Előző fejezet
TARTALOM
Következő fejezet

 

KÜZDELEM A KÁRPÁTOKBAN

CONRAD HADITERVE

A keleten 1915 elején megindított nagyarányu hadműveletekre az első elhatározás Conradtól eredt. Conrad a limanovai csata után abban reménykedett, hogy sikerülni fog erélyes üldözéssel az oroszt a Visztula-San vonala mögé szoritani és Przemyslt felmenteni. Ez a remény tudvalevőleg nem teljesült. Az üldözés megakadt a Nida és a Dunajec mentén, sőt a jobbszárnyon Boroevic vereségével zárult. Conrad most már jogosan tartott attól, hogy amennyiben az orosz tömegek Galiciából és a magyar határról még a tél folyamán el nem üzetnek, tavasszal a mindinkább barátságtalanná váló Olaszország és Románia az ántánthoz csatlakoznak. Ebben az esetben a monarchia kénytelen lesz a fegyvert letenni. Ezért Conrad arra szánta el magát, hogy az oroszt még a tél folyamán megtámadja. A téli támadás mellett szólt még az a megfontolás, hogy az eleséggel csak márciusig ellátott Przemysl felmentését nem lehet elodázni, mert ellenkező esetben a vár kiéheztetés következtében orosz kézre kerül. Ellene szólt azonban a magas hegység és a téli időjárás, mint nagyobb hadműveletek végzését rendkívül megnehezítő tényező.

Conrad a németek közreműködését feltétlenül szükségesnek tartotta és ezért Falkenhaynhoz fordult. Tudomást szerzett arról, hogy a németek január folyamán 4 és fél új tartalék hadtestet állítanak talpra. Azt a javaslatot tette tehát Falkenhaynnak, hogy egyéb - nyugatról veendő - haderőkön felül ezt a 4 és fél hadtestet Keletporoszország felől az orosz arcvonal északi szárnya ellen vesse latba és ezen módon támogassa az osztrák-magyar seregeknek a Kárpátokon át Przemysl felé tervezett hadműveletét. Minthogy pedig a feltétlen tekintélynek örvendő Hindenburg is azon az állásponton volt, hogy a háború súlypontját keletre kell áthelyezni, Falkenhayn kénytelen volt Conrad javaslatával foglalkozni.

Ismételt eszmecserék után végre Falkenhayn úgy határozott, hogy nyugaton, anélkül, hogy ottani haderőit csökkentené, védekezni fog, míg kelet számára 4 új hadtestet Hindenburg rendelkezésére bocsát, aki a maga részéről Conradnak, a Kárpátokban való alkalmazás céljából, 3 hadosztályt ad. Conrad vállalta, hogy ebből a német segítségből hasonló erejü osztrák csapat hozzáadásával a "német déli sereget" (Linsingen) Munkács-Ungvár környékén, a kárpáti támadó hadműveletben való részvétel céljából megalakítja.

Nem állítható, hogy ez a 3 német hadosztály elegendő lett volna a döntő siker biztosítására.

Conrad azonban gondoskodott még más erőkről is. A szerb határról, ott a védelemre felesleges és ezért január folyamán az orosz frontra szállított 7 hadosztályból és ezenfelül még a Nida és Dunajec-menti arcvonalról vett csapatokkal megerősítette a Kárpátokban álló arcvonalát: Boroevic seregét és Pflanzer-Baltin népfölkelő hadcsoportját. Ilyenformán Boroevic seregének erejét 130.000 puskára és 750 ágyura, Pflanzer-Baltin hadcsoportját 52.000 puskára és 190 ágyura emelte. E kettő között vonult fel Linsingen vegyes serege: 48.000 puska, 325 ágyu. Ez a három sereg indult az első támadásra.

Meg kell itt említenünk, hogy Pflanzer-Baltin a megerősítést Tisza István gróf miniszterelnök beavatkozására kapta meg. Tisza ugyanis úgy ítélte meg a hadihelyzetet, hogy Pflanzer-Baltin öreg népfölkelői a kárpáti hágókat már nem bírják sokáig tartani, s hogy az oroszok Mármarosban és Beszterce-Naszódban románlakta területre törnek, ami Románia azonnali beavatkozását - ellenünk - vonná maga után. Románia azonban fékentartható volna, ha mi Bukovinát visszafoglaljuk. Conrad elfogadta Tisza érvelését. A Pflanzer-Baltinhoz ezen az alapon küldött erősítés - a zágrábi hadtest - ezt a kemény tábornokot képessé tette arra, hogy február folyamán a kárpáti hágóktól a Dnyeszterig lendüljön előre és Bukovinát is visszaszerezze. Előrebocsájtjuk, hogy ez volt a téli hadjárat időszakának egyetlen vigasztaló mozzanata.

Conrad a támadó hadművelet tervét az oroszok csoportosítására alapította. Ismeretes volt, hogy január elején Boroevicnek a duklai horpadásban álló hadával szemben az orosz zárt arcvonal Baligrodig terjedt és ezenkívül még az uzsoki hágót tartotta egy erősebb orosz hadcsoport. Baligrod és Uzsok között orosz lovasság, Uzsoktól keletre a román határig csak gyengébb orosz haderők álltak. Conrad a támadást az orosz zárt arcvonal szárnyára tervezte. Elrendelte, hogy Boroevic serege (7 és fél magyar, 6 és fél osztrák hadosztály és némi népfölkelés) az uzsoki hágótól nyugatra, Przemysl irányában, Linsingen serege (1 osztrák, 3 német hadosztály és 2 hadosztály erejü osztrák népfölkelés) ettől a hágótól keletre, január 23.-án induljon támadásra. A szélső jobbszárnyon Pflanzer-Baltin hadcsoportja (magyar és bukovinai népfölkelésen kívül 2 horvát, 1 osztrák hadosztály) azt a parancsot kapta, hogy január végétől - mert a hadműveletekre csak ekkor lehetett kész - a támadást a Tisza völgyéből a Tatár-hágón át Stanislau felé és Bukovinán át észak felé kísérje.

Ezenfelül Conrad a többi seregnek is szerepet szánt. A Boroevictől balra, a Dunajec mentén álló 4. seregnek (József Ferdinánd főherceg, 5 magyar és 9 és fél osztrák hadosztály) azt a feladatot adta, hogy a támadáshoz csatlakozik, ha Boroevic tért nyer. A Nyugatlengyelországban álló seregek, és pedig Dankl (1 magyar, 5 osztrák hadosztály) és Bőhm-Ermolli (5 magyar hadosztály) azt az utasítást kapták, hogy akkor támadjanak, ha az orosz előlük a Kárpátok felé csapatokat tolna el, vagy ha visszavonulna.

Ennek a támadási tervnek voltak gyenge oldalai.

Nem vitatható, hogy a monarchia katonai helyzete az északi hadszintéren való gyors döntést követelte meg. De a monarchia seregei az 1914. év hadi eseményei után már nem rendelkezhettek azzal a mindent legázoló erővel, amely a tervezett hadművelet sikeres elvégzésére szükséges volt.

Conrad terve szerint a már négy támadó hadműveletben túlerőltetett és elvérzett osztrák-magyar seregeknek a legkeményebb téli időben, behavazott hegyeken át, a nagyobb tömegekkel való hadviselésre alkalmatlan magas hegységben kellett az ötödik nagy támadásra indulniok és olyan területben kellett hadakozniok, ahol a csapatok még harci szünet alatt sem juthattak fedél alá. Súlyosbította a helyzetet az, hogy a hegységben az orosz számtalan jó védőállást találhatott, a támadás ennek folytán igen lassan haladhatott előre, már csak azért is, mert a gyalogság az egyébként elég erős tüzérség támogatására nem számíthatott, minthogy ez a meredek, jegeslejtőjü hegyekre nem kapaszkodhatott fel.

Conrad a támadás első időszakára, Boroevic és Linsingen több mint 200 km. széles arcvonalán, csak 170.000 puskát hozott össze. Ilyen nagy kiterjedés mellett megfelelő erejü tartalék alakítására, ami a valahol megakadt támadás előrerántására lett volna szükséges, nem jutott erő. Pedig juthatott volna, ha Falkenhayn felváltja német csapatokkal a Nyugat-Lengyelországban levő két seregünket, amelyeket ebben az esetben a Kárpátokba lehetett volna átszállítani.

A támadás ugyan irányánál fogva az oroszok aránylag gyenge és érzékeny arcvonalrészét találhatta és egyben Przemyslre a legrövidebb, mert legegyenesebb utat jelentette, de ez volt a legnehezebb út. Ezért a támadás csak akkor sikerülhetett, ha az oroszok a mi nagyarányu erőeltolásainkról hireket idejében nem kapnak és így ellenintézkedéseket nem tesznek. Minthogy ilyen véletlenre nem lehetett számítani, fennforgott a valószinüsége annak a lehetőségnek, hogy a támadás elful, mielőtt a hegységen áthaladna.

Mindezek folytán célszerübb lett volna a kárpáti hadműveletet vagy szűkebb területen, de nagyobb erővel, erőszakos áttörés alakjában intézni - a duklai horpadáson át, vagy pedig a támadást akár a Dunajec mentéről, a Kárpátok és a Visztula között elterülő sikságon át, akár pedig Pflanzer-Baltin arcvonala felől megindítani. Utóbbi helyen volt az orosz front kétségtelenül a leggyengébb és itt lehetett volna az orosz szárnyat hatásosan megkerülni.

Conrad véleménye szerint azonban a dolog sürgős volt, mert Przemysl már nem tarthatta magát sokáig. Ezért nem jutott idő a támadó hadművelet célszerü, de valamivel hosszabb időt kivánó megalapozására. Ezért indult meg a világháború és egyben a világtörténelem legnagyobb hegyi és téli hadjárata hegyi harcra készületlen és aránylag gyenge seregekkel. A Kárpátok jeges ormai aztán felemésztették északi seregeink állományának legnagyobb részét. A csapat kész volt arra, hogy verekedjék, de a hadvezér nem értékelte kellően azokat a körülményeket, amelyek a derék csapat küzdelmét az adott viszonyok között elkerülhetetlenül kisérték.

Ez a derék csapat: a támadás megkezdésekor a Nidától Bukovináig - a német csapatok nélkül - 434.000 puska és 2400 ágyú (és ezenfelül Przemysl 50.000 harcosnyi védő serege) már régen nem volt az, amit 1914 augusztusában jelentett. Azóta állománya többször elolvadt és többször feltöltődött, de most a hadművelet megkezdésekor történt kiegészítés után is legalább 100.000 puskával az előírt létszám alatt volt. Minősége a felületesen kiképzett pótlások kényszerü besorolása következtében elkerülhetlenül leromlott. A régi népfölkelő és menetalakulások ugyan a hadsereg gyalogságából, mintegy 4 magyar és 4 osztrák dandár kivételével, eltüntek, de ez a gyalogság már maga sem volt egyéb, mint jobb minőségü népfölkelés.

Ez a népfölkelésszerü haderő január 23.-án megindult a támadásról tájékozott orosz hadak felé és megkezdte azokat a küzdelmeket, amelyekben soha nem sejtett rettenetes szenvedések között kellett a pusztulás szélére jutnia.

Támadásunk az oroszokat nem lepte meg. A Galiciában parancsnokló Ivanov már a december második felében lezajlott és Boroevic hátrálásával záruló kárpáti küzdelem alapján ugyis azzal a gondolattal foglalkozott, hogy némi pihenés után a duklai horpadáson át a magyar Alföldre betör. Remélte, hogy vállalkozása sikere esetén Magyarországot különbékére, Romániát pedig az ántánthoz való csatlakozásra bírhatja. Miután tervéhez a nagyherceg hozzájárulását megszerezte, január 20.-án utasította alvezéreit, hogy a támadó hadjáratra készüljenek fel. Ekkor tudomást szerzett arról, hogy a mi kárpáti arcvonalunk január folyamán a duklai horpadástól keletre jelentékenyen megerősödött. Ebből bizonyosságot szerzett arról, hogy mi is támadást tervezünk. Kért a nagyhercegtől egy hadtestnyi megerősítést, de egyben igazán merész elhatározásra jutott. A mi terveink keresztezése céljából elrendelte Bruszilovnak, aki a Kárpátokban álló 8. sereget és a Przemyslt körülzáró 11. seregnek a kárpáti hágók felé előretolt részeit vezérelte, hogy január vége felé a duklai horpadáson át Kassa és Csap felé ellentámadásba menjen át.

A Kárpátokban tehát a mi támadásunk az ellentámadásra felkészült oroszokra ütközött.


A KÁRPÁTI TÉLI CSATA

A Boroevic és Linsingen január 23.-án megkezdett támadásából kifejlődött küzdelem eredménye Conrad reményeit nem váltotta valóra. Nem a csapatban, hanem az időjárásban volt a hiba. 20°-os hidegben, három napig tartó harc után, a nagy csatafront közepén, a Boroevic jobbszárnyán előnyomuló Szurmay-féle magyar hadtest elfoglalta az uzsoki hágót, Boroevic eljutott Baligrodig, Linsingen is kissé előredolgozta magát. De ennek a három napnak időjárása elegendő volt arra, hogy a csapat lendületét megtörje. Nem az orosz ellenállás, hanem a méteres hóban és a jeges lejtőkön való előnyomulás merítette ki a csapatot. A szabad ég alatt való éjjelezés következtében harcosaink naponta százával fagytak meg és ezrével hültek halálra. Sem szekér, sem málhás állat nem tudta a csapatokat a hegyormokra követni. A katona így meleg ételhez és italhoz nem jutott. Az oroszokkal kezdetben szembeállított erő egyébként elegendő lett volna arra, hogy őket legázolja, ha a csapat gátlás nélkül harcra fejlődhetik és harci erejét a rettenetes hideg egészen el nem sorvasztja. De így pár nap alatt a kiuzsorázott, didergő és éhező csapaton tompa fásultság és közöny vett erőt. A csapat az elemek ellen vívott harcban alulmaradt.

Ez volt a helyzet, mikor január 27.-én Bruszilov ellentámadása megindult. Az orosz lökés hatása legerősebben Boroevic balszárnyán érvényesült. Az itt harcoló hadtesteink a következő napokban kénytelenek voltak lépésről-lépésre Sztropkó felé hátrálni. Az oroszok újból benyomultak a duklai horpadásba. Conrad erre a szomszédos 4. seregtől 1 és fél hadtestet indított ide útba. De mielőtt ez a helyszinére ért volna, az orosz támadás Boroevic arcvonalának közepén az egyik galiciai hadtesttől Mezőlaborcot is elragadta. E fontos vasúti állomás elvesztésével Boroevic jobbszárnya vasúti összeköttetés nélkül maradt. Az arcvonal többi részén sem volt rózsás a helyzet. Elveszett Baligrod. Szurmay az uzsoki hágótól északra védekezésre szorult. Linsingen nem tudott a Kárpátok gerincén túljutni. Csupán Pflanzer-Baltin közben megindult arcvonala haladt túl a Kárpátokon, de túlgyönge volt ahhoz, hogy a hadjáratot a javunkra dönthesse el.

Boroevic 130.000 puska erejü serege ezekben a január 23.-tól február 5.-ig tartó harcokban 89.000 főt vesztett. Kétségtelenné vált, hogy a szándékolt célt : Przemysl felmentését a megfogyatkozott haderőkkel nem lehet elérni. Újabb erőfeszítésekre van szükség, már csak azért is, hogy a magyar határ megvédhető legyen. Ez volt a kárpáti csata első felvonásának vigasztalan eredménye.

Conrad sokkal nyakasabb volt, semhogy a vállalkozás folytatásától visszariadt volna. Még mindig Przemysl felmentésére törekedett. Összeszedett minden, máshol nélkülözhetőnek vélt csapatot, hogy azokat a kárpáti csatatér torkába tömje. Mert most is a régi irányban: Baligrod felé akart áttörni. Így vont el a Dunajec-menti arcvonalról és a Nyugat-Lengyelországban levő Bőhm-Ermolli-féle seregtől újabb 10 - köztük 5 magyar - hadosztályt. Megindult a vándorlás a mindent elnyelő Kárpátok felé.

A józan Boroevic, aki látta, hogy a tél milyen rohamosan fogyasztja a csapatot, javaslatot tett a csődbejutott vállalkozás felszámolására. De ezt Conrad nem fogadta el. Különben is Conrad, aki Boroevic kárpáti hadvezetésével nem tudott megbarátkozni, a támadás folytatását a Nyugat-Lengyelországból iderendelt Bőhm-Ermollira bízta és neki átadta Boroevicnek Lupkowától Uzsokig terjedő jobbszárnyát, mint új 2. sereget. Ide irányította az útban lévő erősítések zömét. Így került Bőhm-Ermolli vezérlete alá február folyamán 16 hadosztály, amelyek között 11 magyar volt. A duklai horpadásban továbbra is Boroevic parancsnokolt, aki azt a feladatot kapta, hogy Mezőlaborcot mielőbb foglalja vissza. Ezzel kezdődött a kárpáti csata második felvonása.

Boroevic erőfeszítései Mezőlaborc visszaszerzésére február 10.-től kezdve igen nehéz harcokat idéztek elő, anélkül, hogy említésre méltó eredményt hoztak volna. Bőhm-Ermolli, kinek csapatai február folyamán a magyar határtól északra vonuló állásaikat még megtartották, az erősítések beérkezése és csoportosítása után, február végén ment át támadásba, a főerővel Baligrod felé. Csatlakozott hozzá Mezőlaborc irányában Boroevic is.

A két sereg együttes ereje ekkor, a friss menetalakulások besorolása után, a 200.000 puskát elérte, s az oroszokkal szemben nem jelentéktelen túlerőt jelentett.

Támadásunk az időközben szintén nagyon megerősödött Bruszilov ellenlökésével találkozott. Ez ugyan visszaveretett, de említésre méltó módon mi sem jutottunk előre. A februári olvadást március elején kemény fagy váltotta fel. Ez jobban pusztította sorainkat, mint az orosz. Boroevic a támadást néhány napi verekedés után, március 5.-én beszüntette. Ebben a harcban a temesvári hadtest állományának 60%-a pusztult el. Bőhm-Ermolli még tovább folytatta a támadást. Csapatai hősi harcok között kisebb előnyöket is értek el, de Baligrodot, ahol a budapesti hadtest vérzett el, nem tudták visszaszerezni. Mikor aztán az oroszok Lupkowánál egy osztrák hadtestet március 13.-án áttörtek, Bőhm-Ermolli is - a következő napon - abbahagyta a hiábavalónak bizonyult erőfeszítést, miután a Baligrod felé támadó hadcsoportja állományának 73%-át elvesztette. Ezzel végződött a nagy csata ugyancsak szomoru második felvonása.

A kárpáti csata kudarcán nem tudtak változtatni a nagy arcvonal két szárnyán kivívott győzelmek sem.

A szélső jobbszárnyon Pflanzer-Baltin csapatai az előnyomulást január végén kezdték meg. Szerencsés harcok között átlépték a Kárpátok gerincét, meghódították Bukovinát, elfoglalták Kolomeát, majd Stanislaut. A Kárpátokon való átkelés után Pflanzer-Baltin Conradtól, egy hadosztállyal való megerősítés mellett, azt a feladatot kapta, hogy Przemysl irányában előretörve, hátulról nyissa meg Linsingen megrekedt seregének az utat. Ezért Pflanzer-Baltin északnyugatnak fordult és inkább a kemény hideg, mint a véres veszteség következtében 28.000 főre leapadt seregével február végén Stanislautól északra és nyugatra megütközött az időközben beérkezett friss 9. orosz sereggel. A kifejlődött igen véres csatában Pflanzer-Baltin kénytelen volt a nyomasztó túlerő elől csapatait Stanislau feladása mellett kissé hátravonni.

Miután itt még két (1 magyar, 1 osztrák) hadosztálynyi megerősítést kapott, március közepéig huzódó kemény harcok között az orosz túlerőt véglegesen feltartóztatta, sőt arcvonalát tovább keletre a Dnyeszter mentére kiterjesztette. Pflanzer-Baltin harcai azt bizonyítják, hogy a kárpáti csatát megnyerjük, ha Conrad a támadás főerejét nem a duklai horpadásba, hanem az Erdős-Kárpátokba: a jobbszárnyra veti.

A nagy oroszországi arcvonal ellenkező szárnyán, Keletporoszország keleti határán Hindenburg a kapott négy tartalék hadtesttel megrohanta az itt álló gyanutlan orosz sereget és azt a február 7.-e és 21.-e között vívott "téli mazuri csatában" tönkreverte (110.000 fogoly, 350 ágyu zsákmány). Ennek az óriási győzelemnek hadászati eredményei azonban elmaradtak. Hindenburg ugyan a csata után előnyomult a megerődített Narew folyó elé, de e mögött annyi orosz haderő állta útját, hogy áttörni nem tudott, sőt később az orosz ellentámadással szemben védekezni kellett.

A kárpáti küzdelmek nem érték el a szándékolt célt. Przemysl felmentése nem sikerült.

Az orosz sietett eddigi eredményei kiaknázására. Március 19.-én Miklós nagyherceg utasította Ivanovot, hogy a Kárpátokon át Budapest felé törjön előre. Bőhm-Ermolli és Boroevic arcvonalán tehát március 20.-tól kezdve újra fellángolt a harc. Ugyanezen a napon Przemysl vitéz védőrsége az utolsó kirohanást kísérelte meg. Ennek visszaverése után Ivanov megkezdte a támadást a Kárpátokban. A Przemyslnél felszabadult ostromló sereget, aztán Bruszilovot és Dimitrijew Radkot nekizúdította a duklai horpadásnak. Homonna irányában akarta arcvonalunkat áttörni. 9. seregét pedig Pflanzer-Baltin ellen küldte.

Március 22.-én elesett Przemysl vára.

Mielőtt a kárpáti küzdelmek utolsó felvonását ismertetnénk, foglalkozzunk Przemysl védelmével és dicsőséges bukásával.


PRZEMYSL

A San mentén épült Przemysl, a monarchia legnagyobb vára, 50 km. hosszu köralaku erődvonallal, 1914-ben, modern délkeleti része kivételével, már alig volt korszerünek mondható.

Mikor seregeink az 1914 szeptemberének első harmadában vívott lembergi csata után a Wisloka mögé hátráltak, Conrad a vár védőrsége gyanánt visszahagyta a szegedi honvéd hadosztályt, a kassai népfölkelő dandárt és ezenkívül néhány osztrák népfölkelő dandárt. Az oroszok Przemyslt csakhamar körülzárták, majd október első harmadában heves bombázás után a vár délkeleti erődei ellen rohamot intéztek. Ez a roham a magyar népfölkelő erődőrségek hősies védelmén és magyar honvédek ellentámadásán óriási veszteségek között hiusult meg.

Rövidesen a Conrad második - októberi - támadó hadművelete kapcsán a San felé előnyomuló Boroevic-féle sereg a várat felmentette. Ezután még heteken dúlt a vár közelében a küzdelem: a San-menti és a chyrowi csata. Ez alatt történt, hogy Boroevic és Bőhm-Ermolli seregei a vár élelmezési készleteit nagyon megapasztották és sebesültjeiket is részben ide szállították. A várnak három hónapra elegendő eleségét ez két hónapra csökkentette.

Az említett második támadó hadjárat visszavonulással végződött. A San-menti csatában résztvett védőrség visszatért a várba, abban a reményben, hogy a végleges felmentés nem késik sokáig.

Az ujonnan alakított 11. orosz hadsereg körülzárta a várat, hogy kiéheztesse.

A körülzárás folyamán a védőrség ismételten kirohant és gyönyörü példáját adta az "aktiv" várvédelemnek. A legemlékezetesebb a kirohanások közül az, amelyet december közepén 17 magyar és 3 osztrák zászlóalj Tamássy honvédtábornok vezérlete alatt délnyugati irányban intézett, hogy Boroevicnek a duklai horpadásból - a limanovai csata, után - végzett üldöző előnyomulását támogassa és egyben a vár felmentését szolgálja. Tamássy december 18.-án az ostromgyűrűt valóban át is törte. Sajnos, hogy ugyanekkor az oroszok Boroevicnak a vártól két napi járásnyira jutott jobbszárnyát visszaszorították, mire Tamássy parancsot kapott, hogy a várba térjen vissza.

Így mult el az utolsó alkalom a várőrség megmentésére.

Ettől kezdve a várőrség már csak csökkentett élelmi adagokat kapott. A lovakat levágták, mert a lótáp a meglevő létszám után csak január elejéig tartott volna. A védőrség 20.000 lovat megevett, az előírt 700 gramm kenyér helyett végül csak 200 grammot kapott. A rendszeres éhezés, párosulva azzal, hogy a katonák ruhái lerongyolódtak és hogy téli ruhát egyáltalán nem kaphattak, okozta azt, hogy a betegállomány folyton növekedett. Az utolsó hónapban nagyon megszaporodott a kimerültség következtében megbetegedettek és meghaltak száma. A várnak a feladáskor 25.000 betege és sebesültje volt. De tulajdonképpen kimerültségben beteg volt az egész védőrség.

Bármennyire is takarékoskodott és éhezett a csapat, március 24.-én túl a helyzetet tartani nem lehetett. Ezen a napon az utolsó falat is elfogyott volna, csupán lóhús volt még néhány napra.

Ilyen körülmények között hatalmazta fel Conrad a védőrséget, hogy kitörés útján iparkodjék az éhhalál elől menekülni s így határozta el magát Kusmanek várparancsnok arra, hogy Lemberg felé minden fegyverfogható emberével március 19.-én kiront. A kitöréshez a védőrség 39.000 főnyi harcosa állt még rendelkezésre.

A kitörés szándékáról az orosz idejében tudomást szerzett. Przemysl lakosságában bőségesen akadt kém és áruló. Az orosz gyűrű áttörése ezért nem sikerült. A kitörési harcban a szegedi hadosztály állományának 68%-a pusztult el. Nem maradt más hátra, mint a megadás.

A várparancsnok a vár erődeit és a San hídjait felrobbantatta, lőszerét kilövette, ágyuit és minden egyéb katonai értékét hasznavehetetlenné tétette, s a legfelsőbb hadúr, a király engedélye alapján március 22.-én reggel kitüzette a romhalmazra a harc beszüntetését jelző fehér zászlót.

Przemyslben 120.000 emberünk (élelmezési létszám) került hadifogságba.

Ma azt mondhatjuk, hogy célszerűbb lett volna a várat az októberi hadjárat után kiüríteni.

Tény az, hogy a vár felmentésének óhaja a kárpáti csata kitervelésénél és később a csata alatt is hátrányosan hatott.

Ha Przemysl nincs, Conrad a támadást talán nem Baligrodon át, hanem más, jobb irányban intézi és bizonyára jobban megalapozza.


A HUSVÉTI CSATA

A kárpáti csata második felvonása után Conrad csodálatosképp a támadást folytatni akarta. Úgy vélte, hogy az ujonnan beérkező menetalakulásokkal március utolsó harmadában feltöltendő csapatok az orosz arcvonalt áttörhetik. Most hogy Przemysl sorsa eldőlt, már nem kellett sietni és ezért az áttörést rendszeresen lehet majd előkészíteni.

Falkenhayn ekkor azt ajánlotta Conradnak, hogy a Kárpátokban ne támadjon tovább, hanem védekezzék, s e helyett az onnan kivonható erőkkel Szerbia ellen forduljon. Adott volna erre a célra 3-4 hadosztálynyi segítséget. Falkenhayn ugyanis állandóan a Szerbia által elzárt dunai útnak megnyitására gondolt, hogy Törökországnak tüzérséget és lőszert szállíthasson. Márciusban kezdte meg ugyanis az ántánt a támadást a Dardanellák ellen, s kétséges volt, hogy a hadianyagban szükölködő török hadsereg ezt a támadást kivédheti. Conrad azonban Szerbia ellen legalább 10 német hadosztályt tartott a mi Száva-menti seregünk (XV. és XVI. hadtest) megerősítésére szükségesnek, de mindenekelőtt a kárpáti csatát szerette volna győzelmesen befejezni.

A két hadvezér eszmecseréjének a március 20.-ára hajló éjjel megindult orosz támadás vetett véget, amiből a kárpáti csata utolsó felvonása: a husvéti csata fejlődött ki.

Az első orosz roham Boroevic balszárnyát rendítette meg. Az orosz pörölyütések aztán ingadozásba hozták Bőhm-Ermolli arcvonalának jelentékeny részeit. Csupán az uzsoki hágót védő Szurmay-féle magyar hadtest állt meg szilárdan.

Március 22.-én terjedt el Przemysl elestének hire, ami az oroszokat természetesen fellelkesítette, mert az ott felszabadult orosz sereg a kárpáti csatarendbe rövidesen előrenyomulhatott.

Ettől kezdve az oroszok megkettőzték erőfeszítéseiket. Szakadatlan rohamaikkal lassanként felőrölték arcvonalunk ellenálló erejét, mégpedig elsősorban ott, ahol a védelem szláv nemzetiségü csapatok feladata volt. Boroevic és Bőhm-Ermolli tevékenysége ezekben a nehéz napokban - tartalék hijján - abban merült ki, hagy a kevésbbé veszélyeztetettnek látszó frontrészekről csapatokat vonjanak ki és ezeket odatömjék, ahol az arcvonalban már rések tátongtak. Ebben a foltozási munkában a hadtápkörletbe ért menetzászlóaljak is az első vonalba kerültek.

A csata menetébe Conrad is beavatkozott azzal, hogy a Dunajec-menti 4. sereg arcvonaláról tartalékokat tolt el a duklai horpadásba. Így került ide a hirhedt prágai 28. ezred is, mely aztán majdnem teljes egészében az oroszokhoz ment át. A csatának minden napja hozott valamilyen kellemetlen meglepetést. Így például a márciusi 24.-re hajló éjjel az oroszok Boroevic jobbszárnyán egy rutén hadosztályt törtek át. Ez a Laborca völgyébe özönlött vissza. A következő éjjel hasonló sors érte a balszárnyon a gráci hadtestet, mely kénytelen volt Zboróra hátrálni.

Conrad ilyen körülmények között jogosan tartott attól, hogy Boroevicnek a duklai horpadásban védekező serege már nem bírja sokáig és kénytelen lesz az orosznak Magyarországba utat engedni. Ezért Falkenhaynhoz fordult segítségért, aki nem szivesen és csak több napi tárgyalás után adta beleegyezését ahhoz, hogy Hindenburg Nyugatlengyelországból két hadosztályt, Linsingen pedig egy hadosztályt Homonnára küldjön, ahol ezek a csapatok a "Beszkid-hadtest"-be (Marwitz) egyesültek.

De közel egy hétnek kellett eltelni, míg ez a hadtest Homonnánál felvonulhatott. Addig a csata válsága a tetőpontot érte el. Az orosz nem lankadt el a támadásokban és Böhm-Ermolli arcvonalán is napról-napra sikereket vívott ki. Március 28.-án Baligrod mögött védekező arcvonalunk vesztett néhány kilométernyi tért, 29.-én az arcvonal egész kiterjedésében megingott, a következő napon egyik legvitézebb hadosztályunk, miután harcosainak 60%-át vesztette el, hátraszorult.

Bőhm-Ermolli nem látott arcvonala helyrehozhatatlan összeomlásának elkerülésére más módot, mint hogy csapatait a Kárpátok gerince mögé tervszerüen visszaveszi és magyar területen választ új védőállást. Ez a nehéz elhatározás a csata kezdetétől tartott vonalat ugyan feladta, de megmentette a sereget a pusztulástól. Április 1.-én délután, amikor Boroevic arcvonala mögött Marwitz hadtestének éle beért, rendelte el Bőhm-Ermolli a tervszerü visszavonulást. Ennek folyamán két szárnya - magyar csapat - a határon, Lupkowánál és Uzsoknál állva maradt, a közép - 25 km.-nyi területsáv feladásával - a határ mögé került. A visszavonulás kemény utóvédharcok között, de minden anyagveszteség nélkül történt meg, ami szép bizonyítéka volt a nagyobbrészt magyar csapatokból álló sereg harci értékének.

Az orosz nem mulasztotta el, hogy most nagy túlerővel a két szárnyra s különösen Szurmay hadtestére törjön. Az uzsoki hágó birtokáért április folyamán még hosszantartó, elkeseredett harcok folytak, de ezek Szurmay győzelmével végződtek.

Az orosz Boroevic arcvonalát is újból megrohanta és annak közepét Sztropkó mögé szorította vissza. Még több tért nyert a Laborca völgyében április 2.-án, ahol egy osztrák hadtest arcvonalát törte át. Szerencsére ekkor már Marwitz hadteste felvonult. Ez a hadtest az osztrák hadtest maradványaival és két magyar gyalogezreddel husvét szombatján, április 3.-án a Laborca völgye mentén intézett ellentámadással az oroszokat Mezőlaborc felé visszadobta. Az oroszok erre itt a támadást beszüntették és ezzel egyelőre feladták a Budapestre tervezett előtörés gondolatát.

Kísérleteztek még ezután is Bőhm-Ermolli arcvonala ellen, nehéz küzdelmek dúltak még Linsingen és Pflanzer-Baltin arcvonalán is, de az elfoglalt állásokat mindenütt megtartottuk. Április második felében aztán a harcok az egész vonalon elcsendesedtek. Így végződött a kárpáti csata utolsó - harmadik - felvonása, amelyben óriási áldozatok árán sikerült az orosz rohamot feltartóztatni.


A KÁRPÁTOK 1914-ben a mellékhadszintér szerepét játszották, 1915 elején főhadszintérré változtak. Ezt Conrad törekvése idézte elő, aki a döntő csapást a Kárpátokban akarta az oroszra mérni. Ez nem sikerült, de az orosz haderők jelentékeny részét a Kárpátokba csábította, amiből aztán a nagyarányu orosz ellentámadás: a Budapest felé irányuló orosz hadművelet megszületett.

1915 január elején a Kárpátokban, Gorlice és Bukovina között még csak 18 gyalog és 6 lovas hadosztályunk állt. Április vége felé ez a haderő 46 gyalog (köztük 6 német) és 8 és fél lovashadosztályra emelkedett. Ez a tömeg szállt szembe a végül erősebbé vált ellenséggel: a mienknél zászlóaljban erősebb és nagyobb létszámu 38 orosz gyalog- és 14 lovashadosztállyal.

A magyar csapatok túlnyomó nagy zöme: 21 hadosztályból 17 a Kárpátokban, 1 pedig Przemyslben harcolt. Feltünő, hogy a hiányzó 3 hadosztály, éppen a hegyvidékről származó erdélyi hadtest és a kassai honvéd hadosztály nem került a hegyekbe. Előbbi Nyugatlengyelországban, utóbbi a nyugatgaliciai fronton állt.

Az is különös, hogy a monarchia többi hegyi csapatából csak a gráci hadtest jutott a Kárpátokba. A tiroli és a bécsi hadtest a Dunajec mentén, a bosznia-hercegovinai XV. és XVI. hadtest a szerb határon őrködött.

A kárpáti küzdelem végén az volt a helyzet, hogy a nyugodt frontokon levő ezredek a havonta kapott pótlásokkal 5-6 zászlóalj erejüre emelkedtek, míg a Kárpátokban harcoló ezredek létszáma a hasonló pótlás dacára úgy leapadt, hogy csak gyenge zászlóaljnyi erőt képviseltek. A nyugodt frontokon bekövetkezett létszámduzzadás engedte meg Conradnak, hogy onnan újabb és újabb haderőket dobjon a Kárpátokba, ahol végül is a monarchia összes haderejének kétharmada harcolt és el is vérzett.

A kárpáti csata, a világháború legnagyobbjai és legvéresebbjei közé tartozik. Sokkal több vérbe került, mint a világháború kezdetének döntő hadműveletei, pl. az első galiciai hadjárat a lembergi csatával együtt, vagy a németek első hadjárata a marnei csatával együtt. Az emberanyag pusztulásának rettentő mértékére nézve elég annyit mondanunk, hogy az oroszok ellen küzdő csapataink január 1.-től április végéig közel 800.000 főt vesztettek. Ennek a számnak közel a fele, 350.000 fő esik az abszolut veszteségre: a halottakra, az eltüntekre, a sebesülten vagy sebesületlenül fogságba jutottakra. A többi sebesülés és betegség folytán vált ki a csatavonalból. Az orosz veszteség a mienknél nem volt kisebb. Tudjuk, hogy az orosz hadseregnél a kárpáti hadszintér a poklot jelentette.

Megérte-e Przemysl ezt az irtózatos áldozatot? Przemysl felmentése és az orosz arcvonalnak ezzel kapcsolatos áttörése vagy visszanyomása lett volna az eszköz, amely Olaszországot és Romániát a beavatkozástól visszatartsa. Nagy tét forgott kockán, ami magát a támadó hadműveletet, mint a fenti célt szolgáló eljárások egyikét elegendően megindokolja. De nincs kellő indok arra, hogy hadvezetőségünk miért választotta éppen a legalkalmatlanabb területet a támadásra. A rossz irány és az ehhez való ragaszkodás végzetesen megboszulta magát. Seregeink emberanyaga túlságosan elhasználódott. Ennek következményeit többé nem tudtuk kiheverni.

 

Előző fejezet
TARTALOM
Következő fejezet