mozgalom kiépítésének egyik legfontosabb eleme, mint másoknál, az egyháziaknál is a "pártközpont" megszervezésével kapcsolatos. Fogarassyék jó politikai érzékét tanúsítja, hogy a pesti központnak nem csupán azt a szerepet szánták, hogy koordinálja a vidéki egyháziak tevékenységét, begyűjtse és továbbítsa azok információit, hanem azt is, hogy megfigyeljék és értékeljék a közélet valamennyi fontosabb eseményét, azokra azonnal reagáljanak stb. (Ld. 5. pont) A reformkori politikai élet adta keretek kihasználására utal a rendszeres "pártértekezletek" fontosságának felismerése és magukra nézve a jövőben megfelelő előkészítéssel történt lebonyolítása. Ld. erről pl.: "Minden párt, s minden alkotmányos osztály a tevékenység mozgalmaiban keresi jogainak védelmét, s terveinek létesítésére köz tanácskozásokban fejti ki az erőt, ott alapítja meg a közszellemet, nem lehet tehát a Clerusnak és az erők öszpontosításának ezen hatalmas emeltyűjét egykedvűleg elmellőzni." Az egyházi rend "testületi erőhatásának" ilyetén kinyilvánítása mellett meg kívánták előzni az 1846. novemberi csalódást, ezért elhatározták, hogy a jövőben (konkrétan az 1847. márciusára összehívott értekezlettel kapcsolatban) a konzervatív konferenciákat megelőzően "saját ügyeikben előleges tanácskozmányt" tartanak a várhatóan nagy számban megjelenő egyháziak által követendő stratégiát illetően. (Ld. 4. pont.)

Ami pedig a megvalósítandó feladatokat illeti, elsők között említették az egyháziak, hogy ki kell venniük részüket közös pártjuk, a konzervatívok legfontosabb törekvéséből, a következő országgyűlés alsó tábláján ("hol a kezdeményi jog leginkább van gyakorlatban") a többség megszerzése, ennek érdekében a megyegyűlések befolyásolása. Erről meglehetősen szókimondóan így ír a jegyzőkönyv 2.b. pontja: "igyekezzenek ezen fő tekintélyű egyházi testületek [vagyis a káptalanok] alkotmányos állásukat nem csak személyes befolyásuk, hanem az alsóbb rendű Papság, mint szinte világi ügy-barátok által kiemeltebbé tenni, főképen pedig tisztújítások, utasítások kidolgozása, követválasztások által oda hatni, hogy a mutatkozó conservatív többség a megyékben szilárd alapzatot nyerjen s a jövő országgyűlés üdvös kivitelére kellő befolyást kifejteni képes legyen". A katolikus közéleti szerepvállalás legfőbb célkitűzése, mint fentebb említettük, a káptalanok megfelelő országgyűlési szavazatjogának biztosításában fejeződött ki, alábbi jegyzőkönyvnek a középpontjában is az ezzel kapcsolatos feladatok meghatározása állt, ennek rendelték alá konkrét stratégiai lépéseiket is. (A szavazat-ügy fontosságát jelzi, hogy valóssággal az egyház társadalmi tekintélyét kapcsolták a kérdéshez, ld. erről pl. a 2. pont bevezetőjét.) A jegyzőkönyv 1. pontjában hangot adtak azon nézetüknek, miszerint követelésük aktualitását nemcsak a (szabad királyi városokhoz hasonlóan) "megsértett" szavazatjoguk alkotmányos "helyreállításának" szükségessége adja, hanem egy sokkal egyszerűbb taktikai megfontolás is, vagyis az, hogy Dessewffyék "a conservatív ügyállapot" érdekében az egyházra, mint megbízható szövetségesre számíthatnak a közeljövő megyei és országgyűlési csatározásaiban.

Ilyen fontos stratégiai lépésnek tekintették szavazatjogukkal kapcsolatos követelésük népszerűsítését, mind a tudományos igényű jogi-történelmi értekezések, mind pedig a napisajtó publicisztikai írásainak készíttetése és anyagi támogatása révén. (Ld. 3. pont.) Ekkor is megtörtént az a valóban jelentős méreteket öltött tevékenység, mely egyrészt a magyar alkotmányosság és a törvények sérelmére nézve követelte az egyházi rend jogainak helyreállítását, másfelől pedig aktuálpolitikai szükséglettel (a felforgatóként aposztrofált liberálisok ellensúlyozásával) indokolta azt. Számos konkrét észrevételt fogalmaztak meg az agitációs munkával kapcsolatban, szorgalmazták például, hogy taktikai okokból ne a fejenkénti, hanem bizonyos számú voks megadásával is érjék be, és a kieső befolyást a világiak megnyerésével pótolják, sőt növeljék. (Ld. 6. pont) Az egyházi rendet felszólították az országgyűlési részvétel megfelelő előkészítésére, a politikai szerepvállalásra alkalmas személyek előtérbe helyezésére a "rang, karszéki fokozat s idősbségi sorrend" által meghatározott követküldés helyett, ami mögött egy új típusú politikai szerepvállalásban érdekelt generáció fellépése iránti burkolt igényt sejthetünk. (Ld. 7. pont) Az ellenzék által sikeresen alkalmazott agitáció egyik további elemének eltanulását bizonyítja a 8. pont, mely sérelemként (vagyis a törvényes rend sérelmeként) kívánta követeléseit az országgyűlés elé terjeszteni.

Jelen ismertetésünket a politikai katolicizmus reformkori előjeleinek számbavételével kezdtük, végezetül meg kellene próbálni kijelölni a Fogarassy Mihály és kanonok-társai által kezdeményezett mozgalom helyét az egyházon belül is pluralizálódó felfogások sorában. Kétségtelen, hogy a konzervatív egyházi körökkel ellentétben róluk elmondható, hogy megértették a "kor szellemének" változásait és a polgári társadalom realitásainak elfogadásában, a megváltozott vagy pontosabban: hamarosan gyökeresen megváltozó viszonyok tudomásulvételében látták a megújulás forrását. Ugyanakkor azonban nem lettek liberális katolikusok, nem ugyanazt a következtetést vonták le a változó szellemi-politikai miliőből, mint Lamennais vagy mások. Taktikai jellegűnek tekinthető felismerésüket éppen az egyház feudális társadalmi-politikai pozíciót változatlanul hagyó, a liberalizmust minden téren ellensúlyozni akaró követelés szolgálatába állították, érzésünk szerint tehát joggal tekinthetők a politikai katolicizmus előfutárainak.

A káptalani követek politikai mozgalmával, a szavazat-ügyben folytatott küzdelmük 1847-48-as fejleményeivel, valamint annak jelentőségével a későbbiekben részletesen (különálló dolgozatban) kívánunk foglalkozni.

Jegyzőkönyv

A katolikus egyház reformkori politikai tevékenysége - mint utaltunk rá - kevéssé ismert és kutatott területe történetírásunknak. Jelen dokumentumközlés kapcsán emiatt eltekintettünk a felhasznált irodalom részletes, lábjegyzetekbe foglalt ismertetésétől, csupán összefoglalóan soroljuk fel a témára vonatkozóan hasznosított és egyéb vonatkozó levéltári illetve könyvészeti anyagokat, a teljesség igénye nélkül. A politizáló egyháziak szervezkedésére, az új típusú katolikus társadalmi-közéleti szerepvállalásra és annak néhány forrására korábban a fentiekhez hasonló megközelítésben lényegében csak egy publikáció irányította rá a figyelmet: Sörös Pongrácz: A kath.[olikus] klérus törekvései az 1843/44. országgyűlés egyházi ügyeinek tárgyalása alatt. In: Katholikus Szemle, 1901. 865-890. p. [Klny. is: Bp., 1901.] A téma általánosabb ismeretéhez, illetve részletesebb irodalmi hivatkozásokhoz ld. saját korábbi illetve megjelenés alatt álló írásainkat: The Dawn of Political Catholicism in Hungary, 1844-1848. In: International Conference of PhD Students. University of Miskolc, Hungary. 11-17 August 1997. Section Proceedings. Humanities. Miskolc, 1997. 41-49. p.; "Az idő ránk is terhesedett" Adalék a politikai katolicizmus reformkori történetéhez. In: Veres László - Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXV-XXXVI. Miskolc, 1997. 255-272. p.; Katolikus egyháziak "platformja" a Konzervatív Pártban. Adalékok a pártalakulás kezdeteihez a reformkori Magyarországon. In: Molnár András (szerk.): Az Ellenzéki Nyilatkozat és a kortársak. Tudományos emlékülés. Zalaegerszeg, 1998. 73-112. p.; Érvek és ellenérvek a káptalani követek országgyűlési szavazatjogáról Szemere Bertalan ismeretlen beszéde kapcsán, 1847. október 15. In: Hegedűs András - Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Esztergom, 1999. 11-32. p.

A vonatkozó fontosabb levéltári források (a politizáló egyháziak értekezleteinek jegyzőkönyvei, egymással és a konzervatív politikusokkal való levelezéseik stb.) lelőhelyei: Esztergomi Prímási Levéltár, Kop. Cat. D. (= Dioeceses et dioecesani episcopi. Capitula, abbates [...]), Kop. Cat. 59. (= Acta diaetalia aut comitiorum causa interventa); Egri Főegyházmegyei Levéltár, Archivum Novum. 2730. rakt. sz. (= Publico-ecclesiastica - Állam és egyház közötti ügyek, 1809-1855.); Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, BK. 182/XI. (= Sárkány Miklós hagyatéka), BK. 146/V-X. (= Rimely Mihály hagyatéka. Iratok az 1843-44. és az 1847-48. évi országgyűlésekről); Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, 109. rakt. sz. Nr. 391. (= Diaetalia, 1839-1925.); Magyar Országos Levéltár, A 45. (= Magyar Kancelláriai Levéltár, Acta Praesidialia), A 135. (= Magyar Kancelláriai Levéltár, Elnöki iktatlan iratok), P 90. 3/k. (= Dessewffy család levéltára. Acta Politica, a Konzervatív Pártra vonatkozó iratok), R 144. (= Konzervatív Pártra vonatkozó iratok); Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára, Fol. Lat. 4065/I-IV. (= Lonovics József római küldetésére és az 1840-es évek vallásügyi tárgyalásaira vonatkozó iratok), Levelestár stb.

Nagyon fontos forrásanyagot merítettünk a korabeli sajtóból, mind a megyegyűlésekről szóló hírrovatok, mind pedig a publicisztikai írások tekintetében. A politizáló egyháziak törekvéseit leginkább a Nemzeti Újság karolta fel, de e tekintetben feldolgoztuk a Pesti Hírlap, a Budapesti Híradó, a Religio és Nevelés stb. 1844-1848 közötti évfolyamait is. A szervezkedő katolikus mozgalom politikai állásfoglalására világít rá két (már az 1848-as fordulatot követően kelt) röpiratuk is: [Fogarassy Mihály]: Emlékirat az 1847/8. országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányokról. Egy részvevőtől. Pesten, 1848.; Körmöczy Imre: Nyilatkozat. Pesten, é.n. [1848 május]

A Konzervatív Párt szerveződésére vonatkozó forrásokból a legfontosabb közlések: Barta István (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. I. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen, 1847/48. Bp., 1951. (Kossuth Lajos Összes Munkái, XI.); illetve jóval részletesebben: Andics Erzsébet (sajtó alá rend.): A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. I. köt. Bp., 1981. Az Ellenzéki Nyilatkozatra legutóbb ld.: Tőkéczki László (szerk.): Magyar liberalizmus. Bp., 1993. (Modern ideológiák) 103-107. p.

A politikai katolicizmus értelmezésére és magyarországi történetére ld. pl.: Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története, 1890-1895. Pécs, 1938.; Csáky, Moritz: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. Graz-Wien-Köln, 1967. (Studien zur Geschichte der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Bd. VI.); Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában, 1867-1918. München, 1974. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae. II.); Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon. (1890-1950) Bp. 1977.; Szabó Dániel: A Néppárt megalakulása. In: Történelmi Szemle, 1977. 2. sz. 169-208. p.; Szabó Miklós: Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban. In: Századok, 1974. 1. sz. 3-65. p.; Gergely Jenő: Szabad egyház a szabad államban? A politikai katolicizmusról. In: Népszabadság, 1993. augusztus 14. 19. p. stb. A vonatkozó kérdések egyetemes történeti párhuzamaira pedig: Menczer, Béla (ed.): Catholic Political Thought, 1789-1848. London, 1962. 136-156. p.; Heinen, Ernst: Staatliche Macht und Katholizismus in Deutschland. I. Band. Dokumente des politischen Katholizismus von seinen Anfängen bis 1867. Paderborn, 1969.; Zsigmond László (szerk.): Politikai és szociális enciklikák, XIX-XX. század. I. köt. Bp. 1970.; Gergely Jenő: A pápaság története. Bp. 1982. stb.

Általában a Konzervatív Pártról és ideológiai hátteréről a legjobb feldolgozás (a szerző más írásai mellett): Dénes Iván Zoltán: Közüggyé emelt kiváltságőrzés. A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az 1840-es években. Bp., 1989. A pártok kialakulásának folyamatát, a reformkori politikai pártprogramok szerkezetének, fontosabb jellegzetességeinek meghatározására Dénes Iván Zoltán tanulmánya illetve más idézett, reformkori politikatörténeti feldolgozások mellett jelen írásunkhoz legjobban felhasználtuk: Velkey Ferenc: "Párt! Szólj, ki vagy?" Politikai önmeghatározások 1846-47 pártprogramjaiban. In: Molnár András (szerk.): Az Ellenzéki Nyilatkozat és a kortársak. Tudományos emlékülés. Zalaegerszeg, 1998. 49-72. p.; illetve kisebb részben: Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Bp., 1982.

A reformkori egyházpolitikai vitákról többek között, számos vonatkozó utalással: Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. I-III. Bp., 1886.; Meszlényi Antal: A jozefinizmus kora Magyarországon (1780-1846). Bp., 1934.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1974. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.) (2. kiad.); Varga János: Megye és haladás a reformkor hajnalán (1840-1843). 1-2. rész. In: Somogy megye múltjából, 11. Kaposvár, 1980. 177-243. p., 12. Kaposvár, 1981. 155-294. p. stb. Konkrétan az 1843-44. évi országgyűlés vallási vitáiról, benne utalásokkal a káptalani követek szervezkedésére: Kovács Ferencz: Az 1844-ki évi országgyűlési tárgyalások naplói a papi javakról. Bp., 1893.; Kovács Ferencz: Az 1843-44-ik évi magyar országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I-VI. Bp., 1894.; Futó Mihály: Az 1843/44-ik évi vallásügyi tárgyalások. In: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894. 14-18. sz.; Bárány György: A liberalizmus perspektívái és korlátai az 1843/44-es országgyűlés vallásügyi vitáinak tükrében. In: Századok, 1990. 2. sz. 183-218. p. stb.

Sárospataki Füzetek, 2001. 1. sz. 73-102. p.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója jó alkalmat adott arra is, hogy a magyarországi református egyház 19. századi történetére, a polgári átalakulás és az egyház életének részletekbe nyúló kapcsolatrendszerére fordítsuk figyelmünket. A téma kapcsán született feldolgozások rámutatnak arra, hogy a protestáns egyháztörténetírásban mennyire elhanyagolták ennek a problémakörnek a kutatását, az egyházak magatartására vonatkozó összefüggő kép megrajzolását.^[1024] A megállapítás akkor is helytálló, ha tudjuk, hogy a polgári átalakulás törvényi hátterének kialakulása, az egyház viszonya az új államrendszerhez és a fegyveres önvédelmi harchoz eredményezett jónéhány publikációt. Viszont ha 1848-49-re igaz a megállapítás, akkor sokkal inkább vonatkoztatható az azt megelőző reformkor politikai küzdelmeire. Ebben a negyedszázadban a reformellenzék a polgári átalakulásnak nemcsak gazdaság- és társadalompolitikai, hanem egyházpolitikai alternatíváit is felvázolta illetve hozzákezdett azok megvalósításához. Vagyis a polgárosodás és a protestantizmus kapcsolatrendszerének kutatása a továbbiakban is fontos feladatnak látszik.

A reformkor egyházpolitikai vitái egyébként általában is jórészt feldolgozatlanok. Született ugyan néhány alapvető munka, ezek azonban többnyire több évtizeddel korábban láttak napvilágot, s elsősorban katolikus egyháztörténeti kötődésűek.^[1025] Ezek mellett a források feltárásában és feldolgozottságában máig meghatározó Horváth Mihály múlt századi összegzése,^[1026] továbbá az utóbbi évtizedek alap-kutatásai mellett^[1027] az egyházpolitikai kérdéseknek a polgári átalakulásért folytatott reformkori küzdelem folyamatába való beágyazottságának összefüggései még bőven hagynak feladatokat a történetírás számára.

Az egyházpolitikai viták reformkori kezdetét rendszerint Beöthy Ödön Bihar vármegyei követ 1833. január 9-i beszédéhez szokták kötni, melyben már nem pusztán a protestánsok vallássérelmei esetenkénti orvoslásának, hanem a felekezeti jogegyenlőség megteremtésére irányuló törekvésnek a körvonalai is kirajzolódtak. Az 1832-36. évi országgyűlésen végül számos üzenetváltás illetve hónapokig tartó heves viták után az alsó tábla levette napirendjéről a vallásügy törvényes rendezését a felső tábla ellenállása miatt. Ezeknek a vitáknak a középpontjában a vegyes házasságoknak illetve az áttéréseknek a jogi szabályozása (konkrétan az ekkor utolsóként hatályos 1791/26. tc. értelmezése) körüli kérdések állottak. (Az említett törvény 15. §-a kimondta, hogy a vegyes házasságok csak katolikus pap előtt köthetők, viszont semmilyen címen azok elé akadály nem gördíthető. Elvben lehetővé tette a törvény továbbá katolikus személyek protestáns hitre való áttérését is, a gyakorlatban azonban csak akkor, ha az illető előbb a plébános ún. hat heti oktatásában részt vett. A gyakorlatban a katolikus papságnak számos lehetősége nyílt a hétköznapi felekezetközi ügyekben a protestánsokra nézve hátrányos módon eljárni.) A protestánsok vallássérelmeinek orvoslásában azonban már nagyon jelentős szerepet vállaltak római katolikus követek is (Beöthy is az volt, nem is beszélve Deák Ferenc, Széchenyi István, Batthyány Lajos, Eötvös József stb. szerepéről), önmagában jelezve, hogy a valláspolitikai vitában immár nem két egyház tagjai álltak egymással szemben, hanem - felekezeti határokra való tekintet nélkül - a liberális reformellenzék illetve a konzervatív katolikus egyházi személyiségek, részben a kormányzat támogatásával vívják küzdelmüket.

A katolikus püspöki karban - az országgyűlés erőviszonyait látva - nyilvánvalóvá vált, hogy a következő országgyűlésen a protestánsokra nézve a korábbinál kedvezőbb törvény születhet. Ezért előbb Scitovszky János rozsnyói (1838-tól pécsi) püspök, majd - sokkal nagyobb visszhangot kiváltva - 1839. március 15-én Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök adott ki egyházmegyéjében olyan körlevelet, melyben papjainak megtiltotta azon vegyes házasságok megáldását, melyben a protestáns fél nem ad reverzálist a születendő gyermek katolikus keresztelésére és nevelésére vonatkozóan. Ilyen esetekre csak az ún. passiva assistentiát engedélyezte, vagyis azt, hogy a katolikus pap kötelező egyházi öltözet (stóla és karing) nélkül a templomon kívül nem megáldja, hanem csak tudomásul veszi a házasság létrejöttét. A rendelkezés (különösen Beöthy Ödön erélyes Bihar megyei fellépése miatt) országos tiltakozást váltott ki, és ezek a vallásügyi sérelmek jelentősen hozzájárultak a vármegyei nemességben a felségsértési perek miatt amúgy is felerősödött ellenzékiség felkorbácsolásához. Az országgyűlésen, mely egyébként a "kompromisszumok diétájaként" vonult be a reformkor politikatörténetébe, létrejött egy megállapodás az alsó és a felső tábla között a - lényegében liberális szemléletű - új vallásügyi törvény elfogadásával kapcsolatban, az uralkodó azonban 1840 tavaszán az országgyűlés előrehaladott voltára hivatkozva elhalasztotta annak szentesítését. Sokkal inkább arról volt szó azonban, hogy a püspöki kar utolsó kísérletként Rómába küldte Lonovics József csanádi püspököt XVI. Gergely pápa álláspontjának kikérése érdekében. Nem sokkal az országgyűlés bezárása után azonban a püspöki kar a határozott ellenállás mellett döntött: 1840. július 2-án közös pásztorlevélben valamennyien magukévá tették a Lajcsák-féle nagyváradi szabályozást, vagyis a passiva assistentia gyakorlatát kiterjesztették az egész magyarországi római katolikus egyházra.

A vármegyék felháborodása a püspökök által vártnál is nagyobbra kerekedett. Először 1840 augusztusában Pest vármegye nyilvánította törvénytelennek az egyház eljárását (az egyik első érintett itt egyébként véletlenül a börtönéből nem sokkal korábban szabadult és népszerű ellenzéki vezető, Kossuth Lajos volt^[1028]), sőt kilátásba helyezte a vegyes házasságokban reverzálist követelő illetve az azokat elutasító házaspárok egyházi megáldását el nem végző papok törvényszék elé idézését és pénzbüntetésre ítélését. Pest álláspontját magáévá tette a legtöbb (nemcsak ellenzéki, hanem ingadozó) vármegye is, az egyház mellett nyíltan csak a katolikus papság által befolyásolt Esztergom és Heves, illetve az ókonzervatív légköréről ismert Sáros állt ki. A vármegyei közgyűléseken fellángolt egyházpolitikai viták során már nemcsak az áldásmegtagadás miatti sérelmek orvoslása, a papság megbüntetésének szándéka kapott hangsúlyt, hanem újabb és újabb indítványok fogalmazódtak meg a felekezeti jogegyenlőség megteremtése érdekében. Egyes vármegyék (Bereg, Zólyom) például engedélyezték, hogy területükön a protestáns lelkészek is érvényesen megáldhassák a vegyes házasságokat, sőt a kötelező polgári házasság alternatívája is megfogalmazódott. De hangzottak el indítványok az egyházi birtokok szekularizációja (Borsod), a katolikus főpapság állami hivatalvállalásának megtiltása (Torna, Gömör), a szerzetesrendek korlátozása (Sopron) és még számos egyéb iránt is.^[1029]

Az 1841 áprilisában kiadott, és Lonovics által meghozott Quas vestro kezdetű pápai bulla ugyan elismerte a protestáns lelkészek előtt kötött vegyes házasság érvényességét, de a katolikus pap előtt kötött frigyeknél ragaszkodott a reverzálisokhoz illetve azok elmaradása esetén a passiva assistentia gyakorlatához. Így látszólagos kompromisszumkészsége ellenére újabb feszültség forrása lett. (A bulla minden fontosabb eleme ellentétes volt ugyanis a hatályos magyar törvények rendelkezéseivel.) Több vármegye számára újabb tiltakozásra adott lehetőséget a bullára adott kihirdetési engedély (placetum), illetve a magyar törvényekbe való "idegen", katolikus egyház által gerjesztett beavatkozás nyilvánvaló kísérlete. Az elmérgesedő vitának végül az 1843-44. évi országgyűlés tárgyalásai és a liberális szemléletű 3. tc. megalkotása vetett véget,^[1030] mely megtiltotta a reverzálisok követelését, visszamenőleges hatállyal érvényesnek ismerte el a protestáns lelkész előtti vegyes házasságot illetve formálissá tette a protestáns hitre való áttérést is.

Alábbiakban a református egyháznak, pontosabban a tiszáninneni egyházkerületnek a fent vázolt eseményekhez való viszonyát szeretnénk elemezni, mely először itt is szükségessé teszi a protestáns egyháztörténetírás vonatkozó eredményeinek áttekintését. Általában azt mondhatjuk el, hogy a leginkább a protestánsokat érintő vitában az egyház intézményes részvétele volt a legkevésbé szembetűnő, így a mégoly vaskos feldolgozások is viszonylag kevés terjedelmet szentelnek az 1830-1840-es évek vonatkozó történéseinek. Az összefoglaló monográfiák a figyelmet elsősorban az országgyűlések eseményeire fordították, az 1840-1843 közötti, vármegyei ellenállás eseményeinek kisebb terjedelmet szentelnek, jórészt általános megállapítások kíséretében.^[1031] Ennek oka elsősorban abban kereshető, hogy az egyház politikai érdekeiben született állásfoglalások ritkábban születtek az egyházkerületek közös fellépésének eredményeként, s a történetírás sem fordított elég figyelmet az egyes egyházkormányzati egységek történéseire. Utóbbiak monográfusai pedig épp a téma regionális fontosságot meghaladó volta miatt nem foglalkoztak az eseményekkel. Jellemző példaként említjük az egyik, 19. század második felében született, mintegy 900 oldalas egyházmegye-történetet, melynek szerzője a reformkor egyházpolitikai vitáit ennyiben foglalta össze: "Említést teszünk még az áldásos 1843-iki vallásügyi tc.-ről is; azonban csupán jelezzük keletkezésének idejét. Hosszasabban nem szólunk annak országosan ismert előzményei s következményeiről; minthogy azok nem egyedül e traktus szűk körére szorítvák."^[1032] A legjobban feldolgozott a tiszántúli egyházkerület, több monográfusa is kellő súllyal foglalkozott a reformkor egyházpolitikai vitáival és a református egyház szerepvállalásával,^[1033] bár munkáik folytatásáról alig-alig beszélhetünk. A többi egyházkerület (köztük a tiszáninneni) hasonló feldolgozással nem rendelkezik. A térség egyházközség-történetei többnyire nem vagy csupán érintőlegesen foglalkoznak a témával,^[1034] a helyi forrásanyag feldolgozása nélkül a legnagyobb figyelmet az ungi egyházmegye monográfusa szentelte a vegyes házasságokkal összefüggő országos eseményeknek.^[1035]

Az előzmények között fontos felhívni a figyelmet arra, hogy az említett Beöthy-beszédet követően fellángolt egyházpolitikai vita hatására 1833 márciusában a Tiszáninneni Egyházkerület is megállapította a protestánsok vallási sérelmeit.^[1036] A mintegy két oldalas feljegyzés azonban - nyilván nem véletlenül - pontosan követte az alsó tábla 1833. február 20-i országos ülésén megállapított sérelmeket és azok szerkezetét, minden bizonnyal csak azok kivonatának tekinthető.^[1037] Sérelemként állapítja meg, hogy már az 1825-27. évi országgyűlésen felmerültek orvosolatlanul maradt egyházpolitikai problémák, a vegyes házasságok és az áttérések mellett például az, hogy újabban ismét gátolják a protestáns diákok külföldi egyetemekre járását, vagy az, hogy sok helyen akadályozzák a felekezetek közös temetőhasználatát (ahol külön felekezeti temetők nem voltak) stb. Hangneme nagyon is határozott,^[1038] ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a kezdeményezés nem a református egyházkerülettől, hanem az országgyűlés liberálisaitól eredt. Utóbbiakat a protestánsok csak követni próbálták, és az országgyűléssel kapcsolatban kínosan ügyeltek a törvényesség látszatára, az uralkodóházhoz való hűség megkérdőjelezhetetlenségére, s arra, hogy ne ők tűnjenek fel az indítványok kezdeményezőinek szerepében.

Az országgyűlés későbbi szakaszában - miután a vallásügy lekerült a napirendről - nem véletlen, hogy a tiszáninneni református vezetők (mindenekelőtt Szathmáry Paksi József szuperintendens) sem nagyon erőltették a kérdéskör újrafelvételét, egészen addig, míg újra országgyűlési viták kibontakozása volt várható a téma körül. Majd csak az 1838. tavaszi egyházkerületi közgyűlés foglalkozik újra a közéleti szerepvállalásnak ezzel a formájával, vagyis azzal, hogy a protestánsok kívánságait felirat formájában az uralkodó illetve az országgyűlés elé terjesszék. Minderre nyilván azzal összefüggésben került sor, hogy az ez évi konvent az országgyűlés előtt újabb közös tanácskozást és a protestánsok vallássérelmekkel kapcsolatos állásfoglalásának egységesítését célzó tanácskozást kezdeményezett, mely egyébként végül meghiúsult.^[1039] Az elhatározást azonban egy évig nem követte tett, s az 1839. áprilisi közgyűlés megint csak arról hozott határozatot, hogy az esedékes országgyűlés megnyitására a protestánsoknak az 1818 óta (vagyis elmúlt harminc évben) elszenvedett sérelmeit az egyházkerületi jegyzőnek össze kell gyűjtenie.^[1040] Érdekes elem azonban a közgyűlési bejegyzésben, hogy felismerték: korábban az alázatos feliratok útján a vallásgyakorlat korlátozása miatt az uralkodó lényegében "hasztalanul kerestetett" meg, ezért az egyházkerület fennhatósága alatti vármegyék közgyűléseivel kell felvenniük a kapcsolatot, hogy követutasításaikba vegyék be a reformátusok kéréseit. Az e térségben zömmel ellenzéki irányzatú vármegyék (Borsod, Abaúj, Gömör, Zemplén) valóban polgári szemléletű egyházpolitikai elveket is felvettek követutasításaikba, azonban erre sokkal inkább saját szabadelvűségük és aligha az egyházkerület "lobbizása" késztette őket.

Már csak azért is, mert az egyházkerület továbbra sem siette el a vegyes házasságokkal összefüggő egyházpolitikai sérelmek orvosoltatásának követelését, és inkább az óvatos kivárás, az egyre inkább ellenzéki hangvételű vármegyéktől való eltávolodás álláspontjára helyezkedett. A július közepén tartott közgyűlés ugyanis nem tett mást, mint újra nyomatékosította a korábbi határozatot, kiegészítve azzal, hogy mind a hét, egyházkerülethez tartozó egyházmegyét utasították: a táblabíráik illetve a prédikátorok útján gyűjtsék össze az - ekkor már konkrétabban megfogalmazott - 1791/26. tc. ellenére akár áttérési, akár egyéb ügyekben tapasztalt súrlódások tárgyában készült részletes beszámolóikat.^[1041] Pedig a határozottabb fellépésre meg lett volna a lehetőség és ezt a közhangulat is elősegítette volna, hiszen márciusban jelent meg Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök említett pásztorlevele, mely április-május folyamán az egész országban élénk tiltakozó visszhangot váltott ki. Elterjedt a híre továbbá annak is, hogy április végén V. Ferdinánd uralkodói leiratot bocsátott ki, melyben hangsúlyozta, hogy őrködik a törvényes rend megtartása felett, a katolikus püspököket pedig felszólította, hogy a - felségsértési perek miatt - kiélezett helyzetben tartózkodjanak a felesleges és ártalmas izgatásoktól. (A leiratban foglaltakat a reformellenzék 1844-ig rendszeresen érvként használta a püspöki kar törvényszegésének bizonyítására.) Minderről egyébként Porkoláb Dániel budai ágens pontosan értesítette is Szathmáry püspököt 1839. május 11-én Budán kelt levelében: "A nagyváradi püspöknek a vegyes házasságok megtiltása eránt kiadott törvénytelen pásztori levelét őfelsége is milyen indulattal vette, megtetszik a helytartótanácshoz közelebb leküldött s a múlt tanácsi ülésbe felolvasott és örökös hálára buzdító k. intéző leveléből [...] Csak [az] a kár, hogy ezen aranybetűkre érdemes k. rendelet csak az érsekekkel és püspökökkel rendeltetett közöltetni, holott mily kimondhatatlan jótékony következése lett volna annak, ha az nemcsak főtisztelendő superintendentiáinkkal, hanem országszerte minden jurisdictiókkal közöltetett volna, mivelhogy abból őfelségének atyáskodó ritka kegyelmét mindenki örömhálával olvasván, jövendőre sok vallásbeli panaszok megszűntek volna."^[1042] Május első felében egyébként bizonytalan hírek kaptak lábra a hazai reformátusok körében a május 20-ra tervezett "generális konvent" elmaradásával kapcsolatban, de a tiszántúli egyházkerület ennek feltétlen szükségességét belátva, körlevélben kérte a többi püspököt a Lajcsák-féle pásztorlevél következményeinek elhárításában (konkrétan egy konvent-ülés összehozásában) való részvételre. Az eseményre május 26-án sor is került, s az uralkodóhoz a vallássérelmeket taglaló közös feliratot intéztek, melyet azonban az udvar válasz nélkül hagyott.^[1043]

Az országgyűlés előtt az egyházkerület mégsem szánta rá magát arra, hogy - a konvent közös tiltakozásában való részvételen túl - saját sérelmeinek felterjesztésével nyomatékosítani próbálja a vallásügyi sérelmek törvényes orvosoltatására irányuló szándékot. (A diéta egyébként Pozsonyban már június 8-án megnyílt.) A fentebb említett közgyűlési határozat nyomán csak az év második felében állított össze a jegyző egy terjedelmes dokumentumot, melyben pontokba szedte az egyházkerület álláspontját a sérelmek tárgyában.^[1044] Az egyházkerületek közös tanácskozása (vagyis a konvent) legutóbbi említett állásfoglalásának megfelelően kijelentették, hogy értelmezésük szerint az 1791/26. tc. szentesítésével az uralkodó "világos törvény"-t alkotott, melynek szelleme a bécsi és a linzi békekötésekkel hozható összefüggésbe, azok folytatásaként értelmezhető. A sérelmek abból fakadnak, hogy a törvény elfogadását eredetileg is ellenző erők - kimondatlanul: a katolikus püspöki kar - azóta lépten-nyomon a legfőbb kormányszervekre (elsősorban a helytartótanácsra) kényszerítették akaratukat, és azóta folyamatosan a törvénnyel ellentétes rendeletek kiadására sarkallják azokat. Így például az 1791/26. tc. szűkítő, sarkított értelmezését adják, amikor arra hivatkoznak, hogy például a reverzálisokat a törvény szövege kifejezetten nem törli el, csak a házasságkötés akadályoztatásának tilalmát hangsúlyozza; az áttérés előtti 6 heti oktatást szigorú, szankcióként alkalmazható intézkedésnek tekintették (például egy rendelet értelmében az áttérésről szóló bizonyítvány kiadása előtt ha az áttérni akaró katolikus részt vesz egy protestáns templomi rendezvényen, különösen ha úrvacsorával él, akkor nemcsak az illetőt kellett perbe fogatni, hanem a protestáns lelkészt is) stb.^[1045] Mindezeket a nehézségeket 1818-ban már az egyházkerület részletesen felterjesztette I. Ferenchez, de a folyamodók "nemcsak orvoslást nem nyertek, sőt midőn ezen folyamodásuk a helytartótanácsnál tanácskozás alá vétetett, a tisztelendő katolikus papság kérelmére az az előterjesztés tétetett, hogy a protestánsok a közönséges névveli^[1046] folyamodástól jövendőre tiltassanak el".

Az akkor tehát meg nem szüntetett és az utóbbi években felerősödött korlátozásokat tíz csoportra osztotta a dokumentum készítője (Garas Sámuel aljegyző), első és fő sérelemként említve, hogy a protestánsok vallásügyeit nem az 1791/26. törvény, hanem az arra hamis módon hivatkozó, azzal ellentétes értelmű rendeletek útján intézik. Az áttérések ügyében ez például azt jelentette (2. sérelem), hogy bár a hat heti oktatás kötelezettségét sem írja elő külön a törvény, ahhoz az ilyen értelmű rendeletek miatt a katolikusok nemcsak ragaszkodnak, hanem annak végrehajtását olykor évekig lehetőségükben áll elodázni. A 3. sérelem a törvény azon "bal magyarázatát" kifogásolta, miszerint a reverzálisok kérésének szokása már 1791 előtt is gyakorlatban volt, s ha erről a törvény kifejezetten nem rendelkezik, akkor ez a gyakorlat fenntartható és reverzális követelhető. A 4. sérelem azokat a rendeleteket tette szóvá, melyek feljogosították a katolikus egyház helyi képviselőit, hogy akár hatósági erőszak igénybe vétele útján is elvehesse a szülőktől a vegyes házasságból született és nem "megfelelően" keresztelt gyermekeket. Az 5. sérelemben elismerték ugyan, hogy a törvény a másik felekezet hitére való "csábítás"-t tiltotta, azt azonban joggal kifogásolták, hogy erre való hivatkozással protestáns lelkészeket ítéltek el, ha nem zavarták el az istentiszteletükön bármi okból megjelenő katolikusokat, nekik olvasás végett könyveket adtak stb. A 6. sérelem a nagyon gyakori rekopulációval (újraesketéssel) kapcsolatos nehézségeket, a 7. pedig azt az 1819. évi rendeletet kifogásolta, mely az egyes gyülekezetek névsorának összeállítását és az attól való eltérések tilalmát írta elő. A 8. a törvénytelen gyermekek katolizálására irányuló törekvések, a 9. pedig a protestánsoknak a katolikus ünnepek megülésére illetve katolikus célokra való adóztatására vonatkozó előírások ellen tiltakozott. (A korban a reformátusok számára különösen sérelmes volt, hogy a helytartótanács - például 1835-ben is - augusztus 20., azaz a Szent István nap megünneplésére kényszerítette a protestánsokat, arra való hivatkozással, hogy az nem vallási, hanem nemzeti ünnep.^[1047]) A 10. sérelem pedig a protestáns hitbuzgalmi kiadványok cenzúráját, sőt egy ízben lefoglalásának esetét tartalmazta. (A Dunántúlon kobozták el egy ízben az Ájtatosság órái c. könyv példányait.) A 10 pont annak ellenére, hogy nem az országgyűlés kezdetére készült, és az udvarral való konfrontáció látszatát továbbra is kínosan kerülni igyekezett, mégis fontos szerepet játszott az egyházkerület közéleti szerepvállalásában. Egyrészt azért, mert a sérelmekhez fűzött példákban igyekeztek valamennyi magyarországi egyházkerület eseteiből meríteni (ezáltal az egyház egységét, szolidaritását hangsúlyozni), másrészt az egyházmegyékhez megküldött nyilatkozat lelkipásztorokat, protestáns világiakat arra indíthatott volna, hogy a vegyes házassági és egyéb vallássérelmi ügyeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak, tiltakozzanak stb.

Ez utóbbi hatás azonban csak nagyon korlátozottan érvényesült. Mind az egyházkerület, mind az egyházmegyék ugyanis az országgyűlés 1840 májusi bezárásáig a figyelmüket elsősorban Pozsonyra irányították, a sérelmek orvoslását a diéta kedvező fordulatától várták. (Mint fentebb említettük, az alsó és felső tábla kompromisszuma ellenére a király nem szentesítette végül a vallásügyi törvényt.) Egyedül a felsőzempléni és ungi egyesült egyházmegye 1840. április 23-i, Deregnyőn tartott közgyűlése foglalkozott behatóbban a sérelmekkel és igyekezett pontosan összeállított jegyzékkel segíteni az egyházkerület ilyen irányú küzdelmeit.^[1048] A vallásügyek politikai csatározásai mögötti konkrét emberi események felidézése tanulságos illusztrációja ennek az egész folyamatnak. A kisráski egyházközségből jelentették például, hogy egy református szülőktől származó, de korán elárvult 7 éves fiút betegsége miatt a sátoraljaújhelyi kórházba szállítottak, ahol azzal hitegették, hogyha katolikus lesz, azonnal meggyógyul, amit ő el is hitt, s ezáltal "született vallásából kifordíttatott". Kaposon pedig a plébános egy református anyától származó törvénytelen ikerpárt keresztelt meg, arra való hivatkozással, hogy a katolikus keresztszülők nem találták otthon a református lelkipásztort, ami egyébként nem is volt igaz, más alkalommal ugyanez a katolikus pap reformátusnak született törvénytelen gyermeket az orgonistája által temettetett el. A község egyébként jellemző vegyes házassági ügynek is helyszíne lett, amikor a református Kazinczi Mária helybeli leány egy katolikus legénnyel akart összeházasodni, s a helyi parókiát vezető premontrei szerzetes három hónapig mindenféle ürüggyel húzta-halasztotta az összeesketésüket, majd a szatmári püspök személyes döntésének szükségességére hivatkozott. Hám János püspök azonban ragaszkodott a lány katolikus hitre téréséhez, de a helyi plébános hitoktatásain Kazinczi Mária "nem tudta vagy nem akarta a r.[ómai] katolika hit alapos cikkeit megtanulni". Végül a plébános adta fel és összeeskette a házaspárt, a lány pedig megmaradt a hitében, s utána is hűséggel járt a református templomba, "de a törvény elleni erőszakoltatása csakugyan nyilvánvaló" volt.

Az országgyűlés bezárását követő események a protestáns egyházakban is élénk visszhangot váltottak ki. A vegyes házassággal kapcsolatos problémák elmérgesedése miatt már a törvény szentesítésének elmaradását is nehezen vették tudomásul, különösen sértőnek érezték a Kopácsy József hercegprímás, esztergomi érsek által kiadott, említett július 2-i pásztorlevelet és annak következményeit. Az 1840. szeptember 9-10-én tartott konvent-ülés számos kérdéssel foglalkozott, többek között a vegyes házasságok ügyében a katolikus klérus radikális lépése illetve Lonovics Rómába küldése miatt Szoboszlai Pap István (nem sokkal később a tiszántúli egyházkerület püspöke) jegyzősége mellett küldöttséget választottak, mely megszövegezte a vallássérelmek ügyében az uralkodóhoz intézendő feliratot. Bár a tiszántúli egyházkerület már a Lajcsák-ügy hatására is "megrettenve feljajdult" a zaklatások miatt (és "jajjszózatát" önálló felirat formájában tolmácsolta V. Ferdinándnak, melyre választ nem kapott),^[1049] az 1840 őszi felirat a feltétlen lojalitást, az uralkodói jóindulatba vetett teljes meggyőződést és a kérések megfogalmazásában az alázatosságot képviselik.^[1050] Feltűnő, hogy 1840 őszén a vármegyei közgyűlések (még a római katolikus többségű vármegyékben is) sokkal egyértelműbben fogalmazták meg a felekezeti egyenjogúság iránti elkötelezettségüket, s nem is annyira kérés, hanem határozott követelés formájában. Ezzel szemben a - Szoboszlai Pap konzervatív felfogását tükröző^[1051] - konventi felirat jóval óvatosabban fogalmazott, még a látszatát is kerülni akarta, hogy a vármegyéken végighullámzó ellenzékiség kapcsolatban áll a protestáns egyházakkal: "e szomorító jelenetek folytában rémülettel tekintenék a fejetlenségi következményeket, melyek a közálladalomra veszélyhozólag áradhatnának abból, ha egy osztálya a honfiaknak [ti. a katolikus papság] a hazai törvények egyikét kénye szerint és egyoldalúlag magyarázhatván, ekképpen s ezáltal máskor ismét más törvénynek ugyanily magyarázatára önmagának utat nyitna, egyszersmind pedig az ellenkező érdekű másik osztálynak is hasonló önkényes tettre - mitől azonban az evangélikus hitfelekezetek még szenvedve s nyomatva is mindörökké távol lesznek - felhívó alkalmat nyújtana". Az uralkodó igazságszeretetébe és törvénytiszteletébe, mint a sérelmek orvoslásának egyedüli és legfőbb forrásába vetett feltétlen bizalom hangoztatása mellett megállapították, hogy a katolikus főpapok az 1791/26. tc.-et megsértik, amikor akadályokat gördítenek a vegyes házasságok elé, ráadásul mintegy fél évszázados viszonylagos nyugalom után, továbbá az eltörölt "házassági kötelezvények (reverzálisok) kicsikarását erkölcsi kényszerítéssel eszközölni" akarják.

A november-december folyamán fokozódó vármegyei tiltakozások nyomán sokak optimizmusának adott hangot például a Világ publicistája Hazánk képe 1840 végén c. óévi visszatekintő illetve újévi programadó írásában: "Ideje volna a reverzálisok ügyét eldönteni, hogy nem lenne helye a súrlódásoknak, melyek hasznosabb munka- s vitatásoktól húzzák el az embereket." A megoldást pedig egyszerre várta a magyar katolikus főpapság józan mértékletességétől, Lonovics József csanádi püspök római kiküldetésétől és - szempontunkból a legfontosabb módon - "a hazánkbeli protestánsok fölvilágosodottságától" is.^[1052] Bár nézetünk szerint nemcsak az első két tényezővel kapcsolatos várakozása bizonyult 1841 folyamán megalapozatlannak, tény, hogy az új év első hónapjaiban felerősödő vármegyei mozgalom (az áldásmegtagadó plébánosok ellen indított perek stb.) hatására a református egyház is feladni látszott addigi óvatos álláspontját, és a jogaikért való határozottabb kiállás mellett döntött. A tiszáninneni egyházkerület csak több mint fél évvel az említett konvent-ülés után foglalkozott annak határozatai megvitatásával, amikor - a dunamelléki egyházkerület indítványa folytán, Tiszántúl által is támogatottan^[1053] - szóba került a "hogyan tovább?" kérdése. Vagyis az az alternatíva, hogy a konvent útján újabb felirattal nyomatékosítsák az 1839-40. évi országgyűlésen megállapított törvényjavaslat szentesítése iránti kérésüket, vagy pedig inkább maradjanak csöndben, s így "ezen ügy továbbá is a törvényhozás útján hagyassék".^[1054] Az egyházkerület úgy döntött, hogy a törvényjavaslat jó (bár nem minden protestáns követelést elégít ki), ezért a következő konvent-ülésre követeinek előírja, hogy - mivel "sorsunkat s hitsorsosink békéjét és nyugalmát teljesen biztosítva csak törvény által hisszük, s hisszük azt is, hogy azon törvényhozó test, mely e tárgyban eddig is már oly sokat tőn, megállapodásai s törvényes végzései királyi megerősítését is a maga útján eszközlék" - a szentesítés iránti igényük újabb konvent útján történő felterjesztését pártolják, az esetleges később megfogalmazandó kívánatokkal együtt. A határozatban nemcsak az a figyelemre méltó, hogy a református egyház fokozottabb közéleti szerepvállalása iránti igényre utal, hanem az is, hogy az uralkodó helyett a jogaikért folytatott küzdelemben a hangsúlyt az uralkodói jóakarat helyett a törvényhozással (kimondatlanul: az alsó tábla növekvő súlyú reformellenzékével) való kapcsolatra helyezték.

1841 nyarára Szoboszlai Pap István is eltávolodott az addigi óvatos és alázatos kérésekre alapozó felfogásától és a tiszántúli egyházkerület közgyűlésén - az események liberális világi értékelőivel összecsengő módon - kijelentette, hogy "az elmék fölingerülve, a szívek aggodalomban; sértve a törvény gyakori esetekben; a v.[enerabilis]^[1055] klérus ellenszegül a hangosan nyilvánult nemzeti közvéleménynek".^[1056] Ő is úgy foglal állást, hogy újabb konventi feliratot kell intézni az uralkodóhoz, melyben a katolikus papság törvénysértő magatartására és a társadalmi békesség ebből fakadó megbomlására kell a figyelmet ráirányítani. (A nyáron egyébként feltűnően megélénkültek az evangélikus és református - egyetemes konventet előkészítő - egyházmegyei illetve egyházkerületi gyűlések, s bár a fő témát a két protestáns felekezet tervbe vett uniója szolgáltatta, ennek kapcsán gyakran szó esett a vegyes házasságok miatti áldásmegtagadás sérelmeiről is.^[1057])

Az említett előző konventi ülést követően pontosan egy évvel később, 1841. szeptember 9-én Pesten tanácskoztak ismét a követendő magatartás tárgyában. (Az akadémia nagytermében délután 1/2 6-kor egyébként gróf Teleki József tiszáninneni egyházkerületi főgondnok, mint rangidős gondnok nyitotta meg az egyetemes konvent gyűlését.^[1058]) Az elfogadott felirat szövege^[1059] először is jóval rövidebb, mint az egy esztendővel korábbi volt, másrészt határozottabban tette szóvá, hogy az uralkodó eddigi folyamodásaikat még csak válaszra sem méltatta. Továbbá nyíltan érvként használta a világi törvényhatóságokkal való közös fellépésre való hivatkozást: "És mivelhogy azon gyászos viszonyok, melyekbe az említett pásztorlevelek mindkét felekezetünket s illetőleg az egész hazát bonyolították, eddig nemcsak meg nem engesztelődtek, sőt még inkább zajonganak, s a felingerlett elméket a vallás szent nevében elkeseredett harcra szólítják a törvény és a fennálló rend ellen. [...] múlt évi alázatos esedezésünket, mely hazánk majd minden megyéinek hasonló alázatos felírásaival gyámolítatván, országos óhajtássá lett, legfelsőbb atyai figyelmére méltatni, a vegyes házasságok szabad kötésének tett törvény elleni akadályokat apostoli királyi hatalmánál fogva megszüntetni, a katolikus egyházi rendet a törvény szoros teljesítésére kötelezni, és hitünk sorsosinak s illetőleg az egész hazának az erkölcsiség, vallásosság, a polgári törvény és a belső nyugodalom tekintetéből naponkint inkább növekedő aggodalmát hovaelébb kedvező királyi határozattal kegyelmesen eloszlatni méltóztassék."

Ugyanakkor a liberális vármegyékkel a református egyházkerületek továbbra sem kívántak - a vallássérelmek miatti tiltakozások eszmei közösségének hangoztatásán túl - a gyakorlatban is együttműködést kiépíteni. Tartózkodóan vagy épp közömbösen viszonyultak az áldásmegtagadó plébánosok ellen indított vármegyei vizsgálatok tárgyában, és feltűnő például, hogy míg a tiszáninneni egyházkerület területén lévő vármegyék (például Borsod, Zemplén, Abaúj, Gömör stb.) a vegyes házasságokban a protestáns házasfél érdekében foganatosítottak szigorú intézkedéseket, a hivatalos egyházi szervek erről nem nagyon akartak tudomást venni. Úgy gondolták, hogy a vármegyék egyoldalú lépéseikkel (például a plébánosok perbe fogásával, a vegyes házasságok megkötésének protestáns lelkész előtti engedélyezésével) "túllőnek a célon", vagyis lényegében szintén megsértik az 1791/26. tc. betűjét és szellemét, nem várják be az országgyűlésen alkotandó új vallásügyi törvényt. A sajtó is tele volt a térségben áldást megtagadó papok ügyeivel, az egyházkerület mégsem tett semmilyen lépést a vármegyék eljárásának helyeslésére vagy akár tudomásul vételére.^[1060] Sőt, amikor Bereg vármegye (Zólyomhoz hasonlóan) 1842-ben kinyilvánította, hogy területén a protestáns lelkészek is érvényesen megáldhatják a vegyes házasságokat, és erről a Tiszántúli Református Egyházkerületet is - a lelkipásztorok tájékoztatását kérve - értesítette, az utóbbi erélyesen tiltakozott a megyei rendelet ellen. Arra hivatkoztak, hogy az 1791/26. tc. értelmében vegyes házasságot csak katolikus pap előtt lehet kötni, s a református egyház a törvény kijátszásában még akkor sem működhet közre, ha a katolikus klérus részéről a reverzálisok követelése miatt nyílt törvénysértés történt, a fennálló mindenkori előírásoknak "hódolva engedni s ahhoz rendíthetetlenül ragaszkodni" kötelességüknek tartották.^[1061] Ennél is tovább ment a nagyváradi református lelkész, aki ugyanerre az érvre hivatkozva a katolikus papok magatartása mellé állt, és törvényesnek ismerte el a passiva assistentia gyakorlatát, sőt fellépett Szilágyi Lajos egyházmegyei tanácsbíróval szemben, akinek az indítványára a bihari közgyűlés kimondta a protestáns lelkipásztor előtti vegyes házasság kötésének lehetőségét.^[1062] ("Én tettem ki magamat a katolikus klérus ellen, és mégis a magam felekezete vett miatta üldözőbe" - írta Szilágyi az esetet kommentálva.) Visszatérve a tiszáninneni egyházkerületre, jellemző például az edelényi plébános áldásmegtagadása kapcsán az ottani református egyházközség hozzáállásáról született megállapítás, mely szerint passzív magatartást tanúsított a felekezetközi viszályokban, inkább defenzív módon viselkedett.^[1063] A tiszáninneni egyházkerület elé sem ez a borsodi, sem a többi nagy port felvert eset nem került. Az egyetlen ügy, amellyel ekkoriban foglalkozniuk kellett, a nagykövesdi plébános (bizonyos Pajthény Gergely) eljárása volt 1842-ben.^[1064] A plébános ugyanis - mint azt a helyi református lelkész, Dióssy István jelentette - egy helyi református férfit 1842. április 30-án összeadott a templomban egy katolikus özvegyasszonnyal, mielőtt a szokásos háromszori kihirdetésről a bizonyítványt számára kiállíthatták volna. (Csak kétszeri kihirdetés történt meg.) Az alsózempléni egyházmegye, majd az egyházkerület felterjesztése folytán az esetről a helytartótanács értesítette az illetékes kassai püspököt, Ocskay Antalt. A püspök az év végén figyelmeztetésben részesítette a plébánosát a házasságjogi előírások megsértése miatt. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a többi vegyes házassági ügyhöz képest ez volt az abszolút ritka eset, azon plébánosok mellett ugyanis, akiket az egyházi körlevelek értelmében elkövetett áldásmegtagadás miatt perbe fogtak, a püspökeik a legmesszebbmenőkig kiálltak, sőt a felső kormányszerveknél a papok ellen fellépő vármegyék megdorgálását követelték.

A feliratot követő tiszáninneni közgyűlésen nem foglalkoztak a vegyes házasságok egyre terebélyesedő ügyével, bár erre a körülmények sem voltak igazán alkalmasak. Rövid kitérőként említjük, hogy a Pesti Hírlap részletes tudósításában az egyházkerület közéleti szerepvállalásával kapcsolatos kritikát is megfogalmazott, a reformkor politikai légkörére jellemző érveléssel.^[1065] A szeptember 28-án kezdődött közgyűlést ugyanis a püspök Perkupára, egy alig ezer lelkes tornai községbe hívta össze, amelynek megközelíthetősége és infrastruktúrája (lakással való ellátottsága) egyaránt nagyon rossz volt, "mindennek inkább, mint szellemi és nyilvános életnek hazája. És itt tartatik egy gyűlés [...] melynek alapja nagy részben a jogegyenlőség éltető eleme, a nyilvánosság volna." Maga a közgyűlés a viszonyok miatt a tudósító számára lehangolóan sikeredett. Alig jelentek meg ötvenen, közöttük is az egyháziak voltak többségben a világiakkal szemben. Így fennállt a veszély, hogy egyes családok túlnyomó befolyást gyakorolnak az egyházkerületre, továbbá "kártékony nepotizmus és hierarchia korcsosíthatják el az egyenlőségre építő rendszert. Ha valahol, itt bizonyára pénzen is meg lehetne venni a nyilvánosságot." Ha ez a feltételezés túl éles és igaztalan is volt, a tudósítónak az az észrevétele helyesnek bizonyult, miszerint a tanácskozási idő nagy részét érdektelen téma, a sárospataki kollégium tőkepénzeinek zárszámadása foglalta le.^[1066] Ragályi Károly táblabíró felhozta továbbá az unió témáját, miszerint a református közéletben nemcsak a tiszántúliakat, hanem az ittenieket is az egyesülés ellenségének tartják. A közgyűlés ennek nyilvánosan ellenmondott, és hogy ezt alátámassza, javaslatot is tett például a miskolci evangélikus és református líceumok összevonására.

Egy hónappal az 1841. szeptemberi konventi feliratot követően, október 12-én az uralkodó a placetum megadásával hozzájárult a Quas vestro bulla magyarországi kihirdetéséhez (ezt Kopácsy esztergomi érsek november 8-i pásztorlevele tartalmazta is), amely nemcsak az ellenzéki vármegyék számára adott újabb lehetőséget liberális egyházpolitikai elvek újrafogalmazására, illetve annak leleplezésére, hogy a katolikus egyház a kizárólag magyar törvényhozásra tartozó kérdésekbe Róma tekintélye mögé bújva akar érdekeinek megfelelően beavatkozni. Hanem a protestáns egyházakban is tovább gyengítette az uralkodó jóakaratába és a törvényesség fenntartása iránti elkötelezettségébe vetett feltétlen bizalmat. Teleki József tiszáninneni főgondnok 1842. március 20-án fordult levélben Szathmáry Paksi József püspökhöz.^[1067] Ebben tájékoztatást adott a két protestáns egyház értekezletéről, ahol a pápai bulla és általában a katolikus egyházi magatartás elleni tiltakozást már nemcsak az uralkodó, hanem a közvélemény (az ekkori politikai csatározásokban amúgy is jelentősen felértékelődő nyilvánosság) előtt is szükségesnek látták "illendően, de szilárdul" nyomatékosítani. Az evangélikusok és a reformátusok 4-4 egyházkerületének közös fellépését már kevésnek érezték, ezért egyszerre tartották fontosnak az egyes kerületek külön-külön történő folyamodását és a majdani közös nyilatkozat előkészítését. Újabb elem az eddigi elhatározásokhoz képest, egyben az uralkodóhoz intézett feliratok viszonylagos hatástalanságának újabb felismerése, miszerint szükségesnek vélték a lelkipásztorokhoz is körlevelet intézni, hogy híveiket mely elvek alapján világosítsák fel a vegyes házasságok ügyében követendő magatartásról. ("Ebben a reverzálisok törvénytelenségét és a minden vallása igazságairól meggyőzetett apára nézve illetlenséget kifejtvén a papoknak meg lenne hagyandó, hogy híveiket azoknak kiadásától ügyekezzenek tartóztatni, egyszersmind pedig oda lennének utasítandók, hogy a vegyes házasságokat, miután azok a római katolikus lelkészek előtt megköttettek, amennyiben azt az illető felek kívánják, megáldják.") Teleki leveléhez egy megállapodás útján készült, ugyanakkor nem kötelező erejű szövegvázlatot is mellékelt, mely azt célozta, hogy az egyházkerületek autonómiájának épségben tartásával, viszont hasonló elvek alapján forduljanak az uralkodóhoz. A közvélemény fokozódó nyomásának lehetett a jele, hogy szorgalmazták: a feliratban a "sértő és ingerlő" kifejezéseket kerülni igyekezzenek. A helyzet újragondolását és a református egyház állásfoglalásának szükségességét nyomatékosította, hogy - mint említettük - az említett pápai bulla elvben lehetőséget adott a vegyes házasságok protestáns lelkészek előtti megkötésére.

A Tiszáninneni Református Egyházkerület egy hónappal később foglalkozott Teleki levelével, és terjedelmes határozatot fogadott el, melyben teljes egészében magáévá tette a nyilatkozat-tervezet fontosabb pontjait, de jelentősen ki is bővítette, önálló értelmezéssel és elemekkel is ellátta azt, elsősorban a házasságokkal kapcsolatos jogi-politikai argumentumok mellé teológiai-spirituális érvelést társítva.^[1068] Először szükségét érezték, hogy az egyházkerület megindokolja, miért tanúsított korábban passzivitást az 1839 óta heves vitákat kiváltó vegyes házassági ügyekben. Elsősorban arra hivatkoztak, hogy akkor még tanácskozott az országgyűlés, utána pedig a konvent közös felség-folyamodványaitól vártak pozitív elbírálást. (Az érv egyébként kevéssé lehetett meggyőző, hiszen a felbolydult vármegyék vegyes házassági állásfoglalásai szükségessé tették volna korábban is a nyilvánosság elé állást.) Majd így folytatták: "Midőn azonban sem a törvényhozási, sem a folyamodási úton tett lépéseknek eddigelé sükerét nemcsak nem tapasztalánk, sőt inkább a hercegprímás s több érsekek és püspökök által elbocsájtott, nézetünk szerint törvénybe ütköző pásztori levelek; azáltal, hogy a Magyarországra is kieresztett pápai bréve királyi placetummal elláttatott, mintegy törvényesíttettek: megnyúlt szívünkben az aggodalom, s mély fájdalom tölté el kebleinket; mert kénteleníttetünk látni azt, hogy a római katolikus papságnak ellenünk, kik ugyanazon Jézusban hiszünk, kinek az magát követőjének vallja, régi neheztelését nem olthatta ki, türelmetlenségét nem szelídítheti háromszáz évek hosszú sora; kénteleníttetünk látni, miként annak hatalmas befolyása ellen sem tűrés sem szenvedés, sem ünnepélyes békekötés, sem törvény elegendő biztosítást eddigelé nyújtani képes nem volt; kénteleníttetünk látni, miként azon evangelika hitvallás, melynek gyakorlata törvény által szabadosnak nyilatkoztatik, melynek fő s egyedüli alapja a Jézus által történt isteni kijelentés, azáltal, hogy az érintett pásztori levelekben annak követői áldásra méltatlanoknak s az evangélikusokkal kötött házasság kárhozatosnak nyilváníttatnak, lealacsonyíttatik; kéntelenek vagyunk látni, hogy mindezeknek hintegetésével az ország különböző hitvallású felekezetei között a csak nemrégiben helyreállott, s azóta szépen virágzott egyetértés és béke fölzavartatni céloztatik; kéntelenek vagyunk szemlélni, miként azon vegyes házasságok, melyeket az 1790. [évi] 26. törvénycikk világos rendelete szerint akadályozni egyáltalában tiltatik, oly erkölcsi nehézséggel akadályoztatnak, melyen fölülemelkedni csak erősebb lelkek képesek, sőt mivel világosan ki vagyon mondva, hogy azon esetekben, ha az ily vegyes házasságra lépő evangélikus férfi születendő gyermekeinek a katolika hitben leendő neveltetésöket térítvény által biztosítja, az összeadás a római anyaszentegyház szertartásai szerint végrehajtandó, kéntelenek vagyunk látni, miként ezen egészintézkedés alatt a római anyaszentegyház azon szándéka rejtezik, miszerint abba a másként hívők, lelki nyugalmuk s meggyőződésük föláldozásával bekényszeríttessenek." A nyilatkozat ezután a református lelkészek felé fordul és kifejezi a kerület vezetésének bizalmát a lelkipásztorok tájékozottsága és elvi szilárdsága felé, azonban nehogy a püspök felügyelői kötelessége elmulasztásával vádoltassék, felhívja a figyelmet néhány dologra. A felhívásban (mint fentebb a helyzet értékelésében is) szembetűnő, hogy a katolikus papság magatartását nem csupán a törvényes rend és a társadalmi békesség megsértése oldaláról bírálja, hanem mint a Szentírással ellentétes, magát keresztyénnek nevező személyhez méltatlan cselekedeteket is kifogásolja. Például: "hitszónokaink kötelességüknek tartsák hallgatóik előtt mindenkor, midőn arra alkalom nyílik, kijelenteni, miként a vegyes házasságok más házasságoktól nem különböznek, sőt egyházunk alaptörvénye a lelkiösméret szabadsága és türelemnél fogva, bármely házasságokat is akadályozni nem szabad, mert vegyes házasságok esetében is a házasság mindenkor ugyanazon Istentől rendelt, és az emberek szíveiből fejlődő szeretetnek frigye marad." A hatályos törvény - hangsúlyozzák - továbbra is csak katolikus pap előtti házasságot ismer el, a pápai bréve engedélyével ellentétben. Mivel a katolikus előírások reverzálishoz kötik a vegyes házasság megáldását, a törvényhez ragaszkodó protestáns fél kénytelen volna csak a passiva assistentiával megelégedni, ezért óriási a lelkipásztorok felelőssége, hogy a híveiket pontosan felvilágosítsák: "ámbár ugyan vallásához híven ragaszkodó egy protestánsról is föl nem tehető, hogy ilyetén, hatásában sem lehető^[1069] lélekárulásokra [ti. reverzális adására] lealacsonyodnék, mindazáltal lelkészeinknek kötelességökhöz tartozánd, a tanításnak minden törvényes módjával hitsorsosainkat ezen már két országgyűlés által törvényellenieknek nyilvánított térítvények káros következéseiről meggyőzni és ezáltal az ilyetén térítvényeknek kiadását lehetőségig gátolni". Az egyházkerület végső döntése abban összpontosult, hogy - addig is, amíg az aktuális feszült helyzetet az új törvény megalkotása nem orvosolja - engedélyezi lelkészeinek azon vegyes házasságok jogszerű és "vallásunk szertartása szerinti" megáldását, melyeket az illetékes katolikus pap reverzális hiányában elutasított, vagy csak passiva assistentiával akart illetni. Ily módon az egyházkerület most ahhoz adta beleegyezését, melyet nem sokkal korábban - amikor a protestáns lelkészek általi vegyes házasság-kötés még csak egyes vármegyék indítványa volt - helytelenített. (Az említett tiszántúli egyházkerülethez hasonlóan, mely szintén ekkoriban, az 1842. április 23-i gyűlésén fordult feliratban az uralkodóhoz, hogy tiltakozását nyilvánítsa a protestánsok rendezetlen és sérelmes vallásügyének újabb súlyosbítása ellen.^[1070]) A tiszáninneni határozat leszögezte továbbá, hogy a stolaris díj még abban az esetben is a katolikus papot illeti vegyes házasság kötésekor, ha protestáns lelkész adta össze a jegyespárt.

A valóban tartalmas és a liberális egyházpolitikai törekvéseknek is megfelelő határozatot azonban több, mint két hónapig még nem küldték el az espereseknek kihirdetés végett. A halogatásra bizonyára ismét a konfliktuskerülő óvatosság adhatott magyarázatot, bár ezzel a kerület nem volt egyedül, hiszen a nyolc protestáns szuperintendenciából csupán kettő hirdette ki hasonló határozatát. Július elején azonban a tiszáninneni közgyűlés is úgy határozott, hogy Szathmáry püspök ne halogassa tovább az intézkedést.^[1071] Sőt, egy fokkal megint tovább léptek: előírták, hogy ha bárkinek tudomására jut, hogy valamely református személytől reverzálist vettek, azonnal jelentsék az esetet egyházmegyének, majd az egyházkerületnek, utóbbi pedig haladéktalanul értesíti a világi hatóságokat, hogy utóbbiak "az ily törvénytelenül vett reverzálisok ügyében azonnal intézkedhessenek". Vagyis ekkor az egyházkerületben a vármegyékkel való aktív együttműködés álláspontja vált meghatározóvá, nemcsak elfogadták, hanem kifejezetten szorgalmazták a hatóságoknak a felekezeti jogegyenlőség érdekében foganatosított intézkedéseit. Mindezt tovább nyomatékosította, hogy kimondták: nem kell feltétlenül ezt a "szolgálati utat" betartani, az egyházközségek segédgondnokai azonnal értesítsék közvetlen módon is a törvényhatóságokat.^[1072]

Az 1842-es év második felében azonban nem folytatódott az egyházkerület és a liberális vármegyék politikai együttműködésére irányuló törekvés, aminek több oka is kimutatható. Először is általában véve csökkent a vegyes házasságokkal összefüggő viták élessége, "tétje" például 1841 elejéhez képest. Nyilvánvalóvá vált továbbá, hogy 1843-ban újra országgyűlésre kerül sor, melyen várható a korábbi vallásügyi törvényjavaslat elfogadása, az udvar számára is kényelmetlen vegyes házassági ügyek lezárása, s ez a protestáns egyházak figyelmét az "ellenállás" helyett a törvényhozás kedvező fordulatának kivárására irányították. Végül pedig ekkoriban erősödtek fel bizonyos polémiák az egyházon belül, melyek lekötötték az egyházkerületi közgyűlések energiáit.

A vallássérelmek ügyében a törvényhozással kapcsolatos várakozás mellett ismét nagyon előtérbe került az uralkodó jóindulatába vetett bizalom. Az országgyűlést mintegy két héttel megelőző tiszáninneni egyházkerületi közgyűlés bejegyzése tömören örökíti meg az időszak általános hangulatát, problémáit, amikor azzal foglalkoztak, hogy éppen a legrosszabbkor támadt a református egyházon belül szokatlan élességű vita a szuperintendens-választás módja körül, "most midőn a legjobb s alattvalói iránt leggyöngédebb indulatú királyi fölség szelíd kormánya alatt a hon különböző vallást követő polgárai felett béke olajága leng, a minden szépben és jóban előhaladni törekvő kor igénylette szeretet éltető lehelete ápolási alatt reményeink szerint mindig élénkebben fölzöldülendő; most midőn a két protestáns felekezetet már szinte három századok óta elkülönöző fal, a mind tovább terjedő felvilágosodás varázshatalma illetésére omladozni kezd, s hasadni indult hajnala az arany időnek, melyben azok nem Jeruzsálemben, nem a Garizim hegyén többé, hanem hit s rendtartásban egyesülten leendenének az örökkévalót lélekben és igazságban imádandani".^[1073] Az országgyűlés tárgyalásait az egyházkerület optimistán, fokozódó várakozásokkal szemlélte, legfeljebb egy-egy, a sérelmek orvoslását általában kérő felterjesztés megfogalmazása iránt érkezett javaslat. Mint például a gömöri egyházmegye 1843. szeptember 19-20-án tartott közgyűléséből, mely arra kérte az egyházkerületet, hogy ne lankadjon "evangyéliomi szentséges vallásunk s az azzal kapcsolatban álló lelkiesméretbeli szabadságunk ügye fölött szemesen őrködni", s a diéta figyelmét felhívni a protestánsoknak "az ország törvényein alapult, de sokképpen megcsonkított jogaiba" való visszahelyeztetésére.^[1074] A tiszáninneni egyházkerület 1844 januárjában a körvonalazódó, de még nagyon is bizonytalan törvényjavaslatot már elegendőnek érezte ahhoz, hogy visszautasítsa Zay Károly, az evangélikus egyház főfelügyelője felhívását. Zay ugyanis újabb feliratokat szorgalmazott az egyházkerületekből a törvény támogatása, további eredmények kiharcolása érdekében.^[1075] A kisebb gyűlés méltányolta Zay buzgalmát, de remélte, hogy nem fog sem "lágy melegséggel vagy hidegséggel" vádoltatni, ha látva a pozitív fejleményeket, a konvent összehívását sem szükségesnek, sem időszerűnek nem tartották. Így vélekedtek: "nehéz aggodalmink közt édesen megnyugtatólag tapasztalni szerencsések leheténk mint állottak elő a jelen országgyűlés jelesb férfiúinak koszorújából többen, sokan a különböző vallásbeli felekezethez tartozók közül is, kik nyomott sorsunkat nemesen verő szívükre vévén, az igazság szent érzelmétől hevülten a leghőbb kívánatot is kielégíthető, örök hálánkra méltó férfias szilárdsággal, rendületlen s kitartó béketűréssel, magas lelkesedéssel emeltek szót sokszorozott sérelmeink orvosoltatása, vallásbeli jogaink s szabadságaink épségben tartása s törvények általi biztosítása mellett. Most [...] ezeknek következésében várnunk kell, és legigazságosabb és legjobb urunk s királyunk atyai indulatától méltán várhatjuk fájdalmainknak megenyhítését, várhatjuk az őfelsége legkegyelmesebb leiratában nyilvánított szép elvek alapján épülendő, a különböző hitvallású polgárok közti, a hon felvirágzását feltételező nyugalom, béke, egyetértés fennmaradhatásáért kezeskedendő törvények hozatala általi megvigasztaltatásunkat." Ez az álláspont sem volt egyedülálló, a tiszántúli egyházkerület például arra való hivatkozással utasította e a vallássérelmek felterjesztését (még az egyházmegyékből érkező ilyen értelmű kéréseket is), hogy mindazt a vármegyei követutasítások is bőséggel tartalmazzák, csak az országgyűlés munkájának nehezítése lenne az előkészítetlen akciózás következménye. A világi protestánsok szintén feleslegesnek vélték az országgyűlés előtt a konvent összehívását és újabb közös felirat fogalmazását, így 1844 tavaszán (a vallásügyi törvény szentesítését kilátásba helyező 1844. március 25-i királyi leirat ismeretében) a meghatározó személyiségek, például Teleki József tiszáninneni főgondnok is szükségtelennek vélte a konvent megtartását és halogatta annak összehívását.^[1076]

Az 1844/3. tc. elfogadását általános öröm fogadta a református egyházban, jóllehet a végrehajtás során újabb kisebb-nagyobb sérelmekkel kellett szembenézniük az egyházkerületeknek.^[1077] A tiszáninneni régióhoz kapcsolódó esemény még, hogy a törvény elfogadásában nagy szerepet tulajdonítottak Teleki József főgondnoknak, amiért a tiszántúli kerület köszönetnyilvánítást szavazott meg neki és József főherceg nádornak is. (Bár ami Telekit illeti, ő az országgyűlésen nem annyira nagyszabású szónoklataival, hanem sokkal inkább rövid, lényegre törő megjegyzéseivel tűnt ki. Az kétségtelennek látszik, hogy az alsó tábla vallásügyi javaslatai mellett következetesen kiállt, s elsőként követelte a szülők teljes jogának elismerését gyermekük kereszteltetésével kapcsolatban.^[1078])

Az események és az egyházkerületi források rövid áttekintése után meg kellene próbálni valami értékelést adni az 1830-as évek végi - 1840-es évek eleji politikai élet és a református egyház kapcsolatrendszeréről. Az utókor vonatkozó értékelései rendszerint két különböző dolgot hangoztatnak: vagy a protestáns egyházak passzivitását hangsúlyozzák, vagy ellenkezőleg éppen azokból eredeztetik a polgári átalakulás egyházpolitikai programját. Kétségtelen, hogy az 1830-as években általában az udvar iránti lojalitás jellemző a református egyházra, inkább sodródnak az eseményekkel, mint annak alakításában szerepet vállalnának.^[1079] (Gyakran idézik Kölcsey találó megállapítását, melyet 1833. február 4-én vetett papírra: "Mily változás! Mikor a linzi békét s a bécsi szerződést még vérrel kellett kiküzdeni, ki merte volna jövendölni, hogy 1833-ban a magyarországi gyűlésen a Luther és Kálvin fiai hallgatva nézik, míg a Pázmán hitének sorsosi érettek egymással vetekedve szólanak?"^[1080]) Ebben bizonyára a jozefinista egyházpolitikának van jelentős szerepe, vagyis annak a felfogásnak, miszerint a legnagyobb eredményeket egy jóindulatú Habsburg-uralkodó türelmi politikájától nyerte az újkori magyar protestantizmus. Az 1840-es évek első felében, felismerve, hogy V. Ferdinánd és államrendszere a katolikus főpapokat továbbra is egyik első számú magyarországi szövetségesének tekinti, akiknek társadalmi-politikai érdekeiért tenni is kész, gyakrabban került sor a református egyházkerületek tiltakozására, a liberális ellenzékkel való érintkezési pontok keresésére. Összességében azonban úgy gondoljuk, hogy a korban a felekezeti egyenjogúságnak és viszonosságnak, az állam és az egyház elválasztásának, valamint a vallás- és lelkiismereti szabadság biztosításának polgári programja nem elsősorban a protestáns egyházakból indult el, annak szellemi forrásvidékét sokkal inkább az 1830-as évek elején formálódó magyar liberalizmusban, annak "világi" és nem "egyházias" megfogalmazásában kell keresnünk. A reformellenzék táborában nagyon is hasonló egyházpolitikai eszméket tettek magukévá katolikusok és protestánsok egyaránt, közöttük a közös nevező - az egyházi konzervativizmussal is szembehelyezkedő - liberális felfogásukban ragadható meg.

Más kérdés, hogy a sajátosan nemzeti liberalizmus eszmerendszerének kialakulása a reformellenzék számos képviselőjében más és más okokra vezethető vissza. (Számos szabadelvű katolikus esetében bizonyosan a lelkiismereti szabadság humanisztikus megközelítése, vagy épp a felvilágosodás filozófiája és nem a protestáns tradíció játszotta ezt a szerepet.) Kétségtelen, hogy sok református és evangélikus közéleti személyiség pályafutásában kimutatható, hogy a magyar protestantizmus függetlenségi ("kuruckodó") hagyományai szerepet játszottak felfogásuk kialakulásában, és többségük sérelmi ellenzékisége épp az 1830-as évek elején formálódott át a polgári átalakulást igenlő reform-ellenzékiséggé. Az egyház intézményes fellépéséről mindez nem mondható el, vagyis rendszerint a vallási sérelmek orvoslását követelő, azzal megelégedő, de új típusú állam-egyház modell kialakításában állást nem foglaló magatartásnak lehetünk tanúi. A tiszáninneni egyházkerületben például a Borsod megyei Palóczy László esetében református származása és élete végéig megmaradt személyes vallásossága komoly szerepet játszott liberális egyházpolitikai felfogásának formálásában. Hasonló megállapításokat fogalmazhatunk meg Szemere Bertalannal stb. kapcsolatban is, akiknek ilyen világnézete számos konkrét intézkedésnek, indítványnak lett a forrása.^[1081]

Mindemellett kétségtelen, hogy ez az időszak a szabadelvűség egyházon belüli térhódításának korszaka is, vagyis a világi nemesség és a lelkipásztorok egyre nagyobb rétegeiben fogalmazódik meg az egyéni kegyesség mellett a közjó szolgálatának aktív közéleti szerepvállalásra serkentő programja. A társadalom, az állami intézményrendszer és a nemzeti közösség protestáns szellemben (vagyis az Isten előtti egyenlőség elve alapján) való megújításának gondolata áthatotta a prédikációkat, az egyház sajtóját, hétköznapjait és életének szinte minden területét.^[1082] Mindennek markáns jelenléte kétségtelen, még ha (mint láttuk) az egyház intézményrendszerének döntéseiben ez kevéssé is érhető tetten - legalábbis az 1848. évi fordulatig.

Magyar Egyháztörténeti Vázlatok -
Regnum, 1999. [2001] 3-4. sz. 271-275. p.

Horváth Mihály, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere 1849. június 15-én közzétett felhívásában az év augusztus 20-ra Pestre összehívta a magyarországi katolikus egyház kongresszusát. A hazai katolikus autonómia-mozgalom történetének e fontos epizódja egyáltalán nem ismeretlen a kutatás előtt, s maga a - miniszter szándékaira, autonómia-elképzeléseire fényt vető - felhívás szövege is a közelmúltban újra napvilágot látott, Sarnyai Csaba Máté szakavatott bevezetése és jegyzetei kíséretében.^[1084] Korábban többször hivatkoztak rá a szakirodalomban, az autonómia-mozgalommal foglalkozó tanulmányok méltatták is a kezdeményezés lényegét, jelentőségét. (Mint Sarnyai helytállóan megjegyzi, nem véletlen, hogy a - főleg katolikus egyháztörténeti - méltatások gyakran mellőzték a felhívás szövegében fő helyre állított demokratikus egyházreform-igényt illetve a püspöki kar politikai magatartásának nyílt bírálatát.^[1085]) A Horváth Mihály által június 15-én aláírt, majd a Közlönyben 19-én megjelent felhívásnak azonban a kutatók csak a közlésre szánt változatát használták (az említett legutóbbi forráspublikáció is az 1849-es Közlönyt illetve 1868-as második megjelentetést használta^[1086]), a szövegnek azonban fennmaradt a miniszter keze nyomát viselő eredeti fogalmazványa is.^[1087] Úgy érezzük, a betoldásokkal, kihúzásokkal, átírásokkal tarkított szövegre érdemes ismét felhívni a figyelmet, elsősorban az autonómia-felhívás történeti jelentősége miatt. Hiszen az elsőként papírra vetett majd módosított szövegváltozatok^[1088] fontos adalékokat szolgáltatnak az autonómia-koncepciót megfogalmazó Horváth Mihály szándékait illetően, és gazdagíthatják mind a múlt századi egyháztörténeti, mind általában a forradalom és szabadságharc utolsó szakaszát illető ismereteinket.

Az említett katolikus egyháztörténetírás rendszerint Horváth Mihály szavaiból azt emelte ki, hogy a "katholikus vallás sérelmeinek az orvoslását helyezte kilátásba", továbbá, hogy a miniszter felhívása is tartalmazza azt az 1848 tavaszán gyakran megfogalmazott katolikus álláspontot, miszerint a protestáns felekezetek szerencsések voltak magukat az államtól függetleníteni és ügyeiket önállóan intézni - vagyis a "súlyos gyámság" alól kell a katolikusokat felszabadítani, jogaikat további törvényekben biztosítani. (Ahogy Meszlényi Antal fogalmazott: "az áprilisi országgyűlés mulasztásait augusztus fogja jóvátenni.") Hangsúlyozzák továbbá, hogy a kormány fenn akarta tartani az egyház (1848/20. tc.-ben biztosított) jogait, lehetőséget adni saját önkormányzatának kiépítésére stb.^[1089] Más történetírók emellett leszögezik Horváth Mihály álláspontjában a liberális-demokratikus egyházreform meghatározó igényét. Ez utóbbi pedig feltételezte nála a katolikus önkormányzat megteremtését.^[1090] Horváth Mihály maga is a tanácskozás (sőt évente megtartandó tanácskozás-sorozat) feladatának az "általános egyházi újjáalakulást és újjászületést" tekintette, az "egyházi bajok forrásai" között pedig első helyre a papság anyagi ellátásának rendezése mellett a cölibátust, a kor szellemével össze nem egyeztethető szerzetesrendeket stb. állította, és mélyen elítélte a püspöki kar korábbi konzervatív politikai szerepvállalását.^[1091]

Az augusztus 20-ra meghirdetett autonómia-közgyűlésre szóló felhívás első fogalmazványában sokatmondó beszúrások és kihúzások szerepelnek, természetesen a szöveg formázásakor elkerülhetetlen - különösebb jelentőséggel nem bíró - nyelvtani-stilisztikai jellegű javítások, egyeztetések mellett. (Például amikor először arról írt, hogy "a katolikus egyház viszonyai nem maradhatnak a régiek, úgy az álladalom, mint a' belkormányzat ügyeit illetőleg", majd a mondat végét átjavította: "úgy az álladalom, mint a' belkormányzat irányában".)

Az ezeken túli javítások két csoportra oszthatók. Először is több esetben Horváth Mihály nyomatékosító, egyértelműbbé tevő kifejezéseket alkalmazott. Már az első sorban is, amikor a Habsburg-ház elnyomása miatt a katolikusoknak először csupán a "méltó fájdalom" érzését tulajdonította, majd a mondatot annak (a kényszerűség-érzést jobban kiemelő) tűrésére javította. Ugyanitt a "vallásához hűven ragaszkodó" kifejezésbe még utólag az "önzés nélkül" formulát is beszúrta. Vagy lejjebb, amikor a kormány jó szándékát "minden vallás" irányában biztosítani igyekezett, jellemző, hogy a két szó közé beszúrta nyomatékosító megjegyzését: "minden, tehát a kath. vallás..." Ugyanitt jelzésértékű, hogy a kormány pozitív hozzáállását és törvénytiszteletét először a "katolikus vallás" irányában igyekezett hangsúlyozni, majd a vallás szót "egyházra" módosította, a katolikus elé pedig a "magyar" jelzőt szúrta be. Előbbi változtatás nyilván az egyház, mint társadalmi intézmény jellegét, utóbbi pedig annak nemzeti elkötelezettségét nyomatékosította, bizonyára összefüggésben egyes (az egyház Rómához való kötődését lazítani kívánó) függetlenségi törekvésekkel. Önmagáért beszél még, hogy a tanácskozás helyét és idejét rögzítő bekezdésben az "egyház ügyeinek" rendezését célként meghatározó mondatrészből kihúzta előbb az "összes", majd a "minden" szavakat, bizonyára azért, mert valamennyi fontos kérdést egyetlen tanácskozáson úgysem lehetett volna megvitatni. Így a célba vett rendezvény feladata egy tanácskozás-sorozat elindítása volt, mint ez Horváth Mihály későbbi visszaemlékezéseiből egyértelműen kitűnik.^[1092]

A javítások másik csoportja egyértelműen tartalmi jellegű, ezekben nem pusztán hangsúly-áthelyezés, hanem kifejezett módosítási szándék érzékelhető. A három ilyen jellegű kihúzás-betoldás közül figyelemreméltó, hogy a kormány feladataival, hozzáállásával kapcsolatos bekezdés végére eredetileg annak leszögezését szánta, hogy a központi államhatalom fenn akarja magának tartani az egyház feletti felügyelet jogát. A - nyilván a főkegyúri jog bonyolult problémakörét is érintő, vitákra alkalmat adható - passzust Horváth utólag kihúzta, és az állam felügyeleti jogosultságának emlegetése helyett arra háramló kötelezettséget rögzített, mégpedig az egyház-állam viszony törvényes rendezésének vonatkozásában. A módosítás mögött az egyházi közvélemény megnyerése és megnyugtatása iránti szándék félreérthetetlen. Alábbi fogalmazványból kiderül továbbá, hogy Horváth Mihály eredetileg szeptember 1-re akarta összehívni a tanácskozást. Hogy utólag miért módosította augusztus 20-ra, pontosan nem tudhatjuk, de valószínűsíthető, hogy a nemzeti és egyházi szempontból egyaránt jelentős ünnep (Szent István nap) a közgyűlés fontosságával, ünnepélyességével és tartalmával függött össze. Nyilvánvaló, hogy a mindössze 11 napos előbbre hozásnak szimbolikus okai lehettek.^[1093] Érdekes még, hogy Horváth eredetileg "közönséges kath. Convent"-nek nevezte az általa összehívott tanácskozást, melyet utólag átnevezett az összes magyar katolikus egyházat képviselő közgyűlésnek. Feltehető, hogy a "konvent" szó elkerülése legalábbis részben az ahhoz kapcsolódó esetleges forradalmi hagyományok miatt tűnt indokoltnak, hiszen a konvent (különösen a francia forradalom óta) független törvényhozó testületet jelentett. Ez az apróság, ha nagyon halványan is, de utalhat a szakirodalomban elsősorban Hermann Egyed által képviselt feltételezésre, miszerint Horváth Mihály valóban hosszabb távon a magyarországi katolikus egyház Rómától való függetlenítésére, gallikán mintájú nemzeti egyházzá alakítására és erős alapokon nyugvó önkormányzatának kiépítésére törekedett.^[1094]

A fogalmazvány lapján szerepel még egy utólagos megjegyzés, miszerint a kitűzött egyházi közgyűlés a "közbe jött akadályok miatt elhalasztatik", újabb összehívására pedig majd a "maga idejében" kerül sor.

A felhívás szövegét - Sarnyai Csaba Máté idézett cikke alapján - betűhíven, eredeti írásjelekkel közöljük. A fogalmazvány jellegének áttekinthető visszaadására az alábbi eljárást követtük: A betoldások eredményeként a szövegbe került szavakat kövérítéssel emeltük ki, a később Horváth Mihály által eszközölt kihúzásokat (bekezdésenként emelkedő számú) *-gal láttuk el és az érintett szövegrész mellett, bal oldalon dőlt betűs szedéssel tüntettük fel.

Magyar Könyvszemle, 2001. 4. sz. 454-466. p.

1849-ben Pesten, Kozma Vazul nyomdájának gondozásában látott napvilágot egy nyomtatott füzet A gyámság alól felszabadult katholika egyház teendője Magyarországban. Nézetek és vélemények Muyszer J..től. címmel. A röpirat puszta címe ugyan felbukkant már egy-egy, a forradalom és szabadságharc történetével foglalkozó bibliográfiában, mégis joggal nevezhetjük ismeretlennek, hiszen egyrészt az - utóbbi időben különös módon megélénkült - 1848-as vonatkozású egyháztörténeti kutatásokban, tanulmányokban nemcsak nem ismertetik, de nem is tesznek említést róla, másrészt ahol a cím említésre kerül, ott is tévesen nevezik meg szerzőjét, bizonyos Mujszer Jánost.^[1096] A tévedés feltehetően Szinnyei Józseftől származik, aki a századfordulón megjelent hatalmas lexikonának vonatkozó kötetében csak annyit írt a szerzőről, hogy 1843-ban a Veszprém megyei Tés község plébánosa volt és még halálának éve sem ismert.^[1097] Szinnyei adatát a veszprémi egyházmegye átfogó adattárának szerkesztője (így az említett plébános életrajzi vázlatának elkészítője), Pfeiffer János is átvette.^[1098] Az ő figyelmét pedig az a további ellentmondás is elkerülte, hogy anyakönyvi bejegyzés alapján Mujszer János halálát 1849. március 22-ben állapította meg. Márpedig ebben az évben, április közepéig Pest a cs.kir. hadsereg ellenőrzése alatt állt, vagyis a szerzőnek nem lett volna lehetősége arra, hogy ott a magyar szabadságharc mellett érvelő röpiratot nyomtatásban megjelentessen.^[1099] Szinnyei szócikkének egyetlen forrása bevallottan a "nemzet könyvtárában" található röpirat címlapja volt, melyen a szerző keresztneve csak kezdőbetűvel szerepel. A tési lelkipásztorra tévesen következtető bibliográfus figyelmét azonban elkerülte (vagy nyomdahibának tartotta), hogy a keresztnév J. rövidítése után nem a János személynévhez kapcsolható -tól, hanem az ahhoz nem illeszkedő -től toldalék szerepel.

Ezen tényező, valamint a röpirat alább ismertetendő tartalmi vonatkozásai alapján egyértelműen kijelenthetjük, hogy a szerző nem János, hanem az említett plébános egyik kortársa, névrokona, továbbá szintén katolikus egyházi személy: Mujszer József. (A névrokonság mellett persze egyéb rokoni kapcsolatuk lehetősége sem zárható ki.^[1100]) Mujszer József 1809-ben született Szombathelyen, iskoláit is ott végezte, 1832-ben szentelték pappá. Káplánként kénytelen volt sűrűn váltogatni szolgálati helyét, fél évig gróf Széchenyi Pálnál (Széchenyi István bátyjánál) nevelőként is tevékenykedett, majd 1838-ban került Barcsra, előbb adminisztrátor, majd a következő évtől plébános. A szabadságharc után végleg a Somogy megyei Szörény község - nyilván róla elnevezett - Mujszerháza (vagy Mujszer-tanya) nevű külterületén telepedett le, ott is halt meg 1882-ben.^[1101] (Szörény községet Mujszer 1840-ben vásárolta meg a Batthyány-családtól, majd később úrbéreseknek adta el a birtokot. Lakóhelyválasztása azért is volt érdekes, mert az alig kétszáz lelkes község túlnyomó többségét reformátusok lakták.^[1102])

Az 1848-as esztendő is Barcs lelkipásztoraként érte. Bár reformkori működéséről egyelőre szinte semmit nem tudunk, bizonyára aktív és népszerű közéleti személyiség lehetett, hiszen az 1848 júniusában tartott első népképviseleti választásokon elnyerte a nagyatádi kerület mandátumát. (Mindez önmagában is fontos volt, hiszen az első népképviseleti országgyűlésbe a liberális nemesség túlnyomó többsége mellett mindössze 5 papot választottak meg képviselőnek, Mujszer mellett egyikőjüket, Koller József mesztegnyői plébánost szintén Somogy megyében.^[1103]) 1848 nyarán - egyes utalások szerint - Mujszer "mérsékelt radikális" nézeteket vallott, ami a későbbiek ismeretében érdekes, hiszen például egyházpolitikai nézetei nem éppen a mérsékelt liberalizmussal, sokkal inkább a radikalizmussal jellemezhetők.^[1104] Beszédei illetve írása alapján Mujszer József az 1848-as szellemi mozgalmak egyik leginkább sajátos csoportjának, a radikális alsópapságnak a reprezentánsa volt. Méghozzá mára elfeledett reprezentánsa, pedig történetírásunkban az utóbbi időben több alapos tanulmány is elemezte, hogy az 1848-as fordulat nyomán milyen elemi erővel törtek felszínre a papság soraiból az egyház belső szerkezetét és teológiai rendszerét a "kor szelleméhez", vagyis a polgári állam követelményeihez igazítani akaró mozgalmak,^[1105] egyes radikális egyháziak tevékenységének önálló feldolgozása is megtörtént.^[1106] Az egyházkormányzati és teológiai rendszert egyaránt, bár különböző módon és mértékben reformálni kívánó egyházi (világi papi és szerzetesi) közösségek aktivitása a szélesebb körű nyilvánosság előtt elsősorban két területen nyilvánult meg: zömmel 1848 tavaszán-nyarán tartott egyházi "tanácskozmányok" határozataiban, melyekkel a felső klérus álláspontját igyekeztek befolyásolni a tervezett nemzeti zsinat vonatkozásában,^[1107] illetve - a sajtószabadság lehetőségeivel élve - a radikális egyháziak publicisztikai tevékenységében, sajtócikkek és önálló röpiratok nyilvánosságra hozatalában. Úgy tűnik, a tollforgató egyháziak - bár gyakran jelentkeztek írásaikkal az antiklerikális világi radikálisok lapjaiban^[1108] - különösen az utóbbit kedvelték, hiszen terjedelmi megkötöttségek nélkül, részletesebben, az agitáció jobb lehetőségeivel élve fejthették ki az egyházat és a katolikus vallást megújítani hivatott álláspontjukat.^[1109]

Nem tudjuk, Mujszer József milyen mértékig kapcsolódott be egyházmegyéjében a nemzeti zsinatot előkészítő tanácskozásokba, valószínűleg csak kevéssé. Ennek kisebb részben lehet oka, hogy plébániája földrajzilag is messze esett püspöki székvárosától, Veszprémtől, sokkal inkább az, hogy az egyházmegye konzervatív vezetése nagyon határozottan lépett fel az alsópapság soraiban megfogalmazódó reform-elképzelések ellen. Zichy Domonkos püspök a leghatározottabban elutasított minden lényegi változtatást, az egyházi hierarchia tekintélyét a legkisebb mértékig kétségbe vonó kezdeményezést. Papsága nyomásának ugyan engedett, amikor június 6-7-re meghirdette az egyházmegye tanácskozásának összehívását (ezt a püspöki kar Eötvös miniszterrel tartott értekezlete miatt június 14-15-re kénytelen volt elhalasztani), azt azonban hangsúlyosan leszögezte, hogy kizárólag az általa engedélyezett témákról folyhat a tárgyalás, továbbá a káplánok legfeljebb csak tanácskozási joggal vehetnek részt rajta. Nem véletlen, hogy a veszprémi püspökség tanácskozása nem lett a liberális katolikusok fóruma, a többi egyházmegyéhez képest említésre méltó esemény itt alig történt.^[1110]

Mujszer József nézetei pedig nyilván nagyon messze estek konzervatív püspökének felfogásától. Képviselőként leginkább az 1848 augusztusában, az Eötvös József-féle népiskolai törvény vitája kapcsán elmondott beszédeivel hívta fel magára a figyelmet. Az egyházi állásponttal, sőt a Batthyány-kormány kompromisszumra törekedő tervezetével szemben is, az egyházak iskolafenntartói monopóliumának megszüntetése, a különböző felekezetek hívei által együttesen látogatott, államilag finanszírozott és ellenőrzött ún. "közös iskolák" kötelező bevezetése mellett érvelt, az országgyűlés radikálisaihoz hasonlóan. Augusztus 3-án Eötvös miniszteri expozéja után kért szót, s nagy beszédben az állam és az egyház elválasztása, továbbá a törvényjavaslat vitáját elhalasztani kívánókkal szemben az azonnali intézkedés mellett kardoskodott. "A nevelés, oktatásra nézve igaz, hogy eddig az oktatás a felekezetek körébe tartozott, minden vallás maga kezelte a maga tanodáját s iskoláját, de a múltban egészen másként álltak a viszonyok, s most ismét egészen másképp állnak. A múltban még nem voltak a vallások egymással kölcsönös viszonosságban, annál kevésbé jogegyenlőségben.^[1111] [...] Tisztelem a vallásokat, de meg kívánom különböztetni az iskolát a templomtól, meg a polgári fejlődést a vallási kifejlődéstől, ennélfogva kívánnám, hogy mindenik különös [= különböző] bázisra tétessék. Legjobb volna tehát iskoláinkat, melyek most léteznek, bár legyenek azok jobb vagy rosszabb rendezetű iskolák, úgy tekinteni, mint tabula rasát. Ne mondjuk, hogy nincs most idő efelett rendelkezni, ne tekintsünk egyesek szenvedélyeire, mert halogatás által semmiben sem boldogulunk. [...] Ne képzeljük magunkat oly kasztban, mint szabad emberek, mert most újjászületésről van szó. Hogy ha mi ezen embereket kasztnak tekintjük, akkor az újjászületésnek útjába vágunk. Ennélfogva véleményem s meggyőződésem az, hogy legyen közös iskola s legyenek közös tanodák, az iskolai költségek közadóval fizettessenek, s az illető nevelési minisztériumra bízassék ennek adminisztrációja."^[1112] A részletes vitában, augusztus 7-én ismét a közös iskola programja mellett tört lándzsát: "Arra vagyok bátor figyelmeztetni, hogy azok, kik talán a szeparatizmust [= vagyis az iskolás gyerekek felekezeti szempontú elkülönítését] kívánnák, igen sok kérdésnek fonalát elvágták, s meglehet, hogy bár a jezsuiták ellen szavaztunk,^[1113] a szeparatizmus által ajtót hagyunk neki nyitva, melyen a szeparált iskolákba bebújhassanak. Ennélfogva én a közös iskolák mellet nyilatkozom, annyival inkább, mert tapasztalásból tudom, hogy hol kétféle iskolák léteznek, nincs meg a gyermekek között a közös egyesség."^[1114] Saját lelkészi tapasztalatai alapján is hangsúlyozta, hogy bár háromféle nyelv és négyféle vallás él együtt lakóhelyén, a közös iskola minden ilyen különbség áthidalására, a felekezeti intolerancia kialakulásának tompítására alkalmas. Több országgyűlési képviselő is példaként emlegette, hogy Mujszer pap létére egyházpolitikai kérdésekben együtt szavazott a radikálisokkal, sőt képviselőházi szereplésére - persze ellenkező előjellel - a főpapok is felfigyeltek.^[1115]

Később az országgyűlésben vállalt szerepe kevésbé volt látványos, viszont hűségesen követte a törvényhozást 1849 január elején Debrecenbe is. Nyilván a Függetlenségi Nyilatkozattal keletkezett új államberendezkedésnek is lelkes híve lett, országszerte ismert és népszerű pap-képviselő. Legalábbis erre utal, hogy Hajnik Pál, az országos rendőrség igazgatója május 20-án azt jelentette Szemere Bertalannak, hogy a pesti liberális közvélemény Somogy megyei kormánybiztosnak Mujszert szeretné, mint megjegyezte: "ő ugyan pap, de a közbizalmat leginkább bírja".^[1116] A kormánybiztosi teendőket végül Somogy megyében a radikális politikus és gerillavezér, Noszlopy Gáspár látta el,^[1117] így a nagyatádi képviselő lehet, hogy már májusban, de legkésőbb június elején a központi kormányszervekkel és az országgyűléssel együtt újra Pestre költözött. Biztosan nem tudjuk, de gyaníthatjuk, hogy tagja volt a július elején Szegedre áttelepülő törvényhozásnak is. (Az augusztus első napjaiban Aradra menekülő mintegy tucatnyi képviselő között már nem találkozunk a nevével.) A szabadságharc bukása után letartóztatták, s mint más országgyűlési képviselők illetve egyházi személyek esetén is, a pesti haditörvényszéken indult meg ellene az eljárás. Haynau 1849. július 1-i proklamációja szerint, akik részt vettek a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásában, rögtönítélő eljárás alá kerültek, két nappal később pedig az osztrák minisztertanácson Bach belügyminiszter fejtette ki a szabadságharcban szerepet vállaló magyar katolikus egyháziakkal szembeni megtorlás szükségességét. Egyes források a debreceni "illegitimnek" minősített törvényhozásban a Somogy megyei képviselők közül csak Fekete Lajost és Záborszky Alajost említik (őket vagyonelkobzásra és halálra ítélték, majd kegyelmet kaptak),^[1118] pedig Mujszer és Koller is nyilván ott voltak. Kollerrel szemben - mivel csak "passzív" szerepet játszott az országgyűlésben - 1850. július 24-én szüntették meg az eljárást. Mujszer ellen elfogatása után a veszprémi egyházmegye foganatosította az egyháziakkal szemben más esetben is alkalmazott büntetést, vagyis a papi szolgálat alóli felfüggesztést, s 1850. január 30-án a tudomására hozták, hogy ez alól nem is kaphat mentesítést. Tovább is folyt ellene a hivatalos vizsgálat, a felségsértés vádja alóli végleges felmentését csak az 1851. nyári - egyes egyháziaknak részleges amnesztiát biztosító - uralkodói rendeletet követően, november 16-án kapta meg. 1852 februárjában lemondott a plébániájáról is, és nyugalomba vonult a már említett Mujszerházára.^[1119]

Visszatérve a röpiratára, fentiek alapján bizonyosra vehetjük, hogy azt 1849 júniusában (esetleg még májusban) rendezte sajtó alá és jelentette meg Pesten, a katonai események miatt számottevő terjesztésére nem kerülhetett sor. Szövegének felidézése azonban nemcsak ebből a szempontból fontos, hanem azért is, mert tanulságosan összefoglalja (illetve bizonyos vonatkozásokban újabb elemekkel gazdagítja) az 1848-as radikális alsópapság felfogását, követeléseit és programpontjait.^[1120] Mujszer két előszót is fűzött a szövegéhez, az elsőt az 1849-es megjelentetés előtt, melyben leszögezte, hogy hozzávetőlegesen tíz hónappal korábban, vagyis 1848 nyarán vetette papírra töprengéseit. A kiadás késlekedésének okát egyrészt abban jelölte meg, hogy a katonai-politikai helyzet ezt nem tette lehetővé, másrészt pedig abban, hogy korábban nem akarta megszólalásával "különösen némely főpapok reakcionális szellemét ingerelni". Ez azért is különös, mert hiszen a radikális papság más szereplői 1848 tavaszán-nyarán nem voltak ennyire körülményesek vagy aggályosak, továbbá Mujszer képviselőházi beszédeivel vállalta a nyilvánosságnak - az egyházon belüli meghasonlást eredményező - esetleges kockázatát. 1849 nyarára azonban - folytatta a szerző - eljött az idő, amikor nem szabad hallgatni, "midőn a szabadság harca a rabságnak bilincseit széttépi, kötelességévé válik az eddigi királyi gyámság alatt sínylődő katolika egyház teljes felszabadítása mellett mindent megtenni, mi csekély erőnkből kitelik". Az 1848-as alsópapi mozgalmakról Mujszer elismerően nyilatkozott, de mint eredeti előszavában is leszögezte, azért nem csatlakozott egyikhez sem, mert nem találta meg egyikük programjában sem azt a "gyökeres reformot, melyet a religiónk [= vallásunk] és egyházunk újjáalakítása és szilárdítása igényel". Az alsópapi mozgalmak helyenként nagyon is radikális megnyilatkozásai ismeretében ez legalábbis különösen hangzik, tény azonban, hogy Mujszer sok tekintetben tovább kívánt lépni, s mint gyakran megjegyezte, a katolikus egyházat gyökeresen új alapokra kívánta helyezni, átfogó reformot szorgalmazott annak minden területén. Bár konkrétan nem ír róla, feltételezhető, hogy füzetének megjelentetésével Mujszer a Horváth Mihály csanádi püspök és kultuszminiszter 1849 augusztusára tervezett, az egyházat a független magyar polgári államban megújítani hivatott katolikus autonómia-kongresszus tematikájához kívánt hozzászólni, bizonyos szófordulatai (például a királyi "gyámság" alóli felszabadulás élményének hangoztatása stb.) erre utalnak.^[1121]

A tematikusan felépített röpirat kilenc, egymással összefüggő cikket tartalmaz. Az első Martzius (1848) című, a főpapsághoz intézett megszólításában azt próbálta meg összefoglalni, hogy a polgári átalakulás milyen állapotban találta egyházát. A feudális viszonyok között megrekedt gondolkodású püspökeiről lesújtó képet fest, akik még a márciusi "vészharangok kongását" sem vették komolyan, hogy rászánják magukat az egyház reformjára. A polgári átalakulás egyházi interpretációjáról számos szemléletes képet rajzol, mint mondja, lehetetlen, hogy a sok fényes megszólítás, "hosszú cím, melyet előbb egy fél ív nagyságú levélborítékra se lehetett öszvetömni, most csak igazi neveikre rövidült, miként a márványba faragott kardos oroszlánok leporlanak, a tarkabarka ácsorgó inasok légiója megritkul, s parasztok, szegény jobbágyok, kik valami tornác alatt süvegelve fél napig várták instantiáikkal [= kérvényeikkel] a kegyelmes úrnak szeleburdi válaszát, most mint polgártársak fütyörészve vagy pipával válasszák meg a nagyságos úrfit nemzetőr alhadnagynak". Mujszer úgy vélte, a főpapság életmódját és felfogását mindenki megvetette, a "bukott"-nak nevezett arisztokrácia sem tiszteletből, hanem csak kiváltságolt társadalmi pozíciójuk miatt fogadta be őket szalonjaiba, de titokban "csuhásként" gúnyolódott rajtuk, mint ahogy a nemesség és a városi polgárság is általában. A lakosság túlnyomó többségét alkotó köznép pedig (ahol "20-30 év alatt egyszer jelentetek meg a szerencsétlen bérmálást futtában reá adni", mely elvárta volna, hogy a "püspök ne úgy ereszkedjék le hozzájuk a magasságból, mint pók a hálóba kevert légy után") teljesen közömbös lett a főpapok iránt, annak már az is mindegy, ha az egyház féltve őrzött nagybirtokait és kiváltságait elveszik. A tavaszi forradalmak egész Európát megrendítették, különösen a Habsburg-monarchiát - írja a szerző -, olyannyira, hogy a korábbi kiváltságaiba a katolikus egyház már nem kerülhet soha vissza, s a régi szokás szerint az államhatalomra sem támaszkodhat, mert utóbbi már a népszuverenitás elvén működik. Szónoki kérdést intézett a főpapokhoz, mondván, hogy tettek-e valamit azért, hogy a vallásosságot (vagyis nem az egyház szervezetét vagy saját hatalmukat) megmentsék, mire maga adja meg a lesújtó választ: "Azt tudom, hogy konferenciáztatok, s a törvényies tanácskozmányban^[1122] kimondtátok, mit nem akartok": az egyház szervezetét községi elveken újjászervezni, átfogó reformot életbe léptetni, általánosságban véve az egyházat a kor szelleméhez igazítani. Értékelése szerint a püspökök nem akarnak mást, "csak a régi abszolutizmust, melyek szárnyai alatt oly kényelmes volt nyugodni", vagyont felhalmozni, a "szabadság és egyenlőség" megvetett elvei helyett a kiváltságokon alapuló társadalmi rendszert (Mujszer kifejezésével: kasztrendszert) fenntartani.

Ugyanezen a hangon folytatja Képek című cikkét is, melyben kifejti, hogy az állami gyámkodás alatt tespedő főpásztorai tehetetlenül és érzéketlenül szemlélik saját forrongó közéletüket. A püspököknek tulajdonított felfogással kapcsolatba hozza az erkölcsileg is lezüllött papság megváltozását (a polgári ruházkodás, életvitel és családalapítás üdvös következményei szorgalmazását): "setét ború ül lelketekre [ti. a főpapokéra], mintha látnátok Krisztusban fiaitokat kurta zrínyiben, kengyeles, feszes pantalonban, fénymázos cipellőben, mosolygós derült képű nejének oldala mellett a Széchenyi-ligetben^[1123] fagylaltot szopogatni, a profanus világ szeme láttára; mintha látnátok, miként távoznak a zsíros szakácsnék vagy meghitt ledér gazdaasszonyok a parókiákról, s a bibircses orrú, zsírfoltokkal tarkult reverendás pap helyett egy tiszta mértékletes család ül, mely tükre és példánya a házas életnek, élő evangyéliom, éppen olyan, milyent Szent Pál apostol kíván a parókiákra". Nem is beszélve a radikális papok másik gyakori követeléséről, a népnyelvű istentiszteletről, a püspöknek a néppel és paptársaival való - nem szolgalelkűségen, hanem a jogegyenlőségen alapuló - közösségéről stb. Mujszer egyértelműen materialistának nevezte azt az egyházi felfogást, mely a pápa és a püspökök külsőleg is látható és grandiózus pompaszeretetével, fényes márványpaloták és vagyonok ("ezüst hintók", párizsi bútorok, nagy lakomák) felhalmozásával azonosította az egyház fejét és vezetőit. "Róma napjai meg vannak számolva - szögezte le - s a portae inferi [= a pokol kapui^[1124]] Rómának papi fényét elnyelik. [...] A vallás csak akkor fénylik, ha észben és szívben ver gyökeret, de akárhová nézek, rombadőlt a fény, mely az erkölcsökre is homályt vetett, akármerre kapkodjatok, nem találtok egyebet, mint az időemésztette kötéllajtorját, mely várjaitokról nyúlik alá, hogy azon leereszkedjetek, ha csak foszlékonysága s tétovázástok miatt le nem zuhantok." A törvény előtti egyenlőség nevében különösen keményen fogalmazott a püspökök világi hatalmáról, s míg azok egyfelől az uralkodóháznál hízelegtek kitüntetésekért, másfelől "Krisztus drága vérével megváltott keresztény társaitok véres verítékén szedtétek jövedelmeiteket", s a megsanyargatott jobbágy, vagyis keresztény testvéreik felett, ha nem fizette az adót, földesúri jogon "vérhatalmat" gyakoroltak. Mujszert a szenvedélyes stílusra, a kemény ostorozásra nem egyszerűen politikai felfogása (vagyis a főpapság korábbi társadalmi szerepvállalásának a polgári egyenlőség nevében való elítélése) ragadtatta, hanem sokkal inkább az, hogy mindezen állapotokat tette felelőssé a keresztény hit népszerűtlenné válásáért, s úgy vélte, a márciusi forradalommal egyben megteremtődött a lehetősége a belső, lelki elkötelezettségen alapuló mély vallásosság újjászületésének, az egyház újjászervezésének is. "Előttem csakugyan több Krisztus religiója, mintsem főpapok világi dicsősége" - fogalmazta meg, mintegy politikai és lelkipásztori hitvallásaként.

Kibontakozás című írása elején annak a csalódásának adott hangot, hogy egyetlen főpappal sem találkozott, aki magától belátta volna az egyházreform szükségességét, és azt, hogy minderre épp a vallásosság fellendítése érdekében van szükség. Pedig felismerhették volna - folytatta a szerző -, hogy ha a vallásos érzés teljesen kihuny az emberekben, akkor előbb-utóbb papságra sem lesz szükség, éppen ezért hiba az államra, mint az egyház anyagi fenntartójára támaszkodni. Mujszer ezen a ponton nemcsak az abszolutisztikus Habsburg-kormányzatot ítélte el, hanem a Batthyány-kabinetet is, mely az egyházi személyek állami fizetéssel való ellátásának álláspontját vallotta, akkor is, ha utóbbi mindezt csak a társadalmi békesség megőrzésének szándékával, vagyis az egyházaknak a kormány ellen haragítása elkerülésével indokolta. Mujszer az állam és az egyház szétválasztását úgy értelmezte, hogy az állami fizetésben részesülő egyháziak szükségképpen kiszolgáltatottak ("pensioneairek") lehetnek a mindenkori kormányzat elvárásainak,^[1125] így az egyház nem tud kizárólag vallási feladatainak megvalósítására koncentrálni, ráadásul az állam is "mint terhes státusintézményt" kezelheti. Mujszer nem sok teret szentelt a korszakban a felső klérust nagyon is foglalkoztató szekularizáció kérdéskörének, csak kijelentette, hogy az állam nyugodtan elveheti mindazt, ami az egyház közvetlen finanszírozására szolgáló vagyont meghaladja, mert ez szolgálja leginkább a vallásosság ügyét. Az államtól azonban elvárható, sőt követelendő - szögezte le -, hogy semmi módon az egyház belügyeibe ne avatkozzon, hanem úgy tekintse a vallást, mint valamely filozófiai irányzatot, az egyházat pedig mint filozófiai társulatot, hasonlóan kezelje, mint bármely társadalmi egyesületet, kereskedelmi társaságot stb.

Mujszer az általa szorgalmazott egyházreform érdekében még a hagyományos katolikus történelemszemléletet is átértékelte: "A keresztény katolika egyház, melyet első István vassal terjesztett, megkapta rozsdáját; aminő hatalom terjesztette, olyan pártolta mind e napig." Elvben ugyan elfogadta, hogy régen lehetett hasznos is a kereszténységnek államhatalmi eszközökkel történő terjesztése illetve védelme, de úgy vélte, az évszázadok folyamán mindennek következtében elidegenült az egyház a vallás eredeti célkitűzéseitől. A folyamatot csak fokozta, hogy az uralkodók nevezték ki, illetve gazdag jövedelmekkel látták el a püspököket, így "lett a püspökből mágnás, nagyhivatalnok, vitéz hadvezér, de Krisztusnak érdemtelen szolgája". A főpapság továbbá a Habsburg-ház uralkodása alatt egyértelműen az udvar politikai céljainak szekértolója, így a magyar nemzeti küzdelmek elnyomója is lett, "a jezsuitizmus befolyása alatt magának a titkos políciának műszerévé aljasult", s mint Mujszer rezignáltan megállapította, nem volt olyan főpap, aki "ne a bécsi kormány füttyére táncolt volna".^[1126] Ennél nagyobb bajnak vélte azonban, hogy az udvar politikájának kiszolgálása a püspökökben a vallás fontosságát másodrendűvé tette, s elhomályosította, hogy az igaz keresztény hit nem igényli az állam pártfogását, az "fejben és szívben képződik, hol azt a meggyőződés és lelkesedés táplálja". Mindezzel összefüggésben határozottan cáfolta azokat a vélekedéseket, hogy az állami pártfogás megszűnése egyháza megsemmisüléséhez vezetne. Ez legfeljebb olyan egyházi intézményeknél következhet be - vallotta -, melyek csak az idők folyamán alakultak ki, ezek eltűnése különben is csak az egyház tisztulásának, egyszerűbbé válásának kifejezője lesz. Mujszer továbbá kissé idealisztikus lelkesedéssel úgy vélte, hogy az állami gyámkodás elmaradása épp a keresztény hit- és erkölcsi elvek rohamos terjedésének útját fogja megnyitni, s az államot és a társadalmat átható "keresztény közszellem" kiküszöböli majd a "hatalom ferdeségeit" is.

A röpirat Alapelvek elnevezésű fejezete megfelel a címében foglaltaknak. Mujszer ugyanis pontos definícióra törekedett "a gyökeres egyházreform" mibenlétére vonatkozóan, s leszögezte, hogy ennek érdekében először is fel kell számolni minden olyan jelenséget, "mi nem folyik szükségképpen a religióból". Az egyháznak - vallotta - két elven, a tagok közötti testvériség és a krisztusi szeretet követelményén kell alapulnia. Előbbivel kapcsolatban leszögezte, hogy a "religió minden hívőnek egyformán tulajdona", továbbá elutasította a formális egyháztagságot, helyette csak a hitvalló keresztény életet tartotta elfogadhatónak: "A religiót valló emberek öszvege képezi az egyházat, s így az egyház emanációja [= kifolyása] lévén a religiónak, ez is úgy érdekel minden hívőt, mint maga a religió." Így az egyház céljainak megvalósulásában nemcsak a papoknak, hanem az általuk korábban passzivitásra kényszerített tömegeknek is ugyanolyan szerepet kell vállalni, a legegyszerűbb "bakancsos katonának" ugyanúgy, mint a "gyémántos süvegű pápának". Az egyházon belüli teljes egyenjogúság ilyen megfogalmazása lényegében a papi rend kegyelemközvetítő szerepére vonatkozó katolikus dogma felülvizsgálatára irányult. Mujszer a papságnak annyi szerepet szánt, mint amennyi feladatot minden "tisztviselőnek" el kell látnia egy társadalmi egyesületben, a tagság irányában elsősorban kötelességei lehetnek, előjogai semmiképpen. Érvelése a felvilágosodás és a klasszikus liberalizmus egyenlőség-fogalmát visszhangozza: "A jog mindig a társulaté, melyet tőle elidegeníteni, s tán egyes tagokra átruházni a legnagyobb fonákság." A bibliai hitélethez és erkölcsi elvekhez való radikális visszatérést pedig csak az biztosíthatja, ha a "társulat", vagyis az egyház szorosan felügyeli az "eredeti" funkciójától való eltéréseket. A másik alapelvnek, a szeretetnek a fontosságát pedig azért hangsúlyozta, mert - mint írta - az maga az Isten,^[1127] s az egyházban minden eszmének és intézményes tényezőnek csak Istenben lehet gyökereznie. Márpedig - elmélkedett - a szeretetnek meghatározóvá kell válnia az egyház minden egyes tagja életében és a társulat egészében egyaránt. Mindezt Mujszer így összegezte: "midőn egyházi reformról van szó, Krisztus religióját tartom csupán szem előtt, melynek emancipációjáért örömest feláldozok minden polgári előnyt, fényt, tekintélyt, gazdagságot", s aki ezen a felfogáson elborzad, az lényegében materialistának tekinthető. Elismerte továbbá, hogy a "tiszta egyházreform" megvalósításában a papságnak kell meghatározó szerepet játszani, de csak úgy, hogy ha feladja a gyülekezet fogalmának korábbi katolikus értelmezését, röviden szólva a hívek "birkákként" való kezelését, mert Isten - vallja - az egyén szabad akaratát tiszteletben tartja, az ember Krisztus mellett hozott önálló döntését tartja jónak, s "nem autom[at]ákat akart az emberekből csinálni, hanem mindannyi mikrokozmoszt". A hívők közösségébe felnőtt fejjel való belépés (kimondatlanul a protestáns tanokra hasonlító) elve olyan fontos volt a szerző számára, hogy csak az ilyen tagokból álló egyházról hirdette, hogy "a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat".^[1128] Egyházi elöljárói mellett az államhatalmat is megszólította, mondván, hogy az egyház csak akkor töltheti be misszióját, ha a világi hatalom is kinyilvánítja, hogy nem ismer el a társadalomban semmilyen "kasztot", minden embert jogokban egyenlő polgárának tekint, a papságot is beleértve. Sok radikális kortársával ellentétben Mujszer nem tartotta ezzel az elvvel ellentétesnek, ha az egyháznak bizonyos földbirtokai az átalakulás után is megmaradnak, de csak akkor, ha nem társul hozzá semmilyen kiváltság, továbbá annak jövedelmét "a hívek, mint társulat, társulati érdeküknél fogva" kezelik. (A katolikus autonómia-szervezés során 1848-ban is többször felmerült az egyházi birtokoknak az autonómia kezelésében való átvétele, amelyet a főpapok nem, vagy csak a szekularizáció elkerüléseként tudtak volna elfogadni.^[1129])

Mujszer azonban nem maradt meg az elméleti fejtegetések szintjén, s Átalakulás illetve azt követően Egyházi hatóság címmel a reform konkrét lépéseit is papírra vetette. "Én a községi rendszernek igen nagy barátja vagyok" - határozta meg a fejtegetéseiből egyébként is világosan kiderülő alapelvét. A polgári önkormányzatiság rendszerét kívánta egyházába is átültetni, amikor kijelentette, hogy az egyház alapvető és legfontosabb intézménye a "község", vagyis a plébánia, melynek tagjai papjukat szabadon választják a megyei zsinat által alkalmasnak kijelölt személyekből. (Utóbbira azért van szükség - vélekedett -, hogy a bürokratikus ügyintézésből vagy a községi korteskedésből fakadható nepotizmust elkerülhessék.) Az egyházközségek feladata, hogy papjukat eltartsák, közösen gondoskodjanak a közösség anyagi és erkölcsi rendjének fenntartásáról. A plébániák hálózata al- illetve főesperességeket alkotnának, a főesperesek egyben "püspöki kormánytanácsosok" is lennének, akik az eddigi kanonokoktól az egyházmegye kormányzását átvennék, s e kormány élén állna a szintén választás útján hivatalába lépő püspök. A községet egy évente újraválasztandó "bizottmány" vezeti (javaslata szerint e testület 100 hívő után 1 főből állna össze), az alesperességet irányító "tanácskozmányba" pedig plébániánként 1-1 tagot delegálnának. Mujszer nem vette figyelembe a plébániák nagyságának különbözőségéből fakadó egyenetlenséget, ugyanakkor leszögezte, hogy a szintén évente összehívandó egyházmegyei zsinatra alesperesi kerületenként 2-2 egyházi és világi tagot kell delegálni, akik szavazati joggal rendelkeznek, viszont minden hívőnek joga van ott - csupán tanácskozási joggal - megjelenni. Az így összeálló megyei zsinat hatásköre kiterjedne arra, hogy területén jogszabályokat (statútumokat) alkosson, továbbá a püspököt szavazás útján megválassza. A választásra tanúként kell meghívni a többi egyházmegye képviselőit, hogy kezeskedjenek az új püspök hitbuzgalmáért és erkölcsösségéért, valamint a voksolás tisztaságáért. A püspök jogkörével kapcsolatos további részletekbe a szerző nem bocsátkozott, hangsúlyozta viszont a demokratikus egyházreformot követelők gyakori érvét: a papokból és világiakból álló, három évente összehívandó nemzeti zsinat szükségességét, mely a magyarországi egyház legfőbb törvényalkotó szervének számítana. (Mindezen egyházi rendszernek a római pápasághoz való - nagyon is kényes - viszonyát a szerző nem érintette.)

Sokat foglalkozott viszont az egyházfinanszírozás szintén neuralgikus kérdésével. Mint vallotta, a községnek kötelessége választott papjának eltartása például bizonyos mennyiségű gabona-, tűzifa- és szénajuttatással, ezen felül pedig a hívek fejenként 30 krajcárt adnának papjuknak, 3-3 krajcárt az al- és főespereseknek, valamint a püspöküknek. Ez egy átlagos - hozzávetőlegesen ezer lelkes - plébániákkal számolva a plébánosnak és az alesperesnek mintegy 500, a főesperesnek 2500, a püspöknek pedig 10 ezer forintos évi jövedelmet jelentene.^[1130] Az egyházi adóztatással kapcsolatban szintén a közösségi joggyakorlás fontosságát (vagyis a községi adóbeszedést) hangsúlyozta mind a lelkészek házról-házra történő járásának, mind az állami adóbehajtásnak a gyakorlatával szemben. Utóbbi ugyanis további tisztviselők foglalkoztatását igényli, ami növeli a kiadásokat, Mujszer pedig a minél "rövidebb és olcsóbb módok" keresését hangoztatta. A mind a hívek, mind a papság szempontjából jól hangzó rendszert a szerző szerint nem súlyosbította volna, hogy mindezek felett az egyház egyéb közös kiadásait (például templomépítést és fenntartást stb.) is a község tagjainak kellett volna állni, mert - mondta - ott, ahol a "társulat" tagjai azonosítják magukat egyházuk céljaival, azokat magukénak érzik, szívesen vállalnak szerepet mindennek anyagi fenntartásában.

Műve utolsó három szakaszát az egyházreform gyors megvalósításának szolgálatában álló feladatoknak szentelte, így külön értekezett a Sérelmek orvoslásáról, az Avultságok végleges megszüntetéséről és az Óhajtások teljesítésének szükségességéről. A papság aktuális állapotában - egyébként a radikális papság szinte valamennyi tollforgatójához hasonlóan - legsúlyosabb sérelemnek a cölibátust minősítette.^[1131] Ezt a "természetellenes" rendszabályt csak az a régi római hierarchia hozhatta be, "mely az emberek üdvösségét monopolizálta",^[1132] s a középkorban a korlátlan földi és égi hatalom teológiáját próbálta gyakorlatba átültetni. Mujszer ugyan elfogadta, hogy - az általa jellemző módon csak Hildebrandnak nevezett - VII. Gergely pápa az egyházi visszaélések megszüntetésére vezette be a kötelező nőtlenséget, de az azóta már "leélte magát", s hiába szaporították annak megkedveltetésére a szerzetesrendeket, hiába próbálták fanatikusan népszerűtlenné tenni a papok házasságát, mindez nem vezetett sikerre. Mind állami, mind egyházi szempontból súlyos veszélynek minősítette a cölibátust. Az államnak szerinte joga és kötelessége "nullifikálni" a céljaival ellenkező intézményt, vallási szempontból pedig elfogadhatatlannak nevezte, hogy hívő keresztények "az emberi természet elleni támadást" tudomásul vegyék. Az egyházat következetlenséggel is vádolta (mondván, hogy a görög katolikusokkal való unió létesítésekor elismerte a papok házasságkötésének lehetőségét), magáról a cölibátusról pedig Mujszer lesújtó véleményt alkotott: "Vétkes kicsapongások tanyájává válik, lábbal tiporja azon erényt, melyet csak a vallásos gyengéd érzés ápol, mely a lelket tisztán tartva a házasélet boldogságának talpköve." Erről, illetve a második sérelemként felhozott azon dogmáról, miszerint a felszentelés után a papi szolgálatból kilépni az illető szabad akaratából nem lehet, az volt a véleménye, hogy a kánonokat mindig az idő és a körülmények határozták meg, s utóbbiak megváltozásával az elavult vallási nézetekről is le kell mondani. Harmadik, felszámolandó sérelemként pedig azt az elvet hozta fel, hogy a papságnak nincs beleszólása az egyház életébe (például szolgálati helyének megválasztásába stb.), mely - szerinte - egyébként is a lelkipásztorok közömbösségének egyik fő forrása lett.

A Mujszer által avultságnak minősített teológiai elvek illetve gyakorlatok között elsőként az exorcizmusokat (ördögűzéseket) illetve a benedictiokat (áldásmondásokat) említette, mely babonaságra indító szokásokat a "korszellem" már többnyire magától úgyis háttérbe szorított, de azért mindent el kell követni a megszüntetésükre. Elavultnak és feleslegesnek minősítette a breviarium (zsolozsmáskönyv) tartását és felolvasását is: "Ez a legendákból, szakadozott homíliákból, széttépdelt traktátusokból, öszvezavart zsoltárokból stb. készült zagyvalék se tanulmánynak, se elmélkedésnek, se imádságnak nem célszerű." A böjttel kapcsolatos katolikus felfogásról is úgy vélte, hogy "erre hiába ír akárki apologetikát", mert ez a gyakorlat a legkevésbé sem alkalmas az önmegtartóztatás bibliai elvének megvalósítására. Régebben legalább a hívek kértek felmentést egyházi elöljáróiktól az étkezési előírások megszegésére, az újabb időkben a papokra ügyet sem vet senki - vélte -, és minden katolikus "magát dispensálja", vagyis mentesíti a tilalmak alól. A fülbegyónás gyakorlatáról ugyanaz volt a véleménye, miszerint maga az elv (vagyis a bűnök megvallása) önmagában jó, de konkrét megvalósulása, a lelkiismeretre tartozó kérdésekben kényszerítő törvény alkalmazása nem. A bűnvallást teljesen az egyén lelkiismeretére kell bízni - szorgalmazta a szerző -, arról nem is beszélve, hogy a búcsújáró helyeken tartott gyóntatások "több botrányt, mint buzgóságot" tükröztek, továbbá lelki visszaélésekre adnak okot.

Mujszer a katolikus hitgyakorlatból leginkább a szerzetesek kötelező fogadalomtételét kifogásolta, és vont le a szerzetességgel kapcsolatban a világi liberálisokhoz nagyon is hasonló következtetéseket.^[1133] Általánosságban helytelenítette, hogy egyesek "henye életre adják magukat a közjó rovására", s ugyan elismerte, hogy bizonyos szerzetesek - például az oktatásban - nemcsak károkat okoztak, de a véleménye szerint "a kezeik alól kiszabadult ifjúság alaposan semmit, az ismeretekből igen keveset merített". Fontosabb volt azonban számára, hogy mivel a szerzetesrendek az egyháztörténelem folyamán előállott intézmények, így nem az "egyház emanációi" [= kifolyásai] voltak, az átfogó reform megvalósítása során feleslegessé váltak. Mujszer argumentumai között fontos helyen említette, hogy a szerzetesség két szempontból is óhatatlanul az egyházon belüli szeparatizmus forrásává vált: egyrészt a püspöki fennhatóság alól kivonták magukat, így gyakran kerültek ellentétbe az egyházkormányzattal; másrészt pedig a keresztény élet szabályaiban is elkülönülést valósítottak meg. Pedig - vetette ellen a szerző - Krisztus nem osztályozta az embereket a betartandó életvitel szabályainak szigorúsága szerint, hiszen az erény nem a fogadalomtételből, hanem a lélek tisztaságából fakad. Ha mindenki a szerzetesek életformáját (mint kívánatos célt) valósítaná meg, "lennénk szigorú barátok és apácák, bizony bekövetkeznék a fizikai enyészet" - vélte. A három legfontosabb szerzetesi fogadalom közül a szüzességre vonatkozót csak kivételes egyéniségek által megvalósíthatónak nevezte, melyet az átlag rendtagok úgysem bírnak a gyakorlatban megtartani, akkor pedig az egész fogadalmukat megszegik. Ez utóbbi pedig "mint örökös kígyó mardossa lelketeket vagy pedig megfásítja kebleteket, s a fogadalmat csupa bolondságnak tartjátok". Lesújtó véleménnyel volt a szegénységre vonatkozó szerzetesi fogadalomról is, mely szerinte a szerzeteseket végeredményben tétlenségre, eltunyulásra vezette. Különben is, a kolostorok szemmel láthatóan nem a szegénység házai - írta -, hanem olyan épületek, "hol az igazi szegény ember süveglevéve lábujjhegyen jár, kertjek kéjhely, ruházatjok egyszerű, de jó, s gyakran fényes is, bútoruk kényelmes, gyakran hercegi, asztaluk hizlaló". De nem alkotott jó véleményt a koldulórendekről sem, amelyek az évszázadok folyamán arra kényszerültek, hogy babonákat terjesszenek a nép körében az adományok kicsikarása-kicsalása érdekében ("ahol letelepedtek, többnyire csudás képek és szent kutak támadtak", hogy a zarándoklatok hasznát lefölözhessék), továbbá hasznos munkavégzés nélkül teremtenek maguknak jólétet. Ez utóbbi leglátványosabb bizonyítékának tartotta, hogy épp a rendházak apátjai és prépostjai (vagyis a szegénység és a lemondás állítólag legnagyobb példaképei) éltek fényes körülmények között. Az elöljáróknak való engedelmességre vonatkozó fogadalmat pedig egyenesen nevetségesnek minősítette, hiszen a rendházak nem éppen a testvéri szeretet megnyilvánulásainak, hanem épp "az indulatos civakodás, fásult hidegség", az elöljárók és a rendtagok elleni áskálódások helyszíne. Mujszer e szerzetesi fogadalmak eltörlését "az élet követelményének" nevezte, hiszen ezekben a vallás inkább kompromittálva, mint megdicsőítve volt, majd saját korában különösen fontos észrevétellel zárta vonatkozó fejtegetéseit: "Aztán megsúgom még azoknak, kiket a kommunizmus félelme, mint boszorkányálom nyom, hogy mennyi zárda, annyi kommunizmus."

Munkája utolsó részében a szerző kifejtette a röpirat más helyein is lappangó elvet, miszerint az egyház gyökeres reformjára nemcsak a katolicizmus megújítása szempontjából van szükség, hanem azért is, mert a keresztény felekezetek annyira óhajtott összebékítéséhez, sőt egybeolvasztásához ez az egyetlen járható út. Ennek érdekében pedig bizonyos feleslegessé vált, sőt nevetséges külsőségeket is fel kell számolni. Elsőként említette az istentiszteleteknek a nép nyelvén való tartását, hiszen annak elsődleges célja a nép lelki élményekben való részesítése, márpedig utóbbi "nemcsak igényelheti, hanem követelheti is, hogy ne valami szanszkrit nyelven tartassék a közös ima és az isteni szolgálat". Az egyszerű embereknek - fejtegette tovább maró gúnnyal - az is mindegy volna, ha a római pápa a perzsa nyelvű misézést írná elő, ugyanúgy nem értik, mint a latint, ami ráadásul nem is szükséges az üdvösséghez. "A diák [= latin] nyelv még a régi Roma orbis domina [= világuralkodó Róma] zsarnokságainak egyik nemzetölő kifolyása." Ugyanilyen ironikusan, de határozottan érvelt a papságnak a polgári ruha és szakáll viselésére vonatkozó követelése mellett: "Az a valláshoz most se tartozik, mint előbb se tartozott, hogy valakinek simára borotvált, vagy szőrrel benőtt pofája van-e. Hiszen nem nagy idő, midőn még püspökeink is bajuszt, szakállt viseltek. A papi öltözetben pedig ugyan mi volna oly tiszteletet gerjesztő? Tán a csatos cipő és harisnya, meg a cafatos talaris, hozzá egy háromszögű kalap, mely háromszögű főre illhetik csak? Tökéletes mása a gyűrűárus lengyel zsidónak. De állítsuk csak öszve azt a sokszínű és szabású szerzetest, ki csuklyával, ki köténnyel, vajon nem inkább nevetséges-e, mint épületes ily karneváli viselet? Én nem látom át, miért ne öltözködhetnék egy pap úgy, mint más becsületes ember." Végül pedig Mujszer az országgyűlésben is hangoztatott kedvenc elvét, a közös iskolák létesítését szorgalmazta, mely az általa óhajtott egyházreformnak is fontos pillére lehetett volna. A protestánsokkal való megbékélésnek ezen a ponton egy további, nyíltan az irányukban megfogalmazott gesztust (sőt teológiai fordulatot) is követelt: a két szín alatti úrvacsoravétel jogosságának elismerését és engedélyezését a katolikus egyházban! Mint leszögezte: nemcsak arról van szó, hogy egyértelműen ez a bibliai minta, hanem arról is, hogy saját felekezete ezen a téren sem következetes. Kínálkozó analógiaként ugyanis azt hozta fel, hogy bár az erdélyi örmény katolikusoknál a bérmálás szentségét a plébános végezheti a keresztség után, a latin szertartású katolicizmus ezt a püspökök kiszolgálásának tartja fent, az erdélyi római katolikusok "mégsem akadtak fenn ilyen doktrinális kérdésekben".

Mujszer József radikális hangvételű, helyenként vaskos stílusú röpiratát azzal zárta, hogy mindazon olvasói, akik szeretik egyházukat és vallásukat, támogatni fogják reformtörekvéseit, az elfogultak és maradiak azonban bizonyára csak kígyót-békát kiabálnak majd rá. Az 1849 nyarán gyorsan pergő események következtében azonban egyik sem következett be, - mint említettük - még a szerző személye is homályba veszett.

Levéltári Közlemények, 2001. 1-2. sz. 113-139. p.

Alábbi közleményünkkel kettős célt kívánunk szolgálni. Egyrészt az eperjesi görög katolikus püspökség története általában egyházhistoriográfiánk egyik "mostoha gyermekének" számít, az egyházmegyéről rendszerint a katolikus történeti munkák is csak néhány szóban emlékeznek meg. (Többnyire csak a püspökség és a káptalan I. Ferenc által 1816-ban történt megalapításának - esetleg 1818. évi pápai jóváhagyásának vagy az első püspök két évvel későbbi installációjának - tényét, esetleg a fontosabb építkezéseket emelik ki.^[1134]) Az egyházmegye második püspökéről, tényleges megszervezőjéről, az 1842-ben hivatalba lépett Gaganetz Józsefről is legfeljebb annyit említenek, hogy működése alatt sokat építkezett, mindent elkövetett papsága anyagi helyzetének megjobbításáért, 1857-ben megszervezte a 6. kanonoki stallumot stb. A történetírás adósságát irányában súlyosbítja, hogy máig legrészletesebb, hat oldalas életrajzában egy kortársa "a gör. kath. egyház egén tündöklő csillagzatok sorában méltó helyet elfoglaló, jeles főpap"-ként jellemezte.^[1135] Másrészt pedig az utóbbi időben örvendetes módon fellendült az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyháztörténeti vonatkozásainak kutatása, azon belül is az egyes egyházmegyék, egyházi személyiségek tevékenységének konkrét bemutatása. A vonatkozó tanulmányok azonban szinte érintőlegesen is alig foglalkoznak Gaganetz püspök személyével.^[1136] Jószerével az egyetlen dolog, amit vele kapcsolatban többször is publikáltak, Viale Prelà bécsi nuncius 1849. május 25-i jelentése: "Biztos értesüléseink vannak, hogy az eperjesi egyesült görög püspököt Kossuth elfogatta és Debrecenbe vitette."^[1137] A nuncius által Kossuthnak és a Szemere-kormánynak tulajdonított, papsággal szembeni megtorlás és üldözés nagyságrendje általában nem felelt meg a valóságnak, Gaganetz elhurcolásával kapcsolatban pedig szintén teljesen rosszul értesült, ennek ellenére a legutóbbi szakirodalomban is felbukkan ez a hivatkozás.^[1138] Alábbi írásunk célja nemcsak e tévedés korrigálása, hanem az is, hogy a forradalom és szabadságharc eseményeiben tipikusnak mondható, gyakran változó (fő)papi magatartásnak is egy példáját adjuk.

Gaganetz József az 1840-es években nem fejtett ki különösebben látványos közéleti-politikai tevékenységet. Kortársai előtt sokkal inkább szociális működésével, például az 1845-47 között pusztító éhínség hatásainak enyhítésére tett erőfeszítéseivel, a szegényebb illetve ruszin és szlovák nemzetiségű papok megélhetésének könnyítésével keltett viszonylagos feltűnést. (Például 1843-ban felmentette a kántortanítókat a robotoltatás alól, 1846-ban a papi özvegyek és árvák helyzetét rendezte stb.) Energiáit továbbá a püspöki palota felépítésére fordított erőfeszítések kötötték le (korábban rezidenciája csak két kis szobára korlátozódott), az épület éppen 1848-ra - V. Ferdinánd támogatásával - készült el.^[1139] Több tényező is amellett szól, hogy a reformkor utolsó szakaszában a reformellenzékkel és eszméivel szemben mélységesen bizalmatlan volt. A bécsi udvar illetve a hazai konzervatívok szövetségesének számító katolikus főpapság politikai magatartását esetében súlyosbították egyházmegyéjének etnikai viszonyai, vagyis a reformellenzék magyarosító törekvéseivel való fokozottabb szembenállás.^[1140] Továbbá Eperjes illetve Sáros vármegye a korabeli vármegyék között valósággal szinonimája lett a maradi kormánypártiságnak, mindenféle reform merev ellenzésének. A sárosi nemesség illetve papság részvételével tartott megyegyűlések sorra határozottan utasították vissza még a legkisebb gazdasági vagy társadalmi reformot is (legyen szó az ősiség eltörléséről, vasútfejlesztésről, közteherviselésről stb.), a politikai intézményrendszer változtatásáról hallani sem akartak. Egyházpolitikai téren feltűnő volt, hogy 1840-42-ben - a vegyes házasságok áldásmegtagadásával kapcsolatban kibontakozott vitában - a vármegyei ellenállás során Heves és Esztergom mellett csak Sáros állt ki a püspöki kar magatartása mellett.^[1141] A sárosi nemesek között ritka volt a reformeszmék iránti fogékonyság (bár itt kezdte pályafutását megyei aljegyzőként Pulszky Ferenc, vagy híressé vált a főrendi ellenzék tagjaként az 1848-ban megyei főispánságra emelkedett Újházy László^[1142] stb.), és korábban az olyan megnyilatkozások is, mint például Jámborszky Károly helybeli földesúr Batthyány miniszterelnökhöz írott 1848. április 4-i levele,^[1143] melyben üdvözölte a kabinetnek a "német aristocratica-bürocratico-absolutisticus kormány helyébe" lépését. (Egyben kérte az úrbériséget vesztett földesuraknak megígért - még törvényben nem is szentesített - kárpótlás első részletének kiutalását is.)

Gaganetz részt vett az 1843-44. illetve az 1847-48. évi országgyűléseken, de - ellentétben például Lonovics József csanádi, Scitovszky János pécsi, Ocskay Antal kassai vagy Fogarassy Mihály és Bezerédy Miklós címzetes püspökökkel - csak nagyon rövid és ritka (jóllehet konzervatív politikai felfogást illetve egyházának speciális igényeit tükröző) felszólalásait őrizték meg a főrendi tábla naplói. A püspöki karon belül a görög katolikus egyházfők többnyire ritkán vettek részt a diétai vitákban, egy kortárs megjegyzés szerint - Erdélyi Vazul kivételével - a püspökök "politikai hitvallását, mély hallgatagságuk miatt nemigen lehetett kivenni".^[1144] Gaganetz politikai állásfoglalására továbbá nagyon is jellemző adalékok, hogy 1846. március 2-án a galíciai felkelés hatására erélyes hangú körlevélben hívta fel papjai ("a politikai tiltott mozgalmak által megzavart tartományok lelki őrei" figyelmét a "felsőség és az Istentől rendelt hatalom iránti hódolat és engedelmesség" fontosságára, sőt felszólította híveit a "gyanús" agitációk elkerülésére és haladéktalan feljelentésére, mondván: a görög katolikusok V. Ferdinánd és a Habsburg-ház legfőbb hívei és támaszai. Vagy ugyanabban az évben - püspöktársaihoz hasonlóan - készségét fejezte ki a megalakuló Konzervatív Pártba való aktív bekapcsolódásra^[1145] stb.

1848-as szerepvállalását szintén inkább a visszafogottság jellemezte. Nyilvánvalóan egyetértett az utolsó pozsonyi országgyűlésen a püspöki karnak az áprilisi törvényeket kényszerűségből tudomásul vevő, azok néhány fontosabb egyházpolitikai vonatkozása (például a vallás szabad gyakorlását és a felekezeti egyenjogúságot deklaráló 1848/20. tc.) ellen ünnepélyes óvást emelő megnyilatkozásaival, és rendszeresen részt vett az egyháznak a polgári társadalomba való illeszkedésének alapelveit meghatározó püspökkari értekezleteken.^[1146] Az országgyűlés után rövid időre visszatért Eperjesre, és - még ha a püspöki kar általános véleményének megfelelően bizalmatlan is volt az áprilisi törvényekkel kialakult politikai és társadalmi viszonyok iránt - minden bizonnyal egyházának a megváltozott viszonyok közé való betagolásának szándéka vezette. Erre utalhat például egy május 15-én Batthyány Lajos miniszterelnökhöz írott levele, melyben arra panaszkodott, az áprilisi törvények szövegéből számára még hivatalból nem küldtek egy példányt, holott már minden hatóság (még saját egyházmegyéjének káptalanja is) kapott,^[1147] illetve általában korrekt hivatali kapcsolat kiépítésére törekedett az Eötvös József vezette kultusztárcával.^[1148] Nem sokkal ezután ismét Pesten találjuk, ahol a miniszter meghívására újra csak a püspöki kar bizalmas - továbbra is az új viszonyok következményeivel, illetve a tervezett nemzeti zsinattal összefüggő feladatokkal foglalkozó - értekezletein vett részt. A Lonovics József püspök pesti szállásán május 31-én illetve június 4-én tartott megbeszéléseken bizonyosan jelen volt, utóbbin (Erdélyi Vazullal együtt) a püspökök éves jövedelmének kiegészítését szorgalmazta.^[1149] Nyilván összefüggésben egyházmegyéje papságának anyagi viszonyaival, 1848-ban a minisztériummal legtöbb hivatalos ügyintézését - a püspöki, káptalani jövedelmek nagysága mellett - a papság állami segélyének biztosításával illetve összegének felemelésével, a jobbágyfelszabadítás nyomán elveszített jövedelmek kimutatásához szükséges táblázatok elkészítésével és felterjesztésével, továbbá az egyházmegye iskolahálózatának fejlesztésével, önálló tanítóképző felállításával kapcsolatban bonyolította.^[1150] A magyar püspöki kar 1848-49-ben számos, a papságnak és/vagy a népnek címzett pásztorlevelet, uralkodóhoz vagy - magyar illetve cs.kir. - országos hatóságokhoz intézett feliratot, beadványt stb. készített, melyet rendszerint a "püspöki kar" kollektív aláírással láttak el, vagy annak nevében az esztergomi érsek ellenjegyezte azokat - nem egyszer a többi egyházfő bizonyos távollétében. Három ilyen dokumentumot azonban a püspökök - köztük Gaganetz József - személyesen is elláttak kézjegyükkel: az említett június 4-i tanácskozáson a papsághoz intézett körlevelet, a július 9-én a kormányhoz a papság fegyveres szolgálata elleni tiltakozást tartalmazó beadványt illetve az ugyanezen a napon a társadalmi nyugalom fenntartását célzó, az uralkodó, a haza és az alkotmány együttes tiszteletére emlékeztető pásztorlevelet.^[1151] Vagyis ezeken a tanácskozásokon az eperjesi püspök részt vett, de közben, illetve nem sokkal később újra visszatért egyházmegyéjébe. (Az önálló tanítóképző felállítását kérvényező, említett beadványát például Eperjesről keltezte június 27-én,^[1152] s onnan terjesztette fel a krasznibrodi bazilita rendház július 31-i gyűlésének jegyzőkönyvét is a prímáshoz augusztus 16-án.^[1153]) Így a népképviseleti országgyűlés munkája iránt sem nagyon érdeklődött, és bizonyosak lehetünk abban, hogy a püspöki kar nevében 1848-ban kiadott további állásfoglalások - az október 25-én kelt pásztorlevél, a három nappal később az uralkodóhoz intézett felirat, a novemberben a kultusztárcánál a veszprémi püspöki szék üressé nyilvánítása, a piarista rendfőnökhöz illetve később az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz az iskolai reformok ellen benyújtott tiltakozások^[1154] - megfogalmazásában is legfeljebb csak közvetett szerepet játszhatott. Jó okkal feltételezhetjük továbbá, hogy az 1848 szeptemberében kibontakozott szabadságharc során szimpátiája egyre inkább a bécsi udvar felé fordult, melyet a magyar kormány liberális egyházpolitikája iránti bizalmatlanság mellett a sárosi ultrakonzervatív közvélemény nyomása illetve egyes szlovák nemzetiségi mozgalmak csak felerősítettek.^[1155] Schlik cs.kir. tábornok december 6-án Galíciából betört Magyarországra, s nemcsak Gaganetz székvárosát, hanem (a vesztes budaméri csatát követően) 11-én már Kassát is elfoglalta. Az eperjesi eseményekre illetve közhangulatra sem maradt hatástalan, hogy Schlik a magyarok üldözése helyett átmenetileg a térség pacifikálásába kezdett, illetve sikeresen védte a területet, például a város melletti január 3-i sebesi ütközetben is.^[1156] A magyar honvédek visszavonulása, a kormány és az országgyűlés Debrecenbe való átköltözése azt a meggyőződést erősíthette a püspökben, hogy a cs.kir. hadsereg hamarosan győzedelmeskedik a szabadságharc felett. Később a magyar tisztviselők Gaganetzcel szembeni intézkedéseinek egyik alapja lett, hogy Boronkay Albert Zemplén megyei kormánybiztosnak a kezébe került az eperjesi püspök egyik március 24-én a laborci alesperességhez intézett pásztorlevele, melyben a "törvényes" magyar uralkodó, Ferenc József iránti hűségre figyelmeztetett és elrendelte az érte való imádkozást.^[1157] A körlevélben foglalt álláspontot a püspök nyilván más egyházközségek vonatkozásában és korábban is képviselte, továbbá nem véletlen, hogy egy 1849 márciusi osztrák minisztertanácsi előterjesztés a szlovák nemzetiségi kérdés megoldásában a "megbízható" közéleti személyiségek koordinálására többek között Gaganetzet szemelte ki.^[1158]

A Gaganetz püspök számára oly sok fordulatot hozó 1849-es esztendő így abban a reményben kezdődött, hogy egyházának céljait inkább a bécsi udvartól és nem a liberális magyar kormánytól remélheti. Az Eperjesről 1849 első hónapjaiban érkező hírek megerősítették, hogy "mint notórius pecsovics város, igen rossz hírben állott", a városi tanács állítólag még a Szirmay István sárosi földesúr által felállított császárpárti szabadcsapatot is támogatta, s mint egy kortárs feljegyzése tanúsította, a helyi közvélemény osztrák szimpátiájának spontán megnyilatkozásaival lehetett lépten-nyomon találkozni, azokat nem lehetett csak a Schlik-féle megszállás kényszerének tulajdonítani.^[1159] Jellemző, hogy Hedry Ernő, Sáros megye császári biztosa 1849 január végén és február elején Windischgrätznek rendkívül pozitív jelentést adott Eperjes - szempontjukból - jó szellemű és megbízható elitjéről.^[1160]

A Guyon Richárd vezette hadosztály február 5-i branyiszkói áttörését követően másnap Görgey be is vonult Eperjesre, és Kossuth is örömmel konstatálta, hogy a város "ki van ragadva az ellenség kezéből".^[1161] Szempontunkból fontos körülmény, hogy a bujtogatókkal szemben amúgy erélyesen fellépő Görgey Eperjes római katolikus templomában nagy hálaadó istentiszteletet tartatott, hogy ezzel, valamint a Szűz Máriás magyar hadi lobogók látványával "valamely jobb gondolkodóba ejtse az ügyünk ellen a katolicizmus szempontjából felbujtott népséget".^[1162] Görgey ugyanis - bizonyára nem függetlenül a táborában tevékenykedő Erdősi Imre piarista szerzetestől, a "branyiszkői hős"-től - észrevette, hogy a sárosi konzervatívok tudatosan építették propagandájukat arra, hogy a háború nem más, mint a katolicizmust védő "jó" császár és a magyaroknak valójában a protestantizmust terjeszteni akaró küzdelme. Az amúgy "Eperjes vidékén százados történelmi talaj"-ra hullott vallási színezetű politikai agitáció már korábban is sikeres volt, Krasznyánszky András kakasfalvi plébános és sárosi (más néven tarcafői) főesperes például papjai illetve az udvar által fizetett galíciai ügynökök segítségével sikeresen hitették el, hogy az "istentagadó magyarok" kisajátítják a katolikus templomokat stb. Krasznyánszky mellett fontos szerepet játszott ebben a - Péchy Imre császári biztos (korábban zágrábi főispán, később az egyik leghíresebb "muszkavezető") által irányított/támogatott tevékenységben - Zachar János Chrysostomus eperjesi ferences szerzetes-tanár, illetve Hlavács János, a Gaganetz József által irányított görög katolikus egyházmegye ügyvédje stb.^[1163]

A város később - Windischgrätz február közepén indított ellentámadásával, illetve a kápolnai csatával összefüggő hadműveletek során^[1164] - újra gazdát cserélt, a cs.kir. csapatok mellett Hurban szlovák felkelői vették be magukat a falai közé és kitöréseikkel nyugtalanították a környék lakosságát. A térségbeli szlovákoknak ugyanakkor csak kisebb része csatlakozott a magyarellenes felkeléshez, s ugyanez mondható el a ruszinokról is. Bár jellemző, hogy 1849. január közepén éppen Eperjesen találkoztak a Habsburg-barát ruszin értelmiségiek, hogy petíciójukkal Olmützbe induljanak.^[1165] A tavaszi hadjárat mellékhadszíntereként azután Beniczky Lajos - részben szlovák önkéntesekből álló alakulata sikereként - április 7-én űzte ki a Vogel altábornagy vezette császáriakat illetve Friedrich Bloudek hurbanista felkelőit a városból,^[1166] és az erélyes Luzsénszky Pál kormánybiztos segítségével hamarosan stabilizálta is a környéken a magyar kormány fennhatóságát. A kormánybiztos április 12-i, Eperjesről kelt jelentésében lesújtóan "Augias istállójának" nevezte a várost, és úgy vélte, sok tennivalója lesz a magyar kormány ellenségeinek felkutatásában, a magyarokkal szemben bizalmatlan vagy épp a császáriak bosszújától tartó lakosság megnyugtatásában.^[1167] Később, Hidasnémetiről kelt jelentéséből már kiderül, hogy a közvéleménynek a magyar kormánnyal szembeni mélységes bizalmatlanságáért nem kis részben a térség papságát tette felelőssé: "főleg fel leszek akadva a papokkal - ezek közül sok lesz elfogatandó" - írta jellemzően. Luzsénszky ettől kezdve egyszerre megoldandó kérdésként kezelte - az Ocskay püspök 1848 szeptemberi halála óta Kőnig János helynök által irányított - kassai római illetve az eperjesi görög katolikus püspökségek papjainak ellenőrzését, lojalitásuk biztosítását, illetve a császáriak mellett agitálók megbüntetését.^[1168] Mint a későbbiekből is kiderül, illetve rövid kitérőként megjegyezzük, hogy az 1848-49-es szabadságharcban szembenálló hadseregek és polgári hatóságok egyaránt nagyon komolyan kívántak támaszkodni a papságnak a lakosság tájékoztatásával illetve mozgósításával kapcsolatos szerepére, néha túl nagy jelentőséget is tulajdonítva a szószékből elhangzó politikai megnyilatkozások hatásának. Április végén egyébként Luzsénszky nagy eréllyel kezdett hozzá a császárpárti papok felkutatásához és letartóztatásához, lecsapott például az említett Krasznyánszkyra, a "sárosi zavaroknak egyik fő tényezőjére, aki nem átalkodott a bizottmányi ülésben az 1848-i törvények és azok szerzői ellen kikelni".^[1169] Luzsénszkynek az erről beszámoló, április 29-én kelt leveléből az is kiderül, hogy egy esetben azért a bevonuló magyar csapatok túl is lőttek a célon, éppen a görög katolikus püspökség vonatkozásában: elfogták ugyanis Duchnovits Sándor kanonokot, "aki ellen semmi vád nem adatott be, s aki talán az egész eperjesi klérus között a legjobb érzelmű s aki a legjobb gondolkozású eperjesiektől nem gyanúsíttatik, s aki, míg a templomban volt, házánál meg is raboltatott". A kormánybiztosra nézve kellemetlen incidenst nemcsak azzal igyekezett feledtetni, hogy azonnal szabadlábra helyezte Duchnovitsot, hanem felszólította Jerzy Bulharyn honvéd ezredest is, hogy legközelebb papok letartóztatása előtt a katonai szervek kérjék ki az ő véleményét is.

Gaganetz püspök - Dienes Sándor eperjesi apátplébánossal együtt - Schlik hadseregével együtt elmenekült a városból, amelyet nemcsak a magyar kormánybiztos, hanem a közvélemény szintén a papság amúgy is meglévő császárpártiságának kirívó példájaként tartott számon.^[1170] Szökésük "nem kis gondot" okozott a Sáros megyei közéletet a hónap második felében újjászervezni akaró Luzsénszky kormánybiztosnak, aki április 25-i jelentésében utasítást kért a püspökkel kapcsolatos teendőkre vonatkozóan. Már 11-i levelében úgy vélte, hogy az eperjesi városi tanácsot "egytől egyig capírozni" kellett volna, két héttel később ugyanolyan lesújtó véleménnyel volt a sárosi "schwarzgelb urakról", s azt is leszögezte Kossuthnak, hogy a megyei "tisztviselők nagyobb része elfogatandó, nemkülönben a tanácsból senki sem hagyható meg, sőt még a hajdúk sem tarthatók meg".^[1171] Kossuth válasz-iratában a sárosi közállapotokat illetően határozott intézkedéseket szorgalmazott. Eperjes ("mintegy megkövesült fészke a hazai reakciónak") tisztikarát haditörvényszék elé állíttatni, az ügyintézést a magyar ügyhöz hűnek maradt kevés számú tisztviselőre bízatni rendelte, s még Sáros megye megszüntetésének, más hatóságokba való beolvasztásának lehetőségét is felvetette a "rekció pokolbeli ármánykodásának" felszámolásáért. Gaganetzcel és Dienessel kapcsolatban elrendelte, hogy Luzsénszky nyilvánítsa őket hivatalvesztettnek, a püspök suffraganeusává pedig - "ha ügyünk barátja" - nevezze ki a káptalan nagyprépostját. Kossuth - mint más hivatalos irataiból is nyilvánvaló - tisztában volt a felvidéki lelkipásztorok sanyarú szociális helyzetével, ezért ezúttal is igyekezett hangsúlyozni, hogy a magyar állam első rendű feladatának tekinti a papság, azon belül is konkrétan a görög katolikus papság kongruális ellátásának (a folytonos katonai eseményektől eddig hátráltatott) rendezését, s ezért szorgalmazta, hogy mielőbb terjesszék fel az egyházmegyei papság pontos jövedelem-kimutatását.^[1172] Luzsénszky válaszában megígérte, hogy amint újra Eperjesen lesz, életbe lépteti "a rájuk [ti. Gaganetzre és Dienesre] kimondott határozatot". Bár méltányolta, hogy a püspök és a lelkész még időben visszatért Eperjesre, "ezáltal jóvá nem tehették bűnöket". A kormánybiztos rámutatott továbbá, hogy a Kossuth által javasolt megoldás, vagyis a nagyprépost suffraganeussá való kinevezése nem jó elképzelés, mert a posztot betöltő Jakovics Mihály kanonok nem beszél magyarul, "egyébként is mindenekben járatlan". Legfeljebb Gerbery Mihály kanonokot tartotta kinevezhetőnek a püspök ideiglenes helyettesítésére, erre vonatkozóan Kossuth utasítását kérte.^[1173]

Április végén - május elején a szökés puszta ténye mellett újabb terhelő adatok érkeztek Gaganetz ellen a debreceni kormányhoz. Boronkay Albert - miután eljutott hozzá az említett püspöki körlevél - május 5-én lefoglaltatta Gaganetz összes, Zemplén megyében (vagyis a kormánybiztos hatáskörében) található ingó és ingatlan vagyonát, s még egy választmányt is kinevezett a végrehajtásra. A kultusztárca erről szóló jelentését "kellő használat végett" továbbította is Duschek Ferenc pénzügyminiszterhez.^[1174] (A "hazaárulónak" minősített főpapokkal - Hám János esztergomi, Scitovszky József pécsi, Haulik György zágrábi püspökkel, Fogarassy Mihály c. püspökkel, Körmöczy Imre kanonokkal stb. - szemben a magyar kormányzat korábban illetve később is ugyanezt az eljárást folytatta le, nyilván Boronkay ennek analógiájára cselekedett.) Luzsénszky azonban már pár nappal korábban is értesült arról, hogy Gaganetz nem szökött meg, pontosabban már áprilisban vissza is tért székhelyére, így a kormánybiztos abba a kellemetlen helyzetbe került, hogy volt ugyan egy érvényes utasítása a püspök elmozdításáról, most mégis adatokat kellett gyűjtenie a felfüggesztés megalapozottságát illetően. Ráadásul úgy tűnt, Gaganetz hajlandó tudomásul venni a Függetlenségi Nyilatkozattal létrejött új viszonyokat, és személye felhasználható a sárosi közvélemény megváltoztatására irányuló erőfeszítésekben is. Eperjesen május 2-án a Beör Mihály helyettes polgármester (korábbi főbíró) vezette ünnepélyes közgyűlésen felolvasták és megéljenezték a Habsburgok trónfosztásáról szóló országgyűlési határozatot. A megújított városi tanács - nyilván a múlt terheitől való megszabadulás szándékával is - a Függetlenségi Nyilatkozatról így emlékezett meg: "Az ország kormányának, valamint elnökének, kik e szerencsétlen, s már-már az örök elsüllyedés örvényébe besodrott hazát csüggedhetetlen hazafiúi buzgalommal a végenyészettől megmentették, hálás hazafiúi érzelmünkkel párosult ingathatatlan hódolatunkat és rendíthetetlen bizodalmunkat Isten s a világ előtt ezennel ünnepélyesen bevalljuk, a nemzet kormányának színe előtt letesszük s örök zálogul jegyzőkönyvbe iktatjuk." A városból eltávolíttatták a fekete-sárga színeket, a közgyűlési teremből pedig a Habsburg uralkodók képeit. Délután négy órára újabb közgyűlést hívtak össze, s nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a város szlovák ajkú lakosságával terjedelmesen megmagyarázzák az új állapotokat és a magyar kormány szándékait. Ekkor hoztak határozatot arról is, hogy a kormányhoz és az országgyűléshez egy küldöttséget menesztenek, azzal a céllal, hogy "e város felül elszárnyalt hazafiatlanság bűne okait [...] felvilágosítsák". A háromtagú küldöttség elnökének pedig Gaganetz Józsefet választották meg!^[1175] Vagyis a görög katolikus püspök távolról sem "elhurcolás" eredményeként, hanem székvárosa hivatalos megbízásából indult Debrecenbe, még ha Gaganetznek nyilvánvaló célja is volt, hogy kiküldetését önmaga tisztázására is felhasználja. Megjegyezzük még, hogy az Eperjesen lefolyt díszközgyűlés eseményei kísértetiesen hasonlítottak Kassa város április 27-28-i, szintén a Függetlenségi Nyilatkozat tiszteletére rendezett ünnepélyekhez - nyilván nem függetlenül Luzsénszky személyétől sem. A Habsburg-királyok képei a városházáról itt is "kilöketni határoztattak" (még II. Józsefé is, pedig azt egy képviselő meg akarta tartani), Luzsénszky kormánybiztos szállása előtt pedig fáklyás felvonulást rendeztek, Kossuthot és Beniczkyt éltették, a fiatalság beverte a tüntetően ki nem világított ablakokat stb. Különbségnek tűnik viszont, hogy Eperjessel szemben Kassán nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy - a felekezeti megbékélés demonstrálása céljából is - a város valamennyi templomában hálaadó istentiszteleteket tartsanak. Az egyik Te Deum alkalmával Horváth Imre tokaji káplán tartott beszédet, melyet nagy siker fogadott, még kinyomtatását is elrendelték. "Ezen magyar ajkú és érzelmű lelkes káplán - írja a korabeli tudósítás - egyike azon igen-igen csekély számú Kassa városi papoknak, kik hazájuk iránt a szuronyok uralmának időszakában is tántoríthatatlan hűséget tanúsítanak", aki "nem hirdette a zsarnokság igéjét".^[1176] Luzsénszky egyébként az ünnepségek hatására Horváthot ("hazafiságáról ismeretes egyént") szánta az eperjesi katolikus plébánosi állásra az ekkor még felmentendőnek vélt Dienes Sándor helyére, és ezt Kőnig János kassai püspökhelyettesnek is tudomására hozta.^[1177]

Luzsénszky május 5-én Kossuthhoz intézett jelentésében már arról számolt be, hogy aznap találkozott a Debrecenbe induló Gaganetzcel és Dienessel. A püspök egy, állítólagos hazafias magatartását igazoló, Görgeytől származó bizonyítványt mutatott fel (a tábornok minden bizonnyal még február 6-án állította ki), illetve egy olyan jegyzőkönyv-kivonatot, mely szerint egyik, Soltész nevű papját^[1178] megfeddte a magyar kormány ellen a szószékből intézett nyilatkozataiért. Menekülésüket azoknak a híreknek a megfélemlítő hatásával magyarázták, melyek a szepesi egyházmegye kanonokjai ellen a magyar honvédek által elkövetett erőszakosságról szóltak. (Egyébként alaptalanul.) A kormánybiztosra azonban mindez nem tett elég meggyőző benyomást, mert véleményét így összegezte: "Mindezen mentségek mellett nem érezvén magamat felhatalmaztatva őket a rájuk kimondott hivatalbóli felfüggesztéstől felmenteni. Itten a közvélemény mindkettejüket a kisebb bűnösök közé sorolja."^[1179] Ugyanitt tett jelentést az Eperjesen általa lebonyolítandó tisztújításról, melynek értelmében Vida Pált nevezte ki polgármesternek. Luzsénszky egyébként teljesen újjászervezte a város közigazgatását, a 6 tanácsosi állásra, illetve az 54 tagú képviselőtestületbe csak politikailag megbízható személyeket nevezett ki, hogy "a legutóbbi időben némely megromlott, gyáva, talán félénk vagy a hűtelenek által elég badarul s rosszlelkűleg aláásni s végveszedelembe szándéklott város java s felvirágzása előmozdíttassék és a régi szeplőtelen dicsősége helyreállíttassék".^[1180] Kossuth nem osztotta Luzsénszky optimizmusát a lakosság politikai hangulatának változásával kapcsolatban, ezért a város "még most is kétes szellemére", valamint a térség "ellenséges berohanásoknak kitett helyzete" miatt Vidát is különösen erélyes fellépésre szólította fel.^[1181]

Eperjes város mellett szólni kell néhány szót Sáros vármegye közhangulatának alakulásáról is. Luzsénszky Eperjesre való megérkezését követően - Kossuth instrukcióinak megfelelően - május 9-én teljesen újjáalakította a megye tisztikarát, mivel a korábbi "botránkoztató és kebelrázó körülmények között [...] hűtlenül a törvényhez és alkotmányhoz, igen kevés kivétellel, nemcsak elmulasztotta a megye erkölcsi személyességét s a törvényhatóságot megmenteni, nemcsak tömegestül sietett a haza ellenségeinek meghódolni, hanem még az ellenség hazaáruló császári biztosainak, túl a fizikai kényszerűség határán, vak eszközévé aljasult, a vármegye népét az ellenség számára újoncállításra s általános népfelkelésre is kényszeríteni megkísérlé s a gaz ellenség felsegélésére szabadcsapatot is állíta [...] a honárulás legnagyobb nemének, hazánk, mint közös édesanyánk s az országért véröket-életöket feláldozó testvéreink legyilkolásának orgazdáivá váltak". A közvéleményt erős kifejezésekkel figyelmeztette, hogy az új vármegye-vezetésnek nemcsak az eltökélt szándéka, hanem a hatalma is megvan ahhoz, hogy biztosítsa a magyar kormány iránti engedelmességet, az ellenséges elemeknek kemény fellépést, a megtévedteknek viszont bűnbocsánatot hirdetett, hogy "a legutóbbi keservteljes emlékezetű időkben némely félénkek, gyávák, gazok és honárulók által e szegény megyére felhalmozott gyalázat, szenny és piszok mielébb lemosassék".^[1182] Az új, 108 tagú megyei bizottmány, élén Máriássy Ágoston első alispánnal és Berzeviczy Tivadar főjegyzővel május 12-én tartotta az új kormány megalakulása és a trónfosztás felett örvendező közgyűlését, melynek nyomán - némi túlzással - már azt állapították meg, hogy "Sáros agg szelleme is felifjodott". Az viszont jobban megfelelt a valóságnak, miszerint a viszonyok megváltozását "e megye múltja miatt elfogultsággal" vették tudomásul.^[1183]

Visszatérve Gaganetz Józsefre, Debrecenbe indulásukról Luzsénszky május 5-én nemcsak Kossuthot, hanem a kultusztárcát is értesítette, és a frissen hivatalba lépett miniszter, Horváth Mihály csanádi püspök előtt kifejezetten pártfogásába vette az eperjesi püspököt. "Őket miniszter úrnak kegyeiben ajánlásra nem tartom méltatlanoknak" - fogalmazott, arra hivatkozva, hogy "gyávaságból inkább, mint rosszakaratból szöktek meg".^[1184] Ezzel a kormánybiztos részben tudatlanul meg is előzte a kormány intézkedését. Május 9-én ugyanis a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Nyisztor József megfogalmazásában^[1185] (Szász Károly államtitkár jóváhagyásával) azonos tartalmú felkérő levelet intézett hozzá illetve Eperjes város első emberéhez. "A haza kormányának különösen tudnia kelletvén azt, vajon a legközelebb országunk felső részeiben berontott, s most már a magyar hadsereg vitézsége által kiküszöbölt bitor kormány kényuralma alatt a hazának fényesebb hivatalaiban volt, s tetemesb kedvezéseiben részesített egyének hogyan s miként viselték légyen magukat, nemcsak a haza szent ügye érdekében, de a hatóságok alárendeltjei irányában is" - hangzott az indoklás, melyben a tárca mindkét címzettől azt kérte, adjanak részletes beszámolót Gaganetz korábbi tevékenységéről, illetve véleményt arról, hogy "nevezett püspöknek a közügyre való sikeres működhetése remélhető-e", megőrizte-e befolyását a papságára, valamint egyértelműen arról is, hogy "mint ilyen püspöki működésének s hivatalának további fenntartása megtartható-e". A Nyisztor megfogalmazásában "biztos adatokra építendő, indokokkal támogatott, őszinte s lelkiismeretes nyilatkozatokat" nagyon várta a minisztérium, s a levél azzal a sokatmondó felszólítással zárult, hogy a címzettek Gaganetz igazolási eljárását tartsák titokban, nehogy a nyilvánosságra kerülés által "e püspök, kinek igazolása is még lehetséges [sic!], főleg papjai irányában ne kompromittáltassék".^[1186] A felszólításra Vida Pál polgármester udvarias, de több ponton is kitérő választ adott.^[1187] Tényként ismerte el, hogy a püspök nem volt nagy barátja sem az áprilisi törvényeknek, sem a magyar kormányzatnak, de ezt társadalmi-politikai környezetének befolyásával magyarázta: "a múlt évi események után az átalakulási eszmékkel másutt talán megbarátkozott volna, hanem a Sáros megyei konzervatív párt terrorisztikus eljárásával nem bírt, később a vallásbeli súrlódásokból eredett féltékenység miatt belesodortatott azon pártnak reakcionáriusi örvényébe". Méghozzá annyira, hogy Schlik támadásakor már a "tábornoknál udvarolt" - fejtegette a polgármester, majd lényegében átugrotta a cs.kir. hadsereg megszállásával eltelt hónapokat, és a május 2-i közgyűlésről kezdett beszélni, hangsúlyozva, hogy Gaganetz mennyire önzetlenül írta alá a Függetlenségi Nyilatkozat iránti hódolatot. Ami papságát illeti, a zempléniek nem igen ragaszkodnak hozzá, a sárosiak vonatkozásában pedig Vida - az Eperjesről történt kényszerű távolléte miatt - nem tudott érdemben nyilatkozni. "Eszerint jövendőbeli működhetéséről sem kezeskedhetem" - tért ki óvatosan az állásfoglalás elől, amit azzal is kidomborított, hogy a Sáros megyei görög katolikus papságot "sokkal jobb szelleműnek" minősítette a római katolikusoknál. (Megkerülve persze ezzel a kérdést, hogy mihez képest.) Luzsénszky szintén nagyon megtisztelőnek vette a bizalmas felkérést, és válasza előtt kikérte Gaganetzről a Kossuth által mellé kirendelt, "orosz ügyekben megbízott" kormánybiztos-társa, Jakovics József országgyűlési képviselő - az említett eperjesi görög katolikus nagyprépostnak csak névrokona - véleményét is. Ennek alapján megismételte korábbi álláspontját: "hogy ha ezen két urak [ti. Gaganetz és Dienes] igazság szerint nem sorozhatók a kitűnő jellemű honfiak közé, viseletük mégis nem annyira rosszaságuknak, mint gyávaságuknak tulajdoníthatók, főleg Gaganetz püspök úrról, mint talán eddig miniszter úr maga is tapasztalta, meggyőződésem szerint megmondhatom, hogy megtért bűnös."^[1188]

Ugyanekkor Luzsénszky fontosnak tartotta, hogy említést tegyen két, a magyar ügy mellett kiálló római katolikus egyházi személyről is: a már említett Horváth Imre káplánról és Szepesházy Ede kisszebeni lelkészről, "ki Sáros vármegye közepette e kisváros hűségét megóvni bírta, és az igaz ügyért már kétszer szenvedett rabságot", őt javasolta felterjeszteni a sárosi főesperesség elnyerésére is. A minisztérium támogatólag továbbította Kőnig János kassai püspökhelyettesnek a magyarsághoz hű lelkészek megjutalmazására vonatkozó javaslatot.^[1189] Az egyháziak által kifejtett politikai tevékenységet, "hűséget" egyébként mindkét szembenálló fél igyekezett egyházi pozíciókba helyezéssel illetve kedvezményekkel honorálni. Luzsénszky például június közepén 2000 forintot kért a hűségesek jutalmazására (mely sokat segíthet az ingadozók megnyerésében), a korábban csak a tized jövedelméből ellátott Szepesházynak külön 200-at.^[1190] (Igaz, hogy minderre már az orosz intervenció előestéjén került sor, így hatása sem lehetett.) Ami egyébként Szepesházyt illeti, biztosan tudjuk, hogy az 1849-es megtorlások során számos meghurcolást szenvedett, amiért nyilvánosan kiállt a magyar szabadságharc mellett. A sors fintora, hogy "a magyar fegyverekért elmondott imáért" való elmarasztalásában osztozott még - Andrassik (Andráscsik) János bártfai pap mellett - az a Dienes Sándor eperjesi apát is,^[1191] akinek korábbi, Gaganetzcel együtt történt meneküléséért még a magyar hatóságok előtt kellett magyarázkodnia. Nagyon esetlegesen ugyan, de a görög katolikus papságban is akadt egy-egy klerikus, aki a magyarok melletti agitáció miatt szenvedett sérelmet, akik érdekében egyébként Luzsénszky igyekezett is kártérítést kieszközölni. Például már májusban közbenjárt Kendrovszky Alajos korábbi felső-mirosovi lelkészért,^[1192] és nem is eredménytelenül: Duschek Ferenc pénzügyminiszter június 4-én értesítette a kultusztárcát, hogy a plébános részére (mivel aznap éjjel, amikor "népét hazafiúi buzgósággal honszeretetre ébreszté", az ellenség teljesen kifosztotta) a sóvári sóhivatal pénztárán keresztül 100 forint jutalmat utalt ki.^[1193] Az anyagi kedvezmények mellett Luzsénszky feltűnően igyekezett a magyarbarát papokat politikai pozíciókhoz is juttatni, hogy ezáltal is demonstrálja a kormánynak az egyházzal szembeni békés szándékait. Sáros vármegye bizottmányába például 8 lelkész is bekerült, köztük az említett római katolikus Szepesházy Ede, Andrassik János, valamint a görög katolikus Jakovics Mihály és Duchnovits Sándor kanonokok, Kendrovszky Alajos stb.^[1194]

Kitérőként megjegyezzük, hogy a szembenálló felek közötti ingadozás, valamint a "hűtlenség"-ért mindkét oldalról fenyegető büntetés elkerülésének szándéka a 48-as papi sorsok fordulatosságának talán még kellően fel nem tárt, fontos mozzanata. Arra utal, hogy a papság jelentős részénél egy pillanatnyi magatartásból nem biztos, hogy érdemes általános politikai állásfoglalásra következtetni, illetve hogy többségük nem is rendelkezett ilyen határozott állásfoglalással. Dienes apát történetének például mintegy "fordítottja" az említett Zachar János Chrysostomus eperjesi ferences szerzetes, aki először a császáriak egyik legfontosabb eperjesi ügynökének, Hlavács Jánosnak volt a bizalmasa. Luzsénszky április elején megnyerhetőnek tartotta a magyar ügy számára, s hosszasan fejtegette neki a Kossuth-kormányzatnak a felekezetek közötti békességre irányuló törekvéseit. Örömmel tapasztalta, hogy Eperjesen a fogékonynak tűnő szerzetes nagyon népszerű ("úgy hiszem, megnyertem [ezt] az embert" - írta Kossuthnak), aki április 11-én meg is ígérte a kormánybiztosnak, hogy vasárnapi prédikációjába a magyar kormány iránti hűség követelményét bele is fogja foglalni.^[1195] Aztán mégis a cs.kir. oldallal kereste a kapcsolatot, amiért is Luzsénszky május 18-i jelentése szerint "honárulási bűn miatt státus foglyává" tette.^[1196] A letartóztatottaknak ezen a listáján szerepelt még az említett, már április 26-án lefogott, majd biztonsági okokból 29-én Miskolcra szállított Krasznyánszky András esperes (az ő helyét szánta politikai okból Szepesházynak), valamint még három katolikus lelkész.^[1197] 1849 után ezek a papok nemcsak megúszták az igazolási eljárásokat, de sokuk jutalomban is részesült, Hlavács például Krasznyánszkyt javasolta kassai püspöknek, Zachar nevét pedig azért terjesztette fel Karl Geringerhez, hogy igazgatói álláshoz juthasson. (Nemsokára Zachar tanfelügyelői előléptetést kapott császárpárti politikai tevékenysége jutalmaként.)^[1198] Mindez azért is jellemző, mert a két lista (a magyar kormánybiztos által jutalmazandókként felterjesztetteké illetve a bebörtönzötteké) együttesen utal arra a sokrétű magatartásra, amely 1848-49-ben a magyarországi papságot, valamint a velük szemben politikai elvárásokat megfogalmazó hatóságokat jellemezte.

Közben Gaganetz püspök és Dienes plébános megérkeztek Debrecenbe, és május 20-án (vagy esetleg 21-én) indultak is vissza Eperjesre. A mintegy kétheti debreceni tartózkodásának részleteiről kevés információ maradt ránk, számos utalásból azonban bizonyos, hogy Szemere Bertalan miniszterelnök és Horváth Mihály elfogadták Gaganetz mentegetőzését és azt is, hogy hajlandó a magyar kormány szolgálatába állni. Bár - mint említettük - a püspököt nem hurcolták a magyar fővárosba, a Luzsénszkyhoz az eperjesi káptalan nevében (Jakovics Mihály nagyprépost által személyesen) átadottmájus 15-i kérvény arra utal, hogy azért a debreceni tisztázást legalábbis nagyon a figyelmébe ajánlották a főpapnak.^[1199] A káptalan megfogalmazása szerint a püspöknek "meggyőződésünk szerint rémülés és félelem okozta politikai hibába lett sodortatásáról" volt szó, s a Gaganetz irányában amúgy is megenyhült sárosi kormánybiztost további közbenjárásra kérte fel a kormánynál, hogy mielőbb visszakerülhessen az egyházmegye élére. Kérésük mellett részben azzal érveltek, hogy "a magyar kormány rendeleteinek eddigi pontos és lelkiismeretes teljesítéséből az ő buzgó hazafiságáról meggyőződve vagyunk", részben pedig azzal, hogy a Sárossal szomszédos vármegyék görög katolikusai is várják vissza a főpapot.

Luzsénszky győzködésére valójában szükség is volt, hiszen május közepén tovább erősödött a kormánybiztosban a papság politikai megbízhatatlanságával kapcsolatos meggyőződés. 17-én küldött újabb jelentést a kultuszminisztériumnak, melyben beszámolt a Péchy Imre korábbi szállásán tartott házkutatás eredményéről, például arról, hogy több száz példányban lelték fel Vándorfy Károlynak, a kassai egyházmegye konzervatív papjának 1849 januárjában kiadott röpiratát.^[1200] A Péchynél nyilván agitációs, terjesztési céllal tartott könyvecske heves indulatokkal vádolta a "márciusi kormányzatot" azzal, hogy megalakulása óta szinte mást sem tesz, mint "a katolicizmus egyházi testén példátlan merészséggel" ejt "véres sérelmeket", a katolikus hitéletet a protestánsok javára el akarja sorvasztani, az egyház iskoláinak, vagyonának "elrablására", "szolgaságra és rabbilincsbe" való vetésére készül stb.^[1201] Luzsénszky a kassai egyházmegyében terjesztett röpiratot elemezve logikusan jutott arra a következtetésre, "hogy nem ok nélküli volt azon vád, hogy e megyében valóságos vallásos háború és üldözés terveztetett előidéztetni. Kevés kivétellel a közvélemény és magam tapasztalása szerint főleg a katolikus papság jelenleg is megmaradt ezen szellemében." A térségbeli papság katolikus hitvédelemmel összekapcsolt magyarellenes politikai aktivitását leginkább úgy tudta volna visszaszorítani, ha minden kassai egyházmegyés papot máshová helyeztek volna át. Maga is tisztában volt azzal, hogy ez kivihetetlen, ezért arra kérte a minisztériumot, hogy "a csakhamar beálló esetekben" (vagyis a lelkészek elmozdítása után) próbáljon gondoskodni az üres lelkészi állások feltöltéséről. "Átlátván ennek fontosságát", ígérte az addig letartóztatott és eljárás alá vont papok névsorának felterjesztését is.^[1202] A Luzsénszky által lefoglalt Vándorfy-pamfletek a kultusztárca érdeklődését is felkeltették, s május 22-én Szász Károly államtitkár azt írta Eperjesre, hogy a kormánybiztos továbbra is akadályozza meg az ilyen írások terjesztését, az elkobzott példányokat pedig a kormány Budapestre történő visszaköltözése után oda küldesse el.^[1203] 19-én egyébként Luzsénszky felterjesztette a káptalan említett kérelmét is, kísérőlevelében újra határozottan pártolta Gaganetz tisztázását és visszahelyezését - ami épp a papsággal szembeni bizalmatlansága miatt figyelemre méltó. Hivatkozva továbbá a tárca május 9-i bizalmas megkeresésére, három pontban összegezte a főpap elleni vádpontokat. Így írt: "azóta is kellő óvatossággal és kíméléssel tettem tudakozásaimat [a] Gaganetz püspök urat terhelő körülményekről, lelkiisméretesen - mint felszólítattam - jelenthetem, hogy ellene más vádak nem emeltetnek, mint az, hogy Ferenc Józsefért megyéjében imádságokat rendelt, hogy híveit a pápának adandó adakozásra szólítá fel, és végre, hogy Schlikkeli elmenetele által ellenségeink érdekeinek szolgált".^[1204] Mindez így valóban nem hangzott súlyosnak. A Ferenc Józsefért mondatott imák ugyan megfeleltek a valóságnak, de erről egyrészt könnyebb volt a magyaroknak is a "kényszerítést" feltételezni, másrészt más alacsonyabb és magasabb méltóságú egyháziakra egyaránt igaz volt, hogy 1848 végétől éppen annak fogadtak hódolatot, akinek a fennhatósága alá kerültek,^[1205] és Gaganetzre az az ellenséges politikai agitáció, amit például Krasznyánszky római katolikus főesperes esetén tapasztalhattak, nem volt rábizonyítható. A IX. Pius pápáért való imádkozást pedig először 1848 december végén egy olyan püspökkari körlevél írta elő, mintegy másodlagos célként, mely elsődlegesen - igaz, Kossuth kifejezett felszólítására - a korábbi nagyszombati ütközetben elhunyt honvédekért való könyörgést rendelte el.^[1206] A Schlikkel való szökés is elhomályosult önkéntes visszatérésének ténye valamint a magyar kormány által szorgalmazott azon cél mögött, miszerint a papságot megnyerheti saját szolgálatának - s erre ekkor már Gaganetz is alkalmas (vagy legalábbis alkalmazható) személynek is látszott.

A püspök május 20-án még Debrecenből keltezett egy levelet Horváth Mihályhoz, melyben a "püspöki javak [korábbi] hibás összeírásának, azután közelébb a megszüntetett úrbéri viszonyoknak következésében" az egyházmegye alapítási illetékében keletkezett hiány pótlására a vallásalapból kiszolgáltatott összeg elmaradt 1849. évi részének (1250 forintnak) a kassai közalapítványi pénztár helyett a sóvári uradalmi pénztárból való utalványoztatását kérte.^[1207] Debreceni tartózkodása alatt Gaganetznek sikerült elérnie, hogy hatálytalanítsák korábbi hivatalvesztésének kimondását, és megmaradhasson püspöki székében. Ehhez azonban meg kellett ígérnie - a hódolat-nyilvánítások mellett -, hogy a szabadságharc ügye mellett aktív politikai tevékenységet fog kifejteni. 21-én Szemere Bertalan már arról írt Popovics Vazul munkácsi püspöknek, hogy Gaganetz visszaindult székvárosába, "ígérvén hazafiságának tettleges jeleit mutatni".^[1208] A miniszterelnöknek az eperjesi püspök iránti lappangó bizalmatlanságára utal viszont, hogy vele ellentétben Popovicsot "hazánk főpapjai közül a leglelkesebb hazafiak kevesei közül egyik"-nek nevezte, s megküldte neki a Közlöny-nek azt a legújabb számát, melyben a Horváth Mihály által a "haza minden felekezetbeli lelkészeihez" intézett rendelete jelent meg. (A május 18-i felhívásban az orosz beavatkozás bejelentése nyomán Horváth a nép rendszeres templomi lelkesítését, országos böjtöt, körmeneteket, az intervencióval szembeni fegyveres felkelés irányítását írta elő a papságnak.^[1209]) Szemere a rendelet lefordíttatását és a nemzetiségi vidékeken is rendszeres felolvastatását kérte Popovicstól, illetve azt, hogy küldje meg a fordítást - ugyanebből a célból - Gaganetznek is.

Az orosz beavatkozás híre csak megnövelte a magyar kormány tisztviselőiben az ellenséges politikai agitáció veszélyességével illetve a papságnak a szabadságharc melletti mozgósításával kapcsolatban megfogalmazott felfogást. Május 24-én Luzsénszky arról tett jelentést, hogy "az itteni föld népe a muszkákban inkább szabadítóját, mint ellenségét tekinti".^[1210] Szorgalmazta ugyan a "papság közbenjárását" a nép fölvilágosítására, de igencsak szkeptikusan jegyezte meg, hogy ez mennyire kétes kimenetelű és időigényes vállalkozás. Soraiból kitűnik, hogy a térségben a papság zöme továbbra is inkább a cs.kir. alakulatok "felszabadításától" várta az egyház érdekeinek (például az alsópapság vagyoni helyzetének a helyreállítását) és nem a magyar kormánytól. Általában gazdasági természetű kedvezményeket javasolt a néphangulat javítására, majd hozzátette: "főleg mostan, amidőn éppen a vett rendelet következtében az elfogott lelkészekre,^[1211] ha megtérnek, nagy szükség leend". Azért voltak - relatíve - jó hírei is a közhangulatról, éppen jelentése napján tartatott Budavár bevételének örömére újra Te Deum az eperjesi templomban,^[1212] illetve a győzelem nyomán váratlanul lelkes városi ünnepségre is sor került.

Szemere május 26-án levelet írt Gaganetz püspöknek, egészen más hangnemben, mint korábban Popovicsnak.^[1213] Ebből nyilvánvalóan kiderül, hogy a papság mozgósító erejét, a népre gyakorolt hatását Szemere az újoncozás érdekében vélte kiaknázhatónak, és ez a munka Sárosban korábban is csak akadozva folyt, az utóbbi időben pedig "már csapatonként rejtőznek a hegyekben". Ennek megváltozásáért pedig egyértelműen a papságot, különösen a Gaganetzet tette felelőssé: "Hogy a papságban rejlik az ok, minden állítja. Hogy attól függ a népszelleme, minden hiszi. Ennélfogva főtisztelendő püspök urat felhívom a legerélyesb, leggyökeresb eljárásra, kijelentvén, hogy Ön művének tekintem ott a jót és a rosszat. És nem tartom szükségesnek az utat kijelelni, melyen járjon; Öné a feladat dicsősége és más következménye is." Ennek aztán némiképp ellentmondva, Szemere nagyon is igyekezett "kijelelni" a püspök feladatait, nehogy az megpróbálja enyhébb intézkedésekkel "letudni" a hazafias kötelességét. Először is leszögezte, hogy egy, magyar ügy melletti pásztorlevél kibocsátásával nem éri be: "Hanem hívassa be a papságot és nyíltan beszéljen velük, és parancsolja meg a hazafiúi kötelesség teljesítését. Ha valaki javíthatlan, mozdíttassék el, kivált a jobb helyről, és tétessék helyébe jobb hazafi." De még a diszpozíciókban való politikai szempont érvényesítésével sem érte be, hanem - mint írta - "reméli, kéri és követeli", hogy Gaganetz azonnal induljon körútra az egyházmegye "főbb és rosszabb helyeire", hogy papjai kíséretében, főpapi személyes jelenlétével nyomatékosítsa a kormány elvárásainak való megfelelést, ossza ki a Függetlenségi Nyilatkozatot, illetve egy, az orosz beavatkozás elleni beszédét. A pontos tudósítások elvárása mellett ismét érdekes módon a püspökre bízta "az eszközök megválasztását", majd utasításait így zárta: "ha sikert e napokban tettekben, a népszellemben nem látok, a kormány kénytelennek érzi magát cselekvésre elhatározni". A hivatalos körülírás alatt egész pontosan Gaganetz elmozdításának kilátásba helyezését értette (ezzel nyilván a püspök is tisztában volt), amint azt Szemere Luzsénszkyhoz írott rövid levelében kétszer is leszögezte: "Ügyeljen Ön reá [ti. Gaganetzre], és ha nem teljesíti, nem [csak] buzgóan, de sikerrel is kötelességét, onnan el fogjuk mozdítani. Menjen a nép közé kereszttel a kezében, és fog hatni, de menjen."^[1214] Szemere egyébként általában nem fűzött nagy reményeket a sárosi kormánybiztosnak a korábbi császárpárti személyek (például az említett Hedry Ernő) megnyerésével kapcsolatos terveihez, és a majdani amnesztiát is csak azok számára helyezte kilátásba, akik tettekkel bizonyítják a magyar kormány iránti elkötelezettségüket. "Meg kell nyerni a vezéreket, a papságot, a népnek hiába szórjuk a pénzt." - írta a mozgósítás egyik irányelveként, majd ugyanazokat az egyháziakkal kapcsolatban ugyanazokat az előírásokat fogalmazta meg Luzsénszky számára is, mint Gaganetznek: "A főbb helyekre becsületes, ifjú papokat kell tétetni, a rosszakat elmozdítani. Ha nem javul a nép, a püspök ott egy pillanatig sem maradhat." Kossuth június elején ugyanannak az álláspontnak adott hangot, mint miniszterelnöke, vagyis a papságtól a szabadságharc melletti aktív politikai kiállás gyakorlati megnyilvánulásait várta el: "A pap, ki Windischgrätz parancsait gyáván hirdette, fogja kezébe a Habsburg-muszka elleni keresztes háborúra zászlaját, s vigye a keresztet előre, kinek lelkiismerete mondja, hogy ha nem szegődött is az ellenséghez, de vétkezett a haza ellen gyávaság, hanyagság, tétlenség, megadás által - fogjon fegyvert vagy állítson katonát értéke szerint a haza oltalmára."^[1215] Kossuthnak a "pap" korábbi politikai magatartásáról adott általános jellemzése egyébként teljes mértékig ráillik az eperjesi püspökre is.

Luzsénszky nagy eréllyel fogott hozzá az utasítások végrehajtásához. (Megjegyezzük, az egyháziakkal kapcsolatos "hangulatjavító" intézkedések mellett a kormánybiztos szigorral is próbálta a papok császárpárti mozgolódását megszüntetni, jellemző példa, hogy - talán nem függetlenül Zachar János Chrysostomus említett tevékenységétől - szóba került az eperjesi ferences rendház katonai kórház céljára történő lefoglalása is.^[1216]) Luzsénszky május 30-án Kossuthnak írt jelentésében közölte például, hogy a szebeni piaristákkal elégedetlen, kettőjüket "magam eleibe rendelvén, igyekeztem felvilágosítani [őket], egyszersmind meg is dorgáltam".^[1217] Az eperjesi püspökről is pontos híradással szolgált, és - Szemerével ellentétben - nagyon is optimistán ítélte meg a várható eredményeket: "Gaganetz püspök ma indult körútjára, igen csalatkoznék, ha ez magát a kormánytól tapasztalt kegyességre nem érdemesítené; minden okom van hinni, hogy abban ügyünk egy apostolt nyer." Ugyanakkor a miniszterelnöknek - bizonyára annak véleménye ismeretében - kételyeit is megfogalmazta, és a katonai toborzás sikerét a püspök missziója mellett inkább a gerilla-alakulatok aktivitásától várta.^[1218] Június 5-én Gaganetz már útjának eredményességéről adott hírt, és azzal biztatott, hogy megváltozik a térségben az a közvélekedés, miszerint a szabadság forrása valójában a király és nem a magyar kormányzat. Szemere utasításának megfelelően az agitáció fő célját az újoncozás fellendítésében jelölte meg, és azzal biztatott, hogy a hegyekbe menekült fiatal férfiak lassan visszatérnek lakóhelyükre.^[1219]

Párnapos körútjával Gaganetz nyilvánvalóan csak a magyar kormányszervek elvárásainak próbált megfelelni, működésének jellemzésére az előzetes "apostoli" jelző csak Luzsénszky alapos túlzása lehetett - az eredmények tekintetében mindenképp.^[1220] Erre utal továbbá, hogy a püspök a magyar fennhatóság alatt eltöltött további két és fél hetét nem a Kossuth és a Szemere-kormány melletti politikai agitációra (például a "keresztes hadjáratra"), hanem az egyházmegye rendezetlen ügyeinek javítására fordította, mindenekelőtt a papság anyagi helyzetének biztosítására tett komoly erőfeszítéseket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar kormánynak tett hűségnyilatkozatát elsősorban azért tette, hogy hivatalban maradva, gondoskodhasson a papsága ügyeiről. Az alsópapság ellátásával kapcsolatban pedig már nem csak az áprilisi törvények végrehajtására, hanem az Országos Honvédelmi Bizottmány által 1848. december 21-én, az alsópapság fizetésének pótlása ügyében kiadott rendelkezésére is hivatkozhatott. Visszatérése utáni másnapon (június 6-án) például Horváth Mihálynak írt meleg hangú levelet, melyben megköszönte a miniszter intézkedését a korábban visszatartott 1250 forintos járandóságuk időközben történt kiutalásáról.^[1221] Nem mulasztotta el megemlíteni, hogy ez az intézkedés milyen pozitív hatást váltott ki a térség papságából, ami minden bizonnyal egy kis túlzást is tartalmazott, mindenesetre jó érzékkel erre hivatkozva panaszkodott, miszerint az önálló alapítvánnyal nem rendelkező városi (főleg eperjesi) plébánosoknak nagyon rossz az anyagi helyzete, csak a stólából illetve a püspök adományaiból éltek. Nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a lelkészek anyagi helyzetének rendezéséért az 1848 előtti Helytartótanácsnál mennyit kilincselt eredménytelenül, továbbá azt sem, hogy a püspök-miniszterről jól tudja: "szívén fekszik minden utolsó papi egyén sorsa". A kissé hízelgő hangvételű kérvénye az állam által a papságnak beígért fizetésrendezésre irányult. A minisztérium csak június 25-én válaszolt, akkor, amikor Eperjes már orosz megszállás alatt állt. A késedelmes válasz oka az volt, hogy a minisztérium továbbra is várta az egyházmegyei papság minden jövedelmeinek táblázatba foglalt pontos kimutatását, s ezek beérkezése utáni haladéktalan intézkedésre tett ígéretet.^[1222]

Megjegyezzük, az eperjesi egyházmegye görög katolikus papsága már korábban is hasonló megfontolásokból tett erre kezdeményezéseket. Május 20-án például lelkészek egy csoportja egyenesen Kossuthhoz fordult parokiális jövedelmeiknek az 1806. évi összeírás szerinti részesedésének kiadását kérve.^[1223] Elpanaszolták, hogy 1846-ban - anyagi okok miatt - négy parókiát kénytelen volt az egyházmegye vezetése összevonni,^[1224] de így a járhatatlan hegyek közé szorult fíliák ellátása gyakorlatilag elviselhetetlen terhet rótt a papi szolgálatot végző lelkészekre. A kormányzó-elnökről azt írták, hogy "világszerte ösmeretes kegyessége és a legkisebb iránt is leereszkedése reményt önt belénk", majd ígéretet tettek arra, hogy a megváltozott viszonyok ellenére is "Isten dicsőítésére és drága hazánk javára és felvirágozására tehetségünk szerint munkálódunk". Úgy tűnik, minden érvet készek voltak bevetni azért, hogy elérjék az éppen aktuális hatalomtól az egyháziak állami ellátásának biztosítását, hivatkoztak például arra (Szemere és Luzsénszky elvárásainak ismeretében gyakorlatilag feltételként szabva), hogy a "szegény, elhanyagolt, buta nép" a Galíciával határos területen "minden balvélemény elfogadására igen hajlandó", és csak a lelkészektől fogad el tanítást illetve politikai iránymutatást. Az egy-két jövedelem-kimutatással is ellátott kérelemben jó érzékkel érveltek a papság fizetésének biztosítása mellett azzal, hogy a görög katolikus egyházmegye "lelkészei folytonos oktatás s felvilágosítás által mindenkoron a drága hon hű fiai számában minden legkisebb gyanútól tisztán maradt[ak]", továbbá azzal a burkolt célzással, hogy mintegy a papságnak a szabadságharc melletti agitációjának lehetősége függ annak anyagi ellátásától.^[1225] Jakovics József sárosi segéd-kormánybiztos még május közepén fordult a papság anyagi helyzetének biztosítása - illetve azzal összefüggésben a közvélemény megnyerése - céljából a miniszterelnökhöz.^[1226] Szemere kijelentette, hogy "a papság fizetése iránt a szükséges lépéseket megtettem" (ez eddig leginkább a jövedelem-kimutatások felküldésének többszöri követelését jelentette), s a miniszterelnöki feladatokat is ellátó belügyminiszter hozzátette: "az úrbéri panaszok elítélése által éppen az új tisztikar nyerheti meg a nép kegyét, s nyerje meg". Szemere ugyan ekkor leszögezte, hogy "az ellen által okozott károk megtérítésének elvét a kormány el nem fogadhatja", mégis a gyakorlatban nem egy esetben sor került - nyilván a papság politikai megnyerésének szándékával összefüggésben - kártérítés, jutalom vagy épp egyszeri segély kiutalására.^[1227] Például amikor Gaganetz József június 6-án a miniszterhez újabb kérvényt intézett három szepesi plébániájával (Alsó-Szlovinka, Porács, Zavadka) kapcsolatban, június 21-én a vallás- és közoktatási minisztérium arra kérte a pénzügyi tárcát, hogy utaltassa ki a kért összeget valamelyik közeli (például lőcsei) sóhivatal pénztáránál az érintetteknek.^[1228] Az intézkedés az orosz intervenció megindulása miatt ismét csak papíron maradt, a lényeg mégis inkább az, hogy Horváth Mihály hajlandó volt a felterjesztett három egyházközség táblázatos kimutatásai alapján az egyházmegye további jelentéseinek beérkezéséig is méltányosságból - a Gaganetz által jó érzékkel "a klérus általános rendezéséig" - folyósíttatni az igényelt gyorssegélyt. A kérés teljesítése mellett szólt továbbá, hogy a szepesi római katolikus egyházkerület több plébániájához hasonlóan, az itteni görög katolikus papoknak is a megszüntetett tizedből származott lényegében egyetlen megélhetési forrása. Előbbiek helyzetének rendezése érdekében 1848 nyarán-őszén számos intézkedés történt, illetve hosszas hatóságok közötti levelezés, állásfoglalások stb. forrása lett.^[1229]

Gaganetz püspök utolsó hivatalos érintkezése a magyar kormánnyal június 13-án történt, amikor - szintén 1848-ból áthúzódó problémaként - azokról a visszaélésekről számolt be, amikor a jobbágyfelszabadítást kimondó törvényre hivatkozva a papságot illető valamennyi tartozás teljesítését megtagadták.^[1230] "De legnagyobb hálátlanságot és makacsságot tanúsították a felső-szepesi egyházkerületben kebelezett plébániák hívei - írta az eperjesi püspök -, kik azelőtt lelkészeinknek a külső telki állomány míveléséhez tartozó minden munkát megtenni kötelesek valának", azon kívül párbér fejében néhány kereszt árpát és zabot is adtak. Mindezt már 1848-ban is megtagadták, 1849-ben pedig különösen, s Gaganetz kérésére korábban sem Szepes vármegye, sem a minisztérium nem alkalmazott kényszerítő erőt. A püspök ismét leszögezte: "nem kétlem, hogy a státus a legutolsó és legkisebb polgárának sorsáról is gondoskodik", valamint arra hivatkozott, hogy ha mindezért nem kap kárpótlást a papság haladéktalanul, még inkább a bécsi udvar felé fog fordulni. A minisztérium június 25-én kelt válaszában ismét kifejezte készségét a lelkészek fizetésének 300 forintra történő felemelésére, azonban csak akkor, ha az érintett egyházközségek jövedelmének pontos táblázatos összeírása is rendelkezésre áll.

Június közepén azonban Eperjesen és környékén már minden közszereplő figyelme a küszöbön álló orosz beavatkozásra irányult. A magyar hadvezetés jelentős létszámhiányát súlyosbították a tábornoki kar nézeteltérései, Eperjesen a lakosság továbbra is súlyos megbízhatatlansága, a fellépő kolerajárvány stb.^[1231] Végül a magyar sereg fel sem vette a harcot a nyomasztó orosz túlerővel, bár Wysocki utólagos megjegyzése szerint ha 8-10 ezerrel több katonája lett volna, eredményesen hátráltathatta volna az intervenciós sereget és megvédheti Eperjest. Dembiński június 20-án, Wysocki 23-án vonult el városból, akkor, amikor az első orosz alakulatok a másik irányból már belovagoltak Eperjesre.^[1232] Az eperjesi bevonulásra visszaemlékező orosz katonatisztek ünnepélyes fogadtatásról, a lakosság többségének "őszinte öröméről" számolnak be.^[1233] Bár ebben kétségtelenül szerepet játszhatott a megszálló hadseregtől való mindenkori félelem illetve az emlékírók elfogultsága is, összességében mégis jellemzőnek kell tekintenünk a polgári lakosság jelentős részének, és a nemzetiségeknek a szabadságharccal kapcsolatos közönyét vagy éppen a magyarok rovására megnyilvánuló békevágyát, illetve a Kossuthék által kibocsátott kiáltványok (például az említett Horváth Mihály-féle imádság, a "keresztes hadjáratra" való felhívás stb.) teljes visszhangtalanságát. S bár június közepén az Eperjes környékéről besorozott újoncok feltűnő kassai bevonulása kapcsán még arról tudósítottak a térségből, hogy a korábban elképzelhetetlen aktivitás Luzsénszky érdeme, aki "eszélyes eljárása" által meg tudta nyerni a "reakció által megmérgezett sárosiakat" - ez inkább csak a magyar propaganda önszuggeszciójának részét képezte. Eperjes eleste után ugyanis Sárost illetően újra a régi toposzt kellett újrafogalmazni: "A visszavonulás egyszerű oknál fogva ekként okadatolható: Sáros egészen fekete-sárga, nekünk ott tekintélyes barátunk nincs, ők bátorságosabb vidékre vonultak, míg a gaz Hedry és mások a nyomuló ellenség kalauzaiul adták magukat [...]"^[1234]

Gaganetz Józsefet a világosi fegyverletétel után - három püspöktársához hasonlóan - igazoló eljárás alá vonták. Lemhény János fogarasi püspököt már 1848 őszén felfüggesztették, majd 1850-ben végleg lemondatták méltóságáról. Erdélyi Vazullal, Popoviccsal és Gaganetzcel szemben egyaránt fontos vád volt, hogy a magyar kormánnyal hivatalos kapcsolatot tartottak fenn.^[1235] Ami az eperjesi püspököt illeti, igazolási eljárása minden bizonnyal hasonló lehetett ahhoz, amit a magyar kormánytól kellett elszenvednie korábbi politikai magatartása miatt, és felmentésében nyilván ugyanúgy politikai szempontok játszottak fontos szerepet. (Például egyházmegyéje papságának és görög katolikus lakosságának megnyugtatása stb.) Végül elfogadták - Erdélyi Vazuléhoz hasonló - védekezését, hogy távol állt a forradalom eszméitől, és csak azért hirdette ki a Függetlenségi Nyilatkozatot, mert terrorizálták, javai és élete is veszélyben forgott, a magyarokkal való együttműködése pedig kényszeredettnek volt tekinthető.^[1236] 1849. szeptember 24-én rehabilitálták Popovics püspökkel együtt, Erdélyit egy hónappal korábban.^[1237] Az egyháziak iránti megtorlást általában véve súlyosbította, hogy a hagyományosan a konzervatív erők szövetségesének számító papságból álltak sokan a szabadságharc oldalára vagy legalábbis tanúsítottak passzív magatartást a cs.kir. hadsereggel szemben.^[1238] Ugyanakkor a püspöki kar esetében szembetűnő, hogy a megtorlásban mennyire kevéssé érvényesült bizonyos "logika" és mennyire erőteljesen befolyásolták azt a magyarországi új berendezkedésre készülő Habsburg-kormányzat politikai szempontjai. Míg Popovics püspök esetében valóban elmondható, hogy 1849 tavaszán-nyarán is nyíltan kiállt Kossuthék oldalán, nemcsak hangzatos hűségnyilatkozatokkal, hanem a hadseregszervezésben is számottevő eredményekkel,^[1239] Gaganetz Józsefre ez távolról sem mondható el, mégis mindkettőjüket ugyanakkor rehabilitálták és állították vissza egyházmegyéjük élére. Egyszerűen úgy gondolhatták, hogy Bécs szempontjából hasznosabb a főpapoknak hivatalukban történő meghagyása, mint a személyükkel szembeni megtorlás elrettentő hatása, már csak azért is, mert az újjászerveződő - és újra teljesen "megbízható" - püspöki karba beépülve a görög katolikus püspökök alkalmassá váltak a hatalommal való politikai szövetségre illetve annak szolgálatára. Emellett szólt a görög katolikus lakosságnak a nemzetiségi kérdés szempontjából történő megnyugtatásának igénye is.^[1240]

Emlékeztetünk rá, korábban Luzsénszky Pál kormánybiztos "megtért bűnös"-nek nevezte Gaganetzet, s úgy tűnik, 1849-ben másodjára is ugyanígy minősíttetett - a szabadságharc leverőinek szemében. Az eperjesi püspök például részt vett a szabadságharc után először 1850 augusztusában Esztergomban megtartott püspökkari értekezleten, és Erdélyi Vazullal együtt (a munkácsi püspök 1850 októberéig még szobafogságban volt) aláírta a Ferenc Józsefnek történő köszönet- illetve hódolatnyilvánítást, továbbá a magyar forradalomnak azt a klerikális színezetű értelmezését, mely szerint abban a "keresztények" és ellenségeik harcoltak egymással.^[1241]

Összességében - feltételezésünk szerint - 1849 tavaszán Gaganetz püspök hozzávetőlegesen ugyanazzal a hozzáállással fogadta a magyar kormány által ellenőrzött terület kiterjedését, ahogyan egy évvel korábban az áprilisi törvényeket is: eredetileg nem értett egyet az új viszonyokkal, azonban mindezt kényszerűen tudomásul vette, s megpróbált olyan kompromisszumos módon alkalmazkodni azokhoz, hogy egyházának (közelebbről: egyházmegyéjének) a legtöbbet tudja biztosítani. A magyar kormánnyal való együttműködése így egyik esetben sem valamiféle szilárd elvi megfontolásból, sokkal inkább pragmatikus okokkal magyarázható. Az egyszerre szemtanúként és történészként értékelő Horváth Mihály lesújtó képet festett az 1848 előtt kizárólag politikai megbízhatóságuk miatt pozicionált, "ritka kivétellel csak ruganyos jellemű, meggyőződéseiket önérdekeik miatt a hatalomnak mindenben feláldozni kész, vagy elvből a reakcióhoz szító" magyar püspökökről.^[1242] Ha a 19. század egészében ez az álláspont árnyalásra is szorul, kétségtelen, hogy 1848 végének - 1849 elejének katonai és politikai eseményei polarizálták (a bizonyára korábban sem mindenben egységes) püspöki kart. A politikailag aktivizálódó főpapok egyértelműen vagy Debrecennel vagy Béccsel kötelezték el magukat, míg a harmadik csoportba a közélettől visszavonulni kívánó, egyházuk ügyeinek rendezésére koncentráló püspökök sorolhatók, azzal a hozzátétellel, hogy utóbbiak is kevésbé várták az egyház érdekeinek respektálását a liberális magyar kormánytól, a velük szembenállókkal ellentétben.^[1243] Észrevételünk szerint Gaganetz József eperjesi püspök is ebbe a csoportba tartozott.

Kitekintésként megjegyezzük, hogy Gaganetzre már 1849 őszétől nagy szüksége volt a kormányzatnak a görög katolikus vallású ruszinok nemzetiségi problémáinak megoldásához. Bécsi felszólításra a ruszin nép kívánságaiból memorandumot szerkesztett, melyet 1849. október 19-én az egyházmegye 6 tagú küldöttsége vitt a császárvárosba. Ebben Gaganetz Ferenc József és az olmützi alkotmány iránti hódolata mellett kérte a ruszinok nyelvi-nemzeti jogainak figyelembe vételét, elsősorban a helyi közigazgatásban, középiskolák alapításában és nemzetiségi sajtójuk megteremtésében. Az uralkodó fogadta ugyan őket, érdemi intézkedés azonban ekkor nem történt.^[1244] Az önálló ruszin közigazgatásért, illetve ruszin értelmiségiek hivatali pozíciókhoz való juttatásáért 1850-1851-ben is nagyon sokat fáradozott, s nyilvánvaló, hogy ezeket a nemzetiségi törekvéseket őszintén felkarolta.^[1245] Egyházkormányzati tevékenysége az önkényuralom éveiben kiteljesedett, a térségben számos templom építtetése, felszentelése fűződik a nevéhez, külön lelkészi állást létesített Kassán, és sokat tett a fővárosban élő görög katolikusokért is, irodalmi és népművelő egyesületeket szervezett stb. 1854-ben Ferenc József a Szent István-rend középkeresztjét adományozta neki "egyházi és politikai téren tanúsított nemes és törhetetlen buzgalma, valamint a magas trón iránti hűsége jutalmául", mely indoklásnak nyilván voltak utalásai 1849-es szerepvállalásának utólagos megítélésére is.^[1246]

Laki-Lukács László (szerk.): A Borsodi Tájház Közleményei, 9-10.
Edelény, 2002. 26-52. p.

Edelény ritkán vonta magára az országos közvélemény figyelmét. A polgári átalakulás korában különös módon került sor egy ilyen - egyházpolitikai vonatkozású - eseményre, mely nemcsak azért érdemli meg a figyelmet, mert a város múltjának eddig alig érintett, feldolgozatlan eseménye, hanem a reformkor történetének is sok szempontból tanulságos epizódja. Az események középpontjában Illyés Ferenc edelényi plébános személye és a vegyes házasságok ekkor nagy port kavart ügyei állottak.^[1248]

"Itt most a vegyes házasságok kérdése foglal el minden megyét. [...] Ennyi bajt okoztak azok az Istenadta papok." - írta Wesselényi Miklósnak Deák Ferenc 1841 márciusában.^[1249] A "baj", vagyis valójában a magyar reformkor egyik legnagyobb - részleteiben máig feldolgozatlan - belpolitikai viharának^[1250] már voltak ekkor komoly előzményei. A protestáns felekezetek törvényes helyzetét lényegében jozefinus alapon rendező 1791/26. tc. szabályozta a vegyes házasságok kötésének módját, valamint az áttérések helyzetét is. Előbbivel kapcsolatban kimondta, hogy vegyes házasságot csak római katolikus pap előtt lehet kötni, de azt az egyház semmilyen módon nem gátolhatja, valamint ha az apa protestáns, a születendő gyermekek követhetik apjuk vallását is. Egészen az 1830-as évekig különösebben élénk egyházpolitikai viták nem bontakoztak ki. Az 1832-36. évi országgyűlésen azonban a színre lépő reformellenzék határozottan követelni kezdte a protestáns felekezetek teljes egyenjogúsítását, a katolikus egyház meglévő feudális privilégiumainak eltörlését. A követelések újdonságát épp az adta, hogy a kortársak már nem egyszerűen a protestánsok vallásszabadságért folytatott küzdelmének lehettek tanúi, hanem a liberális reformerek táborának az egyházzal illetve annak konzervatív-klerikális támogatóival való összecsapásának. (Méghozzá felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, hiszen az ellenzék vezérszónokai között számos katolikus közéleti személyiség lépett fel, Deák Ferenc, Beöthy Ödön stb.)

A politikai vita leginkább a vegyes házasságok megáldásával kapcsolatban bontakozott ki, hiszen a papok továbbra is sok helyen a protestáns féltől reverzálist, vagyis a születendő gyermekek katolikus keresztelését tanúsító nyilatkozatot kértek a házasság megáldásáért. Előbb Scitovszky János rozsnyói (később pécsi), 1839 márciusában Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök tiltotta meg pásztorlevélben egyházmegyéje területén a vegyes házasságok reverzális nélküli megáldását. Ilyen esetre papjaiknak előírták, hogy ebben az esetben csak az ún. passiva assistentia gyakorlatát alkalmazhatják, ami azt jelentette, hogy a templomon kívül, hivatalos egyházi öltözet nélkül nem megáldják, hanem csak tudomásul veszik a vegyes vallású jegyespár egybekelését, amennyiben az utolsó pillanatig sem hajlandó reverzális adására. Az éppen 1839-ben - a felségsértési perek miatt amúgy is rendkívül feszült légkörben - összeülő országgyűlésen az ellenzék hevesen támadta az eljárást, Lajcsák és Scitovszky megbüntetését, valamint egy új, liberális szellemiségű egyházpolitikai törvényt szorgalmazott. Ez utóbbi szövegét Deák Ferenc formába is öntötte, azonban a diéta végül nem fogadhatta el, elsősorban azért, mert az uralkodó nem merte vállalni az egyházzal, magyarországi hatalmának egyik legbiztosabb támaszával való konfliktust. Alighogy bezárult 1840 májusában a "kompromisszumok országgyűlése" (hiszen számos előremutató törvény születhetett és megnyíltak az elítéltek börtönei is), a Kopácsy József esztergomi érsek vezetésével július elején tanácskozó püspöki kar újabb egyoldalú lépésre szánta el magát: a passiva assistentia gyakorlatát, valamint Lajcsák körlevelének hatályát kiterjesztette az egész magyarországi katolikus egyházra, mégpedig úgy, hogy saját püspökségében valamennyi főpap közel azonos szövegű körlevelet intézett papjaihoz. Néhány konzervatív, vagy egyházi befolyás alatt álló vármegye (Esztergom, Heves, Sáros) kivételével a vármegyék hatalmas felzúdulással fogadták az egyház "békebontásának" kísérletét és törvénytelennek minősítették a püspökök intézkedését. Nem elégedtek meg azzal, hogy éles hangú körlevelekben utasították el a vegyes házasságra lépni akarók magánéletébe való durva beavatkozást, hanem a passiva assistentia gyakorlatát alkalmazó plébánosok perbefogását is elhatározták. Az alaphangot Pest vármegye 1840. augusztus 27-i közgyűlése adta, ahol a "népet a vallás szabad gyakorlásában gátoló [...] egyháziak és világiak" megbüntetésének módját és mértékét szabályozó 1647/14. tc. alapján a plébánosok perbefogását, külön törvényszék felállítását határozták el. (Az ügy fontos lélektani mozzanata lett még, hogy az egyik első érintett a börtönből épp ekkor szabaduló és népszerű ellenzéki vezető, az evangélikus vallású Kossuth lett, aki Pesten szeretett volna frigyre lépni a katolikus Meszlényi Teréziával, és reverzális hiányában először megtagadták tőle a házasság megáldását.^[1251])

A pesti példa csak tüzelte az állam és egyház liberális szétválasztását amúgy is magáévá tevő vármegyéket - így Borsodot is. Augusztus 18-án a borsodi közgyűlésen jelen lévő Thassy Miklós miskolci plébános már bejelentette, hogy az egri érsektől vett körlevél alapján ő sem fogja megáldani a vegyes házasságokat és a vármegye korábbi utasításainak is ellenáll. Erre Borsod közgyűlése - az épp egyházpolitikai beszédei miatt is országos népszerűségnek örvendő ellenzéki - Palóczy László másod alispán vezetésével külön bizottságot állított fel, majd november 9-én az uralkodónak küldött kemény hangú feliratban tiltakozott az egyház eljárása ellen, s kilátásba helyezte, hogy a (törvénytelennek minősített) püspöki körleveleknek engedelmeskedő plébánosokat perbe fogatja.^[1252] A Palóczy keze nyomát viselő feliratban például így fogalmaztak: "Úgy hisszük tehát, hogy midőn Magyarországnak egyházi méltóságai nem tekintvén az ország rendeinek békeszerető indulatára, [...] a vegyes házasságok meg nem áldását szabályul tűzték ki a r.[ómai] katolikus papoknak, ellenére jártak és dolgoztak az ország rendei (tőlök, kivált mint a békesség fejedelme papjaitól és szolgáitól tiszteletet és követést méltán kívánt) célzataiknak, s újabb példáját adák annak, hogy a hierarchia a világi törvényhozástóli függést, amikor csak teheti, magától elhárítani törekszik."

A katolikus egyháznak az egész országban a vármegyék által indított plébános-perekkel kellett szembenéznie, továbbá azzal, hogy az ellenzék más téren is bátran szembe száll a katolikus egyház hatalmi törekvéseivel: egyesek megengedték, hogy a protestáns lelkészek előtt is lehessen területükön vegyes házasságot kötni, mások már ekkor a kötelező polgári házasságban látták a kiutat, sőt felvetették a főpapok hivatalviselésének, törvényhozási befolyásának kérdését stb. is. A kínos konfliktusból a klérus úgy próbált menekülni, hogy 1840 őszén talán legnépszerűbb tagját, Lonovics József csanádi püspököt Rómába küldték, hogy a pápa tekintélyével szerezzen érvényt a magyar püspökök eljárásának.^[1253] A nyilván a magyar törvényhozást Rómán keresztül megkerülni akaró főpapi akció újabb - legélénkebben épp Borsod által hangoztatott - tiltakozások forrása lett, különösen akkor, amikor 1841 áprilisában a XVI. Gergely pápa által kiadott "Quas vestro" kezdetű brévét V. Ferdinánd uralkodói engedélyével kihirdették az országban. (A pápa elismerte ugyan a protestáns lelkészek előtt kötött vegyes házasságok érvényét, ugyanakkor fenntartotta a passiva assistentia rendszerét - vagyis mindkét intézkedésével szembehelyezkedett a hatályos magyar törvényekkel.)

A fentebb ismertetett egyházpolitikai folyamatok adták a hátteret az edelényi plébános ügyéhez is. Mielőtt erre térnénk, röviden szólni kell arról, hogy az elmérgesedő konfliktus épp az edelényi katolikus plébánia újjászervezésének és megerősödésének időszakában, vagyis meglehetősen érzékeny periódusban érte a helyi katolikusokat. 1787-ben II. József plébánia-szervezési fáradozásai részeként elrendelték az edelényi egyházközség újjászervezését is. A földesúr, Dessewffy Ferenc azonban - a kastélyban kialakított, mintegy 400 fő befogadására alkalmas házikápolna elegendő voltára hivatkozva - nem volt hajlandó a célra áldozni, ezért egészen 1820-ban bekövetkezett haláláig nem történt ezen a téren semmi. Ekkor a birtok visszaszállt a kincstárra, majd a kamara 1821-ben elrendelte a plébánia felállítását. Az első plébános (Strba Antal) beiktatására 1826-ban került sor, akit öt évvel később követett Illyés Ferenc. Az egyházközség újjászervezésekor a plébános javadalmazását a kamara és az érsekség együtt állapította meg.^[1254] Amikor néhány évvel később a kincstár eladta az edelényi birtokot a Szász-Coburg hercegi családnak, a plébános javadalmazási kötelezettségei körül a földesúr és a főegyházmegye között elhúzódó vita bontakozott ki, amely az 1830-as évek második felétől egyre élénkebbé vált. 1839-ben például Pyrker János László egri érsek a helytartótanácshoz fordult az edelényi és (emellett egyébként a tardi illetve cserépfalui) plébániák ügyében, kérve, hogy a földesurat szólítsák fel hatóságilag Illyés Ferenc tűzifa-illetményének biztosítására, általában az iskola költségeinek finanszírozására, valamint a leromlott állapotú egyházi épületek renováltatására.^[1255] A helytartótanács utasította Borsod vármegyét, hogy mindezt közölje a kegyúri (patrónusi) jogokat gyakorló Szász-Coburg-Gotha Ferdinánd herceggel, és utóbbi nyilatkozatáról, valamint az intézkedés teljesítéséről készítsenek jelentést.^[1256] Goldperger Ádám uradalmi tiszttartó erre részletes választ írt, amelyben azt fejtegette, hogy mindezek (különösen az iskola eltartásának kötelezettsége) az egyházat terhelik és a földesúr nem hajlandó a célra fizetni.^[1257] A helytartótanács pedig 1843-ban, majd 1846-ban két ízben is felszólította Borsod vármegyét, hogy végre tegyen eleget az egyház 1840-ben megfogalmazott követeléseinek, azonban a vármegyei közgyűlés sem nagyon mutatott hajlandóságot az érsekség érdekében a földesúrral szemben erélyesebben fellépni, és egyszerűen "altatta" az ügyet.^[1258] Illyésnek a kegyurával (pontosabban tiszttartójával) való vitáját az 1845. évi tagosítás csak tovább mérgesítette, ugyanis nem volt hajlandó elfogadni utóbbi ajánlatát az egyház birtokainak egy tagban történő biztosítására, makacskodásával csak azt érte el, hogy az uradalom részéről biztosított "bő javadalmazás" hasznát az egyház kevésbé élvezhette.^[1259] Illyés szívósan ragaszkodott - többször is részletezett - álláspontjához egészen 1848-ig, amint ez például egy tűzifa- és egyéb plébánosi illetmény-ügyekben 1847. december 9-i dátummal fennmaradt terjedelmes beszámolójából is kiderül.^[1260] Illyés egyébként 1793. február 10-én született a Veszprém megyei Dabronyban, 1817-ben szentelték pappá. Különböző helyeken szolgált, míg 1831-ben Edelény plébánosa, később az egri főegyházmegye szendrői espereskerületének helyettes alesperese lett 1852-ben bekövetkezett haláláig. Közéleti tevékenysége lényegében kimerült abban, hogy Borsod, Gömör és Torna vármegyék táblabírájukká választották.^[1261] A vallási vonatkozású politikai események hátterének megértéséhez megemlítjük továbbá, hogy a mintegy 1700 lakosú Edelényben, valamint a környékbeli községek mindegyikében vagy a római (és görög) katolikusok vagy a reformátusok tettek szert jelentős többségre a másikkal szemben, a lakosság leginkább kiegyensúlyozott megoszlása Finkén volt megfigyelhető.^[1262]

Visszatérve a vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházpolitikai vitára, az 1840. év végére Borsodban is feszült helyzet alakult ki egyfelől az egri érseknek a vegyes házasságok megáldását a papok részére - reverzális hiányában - megtiltó, a passiva assistentia gyakorlatát előíró körlevelei,^[1263] másfelől a vármegye ugyanezt törvénytelennek minősítő és a plébánosok megbüntetését kilátásba helyező intézkedései között. A papok lélektanilag is nehéz kényszerhelyzetbe kerültek: ha megáldják a vegyes házasságokat, egyházi főhatóságukkal kerültek konfliktusba, ha pedig engedelmeskednek a főpapi előírásoknak, kiteszik magukat a vármegyei törvényszék előtti megtorlásnak. Utóbbit rendszerint csak az egyház konzervatív politikai törekvéseit bátran támogató vagy abban érdekelt papok merték felvállalni.

Amikor Illyés Ferenc 1841. január 18-án a passiva assistentia gyakorlása mellett döntött, talán maga sem gondolta, hogy milyen hosszú és heves politikai csatározást indít el. Ezen a napon megjelent előtte az edelényi plébánián Gábor András református vallású finkei lakos menyasszonyával, a borsodi illetőségű Nagy Erzsébettel, és mivel a jegyespár határozottan (ráadásul törvényes jogaira hivatkozva) megtagadta a reverzális megadását, a plébános kijelentette, hogy a templomban nem hajlandó összeesketni őket. Majd utasította kántorát, bizonyos Bartók Jánost, hogy a paplak egy kis szobájában vegye tudomásul a házasság megtörténtét, vagyis végezze el az "esketést". Az eljárás lényegében megfelelt az egri érsek által is a hasonló esetekben megkövetelt passiva assistentia gyakorlatának, mégsem meglepő, hogy a házasságkötés ilyetén módja nemcsak a templomban várakozó nagy számú násznép számára volt botrányos. A vőlegény apja, Gábor János írásban tett panaszt az eljárásra Osváth Mihály járási alszolgabírónak, aki terjedelmes jelentést tárt a vármegye elé a történtekről, és már ekkor indítványozta, hogy a megye külön bizottságot jelöljön ki a történtek feltárására. Mindezt megsejthették az egyházban is, ugyanis Bereghy András, a szendrői kerület alesperese február 10-én, Szirákon kelt levelében beszámolt Pyrker érseknek az Edelényben történtekről, valamint arról, hogy a következő megyegyűlésen várhatóan szóba hozzák Illyés ügyének törvényességét.^[1264]

A február 16-án kezdődő negyedévi közgyűlésen valóban kitört a botrány, mint Szűcs Sámuel ügyvéd írta Pesten tartózkodó fiának: "a közgyűlés kivált két első napjai nagyon lármásak valának"^[1265] az edelényi ügy miatt. Először felolvasták Osváth Mihály említett jelentését, aki a fentiek mellett arról is beszámolt, hogy Nagy Erzsébet Edelénybe járt jegyesoktatásra Illyéshez, s a plébános állandóan arra akarta rávenni, hogy a házasságból születő mindkét nemű gyermekeiket katolikusnak kereszteljék, s kérte: vőlegényét is beszélje rá a reverzális kiállítására. Illyés már napokkal az esküvőjük előtt közölte Nagy Erzsébettel, hogy reverzális nélkül nem hogy a házasságukat nem fogja megáldani (csak a kántora által tudomásul vétetni), hanem még a gyónás és áldozás kiszolgálását is megtagadja tőle. A menyasszony így a szentségekhez csak Szirákon járulhatott, de mivel a szokásos háromszori kihirdetés Edelényben történt, az esküvőt is ott kívánták tartani, a násznépet is oda hívták. Mint a hivatalos jegyzőkönyv rögzítette,^[1266] a megye rendei "közbotránkozásukat és méltó neheztelésüket jelenték ki" a történtek felett. A borsodi közgyűlésben a liberális egyházpolitika hangadói voltak túlnyomó többségben, a vezető egyéniségeknek az országosan ismert Szemere Bertalan és Palóczy László számítottak. Az egybegyűltek egyetértettek abban, hogy Illyés eljárása formailag is kifogásolható és önmagában sértő, amiért a kántor által adatta össze a jegyespárt, valamint a "törvényben nem is említett" reverzális aláírásának elmulasztása miatt a katolikus személy "hite elvei szerint lelki nyugalmára és vigasztalására szolgáló más szentségek kiszolgáltatása is önkéntesen megtagadtatván, akarata és kívánata ellenére hitsorsosi gyülekezetéből rögtön számkivettetik, s ezáltal annak lelki nyugalma s csendessége erőszakos felzavarásával és megháborításával törvény elleni lépések tételére köteleztetni céloztatik". Mielőtt azonban a vármegye vizsgáló bizottságot állíthatott volna fel, a közgyűlésen jelen lévő Illyés Ferenc kért szót, és - a szemtanú által minden bizonnyal tényszerűen "rövid betanult beszédnek"^[1267] minősített - hozzászólásában kijelentette, hogy a vármegye joghatóságát a vegyes házasságok áldásmegtagadása ügyében az egyház autonómiájába való durva és illetéktelen beavatkozásnak tartja.^[1268] Leszögezte, hogy ő maga törvénytisztelő ember, mindenben aláveti magát az ország törvényeinek és a vármegye joghatóságának, de ha jogszabályok a katolikus egyház bármely érdekébe ütköznek, akkor az utóbbinak engedelmeskedik: "De vagynak nékem nemcsak polgári kötelességeim, hanem egyházam eránti viszonyaim és szent kötelességeim, melyeket szintúgy, mint polgári kötelességeimet, ha szent egyházam eránt hív akarok lenni, szigorúan teljesíteni tartozom. Éppen ilyen a kérdésben forgó dolog, mely csupa szertartási és lelki lévén, egyedül az anyaszentegyház rendelkezése alá tartozik, az ilyenekbe rendelkezni tehát a katolika anyaszentegyház elvei szerint egyedül püsökjeinknek gondja, kiknek a parancsolatját teljesítettem, midőn a felforgó kérdésben papi hivatalomban eljártam, s e tekintetben is a polgári törvényt tiszteletben tartva, tettemről csak egyházi elöljáróimnak tartozom felelettel. Ugyanazért méltóztassanak megengedni a tekintetes karok és rendek, hogy mostani állásomban oda nyilatkozok, hogy e tekintetben a tekintetes nemes vármegye bíróságát el nem ösmérhetem, s el sem is ösmérem."

Felszólalása után Illyés távozni kívánt, de a közgyűlés többsége a plébános szavaiban a vármegye hatóságával történő szembeszegülést látott, és azonnali "széksértési" perbe fogását indítványozta. A közgyűlésen elnöklő Szathmáry Király József alispán felszólította Illyést, hogy fejtse ki pontosabban, mit is ért a megyei bíróság el nem ismerése alatt, azonban "kimondása magyarázata eránt legkisebb nyilatkozást sem tévén, a széksértési per elindításának a megye közönsége akaratából lett elhatározása elnökileg kimondatván, tiszti főügyészünknek meghagyatott, hogy az érdeklett per felvételét tegye nyomon [= nyomban] írásba". Ezután többen követelték Illyéstől, hogy "a zöld asztaltól keljen fel, de a gyűlési termet el ne hagyja", az elnök azonban megengedte, hogy helyén maradjon vagy szabad akarata szerint felálljon, de a széksértési per lefolytatásáig a közgyűlést nem hagyhatta el. Az ügy kivizsgálására felállított "vegyes küldöttség" elnökévé Palóczy László másod alispánt választották meg, tagjai Bük Zsigmond, Orczy János és Ragályi Károly táblabírák, Okolicsányi János főjegyző, Gombos Miksa a szendrői járás főszolgabírája, Bakó János főügyész és Szalay Pál esküdt lettek. Megbízásuk arra szólt, hogy a "panaszos minden körülményeket" nyomozzák ki és tegyenek részletes jelentést. A vármegye a nyomban megtartott széksértési perben elmarasztalta Illyést, aki ugyan végül úgy módosította szavait, hogy a "vármegye bírósága" helyett csak a kirendelt "vegyes küldöttség" hatóságát nem ismeri el, a közgyűlés azonban nem látott tartalmi különbséget a két megfogalmazás között. Az ítélet szövege szerint a plébános "most érdeklett szavainak értelme által a megye közönsége szentségét s hatóságát sértvén meg", a megyei hatóság tekintélyét is pontosan szavatoló 1723/57. tc.^[1269] 1. §. alapján "egy-egy forintot tevő 25 könnyű terhű márka" büntetésre ítélték, melyet azonnal be is kellett fizetnie. Gombos Miksa járási főszolgabíró át is vette Illyéstől a büntetés összegét, majd egy újabb egyhangúlag jóváhagyott javaslat szerint a bírságpénzt a vármegye a pesti vakok intézetének támogatására felajánlotta.^[1270] (Erről Lossonczy Károly pénztáros nyomban intézkedett is.)

Illyés egyébként még ott helyben tollat ragadott, és a történtekről nyilatkozatot tett a vármegye felé.^[1271] "A lelki dolgokban katolikus elveimnél fogva a vármegye bíróságát el nem ismervén a tiszti főügyész által mint széksértő, fenyítő perbe idéztettem, s a közönség által elítéltetve 25 ezüst forintban el is marasztaltattam" - kifogásolta, hozzátéve, hogy az ítéletet megfellebbezi a királyi táblánál, mint fellebbviteli fórumnál. Az 1729/28. tc. 22. §-ra^[1272] hivatkozva kérte, hogy az eljárást az elfogultsággal vádolható vármegye hatóságán kívül folytassák le. A vármegye a fellebbezést tudomásul vette, valamint V. Ferdinánd felé is nyilatkozatot fogalmazott meg, melyben hangsúlyozta eljárásának törvényes voltát, továbbá azt, hogy a "kegyelmes koronás királyának szolgálatát, adózó szegény népének további fent maradását, a közjót, s ezen megyének egyéb dolgait érdeklő tárgyak folytatása és elintézése végett" tanácskozó borsodi közgyűlést a plébános durván megsértette, és szavait felszólítás után sem volt hajlandó visszavonni.^[1273]

A vegyes házasságok ügye miatt felbolydult közgyűlés másnap is egyházpolitikai vitákkal telt, ennek ismertetése előtt azonban meg kell jegyezni, hogy a 16-án történtek a sajtó jóvoltából országos visszhangra találtak. Ennek felidézése azért is tanulságos, mert az egykorú közvéleménynek szánt tudósítások számos olyan részletet is megörökítettek, amelyek a hivatalos iratokban nem maradhattak fenn. A Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap arról számolt be, hogy Osváth tudósítását már amúgy is nagy várakozás előzte meg a közgyűlésben, mely "mélyen és fájdalmasan hatott a jelen volt nagyszámú közönségre".^[1274] A tudósító feltűnőnek nevezte, hogy zömmel épp a római katolikus vallású nemesek "önték ki panaszukat az egyházi rendnek e tárgyban már országosan nyilvánított elvei fölött, melyek, ha életbe lépnének, a kölcsönös felebaráti szeretetet veszélyeztetve, magát a szent és szelíd vallást türelmetlenség és szeretetlenség erkölcsi vétkével bélyegeznék". Az egyértelműen liberális szemléletű szemtanú is leszögezte, hogy a vármegye épp a törvények és a társadalmi békesség érdekében jár el, amikor nem tűri, hogy a papság egyoldalú intézkedéseivel vallási feszültségeket gerjesszen, továbbá amikor ugyanúgy megbünteti a papokat, mint más, törvénysértést elkövető személyeket. A "szónoklat varázserejétől hullámzásnak indult elemek némely érdemes egyedeinek mérsékeltséget javasló beszédei után már csillapulni kezdének", amikor Illyés felszólalt és bejelentette, hogy nem ismeri el a vármegye illetékességét az általa kizárólag "lelki természetűnek" és az egyházi autonómia körébe tartozónak tekintett házassági kérdésben. Szavai végeztével "székét oldalt taszítván, kalapját kezébe véve" távozni akart, azonban - mint említettük - maradnia kellett ("a közönség [...] a terem ajtajait becsukatni rendelé"), majd megtörtént az elmarasztaló határozat kimondása.

A konzervatív (nem kis részben a püspöki kar anyagi támogatásával megjelenő) Nemzeti Újság "K.A." jelű tudósítója épp ellenkező véleményen volt.^[1275] Az eltérő álláspontokból egyébként is kiderül az egész vegyes házassági vita egyik nagy általánossága: a polgári átalakulás hívei (nemcsak az országosan ismert személyiségek, mint Kossuth, Batthyány, Deák, Eötvös, Szemere, hanem a "második vonal" vármegyei képviselői, mint Beöthy Ödön, Balogh János, vagy Borsodban épp Palóczy) a házasságot már ekkor férfi és nő polgári szerződéseként, így jogi szabályozását közéleti problémának értelmezték, az egyház pedig - mivel szentségnek minősítette - a házasságjog törvényes rendezését a vallás elveibe történő beavatkozásként interpretálta. A végül 1894-ben a kötelező polgári házasság törvénybe iktatásáig eljutó folyamat során a katolikus egyház minden alkalommal "vallásüldözésnek", a papság háttérbe szorításának nevezte a felekezeti egyenjogúság elvéből kiinduló polgári kezdeményezéseket, így korszakunkban a vegyes házasságokban a protestáns fél számára a gyermekek számára a szülőnek biztosított felekezetválasztás jogát is. Az említett tudósítás szerint például - szemben a tagadhatatlanul reformellenzéki vezérmegyének is számító Borsod hivatalos álláspontjával - a közgyűlésen "nem annyira a közhasznot előmozdítani kívánó indulat, mint inkább a vallás elveinek [sic!], szentesített szertartásinak s bevett szokásinak a legnagyobb elfajultság szülte kedélyek általi összerombolása vagy legalább nevetségessé tétele főszerepet játszott." A konzervatív orgánum azzal is vádolta a borsodi liberálisokat, hogy még az adófizető nép érdekeinek védelmével sem foglalkoznak, hogy támadhassák az egyházat, illetve rosszmájúan azzal is, hogy Osváth alszolgabíró jelentése "színészházilag tapsoltatott" a közgyűlésben. Hasonló stílusban írt (a "köztiszteletben élő") Illyés eljárásának fogadtatásáról is, mondván: "a legnagyobb türelmetlenség és kicsapongó beszédek nyilváníttattak a feszült túlzók és a viharos szellemisták [sic!] által, türelmetlenség és szeretetlenség erkölcsi vétkével bélyegezvén a katolikus lelkészeket". A tudósító az események ismertetése - Illyésnek a vármegye illetéktelenségével kapcsolatos beszéde, széksértési perbe fogása és megbüntetése - mellett kemény szavakkal illette a borsodi liberális nemességet ("bőszülésig lármázó tömeg"), az egyház eljárását kifogásoló beszédeket ("hallatlanul durva kifogások", "túlzók iszonyú lármája") és beszámolóját publicisztikai jellegű eszmefuttatásokkal is megszakította. Ő - írta - református létére teljesen egyetért a katolikus papság eljárásával, mert az felelt meg a törvényességnek és az erkölcsösségnek. Bár valójában inkább arról volt szó, hogy a szerző konzervatív politikai felfogása a reformellenzék közéleti térnyerésének visszaszorítására irányult, ami abból is kiderült, hogy a vegyes házassági ügy kapcsán annak a reményének adott hangot, hogy az uralkodó megzabolázza a borsodi szabadelvűeket is: "reménylem is, hogy jó királyunk [...] minél elébb az elfajult kedélyeket kiirtja, és az óhajtott béke angyalát, azaz hatalmas parancsolatját határozólag megküldendi".

Február 17-én a borsodi közgyűlésben újra elővették az edelényi plébános ügyét, mely az okot szolgáltatta arra, hogy a vármegye további intézkedéseket foganatosítson a vegyes házasságok megáldását akadályozó papokkal szemben. "nehogy jövendőben a házassági ünnepélyes tettet még inkább alacsonyító módok követtessenek el, eziránt az intézkedéseket jó előre megtenni szükséges lenne".^[1276] Ugyanekkor Thassy Miklós c. kanonok, a miskolci Mindszent község plébánosa és alesperes ünnepélyesen kijelentette, hogy ő és paptársai az egri érsektől rendelkezést kaptak arra nézve, hogy a vegyes házasságok esetében passiva assistentia szerint tartott szertartásokat is személyesen kell, hogy vezessék. (Mindez azért érdekes, mert ezek szerint Illyés eljárása nem felelt meg minden ponton a főpapi rendelkezéseknek sem.) A közgyűlés további szakaszában felolvasták a főpapság vegyes házassági eljárását teljes mellszélességgel pártoló Esztergom megye körlevelét. Ez lehetőséget adott Palóczy László számára, hogy - az 1840. novemberi felirat gondolatmenete alapján - nagy beszédben álljon ki a polgári átalakulás egyházpolitikai programja mellett és emelje fel szavát az azt megakadályozni kívánó katolikus papsággal (különösen a felső klérussal) szemben. Beszéde részben a protestáns hitvitairodalom tradícióira épült, részben a liberalizmus modern eszméit közvetítette. Illyés Ferenc konkrét ügyéből kiindulva úgy vélte, "az ilyetén vegyes házasságokra lépett és lépni szándékozó személyeknek családi csendes körét felháborító, a házassági boldog életet alapjában megrázkódtató békétlenség, nyugtalanság és idegenkedés eszméje felelevenítésével káros behatást és következést maga után húzó, [...] a közfigyelmet és botránkoztató neheztelést méltán felébresztő" eljárásra az egyház azért ragadtatta magát, mert megérezte, hogy társadalmi befolyása jelentősen csökken, amelyet csak a direkt politikai nyomásgyakorlás eszközével és nem az evangélium módszereivel tarthat fenn. Palóczy utalt Illyés előző napi vihart kavart beszédére, melyben a vegyes házasságok ügyét kizárólag lelki és vallási természetűnek nevezte, melyhez a törvényhozásnak, valamint a jogszolgáltató szerveknek - szerinte - az égvilágon semmi közük. Palóczy hosszan fejtegette azt a liberálisok körében elterjedt véleményt, miszerint a papság azáltal, hogy a római pápának engedelmeskedik, Magyarországon törvényen kívülinek, sőt a törvények felett állónak tekinti magát: "az országban létező oly pápai garnizon, mely a haza által gazdagon tartatik és jutalmaztatik, amely azonban nem a hazától és ennek fejedelmétől, hanem egy külső fő hatalomtól függ, s a haza törvényeinek nem engedelmeskedik, a haza békességét és csendességét tetszése szerint zavarja". Szenvedélyessé váló beszédében ennek megszüntetésére, lényegében az állam és az egyház liberális szemléletű elválasztására szólított fel - és élete egyik legnagyobb szónoki sikerét aratta.^[1277] A borsodi közgyűlésben ezúttal is a liberálisok lettek a hangadók, és terjedelmes határozatban foglaltak állást az egyház közéleti törekvéseivel szemben.^[1278] A korábbi országgyűléseken - fejtegeti a határozat elvi indoklása - már szorgalmazták a vegyes házassági ügyek rendezését, "azonban hazánk láthatárát elborított terhes fellegek megyénk felett is megdördültek" - utaltak Illyés Ferenc eljárására. Az edelényi plébános ügye által "a békés polgárok nyugalma, csendessége felzavartatott" - vélték, de a püspöki kar törvényellenes körleveleinek ügyét csak a következő országgyűlésben tartották lezárhatónak. Ugyanakkor "a megzavart családi viszonyok kiegyenlítésére, a házi élet felbomlott csendessége helyrehozására tüstént és halaszthatatlanul azon törvényszerű módokat" kellett a vármegyének alkalmazni. Először is - az említett 1647/14. tc. alapján - Palóczy elnöklete alatt protestánsokból és katolikusokból álló rendkívüli törvényszék felállítását kezdeményezte az áldásmegtagadó papok esetleges későbbi ügyeinek kivizsgálására. (Tagja lett többek között Szemere Bertalan, Bük Zsigmond, Vay Lajos és a megye közéletének más kiemelkedő személyiségei.) Továbbá leszögezték, hogy a papság törvényellenesen gátolja a vegyes házasságok megkötését, a törvény világos rendelkezése ellenére bizonytalanságot keltenek az ilyen frigyek törvényességét illetően, ezért elrendelték a reverzálist követelő plébánosok haladéktalan perbe fogását. Elrendelték továbbá, hogy a vármegye törvényvédő és az egyház ellen irányuló álláspontját az egész megyében ki kell hirdetni. Az említett törvényszék működését pontosan meghatározó szabályzatot is alkottak,^[1279] mely széleskörű nyomozati jogkörrel ruházta fel az elnöklő alispánt, és az általa megbízandó szolgabírákat, 15 napot biztosított a bejelentett papoknak a meg nem áldott házasságok törvényes körülményeinek helyreállítására stb. A törvényszék felállítása ellen az említett Thassy Miklós - egyre inkább az egyháziak álláspontjának tolmácsolója a megyegyűlésen - tiltakozó óvást jelentett be.^[1280] A papság képviseletében ismét amellett érvelt, hogy az egyháziak intézkedéseiben a politikai intézményrendszer szervei nem illetékesek. A közgyűlés értelmezése azonban nagyon is egyértelműen utasította el ezt az álláspontot: "A felhívott tc. rendelete szerint alakított törvényszéket nem a megye közönsége, hanem az idézett törvény állítván fel, a törvény elleni óvásnak egyáltaljában helye nincs, de a megye közönsége által hozatott határozatok eránt is a kevesebbségben maradott fél óvást helyesen nem tehetvén, ha azt részére sérelmesnek véli, annak orvoslását csak törvényszerűleg követelheti, ennélfogva kérése nem teljesíthető."

Illyés Ferenc február végén - március elején intenzív levelezésbe kezdett Pyrker érsekkel az egyház tekintélyének mentéséről, valamint a fellebbezési eljárás és a vármegyével szembeni ellenlépések koordinálásáról. Március 3-án részletes és bizalmas beszámolót készített az érseknek a miskolci gyűlésen történtekről, súlyos szavakkal bélyegezve meg a borsodi közélet egyházellenes hangulatát.^[1281] A február 16-án történt bejelentésének megfelelően egyébként Illyés alperesként benyújtotta fellebbezési kérelmét a királyi táblának, melyet Pyrker érsek is támogatásáról biztosított a kormányszerveknél. A királyi tábla március 16-án hagyta jóvá a fellebbviteli eljárás megindítását.^[1282] (Ebből az értesítésből is kiderül, hogy a felperes Borsod megyét Bakó János megyei ügyész képviselte.) Pyrker többször, például március 12-én írt részletes levelet Illyés Ferenc peres ügyének támogatásával kapcsolatban.^[1283]

Közben persze a vármegye által felállított törvényszék sem tétlenkedett. Palóczy március 21-én írt értesítést Illyésnek, miszerint Gábor András és Nagy Erzsébet összeesketésének "és a több ahhoz tartozó környülményeknek" részletes felderítése érdekében április 6-án reggel 8 órakor a vármegye vizsgáló bizottsága Edelényben megkezdi tevékenységét. Palóczy szigorúan meghagyta a plébánosnak ("mint vádlott félnek") valamint a kántornak, hogy ebben az időpontban otthon tartózkodjanak.^[1284] A nyomozás megindításáról Illyés azonnal (vagyis 23-án kelt levelében) értesítette az egri érseket, és a vármegye várható elmarasztaló döntésével kapcsolatban kérte intézkedését. Pyrker 29-én válaszolt Illyésnek, ígéretet téve ügyének felsőbb kormányszervek bevonásával történő rendezésére.^[1285]

Az április 6-án Edelényben történtekről pontos információkkal nem rendelkezünk, a megye törvényszéke Palóczy beszámolói alapján csak májusban tárgyalta az ügyet. Ugyanakkor fontos, hogy április második felében - összefüggésben a vegyes házassági ügyek országszerte egyre szerteágazóbb és hevesebb vitáival, majd később a Lonovics által Rómában kieszközölt bréve kérdésével - az egri érsek mintegy "fentről" próbálta az edelényi plébános perét számára kedvezően bevégezni. Hivatalosan megkereste a helytartótanácsot és azt kérte, hogy semmisítsék meg a borsodi közgyűlés február 17-én kelt határozatait, tiltsák el a vármegyét azok nyilvánosságra hozásától, vagy ha már megtörtént, kényszerítsék annak visszavonására. A helytartótanács április 20-án értesítette Borsodot, hogy a vegyes házasságok ügyében hozott határozatairól és azok okairól intézzen részletes jelentést Budára, addig pedig, amíg az ügyben központi intézkedés születik, függessze fel határozata végrehajtását.^[1286] Borsod azonban (más ellenzéki vármegyékhez hasonlóan) ellenállt az érsek kezdeményezéséből kiinduló kormányzati nyomásnak és ragaszkodott eljárása törvényességéhez és a helytartótanács ismétlődő érdeklődéseire később is rendkívül udvarias és részletes, de a februári határozatához ragaszkodó leveleket küldött. Már csak azért is, mert a kormányszervek ugyanakkor nem voltak hajlandók egyidejűleg Illyés fellebbviteli perében is a halasztás mellett dönteni, épp ellenkezőleg. Május 1-én például a vármegyét képviselő Bakó János ügyész hivatalosan bejelentette, hogy 24-re megidézték a királyi tábla elé.^[1287]

A következő negyedévi közgyűlésre május 10-18. között került sor, és a februárihoz hasonlóan ezt is jelentős részben egyházpolitikai kérdések foglalkoztatták. Az első napon ismertették a Palóczy vezette "vegyes küldöttség" tudósítását és Illyésnek a vármegye hatóságával szembeni további ellenkezését tartalmazó nyilatkozatát. A jelentést összefoglaló jegyzőkönyvi bejegyzés^[1288] szerint az edelényi plébános 1841. január 18-án az addigi békés, fél évszázados gyakorlatot egyoldalúan felrúgta, az egyházi szertartásokat jogsértő módon elmellőzte, sőt azokat - mivel az "énekész", vagyis a kántor által végeztette az eljárást - le is alacsonyította. Mindennek következtében Illyés által "oly tettek vitettek véghez, melyek a különböző vallású hazafiak között a viszálkodást elenyésztetni s a viszonos szeretet és egyetértés jóltevő kapcsolatait erősbíteni szándékozott 1791. évi 26. tc. rendeletével ellenkeznek". A küldöttség nem téveszthette szem elől, hogy "az idézett törvény üdvös hatását jótékonyan érzett honunk fiai közt az ilyetén tettek által a már elenyészni kezdett ingerültség és visszavonás különben is buján növekedni szokott magvai nemcsak elhintettek, hanem már ki is csiráztattak", ezért úgy vélték, különösen erélyes intézkedésre van szükség az egyházzal szemben a lakosság nyugalmának biztosítása érdekében, mely a vármegyének nemcsak joga, hanem kötelessége is. ("[Az egyháziak] a házassági boldog életet alapjában megrázkódtató békétlenség, nyugtalanság és idegenkedés eszméje felelevenítésével káros behatást és következést maga után húzó s törvény elleni tettek [...] a közfigyelmet és botránkozó neheztelést méltán felébresztik" - írták.) Illyés Ferenc edelényi plébánost nem vétlen, hanem szándékos törvénysértőnek minősítették, ügyét az ilyen esetekben használatos 1723/12. tc.^[1289] alapján a vármegye rendes törvényszéke elé utalták. (Az már más kérdés, hogy a rendes törvényszék épp azokból a tagokból állt, akiket "vegyes küldöttségként" az edelényi ügy kivizsgálására küldtek, vagyis Illyés nem várhatott ott sem más elbírálást.) Az 1791/26. tc. világos rendelkezése folytán még azt sem tartották elfogadhatónak, hogy Illyés áldásmegtagadására még azt megelőzően került sor, hogy a borsodi közgyűlés februári határozataiban ezt kifejezetten megtiltotta. Az már megint csak a sajtóból derül ki, hogy azért kisebb vita ezt a határozatot is kísérte, mégpedig azért, mert a múltkor az 1647/14. tc. alapján rendelték el a plébánosok megbüntetését, amely egész pontosan a vallási szertartások - előzetes - akadályozásának tilalmát szankcionálja. Az edelényi esetben pedig ezt lényegében - mivel a házasságkötés már megtörtént - visszamenőleges hatállyal kívánnák érvényesíteni. Azonban a "bölcs többség s közte az 1647/14. tc. múltkori legnagyobb hőse" (nyilván Palóczy) az 1791-es rendelkezés sérelmét és az edelényi ügy precedens-jellegét hangsúlyozták a határozat alátámasztásában.^[1290]

A vármegye ugyanakkor jelezte, hogy teljes mértékig elkötelezett a polgárosodás egyházpolitikai programja mellett és felveszi a kesztyűt az egyházzal szemben. Határozottan fenntartották álláspontjukat, miszerint "az áldás megtagadásávali házassági egyben köttetésen jelen leendő egyházi férfiaknak megfenyítését esetről esetre előbbeni e tárgyban hozott határozatuk szerint elrendelendik",^[1291] de egy jelentős lépéssel tovább is mentek. A katolikus papság magatartását látva, a vármegye területén Borsod is - más vármegyék, elsősorban Zólyom példája nyomán - engedélyezte, hogy az eltérő felekezetű jegyespárok a "vőlegény vallásán lévő egyházi személytől" (vagyis protestáns lelkipásztortól) is kérhetik házasságuk megáldását. Ez az intézkedés ugyan elvben szintén ellentétes volt az 1791/26. tc.-kel (amely, mint említettük, csak katolikus pap előtt engedte meg a vegyes házasság törvényes megkötését), azonban a vármegye hivatkozhatott arra, hogy ezt az állapotot a katolikus papság magatartása idézte elő.

Másnap, a közgyűlésben újabb egyházpolitikai téma merült fel. (Mint fent említettük, a vegyes házassági botrány kirobbanása után a vármegyék igen "találékonynak" bizonyultak az egyház kiváltságainak felszámolása terén.) Zala vármegye indítványozta, hogy a nemrég esztergomi érsekké kinevezett, de még a veszprémi püspökség jövedelmeit is viselő Kopácsy Józsefet tiltsák el a két egyházmegye javainak együttes felhasználásától. Palóczy ismét nagy beszédet tartott, melyben hamar elrugaszkodva a konkrét indítványtól, a katolikus egyház birtokainak szekularizációját, pontosabban a nagybirtokok feleslegének a népnevelés céljaira fordítását javasolta.^[1292] Ez az indítvány képezte az alapját annak az augusztus 9-i határozatnak, mely "borsodi indítvány" néven vonult a reformkor politikatörténetébe, és vált az 1843-44. évi országgyűlés egyik leghevesebb vitatémájává.^[1293]

Visszatérve a vegyes házasságok áldásmegtagadásának ügyére, a megyei közgyűlés nem kívánt kitérni az egri érsek kérésére küldött helytartótanácsi felszólítás elől sem, mely az ügyről való részletes jelentés beadására kötelezett. Ugyanakkor - nyilván időnyerési céllal - a májusi közgyűlésen ezt nem kívánták véglegesen elkészíteni, s a minden korábbi intézkedést, jogszabály-értelmezést is magába foglaló dokumentum elkészítését a vármegye egy külön választmány feladatául szabta, és június 6-t jelölte meg a jelentés-tervezet benyújtásának határidejéül.^[1294] Egy előzetes feliratot azért már ekkor is intéztek a helytartótanácshoz, amelyben törvénytiszteletüket hangsúlyozták, azt, hogy kötelességüknek ismerik a felső kormányszervek "mindazon kegyelmes végzetei pontos és haladék nélküli betöltését, melyek törvényeinkben gyökereznek". Rendkívül finom diplomáciai nyelven fogalmazták meg, hogy a "fennálló törvényeinken gyökerezett s éppen azoknak sikeresítése végett hozatott" határozataikhoz ragaszkodnak, és "távolról sem akarjuk gyanúsítani, annyival inkább elhinni azt, hogy a fennálló törvények, épp azoknak végrehajtása - úgyszinte hajtatása - felfüggesztése a végrehajtó hatalom szándéka lenne". Holott nyilván tudták, hogy a végrehajtó hatalomnak pontosan ez a szándéka a vármegye által hozott, az egyház tekintélyét érzékenyen érintő vegyes házassági rendeleteivel. Bizalmukat fejezték ki az uralkodó által a jövőben adandó intézkedés számukra kedvező volta iránt, valamint az egri érsekkel való szembeszegülés jegyében leszögezték, hogy a vármegye korábban is a polgárok békéjének és nyugalmának biztosítása, az egyház törvénytelen és az egyszerű nép vallásos életét, erkölcsiségét sértő tevékenységének felszámolására törekedett. A vármegye kifejezte elhatározását korábbi határozatai (különösen az 1840. novemberi felirata) következetes végrehajtása iránt, addig, amíg a főpapokat nem kényszerítik "a káros visszavonás, idegenkedés és egyenetlenség buján nevekedő magvait" elvető, a "csendes nyugalmokból felrázkódtatott, s a jövendő kétes bizonytalansága miatt lecsillapodhatni nem tudható indulatokat" felizgató, a "közigazgatás minden ágai pontos elővitelét s a közjó előmozdítását" gátló pásztorleveleik hatálytalanítására.

Az immáron rendes törvényszéki eljárásra utasított (vagyis valamennyi más törvénysértő polgárral egyenlően kezelt) edelényi plébános ügyében legközelebb június 2-án történt intézkedés. Palóczy László ekkor már nem a kivizsgálásról való értesítést, hanem szabályos idézést küldött Illyésnek, és minden korábbinál keményebben fogalmazta meg a házassági áldás megtagadásával kapcsolatos vádat.^[1295] A küldöttség jelentése, valamint Illyés nyilvánosság előtt tett nyilatkozata alapján a vádhatóság szerepét betöltő megyei törvényszék bizonyítottnak (illetve legalábbis alapos gyanúnak) tekintette, hogy a plébános a január 18-i incidens előtt és után törvénysértést követett el. Palóczy levelét érdemes hosszabban idézni: "[Illyés Ferenc] több oly vétkes tetteket és a vegyes házasságoknak erkölcsi akadályul szolgáló merényeket követett el, melyek az eddigi több, mint ötven évi folytonos gyakorlat ellenére, az egyházi szokott és a lelkészi hivatallal szorosan egybefüggő szertartások elmellőzésével, sőt azoknak nyilvános lealacsonyításával és a vegyes házasságoknak - reverzális nem adása esetében - a valóságos szentségek sorábúli kizárásával vitetvén véghez, nemcsak a tiszta vallásosságot csökkenték s elveinek ugyanazonosságát kétségbe helyezék, hanem még (amellett, hogy az egy haza testvér polgárai közé a káros egyenetlenség és gyűlölség magvait is bőven elhinté, a családi csendes köröket pedig alapjában megrázkódtató lelkiisméreti habozásra és meghasonlásra felzaklata) magának, az éppen a belviszályok megszüntetésére és a múlt idők vérző sebei orvoslására alkotott 1790. évi 26. törvénycikk abbeli üdvös és világos rendeletének is, »hogy a vegyes házasságoknak bármi szín alatt akadályokat tenni nem szabad« - vakmerő és úgy lelkészi állását, mint őfelségének e részben közbejött királyi parancsát feledve lett áthágását, letapodását s ami több, magának a fentebb idézett törvénycikk tartalmának is Isten és természet törvénye elleni bűnnel bélyegzési célzatát nyilván és egyenesen igazolják." Ennek alapján a plébánost kötelezték, hogy nemcsak a törvényes rend, hanem az alkotmány [!] elleni tette miatt június 18-án feltétlenül jelenjen meg a bíróság előtt "tisztelendőséged érdemlett példás fenyítékének lépcsője" megállapítása céljából. (A hivatalos értesítés kemény hangvétele bizonyára annak is szólt, hogy Illyés maga sem törekedett ügyének méltányos, kompromisszumos lezárására, hanem a szembeszegülést választotta, amelyben az érsek biztatása is szerepet játszhatott. Egyik utóda az edelényi plébánián, Kassay Imre fel is jegyezte róla "túlbuzgóságát és nehézkes akaratoskodását".^[1296])

A jelzett napon megkezdett törvényszéki tanácskozás a korábban már több alkalommal kifejtett álláspontok újrafogalmazásával telt. Illyés ügyében ugyanakkor csak szűkszavú jegyzőkönyvi bejegyzés maradt ránk, melyből kiderül, hogy a "törvénysértés és a vegyes házasságok vétkes akadályozása" indult peres eljárást ekkor még csak vármegyei szinten zárták le.^[1297] A már vádlottként szereplő Illyés ügyvédje, Nagy József segítségével védte álláspontját, egyre kevesebb sikerrel, ugyanakkor - a feudális jogszolgáltatás jellegéből következően - abban a reményben, hogy egy esetleges fellebbezés után el tudják nyújtani a végső ítélethirdetést, ameddig csak lehet. Illyés ekkor más papokhoz hasonlóan figyelmeztetésben ("intésben") részesült az 1647/14., illetve az 1791/26. tc.-ek megsértése miatt és felszólították az ilyen jellegű tevékenységének abbahagyására. Az áldás-megtagadások miatti országos botrányok ugyanakkor Borsodban is tovább fodrozódtak. Bejelentés érkezett például az egyháziak borsodi vezéregyéniségének tekintett Thassy Miklós c. kanonok ellen is.^[1298] (Ő jelentette be korábban a vármegye határozata ellen emelt egyházi óvást, nyilatkoztatta ki, hogy a passiva assistentiát gyakorló papok nem szednek stólapénzt a "szertartásokért", illetve egy másik vegyes házassági ügyben is - amikor Ladányi Antal sajógalgóci plébános "szép sima szavak használatával reverzálist vett" egy dubicsányi református férfitől, aki ezt megbánta és utólag megsemmisíttetni akarta^[1299] - ő számított az egyháziak vezérszónokának.) Thassy ellen az a bejelentés érkezett, hogy egy diósgyőri evangélikus férfit mindenáron reverzális adására akart kényszeríteni, ellenkező esetben csak passiva assistentiával fogja összeadni katolikus menyasszonyával. A plébános - megsejtve, hogy Illyéshez hasonlóan belőle is vádlott lehet - gyorsan, még az e tárgyban hozzá intézett hatósági figyelmeztetés kézhez vétele előtt intézkedett a házasság foganatosításáról és rágalomnak minősítette a reverzálisra vonatkozó bejelentést. Palóczy és a megyei törvényszék azonban nem érte be ennyivel: június 21-én az ügy részletes kivizsgálására utasított, a perbe fogásától azonban egyelőre eltekintett.^[1300] Ettől kezdve ugyanakkor Illyés és Thassy áldás-megtagadási ügyeit együttesen kezelték.

Az országszerte megindult újabb plébános-perek már nemcsak a papság (különösen a püspöki kar), hanem a kormányszervek és a bécsi udvar számára is egyre kényelmetlenebbé váltak, gyors és határozott lezárásukat egyre többen sürgették. Pyrker érsek még Bécsben is megfordult, hogy kieszközölje Borsod vármegye megrendszabályozását.^[1301] Ennek illetve további sürgető leveleinek lett a következménye, hogy a helytartótanács 1841. július 9-i határozatában újra felszólította Borsodot, hogy függessze fel a vegyes házasságok ügyében hozott intézkedéseit, és hagyjon fel a papság ellen irányuló tevékenységével.^[1302] Egyidejűleg a kancellária is intézkedett: felszólította a vármegyéket, hogy azonnal szakítsák félbe a törvényszékeken folyó plébános-pereket, és utóbbiak iratait haladéktalanul küldjék Bécsbe. (Ennek nyilvánvaló célja, mint utóbb ki is derült, az ügyek "elfektetése" volt.) Borsod július közepén vette kézhez az erről szóló értesítést,^[1303] és felmerült a kérdés, hogy ennek hogyan és mennyiben tegyenek eleget. Több vármegye ugyanis teljesítette a felszólítást, mások úgy próbáltak középutat találni, hogy a periratok másolatait postázták (ez elvben lehetőséget adott a perek folytatására), míg az ellenzék vezérmegyéi a nemesi önkormányzat autonómiájának sérelmét látták az intézkedésben, és annak nem teljesítése mellett döntöttek.

Így cselekedett többek között Borsod is, melynek augusztusi "évnegyedes" közgyűlése nemcsak az említett szekularizációs indítvány miatt lett rendkívül forró hangulatú. Az augusztus 12-i közgyűlés foglalkozott általában a vegyes házasságok elvi kérdéseivel, illetve konkrétan Illyés és Thassy ügyével. Utóbbiakkal már csak azért is, mert a helytartótanács erre július 20-i rendeletében külön felszólította a vármegyét, sőt augusztus 5-én kifejezetten Illyés Ferenc vonatkozásában megismételte azt.^[1304] A közgyűlés többsége ugyanakkor nem kívánta részletesen kommentálni Illyés tárgyalását, csak hangoztatta eljárásának jogszerűségét, Thassyval kapcsolatban pedig leszögezte, hogy ellene még csak vizsgálatot kezdeményeztek, "tiszti perbe fogására" nem került sor.^[1305] Megint csak a diplomácia nyelvezetében való jártasságra utal, hogy a vármegye József főherceg nádornak címzett jelentésében kérte: "minthogy a nevetlen feladások törvényeink által tilalmaztatnak", a helytartótanács közölje, hogy kitől származik a Thassy perbefogásával kapcsolatos, a valóságnak nem megfelelő információ. (Holott nyilván mindenki tudta, hogy az egri érsekről van szó.) Hivatkoztak továbbá arra, hogy a vegyes házasságok ügyében a közgyűlés kimerítő jelentést készített az uralkodó számára (erről ld. alább), sőt már május 17-i beszámolójukban is hangsúlyozták, hogy az egyház tevékenysége elleni korábbi valamennyi lépésük törvényes alappal bír, "és épp azoknak [ti. a törvényeknek] teljesítése tekintetében hozatott végzeteink alaptörvényeink szerint - bár ideiglen is - fel nem függesztethetnek". Kifejezték álláspontjukhoz való további következetes ragaszkodásukat ("az azokra e helyen is való hivatkozást elegendő feleletnek tartva"), és kérték ennek pártolását. A vármegye kinyilvánította, hogy ez vonatkozik Illyés Ferenc ügyére is, vagyis a per felfüggesztésére vonatkozó előírást nem teljesítik.^[1306]

Ugyancsak augusztus 12-én, még Illyésék ügyének mérlegelése előtt a vármegye rendkívül terjedelmes, az uralkodóhoz intézendő felirat szövegét fogadta el, melyben részletezte a vegyes házasságok ügyében képviselt álláspontját. A liberális egyházpolitikai elvek összegzésének is felfogható dokumentum^[1307] éles hangon szállt szembe az egri érsek által a kormányszervekhez benyújtott folyamodványának kitételeivel. (Stílusa és alkalmazott szófordulatai, jelzői alapján retorikai remekműnek is tekinthetjük, feltételezésünk szerint Palóczy fogalmazta.) Pyrker panaszát általában egy önkormányzati testület, vagyis a vármegye kollektív és hatósági súlyú döntésével szembeni "magányos panasznak", így az egri érseket egyszerű állampolgárnak tekintették, és "őszinte egyenességgel" megvallották, hogy a vármegyével szemben méltatlan, a politikai intézményrendszerrel össze nem egyeztethető, hogy "magánemberek" panaszainak ekkora jelentőséget tulajdonítsanak. Rámutattak továbbá arra, hogy "a reménytelenül támadt bajnak közveszéllyeli fenyegetődzése miatt" született 1840. novemberi feliratuk ellen sokáig semmilyen kifogás sem merült fel, sőt a püspöki kar intézkedéseit "utóbb az országbeli megyék igen nagy többsége rosszallotta", ami arról nyugtatta meg Borsodot is, hogy "a nemzetnek sokkal nagyobb része vélünk egy véleményben s egy szándékban lévén, az egész nemzettel közös ügynek védésére emelénk fel szavunkat". A felirat szerzői pontosan tisztában voltak azzal, hogy jóval többről van szó, mint néhány protestáns és katolikus magánügye. A vegyes házasságok ügyében valójában két egyházpolitikai felfogás ütközött össze, egyfelől az államnak vallási küldetést is szánó, az egyházat a társadalom fölé emelő konzervatív, illetve az egyházat a társadalom egy, az államnak alárendelt intézményeként való liberális értelmezése: "kérdésbe nem vehető általános igazság az, hogy nem az ország van a vallásban, hanem a vallás van az országban, úgy kétségtelenül áll az is, hogy nem megyénk van az egri egyházi megyében, hanem az egri egyházi megyének egy része van Borsodban békebelezve". Ismét erélyesen visszautasították továbbá azt a felfogást, hogy a vármegye határozata sértené a katolikus vallás szabadságát: "törvényeink, de a mindennapi tapasztalás szerint is a vallás külső alakját illető tárgyak elintézése eránt a világi törvényhozás valamint eddig tett, úgy ezután is a tisztán szellemiekbeni avatkozása nélkül teend intézeteket, sőt ha a szellemieket is a polgári státus felállításával vagy ennek boldogságával ellenkezésben lenni látja, azok eránti intézkedés senki által kétségbe nem hozott jussai közé tartozik". A világos törvények, valamint a házasságban a felekezeti egyenjogúság biztosításának követelménye késztette arra a vármegyét, hogy a "már-már békétlenkedni kezdő nép" megnyugtatását az egyházi érdekérvényesítés visszaszorítása útján kezdeményezze. A katolikus papságot továbbá egyértelműen azzal vádolta, hogy saját felekezeti önérdekeiért, a klérus hatalmi-politikai szempontjaiért kész felborítani a társadalmi békességet és vallási eredetű politikai viszályt szítani.

1841 augusztusától Illyés Ferenc, Thassy Miklós és más érintett plébánosok konkrét ügyei, az ellenük indított perek és nyomozások fokozatosan veszítettek jelentőségükből. A vegyes házassági vita mintegy "magasabb szintre" került, immár nem egy pap ügye, hanem az egri érsek (illetve rajta keresztül a püspöki kar) és az ellenzéki vármegyék küzdelmévé alakult át. Az amúgy is rendkívül konzervatív, maradi szemléletű Pyrker János László szeptember 10-én újabb levelet írt Borsod vármegye ellen Bécsbe.^[1308] De a vármegye sem hagyta annyiban, és - kinyilvánítva azt a liberális alapelvet, hogy az egyház is a társadalom egy, másokkal egyenjogú intézménye és nem uralkodhat azon - már nem egy plébánost, hanem közvetlenül az érseket figyelmeztette a törvények betartására, és a más vallású polgárokkal való békés együttélés megzavarásának abbahagyására. Szathmáry Király József alispán október 22-én Pyrkernek írt levelében^[1309] végigtekintette az elmúlt másfél évben történteket, és kijelentette, hogy az elmérgesedő vitáért végső soron nem a passiva assistentiát alkalmazó plébánosokat, hanem a püspöki kart terheli a kizárólagos felelősség. "Excellenciád egyházmegyéjében elbocsátott körlevele által a vegyes házasságok ezutáni kötése módját az eddigi több, mint ötven éves gyakorlat ellenére akadályozza, s papjai által akadályoztatja" - hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a vármegye csak ezt követően volt kénytelen a lakosság nyugalmát fenntartani hivatott határozatokat megalkotni. Az augusztus 12-i közgyűlés felhatalmazása és a korábbi törvények (az 1647/14. tc. mellett az 1507/8. tc.^[1310]) alapján az alábbi határozatot hozta: "ezennel törvényesen intem excellenciádat, hogy a békés polgárok nyugalma felháborításával a vegyes házasságok megtörténhetését akadályozó egyházi körleveleit visszahúzván, az akadályok további tételétől szűnjék meg, s papjait is illetőleg szüntesse meg." Szathmáry fontosnak tartotta az "intés" megismétlését és 15 napot adott az érseknek arra, hogy "egyenes választ" adjon a hatósági figyelmeztetésre.

Pyrker, alighogy kézhez vette a levelet, november 6-án értesítette erről a kancelláriát és - a katolikus egyház "szabadságára" hivatkozva - tiltakozott az ellen, hogy őt egy vármegye ilyen hivatalos figyelmeztetésben részesítse.^[1311] 10-én pedig (még épp a borsodi alispán által adott határidőn belül) a vármegyéhez intézett terjedelmes emlékiratban fejtette ki álláspontját.^[1312] Bevezetésként leszögezte, hogy "én pásztori leveleimben semmit nem rendeltem, mi pásztori körömet haladná, mint törvényes egyházi hatóság azokról pedig, melyeket püspöki hivatalom körében cselekszem, csak Istennek, egyházamnak, s lelkiösmeretemnek tartozok számolni". Arra hivatkozott, hogy a katolikus egyház mindenkor bizonyos feltételekhez kötötte az általa soha nem helyeselt vegyes házasságok megáldását, valamint - tipikus katolikus egyházi érveléssel - arra is, hogy mint az egyházi rend tagja, alá van rendelve a római pápának, és lényegében nem tesz mást, mint Isten földi helytartójának rendelkezését hajtja végre. Hosszan fejtegette továbbá, hogy az 1791/26. tc. nem terjeszthető ki hitelvi kérdésekre, márpedig a vegyes házasságok megáldása az egyház számára kizárólagosan az. ("Ha annak értelmét a lelki dolgokra is ki lehetne terjeszteni, az a katolika egyház életerejét támadná meg.") Elismerte ugyan, hogy rendelkezése az ötven évig szokásban volt gyakorlatot megváltoztatta, úgy vélte azonban, hogy ehhez a püspöki karnak mindenkor joga van, melynek tagjaival és intézkedéseivel teljes szolidaritást vállalt. Az érsek meg volt továbbá arról győződve, hogy a vármegye által megfogalmazott panaszok nem valós társadalmi igényt, hanem egy hatalomra törő, antiklerikális kisebbség politikai érdekeit tükrözik. ("Nagy kiterjedésű megyémből mind e mai napig nemcsak nyugtalanító tudósítás nem érkezett hozzám, sőt inkább mindenfelől azon örvendetes biztosítást vevém, miszerint híveim főpásztori rendeleteimet derült kebellel fogadták, s a kat. anyaszentegyház abban kifejtett elveinek s tanításának szívvel és lélekkel hódoltak.") A valóságnak minden bizonnyal nem igazán megfelelő, ráadásul a borsodi nemességét sértő megfogalmazást még tovább is vitte, amikor azzal vádolta a vármegye tisztikarát, hogy határozatai "legalább egyes esetekben meggyengíti a tiszteletnek és bizodalomnak azon fontos kapcsolatait, melyekkel a népnek lelki vezéreihez köttetnie kell, s melyeknek teljes épségben tartása a polgári társaságnak legmélyebb érdekében áll, s a hatóságok éber figyelmét méltán érdemelheti". Vagyis a vármegyének épp azt a feladatot szánta, hogy mindenkor az egyház érdekeinek megfelelően, annak útmutatása szerint éljen hatalmával. Mostani határozatairól - kissé gúnyosan - úgy vélekedett, hogy "ezek múló szózatok, miket az üdő s igazság ereje elnémít, s egy hatóság sem érezheti magát általok jogosítva oly cselekményekre, melyek törvényszabta körét haladják". A vármegye intését, mint az egyház életébe való durva beavatkozást ünnepélyesen és határozottan visszautasította, a hatóság házassági ügyben való határozat-alkotási jogát el nem ismerte.

Ebben a légkörben került sor a vármegye november 15-én kezdődött közgyűlésére, amikor Borsod nemesei ismét határozottan síkra szálltak a liberális egyházpolitika következetes folytatása mellett. Az első napon a vallási átmenet tárgyában intéztek feliratot a helytartótanácshoz és annak elnökéhez, József nádorhoz.^[1313] Ebben kifejtették, hogy az 1791/26. tc. értelmezésükben teljes szabadságot biztosít az áttérésre, és azt - számos gyakorlati esettel ellentétben - a katolikus egyház nem akadályozhatja, hanem csak tudomásul veheti, és az ilyen eseteket csak utólag kell az uralkodónak bejelenteni, nem pedig előzetes engedély kérése végett. Bejelentették, hogy a vármegye területén ennek értelmében rendelkeztek. Ebben a határozatban is a liberálisok egyházpolitikai felfogásának elemei és szófordulatai visszhangzottak: "De miután az érdeklett vallást [ti. a protestáns egyházakat] hazai szabad fokozatra emelé a törvény, a viszontiság osztó igazságával sem egyeztethetik össze a rendek a gátló rendszabályokat." Kifejezték meggyőződésüket a határozat "törvény szellemébeni hozatala felől", és kérték a felső kormányszerveket, hogy ennek megfelelően azt támogatásukról biztosítsák.

Másnap, 16-án újabb feliratot intéztek, ezúttal V. Ferdinándhoz,^[1314] melyben Gömör vármegye feliratához csatlakozva ismét hosszan és szenvedélyes kifejezésekkel ostorozták az egyháznak a vegyes házasságok ügyében tanúsított magatartását, illetve azt, hogy az utóbbi hetekben a vegyes házasságban élő katolikusoknak nemcsak a szabályos esketést, hanem az egyéb szentségek kiszolgáltatását (például a tisztességes temetést is!) megtagadták a papok. ("Az orvoslás reményére vidulni kezdő kebleinket a fájdalom újabb érzeteivel annyival inkább eltölté, minthogy érzékeny megindulással kénytelenek vagyunk látni és tapasztalni, miképpen a fent érdeklett egyházi körleveleknek hazánk polgárai békéjét és csendet felháborító rendelete már meg sem elégedve a házassági kötésekre lépendő személyek nyugalma háborgatásával, a házassági boldogító egyesülésnek legédesebb zálogaival megáldott házaspárokra kikeserített alakban lett teljesítése által kiterjesztetik. S a szeretetlenség ezen tettei által a szelíd keresztyénségnek, annak felséges alkotója által a viszont szeretetben letett alapja éppen azok által céloztatik felforgattatni, kiknek a tiszta felebaráti szeretet hirdetése, sőt annak példakénti teljesítése első kötelességük.") A vármegye már sokadszor kérte az uralkodótól, hogy szigorúan utasítsa a püspöki kart "törvény és törvény iránti tisztelet megsértésével kiadott körleveleinek", mint minden sérelem forrásainak visszavonására, továbbá ezúttal már arra is, hogy "a törvénynek minden efféle új, helytelen, egyoldalú sőt ennek kijátszására célzó magyarázgatásától óvakodjanak". 17-én pedig az egri érsekkel kialakult viszály ügyében fogadtak el újabb határozatot,^[1315] mégpedig Pyrkernek (az Illyés Ferenc elleni korábbi eljáráshoz hasonló) törvény elé idézése és szándékos törvénysértése miatti megbüntetése tárgyában. Ugyanakkor a vármegye kénytelen volt erre irányuló szándékát elhalasztani, mivel az intés kézbesítésekor korábban az a formai hiba történt, hogy a hitelesítést végző borsodi szolgabíró Egerben (vagyis Borsod területén kívül) adta ki az okiratot. A törvényes eljárásra kínosan ügyelő borsodiak nem akarták intézkedésük hitelét kockáztatni, ezért az intő levél újbóli kiadása, továbbá ezzel párhuzamosan a február 17-én felállított törvényszék újbóli egybehívása mellett döntöttek. Az érsek - korabeli kifejezéssel - "actiozására" végül nem került sor Miskolcon.

Ennek oka elsősorban a vegyes házasságokkal összefüggő politikai kérdések sokrétűbbé válása volt 1842 folyamán, valamint az a tényező, hogy a liberálisok stratégiája is fokozatosan átalakult: nem annyira a vármegyék szintjén, a püspöki kar intézkedéseit pusztán végrehajtó plébánosok megbüntetésére koncentráltak, hanem a soron következő országgyűlésen egy liberális szemléletű egyházpolitikai törvény elfogadásának előkészítésére, vagyis a problémakör legmagasabb szinten való rendezésére. Illyés Ferenc perbefogásának, sőt az egri érsek borsodi megintésének ügye emiatt egyre inkább veszített fontosságából, míg 1842 végére lényegében már senkinek nem állt érdekében ezek felelevenítése.^[1316] Ugyanakkor nem merült feledésbe, hogy Borsod rendei - azáltal, hogy törvénysértőként perbe fogtak egy katolikus papot, aki más vallásúak érdekeit sértő magatartást tanúsított - az ország egész közvéleménye előtt adták a polgári jogegyenlőség gyakorlati megvalósulásának példáját. Illyés Ferencről még megjegyezzük, hogy 1852. január 22-én Edelény bírája, bizonyos Tóth Miklós bizonyságlevelet adott a plébánosnak arról, hogy az 1848-49-es szabadságharcban nem állt a forradalmi kormányzat oldalára, a bécsi udvarnak mindenkor engedelmes alattvalójaként tevékenykedett.^[1317] Korábbi tevékenységére visszatekintve az irat leszögezte, hogy Illyés papi kötelességét mindenkor híven és buzgón teljesítette, sőt: "sem szóval, sem tettel senkinek botrányára nem volt".

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy ez a kijelentés a fentebb ismertetett 1841-es áldásmegtagadási ügy alapján aligha felelt meg pontosan a valóságnak.

Egyháztörténeti Szemle, 2002. 1. sz. 155-166. p.

A reformkorban rendkívül heves politikai viták középpontjába került az 1791/26. tc. 15. §. értelmezése, mely a vegyes házasságok ügyét volt hivatott rendezni. (Ennek értelmében protestáns és katolikus felekből álló jegyespár csak katolikus pap előtt köthetett házasságot, ugyanakkor utóbbi semmilyen módon nem akadályozhatta annak törvényes megkötését. Amennyiben a vőlegény katolikus volt, a törvény előírta, hogy a házasságból születő mindkét nemű gyermekek katolikusok legyenek, ha az apa protestáns volt, lehetővé tette, hogy a fiúgyermekek követhessék apjuk vallását.) Hozzávetőlegesen az 1830-as évekig jelentősebb konfliktus nem is származott ebből a szabályozásból, jóllehet, a katolikus egyház mindent elkövetett, hogy a vegyes házasságok esetén a protestáns felet kötelezvény (reverzális) kiállítására kötelezze.

Az 1832-36. évi országgyűlésen színre lépő reformellenzék egyházpolitikai programjának megfogalmazására épp a vegyes házasságok akadályozásával, valamint az áttérések szabadságának korlátozásával kapcsolatos protestáns kifogások adtak lehetőséget. Scitovszky János rozsnyói (majd később pécsi) püspök pásztorlevele, a kölni érsek és a porosz állam között kibontakozott konfliktusok "begyűrűzése" után a felekezetek törvényes egyenjogúságát követelő liberális valamint a konzervatív egyházi álláspont összecsapását közvetlenül 1839 márciusában Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök körlevele idézte elő. Ebben Lajcsák - alkalmazkodva a pápaság által is szorgalmazott gyakorlathoz - papjainak megtiltotta a vegyes házasságok megáldását abban az esetben, ha a protestáns fél nem ad reverzálist. Ilyen esetekre az ún. passiva assistentia gyakorlatának alkalmazását írta elő, vagyis azt, hogy a pap nem megáldotta, hanem csak a templomon kívül, hivatalos egyházi öltözet (stóla és karing) nélkül tudomásul vette a házasság megtörténtét.

A nemsokára összeülő 1839-40. évi országgyűlésen az ellenzék Deák Ferenc vezetésével egy új - liberális szemléletű - egyházpolitikai törvény elfogadtatását, valamint Lajcsák és Scitovszky megbüntetését követelte a törvénytelen és az emberek magánéletbe súlyosan beavatkozó főpapi magatartás ellen. 1840 májusában ugyanakkor az uralkodó (ellentétben más liberális, polgári követelésekkel, például a jobbágyok önkéntes örökváltsága, a gyáralapítás szabadsága, a politikai foglyok szabadlábra helyezése stb. ügyeivel) nem kívánta a megtárgyalt vallásügyi törvényt szentesíteni. Alighogy véget ért az országgyűlés, a Pozsonyban tanácskozó püspöki kar - látva, hogy a polgári jogegyenlőség egyházpolitikai programja is a megvalósulás küszöbére lépett - az "ellentámadás" mellett kötelezte el magát: egyrészt döntést hoztak Lonovics József csanádi püspök Rómába küldéséről, hogy a pápa tekintélye és intézkedése alapján szállhassanak szembe a magyar liberálisok törekvéseivel, másrészt a július 2-án kelt közös püspöki körlevélben az egész országra kiterjesztették a passiva assistentia gyakorlatát, amennyiben a protestáns felet nem sikerül reverzális adására rábírni.

A püspöki kar valóban szelet vetett és vihart aratott. A vármegyék ugyanis - három konzervatív, illetve egyházi befolyás alatt álló vármegye, úgymint Esztergom, Heves és Sáros kivételével - heves felháborodással fogadták az intézkedést és szembeszálltak a katolikus egyház közéleti-politikai törekvéseivel. A "vezérmegyének" számító Pest már augusztus 27-i közgyűlésén példát adott: törvénytelennek minősítette a püspöki kar körlevelét, és kilátásba helyezte az azt alkalmazó papok perbe fogását és megbüntetését. (A véletlennek köszönhetően az egyik első érintett Pesten az épp ekkor börtönéből szabaduló, népszerű ellenzéki vezető, evangélikus Kossuth Lajos és katolikus jegyese, Meszlényei Terézia lett.) Pest eljárását követte Zala, Borsod, Abaúj, Zólyom, Zemplén és még nagyon sok vármegye, s hogy nemcsak üres fenyegetést tartalmaztak körleveleik, mutatja, hogy 1841 elején országszerte plébánosok elleni perekről érkeztek hírek. Az ellenzék elérte, hogy a megyékben az 1647/14. tc.-re hivatkozva vegyes vallású tagokból álló törvényszékeket nevezzenek ki az esetek elbírálására. Már maga a tény, hogy plébánosokat nagy számban egyszerűen beidéztek a törvényszék elé, majd 600 forint pénzbüntetés megfizetésére ítéltek, súlyos tekintélyveszteséget okozott az egyháznak, továbbá nyilvánvalóvá tette, hogy az egyre erősebb liberálisok a következő országgyűlésen minden bizonnyal keresztülviszik a vallásügyi törvény megváltoztatását.

A "nagypolitika" szintjén több szakirodalmi hivatkozásban is ismertetett eseménysornak^[1318] eddig kevéssé ismert vonatkozása volt, hogy mindez hogyan tükröződött a hétköznapi emberek életében. 1841 elején ugyanis a lelkészkedő papság nehéz helyzetbe került: az áldás megtagadásával a vármegye, megadásával pedig egyházmegyei elöljárója (püspöke) rosszallását válthatta ki. Nem véletlen, hogy az érintett papok magatartása is differenciálódott, melyből tükröződött a polgárosodással szembehelyezkedő főpapi állásponthoz, vagy épp híveikhez való viszonyuk, egyéniségük is.^[1319] Alábbi forrásközlés^[1320] egy Szabolcs megyei, református vőlegényből illetve katolikus menyasszonyából álló jegyespár viszontagságaiba ad bepillantást, akiknek házassági áldását nemcsak megtagadta Geszteréd község plébánosa, hanem még "túl is lőtt" a célon, és nagyon határozottan fogalmazta meg a friggyel kapcsolatos ellenérzéseit. Az esketés előtti huzavona, a szűkszavú és lealacsonyító szertartás valamint a plébános átkozódása azonban ilyen politikai körülmények között nem maradhatott meg a fiatal jobbágy és felesége, valamint hozzátartozóik saját tragédiájának: a számukra kellemetlen procedúra megalázó volt a násznép, valamint a vegyes lakosságú nagykállói járás községeinek lakói részére is. Továbbá Tímár János panasza találkozott az ellenzék egyházpolitikáját felkaroló vármegye törekvéseivel is, mely az egyháziak politikai szerepvállalását, hatalmát nemcsak országos, hanem helyi szinten is visszaszorítani kívánta. Geszteréd község ráadásul egy felekezetileg nagyon is tagolt vidéken volt található.^[1321] Magán Geszteréden a lakosság mintegy kétharmada volt (római vagy görög) katolikus, míg a sokkal népesebb Balkányon a reformátusok képviseltek ugyanilyen arányt. Bökönyben és Hugyajon a görög katolikusok alkották a túlnyomó többséget, míg Szakoly népessége kiegyensúlyozottnak mondható a két felekezet között. (A járás központja, Nagykálló mintegy 5700 fős lakosságának 60 %-át adták a reformátusok, a római és görög katolikusok együtt alig 25 %-ot tettek ki, a fennmaradó 15 %-ot izraeliták alkották.) Nem csoda, hogy a felekezeti villongások élesen vetődtek fel a térségben. Érdemes még megjegyezni, hogy 1841-ben Geszteréd 52 éves, 1812-ben felszentelt plébánosa, Homonnay András egyben a nagykállói alesperesi tisztet is ellátta.^[1322]

A balkányi jobbágy beadványa (ld. 1. sz. dokumentum) nem egyszerűen a plébános eljárását a hatóság előtt szóvá tevő panasz, sokkal inkább tekinthető egy magánéletében súlyosan megbántott, vallásos ember lírai vallomásának. Leveléből kicsendül a kritika a névleges kereszténységet nemcsak eltűrő, hanem kifejezetten szorgalmazó egyházzal szemben, mely készséggel részesíti szolgáltatásaiban az erkölcseiben, vallásosságában ugyan kifogásolható, ám az egyház hatalmát elismerő embereket, ugyanakkor megtagadja mindezt másoktól. A panasz nyomán vett tanúvallomások (ld. 2. sz. dokumentum) között ugyan vannak átfedések, felidézésük mégis tanulságos azért, mert a nyilatkozók saját álláspontját tükrözve, újabb és újabb részletekkel pontosítva tárják fel a történtek aprólékos menetét. A geszterédi parókián lezajlott szóváltások nemcsak Tímár János személyes ügye miatt fontosak. Figyelemre méltó például, hogy a megsértett jobbágyfiú apja és násznagya pontosan tisztában voltak törvény-adta jogaikkal (meglehet, a vármegye és az egyház közötti konfliktussal is), és minderre hivatkozva kérték a plébánost, hogy álljon el a számára perbefogást eredményező eljárástól. A plébános azonban - kissé cinikusan - nemcsak a feudális igazságszolgáltatás lassúságára hivatkozott, hanem Lonovics római tárgyalásaira is. Különösen érdekes mindez azért, mert a Szabolcs megyei plébánosnak nemcsak arról a tényről voltak naprakész információi, hogy a püspöki kar megbízottját a pápához küldte, hanem utóbbiak között a magyar püspök tárgyalási pozíciójáról is. (Vagyis, hogy az egyház végső esetben elfogadta volna, ha a vegyes házasságot protestáns lelkész is megkötheti. XVI. Gergely pápa 1841. április 30-án kiadott "Quas vestro" kezdetű brévéje ugyanezt ki is nyilvánította, kiegészítve azzal, hogy az egyház fent kívánta tartani a passiva assistentia gyakorlatát és a reverzális megkövetelésének jogát.) Az illetékes szolgabíró, Szunyogh Rudolf^[1323] határozottan megállapította a geszterédi plébános törvénysértését és a házaspár magánéletébe való durva beavatkozását, ezért szorgalmazta a megbüntetését. (Ld. 3. sz. dokumentum.) A vármegye határozatában magáévá tette ezt az álláspontot, és - lehetőséget adva Homonnay András plébánosnak a házaspár törvényes összeesketésére - kilátásba helyezte a pap törvény elé idézését.

A történet folytatása innentől tipikusnak mondható az egész ország hasonló eljárásaihoz. A plébános nem fogadva el a vármegye illetékességét a házasságjog kérdésének a szabályozásában, az egri főegyházmegyében a reverzális nélküli vegyes házasság megáldásának tilalmát kihirdető Pyrker János László érsekhez fordult közbenjárásért. Az érsek, többi hasonlóan perbe fogott papjához hasonlóan, határozottan kiállt Homonnay eljárása mellett, erről április 8-án nyilatkozatot intézett a kancelláriához illetve Szabolcs vármegyéhez.^[1324] A nyilatkozat lényege, hogy az egyház a hívek lelkének megóvásáért érzett felelőssége miatt tilalmazza a vegyes házasságok kötését, s mivel a házasságot szentségnek tekinti, abba semmiféle világi hatóságnak nem enged beleszólást. Az intézkedést az evangélium szellemével azonosnak minősítette, és kifejezte határozott igényét a vegyes házasságok jövőbeli, kizárólag katolikus egyházi szempontú szabályozása iránt. A vármegyék azonban ragaszkodtak az áldásmegtagadó papok törvény előtti megbüntetéséhez, a kancellária pedig 1841 nyarától igyekezett mindent elkövetni, hogy rövid úton lezárja - az egyházra nézve egyre kínosabbá váló - jogi eljárásokat. Ezért elrendelték, hogy a vármegyékben indított plébános-perek iratait haladéktalanul küldjék meg a kancelláriára, abból a nyilvánvaló célból, hogy "elaltassák" az ügyeket. Ennek némely vármegye eleget tett, némelyek nem, de 1841 végétől már a reformellenzék is arra törekedett, hogy a helyi szintű konfliktusok helyett országos szinten oldja meg a vegyes házasságok ügyét.

Ez a következő országgyűlésen meg is történt, amikor a vallásügyi törvény (1844/3. tc.) elfogadása egyértelműen a liberálisok győzelmét jelentette.

Tekintetes Szolgabíró Úr!

Teljes bizodalmú pártfogó uram!

Én balkányi adófizető, helvéciai vallástételt követő Tímár János, feleségemmel, ugyancsak balkányi születésű diák katolika hitet valló Jakab Erzsébettel több évek óta állandóan és viszonozottan hű szerelmünk következésében, kölcsönös megegyezésünk és mindkét részről álló szüleink s rokonink jóváhagyásuk mellett házassági szövetségre léptem oly feltétel alatt, hogy - miként a hazai törvények kegyesen rendelék - lehető gyermekeink közül a fiak az atyai, a leányok pedig az anyai vallásban fognak kereszteltetni és neveltetni.

Midőn annakokáért ezen a szokásban lévő jegyváltással tanúk előtt megkötött házassági szerződésünket, a háromszori kihirdettetés által törvényesíttetni, az Isten szent nevére teendő esküvés által pedig megszenteltetni akarnánk és midőn a célból az illető anyaszentegyház szolgájához folyamodnánk atyai áldást keresvén - átkot találtunk. Átkot igenis, mert a geszterédi parókus, tisztelendő Homonnai András úr, hogy vagy engem reverzális adásra kénszeríthessen, vagy mátkámat is az elválásra bírhassa, elébb még csak hirdetni sem akarván, annak utána pedig feleségemet azon mocskolódó szavain kívül, melyeket a szemérem tilt elősorozni itten, az udvaron a szemétdombon leendő esketéssel fenyegetvén, a jegyben létel idejét reánk nézve elátkozá, kiapadhatatlan könnyek forrásává tevé. Mindezeket mi mint kölcsönös hajlandóságunknak tűzpróbáit tekintvén, még békével tűrhettük, sőt még afelett is, hogy esküvésünk templomon kívül is papi áldás nélkül történt, nem panaszolkodtunk. Nem, mert megvigasztalt annak tudása, hogy az áldás onnét felülről, a kegyelem atyjától vagyon^[1326] következőképpen az egyházi szolga azt csak kérheti, nem pedig adhatja; nem panaszolkodtunk, mert megnyugodtunk azon hitben, hogy szent a föld mindenütt, és a Mindentudó hallja az esküvőket mindenütt.

De annál keservesebben hatott reánk említett tisztelendő úrnak az esketés után feleségemhez intézett azon szava, mellyel előttem és bizonyságot tehető két balkányi közbirtokos nemes násznagyim előtt megtiltotta, hogy többé, mint anyaszentegyházból kirekesztetett személy a templomban sem áldozat, sem ájtatosság végett menni ne merészeljen. Istenem, hát oly nagy vétek-e az egymásért teremtetett lelkeknek az Isten által egybeadott szíveknek egymást szeretni, hogy az ekklézsiából való kirekesztést érdemeljen? Hát oly időt értünk-e, melyben a hitetlenül együtt lakók szó és fenyíték nélkül elnézetnek, az esküvés által megszentelt házasságban élni kívánók pedig papi átok alatt nyögjenek? Hát bűn-é engedelmeskedni a hazai törvényeknek, melyek az ily vegyes házasságot megengedik, olyannyira bűn-é, hogy midőn a gyilkosok, paráznák, Istent káromítók a vallásnak vigasztalásával és szentségével élhetnek, a becsületes és isteni és emberi törvények által egybekötött házasok, azoktól örökre megfosztassanak?

Ímé, tekintetes szolgabíró uram! Ó, feleségemen elkövetett legkegyetlenebb erőszak, mellyel szegénynek egyedüli földi kincse, léleknyugalma, Istenével való békessége zavartatik! Ímé, reménylett boldogságom helyett házasságomnak gyászos kezdete, mert szívemen égnek azon könnyek, melyek egyrészről az anyaszentegyház kebeléből kizárt, és emiatt sem az esketés előtt az áldozatban sem részesült, sem a szokott avatásra nem mehető feleségemnek, másrészről pedig gyermekök vesztét kesergő szüleinek szemeikből hullanak! Mert úgy vannak elhitetve, hogy sem feleségem, sem gyermekeim halálok történvén, eltemettetésre sem számlálhatnak. És így midőn egy akárkit felekezete iránti buzgósága oly messze viszen, hogy amiatt egy háznép boldogságában ily érzéketlenül dúlong, s magát minden törvényen felül képzeli, midőn egy lelki atya házassági szövetségünket áldás helyett törvénytelenül s önkényéből átok alá rekeszt, én legyek-e akkor az áldozat, én hordozzam-e lelkemen a büntetés keresztjét, én, aki amint mondják, egy reverzális adással mindent jóvá tehetnék? De hiszen nékem is, mint akárkinek, tulajdon hitem és meggyőződésem elidegeníthetetlen szentségem. Ezenkívül én nem ily feltétel alatt szerződtem, sőt midőn az esküvőre menvén reverzális adásra kénszeríttetném, tudván, hogy jobb az Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek,^[1327] az esketés elől vissza is jöttem. Úgyszintén most az esküvés után is, bár a legérzékenyebbül érdekeltetve, bár a házi nyugodalmáért minden lehető áldozatra készen, lelkem ismeretét meghazudtolhatom-é? Testi gyönyörökért születendő magzatim lelki szabadságát zálogba vethetem-é? Isten vagyok-é én, hogy a még nem is születetetteknek sorsáról rendelkezzem? Isten vagyok-é, ki egykoron gyermekeim szívét s gondolatit úgy vezethetném, hogy ne lenne okuk soha engemet, születésök napját megátkozni? Ily üldöztetésim között annakokáért, midőn a fennálló törvénynek védszárnya alatt pártfogást keresve tekintetes szolgabíró úr lábai elébe borulok, azon alázatos esedezésemmel bátorkodom alkalmatlankodni, hogy törvénytelen üldözőm ellen fedezni és csekély személyemet a tek. ns. vármegye oltalma alá ajánlani méltóztassék.

Mely velem közlendő s reám kiárasztandó szíves fáradozását hálás köszönetekkel vévén, maradtam tekintetes szolgabíró úrnak alázatos kész szolgája,

ifjú Tímár János adófizető

Balkányban, 9. febr. 1841.

Az 1841. évi febr. hónap 13-án Balkányban kivett ön-vallomás.

Kinek hívnak s.a.t?

Mi a panaszod?

Szunyoghy Rudolf m.k. szolgabíró

Az 1841. évi febr. hónap 13-án Balkányban kivett ön-vallomás.

Kinek hívnak s.a.t?

Mi a panaszod? Beszéld elő környülállásosan!

Szunyoghy Rudolf m.k. szolgabíró

Az 1841. évi febr. hónap 13-án Balkányban kivett ön-vallomás.

Kinek hívnak s többi? Mi panaszod van, add elő!

Költ mint fent.

Szunyoghy Rudolf m.k. szolgabíró

Az 1841. évi február 13-án Balkányban kivett tanúvallomás.

Jelen volt-é a tanú Geszteréden a r. kat. parókián, midőn balkányi lakosok Tímár János és Jakab Erzsébet házassági egybekelések végett magokat helybeli tiszt. Homonnai András úrral öszveeskettetni kívánták, mit azonban a tiszt. teljességgel nem akart megtenni? Ha jelen volt, hite alatt beszélje el az egész történetet!

Első tanú ns. Pap Károly ref., balkányi lakos és közbirtokos, második tanú ns. Finta Lajos ref., balkányi lakos, közbirtokos.

Harmadik tanú ns. Horváth József ref. balkányi közbirtokos.

Költ, mint fent.

Szúnyoghy Rudolf szolgabíró

Hogy geszterédi római katolikus plébános s vice esperes tisztelendő Homonnai András úr sérthetetlen hazai törvényeinket azoknak meg vagy nem tartásokat, az adatokból biztosan kiszámítható igazolás szerént mintegy szabad önkényétől függőknek s talán papi hatalmához köttetvéknek tekintve s azoknak biztosító oltalmok alatt az egymást hőn szerető rokon keblű, bár különböző vallású haza polgárai egybekelésöknek gáncsokat vetve, a felvilágosodás szelíd szellemét, a vakbuzgóság kárhozatos örvényének setét fenekéről díszjelül kiemelő jelen századunkra, mely a már-már minden törvényes vallásbeli felekezetű polgárok között törvényi szeretettel egybeforró s a setét századok vérző sebeit jótékonyan behegesztő szellemi s anyagi rokonosodással méltán büszkélkedve dicsekszünk, s a setétség homályos fátyolát visszavarázsolni törekvő vakbuzgóságától s ferde nézeteitől vezéreltetve papi szent hivatalát is mennyire elundokító módon merészlette általhágni, azt az ./. alatt ide rekesztett panaszos folyamodó levél nyomán^[1328] véghez vitt, tisztelettel ide rekesztett tiszti vizsgálatokból a tek. rendek bőven által látni méltóztatnak. Sértve vannak ezekbe az 1514. évi 8.,^[1329] sértve az 1790. évi 26. törvénycikkek rendeletei, lealacsonyítva s ártalmas gyomokhoz hasonlítva az azoknak oltalmok alatt apostoli királya s kedves hazája el nem különözhető szeretetétől lelkesített s úgy polgárai kötelességeinek is mélyen hódoló hazafi, feldúlva a házaspárok s rokonaik lelki nyugalma, sértve vannak az ilyetén közbotránkoztatást tilalmazó honi törvények.

Ezek egy oly polgári tisztes állásban lévő személynek, magának a felebaráti szeretetet tanító szent hit szolgájának konok merényei, kinek szent hivatalából eredő lelkiösméretes s egyszersmind polgári köteleztetése is, nemhogy a más rendű vallású s azt lelkiösmérete meggyőződéséből követő békés polgári lealacsonyításával a türedelmetlenség fáklyáját fellobbanni engedje, sőt a felebaráti szeretetet, hitbeli türedelmet s a világi törvények megtartását maga igen nagy befolyási példaadásával is élessze, s eszközölje, ki ellen a megsértett törvények, az okokon, mint biztos alapokon nyugvó, eltiporni szándéklott polgári jogok s maga a botránkozást okozó tett rögtöni s tettleges orvoslásért kiáltanak.

Ugyanazért a megsértett törvényeknek kiszolgáltatandó elégtétel s azoknak rendeletéhez képest fentérintett tisztelendő Homonnai András úr ellen alázatos véleményünk szerint megrendelendő tiszti ügyészi kereset elhatároztatása tekintetéből tesszük hivatalos jelentésünket.

Nagykálló, 1841. február 15.

Szúnyoghy Rudolf nagykállói járás, 2. szakasz szolgabíró

Rásó Lajos esküdt

Hivatalbeli kereset

Leszkay Ferencnek, tek. Szabolcs megye tiszti főügyészének, mint felperesnek geszterédi plébános és alesperes Homonnay András úr, mint alperes ellen.

A felperes tiszti főügyész az igazság és törvény kiszolgáltatása végett előadja, miképpen geszterédi plébános és alesperes Homonnay András úr helvéciai vallástételt követő, ugyancsak megyebeli Balkány helysége lakosa, Ifjabb Tímár János romano katolika hiten lévő Jakab Erzsébet hajadonnal házaséletre lépni óhajtván s egybeeskettetések végett a tisztelt plébános és alesperes úrhoz járulván először az öszveesketendőket bizonyos kötelezvénynek - mely szerint a tőlük származandó gyermekek minden nem különbsége nélkül a romano katolika vallást követni tartoznának - kiadására késztetvén, ennek megtagadásával pedig minden jó erkölccsel és papi szelídséggel s kötelességgel szemközt álló kifejezésekkel a célban vett öszvekeléstől őket untatván, végre pedig midőn mindezen kéntetéseket türelemmel meggyőzvén, szándékokban állhatatosak maradtak, a szentegyházon kívül Kálmán kir. II. könyve 15. fejezete rendelése^[1330] alatt, minden szertartás nélkül a feleket öszveadván, az áldást tőlük megtagadta, amint az előmutatandó tiszti vizsgálatból meg fognak tetszeni, mely vétkes tettei által az 1790/1. [évi] 26. tc., mely a vegyes házasságok gátlását erősen tilalmazza, sértve lévén, tiszti kötelességéhez képest kívánja, hogy a fent érdeklett tisztelendő plébános és alesperes úr az 1647. esztendei 14. tc. értelmében mindenekelőtt törvényesen intessék meg, miszerint az általa az anyaszentegyház minden szertartása nélkül öszveadott házaspárt áldja meg, különben ugyanazon törvény rendeleténél fogva 600 pengő forint fizetésére büntettessék.

Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat!

Az alább másolatban leírt hivatalbeli kereset következésében az 1647. esztendei törvény 14. cikkelye értelméhez képest ezennel törvényesen megintem tisztelendő plébános és alesperes urat, hogy az általa az egyházi szokott szertartás nélkül és áldásmegtagadásával öszveadott vegyes vallású házaspárt, Tímár Jánost és Jakab Erzsébetet az egyház színe előtt egy 15-öd nap alatt megáldani el ne mulassa. Az ellenkező esetre az említett 1647-i 14. tc. nyomán mindkét vallásfelekezetből elnökletem alatt kirendelt törvényszék előtt e folyó 1841. év s pünkösd hó 21. napján megyebeli N.[agy]Kálló mezővárosban törvényesen megjelenni - a törvény értelmében ítéletet nyerendő - tartsa törvényes kötelességének, mely iránt, midőn főtisztelendő plébános és alesperes urat törvényesen inteném s tekintvén megidézném, maradtam tisztelendő plébános és alesperes úrnak

hivatalbeli szolgálatjára készséggel

tek. ns. Szabolcs megye első alispánja, Jármy Imre

N.[agy]Kállóban, Pünkösdi hó 4-én az 1841. évben

Egyháztörténeti Szemle, 2002. 2. sz. 93-104. p.

Állam és egyház viszonya 1848. évi alakulásának egyik leginkább neuralgikus pontja (a papság fegyveres szolgálata, az egyházi vagyon sorsa, az egyházi személyek kinevezése stb. mellett) az oktatási rendszer tervezett reformjához kapcsolódott. A Pesten rendszeresen ülésező püspöki kar, valamint a törvényhozó és végrehajtó hatalom szervei között már 1848 nyarán is konfliktusokkal terhes vita zajlott, mely - kisebb megtorpanásokkal ugyan - a nemzeti önvédelmi háború szeptemberi kibontakozását követően is folytatódott. Az év utolsó három hónapja ilyen szempontból mintegy átmenetinek is tekinthető, hiszen a főpapok elfogadták a magyar törvényhozás értelmezését az október 3-i (az országgyűlést feloszlató) királyi leiratról, és helyükön maradva nemcsak a népképviseleti országgyűlést tekintették legitimnek, hanem a végrehajtó hatalmat átvevő Országos Honvédelmi Bizottmányt (OHB) is. (Egészen az év végéig, amikor túlnyomó többségük nem követte Kossuthékat Debrecenbe, hanem Pesten maradt és tisztelgett a bevonuló Windischgrätz előtt.) A kormányzat egyház- és oktatáspolitikai irányát ugyanakkor ebben a köztes időszakban továbbra is fokozódó aggodalommal szemlélték.

A folyamat egyik fontos dokumentuma volt a püspöki kar által november közepén az OHB-hoz intézett emlékirat, mely nemcsak a kormányzat egyes konkrét intézkedéseit kifogásolta, hanem igyekezett általánosságban is elemezni az oktatás- és egyházpolitikai folyamatok alakulásával kapcsolatos álláspontját.^[1332] A püspöki kar fontosnak tartotta, hogy emlékirata nyomtatásban nyilvánosságra is kerüljön, minden bizonnyal a kormányzatnak irányzott nyomásgyakorlás szándékával,^[1333] továbbá az abban foglaltakat a katolikus egyház igyekezett minél szélesebb nyilvánossághoz eljuttatni.^[1334] Az emlékirat szövege nemcsak egykorúan, hanem azóta is megjelent,^[1335] a kormány válasz-irata azonban még egyáltalán nem, pedig ahhoz hasonló alapossággal járta körül a püspöki kar által felvetett kérdéseket. Alábbiakban történő közlése^[1336] továbbá azért is fontos, mert csak így, a "másik oldal" véleményének megismerésével alkotható teljes kép a katolikus felső klérus és a polgári állam konfliktusokkal is terhelt viszonyáról 1848 őszén-telén.

A püspöki kar november 15-én fogalmazta meg az emlékiratot, 20-i dátummal továbbította az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz, amely azonban csak december 1-én kapta meg. (Feltételezhetjük, hogy a püspöki kar nyilatkozatát nem a dátumozás után azonnal, hanem pár nappal később küldte el.) Az OHB így mintegy kétheti késedelem után december 4-én utasította vélemény-kérés végett a dokumentumot a kultusztárcához, pontosabban Szász Károly^[1337] államtitkárhoz, aki Eötvös József miniszter távozása után a minisztérium első számú vezetője lett. Az államtitkár 9-ére készítette el a válaszát és küldte el az Országos Honvédelmi Bizottmánynak. Az OHB - tudomásunk szerint - ezt a hadiesemények alakulása illetve egyéb politikai kérdések előtérbe kerülése miatt a hónap végéig már nem továbbította, s a püspöki karnak erre az emlékiratára nem válaszolt hivatalos formában.^[1338]

Az emlékirat egyszerre tartalmazza a püspöki kar általános elvi álláspontjának kifejtését, valamint a minisztérium egyes intézkedéseit illető konkrét kifogások megfogalmazását. Ami előbbit illeti, súlyos vád fogalmazódott meg a püspöki kar részéről, hiszen úgy vélték, a minisztérium az iskolai reformokon keresztül a katolikus vallásgyakorlat ellen indított frontális támadást. (Például: "A közoktatási minisztérium részéről katolikus iskoláink újabb rendezése iránt eddig kibocsátott rendeletekben a katolikus egyház igényeire nemcsak, hogy kellő figyelem nem fordíttatott, hanem inkább azon nyílt célzat vala észrevehető, hogy reformok tervezete mellett azok katolikus egyházi s vallásfelekezöktől megfosztatván neutrális vagyis státusiskolákká alakíttassanak. [...] Nem szenved kétséget, hogy egy ilyreform, ha iskoláinkon csakugyan keresztülvitetnék, ezeket katolikus jellemökből tökéletesen kivetkőztetné." "Mi a vallásos nevelést és képzést a szociális élet és polgárzat nélkülözhetetlen alapjának tartván, a közös iskolákat, melyek a vallásos nevelés eszméjével ellentétben állnak, helyeselni nem tudjuk, és soha nem is fogjuk és róla egyenesen kimondjuk, hogy csak a vallás iránti közönyösséget, vagyis az elvallástalanodást fogják hathatósan elősegíteni." Stb.) Kifogásolták, hogy a kormányzat épp akkor kíván átfogó reformokat életbe léptetni, amikor az ország állapota ennek elhalasztását indokolná, a katonai helyzetre tekintettel. Elvben elismerték "az álladalmi főhatalomnak felügyelési jogát a közoktatásra" nézve, ugyanakkor kétségbe vonták a felekezeti belügyekbe való beavatkozás lehetőségét, és lényegében a korábbi állam-egyház viszonyon minden változtatási kísérletet ebbe a kategóriába soroltak. Érveltek továbbá amellett, hogy az egyházias oktatás változatlan fenntartása az államnak is érdeke, hiszen álláspontjuk szerint csak így lesznek a jövendő nemzedékek törvénytisztelők és erkölcsösek. Leszögezték az ellenállás és a tiltakozás jogát (az emlékirat végén ünnepélyes ellentmondásukat is kifejezésre juttatták, ugyanúgy, mint 1848 tavaszán az áprilisi törvények vallásügyi rendelkezései ellen), valamint azt, hogy a jövőben is minden törvényes eszközzel ellent fognak mondani a vallásukra sérelmesnek vélt kormányzati törekvések ellen. Sőt, óvatosan megemlítették, hogy a katolikus tömegek a jövőben fokozottabban fognak "a vallásszabadság s egyháztestületi jog féltett kincsei felé fordulni", "s fordulandnak annál bizonyosabban, minél tovább terjeszkedendnek a tisztelt minisztérium intézkedései azon tér elfoglalásában, melyet valamint a többi, e honban bevett vallásfelekezetek elidegeníthetlen sajátjuknak tartanak, úgy a katolicizmus sem engedhet át a státusnak". Konkrétan kifogásolták a szaktanrendszer behozatalát két budapesti középiskolában, különös tekintettel arra, hogy a hittant a kötelező tárgyak közül kivéve, tanórán kívüli időben tartandónak minősítették, fakultatívvá tették a vasár- és ünnepnapon kívüli miselátogatást; elítélték a minisztérium által a konviktusok megszüntetésére tett lépéseket; azt a vélt kormányzati szándékot, hogy az egyházi alapítványokat rendeltetésüktől eltérően akarják felhasználni; valamint azt a rendelkezést, mely lehetővé tette magyarországi diákoknak poroszországi tanítóképző intézményekbe való kiküldését.

1848-ban az új polgári állam egyház- és oktatáspolitikai elképzelései valóban teljes egészében és elvi síkon is elfogadhatatlanok voltak a püspöki kar számára és fordítva. A konfliktus mégis konkrét intézkedések mentén tört ki. Az év végi, emlékirat összeállításhoz és sajtópolémiához vezető összeütközések közvetlen kiváltó oka a Szász Károly által november 1-én közzétett középiskolai reformjához kapcsolódott, a többi kérdés ennek mintegy mellékszálaként került említésre. Eötvös József még miniszterként augusztus 24-i rendeletében^[1339] szabályozta a középiskolai reform ügyét, melynek lényege az ún. szaktanrendszer behozatalában jelölhető meg. Eötvös sem titkolta a szándékát, hogy a hazai oktatási rendszer átfogó átalakítására készül, mely az elemi és a középiskolák szintjén egyaránt az állam és az egyház közötti feszültségek fokozódásához vezetett. A miniszter szeptember végi távozása után - a felelős kormányzat felbomlása és a nemzeti önvédelmi háború kibontakozása miatt - a reform életbe léptetésére nem került sor. A november 1-i rendelet^[1340] kifejezésre juttatja a kormányzatnak a középiskolai reform iránti eltökéltségét - az Eötvös-féle rendelkezés értelmében - azonban a végrehajtást a budai és a pesti középiskolák kivételével elhalasztja. Ez utóbbi, piarista intézményeknél azonban 12 pontba foglalt reformot léptet életbe. Elsőként elrendeli a szakrendszer behozatalát (jelentése - az "osztályrendszerrel" szemben - az, hogy egy-egy oktató nem valamennyi tárgyat tanítja egy-egy osztály egésze részére, hanem egy-egy nyilvános pályázat útján kiválasztott tanár valamely szaktárgyat több osztályban is tanítja^[1341]), majd leszögezi, hogy a szóban forgó iskolákban a piarista rend tagjai közül, az igazgatóság javaslatára a minisztérium nevezi ki a tanári kart.^[1342] Rendelkezik az oktatói fizetésekről, a tankönyvekről, a tanszerekről, a tanítási év kezdetéről stb., igazán neuralgikus pontja még a hittan rendezése volt: "A vallás magántanulmány legyen, s a szülékre hagyassék gondoskodni arról, hogy fiaik a vallásos oktatást illető lelkészeiktől vegyék. Ezen oktatásnak a kiszabott rendes közleckék idején kívüli órákban kell történni, s ünnep- és vasárnapokat kivéve templomba járásra a növendékek ne szoríttassanak."

Szász Károly rendelete jelezte, hogy a liberális kormányzat hosszabb távon eltökélt a reform végigvitelében, ráadásul a piarista rend felvilágosult szellemű oktatói karában számos partnerre is talált az oktatás modernizációjának kezdeményezése. Nem véletlen, hogy a politizáló katolikus közvélemény felháborodása nemcsak a kormányzat elleni agitációban nyilvánult meg, hanem a piarista rend is számos támadást kapott a katolicizmus ügyének "elárulása" miatt. A Religio és Nevelés (más konzervatív-katolikus orgánumok mellett) széles körben adott teret ilyen, mozgósító jellegű megnyilatkozásoknak, sőt a püspöki kar ennek hasábjain nyilvánosan rótta meg a piarista rendet.^[1343] Egyes piaristák ugyanitt igyekeztek védeni magukat az igazságtalan és túlzó vádak ellen, valamint a szakrendszer bevezetése kapcsán egyfajta "középutas" megoldások mellett érveltek.^[1344] A katolikus lapokban ugyanakkor az év vége felé erősödött az egyházpolitikai reformokat megfogalmazó kormányzat elleni nyomásgyakorlás, sőt, egyfajta konzervatív-klerikális ellenzéki mozgalom indításának szándéka. Többen szorgalmazták például az 1848 tavaszán - többek között Szemere Bertalan belügyminiszter határozott rosszallása miatt - megfeneklett petíciós mozgalom újraindítását.^[1345] Úgy vélték, a katolikus tömegek mozgásba hozatalával kell eltántorítani a kormányzatot az iskolai rendszer bármilyen reformjának tervétől, ezért szorgalmazták, hogy a püspöki kar az eddigieknél is határozottabban álljon az elégedetlenkedők élére, hívjanak össze iskolai és/vagy szülői gyűléseket, továbbá szorgalmazzák a sajtóban tiltakozó levelek nyilvánosságra hozatalát.^[1346]

A kormányzat és támogatói azonban állták a katolikus egyháztól illetve közvéleménytől rájuk nehezedő nyomást, és többnyire elvi kérdést csináltak abból, hogy nem tesznek engedményt. A püspöki kar hivatalos emlékiratában felhozott vádakra - mint említettük - az OHB hivatalosan már nem tudott reflektálni, ugyanakkor a kormányzat egyes képviselői, illetve az annak politikájával (közelebbről egyház- és oktatáspolitikájával) azonosuló közéleti személyiségek, publicisták igyekeztek a nyilvánosság előtt ellensúlyozni a katolikus egyházból jövő kritikus véleményeket. Ez részben történhetett spontán módon, részben pedig maga Szász Károly is utalt rá, hogy a minisztérium élni fog a sajtó nyilvánosságának eszközével, hogy felvegye a harcot a katolikus püspöki kar agitációja ellen.

Már a püspöki kar emlékiratának nyilvánosságra kerülése előtt jelentek meg a katolikus akciókat elítélő megnyilatkozások kormánypárti illetve radikális újságírók tollából.^[1347] Az emlékirat megjelenése, a katolikus közélet erőteljesebb megnyilatkozásai után decemberben azután a kormánypárti sajtó sem akart a Religio és Nevelés vagy a Katholikus Néplap adósa maradni. A Pesti Hírlap névtelen szemleírója^[1348] így vélekedett: "Kívül a politikán, figyelemre is alig méltatva, legtöbb ember által hírből sem ismerve, s tehát egész hatástalanul egy kis csörömpölés van a Religio és Nevelés c. katolikus hírlap hasábjain. Azaz jókora csörömpölés volna biz az, de elvész a mának és tegnapnak nagyszerű küzdelmében. Az egész lárma a közoktatási minisztérium ellen van ütve és oly ingerültséggel folyik, mintha a sátán ellen hívná fel híveit." Megjegyezték, hogy a népiskolai törvény augusztusi vitája idején Eötvös mérsékelt álláspontja miatt érte az a vád a minisztériumot, hogy túlzott engedményeket tesz a katolikus egyháznak, most pedig utóbbi részéről indul támadás azzal a jelszóval, hogy a hitetlenséget mozdítja elő. A publicista szerint a püspöki kar "jajveszékelése" és a katolikus sajtó "oktalan izgatása" nem más, mint hogy a kormány ellen "a vallás külszínével agitálni némelyek nem átallanak". Ez a cikk is az áprilisi törvények szerves folytatását látta a minisztérium rendelkezéseiben és támogatta is azokat, amelybe beleillett az egyház iskolafenntartói szerepének háttérbe szorulása is: "Ha az állodalmi iskolák virágzásra érnek, a felekezeti és magániskolák inkább kevesbedni fognak; mert az élet ösztöne - minden papolás dacára - felkeresteti azt, ami jobb." Hozzászólt a kérdéshez az egyik személyében is leginkább érintett katolikus pap, Hanák János is.^[1349] A katolikus publicistákhoz hasonló szenvedélyességgel, de értelemszerűen azzal ellentétes következtetéseket levonva fogalmazta meg gondolatait. Nemcsak saját rendjét a piaristákat vette védelmébe (hangsúlyozva, hogy ők már régóta szorgalmazzák a modern szakrendszer behozatalát), hanem a kormányzattal is teljes mértékig azonosította magát. Elítélte azokat, akik "az országos honvédelmi bizottmány rendeletét is megtámadni, s hazánk ily zavaros állapotában a nyilvános törvények ellenére a népet szóval, írással, sőt aláírási ívek köröztetésével bujtogatni merészkednek", és tételesen védelmébe vette a szakrendszerre való áttérés szükségességét. Kimutatta, hogy a püspöki kar tiltakozása hangzatos mögött politikai számítások is rejlenek, ami jól látszik például abból, ahogy a katolikus alapítványokat féltik: "Aztán miért nem szólottatok akkor, midőn az abszolút kormány zsoldosait, a szabadszellem hóhérait, a cenzorokat (és azok között még protestánsokat is) azon alapítványokból fizette? Akkor hallgattatok, ugye? És most zajt üttök, keresztet fogtok kezeitekbe, s farizeusi álarcot vontok jezsuita képetekre, úgy bujtogatjátok a népet. De hála a fölvilágosodás szellemének, a nép nemigen hallgat reátok, a nép jól tudja, hogy míg őt a túlvilági javak boldog reményével kecsegtetitek, addig ti a zsíros javadalmakra ásítoztok; a nép nemigen hiszi már, hogy a kálvinista vagy lutheránus nem üdvözülhet, hanem mindnyájokkal testvéri egyességben él. És ti, sötétség baglyai, a testvériség szent elvét, melyet idvezítőnk alapított meg, ily alávaló, piszkos, önérdek-szülte bujtogatásokkal akarjátok megrontani! Hiába iparkodtok sötétséget csinálni, ha a nap feljött, egy-két szobát sükerülend elhomályosítani, de a nagy mindenségen a világosság árja fog ragyogni." A magyar kormánnyal szemben szándékos károkozást feltételezett a "károgó" katolikus lapok "lázító cikkei" részéről, amelynek valódi vesztesét magában a katolikus egyházban jelölte meg: "Ezekkel [a hírlapi támadásokkal] egy-két olvasó-pergető nénikét vagy holmi zsidó-evő antiquariusokat elcsábíthattok, de a józanabb gondolkodású katolikusok utálattal fordulnak el tőletek, mert tudják, hogy jezsuita szellemű lapjaitok március óta sokkal többet ártottak a magyar katolikus egyháznak, mint minden eddigi mozgalmaink."

A katolikus támadásokkal szemben a közoktatási tárca tételes választ is kívánt adni, melyet Szőnyi Pál, a minisztérium közoktatási osztályának tanácsosa fogalmazott meg, nyilván Szász Károly nézeteivel teljes összhangban.^[1350] Szőnyi terjedelmes - ám így is befejezetlenül maradt - irománya rendkívül mérsékelt hangot ütött meg, s egy precíz hivatalnok alaposságával sorolta az ügyiratszámokat, pénzösszegeket, amelyek mind ellentmondtak annak, hogy a katolikus alapítványokból a kormányzat egy fillért is elvont volna más vallásúak céljaira, vagy hogy a piarista iskolákat már a régi rendszerben is az állam finanszírozta, vagy éppen arra, hogy a konviktusok megszüntetése az érdekelt felekkel történt körültekintő egyeztetés után, sőt épp azok kérésére történt stb. Szerfelett rosszallta, hogy a püspöki kar emlékirata nyilvánosságra került (mérsékelt álláspontjának megfelelően ezért ugyan a Religio és Nevelés szerkesztőjét hibáztatta), és udvariasan felhívta a figyelmét a felső klérusnak, hogy vagy nem olvasta a kormányzat hivatalos megnyilatkozásait (rendeleteit a Közlönyben, illetve az országgyűlés elé bocsátott pénzügyminiszteri költségvetés-tervezetet), és akkor egyszerűen téved; ha pedig olvasta - márpedig olvasnia kellett - akkor tudatosan terjeszt rossz híreket, és "tudomásával ellenkezőt ír ellenünk az országos honvédelmi bizottmányhoz". Nem tudni, hogy Szőnyi tényleg ennyire jóhiszemű volt-e a püspöki karral kapcsolatban, vagy inkább ironizált, amikor arról például arról írt, hogy a klérus "alsóbb rendű vádlóink által el hagyván magát ámíttatni, hivatkozik ennek oly állítólagos kifejezésére, melyet emberi szem ebben [ti. a Közlöny-ben] soha nem látott, emberi fül tőlünk nem hallott, s a kultuszminisztériumi embereknek soha még gondolatjába sem ment".^[1351] Cikkét folytatni akarta a "vádak szellemi részével" kapcsolatban is, ennek közlésére azonban már nem maradt ideje.

Szász Károly alább közölt válasza jóval rövidebben, de szintén tételesen cáfolta a püspöki kar által felhozottakat, és megfogalmazta a kormány álláspontját az ún. "szellemi rész" tekintetében is. Úgy vélte, a katolikus püspöki kar csak egy tényezője a magyar társadalomnak, a minisztériumok feladata pedig az, hogy utóbbi összességének érdekeit tartsa szem előtt. Leszögezte továbbá, hogy mint minisztériumi tisztviselő az országgyűlésnek tartozik felelősséggel, márpedig, amennyiben "intézkedései az országgyűlésének nézeteivel egybe hangzanak, könnyen és örömest nélkülözi a magyarhoni püspöki kar egyébiránt nagyra becsült helybenhagyását". Márpedig az országgyűlésben a népiskolai törvény vitája kapcsán kiderült, hogy a minisztérium jóval mélyebb reformokat is foganatosíthatott volna iskolaügyben az 1848 novemberében kifogásolt rendeleteknél.^[1352] Szász megjegyezte továbbá, hogy a katolikus sajtóban kibontakozó kormányellenes agitációra a püspöki karnak bizonyosan befolyása van, és utóbbit igencsak erélyesen kellene figyelmeztetni, hogy hagyjon fel ilyen irányú tevékenységével. Szász Károly mindenesetre jottányit sem tért le a megkezdett útról, aminek még a december végi, felfokozott napokban is bizonyságát adta.^[1353] S bár 1848 végi reformterveit elsodorták a szabadságharc hadieseményei, a magyar polgári kormányzat 1849 májusában következetesen ott akarta folytatni, ahol a Debrecenbe menekülés előtt abbahagyták. "A magyar nemzeti kormány jól tudván, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség szent elveinek sikeres alkalmazását csak célszerű népnevelés által érhetni el - írta a Közlöny már Horváth Mihály miniszterségének idején -, mert nevelés által képeztetik az ember emberré, nevelés és oktatás teszi őt a polgári társaság hasznos tagjává; azért mindjárt alakulásakor fő teendői közé számítá a közoktatás ügyét fölkarolni, s az abszolút kormány alatt behozott szellemölő, elavult tanrendszert nem javítani, mert az javíthatatlan, hanem teljesen újjáalakítani."^[1354] Az új kultusztárca erélyesen fogott hozzá a "felekezetesség régi maradványinak" felszámolásához, és eközben visszatekintett 1848 őszére, amikor a két pest-budai piarista gimnáziumban bevezették a szakrendszert: "De alig indíttaték meg a dús eredményekkel kecsegtető rendszer, alig foglalák el a szaktanárok rendelt helyeiket, a lelkes tanárokat, sőt még a minisztériumot is minden oldalról megtámadták a sötétség barátai, s a vallás védelmének ürügye alatt mindent elkövettek, hogy az üdvös intézkedést akadályozzák, s a szakrendszert mindjárt kezdetben megbuktassák". A lap közölte továbbá a "feketesárga" kormányzat által foganatosított oktatási rendszerrel kapcsolatban Szőgyény-Marich László rendeletét, mint "a szellemölő obskurantizmus és jezsuitizmus remek példányát", melyből nemcsak a szakrendszer megszüntetése, a magyar kormánnyal együttműködő piarista tanárok meghurcolása feltűnő, hanem az is, hogy az iskolarendszernek a katolikus püspöki kar igényei szerinti fenntartását a cs.kir. közigazgatás fontos politikai kérdésnek is tekintette.

A vallás- és közoktatásügyi minisztériumból

Az országos honvédelmi bizottmánynak

A magyarhoni püspöki karnak a honvédelmi bizottmányhoz benyújtott, ott 4287. számmal jegyzett s ezen minisztériumhoz véleményadás végett általtett emlékiratában kijelentett aggodalmai merőben alaptalanok:

1ör. Legfőbb aggodalma a tisztelt püspöki karnak onnan ered, hogy volt közoktatási miniszter, b. Eötvös József úr f. évi augusztus 24-én kelt, s a Közlöny 77. számában közzétett rendelete által némely középtanodában a szakrendszer behozatalával oly formán célzott átalakítandóknak, miszerint a vallástan bennük rendszeres tanulmány ne legyen, a tanárok pedig akármelyik bevett vallást követő szaktudósok közül pályázat útján választassanak. Mely rendelkezés, ha életbe léptettetnék - a püspöki kar állítása szerint - az oskolákat katolikus szellemökből tökéletesen kivetkőztetné, a fenntartásokra alapított fundust rendeltetésétől elvonná, vagyis más szavakkal megszüntetné e honban a katolikus iskolákat, lefoglalná a katol.[ikus] iskolai alapítványokat, s a katolikusok vallási és oktatási szabadságán fennálló intézetein, tulajdonán helyrehozhatatlan sérelmeket ejtene.

Ámbár a rendelet, melyből ezek következtetésképpen kivonatnak, még volt kultuszminiszter, b. Eötvös József úrtól származott, s az ő lelépésével, s a haza szorult körülményei közbejöttével meghiúsulván, teljesedésbe nem ment, mindazonáltal ezen minisztérium, mely annak elveiben teljesen osztozik, felelősségét is elvállalni mindig kész, ha már csak azon egy okból is, mivel az országgyűlés, melynek a közoktatási minisztérium nevelés ügyében bizományosa, éppen azon nézeteket vallotta magáénak és szentesítette mind elvileg, mind az ekként rendezendő középtanodák költségeinek megszavazásával, benne foglaltatván ezen költségek azon 1 1/2 millió forintokban, melyek évenként a nevelés ügyének javítására a kultuszminisztérium által kérettek, s fele részben 1848 második felére meg is ajánltattak.^[1355]

De azon állítása a tisztelt püspöki karnak, hogy b. Eötvösnek státus iskolák behozatalát célzó intézkedései az ő lelépése után a vallás és közoktatási minisztérium által rész szerint életbe léptettettek volna, tévedésen alapul és valótalan. Erre ugyanis tetemes költség leendett szükséges (minden középtanodára közel 6000 ft.), mit a hon mostani körülményeiben a honvédelmi bizottmány ki nem rendelhetvén,

a) az egész ország Pest-Budán kívüli minden középtanodáiban tanítás és tanító személyzet - fájdalom - egy hajszálig az maradt, ami volt,

b) a pesti és budai tanodák eszközölhető javítására a honvédelmi bizottmány 2800 forintokat applacidálván, ezen csekély öszveg erejéig tétettek némely változtatások, ú.m.

1.)^[1356] nem ugyan a tanítói személyzetben, mert erre mint ezelőtt is, a kegyes szerzeti rend tagjai alkalmaztattak a szerzet főnökének ajánlása szerint, hanem

b) a tanításban az eddigi osztályrendszer helyett magoknak a tanároknak ajánlkozására behozatott a szakrendszer, miszerint t.i. minden tanár csak egy tudományt, mely szaktudománya, tanítson, s annak különböző részeit adja elő a különböző osztályokban. Ez a mívelt világban közönségesen elfogadott rendszer sem összehangzási, sem össze nem férhetési viszonyban nem álla a katolicizmussal.

c) Vallást illetőleg megáll[ap]íttatott azon elv, hogy kiki maga vallására saját vallási lelkészétől taníttassék, szülői gondossága által. Ezen sokszor elhanyagolható szülői gondoskodás helyett maga a szerzet ajánlkozott a vallásnak katolikus növendékek számárai tanítására, mi elfogadtatott, a vallástanításra rendes óra - minden tanítási napon 10-11 [óra között] - tűzetett ki, s szorgalmasan folyik is, és ha ezen óra, miként a püspöki kar gondolni látszik, azon okból, mivel a gyermek addig már két órát tanult, célarányosnak nem találtatnék, nyilván fenn van hagyva a tanároknak javasló felterjesztést tenni, az órák legcélszerűbb elrendezéseiről.

d) Elrendeltetett, hogy a tanuló gyermekek ünnep- és vasárnapokon kívül templomjárásra kényszerítőleg ne szoríttassanak. Ezen rendeletet, mely a tudománynak szintúgy, mint az igaz és őszinte vallásosságnak érdekében tétetett, csak azon esetben tanálja a minisztérium megmásítandónak, ha felvilágosíttatnék, hogy az a katolika vallás hitágazatával lényegesen ellenkezik.

e) Minthogy a szakrendszer mellett a tanárok azon keresetektől, miszerint magok osztályokból egyes növendékekkel korrepetálván, innen néha tetemes jutalmok volt, elestek, ennek némi kárpótlásául, úgy a valóban derék és jeles tanítók méltó és buzdító jutalmazásául a honvédelmi bizottmány által kirendelt összegből számukra fejenként 160 pf. díjazás szabatott, s a derék Hanák volt segédkönyvtárőri fizetésének megtartása mellett tétetett át a budai középtanodához,^[1357] hol saját természettani gyűjteményének felmutatásával élénkíti és érdekesíti hasznos tanításait.

Ennyiből és még egy jártával sem többől áll a pesti és budai középtanodák eddigi rendszerének változtatása, melyből a tisztelt püspöki kar annyival kevésbé meríthet aggodalmat, mivel azon kevés költség is, melybe kerülnek, nem az alapítványi pénztárból, hanem a honvédelmi bizottmány rendelete nyomán az álladalomtól telik ki.

2or. Második aggodalmát a tisztelt püspöki karnak okozták a f. évi október 18-án és november 4-én kelt minisztériumi rendeletek,^[1358] melyekben mellesleg ezen minisztériumnak azon nézete említtetik, mi egyébiránt b. Eötvösnek lelépése előtt nyilvánított célzataival egybehangzó, hogy a konviktusok, ú.m. a tanuló ifjaknak kényszerített együtt lakása és étkezése eltöröltessenek, s e helyett a költség, melyet az ily konviktusok fenntartása igényel, a tanulók közt segélydíjképpen kiosztassék, miből aztán maguk a növendékek vagy természetes gyámnokaik gondoskodjanak lakásukról s tartásukról.

Hogy ezen rendszer, mely egyébiránt magának egy ily nemű konviktusnak papi elnöke által hozatott indítványba, s csupán a kolozsvári növeldét illetőleg vétetett az odavaló Gubernium ajánlatára teljesedésbe, másokra nézve pedig csak terveztetik, a katolicizmussal szintén semmi összefüggésben nincs, magában világos, s valóban ily konviktusok a protestánsoknál is éppen úgy, mint a katolikusoknál gyakorlatba vannak, de másfelől a tapasztalás elég kiáltólag mutatja azon phisicai és erkölcsi káros következéseket, melyek az ily kényszerített együttlakás s azzal egybekötött életmódokból származnak, miért is ezen minisztérium a józan neveléstan elveihez híven nem szünend is meg azon munkálkodni, hogy az efféle konviktusok minden felforogható jogsértés kikerülésével mielőbb megszüntettessenek, mi részben mennyire óvatosan kívánt eljárni ezen minisztérium, a n.[agy]váradi tankerület igazgatójához bocsátott rendelet ide fogott másából^[1359] is látható.

3ik aggodalma a magyarhoni püspöki karnak az, miszerint volt kultuszminiszter b. Eötvös József úr az ország minden bévett vallásából bizonyos számú ifjakat a népnevelési pályára való tudományos készülés végett poroszhoni tanítóképezdékbe kiküldeni szándékozott s ezen szándékának létrehozásával lelépése után is a minisztérium fel nem hagyott. A magyarhoni püspöki kar becsülete érdekében nem akarja feltenni ezen minisztérium, hogy annak nehézségei egy oly szent és sürgetős szükségű dolog ellen volnának intézve, minemű maga a kiküldés s ettől feltételezett kiképzése éppen azoknak, kik az anyagilag felszabadított nép szellemi és erkölcsi emancipációjának nagy munkájára lesznek meghíva, e szegény honban, mely minden reá tóduló szerencsétlenségeit azon egy kútfőre viheti vissza, hogy népe a míveltségben messze elmaradt, hanem hajlandó ezen nehézségek okát abban keresni, miért küldetnek katolikus ifjak is Poroszhonba, vagyis oly álladalomba, melynek feje protestáns, mire csak azt jegyzi meg e minisztérium, hogy Poroszhonban több katolikus oskolatanítói képezdék léteznek, pl. Boroszlóban, s a kiküldendő katolikus ifjak éppen ily katolikus képezdékbe vannak utasítva, melyeknek szerkezete s gyakorlati jelessége közelismerés szerint messze felülmúlja más német tartománybeliekéit, pl. a bajorhoniakét. S még a költség tekintetében sem lehet nehézsége a tisztelt püspöki karnak, mert noha 1848-ban nov. 3-án 17244/604. sz. alatt kelt kir. intézvény értelmében a katolikus képezdék költségeinek s tehát az azok számára készítendő tanárok képzésének is a tanulmányi alapból kellene kitelni, ezen kiküldendő ifjak mindenkinek, tehát a katolikusoknak is számára a kultuszminiszter az országtól kérte és nyerte is meg a szükséges költséget, miként ez a nyomtatásban közkézen forgó álladalmi költségek tervezetéből a tisztelt püspöki kar előtt is tudva lehetne. Végre

4er ami az alapítványi fundusok idegen célokra fordítását illeti, ez a vád merőben alaptalan, s teljességgel nem áll, mert nemcsak a fennebbiekben meg van mutatva, hogy minden gáncsolás alá hozott intézkedések álladalmi költségen létesíttettek, de bátran felhívja ezen minisztérium a honnak akármely fiát, mutasson ki csak fillért is, mely ezen minisztérium létrejöttétől fogva mostanig, b. Eötvös alatt vagy azután az alapítványi pénztárból valamely más, az azelőttiektől különböző nemű célra vagy éppen protestáns intézetekre kirendeltetett volna. Míg ezt nem teszi, mert lehetetlen tennie, addig az általános vádaskodásoknak semmi nyomadéka nem lehet.

Általában a felhozott vádaskodásokra, melyeknek tényleges cáfolatával talán igenis hosszasan foglalkozott e minisztérium, csak azt jegyzi meg végképpen, hogy akármelyik minisztériumnak teendőiben iránytűje nem más lehet, mint a törvény, s a nemzetnek az országgyűlésében nyilatkozó akarata. Ezt igyekezte s fogja ezután is folyvást követni igyekezni a kultuszminisztérium is, és ha meg lesz győződve, hogy intézkedései az országgyűlésének nézeteivel egybe hangzanak, könnyen és örömest nélkülözi a magyarhoni püspöki kar egyébiránt nagyra becsült helybenhagyását. Márpedig kétségtelennek tartja ezen minisztérium, hogy az országgyűlésének az oskolák valláshozi viszonyáról nyilvánított nézetei még többre is jogosítottak volna annál, amivel a magyarhoni püspöki karnak visszatetszését magára vonta.

Végre nem mellőzheti el ezen minisztérium a tisztelt honvédelmi bizottmány figyelmét azon körülményre vezetni, hogy amely alaptalan vádak a közlött emlékiratban a kultuszminisztérium ellen felhozattak, ugyanazok ismételve és sokképpen variálva darab idő óta töltik be több oly lapok hasábjait, melyekre a tisztelt püspöki karnak nem lehet, hogy befolyása ne legyen.

Amennyiben ezen megtámadások magányos vélemény nyilvánításának tekinthetők, cáfolásuk s megtorlásuk hasonlóan sajtó útján eszközlendő, mi a fennforgó ügyben rövid idő alatt meg is fog történni. De amennyiben ilyes megtámadások a törvényes határokon túl lépnek, pl. a kultuszminisztérium törvényes hatóságát oktatási ügyekben kétségbe vonják, vagy éppen megtagadják, a szülőket tettleges ellenszegülésre felszólítják, ennyiben a kormány figyelmét igenis igénylik, mert főleg a vallási ügyben vagy annak ürügye alatt a míveletlen népet fölingerleni nagyon könnyű és ha az izgatás bizonyos fokra hágott, akkor a törvényes visszatorlás nem csillapít, hanem még inkább ingerel, azért a tisztelt püspöki kart a honvédelmi bizottmány által komolyan felszólítandónak véli ezen minisztérium arra, miszerint hasonló alaptalan vádaskodásoktól mind magát megtartóztatni, mind azokat, kiknek cselekvéséről rendelkezik, ezen megtartóztatásra utasítani hazafiúi szoros kötelességének ösmerje.

A közlött emlékiratot visszazárom.

Budapest, dec. 9. 1848.

a vallás- és közoktatásügyi álladalmi titkár,
Szász Károly

Múltunk, 2002. 3-4. sz. 427-475. p.

A konzervativizmussal foglalkozó eszmetörténészek valamint a konzervatív párt-szervezeteket kutató politológusok egyaránt gyakran azzal kezdték tanulmányaikat, hogy feltették a "mi a konzervativizmus?" kérdést és megpróbáltak válaszokat, válaszkísérleteket megfogalmazni. Abban többé-kevésbé egységesen egyetértettek, hogy a konzervativizmus általános definíciója nagyon nehéz, a jelenség meghatározását a vizsgált tér és idő egyaránt alapvetően meghatározza.^[1361] A konzervativizmusra adandó válaszlehetőségek kivétel nélkül arra keresik a feleletet, hogy pontosan mi is a "konzerválás" tárgya, mi az, amit megőrzésre, átörökítésre méltónak találtak. Ez értelemszerűen mást jelenthetett az Egyesült Államokban, Angliában és Magyarországon, sőt a konzervativizmus meghatározása utóbbi esetében is meglehetősen differenciált, ha például a 19. vagy a 20. században vizsgáljuk a jelentését. Legalább ennyire szerteágazó és problematikus témához jutunk, amikor a "katolicizmus" jelentését igyekszünk definiálni, hiszen - a terminust nyilvánvalóan nem vallási, teológiai értelemben használva - a katolikus egyház közéleti szerepvállalásának, politikai érdekérvényesítési lehetőségeinek egészen más kereteket szabtak a különböző állami berendezkedések, az állam-egyház viszony rendszerei és mindennek időbeli változásai.

Mind a konzervatívokról, mind a politikai katolicizmus képviselőiről általában elmondható, hogy nem nagyon kedvelik az absztrakt elméletek alkotását, önmaguk pártként való elnevezését és definiálását (bár épp a magyar XIX. századból is hozhatók - az öndefiníció és/vagy az elhatárolódás kényszerének hatása alatt született - ellenpéldák), továbbá működésük középpontjába a megőrizni ("konzerválni") kívánt intézményeket állítják.^[1362] A konzervatívok esetében - a történelmi kontinuitás fontosságának szellemében - a megőrizni kívánt intézmény lehet maga az állam, a monarchikus berendezkedés, a politikai katolicizmus esetében a konzerválás igénye elsősorban vagy kizárólagos módon a katolikus egyház társadalmi berendezkedéseire/előjogaira vonatkozóan fogalmazódik meg. A két politikai ideológia (katolicizmus és konzervativizmus) között a kapcsolódás ezáltal lehetséges és gyakran létre is jön, ugyanakkor nem szükségszerű. A szerteágazó konzervativizmus-definíciók egybehangzanak abban a tekintetben is, hogy a legfőbb érték a stabilitás, a társadalmi nyugalom és békesség, még az elkerülhetetlen reformoknak is ilyen körülmények között kell végbemennie. Nem véletlen, hogy kivétel nélkül hangsúlyozzák a család fontosságát (mint a társadalom alapvető intézményének biztonságát), az erkölcsök, a hagyományok, történelmi múlt és a tekintély tiszteletét. Utóbbiak szorosan kapcsolódnak illetve kapcsolódhatnak a valláshoz, azonban csak abban az esetben, ha a vallási életet szervező egyházak intézményesen is érdekeltek valamiféle "régi" rend fenntartásában, kontinuitásában.^[1363] A konzervativizmus általában ellenzi ugyanis az egyén szabad vallásgyakorlatának - épp a liberalizmus által szorgalmazott - elismerését, hiszen a felekezeti szeparáció, az egyéni vallásosság felértékelődése ugyanúgy "veszélyes" lehet a társadalmi stabilitásra, mint a laicizálódás. Ezért a konzervativizmus többnyire a ma "történelmi"-nek nevezett egyházak stabilizáló, az állami funkciókat kiegészítő, vagy azokkal épp összefonódó szerepvállalásában érdekelt, amely a vallásosság intézményes illetve hagyománytiszteletben megnyilvánuló formáiban fejeződik ki. Nem véletlen, hogy a modernizáció korában gyakorinak számított a katolicizmussal való kapcsolatkeresése.^[1364]

Alábbiakban nem e két eszmerendszer ismertetésére, hanem kapcsolódási pontjaik feltárására vállalkozunk, kizárólag a XIX. századi Magyarország vonatkozásában. Időben elemzésünk kezdőpontjául a konzervativizmus eszmerendszerének első átfogó megfogalmazódását hozó reformkort jelölhetjük ki, egyik lehetséges végpontjául pedig 1895-öt, a politikai katolicizmus első önálló pártjának, a Katolikus Néppártnak a megjelenését, mellyel a konzervativizmus és katolicizmus kapcsolata új, bőven a 20. századba átnyúló dimenziókat is kapott. (A századforduló után megfogalmazódó keresztényszociális majd kereszténydemokrata mozgalmak külön vizsgálat tárgyát kellene, hogy képezzék.^[1365]) A magyarországi konzervativizmus periodizációjakor nagyon is találónak véljük Romsics Ignác véleményét,^[1366] aki szerint időben 3 jól elkülöníthető típus jött létre: A reformkori kiváltságőrző vagy status quo konzervatívok, akik élesen szemben álltak a polgári átalakulással. A második típusba tartozó, XIX. század második felében létrejött irányzat ezzel szemben elfogadja a polgárosodás realitásait, és annak rendszerébe kíván "a szabad versenyes kapitalizmussal szemben korrekciós mechanizmusokat beépíteni", míg a harmadik típust az etatizmus, az állami beavatkozás abszolút követelése (antiliberális neokonzervativizmus) jellemzi, melyből például a politikai katolicizmus modern irányzatai is elágaztak. Amennyiben e magyar konzervatív spektrumot tekintjük, az első két típust és egyházpolitikához való viszonyát kell vizsgálatunk tárgyává tenni, mégpedig - a magyar állam jellegváltozásainak megfelelően - négy periódusban, melynek határpontjait az áprilisi törvényekben, a szabadságharc leverésében és a kiegyezésben jelölhetjük meg.

A XIX. században a liberalizmus kihívásként hatott külön-külön mind a katolikus egyházra, mind az európai konzervatív politikai rendszerekre illetve csoportosulásokra.^[1367] A polgári állam illetve a szabadelvűségen és az egyenjogúságon alapuló polgári társadalom megteremtésére irányuló liberális térhódítással kapcsolatban elmondható, hogy a Szent Szövetség - alapvetően az állam elnyomó szerepére, az adminisztratív visszaszorításra alapozott - "régi reflexei" helyett illetve mellett az 1830-as évektől új típusú válaszadásra késztette a kiváltságok fenntartásában érdekelt társadalmi osztályokat és politikai elitet.

Magyarországon az 1832-36-os országgyűlésen színre lépő, sokszínűsége ellenére is a polgári átalakulás programján egységesen munkálkodó reformellenzék kihívása vezetett oda, hogy az évtized végén Dessewffy Aurél vezetésével megfogalmazódott az önmagukat "fontolva haladókként" meghatározó "új"-konzervatívok vitapozíciója.^[1368] A Dessewffy által papírra vetett 1839. januári emlékirat, majd az ennek alapján a Habsburg-birodalom újkonzervatív politikai magatartását megalapozó ún. Jarcke-memorandum lényegében azt a stratégiát vázolta, hogyan lehet a reformok kormányzat oldaláról történő kezdeményezésével, illetve a liberálisok által sikerrel alkalmazott eszközök (politikai többség megteremtése a megyegyűlésekben illetve az országgyűlésben, sajtó stb.) kisajátításával kifogni a szelet az ellenzék vitorlájából. A társadalmi és politikai reformok merev ellenzése helyett azok kisajátítását, továbbá mérsékelt, a kiváltságrendszer alapjait nem érintő változtatások javaslatba hozását tekintették feladatnak, abban a reményben, hogy ezáltal a nemesség nagyobb arányban eltántorítható a reformokat szorgalmazó ellenzéktől. Bár a konzervatívok gyakran hangoztatták a "trón és oltár szövetségét", feltűnő, hogy az 1840-es évek elején született konzervatív programok lényegében nem foglalkoztak egyházpolitikai kérdésekkel, valamint nyomát sem találjuk ezekben a programokban a katolikus társadalmi tanítás korabeli értelmezésének. A korai konzervatív program elsődlegesen társadalom- és gazdaságpolitikai kérdésekre, valamint a leendő kormánypárt által követendő stratégiai feladatokra koncentrált. Különösebben azért sem foglalkozott a papsággal, mert nyilvánvaló volt: az egyház - érdekeire való tekintettel - úgyis mintegy "automatikusan" a konzervatív tábor támaszának számít.

A liberális kihívásra adott konzervatív válaszok és stratégiák egyházpolitikai vonatkozásait meghatározta és egyben jellemezte is a reformkori magyar liberalizmus vallásossághoz való viszonya. Nyilvánvaló, hogy az abszolutizmussal szembeforduló, rendi-függetlenségi hagyományokra támaszkodó (ezért inkább a klasszikus, mint a kortárs nyugati liberalizmussal rokonítható^[1369]) magyar szabadelvű politika nem kaphatott vallásos vagy egyházias jelleget. E hagyományoknak a protestáns vallásszabadságért folytatott küzdelmekhez való kötődése miatt, továbbá azért, mert (előbbiekkel összefüggésben) a tekintélyelvű katolikus egyház a Habsburg-abszolutizmus támaszai közé tartozott, a társadalmi és politikai modernizáció igénye nem kaphatott vallási színezetet.^[1370] Sőt - mindehhez hozzávéve az ország Európában példátlan felekezeti tagoltságát - a vallási egyenjogúság eszméje az 1830-as évektől már nem a kedvezőtlenebb helyzetben lévő egyházak (például a protestánsok) kebelében fogalmazódik meg, hanem az egész egyházi szférán kívülről érkezik. A magyar liberalizmust így kezdettől jellemezte az egyéni (belső) és az egyházias (intézményes) vallásosság éles elkülönítése, valamint a katolikus egyházzal természetes módon kialakult, "többfrontos" küzdelem.

A katolikus egyházon, mint a XIX. században "potenciálisan legnagyobb antiliberális erőn"^[1371] belül ugyanakkor ebben az időszakban még a katolikus egyházon belül sem alakult ki a politikai szerepvállalás megújítása iránti igény. A püspöki kar az országgyűlés felső tábláján, a káptalani követek az alsó táblán, a közélet iránt érdeklődő alsópapság pedig a vármegyegyűléseken rendszerint merev, jogvédő álláspontot foglalt el, és szinte kizárólag az egyház előjogaival kapcsolatos kérdésekben hallatta a hangját. Minden bizonnyal túl nagy jelentőséget tulajdonítottak a bécsi udvarban illetve általában a fennálló rendszerben meglévő biztosítékoknak. A minden változástól irtózó I. Ferenc uralkodása alatt a katolikus egyház csorbítatlanul őrizte társadalmi-politikai előjogait, és ezért általában nem, vagy csak burkoltan sérelmezte Bécs részéről a jozefinista állam-egyház viszony továbbélését. A jozefinista egyházpolitika egyébként általánosságban gyakorlatias módon egyesítette az állami felügyelet "atyáskodó" szerepét a katolicizmus rendi előjogainak széles körű biztosításával.^[1372] Mindennek következménye lett, hogy a közélet iránt érdeklődő egyházi és világi katolikusok kevéssé váltak érdekeltté a közvetlen politikai szerepvállalásban, hiszen tényleges eredményt leghatékonyabban úgyis elsősorban a bécsi udvar - jozefinista eszközökkel korlátozó, ugyanakkor a kiváltságokat éberen őrző - intézkedésétől remélhettek.

Pedig 1833-ban szembesülnie kellett az egyháznak azzal a ténnyel, hogy a liberális ellenzék által követelt átfogó reformnak nemcsak gazdasági vagy társadalmi (például a jobbágyfelszabadítást vagy a közteherviselést stb. érintő), hanem markáns egyházpolitikai vonatkozásai is vannak. A felekezetek egyenjogúságára, az állam és az egyház elválasztására irányuló javaslatok konkrétan a vegyes házasságok és az áttérések kapcsán fogalmazódtak meg, s az egyháziak - leszámítva egy-két szélesebb látókörű személyt, például az 1834-től püspök Lonovics Józsefet - legfeljebb csak csodálkoztak, hogy a protestánsok jogaiért síkra szálló ellenzék számos meghatározó szónoka ekkor már római katolikus. (Például Deák Ferenc, Beöthy Ödön stb.) Az 1839-40-es országgyűlésen a liberálisok újra követelték az 1791/26. tc. által nyitva hagyott, illetve a "kor szelleme" által megkövetelt vallásügyi törvény elfogadását, ám hosszú és heves vita után az uralkodó, V. Ferdinánd ennek szentesítésére nem volt hajlandó.

Az 1840-es évek elején, elsősorban a sajtó nyilvánosságának szélesedése az újkonzervatív programot széles körben ismertté tette, ugyanakkor még mindig nem indult - egyik fél részéről sem - politikai kapcsolatkeresés a közéleti szerepet vállaló egyháziak és a "fontolva haladók" között. Dessewffy Aurél 1842-ben bekövetkezett haláláig ugyan néhány alkalommal szót emelt az egyházi érdekek védelmében, illetve a hírlapokat egyháziak is forgatták, mindez nem lépett túl a korábbi, kiváltságvédő politika hagyományos képviseletén. Ennek megváltoztatását még az 1841-43 között lezajlott - a vegyes házasságok áldásmegtagadása körül kibontakozott, nemzetközi dimenziókat is nyerő - rendkívül heves egyházpolitikai viták sem indították el, pedig épp e vita elfajulása döbbenthette rá az egyháziakat, hogy a liberálisok által szorgalmazott vallásügyi törvényt Bécs sem halogathatja sokáig. A nagyszámú sajtócikket illetve röpiratot zömmel egyházi személyek írták, és ezekben csak az egyház "törvény adta" évszázados jogait hangoztatták, a vegyes házasságokkal, az egyházi vagyonnal, az egyháziak törvényhozásban, közigazgatásban, bíráskodásban stb. élvezett kiváltságaival kapcsolatosan, alig-alig látjuk nyomát annak, hogy túl tudtak illetve akartak volna lépni az egyház "sérelmeinek" és történelmi előjogainak hangoztatásán. Világi konzervatívok pedig alig-alig szóltak hozzá ehhez a kérdéshez az egyház oldalán, ha pedig megtették - mint például gróf Majláth János a Nemzeti Újság hasábjain - többnyire népszerűtlen, ókonzervatív szemlélettel tették ezt.

A konzervatív politika és a katolicizmus új típusú kapcsolatkeresésére az 1843-44. évi országgyűlés alatt illetve közvetlenül utána került sor. A katolikus egyház stratégiaváltását két tényező kényszerítette ki: egyrészt az országgyűlésen minden korábbinál erőteljesebben lépett fel a liberális ellenzék (sőt, már "betörtek" az egyház soraiba is, hiszen Wurda Károly győri kanonok híressé vált beszédében tett hitet a "szabad egyház szabad államban" elv mellett), másrészt már a diéta elején nyilvánvalóvá vált, hogy a sokat halogatott vallásügyi törvényt szentesíteni fogják. A vegyes házasságok ügyét liberális szellemben - átmenetileg - lezáró 1844/3. tc. elfogadását az egyház nem tudta megakadályozni, annak létrejöttét pedig súlyos kudarcként, az esetleges következményeket tragikus veszélyként élte át. 1844-ben több bizalmas egyházi tanácskozásra is sor került, melyen a püspökök és az alsó tábla káptalani követei vettek részt.^[1373] Ezek részben a kialakult politikai helyzet diagnosztizálásával, részben pedig a követendő stratégia kimunkálásával teltek. Már az is újszerűnek számított, hogy március 10-én a püspökök a politikai érdekeiket határozottan megjelenítő sajtó megteremtéséről tanácskoztak, hiszen a liberálisok előretörését - egyébként joggal - nem kis részben sikeres és népszerű sajtójuknak, elsősorban Kossuth Pesti Hírlap-jának tulajdonították. Az elhangzottak már utaltak a politizálás eszközeinek megújítási igényére. Október 21-én a püspökök, majd 27-én a káptalani követek tartottak értekezletet, s különösen ez utóbbi tekinthető az új típusú katolikus politizálás nyitányának.^[1374] Kiinduló gondolatuk az egyháziak politikai mozgósításának szükségességéhez kapcsolódott, helyzetértékelésüket a katolicizmus fenyegetettségéhez kapcsolták. Ld. pl.: "Mik ez ország gyűlésén szőnyegre hozattak, és az ellenzék által pártoltattak, ha csakugyan országgyűlési határozatokká válnak, mit mi jelen politikai állásunkat tekintve, nem tartunk éppen lehetetlennek, a klérusra veszélyt hozandnak, s a katolika egyház politikai jogait le fogják rombolni, mostani állását éppen úgy alásüllyeszteni, mint ez már más katolika országokban [...] megtörtént. Úgy van, az idő komoly intése hívott fel minket e lépésre, gondolatink sajgó szívünk érzéséből emelkedtek. Az egyházi rendnek, ha a köz hiedelem szerént voltak e honban valaha kényelmes napjai; azok már elmúltak, a vihar fejünk felett zuhog, a filozófia, mint Franchonban, már itt is tárogatja diadalit. Nem közönséges időszakban élünk, rendkívüli ez, mert nem a béke ideje. El kell tehát mindent követnünk, hogy magunktól és utódainktól a fenyegető veszedelmet elháríthassuk. Legalább ha férfiasan fogunk szembeszállani az idő viszontagságaival, az utókor nem fogja azt mondhatni rólunk, hogy gyáván hagyók oda a fényes jogokat, a tekéntélyes helyhezetet, melyet az egyháznak dicső elődeink fényes tettei s boldogító munkássága megszereztek." A liberálisok egyházpolitikai programjának további előretörését - a "hagyományos" eszközök alkalmazása mellett - a katolikus érdekek melletti mozgósítással, a közéletben való fokozott részvétellel, a sajtóra gyakorolt hatás és "jogvédő" röpiratok kiadásának fokozásával próbálták elérni. A reformerek számára a liberális egyházpolitika kibontásához a vegyes házasságok áldásmegtagadása jelentette a konkrét, sérelemként is argumentálható elemet, ugyanezt a politizáló katolikusok abban ragadták meg, hogy az egyházi rend 1825 óta - hasonlóan a szabad királyi városokhoz - az országgyűlés alsó tábláján csak tanácskozási joggal és 1, kollektív szavazattal rendelkezett. A fejenkénti szavazatjog visszanyerésére (a korábbi erőtlen és szórványos tiltakozások helyett) szervezett politikai mozgalmat indítottak, értelemszerűen összefüggésben azzal, hogy az 1844/3. tc.-kel épp a törvényhozásban szenvedtek vereséget.

1844 végén a formálódó katolikus politikai mozgalomban fontosnak tartották a fontolva haladók megnyerését az egyház ügyének (ld. pl.: "az alsóbb klérussali gyakori érintkezést, és nyájasabb társalgást, úgy ezt szinte a világi előkelők és nemesek irányában annál inkább szükségesnek tartjuk, minél inkább kénytelenek valánk tapasztalni, hogy közülök sokan ügyünk pártolására csak azért nem szólaltak fel, mert az eránt kellően fel világosítva nincsenek"), ekkor még nem vetődött fel első helyen a világi konzervatívokkal való intézményes kapcsolatfelvétel szükségessége.^[1375] Utóbbiak ugyan a kormánypárt elkötelezett hívei között természetesen számítottak az egyháziak magától értetődő támogatására, de soraikban még ritka az olyan megnyilatkozás, mint például Apponyi Györgyé, aki már 1843 őszén felismerte, hogy a liberális egyházpolitikai előretörés szervezett katolikus politizálás indukálásához vezethet: "Hogy az ilyen [ti. a liberálisok törekvéseinek való katolikus] ellentállás és védelem ingerültséggel történik, azt - fájdalom! - a szegény hazánkat most gyötresztő vallási súrlódások eléggé bizonyítják. S habár ezen ingerültség a katolikus hitsorsokat még eddig el nem foglalta, ha az egyház védelmét még közüggyé nem teszik is, azt nem a jelen mozgalmak igazságának, hanem csak azon biztosságnak kell tulajdonítani, melyben a katolikusok maguk hitükre nézve eddig léteztek, azon elbízottságnak talán, mely elnyomatást és megtámadtatást még nem tapasztalt. Ezen nyugodt érzet, ezen elbízottság mindazáltal az ilyen próbát soká ki nem állaná, s nemsokára méltó aggodalomra ébresztené, és közérdek egyesítené a katolikusokat azon védelemben, mellyel vallásuknak tartoznak."^[1376] Hasonló gondolatokat, az állam és az egyház egymásrautaltságának eszméjét még szintén a diéta alatt egyházi oldalról is megfogalmazták.^[1377]

Az országgyűlés sikertelenségéből a közélet egésze levonhatta a következtetést, hogy a rendszer átfogó reformjára az adott intézményrendszer keretei között aligha van lehetőség. A liberálisok ezért tulajdonítottak egyre nagyobb jelentőséget a felelős kormány illetve a népképviselet eszméjének, a konzervatívok pedig a régi intézményrendszer stabilitásának. Apponyi alkancellári (majd kancellári) kinevezésével lényegében a "fontolva haladók" stratégiája vált a kormányzat meghatározó rendszerévé. Ugyanakkor a közélet valamennyi szereplője levonta azt a következtetést, hogy szükség van az azonos nézeteket vallók politikai és/vagy társadalmi egyesületeinek, érdekképviseleteinek létrehozására. Ezért került sor liberális oldalon a Védegylet, a Pesti Kör és az Ellenzéki Kör, illetve a konzervatívoknál a Közhasznú Gyűlde létrehozására, melyek a pártok megalakulását készítették elő. Ami az egyháziakat illeti, 1844 végén - a polgári átalakuláshoz való viszony később tipikussá váló értelmezésének megfelelően - az új vallási törvénnyel létrejött helyzet tudomásul vételét tekintették irányadónak, ugyanakkor egyre gyakrabban hangoztatták, hogy a fennálló viszonyokon további változtatás nem képzelhető el. A figyelmüket az egyház stabilitása mellett - ismét tipikus konzervatív érveléssel - az államrendszer stabilitására, a "békés haladásra" összepontosították, általában abból a megfontolásból, hogy "a katolika vallás viszonya a polgári élet s álladalommal oly szorosan szövődött össze, hogy a katolika egyház érdekeinek sérelme az álladalom sérelmét szükségképp maga után vonná".^[1378]

A politikai szervezkedés szükségességét az egyháziak is felismerték, és értelemszerűen szűkebb nyilvánosság előtt, de ugyanolyan intenzitással fogtak hozzá, mint a reformellenzék vagy a konzervatívok. 1845-46 folyamán feltűnő, hogy a fentebb említett káptalani követek levelezésében egyre gyakrabban foglalkoztak a világi konzervatívokkal való kapcsolatteremtés kérdésével, saját politikai érdekeik megjelenítése kapcsán pedig joggal állapíthatjuk meg, hogy az a "fontolva haladás" egyházpolitikai kifejeződésévé vált. Egyre nagyobb arányban kapcsolódtak be a Gyűlde tevékenységébe is. A katolikus szervezkedés központi figurája Fogarassy Mihály nagyváradi kanonok (később c. püspök és a pesti hittudományi kar tanára) lett, mellette az egyházi rendből Körmöczy Imre, Bezerédy Miklós, Sárkány Miklós, Lipthay Endre nevét érdemes megemlíteni, a felső klérusból pedig különösen Scitovszky János pécsi és Lonovics József csanádi püspökök karolták fel a mozgalmat. Fogarassy egy katolikus könyvkiadó alapításának előkészítése, valamint a szervezkedésük koordinálása céljából egyre intenzívebb kapcsolatokat tartott fent a konzervatívokkal, és 1846 nyarán bekerült a konzervatív párt programját kidolgozó központi választmányba is.^[1379] A Gyűlde utolsó elnökének pedig a pesti konzervatívok meghatározó alakját, Körmöczy Imrét választották.^[1380]

Figyelemre méltó, hogy Dessewffy Emil, Apponyi György, Szécsen Antal és a konzervatív pártszervezés valamennyi prominense politikai csoportjuk "organizációjakor" a megnyerhető és aktív papi személyeket külön csoportként kezelte. (A hivatali apparátus tagjai, illetve az ismert világi birtokosok mellett.) Nem véletlen, hogy a meghatározó egyházi személyek külön meghívást kaptak a Konzervatív Párt 1846. november 12-i zászlóbontó gyűlésére,^[1381] és ha személyesen nem is tudtak megjelenni, teljes egyetértésükről biztosították a párt létrejöttét. Az eseményre azonban nemcsak azért készültek, mert "állásuknál fogva konzervatívok", vagyis a kiváltságőrzés fenntartásában érdekeltek voltak, hanem azért is, mert az új párttól az egyház szempontjainak érvényesítését remélték. A konzervatív programot^[1382] azonban úgy fogadták el és hirdették meg, hogy az semmilyen speciális egyházi érdeket nem foglalt magában. Ebből az következett, hogy Dessewffy Emil és elvbarátai a rendszer fenntartásában érdekelt konzervatívok között tartották számon az egyháziakat, de mozgalmuknak nem kívántak katolikus jelleget adni. Tekintettel arra, hogy szervezkedésük kezdeti szakaszában a kormányzat támogatására, valamint a következő országgyűlés alsó tábláján a többség megszerzésére helyezték a hangsúlyt, és ezt a katolikus törekvések nyílt támogatása korlátozhatta volna.

Az egyháziak nem is vették könnyen tudomásul, hogy törekvéseik - elsősorban a káptalani szavazatok ügye - nem került be a párt programjába, a homályos megfogalmazások ("a jelenlevő konzervatívok [...] pártjokat más, akár az országgyűlési elemek rendezésébe vágó, akár egyéb szükséges javításokat illethető intézkedések szorgalmazásától elzárni nem kívánják") pedig nem nyugtatták meg őket. Elégedetlenségüknek egy másnap, 13-án tartott tanácskozáson adtak hangot, azonban ennél jóval tovább is léptek, és meghatározták a katolikus politizálás lényegét, valamint sajátos konzervativizmus-értelmezésüket.^[1383] A tanácskozás programnyilatkozatnak is beillő jegyzőkönyvében a Konzervatív Párt céljaival való teljes azonosulásukat fejezték ki, mind elvi, mind stratégiai kérdésekben, és kinyilvánították, hogy közéleti tevékenységüket ennek szolgálatába állítják: "elhatározott szándoka lévén az egyházi rendnek az alkotmányos többségre vergődő konzervatív pártot mind alakulásában, mind pedig egyéb alkotmányszerű működéseiben minden törvényadta jogainak használatával erélyesen támogatni: ugyanezen konzervatív párttól ő is méltán követelheti, hogy az egyházi renddel kezet fogva ezt megsértett jogainak visszaállításában hatályosan, és hasonló erélyességgel gyámolítsa". Az egyháziak deklarálták, hogy a "politikai pártmozgalmak elhatározó időszakában" a katolicizmus érdekeit önálló, aktív közéleti tevékenységgel, szervezkedéssel kívánják képviselni. Ez azonban nem önálló párt létrehozását jelentette, hanem az eszmei azonosságra, valamint a liberális ellenzék visszaszorításának közös érdekére való tekintettel a Konzervatív Párthoz való csatlakozást, és annak - számukra kedvező - irányba való terelésének szándékát. Nyíltan meg is fogalmazták: "jelen politikai körülmények közt a klérusnak magát oly politikai tényezővé szükség alakítani, mely a konzervatív ügy elővitelében sokat nyomjon, s így őtet mind a kormány, mind a konzervatív párt nélkülözhetlen alkrésznek tekintse", ugyanakkor tekintettel voltak arra, hogy épp ez a világi konzervatívokkal kialakult közös érdek teszi szükségessé az egyházi szervezkedés bizalmas, nem a nyilvánosság fórumai előtt zajló kibontakozását. Ami pedig a politizáló egyháziak rövid távú stratégiáját illeti, az 1840-es évek pártpolitikai csatározásaiban bevethető valamennyi eszközt felvonultatták ők is. A sajtó mellett erőteljesen szorgalmazták a megyegyűlések látogatását (ott nem csupán az egyházpolitikai kérdésekhez való hozzászólást), az ingadozók megnyerésére tett kísérleteket, sőt a konzervatívokhoz és az ellenzékhez hasonlóan (előbbiekhez igazítva) negyedévente külön, programalkotással és stratégiai kérdésekkel foglalkozó értekezletek tartását Pesten. Ahogy egyik, 1847-es értekezletük emlékeztetőjében meg is jegyezték: "mind az itt, Pesten tartott konzervatív konferenciák eredményeiből, mind pedig eddig tapasztalt politikai ügyállások konstatírozásából az együtt tanácskozó egyháziak mindinkább meggyőződtek volna afelől, hogy az alsó tábla klérus tettleg elnyomott országgyűlési szavazatjogának visszaállítására általában a magyar klérusnak, különösen pedig a közelebb érdekletteknek mindazon eszközöket mozgásba kell hozni, melyek erkölcsileg szabadok lévén, egyszersmind az alkotmányos állásból és jogszerűségből fejlenek ki, s az egyszer megindított követelési s cselekvési úton időszakonként tovább haladni és előre nyomulni szükséges".^[1384]

Vagyis a politizáló egyháziak nagyon is jól értették és magukénak vallották a korabeli konzervativizmus értékeit, követték illetve alkalmazták annak stratégiáját. Mozgalmukat 1848 tavaszáig ez a felfogás határozta meg. A szervezeti különállás lehetősége Fogarassyék számára fel sem merült, ugyanakkor a Konzervatív Párton belül markáns önállósággal, platformként jelentek meg. Az egykorú feljegyzések, sajtócikkek nyíltan a konzervativizmus és a katolicizmus "természetes szövetségéről" beszéltek, és a Fogarassy-féle mozgalom eszmeiségének széles körben - világiak közötti - terjedését tükrözték. A Nemzeti Újság vezércikke például közvetlenül a Konzervatív Párt 1847. márciusi értekezlete előtt így írt: "[fontos, hogy a papok] elveikben a radikalizmus veszélyes mezejére ne tévedjenek, hanem a józan konzervatív párt elemeit növeljék, mint a klérusnak természetes szövetségesét. [...] A magyar klérusnak alkotmányos élete csak a konzervatív pártban vagyon, valamint a radikális [párt] reá nézve a halál mérgét hordja. [...] Szent érzelemtől lelkesülve mondjuk ki, miként csekély nézetünk szerint a klérusnak minden halogatás nélkül a konzervatív párttal nyíltan egyesülni, és buzgón működni szükséges."^[1385]

A nyilvánvaló ideológiai rokonság mellett a kiváltságőrző konzervatívok és az egyház között 1847 elejére kialakult a stratégiai szövetség is. Apponyi György január 8-án kelt memorandumában^[1386] a káptalanok fejenkénti szavazatának helyreállítását is a megvalósítandó célok között említette, amiért cserébe a katolikus egyház hathatósan fogja támogatni a konzervatív többség megteremtését. Ebben ugyanis a további liberális egyházpolitikai reformok megakadályozásának zálogát látják. Ami a megyegyűléseken illetve az 1847 őszi országgyűlési követválasztásokon való egyházi részvételt illeti, kétségtelen, hogy az egyház feltűnő aktivitással támogatta a konzervatívok jelöltjeit illetve programját, és ezért könyvelhetett el bizonyos sikereket a káptalani szavazatok ügyében, hiszen több vármegye is felvette követutasításai közé. A tisztújítások illetve a követválasztások harcaiban a konzervatívok és a katolikusok szövetsége még jobban összeforrt, és utóbbiaknak komoly szerepük volt egyes vármegyékben a liberálisok visszaszorításában.^[1387] Jellemző példaként idézzük Scitovszky János pécsi püspöknek Apponyihoz intézett levelét, melyben arra panaszkodott, hogy a tiszteletbeli kanonokok és a segédlelkészek Baranyában megfosztattak megyegyűlési szavazatjoguktól, ami nehezítheti a kormánypárt győzelmét: "Ha valamikor, napjainkban, midőn az ellenzék minden kitelhető módon tagait szaporítani igyekszik, [...] felettébb szükséges, hogy az egyháziak törvényes jogaikat gyakorolván, a konzervatívek pártja értelmi súly és számtöbbség által erősödjék, [különben] az oppozíciónak merénye emelkedik, ha a konzervatívek száma kisebbülvén, ezeknek az alkotmány melletti erélyes fellépése megszoríttatik."^[1388] Az országgyűlési követválasztási csaták szóharcaiból kiderül, hogy az egyháziak több helyen is elérték: a konzervatív szónokok az "ősi alkotmány" védelmébe hangsúlyosan beleértették a katolikus egyház kiváltságait biztosító régi törvények fenntartását. Liptó megye követutasításaival kapcsolatban egyikük például így fogalmazott: "Hajdan a politikusok a vallást és a vallásos egységet nézték a státus alapjának, és azért törvénykönyveikben a vallásnak első helyet adván, státusvallást szentesítettek. Nem így gondolkoznak némely mostani politikusok; ők vallás nélküli státust akarnak, a vallási egységet pedig az emberi nemre nézve átoknak tekintik, s azért törvényeik a régi egy státusvallás folytonos korlátozása és elnyomatása. Mit csudálkoznak tehát, ha időnkben a politikai vélemények harcához a vallási nézetek harcát is vegyülni látjuk."^[1389] Kétségtelen, hogy az 1846-47-es politikai csatározások még a rendi keretek között folytak, ugyanakkor az alsó tábla követeinek választása és illetve tárgyalásai már megfeleltek a polgári törvényhozásban megszokottaknak, és "erős parlamentáris élet pezsgett".^[1390] E "pezsgéshez" pedig természetes módon társult a politikai katolicizmus előfutárainak fellépése.

Az egyháziak felfokozott várakozásait igazolta, hogy az 1847. november 11-én megnyílt országgyűlésen az uralkodói előterjesztésben - a konzervatív pártprogramból átemelt javaslatok mellett - konkrétan szerepelt a káptalani követek szavazatjogának visszaállítása. Ugyanakkor az alsó tábla már 17-i ülésén határozottan leszavazta az egyházi rend fejenkénti szavazatának helyreállítását, miközben a szabad királyi városokét határozottan támogatta. A politizáló egyháziak csalódottan ugyan, de a konzervatív tábor elkötelezett tagjaiként vettek részt a továbbiakban is az országgyűlés munkájában.^[1391]

Történetírásunkban alig-alig találkozunk a problémafelvetéssel: volt-e egykorúan számottevő vagy nagyobb hatású konzervatív értelmezése az 1848-as forradalomnak, illetve ha igen, beszélhetünk-e ahhoz kapcsolódóan a katolicizmus önálló arculatáról. Ha megpróbálunk erre választ keresni, mindenekelőtt érdemes megkülönböztetni az áprilisi törvényekkel létrejött polgári államhoz, valamint a nemzeti önvédelmi háborúhoz való viszonyt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a fegyveres önvédelem gondolatával való azonosulás nem jelentette egyértelműen a polgári-liberális magyar állam berendezkedésével és intézkedéseivel való teljes egyetértést, ami korábbi történetírásunkban gyakran leegyszerűsítő szemléletként fogalmazódott meg.

Az 1848. márciusi fordulattal (a bécsi és pesti forradalmakat, a felelős nemzeti kormány kinevezését, és a feudális társadalmi rendszer lebontását követően) a Konzervatív Párt, mint önálló politikai erő egy csapásra széthullott. Nemcsak az általa megőrizni kívánt társadalmi rendszer alapelemei roppantak meg (például a jobbágyfelszabadítással), hanem annak a Habsburg-birodalomnak az egésze is, amelybe a rendi Magyarország az általuk képviselt kormányzati rendszerben beletagolódott. Az áprilisi törvények szentesítésével a konzervatív politikai szervezet fenntartása értelmetlenné, prominens vezetőik közéleti szerepvállalása pedig lehetetlenné vált. A legtöbb, amit 1848 tavaszán tehettek, az az új viszonyok tudomásul vételében, a további társadalmi-politikai változások veszélyességének hangoztatásában, valamint a létrejött állapot stabilizálásában merült ki, például az áprilisi törvények vitája kapcsán a kárpótlás biztosításában stb.^[1392] Illetve ehhez társult még 1848 tavaszán-nyarán egy másik jellemző konzervatív attitűd: a kormányra került liberálisokhoz való alkalmazkodás. Nemcsak az 1848 előtti politikai szervezetek fenntartása/átmentése vált ugyanis értelmetlenné, hanem - legalábbis átmenetileg - a közélet pártosodása is. A Batthyány-kormány a forradalom vívmányaként született, feladata az áprilisi törvények által kijelölt átalakulás végrehajtása (valamint a társadalmi békesség fenntartása) lett. Ugyanezt a szerepet kapta az első népképviseleti országgyűlés is, nem véletlen, hogy annak képviselőit nem pártpolitikai alapon választották, hanem szinte kizárólag a liberális reformerek közül kerültek ki. Politikai polarizáció a liberális táboron belül indult csak meg, s a radikálisok csoportosulása klub-, majd párt-jellegű szervezetek létrejöttéhez is vezetett. A forradalom és szabadságharc idején még nem nyílt lehetőség a mérsékelt szabadelvűek és a modern konzervativizmus képviselőinek - például az angliaihoz hasonló - szerves fejlődés útján történő pártosodására, később pedig az abszolutizmus tette lehetetlenné ugyanezt.^[1393] A Konzervatív Párt fontos társadalmi bázisát adó arisztokrácia korábban keményen ragaszkodott a kiváltságainak fenntartásához, konzervativizmusát 1848-ban csak a forradalom továbbfejlődésétől való félelme szorította ideiglenesen háttérbe.^[1394]

A volt Konzervatív Párt bázisát adó szervezetek (helytartótanács, kancellária stb.) megszűnése után a katolikus egyház maradt az egyetlen, korábban a párthoz kötődő intézmény, így a konzervativizmus egyik tartaléka is. Először is azt kell megállapítani, hogy az áprilisi törvények vitájában az egyháziak (elsősorban a felső táblán a püspöki kar, kisebb részben az alsó tábla kanonokjai) azt a magatartást követték, miszerint elvben elismerték az átalakulás érdekében meghozandó törvények szükségességét, a gyakorlatban azonban inkább fékezni kívánták a folyamatot. Az egyházi tized megszüntetéséhez is március 18-án - álláspontunk szerint - kényszeredetten járultak hozzá,^[1395] de nagy viták kísérték a felelős kormányban a vallás- és közoktatásügyi tárcával kapcsolatos §-t, valamint különösen a vallásügyről átfogóan rendelkező 1848/20. tc. elfogadását is. Ha az egyháziak 1844-ben a 3. tc.-et az említett ellenérzésekkel fogadták, 1848-ban nyilvánvalóan aligha azonosultak a katolikus egyház kiváltságainak felszámolásával, a teljes felekezeti egyenjogúság és viszonosság deklarálásával, voltaképp az egész átalakulási folyamatot ellenérzésekkel, kényszeredetten fogadták. Hám János szatmári püspök a felelős nemzeti kormányról szóló paragrafusok vitájában nyíltan ki is jelentette: "kívánom, hogy a katolikus anyaszentegyház a maga törvényes jogaiban sértetlenül megtartassék", és általában az egyház ügyeibe való illetéktelen állami beavatkozástól, az uralkodó felségjogait veszélyeztető eljárástól tartottak.^[1396] A törvényjavaslatok vitája során több alkalommal is óvást emeltek, sikertelenül. Például március 24-én a szabad királyi városokról szóló törvény vitája alkalmával, de leginkább erélyesen a vallás ügyéről rendelkező 20. tc. kapcsán.^[1397] Április 2-án ugyanis Fogarassy Mihály tett olyan indítványt az országgyűlésben, hogy a bevett vallásfelekezetek tökéletes egyenlőségét és viszonosságát kimondó paragrafusba tegyék be a "saját hitelveik és egyházi szerkezetük épségben tartása mellett" klauzulát. Bár Fogarassy és a többi püspök is nagy beszédekben üdvözölték "alkotmányos életünk békés átalakulásának nagy korszakát", a "polgári szabadság nagy eszméjét", mégis törekvéseik tartalmi megfogalmazása a kiváltságőrző konzervativizmus jegyeinek továbbélését viseli magán. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az említett kiegészítést a katolikus egyház fennálló viszonyainak minél inkább változatlanul való megtartására kívánták volna felhasználni. A módosításokat az országgyűlés elvetette, így újra a püspöki kar óvása mellett fogadták el az említett törvényt. Ezt követően került sor katolikus világiak és egyháziak részvételével április 6-án arra az értekezletre, melyben egy, az egyház érdekeit összefoglaló 4 pontos petíciót szerkesztettek, ezt azonban az országgyűlés elutasította.^[1398] Az újabb politikai kudarc csak fokozta az egyháziak keserűségét a törvényhozás irányát illetően. Az országgyűlésben el nem ért kiegészítések, valamint a további egyházpolitikai törekvések megelőzésére aláírásgyűjtési - vagyis a katolikus tömegeket mozgásba hozni szándékozó - akcióba kezdtek, melyet a kormányzat felesleges agitációnak minősített és leállíttatott. Az egyház számára a további negatív fejlemények elkerülésére a katolikus autonómia (önkormányzat) megteremtése látszott a leginkább járható útnak, ennek érdekében a petíciós mozgalom ügyét a továbbiakban is napirenden tartották, ez vált a katolikus politizálás szervező pontjává. ("Hogy a katolikus közönség ekképp mellőzött petícióját sorsára nem hagyhatja, és hagyni nem fogja, az a dolog természetéből és a minden oldalról nyilatkozó katolikus közvéleményből világos" - szögezte le például az esztergomi főkáptalan május elején.^[1399])

Történetírásunk az utóbbi időszakban bemutatta, illetve sokoldalúan elemezte azt a folyamatot, hogy 1848-ban milyen elemi erővel törtek felszínre az egyházon belüli reformmozgalmak, milyen eszméket fogalmazott meg a liberális illetve a radikális papság.^[1400] Ugyanakkor kétségtelen, hogy az áprilisi törvényekkel létrejött magyar állam berendezkedésével és a kormányzat politikájával kapcsolatosan legalább ennyire erőteljesen tovább éltek illetve újra fogalmazódtak a konzervatív-klerikális interpretációk is. (Még ha a korábbi időszakkal ellentétben jóval kevésbé tudtak élni a nyilvánosság eszközeivel.) Utóbbiak 1848 tavaszán helyzetértékelésüket szinte kivétel nélkül úgy foglalták össze, hogy a történteket tudomásul kell vennie az egyháznak is, sőt hangsúlyozni, hogy a létrejött szabadság az egyháznak valódi érdekében áll, maga is azért harcolt. Az egyház - fogalmazott Fogarassy Mihály az 1848-as átalakulást kommentálva - "a régibb kormány-rendszertőli megválásának, s az újhozi állásának manifesztumát mutatta be az országnak. Lemondván elébbi helyzetéről, az új alkotmány-formában álláspontot keresett magának, [...] de úgy látszik, kevesen értették meg e lojalitást. [...] mivel a katolikus egyháznak legőszintébb szabadelvűségét [sic!] is hierarchiai törekvések színével szokták gyanúsítani, s így keletkezett az első föllépés ellenében némi ellenszenv."^[1401] A politizáló egyháziak egy másik prominense, Körmöczy Imre 1848 májusában szükségét érezte, hogy külön nyilatkozatban adjon magyarázatot korábbi tevékenységéről.^[1402] Többek között így írt: "Az elv és rendszer, melyet sokakkal pártoltam, az ismert események közt megbukott, s a győzedelmi diadal az ellenzéki párté lett. Igen természetesnek találom azért, hogy többen kérdezik, mint vélekedem én mint a volt konzervatív párt egyik hűséges és állandó tagja? Mint helyezem be magam az újabb állásba? S miért vagyok most oly tétlen, kiről csak egy évvel [ezelőtt] is azt mondották, hogy nagyon buzgón működöm a nyilvánosság terén?" Az átalakulás megtörtént - fejtegette -, sőt az új alap-törvényeket az uralkodó szentesítette, vagyis ez ellen fellázadni a magyar alkotmányosság elleni politikai akciónak minősülne. Az új kormány iránti bizalmat azonban Körmöczy nemcsak ezért nyilvánította ki, hanem azért is, mert a legfontosabbnak a társadalmi stabilitást és a forradalmak negatív következményeinek elkerülését tartotta, s erre csak a Batthyány-kormányban látott garanciát. Egykori pártjáról így nyilatkozott: "A jelen állapotban már a pártoknak - értem az előbbieket - létezni nem is lehet. Ugyan mi jelentősége lehet ma az egykori konzervatív pártnak? Nézeteim szerint semmi; legfeljebb nemzetünk polgári életében históriai emlékül szolgálhat." Az új körülménybe való beilleszkedést, továbbá a múlt lezárását szorgalmazta, saját korábbi szerepét pedig azzal hárította el, hogy senki nem sejthette, hogy az átalakulás ennyire békésen és gyorsan fog majd végbemenni. Leghelyesebbnek a közélettől való visszavonulást tartotta magára nézve.

Az ekkoriban született katolikus sajtócikkek, röpiratok, prédikáció-szövegek^[1403] a stabilitás szükségességének hangoztatása mellett lényegében egységesek abban a tekintetben is, hogy a rendszerváltoztató folyamat lezárása mellett foglaltak állást. Az egyház szempontjából - ismét tipikusan konzervatív érveléssel - a fennálló viszonyokat elfogadhatónak tartották, annak megváltoztatásától azonban idegenkedtek. Épp ezért - többnyire azzal a jelszóval, hogy a katolicizmus nem lehet az átalakulás további vesztese - elleneztek minden további, az állam-egyház viszonyt érintő reformot. Márpedig sejthető volt, hogy az új kormány munkába állása, majd a népképviseleti országgyűlés megnyitása után sokan szorgalmazzák az áprilisi törvényekben csupán általánosságok szintjén megfogalmazott folyamat következetes végigvitelét, például az egyház iskolafenntartói jogosítványait, nagybirtokait, megmaradt társadalmi előjogait illetően. A Batthyány-kormány ebben az időszakban az érdekek kímélete szempontjából nagyon is mérsékelt, kompromisszumos egyházpolitikát folytatott, melynek látványos jele volt a megüresedett püspöki székek betöltésében való tevékenysége. (Számos püspöki széket kifejezetten konzervatív egyházi személyiségek foglaltak el.) Kossuth gyakran idézett visszaemlékezésében^[1404] részletesen ismerteti, hogy bár a kormányzat elveivel ellenkezett az óvatos, kompromisszumos egyházpolitika, a küszöbön álló polgárháborúra tekintettel nem kockáztathatták idő előtt a katolicizmussal való nyílt konfliktust.^[1405]

1848 tavaszától azonban a katolikus egyháziak megnyilatkozásaiban a viszonyok tudomásul vételét, társadalmi békességet stb. szorgalmazó megfogalmazások helyét fokozatosan az új kormány részéről elszenvedett sérelmek, a katolicizmus ügyének fenyegetettsége vette át. A kultusztárca élére került liberális katolikus Eötvös Józsefnek kezdettől küzdenie kellett az egyház bizalmatlanságával, mely szinte valamennyi, a korábbi állam-egyház viszonyon mégoly csekély módosítást is kezdeményező lépését kísérte.^[1406] Már külön püspökkari tiltakozás megfogalmazásához is vezetett a papság nemzetőri (fegyveres) szolgálatának ügye,^[1407] ami a honvédelmi törvény vitájában is folytatódott.^[1408] Különösen éles konfliktusra a kormány oktatáspolitikai tervezetei kapcsán került sor. Az egyházi iskolák rendszerének változatlan formában történő megtartása (az iskolafenntartói jogoktól a tantárgyak - például a hitoktatás - ügyéig) súlyos politikai kérdésként merült fel, melyben az egyház társadalmi befolyása megőrzésének zálogát látta. Augusztusban a népiskolai törvény vitája kapcsán egy darabig még az Eötvös-féle - az egyház által elfogadhatatlan - kompromisszumos tervezet is veszélyben forgott, de végül is a felsőházban sikerült elnapoltatni az ügyet.^[1409] Az ősszel már a minisztérium egyházügyekben való illetékességét, sőt annak létjogosultságát is megkérdőjelezték, továbbá a katolicizmus elleni támadásnak, az egyház veszélyeztetésének minősítették a még Eötvös által tervezett, de távozása után csak ideiglenesen bevezetett középiskolai reform ügyét.^[1410] Jellemző például Bartakovics Béla rozsnyói püspök tiltakozó levele, melyet a középiskolák ügyében kiadott kormányrendelet "nyilván kijelentett antikatolikus szelleme" ellen írt.^[1411] Ebben leszögezte, hogy az országot fenyegető katonai veszélyre való tekintettel nem kíván a kormányzat ellen agitálni, de súlyos szavakkal bélyegezte meg annak tevékenységét: hangot adott például azon sejtésének, hogy "csak a katolika egyház lebilincselésére állíttatott volna fel a vallási és oktatási minisztérium", mely "már úgyis nagyszerű modorban dekatolizálásunkra irányzott hajlamáról" ismert. Az oktatásügy mellett fenyegetettnek érezték az egyház vagyoni helyzetét, elsősorban nagybirtokait.^[1412]

Összességében azt mondhatjuk, hogy 1848 végéig a katolikus egyház politikai szerepvállalását az áprilisi törvényekkel létrejött alkotmányos rendszer elfogadása jellemezte, mozgásterüket kizárólag annak keretei között határozták meg. Ugyanakkor ez a szerepvállalás joggal tekinthető a kormánnyal szembeni konzervatív ellenzéki pozíció felvállalásának, mind a Batthyány-kabinet, mind az Országos Honvédelmi Bizottmány esetében. A katolikus konzervatív gondolkodás szorosan kapcsolódott a Habsburg-monarchiához, mint a törvényesség letéteményeséhez, ezért az uralkodói szentesítéssel felállt kormányrendszer alkotmányosságának, legitimitásának elvét az utolsó pillanatig fent kívánták tartani. (Ezt jól mutatja az október végén a püspöki kar által az uralkodóhoz intézett felirat, melyben utolsó kísérletet tettek a nemzet és a király megbékéltetésére, utóbbit is emlékeztetve az általa szentesített törvényekre.^[1413]) A liberális kormány ugyan - utalva ismét Kossuth idézett szavaira - mérsékelt, óvatos lépésekkel próbált az áprilisi törvényekben kijelölt egyházpolitika útjára lépni, az egyház számára azonban ez elfogadhatatlannak bizonyult, már csak azért is, mert tovább éltek bizonyos jozefinista hagyományok, és a kormányzat (az össztársadalmi illetve nemzeti érdekekre tekintettel) bele kívánt szólni bizonyos belső egyházi ügyekbe is.^[1414] A "mi lett volna, ha" kezdetű kérdésfeltevés ezúttal is értelmetlen, megkockáztathatjuk viszont a feltételezést, hogy az 1848 őszén kibontakozó jogvédő katolikus politizálás békés és alkotmányos körülmények között nyilvánvalóan egyre erőteljesebben folytatódott volna. Ennek igényére nemcsak a kormányzatra nyomást gyakorló aláírásgyűjtésekkel, politikai célzatú gyűlésezések szorgalmazásával (vagyis tömegbázis kiépítésével) kapcsolatos megnyilatkozások^[1415] utalnak, hanem az a szándék is, mely a szervezett katolikus politizálás megváltozott keretek közötti újraindítására irányult. Ez kiderül például a Religio és Nevelés egyik december elején megfogalmazott elemzéséből,^[1416] mely abból indult ki, hogy az áprilisi törvények óta a katolikus egyház csak kívülről befolyásolhatja a törvényhozó és végrehajtó hatalmat. Ez pedig összefogásra, a katolikus érdekek szervezett megjelenítésére kényszerít, mondván: "ily állapotban más eszközökről kell gondoskodnunk, ha azt akarjuk, hogy honunk politikai terén számbavétessünk". Ilyen eszköznek számít a sajtó fegyvere, s bár az anonim szerző (feltételezésünk szerint Danielik János) egy új katolikus hírlap megindítását a fegyveres konfliktus elmúltával nélkülözhetetlennek, rövid távon viszont időszerűtlennek vélte (elsősorban a "klérusnak a március előtti kormányhoz" való kötődése miatti bizalmatlanságra tekintettel), a közéleti szerepvállalással kapcsolatban figyelemre méltó gondolatokat fogalmazott meg: "Eléggé gyakran emlegetni soha nem lehet: ki a politikába bele nem szól, politikai halott. [...] Tehát önvédelmünk, az önfenntartás ösztöne kívánja, hogy a politikai életbe irányadólag befolyjunk. De ezenkívül más, nem kevésbé hatalmas ok is van, mely egy katolikus irányú politikai lapnak megindítása mellett harcol. Van tudniillik katolikus politika is, melyet most, midőn minden utcaszögletről népboldogító teóriák hangzanak, s egész Európa szociális vajúdásban kínlódik, képviseletlenül hagyni nem szabad." Nyilvánvaló, hogy ez a szándék az 1848 előtti konzervatív politizálás megújítására vonatkozott.

Más kérdés, hogy Windischgrätz támadása következtében végleg kenyértörésre került a sor, és a politizáló katolikusok többsége ekkor már az uralkodót választotta a Debrecenbe menekült liberális kormányzat ellenében. Véleményünk szerint ebben a magatartásban nem elsősorban az fejeződött ki, hogy kilátástalannak ítélték a magyarok katonai ellenállásának esélyeit, hanem az, hogy az egyház érdekeinek érvényesítését sokkal inkább remélték a cs.kir. oldal győzelmétől, mint a liberális magyar kormányzattól. A püspöki kar jó része azonban nemcsak névleg állt át, hanem tevékeny szerepet is vállalt Windischgrätz oldalán, közben beadványokban hangoztatták az uralkodóhoz való hűségüket és egyúttal szorgalmazták az egyház érdekeinek érvényesítését.^[1417] Az ebben leginkább aktív püspököket (továbbá Fogarassyt és Körmöczy Imrét is) tevékenységéért a magyar kormány ugyan hazaárulóknak minősítette,^[1418] de januártól a legérdekesebb fejlemény mégis talán az osztrák abszolutizmus oldalán reaktivizálódó konzervatívok álláspontja volt. Utóbbiak ugyanis - túl azon, hogy szinte kivétel nélkül aktív szerepet játszottak a bevonuló cs.kir. majd cári csapatok segítésében^[1419] - már az önvédelmi háború befejezése utáni időszakra koncentráltak, és saját politikai programjuk megteremtésén munkálkodtak. Ennek érdekében bizonygatták, hogy Magyarországon a Habsburg-ház konszolidációja és a forradalmi elemek felszámolása nem képzelhető el az ő szerepvállalásuk nélkül, továbbá ennek kidomborítására mélyen elítéltek minden más közéleti tényezőt, melyek "erélytelensége" a liberálisok győzelméhez vezetett. Nemcsak szakítottak korábbi szövetségesükkel, a magyar kormánnyal szemben korábban is bizalmatlan, ekkor már egyértelműen cs.kir. oldalon álló katolikus egyház prominenseivel, hanem az ő megbélyegzésükkel is igyekeztek személyüket előtérbe tolni. Gróf Andrássy György illetve különösen Dessewffy Emil 1849. januári emlékiratai súlyos szavakkal ítélték el a püspökök és általában a papság "botrányos" magatartását.^[1420] De jó érzékkel vette észre, hogy a márciusi olmützi alkotmány után Bécsben az abszolutizmus új kiadására készülnek, s ebben is a konzervatívok megkerülhetetlen szerepét hangsúlyozta, egyben értékelte saját pártjának korábbi tevékenységét.^[1421] A forradalom előtti kormányról kijelentette, hogy az "szégyenletesen cserbenhagyta" a már nem létező Konzervatív Pártot, melynek megalakítására csak az ellenzék fellépése miatt volt szükség. Dessewffy elutasította az ó- és újkonzervatívok megkülönböztetését, és hangsúlyozta, hogy a régi alkotmánnyal szemben hajlandó volt - az uralkodóház érdekeinek megfelelő - korrekciókra. "Ebben az értelemben a párt tagjai ma is konzervatívok és mindörökké azok is maradnak" - hangsúlyozta és a párt újjászervezését, mint az erős és egységes Ausztria biztosítékát, Magyarország békés fejlődésének zálogát ajánlotta Bach belügyminiszter figyelmébe. Mivel azonban az "osztrákellenességet kiáltó és brutális" módon kifejező áprilisi törvényeket elítélte, állásfoglalása ekkor már egyértelműen "ókonzervatív 47-esnek" minősült, és a konzervatívok pártjának újjászervezésekor egyáltalán nem számolt a katolikus egyházzal, csak a világi, kormányhivatalokban is alkalmazható arisztokratákkal. Az olmützi alkotmány után készült Apponyinak az 1848 előtti állapotokat a birodalmi érdekekkel harmonizálni kívánó memoranduma is, azonban a tavaszi hadjárat után az udvarnak egyre kevésbé volt szüksége a magyar konzervatívok javaslataira, sőt nyíltan kegyvesztetté is váltak, még sajtó nyilvánosságának lehetőségétől is megfosztották őket.^[1422]

A szabadságharc utolsó szakaszában a nyilvánosság elé lépő egyháziak megnyilatkozásaiban alig-alig van nyoma az alkotmányosság iránti érzékenységnek, azok lényegét rendszerint a liberális ("egyházellenes") magyar kormány elítélése, a Habsburg-házhoz való hűség hangoztatása teszi ki, valamint azok a megnyilatkozások, melyek az uralkodó hatalmának egyik biztosítékát a katolikus egyház társadalmi befolyásának biztosításában jelölik meg.^[1423] A rendszerint egyoldalú értelmezések mellett érdemes felhívni a figyelmet a szabadságharc leverésekor már 85 éves egyházi tudós, Fejér György röpiratára.^[1424] Bár még 1849 elején vetette papírra fejtegetéseit, azok lényegében megfeleltethetők a katolikus egyház "forradalom után"-jának (utalva Kemény Zsigmond híres röpiratának címére), konzervatív hangvételű értékelésnek. Fejér a forradalmakat általában elítélte (mondván, az "mindig veszélyes és kárhozatos, mert erőszakos és rendetlen reformáció"), és cáfolta, hogy például a francia forradalom eredete a felvilágosodásban lett volna. Azt sokkal inkább az általános erkölcstelenségben jelölte meg, mely előbb-utóbb törvényszerűen felborítja a társadalmi rendet, "jogtipró és fosztogató" államot hoz létre. Úgy vélte, amíg a reformerek tekintettel vannak a papságra és a vallásosságra, nem ütközhet ki a forradalom, s miután a papság (mint az államélet alapjait biztosító erkölcsösség letéteményese) megsértett jogait helyreállítják, helyreáll a békesség is. A magyar forradalom okai között általában a "közjót gátló visszaéléseket, túlzásokat" jelölte meg, s elismerte, hogy reformokra volt ugyan szükség, de pártpolitikai csoportosulások létrejöttére, szakadásokra nem. Így ugyanis a "törvényes útról a mozgalmak ösvényére" tért az ország. A Jellačić pártütése és a nemzetiségi felkelések elleni magyar ellenakciókat jogosnak tekintette, ugyanakkor kifejtette, hogy a törvényesség helyreállítását, a magyarság jogainak elismerését csak a Habsburg-háztól, sőt a jogszerűen (!) uralkodó Ferenc Józseftől remélheti.

A szabadságharcot követő, a bosszúvágytól befolyásolt következetlenséggel végrehajtott megtorlás rendkívül súlyosan érintette a magyar katolikus egyházat. A halálra vagy hosszabb börtönbüntetésre ítélt alsóbbrendű papok mellett több, a Batthyány-kormány által kinevezett püspököt megfosztottak hivatalától, az esztergomi érseki székbe pedig 1849 júliusában a következetesen Habsburg-párti Scitovszky János került. Scitovszky igyekezett Bécsben az egyháziak büntetéseit mérsékelni, egyúttal a magyar katolikus egyház számára kedvezőbb pozíciókat elérni. Nem volt könnyű helyzetben. Azt a szabadságharc oldalán tanúsított hazafiasságot, amelyet Kossuth és a magyar politikai vezetés gyakran kevesellt, Bécsben nagyon is sokallották, és nemcsak a liberális, radikális, tábori lelkészi szolgálatot vállaló stb. papokat tartották hálátlannak vagy "árulónak", hanem a mérsékelt vagy konzervatív felfogásúakat is, a cs.kir. csapatokat aktívan és lelkesen támogatók kivételével. A megtorlás gépezetében a "forradalommal" való azonosulásnak minősült az - egyébként uralkodói szentesítés alapján létrejött - polgári állam elismerése is. Az 1850-es évek elején Bécsben a katolikus egyházat a magyarországi abszolutizmus egyik biztos támaszának tekintették, mely nem pusztán intézményesen képes a kormányzati rendszer stabilizációjához hozzájárulni, hanem azáltal is, hogy a lakosságot a politikai hatalomnak való engedelmességre neveli (például az iskolai oktatásban), illetve azt erkölcsi kötelezettségként számára megfogalmazza. A püspöki kar 1850. augusztusi értekezletén késznek mutatkozott e szerep felvállalására, ugyanakkor már ekkor hangot adott az összbirodalmi katolikus egyházba való betagolódástól való félelmének.^[1425]

A szabadságharc után a kibontakozás útját kereső hazai konzervativizmus valamint a katolicizmus között megnyílt volna a lehetőség újra egyfajta szorosabb politikai szövetségre. Az abszolutizmus rendszere ugyanis - Magyarország bármilyen önállóságának lehetetlenné tétele folytán - mindkét csoport részére egyformán sérelmesnek számított, s a Bach-korszak prominensei egyformán bizalmatlanok voltak velük szemben. Az abszolutizmussal együttműködő, ugyanakkor a magyar egyház integritását őrző Scitovszkyt megfigyelték, de mélységesen gyanakvóak voltak (különösen Bach) a konzervatívokkal szemben is, egyes esetekben tevékenységüket furcsa mód még "izgatásnak" is minősítették.^[1426] Az 1850 tavaszán Dessewffy Emil által megfogalmazott memorandumot (melyben elhatárolták magukat az 1848-as alkotmánytól, fenntartani kívánták viszont a jobbágyfelszabadítást, továbbá Magyarország területi integritását), majd a Ferenc Józsefnek 1852-es magyarországi útján átadott emlékiratot a felső papság és a konzervatívok több mint száz képviselője egyaránt aláírta.^[1427] A kétségtelenül megmaradó (például a Szent István Társulat keretei között megvalósuló^[1428]) kapcsolattartás ellenére azonban katolicizmus és a konzervativizmus - 1848 előttihez hasonló - szervezett összefogását több tényező is nehezítette. Egyrészt a világi főurak az "1847-es alkotmány" helyreállítását szorgalmazó törekvései egyáltalán nem voltak függetlenek egyéni ambícióktól, másrészt akcióik sikertelensége és mellőzöttségük miatt jó fél évtizedre aktivitásukat nem politikai téren, hanem társadalmi és kulturális szervezetekben kívánták megvalósítani. A legfontosabb ok viszont, hogy ugyanezen idő alatt az egyház és állam körülményei jelentősen megváltoztak. A jozefinizmus rendszerét már az 1850 áprilisában kiadott császári leirat is felszámolta, a folyamatot viszont 1855 augusztusában a Ferenc József és IX. Pius pápa között aláírt konkordátum teljesítette ki. A jozefinista egyházpolitika megszűnésével a katolikus egyház (a Rómával való érintkezés vagy a püspöki kinevezések tekintetében) gyakorlatilag teljesen kikerült az állam ellenőrzése alól, teljesen szabad kezet kapott oktatási ügyekben, kiváltságokat a házasságjog terén, biztosították a nagybirtokrendszer változatlanságát, az egyház jelentős összegekkel való támogatását stb. Mindezt a magyar katolikus egyház is örömmel fogadta, hiszen az állammal szemben az egyházi kiváltságok biztosításáért folytatott küzdelmet (így a politikai küzdelmet is) feleslegessé tette. "Úgy tűnik fel előttünk a birodalom égövén ama császári rendelvény, mint egy szivárvány, mely kettős jelentőségében [ti. az egyház és a társadalom érdekében egyaránt] egy nagyszerű világesemény tanúsága s egyszersmind egy jobb remény biztos záloga" - írta röpiratában Lonovics József.^[1429] A konkordátummal az állam bevallott célja volt, hogy a liberális eszméket az egyház segítségével visszaszorítsa, nagyhatalmi szövetséget létesítsen az olasz egységmozgalmaktól fenyegetett pápai állam és a Habsburg-birodalom között. A püspöki kar "a netáni liberális törekvésekkel szemben a legerősebb védfalát képezhette az abszolutizmusnak és a reakciónak", ugyanakkor az egyház legfőbb védője pedig az államgépezet lett, teljessé téve a két rendszer összefonódását.^[1430] A magyar püspöki kar számára az örömbe ugyanakkor nem kis ürömöt vegyített, hogy csak komoly küzdelem útján háríthatta el a magyar katolikus egyházszervezet bécsi érsek alá rendelésének veszélyét.^[1431] E veszély komolysága miatt a katolikus egyház meghatározó személyiségei (mindenekelőtt Scitovszky) a katolicizmus megszerzett kiváltságainak fenntartását egyre inkább az abszolutizmussal szemben, és nem pedig az által kívánta biztosítani, és az évtized végére egyre érdekeltebbé vált Magyarország valamiféle önállóságának rekonstruálására.

Az abszolutizmus kora (az azzal való együttműködés illetve az ellene folytatott küzdelem) az egyháziak figyelmét a nemzeti kérdésre is fordította, egyben kényszerítette, hogy a katolicizmus magyar vonásait "felismerje" és tudatosítsa, hosszabb távra előlegezve a konzervatív gondolkodás fogalmi kereteit.^[1432] Az 1850-es évek végén katolicizmus és konzervativizmus kapcsolatkeresése épp ezen a "nemzeti" alapon vált újra lehetségessé. (Az sem véletlen, hogy 1860 után mindkét csoport számára a - minden bizonnyal többet hivatkozott, mint ismert - Széchenyi István lett az idealizált eszménykép, hiszen a hívő katolikus, "konzervatív reformer" ellenezte a forradalmi átalakulást.) Az 1857. évi memorandummal újra aktivizálódó, Apponyi és Dessewffy Emil vezette konzervatívok a 47-es alkotmányhoz való visszatérést ekkor már nemzeti követelésekkel (például a magyar nyelvhasználat, iskolarendszer, hivatali élet stb.) párosították, és ezzel a felfogással az évtized végén sikerült is - jórészt társadalmi szervezeteik útján - népszerűsíteni magukat a nemesség, a hivatalnokok, az értelmiség mellett a "klérus túlnyomó része" körében is. A főpapság nemcsak aláírta, hanem teljes mellszélességgel ki is állt a konzervatívok petíciója mellett. Újbóli összefogásuk látványos jele volt az 1857 szeptemberében - a konzervatív politikusok kezdeményezésére - nagyszabású nemzeti demonstrációvá alakított máriazelli búcsú is.^[1433] (Az 1859. augusztus 20-i ünnepségek ugyanakkor a Kossuth-emigráció melletti tömegtüntetésekbe torkolltak, ami nemcsak Bécset és a magyar konzervatívokat, hanem az egyházat is megrémítette.) A konzervatívok társadalmi bázisuk átmeneti növekedését taktikájuknak köszönhették, hiszen a fokozatosság elvével biztattak, miszerint először az 1847-es önállóságot kell helyreállítani, amit követhet az 1848-as alap rekonstruálása. Találóan jegyzi meg ugyanakkor Szekfű Gyula, hogy mire kezdett volna aktuálissá válni az ókonzervatívok politikája, már el is homályosul Deák Ferencnek a 48-as alap helyreállítását következetesen és átmenet nélkül szorgalmazó stratégiája mögött.^[1434] A magyar társadalom szinte teljes egészében (ugyanakkor nagyon is különböző okokból) elégedetlen volt az abszolutizmus rendszerével, így 1860 őszén Dessewffy Emil valamint Szécsen Antal kezdeményezésére a konzervatívok úgy gondolták, eljött az ő pillanatuk. Az udvar Bach menesztése után hajlott is a velük való megegyezésre, így kerülhetett sor a konzervatív programnak megfelelő októberi diploma kibocsátására. Apponyiék azonban nem mérték fel, hogy a közvélemény, illetve az újrainduló közélet prominensei ekkor már nem engedtek a "negyvennyolcból". A konzervatívok alaposan eltaktikázták magukat, az egyre gyakoribb tiltakozó tüntetések csak nyomatékosították politikai vereségüket (különösen azért, mert - amint azt egyik meghatározó személyiségük Sennyey Pál is bizonygatta Bécsben - Magyarországon egyedül a konzervatív csoport képes megakadályozni egy újabb forradalmat).^[1435] A méginkább centralisztikus februári pátens sikertelensége után az uralkodó kénytelen volt beletörődni az 1861. évi országgyűlés összehívásába. A konzervatívok bukásuk nyomán értelemszerűen nem alkothattak markáns önálló politikai csoportot, így Deák Felirati Pártját támogatták.^[1436] Ha lehet, ez még jobban elmélyítette vereségüket, hiszen nem sokkal korábban még ők kívánták integrálni a Deák körül kialakuló csoportot és nézeteiket, most pedig ez pont fordítva történt, sőt így is maradt a dualizmus hosszú évtizedei alatt is.

Az 1850-es évek végén a katolikus közéletet megosztotta a politikai szerepvállalás kérdése. A Szent István Társulat köré csoportosuló értelmiségiek megelégedve az egyháznak biztosított jogokkal, tartózkodni kívántak a közélettől, s a katolicizmus közművelődési, hitbuzgalmi vagyis közvetlen társadalomformáló szerepét vallották. Velük szemben Lonkay Antal lapja, az 1860 elején indult Idők Tanúja körül csoportosultak a "harcos katolicizmus" kifejezetten ultramontán képviselői, akik elérkezettnek látták az időt egy új katolikus politikai mozgalom megindítására. Úgy tűnt, nyílik is erre lehetőségük, s mivel egyértelműen az 1847-es program, vagyis a rendies föderatív Magyarország restaurálása talaján álltak, egyértelműen a vezető szerepre is esélyesnek tűnő Apponyiék támogatóinak számítottak.^[1437] Utóbbiak politikájával való magas szintű, szorosabb együttműködés szándékára utal, hogy az uralkodó Scitovszky érseket kérte fel a törvényhozás jövendő rendszerének megállapítására hivatott, 1860. decemberi esztergomi értekezlet elnöki teendőinek ellátására.^[1438] 1861 után azonban a felső klérus illetve a közélet iránt érdeklődő katolikusok jelentős része lazította a velük való szövetséget, mert kilátástalannak látta a régi Magyarország restaurálhatóságát, értelmetlennek az ahhoz való ragaszkodást. Az 1850-es évek végén a konkordátumban biztosított előjogok pozitívumainál súlyosabbnak érezte az abszolutizmus társadalmat és politikai intézményrendszert nyomasztó terheit, arról nem is beszélve, hogy ekkorra nyilvánvalóvá vált: Ferenc Józsefet 1855-ben nem feltétlenül vallási buzgóság, hanem pillanatnyi politikai érdek motiválta, és egyre gyakrabban alkalmazta az egyház ügyeibe való beavatkozás jozefinista jellegű beavatkozás módszerét, ha azt ítélte szükségesnek. A magyar katolikus egyház sokkal többet remélhetett tehát a magyar alkotmányosság helyreállításától, még ha az 1848-as alapon jön is létre. (Bár azt is gyakran megfogalmazták, hogy 1848-ban alkotmányos alapelveket illetve fontosabb intézményeket értenek, utóbbiak kisebb mértékű - a kor igényeihez mérten - módosított formáját tartják kívánatosnak. Ez pedig még azzal is kecsegtetett, hogy az új kormányzat még az 1848-ashoz képest is mérsékelt liberális egyházpolitikát fog folytatni.)

Az egyház 1861 után Deákban, a "jogfolytonosság pozitív programjában" látta meg a kibontakozás útját.^[1439] Szó sem volt ugyanakkor arról, hogy a nemzeti hangvételű megnyilatkozások egyúttal liberálisabb egyházpolitikai megfontolásokkal társultak volna, inkább ugyanarról a folyamatról, melyről a Deák-párthoz csatlakozó konzervatívok kapcsán szóltunk. (Az 1861. évi országgyűlés mellett ugyanezt a stratégiát követték az 1865-ben újra összeülő törvényhozásban is.) Az egyházon belül megfogalmazódtak ugyan újra a liberális katolicizmussal kapcsolatba hozható hangok is, felmerült például az autonómia gondolata stb., összességében azonban ezek nem befolyásolták a politizáló egyház arculatát, mely változatlanul a konzervatív tábor része maradt. Így nem véletlen, ha a sajátosan konzervatív katolikus felfogás az 1860-as évek első felében bekapcsolódott a kiegyezést előkészítő egységes nemzeti táborba, elutasította a pártosodást. Az inkább municipalista, ám fokozatosan egyházias hangvételt is megütő Pesti Hírnök például 1860-ban így írt: "Nálunk ez időben még a nemzet osztatlan erkölcsi erejére van szükség, hogy a nyolcszázados magyar alkotmány törvényes érvényére visszaállíttassék."^[1440] Ez a lap egyébként, az Idők Tanújá-hoz hasonlóan nem tekintette magát az 1848 előtti "fontolva haladók" utódjának, és támogatta a konzervatívok valamint Deák Ferenc 1863-tól egyre intenzívebb kapcsolatkeresését. Ez év elején Apponyi kapott megbízást egy újabb rendezési terv kidolgozására, melyet az udvar és Deák egyaránt elutasított, annak ellenére, hogy először fogadta el - igaz, rendkívül szoros feltételek és jogfeladások sorozata mellett - kiindulási alapnak az 1848-as törvényeket. Deák ekkor még nem tartotta elképzelhetőnek az áprilisi törvények "harmonizálását" az udvar érdekeivel, a konzervatívok közeledési kísérleteit azonban elfogadta.^[1441] A "47-esek" és a "48-asok" közötti közeledést a konzervatív sajtó is erőteljesen támogatta, Pesti Hírnök vezércikke így írt: "sem a 47-diki 47, sem a 48-diki 48 többé nem létesíthető, s azt hisszük, hogy nálunk nincs senki, ki akármelyik államrendszert egész minéműségében, úgy amint volt, helyreállíthatónak tartaná".^[1442] Figyelemre méltó továbbá, hogy a kiegyezés konzervatív előkészítése közben egyre nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy a létrejövő új államszerkezetben a katolikus egyház érdekeit prioritásként kell kezelni, mint a nemzeti fejlődés zálogát. A világi konzervatívok (főleg Apponyi és Sennyey) egyre gyakrabban fordultak a katolicizmus ideológiájához, s már ekkor sejthető volt, hogy arra a konzervativizmus továbbfejlesztésének egyik lehetséges útjaként tekintenek. A katolicizmus ügyét annak szócsövei ekkor már egyértelműen nem egyetemes vagy dinasztikus érdekekkel (mint a reformkorban), hanem kifejezetten és elsősorban nemzeti megfontolásokkal társították. A Pesti Hírnök például egy 1864-es vezércikkében határozottan követelte a magyar alkotmány helyreállítását az alábbi körülírással: "Imádjuk a keresztet, mint a megváltás, a szeretet, s a béke isteni jelvényét, de e lobogóval kezünkben csupán egyetlen előjogot követeljük, hogy fennen hirdethessük az összmagyar nemzetcsalád egységét polgári hűségben s hazafiúi tartozásban, s hogy a legelsők közé tartozhassunk mindig, kik a veszély percében Szent István országának megmentésére sietnek."^[1443] Az ettől eltérő hangokat is megütő konzervatív kísérleteket keményen elítélték, Kecskeméthy Aurél 1865-ben például arról panaszkodott, hogy a kiegyezés előkészítésén munkálkodó, mérsékelt konzervatív lapja ellen milyen támadások indultak: "a budapesti plébánosok, minden ókonzervatív reakcionárius elemek, nyilván politikai célzatú ösztönzésekre, nagy dühösen nekem rontottak, s én ki eddig az egyháziak barátjának tartattam, [...] egyszerre egyházellenesnek kiáltattam ki."^[1444] Sorai egyben arra is utalnak, hogy az egyháziak táborán belül ismét megnőtt az önálló katolikus politikai szerepvállalást szorgalmazók tábora.

1865-66-ban még mutatkozott esély arra, hogy a kiegyezés végül a konzervatívok szellemi és politikai irányításával (konkrétan Apponyi szerepvállalásával) fog végbemenni. Eötvös József fel is hívta a figyelmet, hogy a Deák-pártnak "tisztán fel kell tartania" arculatát, mert "ha ezt nem tennők, csak azon fogjuk észrevenni magunkat, hogy az ókonzervatívek majoritásban vannak".^[1445] Ha ez ugyan végül nem is, de egy konzervatív-Deák-párti koalíciós kabinet lehetősége 1866 végén lógott a levegőben, Ferenc József november 15-i - az 1848-as törvényeket elismerő - leiratával "minden ponton megverettek, e pillanattól tényleg meg valának bukva".^[1446] A tisztán Deák-párti liberálisokból létrejött kabinet, a kiegyezési törvények elfogadása komoly polarizáló hatást gyakorolt a konzervatívok táborára. Egy részük visszavonult a közélettől, másik csoportjuk Sennyey Pál vezetésével pedig azzal demonstrálta a - titkon gyakran önmagának tulajdonított - kiegyezési rendszer elfogadását, hogy belépett a Deák-pártba és annak jobb szélén kezdett kormánypárti politizálásba. Ugyanakkor fontos, hogy e lépésük távolról sem tényleges politikai szándékaikat tükrözte, valójában teljesen kényszeredettnek mondható, hogy a konzervatívok a kiegyezés után elfogadták a közjogi kérdés mentén osztódó pártosodást. Csatlakozásuk a kormánypárthoz egyrészt nem volt más, mint későbbi nézetkülönbségek prognosztizálása, másrészt - és szempontunkból erre kell felhívni a figyelmet - a megváltozott szerepkörbe került konzervatívoknak keresniük kellett azokat az identifikáló tényezőket, melyek csoportjukat a közjogi kormánypártiság, a stabil államrend elismerése mellett markánsan megkülönböztetik. Már csak azért is, mert 1867-től (és különösen majd 1875-től) a liberális kormánypárt a konzervatív társadalom- és politikaértelmezés számos elemét átvette: például az állam stabilitásának és irányító szerepének téziseit, a magyar nacionalizmus képviseletét, számos demokratikus törekvéssel szembeni ellenérzéseket stb. Joggal tekinthető úgy, hogy a kiegyezéssel "a liberalizmus konzervatív hatalompolitikai biztosítékok által szelektált" rendszere jött létre, melyben a szabadelvűek feladták több, korábban alapvetőnek számító joggyakorlással kapcsolatos elvüket. A Sennyey-csoport számára a legkézenfekvőbbnek a liberális kormányzattal szemben a vallásos, közelebbről katolikus politikai tradíciók felelevenítése és többé-kevésbé a konzervativizmushoz kapcsolása tűnt, hiszen ha sokmindent fel is adtak a liberálisok - egyházpolitikai felfogásukat semmiképpen nem.^[1447] Mielőtt azonban ennek elemzésére térnénk, általánosságban szükséges néhány megállapítást megfogalmazni a dualizmus kori konzervatívok politikai érdekérvényesítéséről. Hanák Péter találó kifejezésével a konzervativizmus sikeres pártalakításra egyszerűen "használhatatlannak" bizonyult, hiszen a dualista rendszert csak szabadelvű programmal lehetett kiépíteni és ellenzéke is csak nemzeti-liberális alapon szerveződhetett (a konzervatív tábor évtizedes igyekezete ellenére a közvéleményben előbbiek számítottak a nemzeti jelleg letéteményeseinek).^[1448] A 48-as-67-es megoszlásra épülő kétpártrendszer mellett mégis rendre feltűntek hosszabb-rövidebb életű, elvi és nem közjogi alapon szerveződő pártok, ezek keletkezését azonban a "taktikai funkció, az ellenzékiség levezetése, a feszültségszabályozás" indokolta - a konzervatívok esetében is. A közjogi ellenzékiségen kívüli szerepvállalást gyakran indokolt ideológiai alapvetésű pártalakítás, a munkásmozgalom, az antiszemitizmus vagy épp a politikai katolicizmus esetében is.

A kiegyezéssel ugyanakkor az is nyilvánvaló lett, hogy a katolicizmus érdekeinek érvényesítését nem várhatja a Deák- (majd Szabadelvű) Pártra támaszkodó kormányzattól, a konzervativizmussal való szövetkezése szükségképpen és ismét a liberalizmus elutasítása miatt következett be. Az Andrássy-kormány munkába állása után egyik egyházpolitikai konfliktus követte a másikat, amelyek egymás után indokolták a katolikus egyház újbóli politikai szervezkedését és a konzervativizmus egyházvédő attitűdjének elmélyítését. Eötvös József kultuszminiszter újra (az 1848-asnál "enyhébb" formában) beterjesztette a népiskolai törvényjavaslatot, de nagyjából ugyanolyan erősségű egyházi tiltakozást kapott, mint két évtizeddel korábban. Nagy vitákat váltottak ki az 1869-1871 közötti, katolikus autonómia-mozgalommal kapcsolatos kormányzati intézkedések, különösen pedig a magyar papság részvétele az I. vatikáni zsinaton, különösen úgy, hogy a főpapok - nem várva be az illetékes miniszter előterjesztésére adandó uralkodói engedélyt - 1870-ben kihirdették a csalatkozhatatlansági dogmát egyházmegyéikben, mintegy válaszul arra a passzivitásra, amit a magyar kormány a pápai állam megszűnésekor tanúsított stb.^[1449] Egy kortárs (igaz, elfogult) megállapítás szerint a liberális eszméknek az 1870-es évek elején három ellensége támadt: a munkásmozgalom, a konzervatív főrendek és az ultramontán főpapok.^[1450] Ebben az időben számos röpirat, sajtócikk próbálta az egyházi közvéleményt, illetve a társadalmat mozgásba hozni az újra "megtámadott" katolicizmus védelmében. A Pesti Hírnök már a kiegyezés küszöbén nyilvánvalóvá tette, hogy a liberalizmussal szemben ellenzéki pozíciót foglal el: "tüzes feladatának tekinti [a szerkesztőség] az ősi hagyományok kegyeletes őrzése mellett a konzervatív elvek, az öröklött polgári s egyházi szabadság és a nemzeti géniusz szempontjából mérlegelni minden új formának lényegét és értékét, melybe az átalakító ösztön ősi kipróbált intézvényeinket öltöztetni netán törekszik".^[1451] E lap és az Idők Tanúja 1869-ben egyesült, és Magyar Állam címen az ultramontán egyházi politizálás harcos szócsöve lett. A kormánypártban helyet foglaló konzervatívok azonban 1869-ben legfeljebb különvéleményüket hangoztatták, új - különösen a katolicizmus érdekeit képviselni kívánó - politikai szervezet kezdeményezésére nem gondoltak.^[1452]

A közjogi keretek közül való első szervezett kitörési kísérletet az 1872 nyarán tartandó választásokra tekintettel Apponyi György indította Pozsonyban "Konzervatív Katolikus Párt" néven. Elképzelése több szempontból is sajátosnak nevezhető. Először is olyan szervezetet kívánt létrehozni, mely kezdettől azt deklarálta, hogy nem önállóan indul a választásokon, hanem a Deák-párttal való együttműködésben, s azt támogatja. Észrevételünk szerint maga a párt elnevezése sem igazán kristályosodott ki, még a korabeli értelemben véve sem szervezett pártról, hanem az azonos nézeteket vallók alkalmi, inkább klub-szerű összefogásáról volt szó. A szervezet 1872. márciusi megalakulásakor a "katolikus-konzervatív (illetve felváltva: katolikus-politikai) kaszinó" elnevezést használták, és elfogadott alapszabályuk is ezt tartalmazza.^[1453] Maga Apponyi is így nevezte a csoportosulást, amikor leszögezte, hogy a Deák-párt sokkal közelebb áll a katolikus-konzervatív felfogáshoz, mint az ún. baloldal, ezért a legfontosabb aktuális feladatnak az utóbbival való minden kapcsolat megszakítását nevezte.^[1454] A csoportosulás inkább egy alkalmi választási együttműködés jegyében jött létre, mely a kormánypárt támogatását feltételeinek teljesülése (a katolikus érdekek aktív parlamenti képviselete) esetére helyezte kilátásba, említett alapszabályában pedig azt is rögzítette, hogy "a nemsokára bekövetkező magyar országgyűlési választásokra tekintettel a katolikus és konzervatív álláspontot minden tisztességes és törvényes eszközzel védeni fogja". Lényegében ezt tartalmazza részletesen Apponyi öt pontos választási felhívása is,^[1455] melyek mindegyike a liberalizmussal ellentétes, sarkalatos egyházi érdeket tartalmaz. (A "vallástalan kormány által elkövetett nyílt erőszak" megnyilvánulásai közé a Rómával való kapcsolattartás ellenőrzését, a szekularizációs tendenciájú, a polgári házassággal illetve a katolikus autonómiával kapcsolatos elképzeléseket és a népiskolai törvényt sorolta.) Apponyiék - gyakran "konstitucionalizmusként" meghatározott - konzervativizmusa ezúttal kizárólag a jogvédő, ultramontán katolicizmust jelentette, lényegi elemét nem az állami funkciók, nemzeti hagyományok stb. megőrzése, hanem a társadalom fölé emelt egyház érdekvédelme merítette ki. A választások előtt azt sulykolták, hogy a Deák-párt az ő szolidaritásuk nélkül "többségre soha nem vergődhetik",^[1456] ám az az elképzelésük, hogy a kormánypárt politikailag Deákhoz, vallásilag a katolikus egyházhoz kötődjön, a választásokon is megbukott. (Csak néhány kerületben járult hozzá a Deák-párt, hogy közös jelöltet állítsanak.) Másik fontos sajátossága ennek az elvetélt kísérletnek, hogy bár a XIX. században a katolicizmus és konzervativizmus többnyire az együttműködés útját kereste, ez volt az egyetlen eset, hogy a két ideológiai egybefonását nyíltan, önmeghatározásként hangoztatták. (A világi konzervatívok már csak a protestánsok nagy száma és társadalmi súlya miatt is óvatosabban nyilatkoztak erről.) További jellegzetességként érdemes még megemlíteni, hogy - ellentétben az 1840-es évekkel - konzervativizmus és katolicizmus kapcsolatfelvételében nem az egyháziak, hanem a világiak játszották a kezdeményező szerepet.

A választások után egy darabig még kísérleteztek a független katolikus-konzervatív politizálás hangoztatásával,^[1457] 1872 őszétől azonban egyre inkább új konzervatív stratégia bontakozott ki, melynek lényegét elsősorban Sennyey Pál október 7-i parlamenti beszéde fejtette ki. A konzervatívok általánosan azt a felfogást tették magukévá, hogy szükségtelen és káros volna egy új párt létrehozása, és a katolikus politizálással kapcsolatban ugyanezt képviselte az egyházellenes támadásokat átmenetileg mérsékeltnek érzékelő püspöki kar is. Apponyi "pártalakítási ügyetlenségeinek" így messzebb ható következményei is lettek: kompromittálták és hosszú ideig lehetetlenné tették a konzervatív és katolikus politizálás nyilvános összekapcsolását.^[1458] Sőt, magát a népszerűtlennek számító "konzervatív" megjelölést is inkább kerülték, viszont tudatosan jobboldalinak nevezték magukat. Sennyey beszéde után például az ő irányvonalának szolgálatába állt Kecskeméthy Aurél tiltakozott az ellen, hogy egyes lapok konzervatívnak minősítették azt: "Tehát vannak konzervatívek? Máris borzad a hátunk."^[1459] Úgy vélte, Sennyeyék és Deákék programja teljesen azonos, elválásukra a közjogi rendszerben semmi esélyt nem látott, és nemcsak a dualizmus rendszerét ítélte beláthatatlanul stabilnak, hanem Lónyay Menyhért miniszterelnökségét is. (Utóbbiban tévedett.) Figyelemreméltóak Kecskeméthy konzervativizmussal kapcsolatos fejtegetései ebből az időből. Egy vezércikkében a kormánypártot lényegében koalíciós jellegűnek minősítette, melyen belül alkottak markáns, elkülönülő csoportot alkottak a konzervatívok, "vagyis olyan politikusok, kik a létező, nagy áldozatok árán kivívott alkotmányos alapot konszolidálni óhajtanák, s kik nem hiszik, hogy e célt eszményi, humanisztikus, szabadelvű teóriáknak megfelelő intézmények által elérni lehetne, kik ennélfogva nem lelkesednek e nemű szóvirágokra, kik erős magyar kormány szükségéről [vannak] meggyőződve".^[1460] Rámutatott, hogy a konzervatívok nem alkothatnak ellenzéket, mert a baloldal a kormány bukását akarja, utóbbi stabilitása pedig nemzeti érdek. Úgy vélte, ha a Balközép közjogi ellenzékisége megszűnne, "ekkor a pártalakulásnak most beláthatatlan processusa végre oda fog vezetni, hogy kisebb-nagyobb liberalizmus fogja a pártokat jellegezni s körvonalazni, és akkor valamiféle (még most nem tudjuk, mit konzerváló) konzervatív párt fog alakulni. [...] Ha az 1867-iki alap általában elfogadott (a törpe »48«-as minoritásra reflektálni nem érdemes), akkor nincs többé semmi, aminek konzerválása körül sorakozni, tömbbé alakulni lehetne." A konzervatívok párttá szervezéséhez minden szükséges tényező hiányzik, legfőképp a konkrét politikai célkitűzések, de a megfelelő személyiségek is. Tagadta, hogy korának konzervatívjait bármi is az 1848 előtti elődökhöz kapcsolhatná - "három évtized káoszából kivergődött tényezők hatása ellenállhatatlan, és a barátság sem képez politikai enyvet" -, továbbá a pártosodást kalandor vállalkozásnak, az eszmei megjelöléseket (liberális, konzervatív, ultramontán, radikális) pedig értelmezhetetlen címkézésnek minősítette. Konzervatív párt alakulását - a kormányzás stabilitása érdekében - mereven ellenezte, ugyanakkor Magyarországon, ahol saját korában "mindenki liberálisnak akar látszani", a konzervativizmus eszmerendszerét nagyon is fontosnak tartotta.^[1461] Utóbbit alkotmányos, sőt a demokráciával is összeegyeztethető ideológiaként próbált definiálni, és vágyainak is hangot adott: "Tehát oly konzervatív politika, mely a trón iránti hűséget hazafiassággal, a bölcs mértékletet a javítással köti össze, viszonyaink között nemcsak kívánatos, de áldásos és népszerű is leend." 1873 folyamán ezen álláspontját fenntartotta ugyan, mégis egyre gyakrabban bírálta a liberális intézményeket, és a konzervativizmus jellegzetességeinek felerősítését szorgalmazta.

Logikus, hogy a kormánytámogató konzervatív álláspont nem hangoztatott semmiféle felekezeti elkötelezettséget, távolságot tartott az egyházpolitikai kérdésektől. Törekvésüket támogatta az I. vatikáni zsinat és az autonómia-küzdelem után az állam-egyház viszony konszolidálásában érdekelt püspöki kar is, mely ugyanezt a távolságtartást várta el a politikai élet egészétől. Elsősorban Haynald Lajos kalocsai érsek személyével hozható összefüggésbe az a felfogás, mely majd két évtizedre meghatározta a püspöki kar közélethez való viszonyát: a katolikus egyház érdekérvényesítését nem a mozgalmi vagy pártpolitizálás útján képzelte el, hanem a kormányzattal való közvetlen megegyezés útján. Utóbbi sem volt érdekelt a társadalmi feszültségek növeléséhez egyházpolitikai konfliktusokkal, ezért az egyházi jogokat biztosító, átfogó liberális reform kezdeményezésétől tartózkodó politikát folytatott. A katolikus közéleten belül valóságos törésnek számított ugyanakkor, hogy a Lonkay Antal köré csoportosuló, a politikában aktivizálódó alsópapság, illetve a katolikus kispolgárság nagy hangon követelte az önálló pártalakítást, egyre szélsőségesebb ellenzéki propagandát folytatott nemcsak a kormány, hanem az említett Kecskeméthy-féle álláspont ellen is. (Sennyey nem győzött elhatárolódni a Magyar Állam gyakran útszéli hangvételű megnyilatkozásaitól.)^[1462]

Kecskeméthynek a Balközéppel kapcsolatos fenti eszmefuttatása prófétai szónak bizonyult. Amikor 1874 végén már látható volt, hogy Tisza Kálmánék feladva az ellenzékiséget, összefognak (Szabadelvű Párt néven fuzionálnak) a válságba került Deák-párttal, a Sennyey-csoport nem akart betagozódni tovább a kormánypártba. (Kecskeméthy ugyanakkor abban tévedett, hogy a Deák-pártban a konzervatívok idővel meghatározóak is lehetnek, épp az ellenkezője történt: a fúzió a kormánypárt liberális önmeghatározását erősítette. Nem véletlen, hogy 1873-tól egyre fokozódó támadásokat intézett a liberalizmus ellen, ezáltal a konzervativizmus létjogosultságát kívánta elmélyíteni, hangsúlyozva, liberálisok is veszélyeztethetik a szabadságot és konzervatívok is harcolhatnak érte.^[1463]) Az ellenzéki pártalakítást azonban - értelemszerűen - nem közjogi, hanem ideológiai alapon kívánta megvalósítani, a konzervatív pártalakításkor pedig jóval körültekintőbben eljárni, mint ahogy Apponyi tette korábban. A pártalakítás nyitányának Sennyey 1875. január 29-én, a költségvetési vitában elmondott beszédét tekinthetjük.^[1464] Az ország pénzügyi stabilizációja mellett elvi kiindulópontja az volt, hogy a "parlamentáris szerkezet [vagyis a népképviseleti jelleg] szívünk minden buzgalmával fönntartandó", ugyanakkor szükség van általában a törvényhozás illetve azon belül a főrendiház stb. reformjára, sőt a kibontakozás politikai feltétele a pártszerkezet átalakulása is: "Igen kívánatosnak tartanám a pártoknak elvi alapokon való alakulását. De ennek előfeltétele az, hogy a közvélemény a házon kívül és elvek körül csoportosuljon, és hogy az elveknek tisztázása a sajtóban és az irodalomban éppen ez elveknek nagyobb szabású megvitatása által előkészíttessék és irányoztassék." Feltűnő, hogy nem beszélt egyházpolitikai vonatkozásokról, sőt - mondhatni "kristálytiszta" konzervatív érvelésnek megfelelően - az állam irányító szerepét, fontosságát hirdette, melynek minden autonóm érdek (így vallási tanok is) alárendelendő. Ugyanezt a felfogást képviselte a formálódó párt május 5-én megfogalmazott programtervezete, a "zempléni (sátoraljaújhelyi) pontok" is.^[1465] Örömüknek adtak hangot afölött, hogy a két legnagyobb párt között a "kiegyezés vitatása már nem képez választófalat", ennek megfelelően szorgalmazták, hogy a pártok "politikai elvek homogenitása szerint csoportosulhassanak". A fúziót taktikai és nem pedig nézetazonosság folytán létrejövő szövetségnek, "mechanikus vegyület"-nek látták, ezzel indokolták az önálló pártalakítást. A 12. pontos tervezet csak a vége felé, általánosságban és érintőlegesen foglalkozik a vallás ügyével. A nemzeti összefogás jegyében a nemzetiségi és vallási ellentétek félretételét, a lelkiismereti szabadság biztosítását és a toleranciát szorgalmazta. Jellemző, hogy az egyház ügyével nem külön, hanem a nemzetiségi kérdéssel összefüggésben nyilatkozott: "Zilált viszonyaink között mellőzendők a meddő elméleti vitatkozások nemzetiségei és vallási kérdésekről. Leghelyesebb azon politika, mely a törvényesen megállapított jogokat lelkiismeretesen tisztelve, a békét az egyes nemzetiségek és hitfelekezetek, valamint ezek és az állam közt féltékenyen őrzi, de egyszersmind a magyar állam egységén, törvényén és jogain csorbát ejteni nem enged."

Sennyey körültekintő politikai szerepvállalására utal, hogy - bár vállalta és tartalmilag meg is indokolta a konzervatív minősítést - pártjának a Jobboldali Ellenzék elnevezést adta. Ezt valóban taktikai szempontok indokolhatták, a párt katolikus jellegének hangsúlyozása ugyanakkor, nézetünk szerint, más okból maradt el. (Apponyi egykorúan ezt is aktuálpolitikai megfontolásokkal magyarázta.)^[1466] A katolikus jelleg "elhallgatása" sokkal inkább Sennyey konzervativizmusának tartalmával függött össze. Nemcsak arról volt szó, hogy kerülte az egyházpolitikai témájú megnyilatkozásokat, hanem arról, hogy politikája középpontjába valóban az állami szerepvállalás, a tekintélyelv, a rend erősítését (valamint konkrétan a pénzügypolitika kérdéseit) állította, és az össznemzeti célokra tekintettel meg kívánt szabadulni a felekezeti elfogultságtól, valamint a társadalmi békességet veszélyeztető radikális jobboldali mozgalmaktól. A vallásosságot mint az állam életében rendkívül fontos erkölcs letéteményesét persze fontosnak vélte, de az egyházi érdekekkel való összefogást elutasította. S ha jellemző módon megfogalmazott programokban vagy a parlamentben nem, de pártja nagygyűlésein hangot adott meggyőződésének: "Azt kívánják tőlünk [ti. az ellenzék], hogy létjogunk bebizonyítása végett az államalap iránt foglaljunk el külön állást? Hogy mi ne fogadjuk el a parlamentarizmust? Tudják meg, tudniuk kell, hogy mi nem vagyunk reakcionáriusok. Mi konzervatívek vagyunk. A konzervatív eszme azon talajon működik, melyet a törvény eléje szab; azon téren mozog, melyet az ország alkotmánya kijelöl. Működik a viszonyok helyes mérlegelésével, tekintetbe véve a nemzet erejét, a viszonyokat, az idők követelményeit. Sokan azt várták, hogy mi a vallás terén, felekezeti exkluzív állást fogunk elfoglalni. És miután ezt repudeáltuk, azt mondják, nincs létjogunk. Azt hitték, vagy azt akarták-e vajon, hogy mi felekezeti harcot, vallásháborút fogunk kezdeni? Mi nem követünk felekezeti politikát, de vallási közömbösséget sem negélyezünk. A konzervatív irány minden vallás, minden egyházi felekezet tüneményét, jogait, birtokait, egyformán tiszteletben tartja. De éppen, mert a vallást a polgári rend, fegyelem s társadalom alapjául tiszteli, nem tart azokkal, kik a vallástalanságban vélik rejleni a fölvilágosodást."^[1467] Sennyeynek ez - a püspöki kar álláspontjával is egybehangzó - felfogása ugyanakkor nem tudott szélesebb körben hatni. A párt 18 képviselője, mint megannyi "hadsereg nélküli vezér"^[1468] ugyan ott ült a parlamentben 1878-ig, de a ciklus végére az egyetlen jelentős, nem közjogi alapon szerveződő pártról is kiderült, hogy nem tudja a konzervatív értékeket számottevően megjeleníteni, egyre nehezebben tudta a kormánypárttal való szembenállását definiálni. Sennyeynek a párt éléről történő távozása után a Független Szabadelvűekkel és a Kerkápoly-Szilágyi-frakcióval együtt hozták létre az Egyesült Ellenzéket. Ebben a heterogén formációban azonban a katolicizmus már teljesen, a konzervativizmus pedig majdnem teljesen háttérbe szorult, utóbbi egyszerűen "szétfoszlott és a párt beállt, csupán árnyalatnyi különbségeket hangsúlyozva a közjogi harcvonalba".^[1469] Kortárs konzervatív megfogalmazás szerint "egész Magyarország a szabadelvűség monopóliumának volt kiszolgáltatva."^[1470] Az Egyesült Ellenzékből jött létre a Mérsékelt Ellenzék, amelyen belül az 1880-as évek második felében újra erősödtek bizonyos konzervatív tendenciák. Ez azonban már nem elsősorban Sennyey konzervativizmusa volt, hanem az "új"-konzervatív agrárius-nacionalista csoportok előfutárai. (A Mérsékelt Ellenzékből jött létre Apponyi Albert Nemzeti Pártja 1892-ben.)

A fúzió idején a katolikus közvéleményben is egyébként jellemzővé vált a politikai szerepvállalástól való eltávolodás. A dualizmus 1870-es évek közepén tapasztalt válságjelenségeiben számos egyházi megnyilatkozás nem a politikai kérdésekre koncentrált, hanem arra hívta fel a figyelmet, hogy az általános erkölcstelenség az igazi probléma, nem a gazdasági vagy társadalmi feszültségek. "Legalábbis ezt gyaníttatják azon lármás felkiáltások, miszerént e század a felvilágosodás, a haladás százada - írta jellemzően egy katolikus lap -, [...] holott más oldalról az általános erkölcsi romlás oly kiáltó jeleivel találkozunk ismét, melyek világosan mutatják, hogy baj van készülőben. Azonban Lónyay vagy Kerkápoly-féle dicsbeszédek a deficit fölött, úgy tudjuk, már senkiben sem találnak bámulóra."^[1471] Később ugyanez az orgánum jellemző módon arra panaszkodott, hogy "a mai kor teljesen elveszíté a vallás zománcát" illetve rezignáltan fordult el a közélettől.^[1472]

Mielőtt az 1870-es évek végétől folytatnánk, érdemes felidézni Asbóth János 1874-ben írt röpiratát, melynek szerzőjében a magyar konzervatív politikai gondolkodás talán legnagyobb formátumú dualizmus-kori személyiségét tisztelhetjük.^[1473] Asbóth már azzal is feltűnést keltett, hogy a magyar konzervativizmus egészét egy szellemi horizontba foglalta "Dessewffy Auréltól Sennyey Pálig", és természetesen eszményképe neki is a "valódi liberalizmust megtestesítő" Széchenyi volt. (A Kossuth-kultusz terjedését mélységesen elítélte.) Tipikus konzervatív érveléssel elvitatta a liberálisoktól, hogy valóban liberálisok volnának (zsarnoksággal, a nemzetiségi és felekezeti izgatás, az anarchia és a korrupció elősegítésével, dilettáns doktrinerizmussal vádolta az Andrássy-kormányt), továbbá úgy vélte, hogy ők vitték a világosi katasztrófába az országot, amely felé az 1870-es évek elején is elindultak, míg a konzervatívok szemében az 1850-es években az alkotmányosság tartalékai, a kibontakozás zálogai, sőt az 1867-es kizárólagos létrehozói voltak.^[1474] A két eszmerendszer közötti különbséget így világította meg: "A liberalizmus bizonyos elvekből indul ki és bizonyos elvek megvalósítása képezi célját. A konzervatív politika az adott viszonyokból indul ki és a helyzet, az állam, a honpolgárok reális szükségeiben keresi célját. A liberalizmus mindenekelőtt elveit és teóriáit, a konzervatív politika mindenekelőtt a hazát igyekszik szolgálni." Leszögezte továbbá, hogy a konzervativizmus "az ország és a nemzet érdekeivel és reális szükségletével nem jön összeütközésbe, és így egyedül képes szilárd intézményeket, meg nem akadó haladást, biztosított rendet létrehozni, ami nélkül biztosított szabadság sem képzelhető", továbbá nem maradi, hanem nagyon is progresszív irányzat, mely minden szempontot a magyar állam stabilitásának rendel alá.^[1475] Külön fejezetet szentelt az egyházpolitikának,^[1476] amelyet a konzervativizmus egyik legfontosabb, nyíltan tisztázandó kérdéskörének nevezett, már csak azért is, mert szoros összefüggésben volt a népszerűséggel. Sennyey idézett véleményével összecsengő módon visszautasította a magyar konzervativizmust ultramontán jelleggel felruházó gyakori vádat, azzal, hogy a magyar nemzeti érdekek egyetlen külföldi (így római) érdeknek sem vethetők alá. Már csak a nemzet többségének megnyerése céljából sem lehetnek a konzervatívok felekezetieskedők, így nem köthetnek szövetséget a katolicizmussal sem: "A magyar konzervatív pártnak nem szabad katolikus pártnak lenni, hanem olyannak kell lennie, melyhez a protestáns, a zsidó, az óhitű éppúgy csatlakozhassék, mint a katolikus." Sőt a magyar politikusokkal szemben elvárásként fogalmazta meg, hogy személyes (vallási) meggyőződésüket is mindenkor rendeljék alá nemzeti szempontoknak és, ha a kettő összeütközésbe kerül, habozás nélkül utóbbi mellett döntsenek. Bár udvariasan megjegyezte, hogy észrevétele szerint a katolicizmus a magyarságnak természetes és mindenkor potenciális szövetségese (!), sőt "bizonyos eventualitások közt a magyarság egyik védbástyája", az államellenes és centrifugális nemzetiségi törekvések akadályozója stb. - feltűnő, hogy az állam és az azzal összekapcsolt nemzet priorizálása még az egyházzal való nyílt szembehelyezkedésig is elvezette. Jogosnak ismerte el például a zsidóságnak a keresztényekkel való vegyes házasságra irányuló társadalmi igényét, és a későbbiek ismeretében különösen érdekes, hogy kilátásba helyezte: "Amennyiben tehát a konkrét viszonyok igénylik és az állam viszonyai megengedik, a polgári házasság is a konzervatív párt egyik programpontja lesz." (A számos jellemző egyházi megnyilatkozás közül csak egyet idézünk. Szombathelyi papok a törvényhozáshoz intézett petíciójukban "mindenekelőtt kérik a polgári, valamint a keresztények és nem keresztények közt kötendő házasság mellett indítványba vett törvényjavaslat mellőzését, minthogy eme francia forradalom torzszülötte, mint a házas élet szent kötelékének felbontója előtt [mindenki] irtózik."^[1477])

Hasonlóan a kiegyezés után a Deák-pártban megfigyelhető folyamathoz, az 1880-as években a Szabadelvű Párthoz is több konzervatív csatlakozott (például maga Asbóth János is), mert Tisza Kálmánban a rend és a legitimitás megtestesítőjét látták. Általános volt a meggyőződés, hogy a kormánypártban (annak jobbszélén) lehet a legeredményesebben képviselni a konzervatív politika értékeit.^[1478] Ugyanezeket nem pártpolitikai jellege folytán, hanem intézményként önmagában képviselte például az országgyűlés felsőháza, melyet Schvarcz Gyula joggal nevezett 1879-ben (vagyis a felsőházi reform előtt) a "nemzeti konzervativizmus rendi letéteményesének".^[1479] A konzervatív szellemiség nyíltan megjelent a sajtóban, röpiratokban és ezek tudatformáló hatása révén korlátozott befolyást gyakoroltak a közéletre. Az 1880-as évekből érdemes egyet-kettőt felidézni, különös tekintettel egyházpolitikai vonatkozásaikra. Tóth Gáspár, korának ismert jogásza, törvényszéki bíró több alkalommal is teoretikus igénnyel foglalkozott a konzervativizmus problémájával, és - Asbóthhoz hasonlóan - eszmerendszere középpontjába az állam irányító-szabályozó szerepének abszolút érvényét állította. Egyik írásában^[1480] korának liberalizmusát az "öntevékeny társadalom" jogosultságaiként határozta meg, míg a konzervativizmust úgy, mint az "állami főhatalom jogát a társadalom felett". Asbóth idézett gondolatmenetét azzal fűzte tovább, hogy előbb szükséges az erős, központosított magyar állam megteremtése, azután a társadalom önszerveződésének folyamata, amit a liberálisok pont fordítva csináltak. Az "állambontó" liberalizmus legnagyobb vétkét a társadalom organikus rendjének megbontásában jelölte meg. A konzervativizmus szervezőelvének szánt abszolút etatista megközelítése folytán az egyházak érdekeit teljesen alárendelte az államénak: "Bármily fontosságot tulajdonítsunk az egyes felekezeteknek, ezek jogainak és autonomikus szervezetének, az állam érdekeit ezek fölé kell helyeznünk, s ha ezek közt ellentétek merültek fel, az állam nem lehet az, melynek rovására a felekezetek érzékenykedése kíméltessék" - írta, sőt az egyházi iskoláztatás helyett az állami iskolahálózat előtérbe helyezésének (eredetileg liberális és az egyház által támadott) elvét is határozottan vallotta. Súlyos szavakkal bélyegezte meg a "felekezeti autonómia köpenye alatt államellenes célokat követő" hazafiatlan papokat és tanítókat. Egy másik röpiratában^[1481] Tisza Kálmán egyik nevezetessé lett mondásával szállt vitába, amikor a miniszterelnök kijelentette: "Én uraim konzervatív embert eleget ismerek, de nagyon keveset azok közt, kik ma szerepelnek, konzervatív pártot azonban azon nemes és alkotmányos értelemben, melyben ennek teljes jogosultsága volna, nem ismerek. Ma az a helyzet, hogy a szabadelvű haladás zászlaját és ott, ahol konzerválni kell, a konzerválás zászlaját is ugyanazon egy pártnak kell hordoznia." Tóth Gáspár éppen ezért szorgalmazta egy konzervatív párt létrehozását, mivel a liberálisok így az ő érdekeiket egyszerűen kisajátítják. Márpedig - mondta - nem igaz, hogy a magyar állam erős tudott maradni, korának antiszemita zavargásaiban, a nemzetiségi illetve szocialista mozgalmaiban az állam szerepét felértékelő konzervatív program elemi erejű szükségességét látta meg. Rámutatott arra, hogy az "állam konzerválása" az izgatások okait távolítaná el. Tisza felsőházi reformjavaslata kapcsán érdekes egyházpolitikai nézetnek is hangot adott, amikor kifogásolta, hogy a katolikus püspökök mellett a protestáns egyházak elöljárói is tagjai lesznek a törvényhozásnak. S míg előbbieknél az államérdeknek való megfelelés biztosított (hiszen miniszteri ellenjegyzés kell beiktatásukhoz), utóbbiaknál nincs arra garancia, hogy - például a felvidéki evangélikus szlovákok közül - a "magyar állam ellensége" kerülhessen a parlamentbe.

Hasonló indíttatásból, de sok ponton eltérő nézeteket képviselt egy 1887-ben névtelenül megjelent, ugyanakkor "Nemzeti Konzervatív Párt" néven önálló politikai erő szervezését indítványozó, annak 12 pontos programját is tartalmazó röpirat.^[1482] (A párt megalakulásáról vagy esetleges tevékenységéről további adatunk nincs, a kísérlet a gondolati konstrukció felidézése miatt mégis tanulságos.) Az 1887-es választási eredményekből (Tisza Szabadelvű Pártjának elsöprő sikeréből) már-már apokaliptikus következtetéseket vont le, úgy érezte, veszélybe került minden, "vallás, erkölcs, törvény, rend, család és vagyon". Éppen ezért fenti szerzőkkel ellentétben nagyobb hangsúlyt fektetett annak hangoztatására, hogy vallás nélkül az állam nem létezhet, s míg előbbiek az egyházakkal szemben kívánták az állami érdekek elsőbbségét propagálni, az anonim pártalapító szerint "az egyház és állam érdeke elválaszthatatlanul egybe van forrva, és sem egyiknek nem elég, ha némely főpap százezres jövedelméből egy pár zárdát vagy effélét épít, sem a másiknak, ha minden küldöttségben vagy gyűlésen elnök és szónok tudományos hírben áll." Súlyos szavakkal bélyegezte meg ugyanakkor a közéleti funkciókat vállaló, harácsoló főpapságot és a híveik erkölcsi nevelését elhanyagoló alsópapságot. Az iskolarendszerrel kapcsolatosan a tanítás valláserkölcsi és hazafias alapjait hangoztatta, mely az "állam és egyház kölcsönös befolyásával és támogatásával" valósítható meg.

Tisza Kálmán másfél évtizedes miniszterelnökségét az egyházpolitikában a "nem bolygatni" felfogása uralta, minek következtében a püspöki kar továbbra sem látta időszerűnek katolikus politikai mozgalom indítását vagy pártolását. A kormány következetesen, de az egyház érzékenységét szem előtt tartva hajtotta végre programját, és a nagyon kényes kérdésekben (például a polgári házasság, a vallás szabad gyakorlásának ügye stb.) tartózkodott a konfrontatív fellépéstől, számos gesztusra is hajlandó volt.^[1483] (Más kérdés, hogy a liberális kormányzat bármilyen kompromisszumos, mérsékelt intézkedése is alkalmas volt arra, hogy antiklerikalizmussal vádolják.) A püspöki kar a felmerülő sérelmeket (például iskolaügyben vagy kinevezések esetén stb.) a minisztériumokkal való kapcsolattartás vagy a törvényhozáshoz benyújtott petíciók útján igyekeztek orvosolni,^[1484] és ezzel együtt többé-kevésbé elmondható, hogy a főpapság betagolódott a korabeli magyar politikai rendszerbe. Felerősödött viszont az alsópapság és a katolikus kispolgári rétegek mozgalmi jellegű aktivitása, nem véletlen, hogy az 1883-1884-ben szervezkedő, Istóczy Győző-féle antiszemita pártnak egyik legerősebb társadalmi bázisát, valamint - a tradicionális keresztény antijudaizmus folytán - ideológiai adalékát nyújtották.^[1485] Ezen mozgalmak mellett a katolikus politizálás iránti társadalmi igény mutatkozik meg abban is, hogy számos, kifejezetten közéleti (vagyis nem hitbuzgalmi) aktivitásra lehetőséget biztosító egyesület működött, jelentős tagsággal, melyek bármikor felhasználhatónak mutatkoztak pártpolitikai jellegű mozgósításra. Jellemző példaként megemlíthetjük a Katholikus Elvbarátok Szövetségét és a Budapesti Katholikus Kör tevékenységét.^[1486] Általános jellemzésként meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy az 1880-as években a liberális kormányzat intézkedéseit folyamatosan vallásellenességgel vádolták, olyannyira, hogy a katolikus közéletben az üldözöttség, az "ostromlott vár" érzése vált meghatározóvá.

A pártalakulással kapcsolatos viták a politizáló egyházat is jellemezték az 1880-as években, és az egymással is polemizáló egyházi álláspontokban^[1487] gyakran felbukkan érvként a konzervatívokkal való összefogás illetve az önálló, kifejezetten katolikus (egyúttal jellegéből adódóan konzervatív) politikai párt létesítésének alternatívája. A Magyar Állam 1884-ben elérkezettnek látta az időt arra, hogy a "romboló liberalizmus legyőzettessék és a keresztény konzervatív irány érvényre jusson", míg vele szemben a Magyar Korona c. kormánytámogató katolikus lap ellenezte az ellenzéki párt létrehozásának ötletét. Természetes, hogy az egyházi berkekben megfogalmazódott konzervatív párt-alapítási ötletek (felmerült pl. a "Széchenyi-párt" vagy egy "országgyűlési katolikus klub" ötlete stb.) a konzervativizmust, mint elsődlegesen egyházi jogvédő ideológiát értelmezték és ennek megfelelően is keresték a kibontakozás útját. Érdemes felidézni, hogy az egyházpolitikai viták elején, 1890-ben, amikor a "porig lealázott katolikusok öntudatra ébredve megkezdték a küzdelmet a képviselőházban is",^[1488] a pártalapítással kapcsolatban az addig harcias katolikus álláspontok is inkább az óvatosságot, ugyanakkor a pártszervezés napirenden tartását javasolták: "Elérkezett tehát az idő, hogy a nemzeti eszmék határozottan életképes pártalakulásban törjenek felszínre, mely a kormányt és a kormánypártot is helyes irányba kell, hogy terelje. A függetlenségi program mai, inkább negatív, mint pozitív alakjában nem képes e feladatra, új pártalakulás kell, mely a nemzet históriai misszióját teljesíteni akarja és nem éri be annak üres hangoztatásával."^[1489] Ugyanakkor szükségesnek tartotta a katolicizmus sérelmeinek haladéktalan orvoslását, és határozott, de várakozó álláspontra helyezkedett: "Éppen ezért az új pártalakulásokkal szemben mindaddig, míg biztató jeleket nem veszünk, várakozó álláspontot foglalunk el. Mert elég volt a csalódásból már az Apponyi-féle kísérletek alatt, melyeket a magyar katolicizmus bona fide támogatott, de melyektől soha egy mákszemnyi viszontszolgálatot nem kapott. A magyar katolicizmus nem csatlakozik egyetlen párthoz sem, sőt azt hisszük, külön is fog szervezkedni [...] De ha elérkezik az a várva várt idő, midőn a magyar katolicizmus, mint politikai párt jelenik meg a parlamentben, a nemzeti eszme benne mindenkor hű fegyvertársra talál, egy pártköteléket azonban csak azokkal képezünk, akik nem a párttagok számának növekedéséért, hanem a mi elveink megvalósításáért nevezik magukat katolikusoknak." Utóbbi megfogalmazás a világiakkal szembeni bizalmatlanságot sugall, és arra utal, hogy a tervezett pártot az egyházból kiindulva, vagy legalábbis annak ellenőrzése, irányítása alatt képzelték el.

Az 1890-1895 közötti egyházpolitikai harcok történetét történetírásunk jól és sokoldalúan bemutatta.^[1490] A szembenálló feleket a vitában egyértelműen a liberalizmus illetve az egyházi jogvédelem szándéka vezette. Összegzően azt állapíthatjuk meg, hogy a kötelező polgári házasságról, az állami anyakönyvezésről, a gyermekek vallásáról, a vallás szabad gyakorlásáról, valamint az izraelita felekezet bevetté nyilvánításáról szóló törvények egy új, minden korábbinál átfogóbb polarizációt indított el konzervativizmus és katolicizmus viszonyában. A Szabadelvű Pártról egyértelműen leválasztotta a konzervatív elemeket (érdekességként megjegyezzük, hogy Asbóth János is élesen elítélte a polgári házasságot, és a vita hatására lépett ki a kormánypártból^[1491]), és a konzervativizmus táborán belül is az egyházias, jogvédő felfogás felé billentette a többséget. E polarizációhoz járult még az 1891. évi Rerum Novarum enciklika hatása, mely a katolikus társadalomszervezés illetve politizálás fogalmi kereteit jelentősen kibővítette. A századforduló katolicizmusa a Néppártnak köszönhetően már egyértelműen önálló, egyházi érdekeket középpontba állító politikai irányzat, mely korának szintén átalakult újkonzervatív irányzataival kereste a kapcsolódási lehetőségeket.^[1492]

1014. Az alábbi lelőhelye alapján közöljük: Egri Főegyházmegyei Levéltár, Archivum Novum. 2730. rakt. sz. (= Publico-ecclesiastica - Állam és egyház közötti ügyek, 1809-1855.) ^[VISSZA]

1015. A Konzervatív Párt programadó gyűlésére gr.Keglevich Gábor tárnokmester budai szállásán került sor. 1846-ban a kalocsai érsek gr.Nádasdy Ferenc, a veszprémi püspök gr.Zichy Domokos, a székesfehérvári püspök gr.Barkóczy László volt. ^[VISSZA]

1016. Az egyháziak 1846. június 26-án kelt, V.Ferdinándhoz intézett feliratát Sárkány Miklós bakonybéli apát öntötte formába Bezerédy Miklós, Fogarassy Mihály kanonokok szövegtervezetei, valamint az esztergomi főkáptalan e tárgyban báró Rudnyánszky Sámuel elnökletével összehívott javaslatai alapján. A felirat lelőhelye: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, BK. 182/XI. Nr. 12. ^[VISSZA]

1017. Az alábbi kötetről van szó: Podhradszky József: Magyarország karainak 's rendeinek szavazati joga a közgyűléseken. Buda, 1847. ^[VISSZA]

1018. Végül is csak Lányi Károly fejezte be a káptalanok szavazati jogáról írott kézikönyvét, s bár megtörténtek a kiadás előkészületei (pl. cenzúrahivatali jóváhagyása stb.) munkája azonban kéziratban maradt, szövege sajnos egyelőre ismeretlen. Ld. erről pl.: Lányi Károly magyar egyháztörténelme. Átdolgozta Knauz Nándor. I. köt. Esztergom, 1866. XLI-XLII. p.; Magyar Országos Levéltár, C 60. (= Helytartótanácsi levéltár. Departamentum revisionis librorum.) 201. cs. 1338/1847. sz. stb. ^[VISSZA]

1019. A két említett munka egyike bizonyosan Mester István névtelenül megjelent könyve (Nézetek a káptalanok, apátok és prépostok országgyűlési szavazatjogáról. Pest, 1847.), a második címe, szerzője és tartalma egyelőre nem ismeretes. ^[VISSZA]

1024. Ld. pl. Kósa László: A református egyház 1848-ban. In: Protestáns Szemle, 1998. 2. sz. 89-99. p. (ill. ugyanez: Hegedűs András - Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Esztergom, 1999. 45-56. p.; Szatmári Judit: A református egyház 1848-ban. In: Pajkossy Gábor (szerk.): Politika, politikai eszmék, művelődés a XIX. századi Magyarországon. Tanulmányok. Bp., 2000. (Az ELTE BTK Újkori Magyar Történeti Tanszékének Doktori Iskolája) 35-45. p. ^[VISSZA]

1025. A legfontosabbakat ld. pl.: Várady L. Árpád: Lonovics József római küldetése. Bp., 1924.; Hermann Egyed: Lonovics József római küldetésének (1840-41) belpolitikai és diplomáciai előkészítése. Bp. 1934. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Egyháztörténelmi szemináriumának kiadványa 1.); Meszlényi Antal: A jozefinizmus kora Magyarországon (1780-1846). Bp., 1934.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.) (2. kiad.) 388-421. p. stb. ^[VISSZA]

1026. Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. II. köt. Bp., 1886. 105-109., 169-287. p.; ld. még: Marczali Henrik: Lonovics küldetése Rómába. Adalék a vegyes házasságok történetéhez. In: Budapesti Szemle, 64. köt. 1890. CLXVI. sz. 1-26. p. stb. ^[VISSZA]

1027. Ld. ezek közül pl.: Csáky, Moritz: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. Graz-Wien-Köln, 1967. (Studien zur Geschichte der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Bd. VI.) 21-28. p.; Csizmadia Andor: Deák Ferenc egyházpolitikája. In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalaegerszeg, 1976. (Zalai Gyűjtemény, 5.) 11-60. p.; Bárány György: A liberalizmus perspektívái és korlátai az 1843/44-es országgyűlés vallásügyi vitáinak tükrében. In: Századok, 1990. 2. sz. 183-218. p. stb. ^[VISSZA]

1028. Ld. erről pl. Pajkossy Gábor (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos iratai. 1837. május - 1840. december. Hűtlenségi per, fogság, kiútkeresés. Bp., 1989. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos Összes Munkái, VII.) 650-653. p. ^[VISSZA]

1029. A témáról ld. általánosságban: Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843). I. rész. In: Kanyar József (szerk.): Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 11. Kaposvár, 1980. 177-243. p.; ill. Uő: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Bp., 1982.; egy vármegyére legutóbb részletesebben: Fazekas Csaba: Borsod vármegye állásfoglalásai a vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházpolitikai vitában, 1840-1841. In: Dobrossy István (szerk.): Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Évkönyv, X. Miskolc, 2000. 207-242. p. ^[VISSZA]

1030. A országgyűlés tárgyalásainak részletes ismertetésétől értelemszerűen eltekintettünk, csak utalunk annak fontosabb eseményeire. ^[VISSZA]

1031. Ld. erre néhány példaként (további részletes hivatkozások nélkül): Thúry Etele: Az evangyéliom szerint reformált magyarországi keresztyén egyház története. Tekintettel az ágost. hitv. evang. egyházra. Pápa, 1898. 123-126. p.; Zsilinszky Mihály (szerk.): A magyarhoni protestáns egyház története. Bp., 1907. 643-653. p.; Révész Imre: Egyháztörténelem. II. könyv. Az ellenreformációtól napjainkig, különös tekintettel a magyar protestantizmus történetére. Debrecen, 1936. (reprint: Bp., 1995.) 63-64. p.; Varga Zoltán: Az egyház a reformkorban, 178-1848. In: Bíró Sándor - Szilágyi István (szerk.): A magyar református egyház története. Bp., 1949. 263-325. p., 273-279. p.; Csohány János: Magyar protestáns egyháztörténet, 1711-1849. Debrecen, 1979. (2. kiadás); Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon, 1521-1945. Bp., 1985. 179-181. p.; Papp Kornél: A református egyház a korai polgárosodás korában (1791-1849). In: Ladányi Sándor - Papp Kornél - Tőkéczki László (szerk.): Egyháztörténet, 2. 1711-től napjainkig. Bp., 1998. 75-81. p. stb. ^[VISSZA]

1033. Barcsa János: A Tiszántúli Református Egyházkerület történelme. III. köt. 1822-1908. Debrecen, 1908. (továbbiakban: Barcsa, 1908.) 8-13. p.; Zoványi Jenő: A Tiszántúli Református Egyházkerület története. Debrecen, 1939. 101-109. p. (továbbiakban: Zoványi, 1939.); a legnagyobb mélységben foglalkozott a kérdéskörrel: Varga Zoltán: Szoboszlai Pap István élete és munkássága különös tekintettel egyházpolitikai tevékenységére. Debrecen, 1934. (Theológiai tanulmányok, 43.) (továbbiakban: Varga, 1934.) 254-290. p. Ld. még: Varga Zoltán: Debreceni lelkipásztorok, mint híveik politikai és társadalmi vezetői (1790-1848). Debrecen, 1938. (A Debreceni Református Kollégium Tanárképző Intézetének dolgozatai, 13.) ^[VISSZA]

1036. Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei. Levéltár. (továbbiakban: SRKLt.) 2. e.) (= A Tiszáninneni Ref. Egyházkerület iratai. Püspöki és egyházkerületi igazgatási iratok.) B. LV. 24,000. sz. ^[VISSZA]

1037. Ld. erről pl.: Barta István (sajót alá rend.): Kossuth Lajos: Országgyűlési Tudósítások. I. köt. 1832. december 17. - 1833. augusztus 4. Bp., 1948. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos Összes Munkái, I.) ^[VISSZA]

1038. Ld. pl.: "az előkelő orvoslást kívánó súlyok, melyeknek a törvényhozó hatalom eddigi káros elmellőztetésével egyedül a kegyelem [és] esedezés útján eszközöltetni kívánt megszüntetése 40 esztendők óta hasztalan sürgettetett, s amelyeknek elhárítását nemcsak evang.[élikus] vallást követő 3 millió polgártársak tekintetéből, kiknek vallásbeli szabadságaik törvényeinken, de külsők által is megerősíttetett bécsi és linzi békén alapulnak, hanem közös jussokat magában foglaló, most érdeklett frigyek s azokra hivatkozó törvények köteles oltalmánál fogva elkerülhetetlennek tartják [...] Csak úgy szüntethetnek meg a sérelmek, ha az eddigi törvénytelen intézetek megszüntetnek, ezentúl pedig csak úgy eszközöltethetik a tárgyalt tartós s a nemzetet boldogító együttérzés, ha ugyanazon szabadságban s alkotmányban alap[ít]ott polgári tagok s ezzel szoros kapcsolatban lévő egyenlő vallásbeli szabadság tettleg valósíttatnak, ha a törvények nem felsőbb intézetek, hanem csak törvényeink lelkéhez képest, egyedül a törvényhozó test által magyaráztatni fognak, s kit-kit megtartására szorítánd." A bécsi béke 1606-ban, a linzi 1645-ben született, s biztosította a protestáns vallásszabadságot. Mivel a békekötéseket az 1608. ill. 1647. évi országgyűlések be is cikkelyezték, a reformkorban a felekezeti egyenjogúságért folytatott politikai küzdelemben a liberálisok érvrendszere egyik pillérének számítottak. Az "evangélikus" kifejezés ekkor a két protestáns (református és evangélikus) egyház közös elnevezése volt. ^[VISSZA]

1039. Ld. erről pl. Barcsa, 1908. 9. p. ^[VISSZA]

1040. SRKLt. 2. a.) (= A Tiszáninneni Ref. Egyházkerület iratai. Jegyzőkönyvek.) B-10. sz. köt. Miskolc, 1839. április 17. 8. pont. ^[VISSZA]

1043. Ld. erről: Varga, 1934. 38. p. ^[VISSZA]

1045. Az 1830-as évek végén, 1840-es évek elején hatályos vallásügyben kelt, nyilvános helytartótanácsi leiratokat egykorúan a teljesség igényével összegezte: Ekkle'siákat, lelkipásztorokat, iskolatanítókat utasító nevezetesebb királyi rendeletek. In: Polgár Mihály (szerk.): Egyházi almanak MDCCCXLIIdik évre. Kecskeméten, 1842. 138-162. p.; ill. Blásy Lajos: Egyházi törvény, magában foglaló az országgyűlési czikkeket és k. királyi Rendeleteket [...] mindakét felekezetű magyarhoni protestánsok számára. Pesten, 1844. A kifejezetten sérelmes rendeleteket és azoknak a törvénnyel szembeni ellentmondásait egy 1839 októberében, vagyis már az országgyűlés alatt született jogszabálygyűjteményben is összegyűjtötték. Ld. SRKLt. 2. e.) B. LXIII. 27,858. sz. ^[VISSZA]

1047. Ld. erről pl. Barcsa, 1908. 8. p. ^[VISSZA]

1048. SRKLt. 2. e.) B. LXIII. 27,976. sz. Vagyis erre az egyházmegyére igaz, a többire viszont alighanem csak kevéssé, miszerint a protestáns vallásszabadságért folytatott küzdelem "az egész vonalon megindult már, fent a vezérkörökben és idehaza a traktusok consistoriumaiban egyaránt. Erről tesznek tanúbizonyságot az ungi traktus consistoriumainak jegyzőkönyvei is". Haraszy, 1931. 75. p. ^[VISSZA]

1049. Ld. erről: Barcsa, 1908. 9. p. ^[VISSZA]

1054. SRKLt. 2. a.) B-11. sz. köt. Miskolc, 1841. április 27. 20-21. pont. Az egyházkerületi gyűlés határozatait a helytartótanácshoz is felterjesztették: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) C 76. (= Helytartótanácsi Levéltár. Departamentum religionare Augustanae et Helveticae confessionis.) 1840. 6. kf. 3. t. ^[VISSZA]

1055. Venerabilis = tisztelendő. ^[VISSZA]

1057. Ld. erről és az unió kapcsán már ekkor hangoztatott tiszántúli református bizalmatlanságról: Pesti Hírlap, 1841. 69. sz. (augusztus 28.) 582. p. stb. A július 12-i tiszáninneni egyházkerületi gyűléssel a helytartótanács is foglalkozott: MOL. C 76. 1841. 6. kf. 24., 34. t. ^[VISSZA]

1058. Ld. erről és a tanácskozásról egykorúan részletesen: Pesti Hírlap, 1841. 73. sz. (szeptember 11.) 614. p. ^[VISSZA]

1059. SRKLt. 2. e.) B. LXIV. 28,659. sz. Ld. még vonatkozóan: MOL. C 76. 1841. 6. kf. 26., 28., 36. t.; ill. MOL. N 24. (= Regnicolaris Levéltár. József nádor iratai.) 1841. 2131., 2244. sz. Az 1791/26. tc.-kel kapcsolatos feliratról röviden beszámolt még: Világ, 1841. 74. sz. (szeptember 15.) 297. p. stb. Megjegyzés: a vegyes házasságokkal foglalkozó egyházpolitikai állásfoglalások mellett ez a konventi gyűlés elsősorban az egyre inkább fellendülő protestáns uniókísérlet gyakorlati megvitatása miatt vált ismertté. Ld. erről pl.: Zoványi, 1939. 105-106. p.; Kertész Botond: Protestáns uniókísérlet Magyarországon az 1840-es években. In: Hegedűs András - Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Esztergom, 1999. 33-43. p., 36. p. (Az unióval kapcsolatban hiába álltak ki többen az azt előkészítő választmány kiküldése mellett, a tiszántúli református egyházkerület úgy vélte, arra a konvent nem, csak az egyes szuperintendenciák jogosultak, továbbá hangsúlyozták, hogy dogmatikai kérdésekkel az unió kapcsán egyelőre nem foglalkozhatnak. Ld. még előző két jegyzetben idézett cikkeket.) Egyes vélekedések szerint az unió gondolatának felmerülése is az evangélikusok és a reformátusok közös vallássérelmeinek hatására vezethetők vissza, ld. pl.: Barcsa, 1908. 13. p. ^[VISSZA]

1061. Ld. az esetről: Lehoczky Tivadar: Vallási mozgalmak 1841-ben. (Beregvármegye törekvései önálló magyar nemzeti katholikus vallást alkotni.) In: Abafi Lajos (szerk.): Hazánk, VII. Bp., 1887. 81-92. p., 92. p.; Varga, 1934. 270-271. p.; Zoványi, 1939. 108. p.; ^[VISSZA]

1062. Varga, 1934. 269-270. p.; Zoványi, 1939. 108. p. Más alkalommal a tiszántúli egyházkerület viszont nagyon is érdekeltnek mutatkozott Bihar vármegye szabadelvű döntéseinek határozott támogatásában, például amikor 1841 áprilisában a vármegye a tisztújítások alkalmával fejenkénti szavazatjogot biztosított a protestáns és görög nem egyesült papok és tanítók részére. Barcsa, 1908. 11. p. ^[VISSZA]

1066. Megjegyzés: a Pesti Hírlap tudósítója bizonyára nem volt tisztában az egyházkerületben kialakult közgyűlések rendszerével illetve "munkamegosztásával". Az évben általában két közgyűlést (a rendszerint áprilisban tartandó tavaszit mindenképp) Miskolcra, a júliusit a teológia vizsgák miatt Sárospatakra hívták össze, míg az esztendő utolsó, szeptember vége felé esedékes tanácskozását egy kisebb, változó helységbe hívták össze. (Vizsgált időszakunkban: Az 1839. év utolsó közgyűlésére Szikszón került sor, 1840-ben ugyanezt Deregnyőn, 1841-ben Perkupán, 1842-ben Boldván, 1843-ban Berzétén, 1844-ben pedig Megyaszón rendezték.) A fontosabb közéleti kérdésekkel a miskolci illetve sárospataki helyszíneken foglalkoztak, az utolsó tanácskozásnak valóban rendszerint az éves pénzügyi egyenleg megvitatása maradt. ^[VISSZA]

1067. SRKLt. 2. e.) B. LXV. 28,900. sz. Megjegyzés: e hivatalos levél, illetve az ehhez hasonlók már csak azért is fontosak, mert a püspök és az országosan ismert főgondnok gyakran váltott egymással egyházpolitikai témájú leveleket. A Szathmáry Paksi József által Telekihez 1827 februárja és 1841 októbere között írott 78 levél azonban ma már nem ismeretes, 1956-ban pusztultak el. Korábbi rövid ismertetésüket adja: Iványi Béla: A római szent birodalmi széki gróf Teleki család gyömrői levéltára. Szeged, 1931. 355. p. ^[VISSZA]

1069. Értsd: fel sem mérhető. ^[VISSZA]

1070. Varga, 1934. 277. p.; Zoványi, 1939. 109. p. 1841 után egyébként általánosan csökkent a közös konventi felírásokba vetett bizalom, a protestáns vezetők sokkal inkább az egyházkerületek önálló állásfoglalásaitól reméltek eredményt. (Hasonlóan kevés sikerrel.) ^[VISSZA]

1072. Megjegyzés: érdekes, hogy a közgyűlési jegyzőkönyv fogalmazványának tanúsága szerint ez utóbbi elemet később toldották a szövegbe. ^[VISSZA]

1073. SRKLt. 2. a.) B-12. sz. köt. Miskolc, 1843. május 2. 118. pont. A bibliai utalás: Ján. 4,20-21. A közgyűlésről egyébként Palkovics Antal tollából egykorúan részletes tudósítás is megjelent: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1843. 21. sz. (május 27.) 241-242. p. A vita hátterében az állt, hogy dunamelléki egyházkerület vértesaljai egyházmegyéje felkérte a tiszáninneni kerületet, hogy a püspökválasztással kapcsolatos nézeteltéréseikben hozzon döntést. Nagy Gedeon alispán ezt nagyon veszélyesnek nevezte, mondván, hogy az egyházkerületek nem avatkozhatnak egymás belügyeibe. Javasolta viszont, hogy a négy egyházkerület törvényes legfelsőbb fórumot, irányító szervet alakítson, "melynek határozatain minden protestáns egyén s alkatrész-testület megnyugodjék, melynek ítéletei felsőbb helyre ne apelláltathassanak". A többség hevesen ellenezte ezt, mert olyan, a magyarországi kálvinizmus hagyományaitól eltérő centralizációhoz vezetne, "minek különösen e kerület mindig ellentmondott". ^[VISSZA]

1074. SRKLt. 2. e.) B. LXI. 29,796. sz. ^[VISSZA]

1075. SRKLt. 2. a.) B-12. sz. köt. Miskolc, 1844. január 9. Miskolc. (kisebb gyűlés) 1. pont. ^[VISSZA]

1078. Ld. pl.: 1843dik évi Magyar Ország gyűlésen a Méltóságos Főrendeknél tartatott országos ülések Naplója. V. köt. Pozsony, 1844. 83. p. stb. Teleki József (1790-1855) egyébként nagyon sokrétű közéleti tevékenységet folytatott. 1827-től előbb Csanád, majd Szabolcs megye főispánja, kancelláriai tanácsos, 1840-től országgyűlési koronaőr, két évvel később erdélyi gubernátor. 1830-tól a Magyar Tudós Társaság (akadémia) első elnöke, 1853-57 között megírta a Hunyadiak kora c. művét. 1824-től a Tiszamelléki Református Egyházkerület illetve a sárospataki kollégium főgondnoka. ^[VISSZA]

1079. Ezt hangsúlyozza művében több helyen: Varga, 1934. Zoványi Jenő a korszak reformátusait lesújtóan "dobzse-protestánsoknak" nevezte, akik maguk soha ki nem vívhatták volna az 1844/3. tc.-et, az 1848-as fordulatról nem is beszélve. Zoványi, 1939. 108. p. ^[VISSZA]

1080. Kölcsey Ferenc: Országgyűlési napló. Kritikai kiadás. Sajtó alá rend.: Völgyesi Orsolya. Bp., 2000. (Kölcsey Ferenc minden munkái. Országgyűlési írások, I.) 87. p. ^[VISSZA]

1081. Ld. erről pl.: Fazekas Csaba: Miskolc város az országos politikában. In: Faragó Tamás (szerk.): Miskolc története, 1702-1847. Miskolc, 2000. (Miskolc törtenete, III/1.) 7-57. p., 51-54. p. ^[VISSZA]

1082. Ld. erről összefoglalóan pl.: Dienes, 1999. 51-52. p. ^[VISSZA]

1087. Lelőhelye: Magyar Országos Levéltár, H 56. (= Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Római katolikus egyházi osztály) 1849. Egyedi ügyek. 17. cs. 57. tételsz. ^[VISSZA]

1088. A szövegekhez fűzött kiegészítések, átírások tartalmi vonatkozásait elemző forrásközlésre ld. pl.: Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a. Bp., 1964. 345-350. Hasonló szövegközléssel és elemzéssel a negyvennyolcas egyházpolitika kérdései kapcsán próbálkoztunk: Fazekas Csaba: Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847-48. évi országgyűlésen. In: Győri Tanulmányok, 22. Győr, 2000. 65-154. ^[VISSZA]

1090. Török Jenő: A katolikus autonómia-mozgalom, 1848-1871. Adalékok a magyar liberális-katolicizmus történetéhez. Bp., 1941. (Palaestra Calasanctiana, 33.) 44-47. Ld. még hasonlóan: Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.) (2. kiad.) 424-425. A többi szerzőre ld. Sarnyai i.m. 148., 9. jegyz. ^[VISSZA]

1091. Ld. erről: Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. In: Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások. Szerk.: Pál Lajos. Bp., 1986. (Történetírók tára) 209-426.; 369-374. ^[VISSZA]

1092. Ld. az előző jegyzetben idézett irodalmat. ^[VISSZA]

1093. Bár erre semmilyen utalásunk nincs, megkockáztatható még a feltételezés, hogy szeptember 1-et a Horváth Mihály vezette kultusztárca már csak azért sem tarthatta szerencsésnek, mert éppen egy évvel korábban e napra hívta össze elődje, Eötvös József a protestáns egyházak képviselőit azok igényeinek tisztázása érdekében. Az 1848-as minisztert épp katolikus elfogultsággal vádoló és iskoláik, függetlenségük féltése miatt bizalmatlan protestáns értekezlettel való még annyira homályos párhuzam is 1849-ben Horváth Mihály számára kényelmetlen lehetett. Az először 1848. augusztus 1-re, majd szeptember 1-re összehívott protestáns értekezletre és félelmekre ld. pl.: Zsilinszky Mihály: Az 1848-iki vallásügyi törvényczikk története. Bp., 1908. 46-57.; Bíró Sándor - Bucsay Mihály - Tóth Endre - Varga Zoltán: A magyar református egyház története. Bp., 1949. 280-282. stb. A vonatkozó forrásokat közölte: Az alsó- és középszintű oktatás 1848/49-ben. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében. Szerk.: F.Kiss Erzsébet. Bp., 1997. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok, 30.) 146-155. ^[VISSZA]

1094. Hermann i.m. 425.; illetve: Hermann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő, 1932. 80. Ld. még erről: Sajtó alá rend.: Óváry-Avary Károly. Bp., 1930. 45. ^[VISSZA]

1096. I.Tóth Zoltán (szerk.): Magyar történeti bibliográfia, 1825-1867. III. köt. Bp., 1950. 85. p. (5407. sz. tétel.) Személyes élményként megjegyezzük még, hogy az "ismeretlen" minősítést megerősítette, hogy 2001 májusában a szóban forgó röpiratnak az Országos Széchényi Könyvtárban található példánya teljesen felvágatlan - így értelemszerűen korábban olvasatlan - volt. ^[VISSZA]

1099. Mujszer János egyébként 1795-ben született, 1820-tól Várpalotán volt káplán, s 1830-tól szolgált tési plébánosként. Uo. 744. p. Születési és halálozási évéről, továbbá halálának okáról tájékoztat még: Zugor Ferenc: Tés története, 1086-1986. Várpalota, é.n. [1986] 182. p. Ez az egyébként figyelemre méltóan alapos helytörténeti monográfia szintén pontosításra szorul, mert a plébánosról azt írja, hogy 1831-ben és 1836-ban túlélt egy-egy pestisjárványt, míg a harmadik, az 1849. évi pestis elvitte. Ez tévedés, a jelzett években bizonyosan nem pestis, hanem - egyébként világméretű - kolera pusztított Magyarországon, ami azért is érdekes, mert ugyanezen szerző munkája más helyén pontosan írt az 1831. évi kolerajárvány súlyos következményeiről. Uo. 37. p. ^[VISSZA]

1100. Mujszer János ugyanúgy Szombathelyen született, mint József, de más-más szülőktől, így legvalószínűbbnek unokatestvéri kapcsolatukat feltételezhetjük. Józsefnek bizonyosan volt egy Ferenc nevű bátyja (1796-1837), aki szintén szombathelyi születésű és szintén katolikus pap volt. Érdekesség még, hogy utóbbi 1834-től haláláig szolgált Barcs plébánosaként, mely tisztségben éppen testvéröccse követte őt. Pfeiffer, i.m. 743-744. p. (A család névhasználata egyébként bizonytalan, a forrásokban a Muyszer, Mujszer, Muiszer, Muizer stb. egyaránt előfordul.) ^[VISSZA]

1101. Uo. 744. p.; ill. rövidebben: Pálmány Béla: Az 1848-49. évi népképviselők névtára. In: Szabad György (szerk.): A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Bp., 1998. 339-374. p., 355. p. ^[VISSZA]

1102. Csánki Dezső (szerk.): Somogy vármegye. Bp., é.n. (Magyarország vármegyéi és városai.) 160. p. ^[VISSZA]

1103. Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról. Történelmi olvasókönyv. Kaposvár, 1967. 207. p.; Beér János - Csizmadia Andor (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp., 1954. 17. p.; ld. még: Gálné Jáger Márta: Koller József 48-as somogyi képviselő életútja. In: Somogyi Honismeret, 1994. 2. sz. 62-66. p. ^[VISSZA]

1104. Gálné Jáger Márta: "Európának mívelt népei közé emelkedtünk". Intézkedések Somogyban az áprilisi törvények végrehajtására 1848 tavaszán a források tükrében. In: Bősze Sándor (szerk.): Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv, 30. Kaposvár, 1999. 163-192. p., 169. p. ^[VISSZA]

1105. Ld. pl.: Sarnyai Csaba Máté: A radikális katolikus alsópapság követelései és az egyházi vezetés reagálása 1848-ban. In: Hegedűs András - Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Esztergom, 1999. 57-82. p.; Zakar Péter: Forradalom az egyházban? A radikális papság 1848-49-ben. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.) Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon, 1848-1918. Bp., 2001. (METEM könyvek, 29.) 53-62. p. (további bőséges irodalommal) Megemlítjük még az egyszerre kortárs és történetíró tanulságos értékelését: Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. In: Pál Lajos (szerk.): Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások. Bp., 1986. (Történetírók tára) 209-426. p., 224-227. p. ^[VISSZA]

1107. Ezekről az - elsősorban espereskerületi - értekezletekről, illetve a radikálisok kezdeményezéseinek visszaszorítási kísérleteiről legteljesebb formában a Religio és Nevelés 1848. évi tudósításaiban olvashatunk, ismertetésükre ld. pl.: Pál Mátyás: Az 1848-as egyházi mozgalmak hazánkban. In: Religio, 1914. 1. sz. 59-81. p. ^[VISSZA]

1109. A legfontosabb és legigényesebb formában megfogalmazott röpiratok: Hegedűs Pál: Van-e az egyháznak szüksége és mire? Szeged, 1848.; Magyari Alajos: Nyilatkozat a papi nőtlenség tárgyában, mellyet Temesvármegyének 1848-ik évi ápril 6-án tartott közgyűlésében adott. Temesvár, é.n. [1848]; Szabó Richárd: A coelibatus. Szeged, 1848.; Szerencsepataki [Hanák] János: Szózat az egyházi reform ügyében. Pest, 1848. stb. Elemzésükre ld. a 10. sz. jegyzetben idézett tanulmányokat. A radikális papság működésének bizonyos, a röpiratok tartalmával nagyon is összecsengő dokumentumai továbbá kéziratban maradtak, mint például "Számos alpapok ezrek nevében" Eötvös József miniszter számára készített anonim füzete: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) H 64. (=Az 1848-49. évi Vallás- és Közoktatási Minisztérium iratai. Nem iktatott iratok.) szám. nélk. stb. ^[VISSZA]

1110. Pál, i.m. 71. p.; Sarnyai Csaba Máté: Konfrontáció vagy kooperáció? A katolikus püspökök értekezlete és tanácskozása Eötvös miniszterrel egy résztvevő szemszögéből (1848 május-június). In: Fischer Ferenc - Majoros István - Vonyó József (szerk.): Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára. Pécs, 2000. 535-557. p.; 541. p. ^[VISSZA]

1112. Közlöny, 1848. 57. sz. (augusztus 5.) 270. p. Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: Szabad György (szerk.): A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Bp., 1998. 257-281. p., 267. p.; Fazekas Csaba: Az első népképviseleti országgyűlés történetéből. In: Dobrossy István (szerk.): Tanulmányok és források az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetéhez. Miskolc, 1998. 81-192. p., 95. p. ^[VISSZA]

1113. Célzás az országgyűlés augusztus 4-i ülésén elfogadott paragrafusra, mely megtiltotta volna az eltörölt jezsuita rend tagjainak, hogy magántanítók legyenek az országban. Ld. pl. Csorba, i.m. 268-269. p.; Fazekas, i.m. 120-126. p. ^[VISSZA]

1115. Ld. pl. a pannonhalmi főapát esetén: Fazekas Csaba: Rimely Mihály pannonhalmi főapát a Batthyány-kormány iskolapolitikájáról. In: Egyháztörténeti Szemle, 2000. 2. sz. 98-109. p., 103. p. ^[VISSZA]

1117. Ld. többek között: Kanyar, i.m. 221. p.; Barta István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. IV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. II. 1849. január 1. - április 14. Bp., 1953. (Kossuth Lajos összes művei, XIV., továbbiakban: KLÖM XIV.) 676-677. p. stb. ^[VISSZA]

1119. Pfeiffer, i.m. 744. p.; Hermann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő, 1932. 61., 63. p. A Mujszer elleni eljárás egyes adatai: Hadtörténelmi Levéltár, IV. 7. Pester Kriegsgericht. Cédulakatalógus. (Sajnos ügye kivizsgálásának iratai az állagból hiányoznak.) A témáról legutóbb ld. részletesen: Zakar Péter: Haynau egyházi áldozatai. In: Aetas, 2000. 1-2. sz. 62-81. p. ^[VISSZA]

1121. Horváth Mihály 1849. június 15-én kelt autonómia-felhívásáról ld. például: Török Jenő: A katolikus autonómia-mozgalom, 1848-1871. Adalékok a magyar liberális-katolicizmus történetéhez. Bp., 1941. (Palaestra Calasanctiana, 33.) 44-47. p.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae, I.) (2. kiad.) 424-425. p.; részletesen: Sarnyai Csaba Máté: Egy teoretikusan lehetséges megoldás? Horváth Mihály autonómia-koncepciója. In: Csurgai Horváth József - Demeter Zsófia (szerk.): "Akit szolgáltatok, egy árva hon volt..." Székesfehérvár, 2000. (Közlemények Székesfehérvár történetéből, 1.) 213-226. p.; Fazekas Csaba: Még egyszer Horváth Mihály autonómia-kongresszussal kapcsolatos felhívásáról (1849). In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok - Regnum, 1999. [2001] 3-4. sz. 271-275. p. stb. ^[VISSZA]

1122. Célzás a püspöki kar 1848 tavaszán tartott tanácskozásaira, melynek határozatai is megjelentek: [Fogarasy Mihály]: Emlékirat, az 1847/8. országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányokról. Egy részvevőtől. Pesten, 1848. ^[VISSZA]

1123. A célzás bizonyára Pesten az Újépülettől délre elterülő kis fásított térre, a mai Szabadság-tér egy részére vonatkozik, amelyet a Széchenyi István által kezdeményezett Sétatér Társulat hozott létre, első platánfáját Széchenyi felesége ültette 1846 márciusában. A reformkor utolsó éveiben a pesti társasági élet kedvelt sétatere, valóban ismert volt a rendszeresen tartott térzenékről és az ott felszolgált frissítőkről. ^[VISSZA]

1125. Megjegyezzük, érdekes módon Mujszer 1848-49-ben sem mindig állt ezen az állami finanszírozást kategorikusan elutasító állásponton, bár lehet, hogy mindennek gyakorlati megvalósítására csak a jövőben gondolt. Országgyűlési képviselőként ugyanis 1849. február 1-én levélben fordult az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz, és arra panaszkodott, hogy az alsópapság (különösen a Veszprém megyei) huzamosabb idő óta nem kapta meg a járandóságát. A választ a vallás- és közoktatásügyi minisztérium jelentése alapján maga Kossuth írta meg neki. Eszerint a budai alapítványi pénztár 1848 folyamán rendszeresen kiutalta a szóban forgó összegeket, egyéb kiszolgáltatások tárgyában pedig a levél keltekor nem lehetett nyilatkozni, hiszen a veszprémi egyházmegye jó része cs.kir. megszállás alatt állt, de Kossuth megígérte, hogy amint az elmaradásokat pontosan ki lehet mutatni, azonnal intézkedik. KLÖM. XIV. 354. p. A Mujszer-féle illetmény-üggyel összefüggő további iratok: MOL. H 62. (=Az 1848-49. évi Vallás- és Közoktatási Minisztérium iratai. Debreceni iratok.) 1849.: 12., 36., 42., 91. sz. ^[VISSZA]

1126. Érdekességként megjegyezzük, hogy a parlamenti radikálisok vezéralakja, Madarász László egy alkalommal az országgyűlésben szinte szó szerint ugyanezt mondta: "a magyarországi főpapság, mely a felsőházban a haza érdekei mellett soha fel nem szólalt, 1791 óta csak vak eszköze volt a bécsi kamarillának, mely Metternichnek és Apponyinak minden füttyentésére táncolt". Közlöny, 1848. 63. sz. (augusztus 11.) 305. p. ^[VISSZA]

1127. Bibliai utalás, ld. János első levele, 4:8,16. ^[VISSZA]

1129. Ld. erről pl.: Csorba László: A vallásalap "jogi természete". Az egyházi vagyon problémája a polgári átalakulás korának Magyarországán, 1782-1918. Bp., 1999. (Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai, 2.) 76-82. p. ^[VISSZA]

1130. Összehasonlításul megjegyezzük, hogy például Szacsvay Imre képviselő augusztus 5-én benyújtott - tárgyalás alá nem vett - szekularizációs célzatú törvényjavaslata a papság állami fizetésére az alábbi összegeket állapította meg: érsekek, püspökök: 4000 ft, esperesek: 1200-2000 ft, "első rendű népészek" (lelkészek): 600-1000 ft, "Másod rendű népészek" (segédlelkészek): 300 ft. Beér-Csizmadia, i.m. 662-663. p. ^[VISSZA]

1131. A 10. sz. jegyzetben említett röpiratok mellett ld. a témáról: Zsigovits Béla: A papi nőtlenség (coelibatus) története Magyarországon. Bp., 1914. 100-115. p. ^[VISSZA]

1132. A célzás feltehetően VIII. Bonifác pápa 1302. évi "Unam sanctam" bullájára vonatkozik. ^[VISSZA]

1134. Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig. Nagyvárad, 1915. [reprint: Bp., 1985.] 354. p.; Bangha Béla S.J. (szerk.): Katolikus Lexikon. II. köt. Bp., 1931. 23. p.; Kiss Andor: Gör.-szert.-katholikus egyháztörténelem. Bp., 1932. 108. p.; Szaplonczay György: Egyháztörténelem. Nyírtass, 1996. 8. könyv, 24. lecke. [http://www.tiszanet.hu/gorkat/hitt8.htm - 2001. október.] stb. Viszonylag részletesebb - két oldalas - bemutatás: Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története. II. köt. Nyíregyháza, 1990. (továbbiakban: Pirigyi, 1990.) 77-78. p.; ill. ld. még: Tóth Sándor: Sáros vármegye monográfiája. III. köt. Bp., 1912. (továbbiakban: Tóth, 1912.) 231-233. p. Az egyházmegye történetét a 19. század első felében máig legalaposabban Duchnovits Sándor kanonok (vö. 36. sz. jegyz.) írta meg. (Magyarul kiadta Drohobeczky Gyula a Kelet c. lap 1890. évfolyamában.) Hasonlóan megalakulása időszakához 1848-ban az egyházmegye mintegy 190 parókiából, 1211 fíliából (utóbbiak száma a 19. században erősen hullámzott) és mintegy 161 ezer hívőből állt. A hívek igényeit 145 plébános és 45 adminisztrátor látta el. Öt espereskerülete közül a sárosi volt a legnagyobb (6 alesperesség - 61 ezer hívő), a borsodi a legkisebb (egy alesperesség, 11 ezer lélek), a többinél ugyanezek az adatok: Abaúj-Torna 3 - 22 ezer, Szepes-Gömör: 2 - 30 ezer, Zemplén: 5 - 37 ezer. Ld. Schematismus venerabilis cleri graeci ritus catholicorum dioecesis Eperjessiensis. Posonii, 1848. (továbbiakban: Schem. Eperjes. 1848.) 12. p., 149. p. ^[VISSZA]

1135. Mendlik Ágoston: IX. Pius pápa és a magyar püspöki kar, vagyis főpapok s egyháznagyok életrajzgyűjteménye. Pécsett, 1864. (továbbiakban: Mendlik, 1864.) 44. p. (A Gaganetzről szóló szócikket D...y-nal írta alá ismeretlen szerzője. Megjegyzés: a püspök nevét egykorúan is írták c-vel, cz-vel, tz-vel egyaránt, jelen írásban az utóbbi eljárást követtük, tekintettel arra, hogy Gaganetz saját kezűleg aláírt leveleiben többnyire ezt a formulát használta.) ^[VISSZA]

1136. A forradalom és szabadságharc alatt a görög katolikus püspökök tevékenységére ld.: Pirigyi István: Görög katolikusok az 1848-as szabadságharcban. In: Takács Péter (szerk.): A szabadság Debrecenbe költözött. Tanulmányok 1848/49. történetéhez. Debrecen, 1998. (Erdélytörténeti könyvek, 2.) (továbbiakban: Pirigyi, 1998.) 149-164. p. (A címével ellentétben csak Popovics Vazul munkácsi illetve Lemhény János fogarasi püspök tevékenységét ismertette, Gaganetzről például említést sem tett.); Zakar Péter: "Román és magyar két hű testvérnek frigyes összetartásában" Erdélyi Vazul nagyváradi görög katolikus püspök 1848/49-ben. In: Convieţuirea - Együttélés, 1999. 2-3. sz. 17-24. p. (továbbiakban: Zakar, 1999.) A Gaganetzre vonatkozó forrásokat korábban röviden ismertette: Rapant, Daniel: Slovenské povstanie roku 1848-49. Dejiny a dokumenty. IV. 1. Bratislava, 1963. (továbbiakban: Rapant, 1963.) 57-59. p. (A szlovák fordításban Szabó Erzsébet nyújtott segítséget, munkáját ezúton is köszönöm. - F.Cs.) ^[VISSZA]

1137. Balázs Péter: Viale Prelà bécsi pápai nuncius jelentései a magyar forradalomról és szabadságharcról 1849-ben. In: Levéltári Közlemények, 1975. 2. sz. 289-313. p., 295. p.; Lukács, Lajos: The Vatican and Hungary, 1846-1878. Reports and Correspondence on Hungary of the Apostolic Nuncios in Vienna. Bp., 1981. (továbbiakban: Lukács, 1981.) 339. p. Ugyanerről az egykorú bécsi sajtóban: Der Lloyd, 1849. 25. Mai. Nr. 249. Morgen-Ausgabe. ^[VISSZA]

1140. A munkácsival szemben az eperjesi egyházmegyében jelentkező "pánszláv törekvésekről" röviden: Pirigyi, 1998. 150. p. ^[VISSZA]

1141. Ld. minderről pl.: Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843). I. rész. In: Kanyar József (szerk.): Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 11. Kaposvár, 1980. 177-243. p.; Uő: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Bp., 1982. stb. ^[VISSZA]

1142. Ld. erről: Oltványi Ambrus (sajtó alá rend.): Pulszky Ferenc: Életem és korom. I. köt. Bp., 1958.; a "szabadelvűség kevés számú őszinte hívéről" és a pártviszonyokról Sárosban: Tóth, 1912. 24-26. p. ^[VISSZA]

1144. V.[achot] I[mre]: Az utósó pozsoni országyűlés legtöbb tagjának rövid jellemzése. In: Uő: Országgyűlési emlék. Politikai, történeti és szépirodalmi almanach. Budapest, 1848. 45-57. p., 47. p. ^[VISSZA]

1146. Utóbbiakról ld. részletesen: [Fogarasy Mihály]: Emlékirat, az 1847/8. országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányokról. Egy részvevőtől. Pesten, 1848. [Legutóbb megjelent: Elmer István (szerk.): A haza, az egyház és a trón érdekében. A magyar katolikus egyház 1848-1849-ben. Bp., 1999. (továbbiakban: Elmer, 1999.) 39-80. p.] ^[VISSZA]

1147. MOL. H 2. 1848. 219. sz. (MOL. Filmtár, 3824. sz. tek.) Kérésének teljesítéséről egyébként Batthyány azonnal intézkedett. ^[VISSZA]

1148. A papság jövedelmeivel kapcsolatos levelezésére ld. alább (17. sz. jegyz.), de a szokásoknak megfelelően felterjesztette például a vegyes házasságok ügyében készült jelentését és egyéb kimutatásokat is. MOL. H 57. (= VKM. Protestáns egyházi osztály iratai.) 1848. 1. kf. 10. tét. Nevezetessé vált még az eperjesi püspök és a káptalan felirata, melyben - a többi egyházmegyéhez hasonlóan - görög katolikusok kinevezését kérte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, ezzel is javítva az ottani elhanyagolt népiskolai viszonyok illetve a magyarosítás ügyét. Ld. erről: Hajdú János: Eötvös József báró első minisztersége (1848). Bp., 1933. (továbbiakban: Hajdú, 1933.) 53. p.; Pirigyi, 1998. 154. p. A hasonló kezdeményezések, illetve az önálló görög katolikus ügyosztály kialakítása nem valósult meg, a minisztériumban csak egyetlen görög katolikus tisztviselő, (1849-ben az eperjesi püspök ügyében is tevékenykedő) Nyisztor József dolgozott. Ld. még: F. Kiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. III. Hatóság- és hivataltörténet, 7.) (továbbiakban: F.Kiss, 1987.) 440. p. ^[VISSZA]

1149. Sarnyai Csaba Máté: Konfrontáció vagy kooperáció? A katolikus püspökök értekezlete és tanácskozása Eötvös miniszterrel egy résztvevő szemszögéből (1848 május-június). In: Fischer Ferenc - Majoros István - Vonyó József (szerk.): Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára. Pécs, 2000. 535-557. p., 539., 544. p.; Erdélyi álláspontjára: Zakar, 1999. 18. p.; az Eötvössel folytatott püspökkari megbeszélésekről ld. még: Hajdú, 1933. 65-68. p. ^[VISSZA]

1150. MOL. H 56. 1848. 105. kf.; 112. kf. 22. tét.; 120. kf.; MOL. H 61. (= VKM. Közoktatási osztály. Elemi iskolai szakosztály iratai.) 1848. 18. kf. 170. tét.; 19. kf. 45. tét. Utóbbiban kérvényezte az eperjesi tanítóképző létesítését, közölte: F. Kiss Erzsébet (szerk.): Az alsó- és középszintű oktatás 1848/49-ben. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében. Bp., 1997. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok, 30.) 108-109. p. Az intézet felállítását egyébként mind a helytartótanács, mind Sáros vármegye már 1844-ben szorgalmazta, végül azonban csak az 1893/94-es tanévben nyílt meg. Tóth, 1912. 65., 306. p. ^[VISSZA]

1153. Prímási Levéltár, Esztergom. Hám-akta. 150. sz. A Tóth Ágoston rendfőnök vezette Zemplén megyei monostorban 8, a Sárosban lévő Bukóc rendházában 3 szerzetes élt ekkor. Schem. Eperjes. 1848. 114. p. ^[VISSZA]

1155. Sáros vármegye bizottsága nem sokkal I. Ferenc József december 2-i trónralépése után nyilatkozatban köszöntötte az új királyt, hangsúlyozva, hogy "e megye, mely hűségében magát a mindent magával elsodró terrorizmus vihara által eltántoríttatni soha sem hagyá, erős hittel tekint rá, hogy a hadi erőveli közbenjárás a lázadó pártütők célzatainak lerombolására irányoztatik". Tóth, 1912. 29. p. Irányi Dániel kormánybiztos Budamérről kelt december 9-i jelentése szintén beszámolt arról, hogy Eperjesen már korábban a "reactio fejét felütötte", a városi tanács például nem akarta a nemzetőrséget megindítani, úgy kellett kényszeríteni stb. MOL. H 2. 1848. 5241. sz. c.) rész. (MOL. Filmtár 3846. sz. tek.) Vö. 27. sz. jegyz. A szlovák nemzeti mozgalmakra: Rapant, 1963. ill. Rapant, Daniel: Slovenské povstanie roku 1848-49. Dejiny a dokumenty. III.3. - IV. 2. Bratislava, 1958 - 1961. (továbbiakban: Rapant, 1958-1961.) passim. ^[VISSZA]

1156. Bona Gábor: Szabadságharc 1848-49-ben. In: Liptai Ervin (főszerk.): Magyarország hadtörténete. Bp., 1984. I. köt. 449-549. p. (továbbiakban: Bona, 1984.) 485. p.; Barta István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. IV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. II. 1849. január 1. - április 14. Bp., 1953. (Kossuth Lajos összes művei, XIV.) (továbbiakban: KLÖM. XIV.) 493. p. ^[VISSZA]

1158. Steier Lajos (szerk.): A tót nemzetiségi kérdés 1848-49-ben. I-II. Bp., 1937. (továbbiakban: Steier, 1937. I-II.) II. 357. p. Az előterjesztést egyébként Osegovich Metell - egyes reformországgyűléseken Horvátország követe, 1848 végén Ferenc József kinevezésére belügyminiszteri tanácsos - készítette, aki úgy gondolta, hogy mivel a magyarok eljátszották történelmi jogaikat, a nemzetiségeket ki kell vonni befolyásuk alól, a létrehozandó önálló szlovák területet Morvaországhoz, a rutén területet pedig Galíciához kell kapcsolni. Steier, 1937. I. 343., 477. p. ^[VISSZA]

1162. Görgey István: 1848 és 1849-ből. Élmények és benyomások. Okiratok és ezek magyarázata. Tanulmányok és történelmi kritika. Bp., 1885. (továbbiakban: Görgey, 1885.) 201. p. ^[VISSZA]

1163. Görgey, 1885. 200. p. (Emlékeztet arra is, hogy az agitáció sikerét érdemben az sem befolyásolta, hogy a magyarellenes szlovák felkelés vezetői - Hurban, Štur, Hodža stb. - evangélikus lelkészek voltak); ill. Steier, 1937. I. 293-294., 421. p. Erdősi szerepére többek között: Alleker Imre: Erdősi Imre, a branyiszkói hőspap emlékezete. Nyitra, 1894.; Gál István: Piaristák a szabadságharcban. In: Vigilia, 1998. 3. sz. [http://www.katolikus.hu/vigilia/9803gal.html - 2001. október] stb. A forrásokban és a szakirodalomban gyakran csak Chrysostomus-ként felbukkanó Zachar Jánosra és az eperjesi ferences rendházra ld. még: Schematismus almae provinciae sanctissimi Salvatoris in Hungariae ordinis minorum S.P. Francisci strictioris observantiae. Tirnaviae, 1848. 20. p.; Schematismus venerabilis cleri dioecesis Cassoviensis. Cassoviae, 1847. [1850] (továbbiakban: Schem. Kassa. 1847-1850.) 136. p.; Krasznyánszkyra: Uo., 75. p.; Hlavácsra: Schem. Eperjes. 1848. 9. p. A kassai püspökség papjaira a schematismus mellett: A kassai százéves egyházmegye történeti névtára és emlékkönyve. I-II. köt. Kassa, 1904. passim. ^[VISSZA]

1164. Ld. erről pl.: Bona, 1984. 497-499. p. stb. ^[VISSZA]

1165. Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Bp., 1980. 88. p. Tervezetük egy északkelet-magyarországi és galíciai területekből létrehozandó autonóm ukrán tartományra vonatkozott, vö. 25. sz. jegyz. ^[VISSZA]

1166. Eperjes bevételére és az azt megelőző küzdelmekre részletesen: Steier, 1924. 132-147. p.; ill. Villecz, 39-46. p.; Tóth, 1912. 32-33. p.; Barta István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. V. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai. 1849. április 15. - augusztus 15. Bp., 1955. (Kossuth Lajos összes művei, XV.) (továbbiakban: KLÖM. XV.) 76. p. stb. ^[VISSZA]

1168. Steier, 1937. II. 500-501. p. Kőnig János, kassai püspöki helynök igyekezett is köszönetét kifejezni a kormánybiztosnak, amiért kíméletesen bánik a papsággal. Luzsénszky kérdése a Gaganetzcel kapcsolatos intézkedésekre: MOL. H 2. 1849. 6231. sz. (MOL. Filmtár, 3869. sz. tek.) Luzsénszky csalódása azért is volt jelentős a római katolikus papságban, mert február közepén a kassai káptalanról még pozitív véleményt alkotott. Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp., 1928. (Szent István könyvek, 58.) (továbbiakban: Meszlényi, 1928.) 204. p. ^[VISSZA]

1172. Rapant, 1958. 382-383. p.; KLÖM. XV. 151-152. p. Kossuth az ugyanekkor Luzsénszkyhoz intézett - a kormánybiztost a Dembiński vezette sereg tábori biztosául kinevező - másik iratában az eperjesi tanácsról szintén nagyon rossz véleményt alkotott: "még legújabban is, midőn zászlóinkat győzelem koszorúzta győzelem után, rendeletet bocsátott ki az ország bankjegyeinek érvényessége ellen, következésképp semmi kíméletet nem érdemel." KLÖM. XV. 150. p. ^[VISSZA]

1173. MOL. H 2. 1849. 6456. sz. (MOL. Filmtár, 3869. sz. tek.) (A jelentést Luzsénszky nem látta el keltezéssel, a szövegből azonban egyértelmű, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat tiszteletére az április 27-28-án rendezett kassai ünnepségek idején született. Egyébként ugyanebben panaszkodott arra is, hogy a Dembiński vezette honvédseregre demoralizáló hatással van az, hogy a parancsnokok szinte kivétel nélkül lengyelek, és nincs köztük egy magyar tábornok sem.) A Jakovicsra és Gerberyre: Schem. Eperjes. 1848. 6-7. p. Az öt kanonoki stallumból egyébként egy üresedésben volt ebben az évben, ahogy az öt tiszteletbeli kanonoki állásból is. ^[VISSZA]

1175. Minderről ld.: Közlöny, 1849. 114. sz. (május 25.) 426. p.; 124. sz. (június 6.) 466-467. p. A küldöttség tagja lett még Requinyi István tanácsos és Benczúr József városi polgár. A kormányhoz intézett nyilatkozatot aláírták: a közgyűlésen elnöklő Beör Mihály, továbbá Rosnay János aljegyző, Szepesházy József helyettes főbíró, Requinyi István és Kriebel András tanácsosok és Kertész József képviselő. ^[VISSZA]

1177. Ld. 41. sz. jegyz. Megjegyezzük még, hogy magában Eperjes városában sokkal nagyobb volt a római katolikusok száma (a lakosság mintegy háromnegyede), a görög katolikusok csak mintegy 10 %-ot tettek ki. Ld. erről többek között pl. Dziák Sándor: Eperjes topografiai növekedése és társadalmának átalakulása 1850-től. Bp., 1915. 53. p. ^[VISSZA]

1178. Bár az eperjesi egyházmegyében 5 ilyen vezetéknevű pap is szolgált, minden bizonnyal az Eperjes városi parókia József keresztnevű adminisztrátoráról van szó. Schem. Eperjes. 1848. 8. p. ill. passim. ^[VISSZA]

1180. "Eperjes város közönségéhez" intézett nyomtatvány: MOL. H 2. 1849. ad 7227. sz. (MOL. Filmtár, 3871. sz. tek.) A képviselőtestületbe egyébként Luzsénszky a helyi magyarbarát személyiségek mellett - nyilván politikai célból - kinevezte Jakovics Mihály nagyprépostot is. (Illetve Jakovics József segéd-kormánybiztost, valamint érdekes módon - "a közönség kívánatára" - önmagát is.) Ld. még Vida kinevezéséről: MOL. H 2. 1849. 6810. sz. (MOL. Filmtár, 3870. sz. tek.) ^[VISSZA]

1185. Nyisztor volt az az ügyintéző is, aki a püspök zempléni javainak lefoglalása ügyében intézkedett. Ld. 42. sz. jegyz. Egy május 19-i levelével pedig alaposan megrótta az épp Debrecenben tartózkodó Gaganetzet helyettesítő káptalani helynököt (Jakovics Mihályt), amiért az egyik alesperesi hivatalhoz latin nyelvű levelet intézett: "a törvények ama rendeletének, mely szerint a tárgyalási s hivatalos levelezési nyelv egyedül a magyar lehet, engedelmeskedve, jövőre a latin vagy bármely más nyelveni levelezéstől magát tartóztatni hazafiúi kötelességének ismerje." MOL. H 62. 1849. 752. sz. (Vö. 41. sz. jegyz.) Mindez nemcsak azért érdekes, mert Nyisztor a minisztérium egyetlen görög katolikusaként tevékenykedett, hanem azért is, mert a későbbiekben arra hivatkozott, hogy március 20-tól május végéig beteg volt, márpedig a Gaganetz ügyében foganatosított intézkedései épp erre az időszakra estek. Vö. F. Kiss, 1987. 574. p. ^[VISSZA]

1192. Rapant, 1961. 81. p. Luzsénszky Alsó-Mikovaként jelölte meg Kendrovszky szolgálati helyét. Felső-Mirosovra vö. Schem. Eperjes, 1848. 48. p. ^[VISSZA]

1197. Marczényi János jernyei és Schieder János radácsi plébánosok, valamint Schleiminger Sándor dobói adminisztrátor. Vö. Schem. Kassa. 1847-1850. 58., 66., 70. p. A letartóztatások okaként nem egyszerűen a Kossuthékkal szembeni bizalmatlanságot, hanem a cs.kir. oldal melletti aktív fellépést (szószéki agitáció a magyar kormány ellen, Ferenc Józsefnek és katonáinak való behódolás, az egyszerű emberek bujtogatása stb.) jelölte meg. Az említett listán szereplők mellett Luzsénszky még sokakat letartóztatott, például a Krasznyánszky utasítására magyarellenes agitációt végrehajtó Horvay József nyírjesi plébánost és a császárpárti papság számos további hangadóját. Utóbbiak felsorolására ld.: Meszlényi, 1928. 205. p.; ill. Steier, 1937. I. 520., 624-625. p.; Horvayra: Schem. Kassa. 1847-1850. 84. p. ^[VISSZA]

1200. MOL. H 62. 1849. 768. sz. A röpirat: Vándorfy Károly: A magyar katholika egyháznak Martius-forradalom utáni sérelmei. Kassán, 1849. A szerző már 1848-ban is mélységesen bizalmatlan volt az egyház függetlenségét szerinte súlyosan veszélyeztető magyar kormány iránt, különösen oktatáspolitikája ellen kelt ki erélyesen, mint ez kiderül például a szepesi espereskerület értekezletéről küldött - Vándorfy Károlyként jegyzett - beszámolóból is: Religio és Nevelés, 1848. II. 49. sz. (október 22.) 380-381. p. A szerző nevét korábban álnévnek is vélték, ld. pl.: Szinnyei József: Magyar írók élete és és munkái. XIV. köt. Bp., 1914. 835. has. Valójában azonban névmagyarosításról volt szó, és a szerző minden bizonnyal azzal a Vandracsek Károllyal azonos, aki 1848 előtt nemcsak a kassai teológia "diaconusa", hanem Péchújfalván az említett császárpárti Péchy Imre személyi titkára is volt. 1850-ben már a szebeni espereskerület papjaként tevékenykedett. Schem. Kassa, 1847-1850. 62., 131. p. Péchújfaluról 1848 előtt gyakran tudósított a papság konzervatív társadalmi-politikai törekvéseiről. Különösen figyelemre méltóak a helyi papságnak az Ocskay Antal kassai püspök által 1847-ben papjaihoz intézett 12 pontos kérdőívére adott - Vandracsek által is ünnepelt - válaszai, melyek egytől egyig konzervatív alapon bírálták a szabadelvű "korszellemet", az iskolarendszer vagy a kötelező állami ünnepek reformjának tervét stb.: Religio és Nevelés, 1847. I. 38. sz. (május 16.) 314-316. p.; ld. még - hasonlóan "V.K."-val ellátott - tudósításait: Uo., 1846. I. 32. sz. (április 23.) 262-264. p.; 1847. I. 41. sz. (május 27.) 340. p.; 1847. II. 39. sz. (november 11.) 311-312. p. ^[VISSZA]

1201. A ma már nehezen fellelhető röpirat szövegét Sarnyai Csaba Máté bocsátotta rendelkezésemre, ezúton is köszönöm. (F.Cs.) ^[VISSZA]

1205. A legközelebb éppen Kőnig János kassai püspöki helynök, aki Ferenc József trónra kerülése után azonnal hódolt az új királynak, majd 1849 tavaszán a magyar kormánynak, nyáron pedig újra a cs.kir. illetve akkor már cári orosz "felszabadítóknak". Ld. erről: Szokolszky, 1904. 77. p.; egy 1850. áprilisi körlevele e szempontból szintén érdekes: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. (továbbiakban: OSZK.Kt.) An. Lit. 11.523. sz. (= Püspöki körlevelek az egri és kassai egyházmegyékből) 7. sz. ^[VISSZA]

1206. OSZK.Kt. An. Lit. 2073. (= Haynald Lajos gyűjteménye.) 7-8. sz. ^[VISSZA]

1212. Vö. 29. sz. jegyz. A témáról a katolikus egyháztörténetírás jellegzetes álláspontja: "[Kossuth és a Szemere-kormány] A katolikus papságot azonban már nem tudta visszanyerni. A parancsokat és rendeleteket elfogadta tőle. »Te Deumot« is tartott a legtöbb templomban a függetlenségi nyilatkozatért, de ez nem a szívek, hanem a szuronyok parancsolta Te Deum volt. A hazafias körmenetekben is nem úgy érezte magát, mintha lelkesen ünnepelné a független Magyarországot, hanem mintha temetésre menne." Meszlényi, 1928. 219. p. Meszlényi ugyanakkor a papság hozzáállásának ilyetén megváltozását elsősorban a kormányzat 1849 áprilisa utáni elvárásaival hozta összefüggésbe, holott Szemere Bertalan és az OHB álláspontja már 1848 őszén is pontosan ugyanaz volt: ki akarták használni a papságnak a lakosságra gyakorolható óriási mozgósító erejét egy népfelkelés kirobbantására, és fel is szólították az egyháziakat, hogy a "tengert bőszült hullámzásba" hozzák. Barta István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. III. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I. 1848. szeptember - december. Bp., 1952. (Kossuth Lajos összes művei, XIII.) 357-360. p. ^[VISSZA]

1216. MOL. H 2. 1849. 7099. sz. Ez egyébként nem volt egyedülálló jelenség. A szatmári szentszék még áprilisban tiltakozott az ellen, hogy Gergye Gábor alezredes, a helyi honvédmenház parancsnoka rokkant katonák részére nemcsak a papnevelde, hanem a püspöki palota egészét is kisajátította. Kossuth helyt adott a magyar sereget amúgy is feltűnő aktivitással segítő szatmári papság tiltakozásának. MOL. H 2. 1849. 6442. sz. (MOL. Filmtár, 3869. sz. tek.) ^[VISSZA]

1222. Ld. minderről: Hajdú, 1933. 13-16., 65-68. p.; F. Kiss, 1987. 441. p. Horváth Mihály a kérdést "a legkiáltóbb reformok szüksége"-ként határozta meg, s május 17-én hathetes határidővel rendelte el a tizedet vesztett egyházi személyek táblázatos kimutatásainak megküldését a minisztériumba. Ugyanekkor rendelte el, hogy mindazoknak, akik korábban kegyúri jogon fizetést élveztek a jobbágyoktól, azoknak - az egyházi fizetések általános rendezéséig - továbbra is adják meg, ami 1848-ig járt. Közlöny, 1849. 109. sz. (május 19.) 405. p. Vö. Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. In: Pál Lajos (szerk.): Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások. Bp., 1986. (Történetírók tára) [továbbiakban: Horváth, (1986)] 209-426. p., 373-374. p. ^[VISSZA]

1231. Ld. minderről pl. KLÖM. XV. 513., 531., 548. p. ^[VISSZA]

1232. Az eperjesi visszavonulásról, a Lemes melletti ütközetről részletesen: Kovács István - Hermann Róbert (szerk.): Együtt a szabadságért, 1848-1849. Wysocki tábornok emlékiratai. A magyarországi lengyel légió részvétele az 1848-as szabadságharcban. Bp., é.n. [1998] 77-82. p.; ill.: KLÖM. XV. 554., 588. p. stb. Paszkevics tábornok már június 23. körül Eperjesről írt levelet II. Miklós cárnak. Scserbatov, Alekszandr Petrovics: Paszkevics Magyarországon. Bp., 1984. (Bibliotheca Historica) 278. p. ^[VISSZA]

1235. Ld. erről pl.: H 147. (=1848-1849-es vegyes iratok.) 8. dob. 1. cs. sz.n.; Lemhényre ld.: Pirigyi, 1999. 162. p. ^[VISSZA]

1236. Ld. erről Viale Prelà nuncius 1849. szeptember 11-i jelentését: Lukács, 1981. 365. p. ^[VISSZA]

1237. Hermann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő, 1932. 62. p.; Erdélyire ld. még: Zakar, 1999. 21. p. ^[VISSZA]

1238. Minderről általánosságban: Zakar Péter: Megtorlás az 1848/49-es magyar hadsereg tábori lelkészei ellen. In: Hegedűs András - Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Esztergom, 1999. 93-115. p.; Uő: Haynau egyházi áldozatai. In: Aetas, 2000. 1-2. sz. 62-81. p. ^[VISSZA]

1239. Ld. pl. május 4-én kelt hódolat-nyilatkozatát: Közlöny, 1849. 105. sz. (május 15.) 390. p.; a magyar kormánnyal illetve kormánybiztosokkal való szoros együttműködésére általában: Pirigyi, 1999. 150-155., 158-160. p. ^[VISSZA]

1240. Erre utal például, hogy az említett Osegovich Metell egy 1849. június 7-i beadványában számított az eperjesi püspök szerepére a térségnek a szabadságharc utáni újjászervezésekor, márpedig ekkor a püspöki székhely még a magyarok ellenőrzése alatt állt. Ld. Rapant, 1961. 125-155. p., 149. p., vö. 25. sz. jegyz. ^[VISSZA]

1241. Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-1849-ben. Bp., 1949. 139-140. p. Ld. pl.: "A krisztusi szeretet ellenségeinek szándéka az volt, hogy a trónok mellett az oltárokat is eltöröljék a föld színéről; és minthogy tudták, hogy az uralkodók koronái nagyobb biztonságban vannak, ha a fegyverek helyett a papság őrködik felettük, minden harci eszközüket Krisztus egyháza ellen fordították." ^[VISSZA]

1244. Mendlik, 1864. 47. p.; Pirigyi, 1990. 78. p. A küldöttségnek egyébként tagja lett Eperjesről az orosz csapatokat segítő, közismerten magyarellenes Adolf Dobranszky és Gaganetz titkára, Viktor Dobranszky is. Utóbbira ld. még: Schem. Eperjes. 1848. 10. p. Gaganetz 1849 végi megítélésére és a nemzetiségi kérdésben való szerepére vö. Viale Prelà nuncius 1849. december 29-i jelentésével: Lukács, 1981. 377-378. p. ^[VISSZA]

1245. Ld. pl. Rapant, 1963. 409-410., 413., 589., 612., 616. p. Különösen fontos volt 1850. október 31-én a ruszinok ügyében Alexander Bach belügyminiszterhez benyújtott emlékirata, melyben szintén az olmützi alkotmányra és az udvar iránti hűségre hivatkozva kérte a nemzetiség jogainak elismerését. Rapant, 1963. 416-419. p. ^[VISSZA]

1248. Edelény egyháztörténetének feldolgozására (mely egyedüliként érintette Illyés 1841-es ügyét): Joó Vencel: A római katolikus egyház és iskola. In: Sápi Vilmos (szerk.): Edelény múltjából. Edelény, 1973. 301-340. p. (továbbiakban: Joó, 1973.) 309. p.; röviden ld. még: Soós Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Bp., 1985. 147-148. p.; vö. még: Laki Lukács László: Paptermő Bódva-völgy. (Lelkész írók, költők a Bódva mentén régen és ma.) In: Bodnár Mónika - Rémiás Tibor (szerk.): Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából. Putnok, 1999. (Múzeumi könyvtár, 5.) 587-601. p.; Erdős Viktor: Az edelényi katolikus egyházközség története századunkban. H.n. 1992. (Kézirat: A miskolci Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Adattára, 93.1.4. sz.) stb. Megjegyzés: az Edvi előnevet is használó edelényi plébános nevét egykorúan is írták Illésnek és Illyésnek egyaránt, jelen közleményben a kortársak többsége (így az érintett) által használt utóbbi alakot alkalmaztuk. ^[VISSZA]

1250. A vegyes házasságok ügyével összefüggő, alább ismertetendő egyházpolitikai vita irodalmából: Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. II. köt. Bp., 1886. 105-109., 169-287. p.; Marczali Henrik: Lonovics küldetése Rómába. Adalék a vegyes házasságok történetéhez. In: Budapesti Szemle, 64. köt. 1890. CLXVI. sz. 1-26. p.; Várady L. Árpád: Lonovics József római küldetése. Bp., 1924.; Hermann Egyed: Lonovics József római küldetésének (1840-41) belpolitikai és diplomáciai előkészítése. Bp. 1934. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Egyháztörténelmi szemináriumának kiadványa 1.); Csáky, Moritz: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. Graz-Wien-Köln, 1967. (Studien zur Geschichte der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Bd. VI.) 21-28. p.; Csizmadia Andor: Deák Ferenc egyházpolitikája. In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalaegerszeg, 1976. (Zalai Gyűjtemény, 5.) 11-60. p.; Bárány György: A liberalizmus perspektívái és korlátai az 1843/44-es országgyűlés vallásügyi vitáinak tükrében. In: Századok, 1990. 2. sz. 183-218. p.; Katus László: Egyházi-politikai kapcsolatok a török kiűzése után (1700-1848). In: Zombori István (szerk.): Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Bp., 1996. 171-210. p., 201-205. p.; saját vonatkozó tanulmányainkból: Borsod vármegye állásfoglalásai a vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházpolitikai vitában, 1840-1841. In: Dobrossy István (szerk.): Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Évkönyv, X. Miskolc, 2000. 207-242. p. (továbbiakban: Fazekas, 2000.); A Tiszáninneni Református Egyházkerület állásfoglalásai a vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházpolitikai vitákban, 1839-1844. In: Sárospataki Füzetek, 2001. 1. sz. 73-102. p. stb. ^[VISSZA]

1251. Az augusztus 27-i közgyűlésről és Kossuth ügyéről ld. pl.: Kilián István (sajtó alá rend.): Szűcs Miklós naplója, 1839-1849. Miskolc, 1981. (Borsod-Miskolci Füzetek. Irodalomtörténet. Dokumentáció Borsodiensis III.) (továbbiakban: Szűcs-napló, 1981.) 85-87. p.; Pajkossy Gábor (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos iratai. 1837. május - 1840. december. Hűtlenségi per, fogság, kiútkeresés. Bp., 1989. (Kossuth Lajos Összes Munkái, VII.) 650-653. p. ^[VISSZA]

1252. Borsod idézett közgyűléseiről: Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z.m.Lt.) IV.A. 501/a. (= Borsod vármegye levéltára. Közgyűlési jegyzőkönyvek.) 137. köt. (1840) 2920. sz.; B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. (=Borsod vármegye levéltára. Közgyűlési iratok.) 3638/1840. sz. Közölve: Fazekas, 2000. 216-223. p. Pest és Borsod együttműködésére jellemző, hogy előbbi augusztusi feliratának pártolását "a hazabeli különböző vallású, de a közjólét eszközlésébe egyhitű polgárok lelki nyugalmának megszerzése" érdekében kérte. Borsod pedig novemberben "az egri pátriárka érsek által megyénkben is kihirdetett egyházi rendeletből eredő súlyos sérelem orvoslása tekintetében felséges urunkhoz intézendő felírásunk meghitelesítésére" hivatkozva fejezte ki szolidaritását és a jövőbeli lépések egyeztetésének igényét Pesttel. Ld. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 3648/1840. sz., 223/1841. sz. Borsod vármegye 1841. évi közgyűléseiről (az egyházpolitikai viták említése nélkül) ld.: Ruszoly József: Szemere megyéje, Borsod Szemeréje. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. 1. köt. Miskolc, 1991. (Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv, 7/1.) 70-135. p., 83-89. p.; a megye követeinek az országgyűléseken tanúsított fellépéséről és egyházpolitikai felfogásáról: Seresné Szegőfi Anna (sajtó alá rend.): Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken. Követutasítások és követi végjelentések. Miskolc, 1987. (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Füzetek, 21.) passim. ^[VISSZA]

1253. Erről a témáról részletesen ld. a 3. sz. jegyzetben idézetteket. ^[VISSZA]

1254. A község egyháztörténetéről ld. az 1. sz. jegyzetben Soós Imre és Joó Vencel hivatkozott tanulmányait. ^[VISSZA]

1255. Pyrker levele 1839-ből a helytartótanácshoz: Egri Főegyházmegyei Levéltár, Archivum Novum. (továbbiakban: EFL. AN.) 2629. rakt. sz. (= Ministeria, 1809-1846.) 28/1839. sz. ^[VISSZA]

1259. A tagosítás ügyéről és az egyház birtokairól részletesen: Joó, 1973. 311-312. p. ^[VISSZA]

	N	róm.kat.	gör.kat.	ref.	ev.	izr.
Edelény	1664	82,03	2,82	14,36	0,42	0,36
Fíliák:
Borsod	312	12,50	6,41	74,36	-	6,73
Kálló	210	45,24	37,10	4,29	8,57	4,76
Múcsony	882	12,81	85,50	0,68	0,23	0,79
Damak	254	7,88	1,18	89,37	-	1,57
Császta	101	27,72	69,30	2,97	-	-
Sáp	63	85,71	7,94	-	1,59	4,76

Az ekkor Szirák fíliájaként működő Finkén 1850-ben 573 főből 51,83 % római katolikus, 6,28 % görög katolikus, 33,16 % református, 8,55 % izraelita volt, mellettük 1 fő evangélikus. Forrás: Faragó Tamás: Községeink demográfiai helyzete. In: Sápi Vilmos (szerk.): Edelény múltjából. Edelény, 1973. 341-357. p., 356. p. ^[VISSZA]

1265. Szűcs-napló, 1981. 102-103. p. ^[VISSZA]

1267. Szűcs-napló, 1981. 103. p. ^[VISSZA]

1269. Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. (továbbiakban: MT.) 1657-1740. Bp., 1899. 618-619. p. A törvény a Tripartitum 2. r. 69. és 72. címei alapján a "becstelenítés tényének" (factum dehonestationis) büntetését tartalmazza. ^[VISSZA]

1272. A birtokon kívül folytatódó perekről intézkedő törvény idézett pontja szerint ide tartoznak a "tisztán hatósági ügyek, vagy amelyeket a megyei ügyész felperessége alatt polgári tárgyakban indítottak". MT. 1657-1710. 686-687. p. ^[VISSZA]

1274. Pesti Hírlap, 1841. 16. sz. (február 24.) 124-125. p. Elképzelhető, hogy a tudósítás szerzője azonos a naplóíró Szűcs Sámuel ügyvéddel. Vö. 18. sz. jegyz. ^[VISSZA]

1277. Palóczy kéziratban terjesztett beszédének egy példányát felleltük: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Quart.Hung. 3106. sz. (= Vallás-politikai röpiratok) 38v-42v. Egy anonim egyházi szerző nyomtatott röpiratban igyekezett Palóczy beszédére méltó választ írni: P*** L** B** megye 2. alispányának a' vegyes házasságok ügyében tartott beszédére válasz. Pesten, 1841. A beszéd és a vitairat részletes elemzését megkíséreltük: Fegyverei a rózsaszín elméncségnek, mennykövei a lélekrázó szónoklatnak... (Esettanulmány irodalmi-stilisztikai eszközök használatára a vegyes házasságok 1841. évi politikai vitájában) In: Szerelem és házasság a reformkorban. Tanulmányok. Veszprém, 2002. (megjelenés alatt) ^[VISSZA]

1289. A különféle hűtlenségi ügyeket enyhébb büntetéssel sújtó tc.-et ld.: MT. 1657-1740. 576-577. p. ^[VISSZA]

1292. Palóczy május 11-i beszédének kézirati példánya jelenleg nem ismeretes. Korábban megjelent: Szűcs Sámuel (közli): Palóczy László két rendbeli beszéde. II. In: Borsodmegyei Lapok, 1884. 2-5. sz. ^[VISSZA]

1293. A "borsodi indítvány" történetének részletezésétől alábbiakban értelemszerűen eltekintünk. A korábbi irodalomból ld.: Kovács Ferencz: Az 1844-ki évi országgyűlési tárgyalások naplói a papi javakról. Bp., 1893.; Bényei Miklós: Oktatáspolitikai törekvések a reformkori országgyűléseken. Debrecen, 1994. 329-339. p. ^[VISSZA]

1300. Illyés és Thassy törvényszék elé idézéséről valamint a történtekről röviden tudósított: Pesti Hírlap, 1841. 57. sz. (július 17.) 478. p.; Jelenkor, 1841. 60. sz. (július 28.) 239. p. ^[VISSZA]

1301. Ld. erről: Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843). I. rész. In: Kanyar József (szerk.): Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 11. Kaposvár, 1980. 177-243. p., 216. p. ^[VISSZA]

1306. Ld. még erről röviden: Pesti Hírlap, 1841. 68. sz. (augusztus 25.) 570. p.; Világ, 1841. 67. sz. (augusztus 21.) 268. p. ^[VISSZA]

1308. EFL. AN. 2621. rakt. sz. 1231/1841. sz. Megjegyzés: Pyrker életéről, személyiségéről ld.: Czigler Ábel: Felső-eőri Pyrker János László, 1772-1847. Bp., 1937.; Hölvényi György (szerk.): Pyrker emlékkönyv. Eger, 1987. Egyházpolitikai felfogásáról ld. ugyanebben a kötetben közölt önéletrajz-részletét, küln. 77-79. p. ^[VISSZA]

1310. Ez utóbbi 1. §-a kimondta, hogy az ország rendje ellen vétőket akkor is szigorúan meg kell büntetni, ha főpapokról van szó. Ld. MT. 1000-1526. 698-699. p. ^[VISSZA]

1315. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/a. 139. köt. (1841) 4103. sz. Közölve: Fazekas, 2000. 238-239. p. Az esetről röviden: Világ, 1841. 95. sz. (november 27.) ^[VISSZA]

1316. Az álláspontokat kölcsönösen fenntartó levélváltásokra az érsek és a vármegye között 1842. február 3-ról, 17-ről, valamint november 16-ról: MOL. C 76. 1841. 1. kf. 93. ill. 119. t.; A 39. 1842. 1.679. sz. ^[VISSZA]

1318. A fontosabb vonatkozó irodalomból: Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. II. köt. Bp., 1886. 105-109., 169-287. p.; Marczali Henrik: Lonovics küldetése Rómába. Adalék a vegyes házasságok történetéhez. In: Budapesti Szemle, 64. köt. 1890. CLXVI. sz. 1-26. p.; Várady L. Árpád: Lonovics József római küldetése. Bp., 1924.; Hermann Egyed: Lonovics József római küldetésének (1840-41) belpolitikai és diplomáciai előkészítése. Bp. 1934. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Egyháztörténelmi szemináriumának kiadványa 1.); Csizmadia Andor: Deák Ferenc egyházpolitikája. In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalaegerszeg, 1976. (Zalai Gyűjtemény, 5.) 11-60. p.; Bárány György: A liberalizmus perspektívái és korlátai az 1843/44-es országgyűlés vallásügyi vitáinak tükrében. In: Századok, 1990. 2. sz. 183-218. p.; Katus László: Egyházi-politikai kapcsolatok a török kiűzése után (1700-1848). In: Zombori István (szerk.): Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Bp., 1996. 171-210. p., 201-205. p. stb. Esettanulmányokra ill. forráskiadásra újabban: Fazekas Csaba: Borsod vármegye állásfoglalásai a vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházpolitikai vitában, 1840-1841. In: Dobrossy István (szerk.): Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Évkönyv, X. Miskolc, 2000. 207-242. p.; Uő: A Tiszáninneni Református Egyházkerület állásfoglalásai a vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházpolitikai vitákban, 1839-1844. In: Sárospataki Füzetek, 2001. 1. sz. 73-102. p. ^[VISSZA]

1319. Egy ilyen esetről ld.: Fazekas Csaba: Illyés Ferenc edelényi plébános áldás-megtagadási ügye 1841-ben. In: Laki-Lukács László (szerk.): A Borsodi Tájház Közleményei, 9-10. Edelény, 2002. 26-52. p. ^[VISSZA]

1320. Az 1-3. sz. dokumentumok lelőhelye: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) A 45. (= Kancelláriai levéltár. Acta Praesidialia) 1841. 406. sz.; 4. sz. dokumentum: Egri Főegyházmegyei Levéltár, Archivum Novum. 2621. rakt. sz. (= Matrimonia mixta, 1804-1855.) szám nélk. ^[VISSZA]

	N	róm. kat.	gör. kat.	ref.	ev.	izr.
Geszteréd	1116	41,5	21,33	15,77	19,27	2,15
Fíliák
Balkány	3067	7,76	7,499	64,85	0,652	19,2
Bököny	2397	4,84	90,95	1,585	0,459	2,17
Hugyaj	1128	9,57	71,45	1,241	15,6	2,13
Szakoly	1160	4,48	46,55	46,38	0,345	2,24

Geszteréd plébániája egyébként középkori eredetű volt, majd elpusztult, 1818-ban - Újfehértóról leválasztva, a fent említett 4 fíliával együtt - szervezték újjá az egri főegyházmegyéhez tartozó szabolcsi esperesség nagykállói alesperességében. Soós Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Bp., 1985. 444. p.; az egykorú felekezeti statisztikákra: Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leíratik. Pesten, 1851. (reprint: 1984.) I. köt. 79., II. köt. 46., 167-168. p.; Mizser Lajos: A nagykállói járás Pesty Frigyes kéziratos helynévtárában, 1864. Nagykálló, é.n. [1994.] (Nagykállói helytörténeti füzetek, 7.) ^[VISSZA]

1323. Szunyogh (több forrásban is: Szúnyogh, ill. Szúnyoghy) Rudolf (1803-?) táblabíró, a nagykállói járás szolgabírája. A liberális nézetekkel rokonszenvező tevékenysége elismeréseként 1848-ban a népképviseleti országgyűlésen a Nagykálló képviselőjévé választották. Az országgyűlésben 1849-ben is kitartott, különösen gazdaságpolitikai, pénzügyi vonatkozású hozzászólásaival, illetve a "békepárt"-tal való szimpátiájával keltett figyelmet. Ld. pl. Takács Péter: Szabolcs megye 1848/49-ben. In: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1998. 2. sz. 180-190. p., 186. p. stb. ^[VISSZA]

1325. A dokumentumokat mai helyesírással és központozással közöljük. A fontosabb alkalmazott rövidítések: t., tiszt., tisztel. - tisztelendő; tek. - tekintetes; ns. - nemes; r. kat. - római katolikus; ref. - református; sz. - szent. ^[VISSZA]

1329. Pontatlan hivatkozás, bizonyosan az 1507/8. tc.-et akarták írni, melyet az ellenzéki vármegyék gyakran használtak hivatkozási alapnak, mivel 1. §-a kimondta, hogy az ország törvényei ellen vétőket akkor is meg kell büntetni, ha főpapról van szó. ^[VISSZA]

1330. A hivatkozott törvény rendelése szerint a házasságkötést az egyház színe előtt kell tartani "pap jelenlétében, alkalmas tanúk szeme láttára, az eljegyzésnek valami jelével és a felek egyetértésével, máskülönben nem házasság, hanem paráznaságnak szerzete lészen". ^[VISSZA]

1333. Religio és Nevelés, 1848. II. 69. sz. (december 7.) 537-539. p. Az OHB-nak küldött szöveg teljesen megegyezik a nyomtatásban megjelenttel, eltérő viszont a dátum: utóbbit november 15-én írták alá, előbbit pedig 20-án. ^[VISSZA]

1334. 1848 vége felé haladva hasonló nézeteket - a kultusztárcával szembeni egyre határozottabb szembehelyezkedést - képviseltek elsősorban a Religio és Nevelés vezércikkei, nagy számú szerkesztői megjegyzései, valamint beküldött olvasói levelei (tudósításai), különösen december folyamán, de ugyanez mondható el például a Katholikus Néplap-ról és a német nyelven megjelenő Die Katholische Christ-ről is. ^[VISSZA]

1335. Elmer István (szerk.): A haza, az egyház és a trón érdekében. A magyar katolikus egyház 1848-1849-ben. Bp., 1999. 133-135. p. Tartalmának rövid ismertetésére ld. pl. Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp., 1928. (Szent István könyvek, 58.) 137-138. p.; Sarnyai Csaba Máté: Oktatás-laicizálási törekvések és a katolikus felsőklérus 1848-ban. In: Kósa László (szerk.): Fiatal egyháztörténészek kollokviuma. Bp., 1999. (Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai, 1.) 69-104. p. (továbbiakban: Sarnyai, 1999.), 87-88. p. (téves dátumozással) ^[VISSZA]

1336. MOL. H 2. 5419/1848. sz. (Filmtár, 3846. sz. tek.) Röviden ismertette: Hajdú János: Eötvös József báró első minisztersége (1848). Bp., 1933. (továbbiakban: Hajdú, 1933.) 88-90. p.; Sarnyai, 1999. 88-89. p. ^[VISSZA]

1337. Szász Károly id. (1798-1853) jogtudós, 1821-től a nagyenyedi kollégium tanára, az erdélyi liberális reformellenzék egyik vezéralakja, 1848-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára, Eötvös József távozása (szeptember 11.) után megbízták a minisztérium ügyeinek vitelével, szeptember 28-tól a minisztérium tényleges vezetője 1849. május 1-ig, a Szemere-kormány hivatalba lépéséig. Posztján egészen a szabadságharc bukásáig megmaradt. Ld. pl.: F. Kiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. III. Hatóság- és hivataltörténet, 7.) (továbbiakban: F.Kiss, 1987.) 596. p. ^[VISSZA]

1338. Sem a MOL. H 2. állagában, sem az Esztergomi Prímási Levéltár Hám-akta c. sorozatában nincs ilyen vonatkozású irat. (Utóbbi részletes repertóriumát Hegedűs András levéltáros küldte meg részemre, segítségét ezúton is köszönöm.) ^[VISSZA]

1339. Közlöny, 1848. 77. sz. (augusztus 25.) 386. p. Újra közölte: Mezei Márta (szerk.): Eötvös József: Kultúra és nevelés. Bp., 1976. (Eötvös József művei.) 326-328. p.; F.Kiss Erzsébet (szerk.): Az alsó- és középszintű oktatás 1848/49-ben. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében. Bp., 1997. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok, 30.) (továbbiakban: F.Kiss, 1997.) 143-145. p. ^[VISSZA]

1341. Megjegyzés: A középiskolák szak- illetve hagyományos (osztály-) rendszere között a 19. század közepén egyébként is zajlott pedagógiai vita. A reformátusoknál kevésbé kapcsolódtak feudális természetű társadalmi kiváltságok a felekezeti oktatáshoz, nem véletlen, hogy 1840-ben a dunamelléki református egyházkerület már sürgette a szakrendszer bevezetését, ugyanezt fogalmazták meg 1841. évi debreceni tanácskozásukon és a tiszáninneni egyházkerület 1846. évi tervezeteiben is. Ld. Fináczy Ernő: A magyarországi középiskolák múltja és jelene. Bp., 1896. 69. p. A szakrendszerű reform egyébként a 19. század második felében (az 1849. évi Entwurf Magyarországra történt kiterjesztése után) általánosan elterjedtté vált. Ld. minderről: Lutter Nándor: A magyarországi katholikus gymnasiumok jövendő szervezésére vonatkozó javaslat az ide tartozó adatok mellékletével. Pest, 1862.; Németh Antal: A középiskolák fejlődésének vázlatos áttekintése. Győr, 1889. 57-61.; Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája, 996-1948. (Általánosan képző középiskolák.) Bp., 1988. 77. skk. p. stb. ^[VISSZA]

Tantárgy	Pest	Buda
természettan	Bammer Károly	Hanák János
görög és német nyelv	Szepessy Imre	Csaplár Benedek
számtan	Spindelhuber Ede	Lutter Ferdinánd
történelem és földrajz	Petlanovics Alajos	Nachtigall Jakab
szónoklattan és költészet	Hindy Mihály	Perlaky László
latin	Sárváry Béla	Vass József
magyar nyelv	Hartmann Lőrinc	Ribiánszky Adolf [VISSZA]

1343. Eljárások a clerus irányában Magyarországban, 1848-ban. II. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 56. sz. (november 7.) 433-437. p.; Pótlékul, a kegyes rend iránt tett nyilatkozatunkhoz. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 58. (november 12.) 452-453. p.; Még néhány szó a budapesti középtanodák iránt. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 60. sz. (november 16.) 467-469. p.; Zalka János: A budapesti ájtatos iskolákról. In: Katholikus Néplap, 1848. 21. sz. (november 23.) 161-164. p. stb. Ill. az említett nyilatkozat: A nm. püspöki kar levele az ájtatos rend ,de facto' létező nt. főnökéhez. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 63. sz. (december 5.) 529-531. p. ^[VISSZA]

1344. Schirkhuber Móric: [Cím nélk.] In: Religio és Nevelés, 1848. II. 59. sz. (november 14.) 460-462. p.; S.[chirkhuber] M.[óric]: Utólagos fölvilágosítás a budapesti középtanodákról folyó viták ügyében. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 64. sz. (november 26.) 499-502. p. Hasonló, az egyházi illetve a miniszteriális álláspont közötti átmenetet képviselte például: Nagy Márton: Nézetek a középtanodák belszerkesztéséről. In: Figyelmező, 1848. 12. sz. (augusztus 13.) 45-46. p. stb. A piarista rend 1848-49-es történetére ld. pl.: Balanyi György: Az elindulástól Trianonig. In: A magyar piarista rendtartomány története. Bp., 1943. 13-257. p., 167-176. p.; Bíró Imre: Purgstaller József (1806-1867). In: Balanyi György (szerk.): Magyar piaristák a XIX. és XX. században. Életrajzi vázlatok. Bp., 1942. 105-121. p.; ill. részletesen: Sarnyai, 1999. 82-86. p.; a budapesti középiskolák ügyéről még: Takáts Sándor: A főváros alapította budapesti piarista kollégium története. Bp., 1895. 354-360. p. ^[VISSZA]

1345. A katholikusok petitioja. 1-4. r. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 57. sz. (november 9.) 441-443. p., 58. (november 12.) 449-452. p., 59. sz. (november 14.) 457-460. p., 60. sz. (november 16.) 465-467. p.; Szabó Imre: Közbeszóllás. In: Katholikus Néplap, 1848. 25. sz. (december 21.) 193-198. p.; Uő: Éljünk az idővel! In: Katholikus Néplap, 1848. 26. sz. (december 28.) 201-203. p. Az aláírásgyűjtési mozgalom újraindításával már a nyáron illetve októberben is kísérleteztek, hogy megakadályozzák a népiskolai törvény tervezetében foglaltak életbe léptetését. Ld. pl. Katholikus Néplap, 1848. 18. sz. (november 2.) 137-142. p. Egy év végi pesti aláírásgyűjtésre például: Religio és Nevelés, 1848. II. 73. sz. (december 17.) 575-576. p. stb. ^[VISSZA]

1346. Ez utóbbiban igyekeztek is élen járni. Ld. pl.: Pados János: Barátságos szózat, először is álladalmi titkár Szász Károly úrhoz, azután a tisztelendő piarista atyákhoz. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 64. sz. (november 26.) 497-499. p. [vö. Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben. Bp., 1999. (METEM könyvek, 23.) 82. p.]; Nyilatkozat. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 65. sz. (november 28.) 505-506. p. [A "rozsnyói alrendű papság" aláírással.]; Kopich Ignác: [Cím nélk.] In: Religio és Nevelés, 1848. II. 73. sz. (december 17.) 574. p. stb. ^[VISSZA]

1350. Szőnyi Pál: Eszmetisztázás azon vádak körében, melyek a cultusministérium ellen a Religio és Nevelés cz. katholicus hírlap hasábjain folytonosan emeltetnek. 1-2. r. In: Közlöny, 1848. 192. sz. (december 19.) 905-906., 193. sz. (december 20.) 909. p. Szőnyi Pál (1808-1878) pedagógus, tanügyi író, az akadémia levelező tagja. 1848-ban a minisztérium tanácsosa, bár teljes mértékben azonosult a kultusztárca irányításával, 1849 elején Pesten maradt. Hivatalt a cs.kir. megszállás alatt nem vállalt, ezért aztán sem a júniusban visszaköltöző magyar, sem a későbbi osztrák kormányszervek nem tartottak igényt szolgálataira. F.Kiss, 1987. 602. p. ^[VISSZA]

1352. Megjegyezzük, ebben az Eötvös-féle 1848-as népiskolai törvénytervezet, valamint annak augusztusi vitája ismeretében bizonyosan igaza is volt. Utóbbiakra ld. pl.: Hajdú, 1933.; Felkai László: Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Bp., 1979. (továbbiakban: Felkai, 1979.); Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: Szabad György (szerk.): A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Bp., 1998. 257-281. p.; Sarnyai, 1999. ^[VISSZA]

1356. Bizonyára tollhiba, hiszen az itt részletezett pontokat számozás helyett betűkkel (b., c. stb.) folytatta, vagyis ide is a) kívánkozott volna az 1)-es sorszám helyett. ^[VISSZA]

1357. Hanák János (1812-1849) piarista szerzetes-tanár, természettudós, az akadémia levelező tagja. Az 1840-es években már ismert volt természettudományi műveltségéről, 1848-ban a Vallás- és Közoktatási Minisztérium az egyetemi könyvtár segédőrének nevezte ki. Aktívan részt vett az 1848-as egyházi reformmozgalomban, a radikális papság ismert képviselője, az egyik legnagyobb hatású röpiratnak is szerzője (Szerencsepataki János álnéven Szózat az egyházi reform ügyében címmel jelent meg Pesten), ősszel a pesti önkéntesek között fogott fegyvert, majd novemberben - könyvtári állásának megtartása mellett - a budai gimnáziumban tanár lett. (Ld. 11. sz. jegyz.) A cs.kir. csapatok bevonulása után lemondott, bujdosni kényszerült, állásába rövid időre csak 1849 májusában került vissza. Később újra honvédnek állt, Perczel táborában élelmezési tiszt lett, egyes adatok szerint hadnagyi rendfokozatban. A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, nevelői állást vállalt, de hamarosan a kolerajárvány áldozata lett. Életére ld. pl.: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. (Arcanum adatbázis: http://www.arcanum.hu/catalogus - 2002. november.) Hadnagyi előléptetésére máshol nincsenek adatok, vö. pl.: Bona Gábor (sajtó alá rend.): Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. II. köt. Bp., 1998. ^[VISSZA]

"A nagyváradi tankerületi főigazgatónak! Folyó évi 494. sz. a. a nagyváradi növeldéről tett jelentése folytában értesítem önt, miképp, mint azon rendetlenségeken és fogyatkozásokon, melyek előadatnak, nem lehet másképp segíteni, mint a növelde megszüntetése által, minthogy ennek természetében van a kóranyag, mely a bajt okozza.

Minélfogva ezennel megbízom önt, hogy a nagyváradi növelde megszüntetéséről és a növendékeknek szállás és asztal helyett ösztöndíjakkal ellátásáról ne csak véleményt adjon, hanem tekintetbe vévén az intézet alapértékét az egyes alapítók rendelését, a növendékek eddigi ellátásának minőségét és annak ott helyben általok leendő megszerezhetését, szóval figyelembe, mérlegbe és arányba vévén minden ide rúgó körülményeket a helybeliek meghallgatásával, egy gyakorlati, igazságos és életbe léptethető tervet terjesszen ide, s egyszersmind jelelje meg, ha szükség, az egyes alapító vagy pártfogó hatóságokat, kik e tárgyban kihallgatandók volnának. Budapest, nov. 1. 1848." (A nagyváradi tankerületi főigazgató tisztét ekkor Fábry Ignác csanádi kanonok, majd püspöki helynök töltötte be, aki később szembefordult a szabadságharccal, 1852-től kassai püspök lett. A témáról ld. még Fábrynak - a Szász Károly által hivatkozott és a konviktus nagyon rossz fegyelmi helyzetéről panaszkodó - jelentése mellett valamivel későbbi beszámolóját: F.Kiss, 1997. 168-175. p.)

Szász Károly egyébként szintén november 1-én ugyanilyen tartalmú levelet küldött - a konviktus feloszlatását egyébként maga kérő - Richter Alajos kassai tankerületi főigazgatónak is, melynek másolatát szintén mellékelte a válasz-irathoz. Minderről röviden ld.: Hajdú, 1933. 132. p. ^[VISSZA]

1361. A konzervativizmus széleskörű általános irodalmának ismertetésétől eltekintettünk. Jelen tanulmányhoz leginkább használtuk: Kontler László: Konzervativizmus? In: Konzervativizmus, 1593-1872. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Kontler László. Bp., Osiris, 2000. (Osiris tankönyvek) Ill. ld. még: Mannheim Károly: A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról. Bp., Cserépfalvi, 1994. (A Társadalomtudomány Klasszikusai.); Roger Scruton: Mi a konzervativizmus? Válogatott esszék. Bp., Osiris, 1995. (Osiris könyvtár); John Kekes: A konzervativizmus időszerűsége. Bp., Európa, 2001. A kereszténységgel kapcsolatos konzervativizmus-értelmezésekről magyarul két értekezés tűnik a legalaposabbnak és leginkább átfogó igényűnek: Balázs Zoltán: Konzerválni szükséges - de mit? In: Egyházfórum, 1996. 2-3. sz. 4-22. o.; Endreffy Zoltán: A kelet-közép-európai katolicizmus és a modernitás. In: Uo., 23-40. o. Ld. még: Magyar konzervativizmus. Hagyomány és jelenkor. Szerk.: Tőkéczki László. Bp., Batthyány Lajos Alapítvány, 1994. (továbbiakban: Magyar konzervativizmus.) ^[VISSZA]

1363. Ld. minderről (szempontunkból is nagyon jól használhatóan): Enyedi Zsolt - Todosijević, Bojan: Konzervativizmus alulnézetben. In: Századvég, 2001. nyár. [Századvég Online: http://www.szazadveg.hu/kiado/szv/ archivum/21/enyedi.html - 2002. október.]; ill. vö. Münnich Iván: A konzervatív lelkialkat. In: Magyar konzervativizmus. 143-150. o. ^[VISSZA]

1364. Megjegyzés: Fejtegetéseinket ugyanakkor részben nehezítette, hogy a széles körű konzervativizmus-szakirodalom jelentős részben a 20. századdal foglalkozik, illetőleg a XIX. századra vonatkozóan nem elsősorban katolikus államokban (vagy a katolicizmus vonatkozásában) vizsgálja a konzervativizmus és a vallás viszonyát. Ld. pl. az angol konzervativizmusra, vagy a németországi viszonyokra vonatkozó elemzéseket. Vö. pl. Goják János: Konzervativizmus és haladás a katolikus társadalmi tanításban. In: Magyar konzervativizmus. 77-82. o.; Gregory M.A. Gronbacher: Catholic and Classical Liberal or Why I am not a Modern Liberal, Conservative or Libertarian. In: America's Situation Report, 2001. [Online: http://www.sit-rep.com/ea3h.htm - 2002. október.] 1918 után Magyarországon minden konzervatív önmeghatározásnak szerves része illetve szervező eleme lett a katolicizmus (illetve kibővülve: a történelmi egyházak vallásossága), és az 1989-es rendszerváltás utáni konzervatívok folytatták ezt a hagyományt. Ld. pl. a legutóbbi röpiratirodalomból: Lánczi András: Konzervatív kiáltvány. Máriabesnyő-Gödöllő, Attraktor, 2002. 22-23. o. ^[VISSZA]

1366. Hankiss Elemér - Romsics Ignác: Konzervativizmus és jobboldaliság. Fontolva haladók, múltba tekintők, reformerek. [Farkas Zoltán interjúja] In: Mozgó Világ, 2000. január. [Mozgó Világ Online: http://www.mozgovilag/januar1.htm - 2002. október.] ^[VISSZA]

1367. Ld. erről részletesen: Gergely Jenő: Katolicizmus és liberalizmus. In: Múltunk, 1998. 3-4. sz. 201-225. o. ^[VISSZA]

1368. Dénes Iván Zoltán: Közüggyé emelt kiváltságőrzés. A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az 1840-es években. Bp., Akadémiai, 1989. 31-36. o. Megjegyzés: a magyar szakirodalomban a konzervativizmuson belül újkonzervatívnak egyaránt nevezik a reformkorban kibontakozott "fontolva haladó" csoportot, és ugyanezzel a meghatározással találkozunk a XIX. század végén színre lépő áramlatokkal kapcsolatosan. Nézetünk szerint a terminus használata mindkét esetben jogos. Ugyanis saját koruk konzervatív politikájának céljaival azonosultak, ugyanakkor (a liberális kihívás visszaszorításában a korábbi eszközöket elégtelennek ítélve) azt átfogó módon megújítani kívánták. (Még ha 1848 után a reformkori konzervatívok joggal minősültek újra ó-konzervatívoknak. Ld. alább.) Előbbire ld. pl.: Pajkossy Gábor: Az újkonzervativizmus. In: 19. századi magyar történelem, 1790-1918. Bp., Korona, 1998. 227-229. o.; Velkey Ferenc: Programviták - Széchenyi különvéleménye és az újkonzervatív vitapozíció. In: Polgárosodás és szabadság. (Magyarország a XIX. században.) Szerk.: Veliky János. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 96-99. o.; utóbbira átfogóan pl.: Szabó Miklós: Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban. In: Századok, 1974. 1. sz. 3-65. o. ^[VISSZA]

1369. Erről részletesen pl.: Szabó Miklós: A magyar nemesi liberalizmus, 1825-1910. In: Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép- és Kelet-Európában. Szerk.: Dénes Iván Zoltán. Bp., Gondolat, 1993. 150-181. o.; küln. 155-157. o. ^[VISSZA]

1371. A találó kifejezésre (ill. a magyar liberálisok egyházpolitikájára általában) ld.: Tőkéczki László: A magyar társadalom a liberalizmus befogadásának korában. In: Kortárs, 1992. 9. sz. 3-20. o., küln. 7-8. o. ^[VISSZA]

1373. Ld ezekről összefoglalóan: Sörös Pongrácz: A kath.[olikus] klérus törekvései az 1843/44. országgyűlés egyházi ügyeinek tárgyalása alatt. In: Katholikus Szemle, 1901. X. sz. 865-890. o. ^[VISSZA]

1374. Utóbbi jegyzőkönyvét közöltük: Fazekas Csaba: "Az idő ránk is terhesedett" Adalék a politikai katolicizmus reformkori történetéhez. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXV-XXXVI. Szerk.: Veres László - Viga Gyula. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1997. 255-272. o. ^[VISSZA]

1375. Megjegyzés: Az 1844-1848 közötti időszakra - így az alábbiakra - ld. részletesen: Fazekas Csaba: Katolikus egyháziak "platformja" a Konzervatív Pártban. Adalékok a pártalakulás kezdeteihez a reformkori Magyarországon. In: Az Ellenzéki Nyilatkozat és a kortársak. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg, Zalaegerszegi Szabadelvű Kör, 1998. 73-112. o. ^[VISSZA]

1376. Felséges Első Ferdinánd [...] által [...] 1843-dik évi május 14-kére rendelt Magyar-Orszaggyűlésen a Méltóságos Fő-Rendeknél tartatott országos ülések naplója. II. köt. Pozsony-Pest, Országgyűlési Irományok Kiadóhivatala, Landerer és Heckenast, 1843. 117-118. o. ^[VISSZA]

1378. K.I. [Körmöczy Imre]: Vallás a közéletben, az 1843/4diki törvényczikk után. I. r. In: Budapesti Híradó, 1844. december 20. 423. o.; ld. még ugyanerről: Majláth János: A katholiczizmus Magyarországban politicai szempontból. In: Nemzeti Újság, 1844. november 29. ^[VISSZA]

1380. Spira György: A pestiek Petőfi és Haynau között. Bp., 1998. 179. o. ^[VISSZA]

1384. Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, BK. 182/XI. (= Sárkány Miklós hagyatéka) 9. sz. ^[VISSZA]

1389. Budapesti Híradó, 1847. október 28. 289-290. o. Az elfogadott ellenzéki szemléletű követutasítást továbbá úgy minősítették, melyek "a más vallásúak érdekeinek kiterjesztésére, a katolikus, már törvényszentesítette jogoknak korlátozására és elnyomására céloznak". ^[VISSZA]

1390. Szekfű Gyula: A XIX-ik és XX-ik század. In: Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet. V. köt. Bp., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1936. 143-604. o., 383. o. ^[VISSZA]

1391. Ld. minderről: Fazekas Csaba, i.m. (1997) 100-103. o. ^[VISSZA]

1393. Ld. erről: Beksics Gusztáv: I. Ferencz József és kora. In: Márki Sándor - Beksics Gusztáv: A modern Magyarország, 1848-1896. Bp., Athenaeum, 1898. (A magyar nemzet története, X.) 469-470. o. ^[VISSZA]

1395. Ld. erről részletesen: Fazekas Csaba - Gyulai Éva: A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án. In: A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXIX. Szerk.: Veres László - Viga Gyula. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 2000. 165-188. o. ^[VISSZA]

1396. Felséges Első Ferdinánd [...] által [...] 1847-ik évi november 7-ikére rendeltetett Magyar-országgyűlésen a mélt.[ósá]g[os] Fő Rendeknél tartatott országos ülések naplója. Pozsonyban, Országgyűlési Irományok Kiadóhivatala, 1848. 393-395. o. ^[VISSZA]

1398. A petíciós mozgalomról ld. pl. egykorúan: [Fogarasy Mihály]: Emlékirat, az 1847/8. országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányokról. Egy részvevőtől. Pesten, Trattner-Károlyi, 1848. 61-82. o. ^[VISSZA]

1399. Az esztergomi főkáptalannak a magyarhoni kath. egyház valamennyi főpásztoraihoz intézett fölszólítása. In: Religio és Nevelés, 1848. május 7. 293-296. o. Az autonómiára vonatkozó irodalomból ld. legutóbb: Sarnyai Csaba Máté: A katolikus autonómia megközelítési lehetőségei Magyarországon 1848-tól a századfordulóig. In: Századvég, 2001. nyár. [Századvég Online: http://www.szazadveg.hu/kiado/szv/archivum/21/sarnyai.html - 2002. október.] ^[VISSZA]

1400. Ld. pl. Zakar Péter: Forradalom az egyházban? A radikális papság 1848-49-ben. In: Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon, 1848-1918. Szerk.: Sarnyai Csaba Máté. Bp., Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 2001. (METEM könyvek, 29.) 53-62. o.; Uő: A forradalom és szabadságharc liberális egyházi megközelítései. In: Századvég, 2001. nyár. [Századvég Online: http://www.szazadveg.hu/kiado/szv/archivum/21/zakar.html - 2002. október.] stb. ^[VISSZA]

1405. Érdekességként megemlítjük, hogy van olyan értékelés is, mely kifejezetten "konzervatívnak" minősíti egyházi vonatkozásban az áprilisi törvényeket és azok végrehajtását, legalábbis ahhoz képest, hogy nem került sor szekularizációra, az egyház belső szerveződésébe való radikálisabb beavatkozásra, a cölibátus eltörlésére stb., még ha ezeket a kérdéseket heves viták és széles körű támogatás kísérte. Ld. pl. Marczali Henrik: Korunk állami és társadalmi alkotásai. Bp., Franklin, Révai, 1905. (Nagy képes világtörténet, XII.) [Magyar Elektronikus Könyvtár, 1998. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/europa/marcali - 2002. október] I. r. VIII. fej. ^[VISSZA]

1406. Ld. pl. D. [Danielik János]: Nyilatkozat a vallás- és közoktatási ministeriumnak május 8-dikán kelt hivatalos tudósítás iránt. In: Religio és Nevelés, 1848. május 28. 361-363. o.; Frecska Alajos: Viszhang a vallás bérceiről. In: Uo., 1848. július 25. 81-82. o. stb. ^[VISSZA]

1409. A vitáról részletesen ld.: Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Szerk.: Szabad György. Bp., Magyar Országgyűlés, 1998. 257-281. o.; Sarnyai Csaba Máté: Oktatás-laicizálási törekvések és a katolikus felsőklérus 1848-ban. In: Fiatal egyháztörténészek kollokviuma. Szerk.: Kósa László. Bp., ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 1999. 69-104. o. ^[VISSZA]

1410. Előbbire ld. pl. Perger János: A magyar kath. egyház és a cultusminister. In: Religio és Nevelés, 1848. október 10. 340-342. o.; a püspöki kar tiltakozására: Uo., 1848. december 7. 537-539. o. ^[VISSZA]

1415. Szabó Imre: Közbeszóllás. In: Katholikus Néplap, 1848. december 21. 193-198. o.; Uő: Éljünk az idővel! In: Uo., 1848. december 28. 201-203. o. ill. Religio és Nevelés, 1848. II. 73. sz. (december 17.) 575-576. o. stb. ^[VISSZA]

1419. Ld. erről: Dénes Iván Zoltán, i.m. (1989) 168-170. o.; egykorúan: Die Conservativen in Ungarn, i.m. 25-46. o.; vö. Asbóth János: A konzervatívek a forradalom után. In: Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez. Bp., Aigner, 1892. ^[VISSZA]

1422. Berzeviczy Albert: Az absolutizmus kora Magyarországon, 1849-1865. I-IV. köt. Bp., Franklin, 1922-1937. I. köt. 71-72. o.; Buzinkay Géza: Ókonzervatív kísérlet: a Figyelmező. In: A magyar sajtó története, 1848-1867. Szerk.: Kosáry Domokos - Németh G. Béla. Bp., Akadémiai, 1985. (A magyar sajtó története, II/1.; továbbiakban: MST. II/1.) 346-350. o. ^[VISSZA]

1423. Ld. pl. Vándorfy [Vandracsek] Károly: A magyar katholika egyháznak Martius-forradalom utáni sérelmei. Kassán, Werfer, 1849.; ill. A Státus és Egyház. I-II. r. In: Figyelmező, 1849. július 25. 69-70., július 26. 73-74. o.; Danielik János: A katholikus egyház Magyarországon. In: Uo., 1849. augusztus 1. 94-95. o. ^[VISSZA]

1425. Idézi: Csorba László: Nemzetélet és hitélet közös válaszútján. (Nemzet és egyház konzervatív "érdekegyesítésének" programja Danielik János munkásságában.) In: Forradalom után - kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Szerk.: Németh G. Béla. Bp., Gondolat, 1988. 366-390., 604-608. o.; 372-373. o. ^[VISSZA]

1426. Előbbire: Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Szerk.: Angyal Dávid. Bp., Pesti Lloyd Társaság, Magyar Történelmi Társulat, 1925. (Fontes. Levelezések.) 592-594. o.; ill. Berzeviczy Albert, i.m. I. köt. 250-252. o. ^[VISSZA]

1427. A petíciókról ld. pl. Szekfű Gyula, i.m. 452. o.; Szabad György: Az önkényuralom kora (1849-1867). In: Magyarország története, 1848-1890. Főszerk.: Kovács Endre. Bp., Akadémiai, 1979. (Magyarország története tíz kötetben, 6/1.; továbbiakban: MOT.) 435-768. o.; 491-494. o. A konzervatívok melletti egyházi kiállás példájaként: Csorba László, i.m. (1988) 371. o. Megjegyzés: az 1852-es memorandumot még Eötvös József is aláírta, aki ekkoriban a konzervativizmust nem haladás-ellenességként értelmezte. Úgy vélte, szükség van olyan intézményekre (például az országgyűlés felsőházára), melyek a felmerült társadalmi és politikai szükségleteket "a fennálló viszonyok rámájába illesztik", így az új nem a meglévő ellentéteként vagy lerombolásaként, hanem továbbfejlesztéseként jön létre. Eötvös József, i.m. 168-171. o. ^[VISSZA]

1428. Ld. erről: Csorba László, i.m. (1988) 386. o. ^[VISSZA]

1429. [Lonovics József]: A josephinismus és az egyházat illető legújabb császári rendelvény. Bécsben, Jasper, Hügel és Manz, 1851. VII. o. ^[VISSZA]

1430. Beksics Gusztáv, i.m. 522. o. ill. passim; Berzeviczy Albert, i.m. II. köt. 75-82. o.; Szabad György, i.m. 472-473. o.; érdekes IX. Pius pápa véleménye Ferenc József elkötelezett vallásosságáról, mint a társadalmi béke fenntartásának zálogáról, idézi: Lonovics József, i.m. 162-163. o.; a császár pedig a konkordátumot úgy tekintette, mint "a társadalmi rend és népeink boldogsága, erkölcsi alapjainak megújítását és megerősítését". Idézi: Marczali Henrik, i.m. II. r. XII. fej. Részletesen ír még a konkordátumban kifejezett oktatáspolitikai törekvésekről, mint az egyház társadalmi befolyásának zálogáról. ^[VISSZA]

1431. Minderről részletesen: Gabriel Adriányi: Die Stellung der ungarischen Kirche zum österreichischen Konkordat von 1855. Roma, [k.n.] 1963. ^[VISSZA]

1433. Berzeviczy Albert, i.m. II. köt. 158-161. o.; Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél levelezése, i.m. 252. o. Megjegyzés: az 1850-es években készült konzervatív memorandumokra, az októberi diplomára stb. általában felhasználtuk: Deák Ferencz beszédei, 1848-1861. Összegyűjt.: Kónyi Manó. Bp., Franklin, 1886. [Magyar Elektronikus Könyvtár: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/mo_1790/deakf-b2 - 2002. október] ^[VISSZA]

1434. Szekfű Gyula, i.m. 452. o. ^[VISSZA]

1435. Ld. minderről: Berzeviczy Albert, i.m. III. köt. 122-123. o.; Szabad György, i.m. 452-460., 663-667. o. Ld. minderről részletesen: Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján, 1860-61. Bp., Akadémiai, 1967. Megemlítjük, hogy a korabeli konzervatívok részletes, máig használható elemzését nyújtja: Beksics Gusztáv, i.m. 458-471. o. ^[VISSZA]

1436. Szabad György, i.m. 680. o.; Deák és Dessewffyék közeledéséről ld. még: Várady Géza: Liberálisok és konzervatívok. In: MST. II/1. 546-554. o. ^[VISSZA]

1437. Buzinkay Géza: A katolikus restauráció programjának megjelenése: az Idők Tanúja. In: MST. II/1. 402-404. o. ^[VISSZA]

1441. Ld. erről: Beksics Gusztáv, i.m. 599-600. o.; Szekfű Gyula, i.m. 462-463. o.; Szabad György, i.m. 700-705. o. ^[VISSZA]

1442. Pesti Hírnök, 1863. február 25. A vonatkozó sajtócikkekről részletesen: Kosáry Domokos: A konzervatív sajtó. In: MST. II/1. 511-539. o., küln. 526-527. o. ^[VISSZA]

1447. A konzervatívok Deák-párthoz csatlakozására ld. Beksics Gusztáv, i.m. 657. o.; Móricz Pál: A magyar országgyűlési pártok küzdelmei a koronázástól a Deák- és Balközép-pártok egybeolvadásáig, 1867-1874. Bp., 1892.; ebben a katolicizmus szerepére: Tóth László: Vogelsang és a magyar konzervatív politika 1867 után. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése 80. fordulójának ünnepére, 1933. október 7. Bp., Sárkány ny., 1933. 512-535. o., 512-513. o. Az 1867 utáni liberalizmus konzervatív természetére ld. pl. Tőkéczki László: Liberális konzervativizmus Magyarországon (1867-1918). In: Magyar konzervativizmus. 61-68. o. ^[VISSZA]

1448. Hanák Péter: A dualizmus válságának kezdetei a 19. század végén. In: Magyarország története, 1890-1918. Főszerk.: Hanák Péter. Bp., Akadémiai, 1978. (MOT. 7/1.) 149-234. o., 166-167. o. ^[VISSZA]

1452. Gratz Gusztáv, i.m. 119. o. A Magyar Állam-ról: Sziklay János: Negyven év a katholicizmus történetéből. A Magyar Állam negyvenes jubileuma, 1859-1899. Bp., 1899. ^[VISSZA]

1455. GGA [Apponyi György]: Grutz und Aufruf an die katholischen Wähler. In: Der Katholik, 1872. május 23. Megjegyzés: a dokumentumot mint pártprogramot közölte: A magyar polgári pártok programjai, 1867-1918. Sajtó alá rend.: Mérei Gyula. Bp., Akadémiai, 1971. 144-145., 364. o. (Pedig első magyar közlése csak kis betűvel, jelzőként tartalmazza az - Apponyi-cikkben nem is szereplő - "konzervatív katolikus párt" elnevezést, nem tulajdonnévként. Vö. Tóth László, i.m. 516-517. o. Mérei közlése alapján ld. még: Pártpanoptikum - 35 választás, 256 párt - Magyarországon, 1848-1990. Szerk.: Jónás Károly. Bp., INTERART, 1990. 132. o.) Ennek ellenére úgy véljük, nem is a formai megjelenés, vagy a - különösen német nyelven - elért hatáskör a fontos, hanem az, hogy az Apponyi által megfogalmazottak minden katolikus társadalmi-politikai mozgalomban megjelenhettek. Ld. erről Szabó Dániel kitűnő hozzászólását: A politikai katolicizmus fogalmáról és a reformkori politikai katolicizmusról. Szerk.: Fazekas Csaba. Miskolc, ME BTK Újkori Magyar Történeti Tanszék, 2002. (Miskolci Társadalomtörténeti Műhelyviták, 1.) 17. o. ^[VISSZA]

1461. [Kecskeméthy Aurél:] Lehet-e népszerű a conservativ politika Magyarországon? In: Magyar Politika, 1872. október 12. ^[VISSZA]

1462. Ld. minderről: Gergely András - Veliky János, i.m. 162-165. o. ^[VISSZA]

1463. Ld. pl. Magyar Politika, 1875. május 22. Bár nem kételkedett abban, hogy a Szabadelvű Párt konzervatív jellege is megmarad, Sennyeyék csatlakozását már "csempészáru" szállításának tartotta volna. Magyar Politika, 1875. június 13. ^[VISSZA]

1464. Az 1872-ik évi september 1-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. 14. köt. Budán, Országgyűlési Iratok Kiadóhivatala, 1875. 221-228. o. ^[VISSZA]

1466. Idézi: Tóth László, i.m. 518-519. o. A Jobboldali Ellenzék-ről ld.: A magyar polgári pártok programjai, i.m. 363. o.; Pártpanoptikum, i.m. 142. o. stb. Megjegyzés: a politikai csoportosulást "Konzervatív Párt" tulajdonnév alatt ismerteti: Gergely András - Veliky János: A Konzervatív Párt sajtója. In: MST. II/2. 324-329. o. (Az 1878-ban létrejött Egyesült Ellenzéket pedig "Mérsékelt Ellenzék"-ként mutatja be, holott ez a névváltozás csak 1884-ben következett be.) ^[VISSZA]

1467. A jobboldali ellenzék értekezlete. In: Magyar Politika, 1875. május 23. Sennyey egyéniségéről és politikájáról részletesebben: Gratz Gusztáv, i.m. 143-149. o. ^[VISSZA]

1469. Szekfű Gyula, i.m. 485. o. ^[VISSZA]

1470. Kaas Ivor: Előszó. In: Asbóth János társadalom-politikai beszédei. Bp., Aigner, 1898. XI. o. ^[VISSZA]

1473. Asbóth János: Magyar conservativ politika. Bp., Légrády, 1875. (3. kiadás) Asbóthról az utóbbi időben ld.: Lackó Miklós: A magyar konzervatívok legképzettebb publicistája. Asbóth János: Korunk uralkodó eszméi. In: Századvég, 2000. ősz. [Századvég Online: http://www.szazadveg.hu/kiado/szv/archivum/19/lacko.htm - 2002. október]; Mester Béla: A negyvennyolcas szabadelvűségtől a konzervatív etatizmusig. Két magyar politikai gondolkodó a tizenkilencedik századból. In: Korunk, 2002. július. [Korunk Online: http://www.korunk.org/ 2002_7/mesterb.htm - 2002. október.] ^[VISSZA]

1475. Uo. 94-95., 130. o.; ld. erről: Molnár Attila: A konzervatívok állama. In: Magyar konzervativizmus. 19-28. o. ^[VISSZA]

1478. Ld. erről pl.: Kaas Ivor, i.m. XIII-XIV. o. ^[VISSZA]

1483. Trefort Ágoston kultuszminiszter például az esztergomi érsek díszvacsoráján 1879-ben úgy nyilatkozott, ahogy azt konzervatív-klerikális körök sem fogalmazhatták volna másként: "Az államok jóléte, boldogsága, virágzása csak akkor érhető el, ha azok törekvései az egyházéival karöltve haladnak." E.Nagy Alajos: Állam és egyház. I., In: Katholikus Hetilap, 1879. május 8. 145-146. o. ^[VISSZA]

1484. Ezeket rendszeresen közölte a sajtó is, 1882-ből ld. pl.: Haynald Lajos [...] a képviselőház közoktatásügyi bizottságához a kath. középiskolák ügyében benyújtott emlékirata. In: Katholikus Társadalom, 1882. február 11. I. mell.; további iskolaügyi, birtokpolitikai, házasságjogi kérdésben benyújtott törvénymódosítási javaslatok: Uo., 1882. június 4. 5. o. stb. ^[VISSZA]

1485. Az Istóczy-mozgalom katolikus egyházi vonatkozásairól többek között ld.: Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon, 1875-1890. Bp., Kossuth, 1975.; Andrew Handler: Early Blueprint of Zionism. Győző Istóczy's Political Antisemitism. Boulder-New York, Columbia University Press, 1989. stb. A tiszaeszlári vérvádat a katolikus sajtó jórészt antiszemita meggyőződéssel tálalta. Ld. pl. a Magyar Állam és a Katholikus Társadalom cikkeit, ill.: Buzinkay Géza: A katolikus politikai sajtó. In: MST. II/2. 358-365. o. ^[VISSZA]

1486. Előbbire ld. pl. Halász Mihály: 18589. In: Katholikus Társadalom, 1882. október 22.; utóbbira: Asbóth János társadalom-politikai beszédei, i.m. 156-160. o. stb. ^[VISSZA]

1487. Minderről: Buzinkay Géza, i.m. 362-363. o. ^[VISSZA]

1488. Hortoványi József: Az ellenfél tábora. In: Magyar Állam, 1890. szeptember 11. A sérelmi politikára összefoglalóan: o - t. [Forster Gyula]: A katholicus clerus sérelmei 1848 előtt és után. 1-5. r. In: Budapesti Szemle, 1892. 71. köt. 223-257., 345-385., 72. köt. 28-65., 193-242., 339-383. o. ^[VISSZA]

1490. Ld. pl. Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története, 1890-1895. Pécs, 1938.; Csáky, Moritz: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. Graz-Wien-Köln, 1967. (Studien zur Geschichte der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Bd. VI.); Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában, 1867-1918. München, Aurora, 1974. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae. II.); Hanák Péter: Társadalmi és politikai küzdelmek az 1890-es évek első felében. In: MOT. 7/1. 53-148. o.; Szabó Dániel: A Néppárt megalakulása. In: Történelmi Szemle, 1977. 2. sz. 169-208. o. stb. ^[VISSZA]

1492. Ld. kitűnő összefoglalásként: Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában. In: Magyarország története, 1890-1918. Főszerk.: Hanák Péter. Bp., Akadémiai, 1978. (MOT. 7/2.) [Magyar Elektronikus Könyvtár, 1998. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/ mo_1867/dualizm - 2002. október]; Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon. (1890-1950) Bp., Kossuth, 1977. ^[VISSZA]