1850 - 1866.
FELOLVASÁSOK ANGLIÁBAN.


Bevezetés.

Mialatt Magyarország kilencz év előtt amaz óriási küzdelmet vivta, melynek intézése nemzetem akaratából sorsosztályrészemül jutott: mi annyira el voltunk zárva a külvilágtól, hogy Angliába csak összefüggés nélküli töredékes értesítések juthattak hazám felől, s még a keveset is, a mi eljutott, gyakran ellenséges indulat férczelte össze, mely szándékosan eltorzította küzdelmünk jellemét s ügyünk tiszta fényére rossz akarattal homályt vetett.

Hanem az erkölcsi sejtelem (moral intuition) delejes láncza van hozzáfűzve a történelem nagy mozzanataihoz, - mi a jó és szabad emberek idegein rokonszenvet reszkettet végig, midőn a rokonszenv kiérdemlett. A népek ösztöneiben a jót a gonosztól megkülönböztető tapintat van, mely alig valaha csalatkozik.

A szeretet, a sziv ez édes bölcsesége által vezettetve, mély és általános érdeklődéssel kisérte Anglia népe a végzetek viharának változatait ama távol országban, mely - az európai szabadság calvariája - ősi czimerében kettős keresztet visel, keresztet, a martyromság jelképét, de ha még van igazság a nap alatt: a feltámadásét is.

Nem gondolom, hogy idegen küzdelem, melynél Anglia részes nem vala, oly általános érdeklődést keltett volna valaha ez országban, mint a minővel a mi harczunk találkozott, mindamellett is, hogy alapos és részrehajlatlan értesítések hiányában Nagy-Brittania népe alig képezhetett magának tiszta fogalmat ama véres válság valódi természete s érdeme felől.

Kilencz év mult el azóta, kilencz hosszú év, uram, elnök úr! Oh, én tudom, mennyire hosszú! Megvénültem e kilencz év alatt, a nappalok óráinak éber gondjai, az álmatlan éjek kinos hánykódásai között; és én tudom, - nem panaszkép mondom, mert a dolog természetes - én tudom, hogy a könyörületlen idő hideg érintése lelohasztotta a rokonszenvnek vidor lángjait.

Lelohasztotta, de el nem oltotta. Hagyják meg nekem a vigasztalást, hogy nem oltotta el! Engedjék hinnem, miként maga az, hogy engem meghivtanak felfrissíteni emlékezetükben szülőföldem keserves sorsának bús történetét, maga ez arra mutat, hogy a rokonszenv szikrája még pislog a szivek rejtekeiben.

Hát ime eljöttem, engedve önök meghivásának. Eljöttem, hogy keresetlen szavakban száraz, de igaz tényeket adjak önöknek, nem ékesszólást; eljöttem, mert van bennem valami, részben előérzet, részben számító észlelet, mely azt súgja nekem, hogy ideje felfrissíteni a közérdeklődést nemzetem iránt, felvilágosítva ügyének valódi jellemét, európai fontosságát s kilátásait.

Két feladat áll előttem: vázlatát adni az 1848-49-iki események természetének, - s megczáfolni az ármányos ámításokat, melyekkel ellenségeink, saját bűneiket palástolandók, a világ közvéleményét tévútra vezetni s rokonszenvét tőlünk elfordítani iparkodtak.

 

I.[2]
A magyarok liberalitása a nem magyar fajú lakosok iránt.

Ellenségeink azzal ámítgatták s még folyvást ámítgatják a világot, hogy az utóbbi magyar szabadságharcz tulajdonkép csak fajharcz volt, melyben mi magyarok mint uralkodó-faj szerepeltünk, mely a többi fajoknak úgy jogokban, mint nyelvben elnyomására törekedett.

Ez állítást a leghatározottabban koholmánynak nyilatkoztatom.

Legelőbb is, a mi a jogokat illeti: bátran ki merem hivni a világtörténelmet, mutasson nemzetet, mely annyira türelmes, igazságos és szabadelvű volt más fajok és nemzetiségek iránt, mint a minőknek magukat a magyarok bizonyították a legrégibb időktől folyvást mind e mai napig.

Már Szent István, Magyarország első keresztény királya, kinek uralkodása a folyó ezredév kezdetére (997-1038) esik, egyetlen fiához intézett hires politikai intelmeiben különös súlylyal ajánlotta a lehető legnagyobb szabadelvűséget országának más fajú lakosai iránt, s a legfigyelmesebb tekintetet nyelvük és szokásaik iránt, és ez intését még azon állítással is indokolta, hogy a nyelvegység gyöngévé teszi az országokat.

E nagyon is kérdésbe vonható állítás abban találja magyarázatát, hogy a szent király vallásos buzgalmának azon hevében, mely a neophiták sajátja, a magyarok egy tekintélyes részének ősi vallásukhoz ragaszkodása ellen idegenek segítségét látta szükségesnek igénybe venni a keresztény vallás terjesztésére, mely a magyar nemzetet az európai államszervezet keretébe beleiktatta.

Hanem az tény, hogy ez ok elenyészett bár, az idegen fajok iránti szabadelvűség annyira a magyar politika vezérmaximája maradt minden következő időn át, miszerint nincs példa az egész világ történelmében, hogy faj, mely valaha államot alkotott, hasonló mértékben kizárta volna politikájából saját előnyére a jogok kizárólagosságának még csak gondolatját is, s a "polgár" fogalmat nagyobb mértékben tette volna függetlenné a faj fogalmától, mint a magyarok.

Közel ezer éve, hogy a magyar faj államot alapított Európában, ott ama területen, mely az ő megtelepedése előtt a népvándorlás rajköpűje volt, meg-megzavarva ülepedésében új Európa alakulását; ez államalapításhoz a magyarok szabadságszeretetet hoztak, s érettségüket a szabadságra oly intézvények szervezése által mutatták meg, melyeknek a haladó kor igényeibe belesimulni képes alapelvei expansivitásuknál fogva még ma is typicus becscsel birnak; még ma is Szernek (a "szervezés"-től = organisatio) neveztetik a hely, hol honalkotó őseink a IX. században alkotmányozó gyűlést tartottak, mely első ilynemű gyűlés volt Európában, és határozottan állíthatom, hogy azon korszaktól kezdve a szabadságára mindig féltékeny magyar nemzet közel ezer éves életében soha, de soha egyetlen-egy alkotmányos jog vagy kiváltság sem fordult elő, melyet az ország másfajú lakosainak kizárásával csakis saját fajuknak tartottak volna fenn a magyarok.

Igaz, hogy a magyar alkotmány, az európai koreszmék befolyása alatt, épúgy mint Európa minden más országának alkotmánya, hajdan lassan-lassan aristokratikus alakot öltött s ez alakot 1848-ig meg is tartotta, - hisz ép ezért volt szükség ama reformokra, melyeknek keresztülvitelében nekem is részem vala, - de ez az alkotmány, melyet 1848-ban a kiváltságok szűk talajáról a népszabadság tág talajára helyeztünk át, nem faj-uralkodás, hanem osztály-kormányzat volt. Az alkotmány minden jóvoltaira jogosító nemesi kiváltságok soha sem voltak kirekesztőleg a magyar faj számára fentartva, hanem része volt azokban az országot lakó minden más fajnak, s általában az alkotmányos jogok élvezetéhez a fajkérdésnek annyira nem volt semmi köze, hogy ezrekre meg ezrekre megyen azon nem magyarok száma, kik nemesi előjogokkal birtak, mig magának a magyar fajnak több mint öt milliónyi zöme az alkotmányos jogok élvezetéből teljesen ki volt rekesztve.

Kivéve a szabadalmazott (úgynevezett királyi) városok s némely kiváltságolt kerületek polgárait, 1848-ig, Magyarországon s a magyar koronához kapcsolt részekben a czímzetes és nem czímzetes nemesség volt az alkotmány úgy társadalmi, mint politikai jóvoltainak birtokában. (A római s egyesült görög kath. klerus s a nem egyesült keleti felekezet főpapjai is a nemességhez számíttatván.) A nemesi kiváltság azonban nem volt az elsőszülöttségre szorítva, mint Angliában; nemes embernek minden utódja nemzedékről nemzedékre nemes maradt, nemesi kiváltságokkal birt s ennek következtében a nemesség elterjedt a társadalom minden rétegein keresztül. Voltak nemesek az ekeszarvánál, voltak a műhelyekben. Összes számukat öt-hat százezerre tehetni, közel annyira, mint a mennyire Angliában a kiváltságolt polgárok (franchized Citizens) száma megyen. Igen, de a magyar faj, ha meg nem haladja, bizonyosan megközelíti a hét milliót. Ötöt a számunkat mindenkép devalválni törekvő ellenségeink is concedálnak, meg nem fontolva, hogy devalvátiójukkal számunkra a legdicsőségesebb életrevalóságról, maguk számára pedig a szégyenletes tehetetlenségről állítanak ki bizonyítványt, miután az ország nem magyar fajú lakosainak fellázításán és saját összes császári erejüknek kimerítésén kivül még kétszázezer főnyi orosz segítségre s árulás felszítogatására volt szükségük, hogy a szerintük csak öt milliónyi magyar nemzetnek kezéből a jog és igazság diadalmas fegyverét kicsikarhassák. De még ha csak öt millióra teszik is a magyarok számát, még akkor is kiáltó ellentétbe jönnének ostobán rosszakaratú "fajuralmi" vádjukkal, ha az összes öt-hatszázezernyi nemesség mind kirekesztőleg magyar volt volna.

Ámde nem így van. A nemesség soraiban voltak németek, tótok, horvátok, szlavónok, ráczok, görögök, oláhok, örmények, szóval: volt minden faj, mely a magyar korona területén lakik, s e nem magyar fajú nemesek közt voltak kisebb-nagyobb birtokosok az alkotmány jótéteményeiből kizárt magyar jobbágyok földesurai, s a magyar jobbágyok robotban művelték a földet nem magyar uraik számára, s nekik jobbágyokul adóztak és szolgáltanak. Még magában a czímezetes főnemesség soraiban is tizenegy herczegi család közt csak négy magyar van, hét idegen faj, száz grófi család közt harminczötöt, kilenczvenhárom bárói közt harminczkilenczet nevezhetnék meg, melyek nem magyar eredetűek.

A magyar nemesség minden időben példátlan liberalitással nyitva tartotta kiváltságainak s velük az alkotmányos előjogoknak sorompóit mindenki számára, ki magát tettben, becsben hozzá hasonlónak mutatta, s a hon s a szabadság védelméhez hozzájárult. Sőt a más fajok iránti szabadelvűség a magyar politikának annyira vezér-elve volt, hogy a közös jogokban s a magyar alkotmány minden jótéteményeiben részeltetésen kivül számukra még külön előjogok s kiváltságok is engedélyeztettek.

Ott van például a horvát és szlavon egyesült királyság, melynek területe kevesebb, mint egy tizenketted része a magyar korona összes területének; lakossága egy millió, tehát mintegy tizennegyed része az összes lakosságnak. E királyságok több mint hatszáz éven át egyesítve voltak a magyar koronával, kapcsolt részeknek neveztettek, de társországokként traktáltattak. E kapcsolatnak köszönhetik a horvátok és szlavoniták, hogy ők az egyedüliek minden délszláv fajok között, kik valaha szabadságot élveztek s alkotmányos kormányzattal bírtak; ők az egyedüliek minden szláv fajok közt az egész világon, kik az alkotmányos szabadságot a legújabb időkig, egész addig el nem vesztették, mig 1848-ban a bécsi udvar szitogatására szentségtelen kezekkel fegyvert emeltek a bécsi udvar korlátlan uralom-vágya mellett, a velük közös magyar szabadság lerontására - s jutalmul közös szolgaságot kaptak. Készséggel ismerem el, hogy a velünk fennállott kapcsolat múltján keresztül nagy és dicsőséges részük volt történelmi nagy missiónkban: őrfalat képezni a keresztény Európának a korán ellen, a mig ez fenyegető hatalom volt, - de másrészet büszkén mutathatok e több mint hatszáz éves kapcsolat egész történelmére, mint a legfényesebb tanubizonyságára annak, hogy a magyar nemzet nemcsak általában egyenlő mértékkel mért saját fajának s a nem magyar népfajoknak, hanem ezek irányában, saját fajának anyagi kárával s erkölcsi rövidségével, még oly nagylelkű liberalitást is gyakorolt, a minőre nincs példa a világ történelmében.

Mig az alkotmányos jogok nemesi kiváltságokhoz voltak kötve, Horvátország sokkal nagyobb arányban részesült a lakosság számához képest e kiváltságokban, mint Magyarország. Ott volt egy egész kerület, a turopolyai, melynek minden lakosa kivétel nélkül nemesi kiváltságokkal volt felruházva.

A horvát-szlavón nemzet teljes, s mondhatnám: több mint egyenlő mértékben élvezte a magyar alkotmány minden jogait, szabadságait s kiváltságait, nemcsak saját területén, hanem a magyar korona alatt mindenütt; több mint egyenlő mértékben, mert azonfelül, hogy a közös országgyűlésen a Karok és Rendek táblájánál (önök alsóháznak neveznék); képviselettel bírt, a főrendi táblánál pedig püspökei, bánja, főispánjai s mágnásai üléssel és szavazattal bírtak, a horvátok, országos létük jeléül, még oda (a felsőházba) is országos képviselőket küldöttek. Ezen felül a horvát-szlavon királyság saját ügyeinek intézésére bírt saját tartományi gyűléssel, bírt nemzeti önkormányzattal, mi számukra külön politikai nemzeti létet biztosított s biztosította nemzetiségük épségét. Mindezeken felül azonban még a magyar nemzetre érzékenyen hátrányos különleges municzipális kiváltságokat is élveztek.

Ezeknek egyike az volt, hogy Horvátországban a birtok csak félannyi adóval volt terhelve, mint Magyarországon. Ez onnan eredt, hogy hajdan Horvátország gyakori berohanásoknak volt kitéve a szomszéd török birodalomból, mely berohanások ellen a védekezés tetemes teherrel járt. Ez az ok régen megszűnt, s a határőrvidéki szervezet a polgári Horvátországról e kellemetlenséget régen elhárította, - de azért a féladókiváltság megmaradt.

A másik ennél még sokkal meglepőbb.

Magyarország első volt Európában, mely a vallásos türelemre példát adott, s a "bevett keresztény felekezetek" közt a politikai s polgári jogokra nézve minden külömbséget eltörlött. A protestánsok száma Magyarországon három millióra megyen; a horvátok ellenben általában római katholikusok, a protestantismust nem fogadták el.

S csodálatosnak fogják önök találni, ámde igaz, hogy a magyar nemzet, katholikusok és protestánsok, fegyverrel kezükben vívták ki győzedelmesen a lelkiismeret szabadságát, s a jogegyenlőséget a protestáns lakosok számára, - de mindemellett a magyar nemzet annyira tiszteletben tartotta a horvátok municzipális önkormányzatát, hogy megegyezett, miszerint a magyar protestánsok Horvátországban földbirtokot se ne szerezhessenek, se ne birhassanak. Magyarország nyitva volt minden áldásaival, minden jogaival, szabadságaival minden horvát számára, bármi templomban imádta a mindenhatót; de mi magyarok, kiket a más fajok elnyomására törekedő uralkodó fajnak rágalmaz az ármányos rosszakarat, mi a horvátok autonómiája iránti tiszteletet annyira vittük, hogy eltűrnénk saját vérünknek a polgári egyenjoguságból kizárását oly területen, mely a magyar korona birtokaihoz tartozott. Nem egyszer történt, hogy érdemdús protestánsok, halhatatlan emlékű hősök s nagyhirű államférfiak nádori méltóságra emeltettek, mi a király után legelső polcz Magyarországon, - de földbirtokot Horvátországban nem birhattak. Engem magamat is, kit polgártársaim valláskülömbség nélkül, nehéz időkben, közakarattal a legmagasabb polczra helyeztek, melylyel király nem létében szabad nemzet polgárt megtisztelhet, engem magamat is a létezett törvények a magyar korona területének egy részére nézve oly pariává tettek, ki ott annyi földet sem nevezhetne magáénak, a hová fejét lehajthatná.

Én megtanultam a történelemből s magam is láttam esetet, hogy nemzetek, még szabad nemzetek is, kirekesztve tartották polgártársaik kisebb részét némely közjogaik élvezetéből, - de hogy egy szabad, erős, hatalmas nemzet annyira vigye a kiméletet saját koronaterülete lakossága egy tizennegyedrészének önkormányzati szabadalma iránt, miszerint annak területén önmagát kizárja a polgári jog élvezetéből: erre csakugyan hiában keresnénk példát a világ történelmében.

De azért mireánk, épen mireánk szórják a vádat, hogy türelmetlen uralgó faj vagyunk, kik a többi fajok elnyomásán törjük fejünket.

Alávaló rágalom.

Engedjen elnök úr még egy példára hivatkoznom. Erdélynek, a magyar korona e becses ősi kiegészítő részének (mely olyforma jogi viszonyban áll Magyarországhoz, mint Wales Angliához) két milliónyi népe közt szászok is vannak; régi német gyarmat, mely 91 földrajzi négyszög mértföldnyi téren kétszázötven ezer főre megyen, tehát annyira sem, a mennyi német itt önöknél magában az egy London városában lakik. Maroknyi nép, mely Magyarország összes népességének alig egy ötvenkettedrészét, Erdélynek különvéve alig egy nyolczadrészét teszi. És im, mig a magyar fajnak tizenhárom tizennegyedrésze az alkotmány sánczain kivül állott, e maroknyi bevándorlott idegen faj a magyar alkotmány oltalma alatt nemcsak egyénileg is, testületileg is a legteljesebb szabadság élvezetében hagyatott még a nyugati Európából Magyarországba is beszivárgott feudalismus leggarázdább korában is; nemcsak részesülni engedtetett az országos alkotmány minden jogaiban s funktióiban, még pedig sokkal nagyobb arányban, mint a minőt a politikai számtan bármely módszere igazolhatna: hanem még oly kedvezményeket is élvezett, minőkhez hasonlókkal a lakosságnak egy ily csekély töredéke az egész föld kerekségén soha sehol sem dicsekedhetett. Megengedtetett nekik, hogy saját politikai intézvényeket szervezhessenek, tartományi közigazgatásukat tetszésük szerint szabályozzák, önkormányzatot gyakoroljanak, saját külön biróságokkal bírjanak, s ezek saját statutumaik szerint járjanak el, - sőt az is megengedtetett, hogy magukat egy külön nemcsak faji, hanem politikai nemzetiséggé constituálják, s a szó szoros értelmében: államot képezzenek az államban. Pedig - ismétlem - maroknyi nép, mely még csak annyira sem megyen, mint német faj rokonai Londonban.

Helyén lehetne itt azt is elmondanom, hogy miként lett a magyar nemzet e nagylelkűsége meghálálva a hajdani időktől kezdve le egészen azon szivháborító jelenetig, midőn az ennyi jótéteményekkel elhalmozott erdélyi szászok szolgáltattak 1849-ben ürügyet a szomszédban ólálkodó oroszoknak a rajtunk elkövetett népjog-sértést a világ előtt azzal mentegetni, hogy az ország lakosainak kérelmére interveniáltak, - de nem engedek az ingerültségnek, mely e visszaemlékezésnél lelkemben forr.

A tényekkel, melyeket felhoztam, önökre bizhatnám itéletet mondani azoknak álnoksága felett, kik a külvilágnak a magyar történelemben járatlanságára spekulálva, azon rágalmat terjesztik felőlünk, hogy mi magyarok egy kizárólagos indulatu uralgó faj vagyunk, mely a többi fajok elnyomására törekszik.

Azonban a felhozott tényekre azt mondhatná valaki, hogy azok megczáfolják ugyan e gyanúsítást az 1848-ki évet megelőzött időkre nézve, de a kérdés az: nem volt-e a 48-49-iki eseményeknek oly jellege, mely némileg indokolhatná a vádat, melylyel ellenségeink bérenczei a világ rokonszenvét tőlünk elfordítani törekesznek?

Nemcsak nem volt, uram, elnök úr, de sőt ép az 1848-49-iki küzdelmeink szolgáltatják a legfényesebb, a legdöntőbb bizonyságot az ellenünk emelt rágalom ellenében. Mert hát mi történt 1848-ban? Mondottam, hogy 1848-ig Magyarország alkotmánya aristokratikus jellegű volt. Alkotmányos jogokkal csak a kiváltságos osztályok bírtak; a nép milliói ki voltak zárva az alkotmányosság jóvoltaiból, nem bírtak polgári jogokkal, szolga-nép voltak. Igen, de nemcsak a nem magyar fajú nép volt szolga, a magyar is az volt, mindamellett is az volt, hogy a magyar faj Magyarországon maga egyedül jóformán többre, mindenesetre közel annyira megyen, mint a többi külön fajok együttesen. Mégis szolga volt! A magyar történelemnek minden időkön keresztül állandó vonása maradt, hogy valamint a szabadság, úgy a szolgaság sem volt soha fajhoz kötve. Volt osztály-uralom, de nem volt faj-uralom; volt nép-szolgaság, de nem volt fajszolgaság. A magyar fajú nép sorsa egy hajszálnyival sem volt enyhébb a többi fajú nép sorsánál; a nem magyar fajú nép sorsa egy hajszálnyival sem volt terhesebb a magyarénál. Egyenlően osztotta a törvény a jogokat a kiváltságos osztályoknak faj-külömbség nélkül; egyenlően terhelte a népet kötelességekkel szintúgy fajkülömbség nélkül.

Ilyen állapotban találta az országot az 1847-48-iki országgyűlés. No már, ha mi akkoron csak a magyarfajú népet szabadítottuk volna fel, a nem magyarfajú népet pedig nem; ha csak a magyart vettük volna be az alkotmány sánczaiba, a többieket pedig kivül hagytuk volna, vagy legalább saját fajunk előnyére a jogokban különbséget tettünk volna: akkor igenis szemünkre lehetne vetni, hogy faj-uralomra vágytunk, hogy a nem magyar fajokat elnyomni akartuk. S ha ezek azért fogtak volna fegyvert ellenünk, hogy jogegyenlőséget vívjanak ki maguk számára, mi pedig azért harczoltunk volna, hogy a jogokat saját fajunk számára tartsuk fenn, őket pedig azokból kizárjuk: oh, akkor igenis el lehetne rólunk mondani, hogy faj-harczot vívtunk, nem szabadságért harczoltunk, hanem uralomért. Hanem mindennek ép ellenkezője történt. Épen az képezi az 1848-iki korszak örök dicsőségét, hogy a nemesség önként, letéve a közös haza oltárára minden kiváltságait, jogait és mentességeit, a jobbágy népet fajkülömbség nélkül szabad földbirtokossá, szabad polgárokká tette, s önként, szabad akaratból proklamálta s gyakorlatilag megvalósította az "egyenlő szabadság, egyenlő jog, egyenlő kötelesség" nagy elvét a magyar korona területének összes keresztény lakossága számára faj-, nyelv-, valláskülömbségre való tekintet nélkül. Csak azt az egyet sajnálom is, szégyenlem is, hogy az akkor még uralgott előitélet miatt az örök igazság e szent elvét az ország zsidó lakosaira ekkor még nem lehetett kiterjesztenünk; de vigasztalt azon gondolat, hogy az elv törvénybe lévén iktatva, a szabadság napjának melege ez előitélet ködét is mihamar eloszlatandja, s csak kis idő kérdése lehet, hogy a magyar nemzeti becsület paizsáról ez az utolsó folt is eltűnjék.

Ilyen annak a magyar nemzetnek történelme, uraim, melyet, miután elnyomása végett az erőszak, ármány s a legundokabb bűnök egész tárháza kimeríttetett, szenvedéseinek még azon vigasztalásától, reményeinek azon istápjától is meg akarnának fosztani, melyet a világ közvéleményének igazságos rokonszenve képes nyujtani.

Nincs a reánk szórt vádnak legkisebb alapja sem, uraim, hacsak az nem tekintetik alapnak, hogy hazánk Magyarországnak van beirva Európa ezredéves történelmébe, s nem Dácziának, Szláviának vagy Austriának; hacsak az nem tekintetik alapnak, hogy azon földnek, melyet őseink vitézsége a népvándorlás nemzet-alkotó őskorában honunkká tett, mind történelmi typusát, mind állami jellegét, mind politikai egységét fenn akarjuk tartani; hacsak az nem tekintetik alapnak, hogy mi sem Ázsiába nem akarunk visszavándorolni, miszerint a XIX-ik századot a népvándorlás korába visszalökve, hazánkat, melynek minden talpalattnyi földje a kereszténység és európai polgárisodás érdekében kiontott magyar vérrel van felszentelve, Krisztus palástjává tegyük, melyen német, szláv, oláh megosztoznak, - sem abban nem akarunk és soha sem fogunk megnyugodni, hogy a független állami létre mind jogosított, mind hivatott magyar haza egy uralkodó család ambitiósus szeszélye kedveért osztrák tartomány maradjon, hanem el vagyunk határozva visszaszerezni szabadságát, függetlenségét s szabadnak, függetlennek bocsátani át utódainkra.

Ha ez az akarat, ez az elhatározás reánk nyomhatná az uralkodó faj bélyegét, úgy én e bélyeget fajom nemeslevelének tekinteném, - de épen mert ez akarat, ez elhatározás a magyar nemzetnek joga is, kötelessége is: én nemzetem történelmére téve kezemet, az ellenünk szórt vádat isten és világ előtt rágalomnak nyilatkoztatom.

 

II.
Nyelvkérdés.

És most a nyelvkérdésről kell szólanom, mely - fájdalom! - a közös elnyomatás eszközévé kovácsoltatott a bécsi udvar azon politikájának arzenáljában, mely hasonlóan a virág mézes nektárjából is mérget különítő állathoz, oly jól ért a rút mesterséghez, még az emberi természet legnemesebb ösztöneit is eszközzé torzítani saját nagyravágyó czéljaira.

Bevezetésül fejtegetéseim e fejezetéhez két megjegyzést akarok előrebocsátani.

Maga az, hogy a XIX-ik században Magyarországon nyelvkérdés előfordulhat, a legfényesebb tanúbizonyságot szolgáltatja a magyar nemzet liberalitása mellett a nem magyar nemzetiségek iránt. Mert azt lehetetlen kétségbevonni, hogy, ha azon időkben, midőn egyrészt Magyarország Európa egyik leghatalmasabb birodalma volt, melynek hatalmi felsősége három tengerig terjedett; másrészt pedig az, a mit nemzetiségi érzelemnek neveznek, egyáltalában nem volt kifejlődve; ha - mondom - azon időkben a magyar nemzet legkisebb gondot fordított volna a magyar nyelv általánossá tételére birodalmában: a nyelv-egységet a legnagyobb könnyűséggel, csaknem ellenzés nélkül, keresztülvihette volna, úgy, hogy ma Magyarországon más, mint magyar nyelv nem is volna hallható.

Ez az egyik megjegyzésem. A másik az, hogy nemzetiség egy dolog, nemzet egy másik dolog. Ugyanazon egy nemzetiség lehet több nemzet, s egy nemzetben lehet több nemzetiség. Mind a kettőre sok példa van. Nemzet annyi mint állam; ezt csak történelem alkothat. Nemzetiség természeti minőség, társadalmi érdek, mely helyet kérhet magának a többi társas érdekek közt az államban, de nem az állam fölött, nem az állam érdekeivel ellentétben. Igen sok nemzet van a világon, melynek tagjai különféle nemzetiséghez tartoznak, sőt alig van állam, melynek minden lakosa ugyanazon egy nemzetiséghez tartoznék, de (kivéve az orosz absolutismus oroszosító törekvéseit a martyr Lengyelországban) nyelv-kérdés csak ott van, a hol az osztrák ház uralkodik, másutt sehol! Másutt semmi fajnak, semmi nemzetiségnek nem jut eszébe kétségbevonni, hogy minden államnak egy bizonyos typussal kell birni; politikai tekintetben semmi nemzetiségnek nem jut eszébe többet követelni, mint azt, hogy faj és nemzetiség miatt a polgári jogok élvezetében külömbség ne tétessék, - nyelv és nemzetiség tekintetében pedig azt, hogy annak mint társadalmi érdeknek társadalmi úton való ápolása államilag ne akadályoztassék. A dolog csak az osztrák házat uraló szerencsétlen országokban van másképen. A nyelv-kérdés csak ott lett Eris almájává, mely miatt ugyanazon egy nemzet külömböző nyelvű fiai egymást marczangolják, a helyett, hogy a közös szabadság megvédésére egyesülnének. És miért van ez így az osztrák ház birodalmában? Miért csakis ott és másutt sehol? Azért, mert az a dynastia az egyedüli széles e világon, melynek saját családi érdekén kivül lét-oka nincs, s mert nincs, hatalmát csak a népek egymásközti viszálkodásának szítogatásával tarthatja fenn. Ez a magyarázata annak, hogy ott nyelv-kérdés van, s csakis ott van.

E két megjegyzés, így röviden előadva is, azt hiszem, Ariadne-fonalat nyújthat minden gondolkozó embernek, hogy e kérdés megitélésénél el ne tévedjen az igazság útjáról a felpaskolt szenvedélyek útvesztőjében.

S most engedjék történelmi hűséggel felvilágosítanom a magyarországi nyelv-kérdés természetét.

Nyolczszázötvennyolcz évvel ezelőtt, midőn Magyarország első keresztény királya elhatározá a magyar nemzetet a keresztény hitre téríteni, - ájtatos munkájához lengyel, német és olasz római katholikus papokat hivatott be segédekül.

A tisztelendő atyák készségesen segédkeztek, de saját világi érdekeikről sem feledkeztek meg. Nemcsak biztosították a római katholikus papság számára az ország első rendosztályának politikai fölényét, nemcsak gondoskodtak, hogy a papság dúsgazdaggá tétessék az állam által az államban: hanem azt is ráokoskodták a szent királyra, hogy miután országával a keresztény nemzetek családjába lépett, illő, hogy keresztény országának keresztény kormányzatára is az egyház nyelvét fogadja el.

Ügyes húzás volt. Minthogy kivéve magukat a tisztelendő atyákat, egész Magyarországon egy élő lélek sem tudott latinul, a holt latin nyelvet diplomatiai tekintélyre emelni annyit tett, mint a tisztelendő atyáknak oroszlánrészt biztosítani az ország kormányzatában.

Így lőn a holt latin nyelv kormányzati nyelvvé Magyarországon.

A mi kezdetben a papság világi érdekeinek előnyére hozatott be, később az aristokratikus kizárólagosság védsánczául használtatott.

A nép zömének természetesen sem ideje, sem kedve nem volt Cicero szónoklatait vagy Ovidius verseit a szerelemről tanulmányozni, következésképen a közügyeket latinul kezelni annyit tett, mint kizárni a népet a részvételből, tudomásból, ellenőrzésből.

Törvények latinul hozattak; a nyilvános tárgyalások latinul könyveztettek s többnyire latinul folytanak; szabályok és rendeletek latinul adattak ki; itéletek latinul fogalmaztattak; okmányok latinul szerkesztettek s káptalanok s conventek őrizetére bizattak; a tudományok latinul taníttattak; a közoktatás latin nyelven szolgáltatott ki.

Az élő nemzet közszellemének e beszorítása egy gyönyörű, de holt nyelv csontváz-markába, - tartott hosszú századokon át.

Minő életerőnek kell lenni a magyar nemzetiségben, hogy ezt kiállta századokon át és ki nem halt!

E részben is hálával tartozunk a reformácziónak, mely első szólott a néphez saját élő nyelvén.

De mivel a classicusok a polgár-erény inspirátióinak örök gazdag forrásai, hajlandó vagyok hinni, hogy jártasságunk a hajdani Róma nyelvében talán nem volt minden közrehatás nélkül az önfeláldozó hazafiság szent lángjának ápolásánál, mely hajdan a magyar aristokrácziának, még legsötétebb napjaiban is, váltság-vonása volt (redeeming trait). "Impatiens jugi", - a mint a monda szól.

Azonban a latin nyelv diplomatiai érvénye kizárta a népet a közügyekből.

Aztán - egy szerencsétlen órában - a Habsburgok becsempésztettek az országba; nem behivattak, hanem a szó szoros értelmében becsempésztettek, és velük a germanizáló, központosító irány s alkotmányunk ellen hol nyilt erőszakkal, hol alattomos ármány eszközeivel intézett örökös támadások végtelen sora.

Miután Mária Terézia a nőiesség bájolatával kellemesített udvari élet csábjaival a magyar aristokrácziát az elnémetesedés hálójába beédesgette, a germanizáló irány döntő csapást mért a magyar nemzetiségre azon vakmerő államcsiny által, midőn II. József Magyarországot egy tollvonással németté dekretálta s németül kormányozta önkényileg tiz éven át.

De a visszahatás természeti törvénye szerint ez csak azt eredményezte, hogy a páratlan gazdagsági képességgel biró gyönyörű magyar nyelv szendergéséből felébredjen s felébredve, oly ifjú erőpezsgésnek adja tanubizonyságát s belterjes fejlődésben oly bámulatos előmenetelt tegyen, mint ily rövid idő alatt más nyelv még soha.

Azonban mig nemzetiségünk társadalmi újjászületése ekként önkéntesen, békésen végbement, s nyelvünknek a nehéz munkával élő nép szerény tűzhelyénél ápolt szűzies geniusa a büszke palotákban s akadémiákban társadalmi jogaiba visszalépdesett, a latin nyelv is visszahelyezkedett, II. József németesítő államcsinyjének buktával, a közéletnek törvényesített bitorlásába.

Egyidejűleg a liberális elvek hajnalfénye reá derengett Európára nyugat felől.

A magyar, kinek - mint Gibbon, a nagy történetbúvár is elismeri - az igazság eleven érzete még első fellépésének barbár korában is kitűnő jellemvonása volt, a magyar nem késett kitárni lelkét ama hajnalfény befolyásának.

Reform, szabadság a népnek, igazság a nép iránt! - volt a kiáltás.

Austria a népszabadság politikai hitvallásának első apostolait vérpadra küldte meghalni. Meghaltak, de a hitvallás nem halt meg velük. Felemelték mások a szabadságnak leesett szövétnekét, mig egy más nemzedék korában (mert közel hatvan éves munka volt) a gondviselés kegyelme e szerény kéznek, melyet önök felé kinyujtok, erőt adott azt egy egész nemzet elhatározásának sziklacsúcsára tűzni.

És ott lobog!...

Világát az orosz szuronyokkal felemelt kényuralom ideig óráig elfedheti, de nincs emberi hatalom, nincs az elnyomásnak oly fergetege, mely elolthassa.

"Yet, Freedom! yet thy banner, torn, but flying,
Streems like the thunder storm against the wind
Thy trumpet voice though broken now and dying
The loudest, still the tempest leaves behind." [3]

(Byron.)

Midőn a reform-mozgalom 1790-ben megkezdődött, ott állott friss emlékezetben apáink előtt a történelmi tény, hogy örökké megújulnak Austria támadásai a magyar szabadság elnyomására. E ténynek lehetetlen volt meggyőződést nem keltenie a felől, hogy az egész népet be kell vonni a közügyek iránti érdeklődésbe, miszerint az ország szabadságának, függetlenségének az egész nép őrévé legyen; különben a kiváltságos osztályok azon jobb része, melyet sem az osztrák rettegtetés meg nem félemlíthet, sem az osztrák corruptió meg nem ronthat, kimerülve az örökös küzdelemben, nem fogja birni a hazát megvédeni.

S minthogy a latin nyelv volt az, mely a népet a közügyek iránti érdeklődésből kizárta, mind az igazság érzete, mind a felvilágosodott kor követelményei, mind az ország alkotmányos lételének biztonsága egyaránt oda utaltak, hogy a nép élő nyelve helyeztessék a holt latin helyébe az ország kormányzatában.

A nép élő nyelve! De melyik a sok közül, mely Magyarországon beszéltetik? - A 22 svájczi kanton 44 képviselője nem találhatja gyakorlatilag lehetetlennek szövetségi gyűlésükön a német és franczia nyelv vegyes használatát, de képzeljék önök a bábeli zavart, ha a közel háromszáz tagú washingtoni congressus tagjai felváltva angolul, irlandiul, németül, hollandiul, francziául, spanyolul, dánul, olaszul szónokolnának, s itt-ott az alleganyi környék leirhatlan dialektusa s többféle indus nyelv is a vitába vegyülne, a törvények mindezen nyelveken hozatnának, s az államkormányzat mindezen nyelveken vitetnék! Vagy - hogy oly messzire ne menjünk - képzeljék önök saját birodalmi parlamentjüket, a mint a zöld Erinnek, Walesnek s a skót hegyek (a mint sajnálattal hallom) gyorsan tünedező nemes népfajának képviselői az angol beszédre czelta-welsh-gall nyelven felelnek, itt-ott a Csatorna-szigetek francziája meg Cornwall népnyelve is a vitába vegyül s tán Londonnak az erdélyi szászoknál számosabb németjei is tért követelnek nyelvük számára a közigazgatásban és parlamentben.

E házias példa, remélem, fel fog menteni annak további indokolásától, hogy miután mi nem voltunk oly szerencsések mint Amerika, mely soha sem ismerte, vagy mint önök, kik régen lerázták a holt nyelv terhét, - nekünk szükségszerűleg egy nyelvet kellett választanunk a köztörvényhozás és országkormányzat functióira.

Melyik nyelv legyen az?

Súlyt helyezhetnék, de nem szükség különös súlyt helyeznem azon már említett körülményre, hogy Magyarország magyar lakossága, ha felül nem múlja, bizonyosan nagyon megközelíti a tizenhárom különböző elemekre oszló többi lakosság összes számát, külön-különvéve pedig, a magyar lakosság háromszorosan felülmúlja számban a többi töredékek legszámosabbját. Nem akarok erre különös súlyt helyezni azért, mert még ennél is hatalmasabb gyámolom van. És ez az, hogy Magyarország ezer év óta Magyarország. E névben magában benne van hazámnak történelmi, benne nemzeti typusa. E névvel, e typussal alkották azt állammá a magyarok az államalakulás ama vajúdó korszakának végén, mely a nyugoti római birodalom szétomlásával kezdődött s a népek habzó árjának megülepedésével új Európa alkotó elemeinek maradandó hazákat határolt ki. E névvel, e tipussal jelölt a világ birája, a történelem Magyarországnak az európai nemzet-család kerek asztalánál helyet. Multjának minden dicsősége, jövőjének minden reménye, a kereszténységnek s Európa polgárisodásának tett megbecsülhetlen szolgálatok minden emlékezete szintúgy, mint életerős fenmaradásának roppant európai momentuma: mind ahhoz vannak kötve, hogy Magyarország Magyarország legyen s maradjon. E minőségből kivetkőztetve az, a mi mint Magyarország a történelmi világrend stabilitásának egyik nevezetes eleme Európában, a beláthatlan bonyodalmak fergetegének fészkévé válnék, mely minden létezőt bizonytalanná tenne s Európa jövőjét az ismeretlen fatum zűrje felé sodorná. - Nem akarok a conjecturák terére barangolni, csak arra emlékeztetem önöket, hogy már láttuk, a szerencsétlen Lengyelország példájában, keserves tapasztalással láttuk, mit teszen az, ha az európai államrendszer egy alkatrésze történelmi jellegéből kiforgattatik.

Még csak azt akarom megemlíteni, hogy a Magyarországon beszélt minden más nyelvnek van hazája, melyben az illető nemzetiség nemzeti, politikai léttel bir; a német nyelvnek ott van Németország, a ruthénnak Oroszország, minden többi szláv dialectusnak van saját hazája, a románnak van Moldvája, Oláhországa, a szerb nyelvnek van Szerbiája, - de a magyar nyelvnek Magyarországon kivül hazája nincs. Nagy költőink egyikének szavai szerint nekünk magyaroknak Magyarországon kivül a nagy világon

"Nincsen számunkra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze:
Ott élnünk, halnunk kell."

Ennyit elég volt mondanom, miszerint isten és világ előtt indokolva legyen azon intézkedésünk, hogy a holt latin nyelv helyébe saját élő nyelvünket tettük. De jegyezzék meg jól uraim, a holt latin, nem pedig akármely más élő nyelv helyébe tettük. Mi senkit sem öltünk meg, miszerint éljünk; a hol csak más nyelv használatban volt, egyházban, iskolában, községi igazgatásban, mi azt sehonnan sem szorítottuk ki, sőt segédkezet nyújtottunk, hogy a különböző nemzetiségek nyelvüket az erkölcsi, vallásos, társadalmi és tudományos téren szabadon fejleszthessék. Minden, a mit tevénk, az volt, hogy a holt latin nyelvet kiküszöböltük a közéletből s helyébe a magyar nyelvet tettük Magyarországon.

Mondom: "Magyarországon" és erre figyelmet kérek. Ez intézkedés nemcsak nem terjesztetett ki Horvátországra és Szlavoniára, de sőt a magyar országgyűlés törvénybe is iktatta annak elismerését, hogy a horvátoknak és szlavonitáknak kétségbevonhatlan joguk van saját közigazgatásukban és saját tartománygyűléseiken saját nyelvüket használni, még pedig saját szabályuk következtében, - mely hivatkozás is bizonyságot teszen a társországok autonómiája iránti tiszteletről, melyet Magyarország soha, de soha sem tagadott meg. Az 1848-ban királyi kinevezéssel alakított magyar miniszterium pedig (melynek én is tagja voltam) a törvénynek ez igazságos nyilatkozatát a legszabadelvűbb szellemben értelmezve, a horvátokat és szlavonitákat önként még arra is felszólította, hogy saját nyelvüket még a magyar kormánynyal való érintkezésükben is használják. Ez természetes dolog ugyan, de mert nyelv-erőszakolást fog reánk a rosszakarat, kérkedés nélkül vélem mondhatni, hogy ez oly gyöngédség volt, a minőt sem az angol kormány Irland iránt, sem semmi más nemzet saját koronájának egy kiegészítő része iránt tudtomra soha sem tanúsított.[4]

 

III.
Horvátország és a panslavismus.

Ezek így lévén, önként előadja magát a kérdés: miként történhetett, hogy épen Horvátország, a jogaiban nemzetem által mindig sértetlenül fentartott Horvátország volt az, melyet a bécsi udvarnak sikerült a közös szabadság eltiprásának útjára szédíteni?

A bécsi udvar oly makacs ellenkezést tanúsított minden lépés iránt, mely Magyarország nemzeti s alkotmányos erejének gyarapítására volt számítva, hogy még a latin nyelvnek a magyarral való helyettesítése is 1790-től 1844-ig, tehát 54 évig húzódott küzdelmünkbe került, ámbár oly intézkedésről volt csak szó, melyet a legelső 24 óra alatt aláirt volna minden oly kormány a világon, mely közkötelességeinek legkisebb érzetével bir.

Időközben egy irtózatosan messzevágó mozgalom lett előidézve a szláv nemzetiség különböző ágai között.

Oly ponthoz jutottam fejtegetéseimben, uram, elnök úr, mely közvetlenül belevág azon keleti kérdés megoldásába, mely nagyobb veszélyekkel terhes Európa jövendőjére, mint akármely más, s melyet önöknek utóbbi (krimi) háborúja nemcsak függőben, de sőt súlyosbított állapotban hagyott.

A szláv faj, melynek a horvátok egyik ágát képezik, kevés megszakítással az éjszaki sark-tengertől az Adriai-tengerig s Görögországig, a Fekete-tengertől Mecklenburgig van elterjedve. Számuk meghaladja a hetvenhét milliót, melyből jelenleg több mint ötvenhat millió az oroszok czárját uralja. Közel tizenöt millió az osztrák ház alattvalója. Poroszországra harmadfél millió, a Török-birodalomra három millió hétszázezer esik.

E nagy ethnografiai családnak nemzetekké tömörült tagjai közül szabad múlttal csak három dicsekedhetik: éjszakon a csehek, - s a lengyel élő szobor ama széttagolt, még mindig rángatózó áldozata annak a rettenetes bűnnek, melyet Miller Johannes a "királyok erkölcsiségé"-nek nevez, - délen pedig a horvát-szlavón-dalmát királyság, mely a magyar koronához csatoltatásának köszönheté, hogy több mint hat századon át alkotmányos életet élt.

Miután 1815-ben Lengyelország helyreállításának reménye elenyészett, a panslavismus eszméje, vagyis azon eszme, hogy a szláv faj számos ágai orosz protectoratus alatt egyesíttessenek, Czartoriszky Ádám herczeg, akkoron I. Sándor czár minisztereinek egyike által lett legelőször megpendítve.

Ez tény. Én e tényt Zamojski gróftól, a herczeg unokaöcscsétől, legmeghittebb tanácsadójától, s legtevékenyebb, legavatottabb párthivétől tudom, ki azt velem saját keze irásában közölte, mialatt Sumlán (1849-50 télszakán) együtt letartóztatva voltunk.

Én fel tudom fogni az irtózatos bánatot, mely a lengyel hazafi lelkét feldúlta, midőn hazáját a bécsi congressus az oroszok czárjának markába dobta, s az erőszakos felkonczolás pokoli művére az európai közjog pecsétjét nyomta. Én, ha menteni nem, de felfogni tudom a szédülést, mely a kétségbeesés e kiáltását adta ajkaira: "ha már hazám szabad nem lehet, adj nekünk vigasztalásul faj-nagyságot". S mert ezt fel tudom fogni, nem "censorius" szellemben szólok, de lehetetlen azon meggyőződésemnek nem adnom kifejezést, hogy ha a lengyel hazafi csak gyanította volna is, minő átokszelenczét ürít rettenetes eszméjével a világra: inkább nyelvét harapta volna el, mintsem hogy elröppenni engedje ajkairól a kétségbeesés ama kiáltását.

Sándor czár (akkor még nagyon fiatal ember) Czartoriszky eszméjében az orosz császári hatalom világuralmának csillagát hitte feltűnni s azt az ifjúság s nagyravágyás egész hevével karolta fel, s a hihetetlennel határos: mennyi pénz, mennyi mesterség, mennyi erély lett azóta a panslavismus hitének terjesztésére fordítva.

Ha valakinek a világon, bizonyosan az osztrák háznak volt volna érdekében ez áramlat ellen védgátról gondoskodni, - mert birtokaiban tizenöt millió szláv lakik, s e védgátat a szabadságban, a jog tiszteletében s a népek történelmi egyéniségének kifejtésében könnyen fel is találhatá.

De a bécsi udvar politikájának történelmi vonásai közé tartozik: szítogatni a gyűlöletet a különböző népfajok között, miszerint egyiket a másik erejének megtörésére használva, mindannyit féktelen uralom-vágyának jármába szoríthassa s azért az antagonismust, melyet a pánszláv izgatás a különböző népfajok közt felkeltett, csak oly áramlatnak tekintette, mely a vizet régi elvének, a "divide et impera"-elvnek malmára hajtja, s Metternich, kiben ez elv megtestesülve élt (azt nem is említve, hogy köztudomás szerint Oroszország pensionáriusai közé tartozott), Metternich nem irtózott a pánszlávizmust arra használni, hogy nemzeti viszályt keltsen Magyar- és Horvátország közt, miszerint mind a kettő erőtlenné váljék a bécsi udvar központosító törekvéseinek ellentállani.

Ekként történt, hogy már mintegy 15 éven át 1848 előtt, orosz pénz segítségével s a bécsi udvar nyilt pártfogása mellett, szenvedélyes izgatás űzte játékát Horvátországon, s a bécsi kabinet-politika olajat öntözgetett az izgalom tüzére, miszerint a Magyar- és Horvátország alkotmányos egységében rejlő ellentállási erőt a viszálkodás lángjával elhamvaszsza.

Magyarország megyegyűlései, az alkotmányos szabadság ama megbecsülhetlen védbástyái, nem mulasztották el az uralkodó-házat tiszteletteljes felirásokban figyelmeztetni, hogy ha a pánszláv izgatás nemcsak elnézetik, de még nyiltan gyámolíttatik is a bécsi udvar által: ez végeredményben okvetlenül az uralkodó-ház romlására fog vezetni. Én magam is tagja voltam egykor egy küldöttségnek, melyet Pestmegye Bécsbe küldött a végett, hogy az uralkodót s az uralkodóház tagjait a tények tiszta hiteles előterjesztésével felvilágosítsa, mely előterjesztést - mondani merem - egykoron ez időszak egyik nevezetesebb államokmányának fogják a történetirók tekinteni. De Pestmegye loyalis előterjesztésével még csak az uralkodó elébe sem juthatott: az udvari kamarilla útját állta; a meglepetés fogásához kellett nyúlnunk, miszerint megyénk előterjesztését legalább az uralkodó-ház némely tagjainak kezeibe juttathassuk, - mi felett Metternich, a mindenható miniszter, annyira dühbe jött, hogy még a küldöttség elfogatását is szóba hozta. A megyék loyalis figyelmeztetései nem vétettek tekintetbe; előmozdítóik üldöztetésekre szemeltettek ki, - ellenben Gáj Lajos, a pánszláv izgatás nagymestere, a "legmagasabb" elégedés jeléül, egy brillantos csecsebecsével lett buzdítólag kitüntetve. Most, midőn a "divide et impera"-elv a népek erkölcsi részegségének segítségével a "birodalmi egység" boszorkány-katlanában ideig-óráig diadalt kotyvasztott össze: a kifacsart czitromok természetesen eldobatnak. Ez már így szokás a bécsi udvar politikai konyhájában. A felbrillantozott Gáj nyomorban és szégyenben vonszolja elfelejtett létének terhét; Jellasichot pedig, ki az udvar számára a perfidia piszkos munkáját végigizzadta, az udvari hála a bolondok házába űzte.

Hanem azt kérdezhetik önök: mi dolga volt a panslavismusnak a magyarok iránti gyűlölettel?

Ime válaszom:

A keresztény időszámlálás kilenczedik századának nyolczvanas éveiben a magyarok - ázsiai eredetű nép - meghódították és állammá szervezték azt a szép földet, mely azóta Magyarországul van bevésve a történelem ércztáblájára.

A négy századon át dühöngött népvándorlási zivatar utolsó szélrohama - a magyarok - természetesen össze-visszaszáguldozta Európát, mint egy szilaj mén, de midőn végre lecsillapodott, békés telepedésével bezárta a barbár s kinyitotta a középkorszak kapuját. Később még történtek tengeri invasiók, a móroké Spanyolországban, a normannoké Francziaországban, Angliában, Szicziliában, de ezek részint ideiglenes hódítások, részint úrcserék, részint jövendő concret nemzetiségek alkotó elemei, nem mozdítottak ki helyből nemzeteket, mint a népvándorlás tevé. Ezt a magyarok letelepedése berekesztette. Az ő megtelepedésük előtt a magyarok hazája a vihar fészke volt. Onnan nyújtotta ki az isten ostorának nevezett Attila a világ uralma felé hatalmas kezét, ott született Orestes, az utolsó római császár atyja, ott Odoaker, ki a Caesarok roskadozó birodalmának az utolsó lökést adta meg. Onnan szállott le Alboin, longobardjaival, a mai Lombardia virító sikjaira, onnan reszkettették meg az avarok Byzancziumot a keleten s daczoltak Nagy Károly hatalmával a nyugaton. És Európa jóformán csak népek tábora volt. De a mint Árpád vezér állandó birtokbavétel jeléül leszúrta lándzsáját ama gyönyörű domb tetejére, melyet Szerencsnek nevezett, s melynek én tövénél születtem: a népvihar fészke a megüllepedés őrtornyává lett. A magyarok letelepedése új Európa fejlődésének útján, az első mértföld-jelző, mely az államok állandó belszervezkedési stádiumának kezdetét jelöli.

Ez volt az első nagy szolgálat, melyet a magyar nemzet az európai polgárisodásnak tőn.

Midőn a fürge magyar lovasok raja kóbor árnyékot kezdett vetegetni Európára, az egyház tudós atyjai egész komolysággal vitatkoztak a kérdés felett: vajjon a magyar nem ama Gog és Magog-e, kikről az írás mint a világ végének előfutárjairól szól. Egy tudós würzburgi püspök nagy bölcsen bebizonyította, hogy biz az úgy van. Egy még tudósabb Abbas még bölcsebben bebizonyította, hogy nem úgy van, mert Gog és Magog az egyház szellemi üldözői, minthogy Gog a gyökér (a heresiarchák kevélysége), a Magog pedig az, a mi a gyökérből származik: a heresis terjedése.

Hát ez ellenállhatlan logika "absolválta" a magyarokat e rettenetes vád alul. Azonban a mint ama vágtató lovasok zúgó csoportjai csaknem a mindenütt jelenlevés gyorsaságával tünedeztek fel; amott harczi szekerczét vágtak Byzanczium arany kapujába, emitt végigzúgtak Francziaország déli tartományain, mint egy pusztító jégfergeteg s közeledésükkel még a spanyolokat is rettegésbe ejtették Pyrenaeusaik mögött, a mint csaknem ugyanazon egy perczben hamuba döntötték a szent-galli apátságot Svájczban s Bremát az éjszaki tengernél s a királyi Pavia füstölgő romjain keresztül Calabria végső csúcsáig zúgva, a Scylla szikláiról pillantottak bele a Charybdis tajtékzó örvényébe: nagyon megfogható, hogy a kereszténység csaknem minden templomaiban felhangzott a félelmetes litánia "a sagittis hungarorum libera nos Domine" (a magyarok nyilától ments meg, uram, minket).

Az emberek néha nem tudják, hogy mi az, a miért imádkoznak. Ha az úr meghallgatta volna ama litániát: a korán uralkodott volna az evangélium felett s szent Péter templomának "loggia"-járól egy török imám arab nyelven kiáltotta volna le a capitoliumi Jupiter keresztény lakóinak, hogy az idő rohan.

A rettegett magyarok idő jártával azzá lettek, a mit angol államokmányok e szavakkal fejeznek ki: "fortissimum et celeberrimum reipublicae christianae propugnaculum" (a keresztény köztársaság legerősebb s leghíresebb védfala).

Ez volt a második nagy szolgálat, melyet Európa a magyar nemzetnek köszönhet.

És e magyar nemzet, mely sem fajban, sem nyelvben nincs rokonságban semmi európai népfajjal, - ott áll ama classicus téren, melyen a végzet mérlegében Európa nem egyszer megméretett, ott áll egy ezredév óta mint egy hatalmas ék az éjszaki és déli szláv fajok között. Kivéve Moldvát és Oláhországot, melyek a mellett, hogy az orosz egyházhoz tartoznak, sokkal gyöngébbek, semhogy gátot képezhetnének, hacsak nem szövetséges combinátióban egy oly szabad és független Magyarországgal, mely nem a bécsi dynasticus nagyravágyás vontató-kötelén rángattatik, hanem nemzeti politikát követhet; Moldvát s Oláhországot kivéve, mi magyarok egyedül szakítjuk meg a pánszláv assimilátió folyamát. A panslavismus nagyravágyó czéljai soha sem juthatnak teljes valósulásra, hacsak Magyarország vagy fel nem daraboltatik, mint a keresztre feszített Krisztus palástja vagy szélhüdötté nem leszen, mivelhogy nem független. A cseh Safarik, a panslavismus egyik legfanatikusabb, de kétségenkivül legtudósabb szóvivője, ki nem fárad a siralmas sopánkodásban, hogy ha a magyarok közbe nem tolakodnak (a mint Európára áldásos megtelepedésüket nevezi), a szlávok már rég uralkodnának a világ felett.

E sopánkodásban kétségtelenül anachronismus is, kérkedő nagyítás is van. Az első, mert a szláv egység eszméje nagyon új eszme; csak Lengyelország legyilkolásával született, csakis azzal születhetett, mert a hetvenhét millió szláv közül ötvenhat az orosz czárt uralván, az orosz nélkül panslavismus nem is képzelhető, az pedig csak Lengyelország sírján keresztül juthatott a panslavismus gondolatához; ha Lengyelország áll, az a hős nemzet sokkal inkább gyűlölte az oroszt, mintsem hogy valaha megbarátkozhatott volna az orosz protectoratus horgára fűzött panslavismus eszméjével. Tehát anachronismus azt mondani, hogy a szlávok már rég uralkodtak volna a világ felett. De nagyon merész kérkedés is, mert ahhoz a szláv világuralomhoz a hetvenkilencz millió latin s (az angolszászt beleszámítva) nyolczvankét millió német fajnak is szólója van.

Hanem annyi bizonyos, hogy a hetvenhét millió szlávnak orosz vezénylet alatt egy testté tömörülése oly perspectiva, mely felé már a törekvés is Európa minden érdekeinek kiszámíthatlan convulsiójával terhes, valósítása pedig nem is képzelhető a nélkül, hogy a szabadság és előretörő polgárisodás geniusa mindaddig búcsút vegyen Európától, mig ama rengeteg épület saját súlya alatt össze nem roskad.

De a törekvés megvan. I. Sándor czár ideje óta megvan. Mi magyarok pedig útjában állunk a déli s éjszaki szlávok egyesülhetésének. Hogy útjában állunk, ez a harmadik nagy szolgálat, melyért Európa a magyar nemzetnek hálával tartozik. De egyszersmind kulcsot nyújt annak megértéséhez, miként történhetett, hogy a pánszláv izgatók haragos gyűlölettel szemlélték a magyar nemzetiség ifjonti erős vérkeringésének nyilatkozványát. Innen van, hogy minden lépésnél, lett legyen bár politikai vagy társadalmi, mely életerőnknek kifejtésére s alkotmányos függetlenségünk biztosítására volt számítva, őket mindenütt utunkban találtuk, a király tanácsaiban, az országgyűlésen, a köz- és társadalmi életben, mindig és mindenütt.

S e tekintetben az átok burjánjának legtermékenyebb mezeje Horvátország volt, hol az általunk mindig tiszteletben tartott municipális önkormányzat paizsa s a bécsi udvar nyilt pártfogása alatt teljes szabadsággal szórhatták a gyűlölet magvait és érlelhették az ellenségeskedés termését.

Saját népük előtt természetesen óvakodtak feltárni a pánszláv eszme hord-távlatát, különben a horvát nép egészséges nemzeti szelleme borzalommal fordult volna el tőle, mint nemzeti egyénisége gyilkosától. Népüknek tehát csak fajának fiatal erejéről, számáról, magas hivatásáról beszéltek, s a szomszéd török birodalom szláv népeire való vonatkozással mutogatva reá földleirati és történelmi helyzetük előnyeire, azzal kecsegtették, hogy a polgárisodásban köztük leghaladottabb s egyedül szabad Horvátország van hivatva egy független délszláv állam központját képezni a jövendőben.

Nem reám tartozik e hivatási igényt a szerb nemzet által táplált hasonló igénynyel összehasonlítani, hanem mert valószinű, hogy ez este mondott szavaim e terem falain túl is hallhatók lesznek: ezennel becsületes őszinteséggel kinyilatkoztatom, hogy ha ilyen Horvátország rendeltetése, én baráti érzettel isten áldását kivánom hozzá; de komolyan figyelmeztetem a délszláv népeket: ne téveszszék szem elől, hogy a panslavismus egy dolog, a nemzetek szabadsága s független nemzeti léte egy egészen más dolog; a mig egy oldalon az orosz, más oldalon a bécsi udvar nagyravágyása keverik a keleti bonyodalmak kártyáit, minden lehető szláv mozgalom Európa délkeletén nem szabadságra, hanem úrcserére s végeredményben az orosz suprematia vontató-kötelére fog vezetni; figyelmeztetem a délszláv népeket, hogy ha a török uralom napjai meg vannak a végzet könyvében számlálva, a délszláv népek csak úgy számíthatnak szabad és független jövőre s nemzeti egyéniségeik fentartására, ha szomszédjukban egy szabad és független magyar nemzet él, mely távol minden terjeszkedési, távol minden uralmi vágytól, ép úgy saját létérdeke által van arra utalva, hogy a szomszéd népeknek szabadságuk s nemzeti egyéniségeik megőrzéséhez segédkezet nyújtson, mint a hogy saját létérdeke által van arra utalva, hogy a szláv népek nemzeti egyéniségeit felolvasztással, jövőjüket szolgasággal s Európát beláthatlan romlással fenyegető panslavismusnak egész erejével, utolsó csepp véréig ellentálljon.

Okom van hinni, hogy ez igazságok az utóbbi évek alatt tért nyertek a kiábránduló népek belátásában. Ne adja isten, hogy a kijózanodás mulékony legyen! De azon időben, a melyről szólok, a pánszláv izgatóknak még tehetségükben állt a horvát nemzetiség dicséretes felébredését gyűlölet felszítására használni eszközül a magyar nemzet ellen, azon téves hitre szédítve a horvátok tetemes részét, hogy ha jövendőt kivánnak saját nemzetiségüknek, nemcsak minden módon akadályozniuk kell Magyarországot az erőtfejtő haladásban, hanem segíteniök is kell a bécsi udvart, hogy Magyarországot eltiporhassa, - holott a tény az, hogy Magyarország szabad és erős nemzeti élete kétségtelenül védbástyája volna Európának a panslavismus ellen, de nemcsak hogy nem akadály a horvát, szerb, román nemzet életerős kifejlődésének útjában, sőt leghasznosabb, legbiztosabb szövetségesük, mely nélkül lehetetlen boldogulniuk, ép úgy, miként egy szabad Magyarország nélkül sem a lengyeleknek, sem a cseheknek nem fog sikerülni elvesztett nemzeti létüket visszaszerezni vagy fentartani, ha valamely véletlen szerencse folytán visszahelyezniök sikerülne is.

Volt párt Horvátországban, - őszinte tisztelettel mondom ezt, melybe a szomorú sorsukra való visszaemlékezés mély bánatot vegyít - volt párt Horvátországban, mély belátású hazafiak, kik szivükön viselvén a horvát nemzetiség igaz érdekeit, mint senki hivebben, senki jobban nem viselheti, a mozgalom kezdete óta belátták, hogy a magyar nemzetiség erőteljes virágzása a horvát nemzetiség előhaladó kifejlődésének legbiztosabb, sőt egyedüli kezessége; a kik belátták, hogy Horvátország szabadsága elválaszthatlanul hozzá van csatolva Magyarország szabadságához, s hogy a panslavismus csóvája, ha idején el nem oltatik, temetési máglyát fog felgyujtani a szabadság számára, melyet Horvátország hat századon át élvezett a magyar alkotmány sánczainak oltalma alatt. A horvát hazafiak e derék csoportja szilárd határozottsággal pótolva számbeli kisebbségét, a jó ügy védelmében éveken keresztül résen állott, de a pánszlávok a tömegek szenvedélyéhez harsányan szóló "nemzeti párt" hamis czímével kérkedve, amazokra a "magyar párt" elnevezést ragasztották, s vele a felizgatott tömegek gyűlöletét, melynek bőszült szenvedélyei által, midőn az álnokság vihara kitört, a derék csoport szerte szóratott. A részrehajlatlan történelem igazságot fog szolgáltatni emléküknek; bár találnának még meglevő romjai vígasztalást a reményben, hogy a borúra derű következik s az igaz, jó ügyre még jövendő vár.

Történelmi fejtegetéseim e fejezetét két tény felemlítésével akarom berekeszteni.

Az egyik az, miként annak bebizonyítása végett, hogy a horvátoknak teljességgel semmi okuk nem volt nemzetiségüket tőlünk félteni, vagy ellenünk panaszkodni, nemcsak czáfolhatlan tényekre, de még a később, 1848-ki deczember elején nem népei, hanem saját családja által egy palota-forradalommal trónjától megfosztott V. Ferdinánd király tanubizonyságára is hivatkozhatom, ki a lázongó horvátokhoz 1848. junius 10-én intézett királyi nyilatkozványában határozottan kimondotta, hogy a horvátoknak nemcsak legkisebb okuk sincs panaszra a magyar nemzet ellen, de sőt bő okuk van hálával viseltetni Magyarország iránt, "mert nagyobb kiváltságokkal lettek felruházva, mint akárki más a magyar szent korona alattvalói közül."

Nem lehet mondani, hogy a király e nyilatkozatát mi sugalmaztuk, mert e királyi manifestum Insbruckban, Tyrolban kelt, hova a mi hatalmunk el nem ért.

És valóban a horvát-szlavon nép romlatlan tömegei maguk is érezték, hogy a király nekik igazat mondott. Küzdelmünk kezdetén a Horvátországból reánk tört seregekből egy egész hadtestet fogtunk el, mely Roth és Philippovics osztrák tábornokok parancsnoksága alatt tiz-tizenkétezer szlavon határőr-katonából állott. Ezek, midőn a vitéz, de gyakorlatlan s rosszul fegyverzett magyar népfelkelés által bekeritve, magukat jóformán ellentállás nélkül megadták, azt felelték tábornokaik szemrehányásaira, hogy teljességgel nem látnak okot, miért verekedjenek magyar testvéreikkel, kik sem őket, sem hazájukat soha semmi bántalommal nem illették. A másik tény az, hogy látván a pánszláv izgatók által felkeltett s Metternich által szítogatott indulatosságot Horvátországon, én voltam az, ki mintegy öt évvel 1848 előtt Pestmegye közgyűlésén következőleg nyilatkoztam:

"Hatszáz éves testvéries együttlét után a horvátok, ugy látszik, megunták a kapcsolatot Magyarországgal. Én nagy becsben tartom e kapcsolatot, - de még nagyobban nemzetem becsületét. Isten őrizzen, hogy a magyar nemzet mocsoktalan neve azon szemrehányásnak tétessék ki a világ előtt, mintha erőszakolni kivánná a horvátokra a nekik nem tetsző viszonyt. Én ezennel indítványozom: jegyeztessék fel utasításul Pestmegye követének az országgyűlésre, hogy mi horvát testvéreinknek teljes szabadságot ajánlunk elválni a magyar koronától. Menjenek békével. Vigyék magukkal áldásainkat s legjobb kivánatainkat, hogy boldogok és szerencsések legyenek."

Indítványom elfogadtatott s országgyűlési utasításba adatott. A horvátok voltak, kik megdöbbenve szabadkoztak az ajánlattól. Horvátország követe még az isten nevére - "per amorem Dei" - is rimánkodott, hogy ejtsük el e gondolatot.

Ilyen a nyelv s nemzetiségi viszály eredete Magyarországon, s ilyen a magyar nemzet soha meg nem tagadott szabadelvüségének, nagylelküségének történelme. Valóban szívháborító dolog, hogy egész multunknak kiáltó tanubizonyságával szemben mégis akadnak emberek, kik az ellenünk elkövetett irtózatos bünöket palástolandók, a közös jogért, közös szabadságért hősiesen vivott nemes harczunkat azzal rágalmazzák, hogy az csak faj-harcz volt, melyben mi a többi fajok elnyomására törekvő uralgó fajnak szerepét töltöttük be. Legyen biró köztünk isten s a történelem. Én harag s indulat nélkül mondtam el önöknek az igazságot.

E fejtegetések kapcsában önként felmerül a kérdés, hogy miután sem Horvátországnak, sem a magyarországi nem-magyar népfajoknak nemcsak panaszra nem, de sőt hálára volt okuk a magyar nemzet iránt: miként történhetett mégis, hogy fegyvert fogtak ellenünk, még pedig ép akkor fogtak fegyvert, midőn mi széles demokratiai alapra fektettük az ő számukra is a szabadságot, s mi volt a czél, mely e fegyverfogásnál szemeik előbb lebegett?

A nemzetiségek fellázadása, mely önvédelmi szabadságharczunkat polgárháború iszonyaival complicálta, a bécsi udvar bujtogatásaival áll kapcsolatban. A kérdés tehát azon másikkal vág össze: mi indíthatta az osztrák-házat arra, hogy hazámat vérbe-lángba borítsa? volt-e valami a harczot megelőzött eseményekben, a mivel ez irtózatosság bünét isten és a történelem ítélő-széke előtt, ha nem is menteni, de legalább enyhíteni lehetne?

E kérdés visszapillantást teszen szükségessé a harczot megelőzött mozgalomra, miszerint annak természete s hordereje tisztában álljon önök előtt.

 

IV.
Visszapillantás a harczot megelőzött reform-mozgalomra.
Demokratikus reformok.

A világ megszokta az utóbbi magyar szabadságharczot forradalomnak nevezni.

Bármennyi elferdítés jutott is forgásba felőlünk ellenségeink álnokságainak műhelyéből, annyit mégis köztudomású dolognak vélek feltehetni, hogy 1848-ban volt ugyan forradalom Magyarországon, de azt nem mi magyarok, hanem a bécsi udvar csinálta. Az uralkodó-ház volt az, mely a királyi szentesítés mellett alkotmányos uton létesített törvényes állapotot fegyveres erőszakkal megtámadta; mi védelmi állást foglaltunk el a törvény mellett e támadás ellenében.

Nem azért mondom ezt, mintha személyemre nézve a forradalmi czimtől szabadkozni akarnék. Én a forradalmat a népek szent jogának tartom s vallom, de egyszersmind oly vég-eszköznek tekintem, melyhez a népeknek csak azon esetben szabad nyulniok, midőn vagy nemzeti létüknek, vagy jogaiknak s szabadságuknak akár visszaszerzésére, akár megvédésére más módjuk nincs, vagy midőn boldogságuk szabad fejlődésének valamely fennálló rendszer annyira utjában áll, hogy minden áron való eltávolítását a nemzet szent érdekei követelik.

E szempontból indulva, nyiltan bevallom, hogy én óhajtom is, akarom is a forradalmat. Könnyelmüen sohasem fogok nemzetem vérével játszani; lelkiismeretes szigorusággal számot vetek a siker kilátásával: de ha az igazságos isten könyörülete siker kilátásaival biztató alkalmat nyújt, én, híven osztozva a veszélyben, minden lehetőt el fogok követni, hogy nemzetem kezében a jogot és szabadságot visszakövetelő forradalom zászlaja fennen loboghasson. Isten is engem akként segéljen, a mint ez elhatározott szándékom és pedig szándékom azért, mert, a mint a körülmények állanak, nemzetem csak forradalom által szerezheti vissza szabadságát és függetlenségét, melytől isten és ember igazsága s jog, törvény és szerződések ellenére megfosztatott.

Ilyen a helyzet most, de 1848. tavaszán nem ilyen volt. Akkor nekünk forradalmat csinálni eszünk ágában sem volt; akkor mi csak reformokat akartunk s azokat a király szentesítése mellett alkotmányos uton keresztül is vittük.

Tévednek, a kik azt hiszik, hogy a mozgalom ama villanyos lökésből származott, melyet a váratlan februári franczia forradalom[5] adott a kontinensnek.

Igaz, hogy az a forradalom országgyülésen egybegyülve találta Magyarország akkor még kiváltságos elemekből álló törvényhozását, s az is igaz, hogy a hatalmas forrongás, melyet a franczia forradalom Európaszerte felkeltett, nagy mértékben hozzájárult "kapaczitálni" ugy politikai elleneinket a hazában, mint ellenségeinket az udvarnál, mikép reformjavaslatainknak tovább is ellenszegülni nem lesz tanácsos; ennyi igaz; de az is igaz, hogy reformjavaslataink teljességgel nem a franczia forradalom lökéséből eredtek; nem volt azokban semmi uj, akár elvi, akár kiterjedési tekintetben. Czáfolhatlan bizonysága ennek az, hogy nekem, ki mint Pestmegye követe, azon reformok keresztülvitelében munkás részt vettem, mindazon reformok részint elvileg, részint még detail-okban is utasításba voltak adva küldőim által, - ez utasítás pedig még 1847. nyárszakán lett kidolgozva, tehát olyan időben, mikor a februári forradalom lehetőségéről még hónapokig a világon senki sem álmodhatott. Sőt a dolog akként áll, hogy a programm, melyet az 1847-48-ki országgyülésen keresztülvittünk, egyenesen azon reform-mozgalom eredménye, mely már 1790 óta fennállott az országban; e programm alapelvei nyilvánosan megvitattatnak éveken keresztül, évekkel a februári forradalom előtt, s mi ez izgató esemény befolyása alatt semmit sem változtattunk programmunkon. Nem oly növény volt az, melyet egy rögtönös izgatottság melegágya hoz létre, hanem a nemzet fájának egészséges gyümölcse, mely a nemzeti bölcseség s lankadatlan hazafiság geniális levegőjében bimbózott, virágzott, megtermékenyült, fejlett és megért.

Reformjaink ez eredete magában is bizonyságot nyújt a felől, hogy azok nem szolgáltathattak okot a hatalomnak erőszakhoz nyúlni ellenünk, kik békés uton a progressiv fejlődés történelmi törvényének határai közt maradtunk.

És valóban a javításokat, melyeket keresztülvittünk, két elvre lehet visszavezetni. Az egyik elv: igazság a népnek, - a másik: biztosítás az alkotmánynak.

E második jogunk volt, - az első kötelességünk.

E kötelesség azon igazságon alapszik, melyet Fortescue, Anglia lordkanczellárja, négyszáz év előtt e szép mondatba foglalt össze, "a szabadságot isten ojtotta belé az ember természetébe." Mi meghódoltunk ez igazságnak. Éreztük, hogy azt, a mi az emberiség közös öröksége, egy vagy más osztály számára kiváltság gyanánt monopolizálni árulás a természet ellen, lázadás isten ellen. Mi szerettük a szabadságot. Őseink bizonyságot tettek e szeretet felől vérök özönével a csatatéren és a vérpadon; de önfeláldozásaik közt egyről megfeledkeztek: megfeledkeztek a parancsról, hogy a ki szabad akar lenni, annak igazságosnak kell lennie. Mi elhatároztuk helyrehozni e feledést, s nyilt - nem zsugori - kézzel szolgáltatni a népnek igazságot.

Lemondtunk a nép kárával örökségül reánk szállott osztálykiváltságokról, szabadalmakról, mentességekről, s kijelentve, hogy osztozni fogunk a néppel minden közterhekben s közkötelességekben: törvénynyel hivtuk fel a népet, hogy osztozzék velünk minden közjogban, állami életünk minden áldásában, alkotmányunk minden jóvoltaiban; felhivtuk, hogy legyen szeretett és szerető testvérünk a személyes, vallási, polgári és politikai szabadság élvezetében ép oly teljesen, mint a hogy mindnyájan - királyok és koldusok, gazdagok és szegények, - testvérek vagyunk a halandóság köz-sorsában e földön s a halhatatlanság reményében a síron túl.

Ha szemügyre veszszük a progressiv haladás mértföldjelzőit az európai társadalom fejlődésének utján, akként találjuk, hogy a kevesek uralmának stádiumáról a nép uralmához átvezető hidul az egy-uralom szolgált.

A magyar nemességnek örök dicsőségére válik, hogy nálunk ez átvezető-hidra szükség nem vala. - Egy napon a magyar nemesség, mint a mesebeli Phőnix, maga gyujtotta meg halálmáglyáját, s a következő napon feltámadt hamvaiból, nem többé mint osztály, hanem mint nagy szabad nemzet.

Egyenlő szabadság, egyenlő jog, egyenlő kötelesség az ország minden polgára számára, faj-, nyelv-, vallás-különbség nélkül: ez volt 1848-ki vívmányainknak első fele.

Áldom istenemet, hogy e munkában több, mint közönséges részt vennem engedtetett.

Szabadságot kérek, e vívmányok közül egyet, a jobbágyság eltörlését kissé részletesebben megismertetni. Talán érdekelni fogja ez ügy önöket, minthogy az agrárius kérdés a brit birodalomban még megoldásra vár.

Engedjék, hogy a dolog megértése végett rövid vázlatát adjam a jobbágyság (tenantry) állapotának, a minő az nálunk 1848-ig volt.

Külföldi irók, e reformunkról szólva, e kifejezést szokták használni: "emancipation of serfs." Tiltakoznom kell e felfogás ellen. E szó alatt "serf" (melyre a magyarnak szava sincs; a "szolga" nem "serf", hanem "servant") oly ember értetik, ki urának földjéhez van kötve, ki szabad költözködés jogával nem bir. Ily állapot nemcsak a mi időnkben nem, de kivéve egy rövidke szakot a XVI-ik században, sohasem létezett Magyarországban, még azon sötét időkben sem, midőn a földhöz ragadt szolgaság mindenütt el volt fogadva Európában. Nálunk a földmivelő nép szabad költözködése szokásjogilag mindig fennállott, a XV-ik században pedig irott törvénynyel is megerősíttetett. Európa minden országában voltak paraszt-lázadások; Németországban a legirtózatosabbak, Francziaországban a legszámosabbak; voltak Angliában, Skócziában is: Magyarországon a legkevesebb fordult elő, általános voltaképen csak egy volt, a XVI-ik század elején. Akkoron a bőszült boszu első hevében a szabad költözködés egy kis időre felfüggesztetett, de alig hogy lecsillapodott a vak szenvedély, a felfüggesztett szabadság ujra helyreállíttatott, a törvényhozók pedig, többnyire földesurak, s mindannyian kiváltságos osztálybeliek, bünbánó vallomást iktattak törvénybe, kimondván, hogy "soha semmi sem ártott többet az országnak, mint a földmivelő nép elnyomatása, melynek panaszos kiáltása folyvást vádlólag száll fel az ur szine elé" (jugiter ascendit in conspectum Domini).

Egy másik nevezetes tény az, hogy a magyar jog a földet soha sem tekintette oly absolut magán-tulajdonnak, mint az ingó vagyont. Az ország földe nem pusztán oly terület, mely jövedelmet nyujt, hanem oly terület, melyen a nemzetnek élnie kell. Ez minden időben alapelv volt a magyar jogban. Ez elv következtében a földbirtokosok tetszésük szerint csak majorságaikat használhatták, vagyis azon földet, melyen nép nem lakott, melyből a nép nem élt; azon földből ellenben, melyen a nép élt, csak a föld hasznának egy részéhez volt joga pénzben, munkában, természetben a földesúrnak, - de kivéve a törvény által szigorúan körülirt kevés esetet, s akkor sem önkényileg, hanem birói eljárással, a földmivest nem mozdíthatta el a földről, melynek miveléséből élt, s még e ritka esetben is mást tartozott helyébe telepíteni, a földet magát sohasem sajátíthatta el a saját használatára, miként itt önöknél teheti,[6] még azon esetben sem, ha a földmives-család kihalt, nemcsak hogy a földet el nem sajátíthatta, de még az u. n. "urbér"-t, vagyis a jobbágy (földmives) által kiszolgáltatandó javadalmakat sem emelhette fel, mert ezek törvény által voltak változhatlanul meghatározva.

Nálunk a jobbágy-nép (tenantry) helyzete következőleg volt törvénynyel megállapítva:

Egy-egy egésztelkes gazdának (vidéki külömbség szerint) joga volt 16-40 hold szántóföldre, 6-22 hold rétre, 4-22 hold legelőre. Egy ily 26-tól 84 holdig terjedő telektől a jobbágy tartozott földesurának évenkint (egy u. n. hosszu fuvart is beleértve) 54 napot marhával dolgozni (egy-egy napi marhás munkáért két napi gyalog munka számíttatván), kilenczedet adni szántóföldjei terméséből (még pedig nem a tiszta haszonból, hanem a nyers termésből), s egy forint füstpénzt fizetni. Fractionált telkeknél e járandóságok is arány szerint fractionálva voltak.

Ez, a mint látják önök, egészen külömbözik az angol bérrendszertől, mely mind időre, mind bérre nézve alkutól függ a földbirtokos s a tőkéjét haszon reményében földmivelésbe fektető bérlő között.

A nálunk fennállott jobbágyrendszert a nemzetgazdászat kényszermunka járadék-rendszerének (system of compulsory labor rent) nevezi. Az önök rendszere kereskedelmi természetü; a magyar feudális eredetü s ép azért a kettő nem is jöhet hasonlítás alá. De tekintve a jobbágy elmozdíthatlanságát, talán lehetnek, kik a nálunk divatozott rendszert a volt franczia s még mindig fennálló olasz "feles" (metayer) s az irlandi "cottier" és "conacre" rendszernél előnyösebbnek tarthatják. Azonban akármint legyen is ez: mi, tekintetbe véve először nemzetgazdászati szempontból azt, hogy az ország termőföldje legnagyobb részének ily szolgálatokkal való terhelése az okszerű földmivelést teljesen lehetetlenné teszi, mind a két félre nézve káros, tehát az ország közjólétének érdekeivel ellenkezik; tekintetbe véve másodszor jogi szempontból azt, hogy a földesur tulajdonát nem a nép kezén levő föld maga, hanem csak a törvény által megszabott járandóságok képezték; s tekintetbe véve harmadszor igazság és politika szempontjából azt, hogy a népnek szabadsággal tartozunk, a szabadság fogalmához kötött polgári és politikai jogok gyakorlása pedig a jobbágyi függéssel, a jobbágyi kötelezettségekkel összeférhetlen: e tekintetek által vezéreltetve, elhatároztuk, hogy a jobbágynép millióit a közös haza azon földjének szabad birtokosává teszszük, a melyet mivelt, a melyen élt.

De midőn e szerint a népnek igazságot szolgáltattunk, - a földesurak iránt sem akartunk igazságtalanok lenni. Tiszteletben tartottuk a tulajdon elvét, mely kártalanítást parancsolt, - s a kisajátítási elvet alkalmaztuk. Felbecsültettük azt, a mi a földesúr törvényes tulajdonát képezte, t. i. az urbéri javadalmakat, a felbecsülés alapjául nem a terhet vevén, melyet a javadalmakat kiszolgáltatók viseltek, hanem a hasznot, mely abból az illető földesurakra valósággal háramlott; ezt a hasznot tőkésítettük s a tőke erejéig az illető földesuraknak kamatozó s fokozatosan törlesztendő államkötelezvényeket adtunk, ezeket valóságos államadósságnak nyilvánítottuk, s kifizetését első sorban a kincstári fekvő javakkal, ezek elégtelensége esetére pedig az ország minden egyéb jövedelmeivel is biztosítottuk.[7]

Áldott legyen a napnak emléke, melyen kötelességünket hazánk népe iránt ekként teljesítenünk, tartozásunkat ekként lerónunk megengedtetett. Nem sokallom a szenvedéseket, melyek életemnek osztályrészül jutottak: gazdagon ki vannak egyenlítve e napnak emléke által.

Mert hát ama hatalom, melynek kétszázezer orosz szuronyra vala szüksége, hogy felemelkedjék a porból, hová őt isten igazsága halálig sértett nemzetem hős karjai által sújtotta, - ama hatalom összetiport minden jogot, minden törvényt, minden szabadságot, jobb sorsra érdemes szerencsétlen hazámban: de a nép javára intézett törekvéseinknek ezen egy ágazatához még ő sem mert, még ő sem merhetett hozzányulni, bár bitor hatalmának a jezsuitismusban támaszt keresve (a mi az egy II. József kivételével, hazánk állandó jellemvonásaihoz tartozik) annyit mégis merénylett, hogy az 1855-iki concordatummal más alakban, de teljes mértékben ujra nyakába vetette a népnek a papi tizedet, melyet mi a jobbágyi szolgálatokkal és fizetésekkel együtt szintugy eltörlöttünk, még pedig (dicsőségeül legyen említve) a hazafias magyar egyházi rend saját indítványára., mely a papi-tizedről minden kárpótlás nélkül önként lemondott.

Ezt a terhet a nép ujra kénytelen viselni, de jobbágy lenni megszünt. Magyar-, Horvát-, Szlavon-országok és Erdély földmivelő-népe, faj-, nyelv-, vallás-külömbség nélkül ma is szabad birtokos (free holder); mintegy két millió család, körülbelül tizmillió emberi lény élvezi a szabad földbirtok megbecsülhetlen magánáldását, és élvezni fogja, a mig az a föld áll s ő azon földet lakja; bármi viszontagság rejlik is a jövendő homályában, ez áldást tőle semmi önkény, semmi erőszak el nem veheti. Sőt azt is mondhatom, hogy e vivmányunk áldásai nem maradtak saját határainkra szorítva. Az általunk adott példa ellenállhatlan ereje kihatott Csehországra, Galicziára s a határos osztrák tartományokra, s még azon emancipationális mozgalomra sem volt befolyás nélkül, mely Oroszországban kezdőfélben van.

Ha a magyar szabadságharczot forradalomnak lehetne nevezni, azt mondanám, hogy nem egy győzelmes forradalomra utalhatnék, mely nem dicsekhetik ily fontos maradandó eredménynyel, mint a minőt a mienk, bukásunk daczára, hátrahagyott.

Azt gondolom, uraim, a tények ez egyszerű előadása meg fogta önöket győzni, hogy reformjaink ez ágazataiban még a legálnokabb casuistica sem találhat semmi olyasnak még csak árnyékára sem, a mivel a bécsi udvar által ellenünk alkalmazott erőszak istentelenségét palástolgatni lehetne.

Ezt nem is merik tenni, hanem tesznek mást: el akarják orozni nemzetem becsületét, mely e vivmányokhoz kötve van; el akarják foglalni maguk számára a hála és ragaszkodás érzetét, melylyel a nép e vivmányokért a hazának tartozik s melyből akaratot és határozottságot merít nem türni, hogy idegen hatalom bitoroljon önkényuralmat a magyar haza felett, melynek annyi hálával tartozik.

Még csak e napokban is láttam angol könyvet, - angol könyvet! uraim! melyben a jobbágyság felszabadítása s a nemesség adómentességének eltörlése szemtelen hazugsággal a császári kegynek tulajdoníttatik, s azon győzelem eredményeül magasztaltatik, melyet Austria orosz fegyverekkel vivott ki Magyarország felett.

Szomorú dolog, hogy az osztrák álnokság még itt a szabad Angliában is ily bérencz-tollra talál.

A személyemre szórt rágalmakon tultehetem magamat hallgatagon, de midőn nemzetem becsülete ekként megtámadtatik, a történelem igy meghamisíttatik s a legundokabb bűn igy érdemmé mázoltatik: nem teljesíteném a becsületes ember kötelességét, ha ez álnokságra az alávaló hazugság bélyegét nyilvánosan reá sütni elmulasztanám.

 

V.
Az alkotmány biztosítására hozott törvények.

Mondottam, hogy 1848-ban valósított programmunk másik részét az alkotmány biztosítása képezte; s hogy ehhez kétségbevonhatlan jogunk volt.

E jog bebizonyítása végett elég lesz Magyarországnak történelmi s törvényes állását az európai államrendszerben röviden megállapítanom.

Magyarország első megalkotása óta a IX-ik században mindig szabad és független állam volt.

A Habsburg-ház a XVI-ik században került a magyar királyi székre. Közel a XVII-ik század végéig mint választott királyok uralkodtak. Ekkor a trónöröklési jog a fiú-ágra szorítva elfogadtatott s a XVIII-ik század második tizedében a női ágra is kiterjesztetett ugyanazon örökösödési rend szerint, melyet a dynastiának "pragmatica sanctio" néven ismeretes házi-szabálya a Habsburg-ház u. n. örökös tartományainak birtoklását illetőleg megállapított.

De mindez Magyarország szabad és független államiságán jogilag és törvényileg a legkevesebbet sem változtatott.

A nélkül, hogy az ünnepélyes diplomácziai biztosításokat s a Habsburg-házbeli királyok koronázási okleveleit és esküit idéznem kellene, Magyarország e törvényes állásának bebizonyítására elég lesz egyik alaptörvényünk szavaira hivatkoznom, mely 1790-ben, tehát (a mire figyelmet kérek) 67 évvel a nő-ági örökösödés elfogadása után II. Leopold király ünnepélyes szentesítése mellett hozatott.

E törvényben, minden félremagyarázhatást kizáró szabatossággal, a következő nyilatkozat foglaltatik:

"Ámbár a felséges austriai ház nő-ágának Magyarországra s kapcsolt részeire az 1723-iki I. és II. t.-czikkekkel megállapított örökösödése ugyanazon fejedelmet illeti, a kit a többi ugy Németországban, mint azonkivül fekvő s a megállapított öröklési rend szerint elválaszthatlanul birtoklandó többi országokban és tartományokban illet: Magyarország mindazáltal kapcsolt részeivel egyetemben szabad és egész kormányzati alakzatára nézve (minden kormányszékeit is beleértve) független ország, azaz semmi más nemzetnek vagy országnak lekötve nincs (obnoxium), hanem saját önálló léttel (consistentiam) és alkotmánynyal bir, következésképen ugy ő Felsége, mint örökösei által saját törvényeivel és szokásaival, nem pedig a többi tartományok módja szerint országlandó és kormányzandó."

Nem gondolom, hogy az önálló, szabad, független államiságot tisztábban kifejezni lehetne, mint a miként azt Magyarországra nézve e törvény kifejezi.

És megjegyeztetni kérem, hogy e törvény tartalma nem valamely uj vivmány, hanem egyszerűen egy szerződésileg megállapított, diplomaticailag megerősített kétségtelen történelmi tény constatálása. Ép azért e törvény nem is mondja, hogy "a király megegyezik, hogy ez igy legyen", miként ez uj intézvények behozatalánál szokásban van, hanem bevezetésül annyit mond, hogy "a király elismeri, hogy ez igy van", és ez elismerés folytán kötelezettséget vállal, hogy mind maga, mind a királyságban utána következő minden örökösei Magyarországot szabad és független államnak tartoznak is, fogják is tekinteni, s nem többi tartományaik módjára, hanem csak saját törvényei és szokásai szerint tartoznak is, fogják is kormányozni.

Minthogy a trónörökösödés törvény által lett behozva, nem szenved kétséget, hogy az örökösödéshez kötött kötelezettségek ipso facto az örökösökre is kiterjednek, azonban figyelmeztetni kivántam önöket, hogy e kiterjedése a kötelezettségeknek minden következő örökösökre e törvényben még világosan is említve van. Figyelmet érdemel ez azért, mert ama fiatal császár, ki most Magyarország felett hatalmaskodik, palota-forradalom által jutott a hatalom birtokába. A dynastia tagjai elmozdították az uralkodót, s helyébe Ferencz Józsefet tették, kit, az örökösödés megállapított rendje szerint, az uralkodás még az uralkodó halála esetén sem illetett volna; tették pedig ezt azért, miszerint Magyarország függetlenségének felforgatásánál jog, igazság s józan ész ellenére azon ürügyre hivatkozhassanak, hogy Ferencz József még nem esküdött meg a magyar törvények megtartására, azokat tehát megtartani nem is tartozik.

Az ember lelke elszomorodik, látva, hogy minő észficzamlásokhoz folyamodnak a zsarnokok, tetteik palástolása végett.

Magyarország az 1723-iki törvényekben kétoldalu szerződést kötött a néhai Habsburgok nő-ági ivadékaival, ezeknek öröklési jogot adományozott a magyar királyi trónusra, de adományához feltételül kötötte, hogy Magyarország önállását, szabadságát, függetlenségét tiszteletben tartsák, s az országot sem önkényleg, sem többi tartományaik módjára, hanem saját alkotmánya szerint, saját törvényeivel kormányozzák. Ezt a kikötést a dynastia elfogadta. Ez volt a magyar királyi szék alku szerint megállapított ára. Önökre bizom megmondani, hogy mi név illeti meg azt, a ki az árt meg nem fizeti és a portékát mégis megtartja.

Ha a néhai Habsburgok nő-ági utódjai a nemzet által kikötött s általuk elfogadott feltételeket féktelen uralmi vágyaikkal vagy akár valódi, akár képzelt családi érdekeikkel összhangzóknak nem gondolják, ebből nem az következik, hogy a feltételeket megszeghessék, hanem az, hogy a feltételesen adományozott uralkodásról mondjanak le. A ki az adományhoz kötött feltételt megszegi, elveszti igényeit az adományhoz. A királyság nem czél, hanem intézvény (institutio) az államban. Királynak lehet helye az állam élén, de nem az állam ellenében. A magyar korona nem zsákmány, nem is az égből pottyant az osztrák fejedelmi család ölébe; azt neki a nemzet adta, de feltételek alatt adta, s feltételeit törvénybe iktatta. "Lex supra regem" s nem "rex supra legem". Ismerik önök ez axiomát saját állam-okmányaikból.

A törvény, melynek szavait idéztem, oly világosan szemök elé állítja önöknek Magyarország törvényes állását az európai nemzet-családban, miként minden további fejtegetés nélkül érteni fogják, hogy ámbár az osztrák-házi magyar királyok azon országok és tartományok felett is uralkodtak, melyek ma ausztriai császárságnak neveztetnek, de azért Magyarország sem az osztrák birodalomhoz nem tartozott, sem annak alkotó részét nem képezte, hanem ugy jogilag, mint tényleg is, külön politikai léttel, külön alkotmánynyal, külön törvényekkel, külön kormánynyal biró, önálló, független, külön állam volt. Mi Ausztria irányában tökéletesen azon helyzetben voltunk, a melyben Anglia és Irland volt Hannovera irányában a négy György és IV. Vilmos alatt. Valamint önöknél a fejedelem egysége volt az egyedüli kapocs hazájuk és Hannovera között, ugy mi nálunk is a fejedelem egysége volt az egyedüli kapocs hazánk és Ausztria közt.

Ilyen volt Magyarország törvényes helyzete a dynastia s az osztrák birodalom irányában.

És Magyarországnak e külön független állami léte alkotórészét képezi az európai közjognak s különösen Anglia által ünnepélyesen el van ismerve. Midőn a mult század elején Magyarország nemzeti jogainak megvédése végett amaz ismeretes "recrudescunt antiqua gentis Hungarae vulnera" kiáltással az osztrák-ház ellen fegyverhez nyult, Anglia volt az, mely Magyarország és Ausztria mint független háborus felek közt békét közvetített. Midőn 1792-ben a Francziaország elleni nagy szövetkezés alkudozás alatt volt, Anglia különös fontosságot helyezett azon megkülömböztetésre, hogy Ferencz császár a szövetségi kötést nemcsak mint császár, hanem különösen mint Magyarország királya is irja alá. Minden európai nagy tárgyalásoknál (transactions) az utóbbi három század alatt, különösen pedig a török hatalommal folytatott külömböző alkudozásoknál Magyarország mint független állam traktáltatott, ámbár az osztrák dynastia uralkodása alatt állott. Az osztrák császárságnak e század elején történt megalkotásánál világosan kijelentetett, hogy Magyarország az osztrák birodalomhoz nem tartozik s Magyarországnak e külön politikai léte a német confoederatió felállítása alkalmából a bécsi congressus által is elismertetett.

Magyarország jogához a független állami létre sem törvény, sem történelem, sem szerződések, sem európai közjog szempontjából a kétségnek még csak árnyéka sem fér.

Azonban 1848-ig háromszázhuszonkét év folyt le azon szerencsétlen nap óta, hogy az osztrák fejedelmi ház Magyarország királyi székére helyeztetett, s ezen egész hosszú időszakon át Magyarország történelme nem egyéb, mint örökös védekezés, örökös küzdelem történelme az osztrák dynastia azon örökös törekvése ellen, hogy Magyarországot önállásától, szabadságától, függetlenségétől ép ugy megfoszsza, mint a miként többi országait és tartományait megfosztotta s az összes birodalom központosított egységébe beleolvaszsza. E változó szerencsével folytatott hosszú küzdelem alatt Magyarország függetlensége s alkotmánya jogilag ugyan mindig fennállott, de gyakorlatilag az osztrák család kezei közt egy megszaggatott papirrongygyá vált, s erkölcsi és szellemi emelkedésében, anyagi kifejlődésében mesterségesen megakasztott szép hazám, melyet isten a jólét annyi forrásával megáldott, a szenvedések, a hátramaradás, a tespedés, a nyomoruság honává lett.

Nem akarom, de nem is szükség önöket a magyar jog és osztrák önkény közt több mint három századon át folytatott e küzdelemnek történelmével fárasztani. Be vannak azok irva Európa évkönyveibe s a mivelt angol közönség előtt saját államokmányaiból is eléggé ismeretesek. Csak annyit akarok megjegyezni, hogy őseink, hol tapintatosan felhasználva minden kedvező alkalmat, békés uton, hol fegyverrel is vissza-visszaszerezték ugyan hazánk törvényes jogainak ünnepélyes elismerését, de sem ez elismerésnek ujra meg ujra törvénybeiktatása, sem a királyok esküi s koronázási diplomái, sem a szabadságharczokra következett s külhatalmak s népek által is megerősített alku-kötések sikeres biztosításnak nem mutatkoztak, - mintha csak Milton sátánjának rettenetes mondata: "gonoszság! nekem te légy a jó" (evil, be thou my good) volt volna a jelszó: a bécsi udvar tanácsaiban a korlátlan uralmi s beolvasztási törekvés mindig megujult, törvényre törvénysértés, adott szóra szószegés, esküre esküszegés, alkukötésre uj meg uj erőszak, uj meg uj támadás következett, ugy, hogy Magyarország utóbbi három százados történelme egy folytonos tényleges illustratió Hormayr-nek, a bécsi udvar volt titkos levéltárnokának ama nyilatkozatához, hogy "a Habsburg-ház hatalma, a mióta csak neve előfordul, minden alkotmánynak, minden törvényes és történelmi közjognak örökös és halálos ellensége volt".[8]

Ily tanulsággal állott előttünk a történelem s ily helyzetben találta Magyarországot a forrongás, mely 1848-ban Európát megrázkódtatá.

Nem voltunk volna méltók a hazafi nevére, ha a viszonyok kedvezését elhagytuk volna röppenni a nélkül, hogy hazánk önálló, független állami életének s alkotmányos szabadságának biztosításáról gondoskodnánk.

Kettő közt kellett választanunk: vagy megszűntnek tekinteni a kétoldalú szerződést hazánk s az osztrák-ház között, minthogy azt ez utóbbi folyvást megszegte, - gyakorlati alkalmazást adni azon természeti jognak, melynek önök halhatatlan emlékü minisztere: Canning György e szavakkal adott kifejezést: "minden nemzetnek kizárólagos joga van maga felett rendelkezni, s kormányt és kormányformát tetszés szerint választani" és e joggal élve, azt tennünk az osztrák-házzal, a mit önök tettek a Stuart-házzal a XVII. század vége felé, - vagy pedig loyalis hűséggel fentartani és teljesíteni a kötelezettséget, melyet őseink az osztrák fejedelmi ház iránt elvállaltak, de biztosításokról gondoskodni, hogy ez uralkodóház is megtartsa és teljesítse kötelezettségeit, melyek uralkodásának szerződésileg kikötött feltételét képezték.

E vagylagosság (alternativa) közül az elsőre utalt a háromszázados tapasztalás: arra biztattak az európai viszonyok, s a mindenfelől szorongatott bécsi udvar gyámoltalan helyzete. De mi magyarok, loyalisok a hibáig, mi a másodikat választottuk, sőt a magyar nemzet annyira ment a nagylelkűségben, hogy daczára az általános izgatottságnak, sem a törvényhozás termeiben, sem a népies tüntetéseknél s a közvélemény nyilatkozataiban egyetlenegy szó, de csak egyetlenegy szó sem fordult elő, mely oda volt volna irányozva, hogy a korona törvényes előjogai csak egy hajszálnyira is megcsorbittassanak. Minden, a mit akartunk, abban állott, hogy a magyar alkotmány nem egy meg-megszakgatott papir-rongy, hanem valóság legyen, s hogy ősi államjogaink, melyek az osztrák-ház uralkodásának szerződésileg kikötött feltételeit képezték, oly biztosítékokkal legyenek körülvéve, melyek hazánkat mind a kényuralmi irány, mind az osztrák birodalomba való beolvasztás vagy azzal leendő egyesítés ellen biztonságba helyezhetik.

Nekem, uraim, a hazafiui kötelesség erős érzete ez eseményeknél több mint közönséges munkarészt juttatott, - engedjék tehát, hogy elmondjam: mik voltak a tekintetek, melyek engem működésemben vezéreltek.

Számot vetve a történelem tanulságaival, tisztán állott előttem, hogy miután őseink - fájdalom! - oly dynastiát helyeztek a magyar királyi székre, hogy az, a ki Magyarországon uralkodik, nemcsak magyar király, hanem egyszersmind osztrák császár is: nekünk két irány ellen kell védekeznünk, t. i. az absolutisticus irány ellen, mely alkotmányos életünket fenyegeti, - s az osztrák-ház uralkodása alatti minden országok és tartományok egységesítésének iránya ellen, mely nemcsak alkotmányos életünket, de a mi még ennél is több: Magyarország állami létét is fenyegeti, s az elsőnél (az absolutisticus iránynál) annyiban veszedelmesebb, a mennyiben még akkor is fenmaradhat, ha az absolutisticus irány akár megszünik, akár tehetetlenné válik.

A mi a kényuralmi irányt illeti: igaz ugyan, hogy a terjeszkedési ösztön minden hatalomnak természetében fekszik, az pedig világra kiáltó történelmi tény, hogy nincs, sőt merem mondani, hogy sohasem volt uralkodó-ház a világon, melynek a korlátlan uralmi vágy annyira vérében volt volna, mint az osztrák-háznak. Másoknál lehet egyéni hajlam, lehet hagyományos politika, lehet rendszer - az osztrák-háznál mindennél több: természet, családi jellemvonás, mely, mint a "vastag ajak", nemzedékről-nemzedékre örökbe száll. Lehet, hogy a körülmények ellenállhatlan nyomása alatt alakot változtat, álarczot ölt: de az álarcz alatt is ott ólálkodik, a szenteskedés palástja alatt is fegyvert markol, lesben áll, alkalmat les, hogy az "alkotmányos szabadságot", melynek még csak nevét is kiolthatlan dühvel gyűlöli,[9] megrohanhassa. "Erz- und Erbfeindin aller Verfassungen", mint Hormayr mondja. Legyen betegség, legyen következetes akarat: vérében van.

Azonban én mégis azt gondoltam, hogy ez, mint minden más (bár természetté vált) tulajdonság nagy részben az alkalomtól, a szokástól függ. Olyan, mint az iszákosság; a hajlam a vérben lehet, de természetté szokás által fejlődik.

A tény pedig az volt, hogy az osztrák-ház századok folytában az austriai tartományokat egyenként, egymásután alkotmányos szabadságukból kivetkőztette, ott tehát korlátlan hatalommal uralkodott, úgyszólván absolutisticus levegőben született, növekedett s ez az absolutisticus hajlamot bennük természetté fejlesztette.

Én tehát azt gondoltam, hogy ha az austriai tartományok alkotmányos szabadságukat visszanyernék, ha az uralkodók alkotmányos levegőt szivnának, ha az alkotmányos életet nemcsak uralmi vágyaiknak hizelgő szolga-lelkű környezetük epés szemüvegén át, hanem a mindennapi élet napvilágában szemlélnék: lehet, hogy az absolutisticus irányból kiszoknának.

E nézet által vezéreltetve, én, mint Pestmegye követe, emlékeztettem hazám törvényhozóit, miként nemzetünk háromszáz éven át legjobb erélyét, gyakran legjobb vérét arra volt kénytelen pazarolni, hogy alkotmányunkat az örökösen megujuló megrohanások, nyirbálások, aláásások ellen védelmezgesse s csorbáit tatarozgassa, a helyett, hogy egész igyekezetét a haladásnak, civilisátiónak s közjólétnek előmozdítására fordíthatná. Figyelmeztettem, hogy e szerencsétlenség egyik, talán legfőbb átokforrása abban fekszik, hogy az osztrák birodalom tartományai alkotmányos szabadságuktól megfosztatván, az absolutisticus osztrák korona folyvást oly irányzatokat sugall, melyek az ugyanazon főt körítő alkotmányos magyar koronának ellenségei. Ha tehát meg akarunk ez absolutisticus irány átkától szabadulni, szükség, hogy egy idősb testvér gyámolító kezét nyújtsuk ki az osztrák birodalom elnyomott népei felé, s nemzetünk összes tekintélyével emelve szót érdekükben a trónushoz, nekik alkotmányos szabadságuk visszaszerzésében segítségükre legyünk s ez által a közös uralkodó fejét körítő két korona közt az irány-összhangzást alkotmányos irányban helyreállítsuk.

Engem e fellépésre nem a népforrongás befolyása, hanem a higgadt megfontolás vezetett, s a kötelesség-érzet és a loyalitás. Akkor még Magyarország is s az egész osztrák birodalom is egészen nyugodt volt; Milano, Velencze még nem kelt fel; Bécs, Prága néma volt. Azonban a magyar országgyülésen mondott e szavaimat az események rohamos folyama csakhamar tettekké változtatta. Metternich a magyar országgyülés feloszlatásán törte fejét, s igéretet tőn magának, hogy engem e beszédemért keservesen meglakoltat. De a koczka másfelé fordult. A bécsi nép e beszédem hangzatára ocsúdott fel a szolgaságnak hosszú ájultságából; e beszédemmel kezében rázta le lánczait, alkotmány-igéretet csikart ki a császári családtól, a dynastia iránt loyalis maradt, miként én voltam beszédemben: de Metternich-et elkergette, ki szökésben keresett menedéket.

E forradalomnál Bach játszta a vezérszerepet, az a tulajdon Bach, ki most Ferencz József császár első minisztere s kit ez most "kedves" báró Bach-nak szólít. Az osztrákház mindig különös előszeretettel viseltetett az apostaták iránt. A hajdan ultraradicális Bach most ultraabsolutista; hypocrita mindig.

Azonban bármi történik is Austriában, az legfölebb csak az absolutisticus irányt dönthette meg, de Magyarország alkotmányos önállásának s állami függetlenségének biztosítékot nem nyujthatott; még ha Austriában az absolutisticus irányt alkotmányos irány váltaná is fel s ez irányváltozás visszaesésnek nem volna is kitéve, ez a helyzeten csak annyit változtathatna, hogy az osztrák császári korona nem absolutisticus irányban törekednék az alkotmányos magyar királyi koronát magába olvasztani, vagy magának alárendelni; - de a beolvasztásra vagy alárendelésre törekvést nem szüntetné meg.

Már pedig (bocsássanak meg ez ismétlésért) "Magyarországnak szabad és egész kormányzati alakzatára független országnak kellett lenni jog és szerződés szerint, mely semmi más népnek vagy nemzetnek nincs lekötve, hanem saját nemzeti léttel, saját alkotmánynyal bír s nem az osztrák tartományok módjára, legyenek bár azok akár jól, akár rosszul, akár kényurilag, akár alkotmányosan kormányozva: hanem saját alkotmányunkkal, saját törvényeinkkel kormányzandó".

Ez volt a mi jogunk az osztrák-ház és birodalom irányában; ez volt az osztrák-ház kötelessége irányunkban. E jog épségének, e kötelesség teljesítésének biztosításáról kellett gondoskodnunk. Arról kellett gondoskodnunk, hogy Magyarország, mint független ország, az államiság functióinak egész körében minden idegen avatkozástól menten, függetlenül kormányoztassék.

És én számot vetve a történelemmel, azon kérdést intéztem magamhoz, vajjon őseink e jogok megóvása körül annyira kimerítették-e már a minden lehető biztosítékok kisérletét, hogy számunkra más, mint vagy a gyáva lemondás, vagy az önérzetes népek "ultima ratio"-ja, a forradalom, fenn nem maradt?

És én úgy találtam, hogy a törvényes biztosítékok békés kisérlete még kimerítve nincs.

Először is őseink a biztosítékokat hazánk függetlenségének újra meg újra törvénybe-iktatásában, diplomákban, királyi eskükben, alkúkötésekben, s nem intézvényekben (institutiókban) keresték. Volt ugyan municipális intézvényünk, megbecsülhetlen kincs! melyet - és nagyon méltán - az alkotmányosság védbástyájának lehet és szoktunk nevezni. Ennek köszönhettük, hogy az absolutisticus irány hazánkban, daczára minden erőszaknak, soha állandóan gyökeret nem verhetett. Ép ezért én ez intézvényt minden kigondolható körülmények közt fentartandónak vallom. E nélkül csak statuaris szabadság lehet, de intézvényes nem. Pedig amaz csak mechanismus, mely az irott paragrafusok keretében önfejlődési képességgel nem bír. Organismus, mely él s élve fejlődik: csak az intézvényes szabadság lehet. Akárminő legyen bár a kormányforma, még ha parlamentáris, még ha republikánus is: a központi hatalomnak mindig municipális intézvények által kell mérsékeltetni, különben centralisatióvá fajul, a mi, akár mi neve legyen is a kormányformának, nem egyéb, mint vagy rideg vagy álczázott absolutismus. Mi hát végtelen hálával tartoztunk ugyan őseinknek, hogy az alkotmányosság e nagy kincsét, a municipális intézvényt fentartották, ez biztosíték volt s a jövendőben is lehetendett az ellen, hogy a központi hatalom lefelé kényurrá ne lehessen, de azt nem biztosíthatta, hogy a kormány maga felfelé idegen befolyástól, idegen avatkozástól függővé ne legyen, azt nem biztosíthatta, hogy a magyar királyi kormány az osztrák császári politika vontató-kötelére ne kerüljön. Szóval: védbástyája lehetett az örökké ostromlott alkotmányosságnak, de azt nem eszközölhette, hogy az országnak mind alkotmányossága, mind függetlensége felülről örökös ostromlásoknak kitéve ne legyen. Annál kevésbbé eszközölhette, mert az ország kormányzata collegialis kormányszékek utján kezeltett s ily szerkezet mellett a felelősség elve gyakorlati értékkel nem bir. Nem volt kormány, mely személyes felelősségének érzetéből erőt s bátorságot merítsen: a bécsi nyomásnak ellentállani. Az ország alkotmányát s függetlenségét sértő tettek, rendeletek s mulasztások miatt semmi egyes személy vád alá nem helyeztethetvén, a védekezésre más mód nem volt, mint az, hogy a törvényhatóságok panaszos felirásokat intéztek a kormányszékekhez vagy a királyhoz s orvoslatot nem nyerve, a sérelmeket országgyűlésre feljegyezték, az országgyűlés pedig magáévá tevén a sérelmet, felterjesztést intézett ép ahhoz a koronához, melynek nevében és tekintélyével az osztrák császári kény Magyarországon büntetlenül garázdálkodott. Az országgyűlések legtöbb idejüket s legjobb erejüket a sérelmek orvosolgatására voltak kénytelenek elvesztegetni. Szomorú kénytelenség volt, de kénytelenség, mert a törvények szentségének védelmére a bécsi kény s avatkozás ellen más mód nem volt, mivel nem lévén felelős parlamenti kormányunk, az ország független, alkotmányos kormányzata csak papiroson s nem a felelősség elvére alapított intézvényekkel volt biztosítva. Ez volt a múlt idők egyik mulasztása, melyet pótolnunk lehetett s mert lehetett, pótolnunk kellett.

A másik mulasztás az volt, hogy az alkotmányos jogok csak a kiváltságos osztályokra voltak szorítva. A nép nem érdeklődhetett a közjogok iránt, melyeknek nem volt részese; szerette ugyan a hazát, melyben élt, s ha fegyverre került a dolog a "német ellen", hősies elszántsággal sorakozott a "magyar hazá"-nak az "urak" által fennen lobogtatott zászlója körül, kivált ha a harcz a lelkiismeret szabadságának kérdésével is kapcsolatban volt: de abban a mindennapi őrállásban, abban a soha nem szünetelő tusában, melyet a kiváltságos osztályok a bécsi hatalom ellen annyi dicsőséggel folytattak, az alkotmányból kirekesztett népnek még csak módja sem volt résztvenni, s e téren a kiváltságos osztályok még csak rokonszenvre sem számíthattak volna a népnél, melylyel jogaikat meg nem osztották s melynek terheiben nem osztoztak. Sőt, mert a nép azon terheket érezte legfolytonosabban, melyek a jobbágysági viszonyhoz voltak kötve, s mert az "úr", ki őt e terhekkel zaklatta, közvetlenül szeme előtt, az országot zaklató "hatalom" pedig beláthatlan távolban volt, s még az országos adók s közterhek odiuma is az "urakra" hárult, mert az "urak" vetették ki, az "urak" hajtották be: még az is megtörténhetett, hogy a bécsi hatalom egy szavával a népet a legistentelenebb modorban az aristokratia ellen fordíthatja, miként ezt Galicziában tenni nem iszonyodott.

E tekintetek voltak azok, uraim, melyek engem arról győztek meg, hogy akkor még nem volt szükségünk hazánk alkotmányának s függetlenségének megóvása végett forradalomhoz folyamodni, mert a dynastia iránti hűség és loyalitás terén még voltak oly biztosítékok, melyeket őseink még meg nem kisérlettek.

E biztosítékokra nézve következőkben állapodtunk meg:

Először is, miként már említém, bevettük az ország egész keresztény lakosságát teljes jogegyenlőséggel, faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül az alkotmány sánczaiba. Az ország alkotmányának épületét a kiváltságok homok-talajáról a democratia rendíthetlen szikla-alapjára helyeztük át. A karok és rendek országgyülését népképviselet alapján parlamentté fejlesztettük s a megbecsülhetlen megyei intézvényt is s vele az önkormányzati szervezetet a népképviseleti elv alkalmazása által a közszabadsággal összhangzásba hozni elhatároztuk.

Ezzel gondoskodva lévén arról, hogy töredék helyett az összes nemzet őrködjék az ország jogai felett, hogy legyen nemzet, mely számot teszen, - további gondoskodásunkat oda intéztük, hogy legyen kormány, mely számot adjon s felelősségéből merítse az erőt: megvédeni az ország független állami létét az összeolvasztás ellen Austriával, eltávoztatni a nemzetről az uralkodó-hatalom túlcsapongásait, s megoltalmazni a királyt attól, hogy hitszegővé legyen.

A collegiális kormányszékek helyébe minden hivatalos eljárásukért személyesen felelős minisztereket állítottunk.

Teljes loyalitással kijelentettük, hogy a király személye szent és sérthetetlen, sőt e sérthetetlenséget még István főherczegre is kiterjesztettük, kinek, mint nádornak, alkotmányunk szerint a király távollétében a királyi helytartóság tisztéhez s hivatásához tartozott, - de kijelentettük, hogy úgy a király, mint távollétében a helytartó nádor a végreható hatalmat kizárólag csak független felelős magyar miniszterium által gyakorolhatja.

Elrendeltük, hogy minisztereink egyike folyvást a király személye körül legyen, miszerint mindazon viszonyokba, melyek az uralkodó személyének egységénél fogva a hazát Austriával közösen érdeklik, befolyván, azokban az országot felelősség mellett képviselje; de minthogy külföldről kormányoztatni annyit teszen, mint idegen befolyás alatt állani s a felelősséget illusóriussá tenni: elrendeltük, hogy bármely királyi rendelet, parancs, határozat vagy kinevezés csak úgy érvényes, ha a Budapesten székelő miniszterek egyike által is aláiratik.

És törvénybe iktattuk, hogy mindenik miniszter azon rendeletért, melyet aláir, felelősséggel tartozik. A miniszterek vád alá helyezésének jogát a képviselőházra, a biráskodást a felső-táblára ruháztuk s a feleletrevonást maga után vonó vétségek közt első helyre az ország függetlenségének, az alkotmány biztosítékainak s a fennálló törvények rendeleteinek megsértését iktattuk.

Ennyiből s csakis ennyiből állottak az ország függetlenségének s alkotmányának biztosítására rendes törvényhozási uton, a király szentesítése mellett törvénybe iktatott reformjaink.

És megjegyeztetni kérem, miként, bár az osztrák császári hatalomnak egyesítése egy személyben a magyar királyi hatalommal s a végtelen átok, mely hazánkra ez egyesítésből özönlött, részünkről némi követelőzést (exactingness) minden bizonynyal igazolhatott volna: mi példátlan loyalitással még csak arra sem használtuk fel a dynastia szorultságát, hogy a korona törvényes előjogain csak egy hajszálnyi csorbát is üssünk. Sértetlenül, teljes épségben fentartottuk azokat s világosan törvénybe iktattuk, hogy a magyar felelős miniszterium azon hatóságot gyakorlandja, mely az akkorig fennállott kormányszékek törvényes hatásköréhez tartozott.

No már Isten és világ előtt kérdem, az erkölcsiség, a józan ész nevében kérdem: van-e e reformokban csak egyetlen vonás, csak egyetlen gondolat is, melynél fogva minket azzal lehetne vádolni, hogy túlmentünk, nem mondom: a jognak, igazságnak, méltányosságnak, de még csak a mérsékletnek is határain? Nem hiszem, hogy legyen ember a világon, ki ellenünk ily vádat emelhessen, hacsak bérencz lelkét a bécsi udvar féktelen uralom-vágyának el nem adta.

Hogy minő mérséklettel járt el ez alkalommal a magyar nemzet, azt egy igen találó ténynyel illustrálhatom.

Egy hónappal ezen reformjaink keresztülvitele után a bécsi udvar felkérte az angol kormányt: vállalja el a békeközvetítő szerepét Austria s a felkelt lombardok s velenczeiek között.

Báró Hummelauer osztrák követ lord Palmerstonhoz 1848. május 23-án intézett jegyzékében a következőket ajánlotta kormánya nevében a közvetítés (mediatio) alapjául:

"A lombard-velenczei királyság az osztrák-ház felsősége alatt maradjon, de egészen külön, teljesen nemzeti közigazgatással birjon, élén egy főherczeg-alkirálylyal, ki a császár helytartója lesz, - és egy miniszterrel Bécsben, a viszony fentartására a császári kormánynyal. A lombard-velenczei katonaság teljesen nemzeti hadsereget képezend. A kereskedelmi viszonyok a birodalommal a kölcsönös érdekek alapján szabályozandók."

Ime, uraim, az osztrák-ház Lombardiának, Velenczének mindazt egészen, mondhatnám: szóról-szóra megajánlotta, a mit mi egy hónappal előbb kivántunk s keresztülvittünk.

És mit felelt önök kormánya? Mit felelt lord Palmerston, a kit ugyan senki a világon nem fog sem forradalmárság, sem radicalismus vádjával illetni -?

Azt felelte, hogy "Anglia nem vállalkozhatik közvetítőül ily szűk alapon; ez nagyon kevés, az olaszok ezzel meg nem elégedhetnek".

Mi magyarok, mi e kevéssel megelégedtünk, pedig ha többet kivánni az olaszoknak természetes joguk volt, a mint kétségtelenül volt, - e természetes jogunk nekünk is megvolt, mint akármely más nemzetnek, mi ezenfelül még arra is hivatkozhattunk, hogy mi nem hódított birtok vagyunk, nekünk szerződési jogunk is van koronánkat nemzetünk szabad rendelkezésére visszavenni, mert az osztrák-ház 13 király esküszegésével szakította szét a 13 király esküjével megerősített kétoldalú szerződést, mely uralkodásuk egyedüli alapját képezé; az olaszok pedig ily szerződésre nem hivatkozhattak.

De mi e jogot nem vettük igénybe; őszinte loyalitással teljesítve a kétoldalú szerződésből reánk háruló kötelezettséget, módot szolgáltattunk az osztrák-háznak, hogy ő is teljesítse a maga kötelezettségét irányunkban; mi alkotmányos intézvényeinek azon természetszerű kifejlesztésére szorítkoztunk, melyet az európai polgárisodás történelmi progressivitásának törvénye elénkbe szabott s csak annyit kivánva, a mennyit az osztrák-ház olasz alattvalóinak maga is önként felajánlott, de a mit az angol kormány kevésnek nyilatkoztatott. A magyar nemzet oly mérsékletnek, oly loyalitásnak, sőt (joggal mondhatom) oly nagylelkűségnek adta bizonyságát, hogy nem ellenségeskedéssel, hanem hálás elismeréssel kellett volna találkoznunk.

 

VI.
Császári hála: császári forradalom és annak czéljai.

De miként lett e nagylelkűség meghálálva?

A mint korszerű politikai javításaink Pozsonyban az országgyülés mindkét tábláján keresztülmentek, országos küldöttség lett István főherczeg-nádor vezetése alatt Bécsbe menesztve, hogy a királyi szentesítést kieszközölje. Tagja voltam e küldöttségnek. Gőzösre szálltunk, a parton ezernyi ezerül összegyült nép öröm-kiáltásai között, mely minket magyar argonautáknak nevezett, kik útrakeltünk az igazság arany-gyapjának keresésére. A mint gőzösünk a Duna habjait szelve, előretört, felséges szivárvány-ív tárult fel a légben hajónk előtt, mint egy diadalkapú-boltozat a sokat zaklatott magyar nép soká késett boldogságának templomához. Az irás ama mythicus tüneményére emlékeztetett, melyet örök-szövetség jelének mond a hitrege Isten és a föld élő teremtményei között. A természet is ünnepelni látszott a magyar nép loyalitását, melylyel békeszövetségre nyujtá ki kezét az őt századokon át méltatlanul sanyargatott fejedelmi ház felé.

Bécs forradalmi állapotban volt. A polgárvér kiontása miatt feldühödött nép kényszerítette az udvart, hogy a Windischgrätz parancsnoksága alatt állott harminczezer főnyi hadsereget a várostól több órai távolba elparancsolja. A város kapui a nép kezében voltak s a felfegyverzett polgárok nagy vigyázattal őrködtek minden ki- s bejárat felett. Ilyen volt Bécs a magyar "argonauták" megérkezésének idején.

De én még csak nem is álmodtam a dolgok felől, mik reám Bécsben vártak. Idegen földön idegen voltam, kit személyesen a császári városban alig ismert valaki, de még hangzott a húr a felvillanyozott bécsi nép szivében, melyet számára szabadságot követelő szavaim rezgésbe hoztak, - s én, az igénytelen idegen, oly határtalan ragaszkodással láttam magamat körülvéve, mely a válságok perczeiben a gyenge kéznek is hatalmat ad, hajtva vagy visszatartva, de belemarkolhatni a történelem kerekének küllőibe.

Lázasan ingerült százezer ember kiséretében érkeztem szállásomra. Este a nép freneticus ujjongásai között myriád lámpa fényénél szemlét tartottam az utczákon felállított ötvenezernyi polgári katona felett, s a mint a császári lak alá értem, melynek sötét, hallgatag ablakai mögül a büszke császárok ivadékai remegve lesték a végzet itéletét, végig czikázott agyamon a gondolat, hogy mi történhetnék a Burgnak ügyefogyott gazdáival, kiknek minden oltalma csak a Burg udvarán tanyázott két dragonyos-századból állott, s kik előtt az elzárt városból minden kimenet elvágva volt: mi történhetnék velük egy negyed óra alatt, ha én a körültem tátongó puskaporos aknába az élő szó szikráját vetném bele, ott, a hol az irott szó is lángot gyujtott, mely az absolutismus százados épületét elhamvasztotta. De engem, ki csak igazságot jöttem keresni hazámnak, nem vitt kisértetbe az alkalom.

Vártunk. Nap mult nap után s ők ott a Burgban a kamarilla ármányának habjai által hányatva, határozatra jutni nem birtak. Megtagadni tőlünk az igazságot még nem volt bátorságuk, - megadni nem volt erkölcsük. Haboztak, lesve amaz ostoba valószinületlenségek egyikét, melyekkel a sors szeszélye a Habsburgokat a népek átkára oly sokszor megmentette, s ezt lesve, forralták a gonoszságnak terveit. Én megsokallottam a kinos bizonytalanságot, mely az általános forrongás közben Magyarországon a hosszútürés fonalát megszakíthatná (a minek az ország fővárosában már is jelei mutatkoztak) és felmentem a Burgba egyedül, kiséretlenül, s hiven előadva a helyzetet, kijelentettem, hogy határozott választ kivánok: akarnak-e hazámnak igazságot szolgáltatni vagy nem? - mert ha ily választ nem kapok, én megyek, a hová követi kötelességem hív, s ha én elmegyek megmondani nemzetemnek, hogy igazságra nem számíthat, tudhatják, hogy mi lesz a következés.

Erre a gyermektelen császár trónörökös-testvére: a hatalmat kezelő Ferencz Károly főherczeg, atyja annak, kinek hatalmát az oroszok czárja boldogtalan nemzetem nyakába lökte, azt felelé, hogy "ő felsége elismeri kivánságaink igazságát, szivesen is teljesítené, csak Bécs nyugodt volna, nehogy úgy látszassék, hogy nem szabad akaratból, nem atyai szivének sugallatából, hanem forradalom nyomása alatt szolgáltatott hű magyar nemzetének igazságot".

"Adja nekem fenséged becsületszavát, - felelém - hogy meg is adják s becsületesen meg is tartják, a mivel jog s igazság szerint nemzetemnek tartoznak, - s én nyugalmat szerzek az osztrák-háznak Bécsben (ich schaffe Ruhe dem Hause Österreich in Wien)."

"És az osztrák-ház önnek örök hálára lesz kötelezve", mondá a főherczeg és szavát adá és adott szavát meleg kézszorítással kisérte.

"Az egyedüli hála, melyet kivánok: igazság nemzetem iránt", válaszolám.

Igazság! Ő tőlük! Nemzetemnek! - Irgalomnak istene, bocsásd meg nekem, gyarló teremtésednek, hogy ezt hinni elég balgatag voltam!

Felemelt fővel mondhatom, hogy eznap az osztrák-háznak leghívebb, legönzéstelenebb támasza én valék, s mert hittem a jó erejében a gonosz felett, tettem nekik szolgálatot, minél nagyobbat ember nem tehet.

És az igazság, melyre szavukat adták? - - -

Szegény, szegény hazám! mire jutottál! - - -

Azonban szavukat adták: én elmentem a várból számot adni az országos küldöttségnek eljárásom felől, s helyeslését kapva, értekezésbe bocsátkoztam a bécsi mozgalom vezéreivel, kiket nem volt nehéz meggyőznöm, hogy a magyar reformok szentesítése Austria alkotmányos életének érdekében áll; megtétettek a rendelkezések, hogy Bécsben nyugalom legyen; én felkérettem a császárt István főherczeg által, hogy másnap tegyen nyilt kocsiban sétakocsizást a városban, fejemmel állván jót, hogy öröm s lelkesedés kitörésével fog fogadtatni.

Úgy történt. - Aztán gróf Batthyáni Lajos designált miniszterelnökünk (kinek loyalis hűségét később golyóval fizették meg!) és herczeg Eszterházy Pál és én késő éjjel az udvarhoz hivattunk; István főherczeg a császárhoz vezetett, ki Ferencz Károly főherczeg jelenlétében tudtunkra adta, hogy nemzetünk kivánságai teljesíttetnek; másnap a királyi szentesítés ünnepélyes alakban megtörténik, s gróf Batthyáni Lajos a független magyar felelős miniszterium alakításával megbizatik.

És úgy lőn. A királyi szentesítés megadatván, hazánk alkotmánya és függetlensége intézvényes biztosítékokkal lett körülvéve, s mi őszinte magyarok egy barátságos búcsú-szót intézve Bécs lakosaihoz, melyben őket az uralkodó-ház iránti hűség érzetére buzdítottuk, azon bizalomban hagytuk el a császári székvárost, hogy hazánk sem politikai, sem közgazdászati tekintetben nem leszen többé idegen érdekek áldozata, - és e megnyugtató érzés által lelkesítve, ihletett lélekkel fogtunk belboldogságunk kifejlesztésének szent munkájához, örültünk a gondolatnak, hogy Isten által a jólét annyi kútforrásával megáldott, de czélzatosan kizsákmányolt s fejlődésében mesterségesen feltartóztatott hazánkat néhány év alatt a közjólét paradicsomává varázsolhatjuk, és általános volt mindnyájunkban az érzelem, hogy hűséget adunk a habsburg-lotharingiai háznak, melynél igazabbat nemzet uralkodónak nem adott soha, s a szabadságban megifjodott magyar nemzet királyának trónját dönthetlen erővel veendi körül. - Hazánk már vérbe-lángba volt borítva az uralkodó-ház köréből felbujtogatott polgárháború iszonyai által, midőn a császár szökésben volt kénytelen menekülést keresni a várakozásaiban megcsalatkozott bécsi nép dühe elől s a magyar nemzet még akkor is felszólította az ügyefogyott szökevény uralkodót, hogy jöjjön közénkbe s biztonságot fog találni zaklatott fejének és családjának hűségünkben, kik minden áldozatra készek, őt egy világ ellen is megvédendjük.

Hogy szegény hazánk szabadsága s boldogsága felől táplált reményeink teljesedésbe menjenek, csak egy csekélység kivántatik, csak az, hogy az uralkodó teljesítse esküvel fogadott kötelezettségét, s ne lázadjon fel Magyarország törvényes függetlensége ellen, mely - miként már bebizonyítottam - az austriai ház uralkodásának Magyarországon szerződésileg kikötött feltételét képezte.

Ők ezt megigérték; ünnepélyesen fogadást tettek a törvények megtartására, melyek e kötelezettség gyakorlati érvényét intézvényes biztosítékokkal vették körül; megigértek mindent, hogy a válság napjain átgázolhassanak: de a mely perczben színleg Magyarországnak igazságot fogadtak, már ki volt főzve palotájuk rejtekében hazám ellen az irtózatos összeesküvés, a minőre nincs példa a történelem évkönyveiben.

"Egy politikai egységgé összeolvasztani Magyarországot a most osztrák birodalomnak nevezett tartományokkal" - ez volt az osztrák-ház törekvése, a mióta csak uralkodásra jutott Magyarországon. E törekvés vonul végig mint egy szakadatlan gyászvonal háromszázados történelmén; ez minden szenvedéseinknek, ez habsburg-házi királyaink hitszegésének kútfeje. Ez öröklött törekvésről a bécsi udvar nem akart lemondani s mert e törekvésnek állták útját a politikai intézvények, melyeket önökkel megismertettem, ezért határozták el, hogy akármibe kerüljön is: ez intézvényeket megszilárdulni, gyakorlati érvényre jutni nem engedendik, habár megbuktatásukra a legirtózatosabb eszközök egész tárházát kellend is kimerítniök. És ki is merítették.

Ez adja meg önöknek a kulcsot, uraim, az 1848-49-iki magyar szabadságharcz eredetének, természetének megértéséhez. Az osztrák-ház saját családi hatalmának egységét tűzve ki czélul, polgárháborút szított fel ellenünk; ez nem lévén elég, császári hatalmának egész erejével megtámadott; ez sem levén elég, az orosz czár lábaihoz alázta magát s kétszázezernyi orosz haderőt vetett reánk, és mindezt azért, hogy Magyarországot az osztrák birodalommal összeolvaszthassa. Mi védtük hazánk alkotmányos szabadságát, nemzeti létét, állami függetlenségét. - Ennyiből áll - rövidre vonva - Magyarország utóbbi küzdelmének politikai történelme, melyet a világ népei annyi rokonszenvvel kisértek.

Hogy a királyi esküvel szentesített kötések megszegésével Magyarországnak az osztrák birodalommal összeolvasztása volt az indok, mely miatt s a czél, mely végett megtámadtattunk: ennek Magyarország jelen siralmas állapota kiáltó bizonysága gyanánt áll ugyan a világ előtt, de mert még Angliában is akadnak bérencz-tollak, melyek azon háládatlan munkára vállalkoznak, hogy a tények szemtelen elferdítésével az osztrák szerecsent fehérre mosogassák, - nem tartom fölöslegesnek megemlíteni, miként az osztrák-ház azon percztől kezdve, hogy Magyarország ellen nyíltan az erőszak, a forradalom terére lépett, a beolvasztási szándékot is több ízben nyiltan proclamálta.

Ott van e vallomás csaknem minden manifestumban, melyet a harcz alatt kibocsátottak. Már még V. Ferdinánd nevében 1848. október 20-áról kelt manifestum is azon drágalátos kilátással kecsegtette a magyar nemzetet, hogy "a magyar nemzetiség fennállásának és gyarapulásának kezességét az austriai császárban (!!) és népei mindnyájának egy összhangzó, nagy és hatalmas egészszé egyesülésében találandja!!" De nehogy több idézetekkel fáraszszam önöket, elég lesz Ferencz József 1849-iki márcz. 4-én Olmützből kibocsátott manifestumának következő szavaira s tartalmára hivatkoznom:

"Deczember 2-ikai manifestumunkban azon reményt fejeztük ki, hogy nekünk sikerülend a monarchia minden tartományait s nemzeteit egy nagy álladalmi testté egyesíthetni."

Aztán nem átallja nyíltan kimondani, hogy Austria "egybeforrasztását" élte feladatának tüzte ki, - s Magyarországból vett diadalmi álhirek által nekibátorodva, a jog, törvény és szerződés szerint független Magyarországot az egységes austriai császárság egyik koronatartományává degradálja.

Ez volt a czél, a Ferencz József által nyiltan "élte feladatának" vallott czél, mely végett szerencsétlen hazám saját uralkodó-háza által vérbe-lángba boríttatott. Most még az eszközökről kell szólanom.

A nemzetiségeket egymás ellen uszítani, miszerint egymást kölcsönösen elzsibbasztva, mindannyian szolgaságba jussanak: volt az osztrák-ház politikájának öröklött maximája. Ehhez folyamodtak most is s tervük kivitelére első sorban a horvátokat szemelték ki.

Hogy miért a horvátokat? - ezt érteni fogják önök, ha szivesek lesznek beszédem azon részére visszaemlékezni, melyben a panslavismusról szólottam, s megmagyaráztam, hogy miért viseltettek a panszlávok kiengesztelhetlen gyűlölettel a magyarok ellen, kik éket képeznek az északi s déli szlávok között s akadályozzák egy az orosz czár protectorátusa alatti universális monarchiába való egyesülésüket.

E gyűlölet nyújtja a kulcsot azon készséghez, melylyel a pánszláv fractio magát az osztrák-ház által Magyarország ellen felhasználni engedte.

Bátran mondhatom, hogy midőn 1848-diki törvényeink a király által szentesíttetvén, a felelős független magyar miniszterium hivatalba lépett: köztünk s a horvátok között a viszálykodásnak még csak tárgya sem volt sem nyelv, sem nemzetiség, sem terület, sem tartományi önkormányzat, sem semmi más tekintetben, mi az ugyanazon koronához tartozó két nemzet közt alkú, vagy egyezkedés vagy kiegyenlítés tárgyát képezhette volna. Innen van, hogy a magyar nemzet minden kisérlete, a horvátokkal barátságos egyetértésre jutni, insultussal lett az illyr-pártnak nevezett pánszláv fractio által visszautasítva, mely "párt" Gáj Lajos vezérlete alatt egy félelmetes társulattá szervezkedve (Dvora-nak nevezték) a bécsi udvar pártfogása alatt az alkotmányos érzelmű polgárokat terrorizálta, a hatalmat magához ragadta, Magyarországgal még csak érintkezésbe sem bocsátkozott s kivánságait velünk soha még csak nem is közölte. Hogyan is közölhette volna? - miután küldöttség által kijelentette Bécsben az uralkodó előtt, hogy a magyar koronától elszakadva, Horvátországot egyenesen az osztrák birodalomba kivánja bekebeleztetni.

E kivánság sokkal szembetűnőbben összevág az osztrákház "összeforrasztási" szándékaival, melyeknek valósítását Ferencz József "élte feladatának" vallja, semhogy részletes adatokkal kellene bizonyítgatnom, hogy a cselszövények Bécsből lettek szitogatva.

E szerint Horvátországban készen lévén az anyag a belháború felszítására, a bécsi udvar arról is gondoskodott, hogy a horvát lázadás támadó erővel is rendelkezzék s vezérrel is bírjon, kire az osztrák-ház a "birodalom egységé"-re való törekvésnél bizton számíthatott. E vezért Jellasics-ban keresték s találták fel.

Említettem, hogy azon perczben, midőn képmutató arczczal Magyarországnak igazságot fogadtak, palotájuk rejtekében a legirtózatosabb összeesküvés hazám ellen már meg volt állapítva. Ez tény! Ez betűről-betűre igaz. E conspirátióba vetett bizalmuknál fogva egyeztek bele a független magyar miniszterium kinevezésébe s ez magyarázza a meglepő készséget is, melylyel a még azután hozott törvényeket is minden ellenvetés nélkül megerősítették. Mindent megigértek, mert már megállapították a tervet, hogy mindent felforgatnak.

Egyetértésre jutva Jellasics-csal, őt, a császári királyi ezredest, Horvátország bánjává nevezték ki.

Horvátország bánja a harmadik helyet foglalja el a magyar korona zászlós-urai között. Gróf Batthyáni Lajos már meg lévén bizva a magyar miniszterium alakításával, a báni méltóság csak az ő javaslatára, csak az ő ellenjegyzése mellett lett volna betölthető. Ezt azzal játszották ki, hogy Jellasics kinevezésének dátumát a Batthyáni-miniszterium elfogadásának egy nappal elébe tették. Ezt eltitkolták előttünk Bécsben, s csak Pozsonyba visszatértünk után jutott a fogás tudomásunkra.

Azonban a báni hatóság csak a polgári Horvátországra terjed ki, a határőrvidékre nem. Pedig ott a császári hadseregben tényleges szolgálatot tevő határőrökön kivül a fegyvergyakorlott tartalékosokban egy kész rendes hadsereg van. Miszerint tehát Jellasics ellenünk ezen haderővel is s a Horvátországban tanyázó egyéb császári ezredekkel is rendelkezhessék, őt, ki csak ezredes volt, egyúttal császári altábornagygyá is kinevezték.

S mindezzel a borzasztó terv még nem volt befejezve.

Messze vezetne, ha az u. n. határőrvidék szervezetének részletes ismertetésébe bocsátkoznám; elég lesz annyit említenem, hogy még azon időben, midőn még a törökök berohanásaitól tartani lehetett, az osztrák-ház állandó határvédelemül egy darab földet hasított ki a török birodalom egész szomszédsága hosszában az Adriai-tengertől Moldváig, e terület lakosait katonai gyarmatokul szervezte s mint ilyeket az udvari főhaditanács közvetlen hatósága alá helyezte. E gyarmatok minden férfi-lakosa egy bizonyos életkorig katonai szolgálattal tartozik; földjeiknek nem tulajdonosai, csak használói, azokat nem szabad a család tagjai között felosztaniok; nem szabad elköltözniük s még kézipart is csak tisztjeik megegyezésével s felügyelete alatt űzhetnek, még földjeiket is csak katonai fegyelemmel, mondhatni vezényszóra mívelik. A veszély, mely ez alkotásra alkalmat adott, régi, elenyészett, de azért az osztrák-ház, daczára a magyar országgyűlések tiltakozásainak, a szervezetet fentartotta, mert benne uralmi vágyainak teljesítésére aránylag olcsó s katonailag szervezett minden perczben kész erővel birt.

Ezen erőt akarta a bécsi udvar Jellasics-nak az ellenünk kifőzött összeesküvés végrehajtásához biztosítani.

Nekünk 1848-iki reformtörvényeink keresztülvitelénél legfáradságosabb küzdelmünk az volt, hogy a határőrvidékek az ország testéhez, melytől jogtalanul elszakíttattak, visszacsatoltassanak, s a magyar miniszterium által kormányoztassanak. Végre ráállt az udvar, de csak azon feltétel alatt, hogy a miniszterium minden tagja külön-külön reversalist adjunk, mely által magunkat kötelezzük, hogy a végvidékek szervezetének azon részét, mely katonáskodási kötelességre vonatkozik, fel nem forgatjuk.

Ez a független magyar felelős miniszterium kinevezéséhez sine qua non, feltételül lett kikötve, s azzal indokoltatott, hogy a határőrvidéki szervezet nemcsak Magyarországnak, hanem a birodalomnak is végrendszerével oly benső összefüggésben van, hogy ha ennek sok időt kivánó s tömérdek nehézséggel járó átalakítása nélkül a határőrvidék katonai szervezete egyoldalulag felbontatnék, ez a külbiztonságot compromittálná.

Azonban ez is csak háló volt, melylyel jóhiszeműségünk s loyalitásunk bekeríttetett. A dolog valódi értelme az, hogy Jellasics-nak akartak kész haderőt biztosítani, melylyel minket, kiket katonáinknak külföldön letartóztatásával védtelen állapotba helyezetteknek véltek, egy adott perczben megrohanhasson s könnyű szerrel legázolhasson, - ha pedig mi a határőröket az örökös katonai szolgálat rabszolgai kötelezettsége alul felmentjük s szabad emberekké, szabad földbirtokosokká teszszük, azokat nem lehetett volna a császári-királyi összeesküvés sikeresítésére fehasználnia.

Igy lett a lázadás Horvátországban császárilag előkészítve, egyenesen a végre, hogy Magyarország az osztrák birodalom politikai egységébe erőhatalommal beolvasztassék. Jellasics elég őszinte volt ezt gróf Batthyáni Lajosnak nyiltan bevallani, midőn vele 1848 nyárszakán Bécsben találkozott. Batthyáni szemére veté, hogy miért utasít vissza minden kisérletet, mely a viszálykodás barátságos kiegyenlítésére czéloz?

"Köztünk, - felelé Jellasics - nem particuláris sérelmek kérdése forog fenn, melyet ki lehetne egyenlíteni. Önök Magyarországot szabad és független Magyarországnak akarják: én pedig az osztrák birodalom politikai egységére esküdtem, ha ebbe önök bele nem egyeznek, köztünk csak a kard határozhat." S midőn Batthyáni figyelmezteté, hogy Horvátországban pánszláv mozgalom forr, ez pedig nem osztrák birodalmi egységre czéloz, Jellasics felelete ez volt: "Nekem önök ellen fanatismusra van szükségem. Erre a pánszláv agitatio eszköznek jó. Csak önök legyenek leverve, a többi majd az én gondom."

Ez történelmi tény. Batthyáni Lajos szájából tudom.

A horvátországi üzelmek természetesen visszahatottak Magyarországra, melynek szláv ajku lakosai közt a pánszláv izgatás már ugyis évek óta munkában volt. Ez izgatások a ruthen lakosság közt épen semmi, a tótok (szlovákok) közt aránylag csak kevés visszhangra találtak; amazok épugy, mint (a háládatlan erdélyi szászok kivételével) az ország németajkú polgárai, egészben, - emezek legnagyobbrészben hivek maradtak a közös hazához az egész szabadságharcz alatt. Ez utóbbiak - a tótok - között egy falusi lutheránus pap: Hurban, kit a bécsi udvar ezredessé czifrázott fel, a császári kormány szemeláttára az osztrák tartományokban gyűjtött fegyveres csoportok élén ismételve megkisérlette ugyan a magyarországi tótokat fellázítani, de mindig kudarczot vallott. Pár ezer főnél többre sohasem vitte csapatjával; zavart, nyugtalanságot, itt-ott pillanatnyi rémülést okozott a föld népénél, de nem volt befolyással az események menetére. Nagyon óvatosan gondoskodott, hogy seregeinkkel sohase találkozzék s maga a felvidéki nemzetőrség elég volt a Szvatopluk IX-ik századbeli Maharaniájáról álmodozó eme pánszláv ezredes-papot az országból kikergetni.

Az ország áldott alvidékén lakó szerbeknél ellenben gyujtott a bécsi kanócz, Bécsből sugalmazott érsekjük: Rajasics főnöksége alatt Karlóczán (Karlovitz) kifőzve a pártütők tervét, ők voltak az elsők, a kik már ápril vége felé Nagy-Kikindán, Torontálmegyében nyilt lázadásba törtek ki, melynél a tömegek rossz szenvedélyeinek felizgatására a földosztály s a magyarok s németek birtokainak szabad prédára bocsátása is felhasználtatott, s rablással, gyilkolással, gyujtogatással inaugurálta a bécsi udvar féktelen uralomvágya által felszított irtózatos belháborut, mely a magyar kormányt annál váratlanabbul lepte meg, minthogy a pozsonyi országgyűlés szabadelvű vivmányai, valamint az egész országban mindenütt, ugy a szerbek, oláhok s szászok által is lelkesedéssel fogadtattak s hála s hűség nyilatkozataival üdvözöltettek.

A magyar miniszterium még alig pár napja lépett hivatalába s az országot a közrend fentartásának minden eszközeiből kivetkőztetve, az ország közpénztárait kifosztva találta. Utolsó garasig összeszedetve mindent, a mit a bécsi hatalom a különféle fiók-pénztárakból el nem vihetett, mindössze negyvenhatezer font sterling volt az (462,565 forint), a mivel az ország mindennemű költségeinek fedezésére rendelkezhettem, midőn a pénzügyminiszteri tárczát átvettem.

A Horvátországból átküldözgetett felhivások által szitogatott szerb pártütés egyrészt a magyar kormány készületlenségében elbizakodva, másrészt a bécsi udvar által katonatisztek küldésével, pénzzel, fegyverrel, lőszerekkel gyámolítva, csakhamar annyira vakmerővé lett, hogy Rajasics érsek által Karlóczára egybehivott (ugynevezett) "szerb nemzeti gyűlés" (melyen már török birodalmi szerbek is szerepeltek) már május 13-án elhatározni merésztette, hogy a szerbek magukat az osztrák-ház jogara alatt független nemzetté constituálják, az országnak általuk (de nem egyedül általuk) lakott részeit (még Baranyamegyét is oda számítva, a hol több, mint kétszázötvenegyezer lakos között csak negyvenegyezer szerb van) Magyarországból ki- és elszakítják s szerb vajdaság czimen politikailag a horvát-szlavón-dalmát királysághoz csatolják.

Ezzel a polgárháború koczkája visszavonhatlanul el volt vetve.

Az ország területi épségének és politikai egységének e felbontása magában is sokkal hangosabban szól, semhogy annak ellenében nemzetem állami jogait bizonyítgatnom kellene. Miszerint azonban önök e merénylet irtózatosságát teljes mértékben felfoghassák, szükségesnek tartok egy körülményt megemlíteni.

A szerbek aránylag nagyon új jövevények Magyarországon. - Igaz ugyan, hogy Corvin Mátyás nagyemlékű nemzeti királyunk kedvencze: Kinizsi Pál, az óriás hős már a XV-ik század utolsó negyedében telepített fegyverfogható szerbeket a végvidékekre, de a mit a határőri szervezetü végvidékektől megkülönböztetésül polgári Magyarországnak nevezhetünk, oda szerbek csak a XVII-ik század vége felé kezdettek menekülni. Igenis "menekülni", ez a szó jellemzi létjogukat Magyarországon; menekülő, a török járom alul menekülő volt mind a két szerb emigráczió, melyeknek elsejét Brankovics György vajda 1688-ban, másikát Csernovics Arzén ippeki metropolita vezette 1680-ban. Menekülőkül, ideiglenes menekülőkül fogadta be őket I. Leopold császár-király, miként ezt 1691-ben kelt egyik ótalmi és szabadalmi levelében világosan kifejezve találjuk, melyben nekik igéretet teszen, hogy mindent el fog követni, miszerint őket szülőföldjükre mihamarébb visszavezethesse s eredeti lakjaikba visszahelyezhesse.

No már, uraim, sem én, sem semmi magyar a világon arról soha még csak nem is álmodott, hogy "hazamenetelüket" kivánja. Százhatvannyolcz éve lakják hazánkat; testvéreinknek, polgártársainknak fogadtuk őket, minden jogainknak, minden szabadságainknak, hazánk minden áldásainak osztályosaivá tettük s ilyeneknek óhajtjuk őket az idők végeiglen, ha az igazságos isten elragadott jogaink birtokába visszasegít. De ilyen levén létczimük Magyarországon, mint a minőnek mondottam, nem gondolják önök, uraim, hogy a szerbeknek azon törekvése, magukat független nemzetté erigálni azon Magyarországon, mely nekik hospitalitást adott s a hospitalitást egyenjogú polgárisággá fejlesztette, és azt a Magyarországot, mintha a Krisztus palástja volna, feldarabolni s annak legáldottabb részét maguk külön birodalmául kiszelni, - mondom: - nem gondolják önök, hogy ezen törekvés nagyon hasonlítana ahhoz, ha a franczia menekvők, kiknek önök Jersey s Guernsey szigetén hospitalitást adtak, ezt azzal hálálnák meg, hogy magukat ott független nemzetté kiáltanák ki s azokat a szigeteket az angol koronától elszakítottnak nyilatkoztatnák, miszerint a szomszéd Francziaországhoz annektálhassák? Igaz, hogy az angol királyok nem adtak a franczia menekülőknek még privilégiumokat is, mint a magyar királyok a szerbeknek adtak, de épen az, hogy ezek (minő joggal? - nem vitatom) a hospitalitáson felül még privilégiumokat is adtak, nem gondolom, hogy a hasonlatnál a szerbek előnyére legyen. Önök bizonyosan egyet fognak velem érteni, hogy privilégium czimen országot feldarabolni, nemzetiségi czimen egy állam politikai egységét felbontani ha iszonyatos bűn nem volna, bizonynyal hallatlan aberratio volna.

Különben statistikai adatul megjegyzem, hogy a tulajdonképeni Magyarországnak azon megyéit, vidékeit és kerületeit, melyeket a fellázadt szerbek (a most már Szlavoniához számított Szerémmegyével s péterváradi, bródi és gradiskai határőrvidékekkel egyetemben) a szerb vajdaság czimen Magyarországtól elszakítottnak decretáltak, egymilliónyolczszáznegyvenezer hétszáznegyvenkilencz ember lakja, ezek között szerb csak négyszáznyolczvanezer ötszázkilenczvennyolcz van, egymillió háromszázhatvanezer százötvenegy más nemzetiségű (főképen oláh, német, magyar) ugy, hogy a szerbek az összes lakosságnak csak mintegy negyedrészét képezik.

A szerbek után a bécsi udvar az erdélyi oláhokat lázította fel. Ezeknek (tartózkodás nélkül bevallom) addig, míg Erdély 1848-ban mind a két törvényhozás megegyezésével Magyarországgal nem egyesült, méltó okuk volt volna panaszkodni, mert Erdély alkotmánya egy nagy anomália volt. Négy vallásra és három nemzetre volt alapítva s a görög nem egyesült hitü oláhok, bár Erdélyben többségben vannak, sem mint nemzet, sem mint vallás az alkotmányos tényezők közé nem számíttattak. Ámde épen ezen anomáliának vetett véget az unió. Egy lett a jog, egy a törvény Erdélyben s Magyarországon s ez a törvény egyenlő jogu polgárokká tette az ország minden keresztény lakosát faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül. Az erdélyi oláhok minden közjogi sérelmei egy tollvonással orvosoltattak. Hálával is fogadta az erdélyi oláhság e jótéteményt, a mig az osztrák ármány s ennek pártfogása alatt az ország feldarabolására törő izgatók a vak szenvedély tüzét fel nem gyujtották.

Miszerint fogalmuk lehessen önöknek arról, hogy e tüz felgyujtása végett mennyire nem iszonyodtak a legerkölcstelenebb eszközökhöz folyamodni, - helyén találom egy adatot felemlíteni.

Urbán császári határőr-ezredes azon hazugsággal lázította az erdélyi oláhokat, hogy a "kegyes osztrák császár" már tiz év előtt eltörölte a jobbágy-robotot, de a "gonosz magyar urak" eltitkolták a "császár" rendeletét a nép előtt, - s az e hazugsággal fellázított vad tömegeket azon igérettel eskette fel hűségre az "osztrák császár" iránt, hogy ha segítségére lesznek a magyarok ellen, a császár nekik két évi adómentességet ad és megengedi, hogy mindent megtartsanak, a mit a magyaroktól elvehetnek s még azt is kilátásba helyezte, hogy az "urak" földbirtokait maguk közt fel fogják oszthatni.

És ember, kinek szivében érzelem van, nem is képzelheti: minő prédasóvár hyéna-dühhel estek neki a felbőszült csordák a "kegyes császár" engedelmének hasznát venni. Még most is fagyást érzek ereimben, a mint az általuk elkövetett irtózatosságokra visszagondolok. Oly lap, mint a minőt azok ott betöltöttek, nincs az emberiség történelmében; még a vadság őskori szakában sincs, még a scalpirozó veres indiánok véres száguldozásainak történelmében sincs.

S mikor azután ezrenként lettek a szerencsétlen családok a legirtózatosabb kinok közt lemészárolva, falvak, városok a császári tisztek szeme láttára kiölve, kipusztítva, leégetve s boldogtalan hazám egy sírmezővé lett: akkor e dühöngő csordák egyik legtevékenyebb vezére: Janku felment Bécsbe, hogy a fiatal császár kezéből jutalmat vegyen. És kapott érdemkeresztet és kapta a császár ajkairól ez elismerést: "Nagy dolgokat cselekedtél Janku! Bizony nagy dolgokat cselekedtél!"

Ennyi elég lesz a polgárháború keletkezésének megértésére s most már csak a bécsi udvar által használt csalétket kell még megemlítenem, miszerint kevés szóval megadhassam a feleletet a már előbb felvetett kérdésre: hogy mi czéllal, minő számítással lettek a fellázadt nemzetiségek vezéreik által a bécsi udvar pártosaivá szegődtetve?

Már szólottam a nemzetiségi izgalom felől, mely az utóbbi két évtized alatt a "divide et impera" jelszó oltalma alatt lábra kapott.

Az ekként felizgatott nemzetiségi érzelemmel üzérkedve a bécsi udvar egy izgató szót vetett ki csalétkül; melyet határozatlan értelménél fogva alkalmasnak itélt arra, hogy a magyar népfajokat a magyar nemzetnek, mint különböző ábrándjaik akadályának leverésére pártosaivá szegődtesse.

Ez izgató szó: a nemzetiségek egyenjogusítása (Gleichberechtigung der Nationalitäten) volt.

A magyar nemzet a szót szélesebb értelemben megvalósította, mint akárhol a világon megvalósítva van, de természetesen megvalósította az államban, nem az állam fölött, megvalósította az ország területi épségének s politikai egységének keretében, miként azt sehol a világon másként megvalósítani nem is lehet a nélkül, hogy maga az állam, mely a nemzetiségek létezésének tere és kerete, a nemzetiségi elvnek áldozatul dobassék.

De a nem magyar nemzetiségek körében két évtized óta szitogatott izgalom vezérei az "egyenjogusítás"-t akként értették, hogy Magyarország, melyet egy ezredéves történelem Magyarországgá alkotott, Magyarország lenni megszűnjék s nyelvek szerint felosztva darabonként a rokon nemzetiségű szomszédokhoz csatoltassék, Horvátország pedig a magyar koronától elszakadjon.

A mi ez utóbbit illeti: Horvátország nemzet, nem csak nemzetiség. Nekem, mint már említém, régen elvem volt, hogy ha megunták a magyar koronával hatszáz év óta fennállott kapcsolatokat, hát menjenek isten hirével, mi nem állunk nemzeti fejlődésüknek utjába, ők se álljanak a mienkébe; ha tehát csak az volt volna vágyuk, hogy tőlünk elszakadjanak, nagyon rossz számítás volt ellenünk fegyvert fogni. De nekik messzebb vágó terveik voltak, arra spekuláltak, hogy Styriával, Karinthiával, Karnioliával, Istriával, Illyriával egyesülve, egy független nagy Illyrországot alkotandnak, melyhez majd a török birodalom rokon fajú szomszéd népei is csatlakozandnak. E czélból a mozgalom vezére: Gáj, már egy uj "illyr"-nyelvet és irodalmat is kezdeményezett s a párt is magát nyiltan illyr-párt-nak nevezte és ez a párt, mely Horvátországot terrorizálta, ugy okoskodott, hogy ha Magyarország, teljes épségben fentartva, az osztrák-házzal békében marad, erős támasza leszen a dynastiának, s ekkor a "független nagy Illyrország"-ra nem lehet kilátásuk; ha ellenben segítik az osztrák-házat, hogy határtalan uralmi vágyból minket, dynasticus fenmaradása legerősebb támaszát, maga törjön meg és segítik az országunkbeli nemzetiségeket, hogy hazánkat, mint a Krisztus palástját feldarabolják, akkor annyival inkább kilátásuk lehet, hogy a "független nagy Illyrország" markukba hull, minthogy a 48-iki izgalmak közben az osztrák-ház hatalma alapjaiban ingadozott, Olaszország elveszettnek látszott, Prága fegyverben állott, Bécs a dynastiát menekülni kényszerítette s az összeolvadhatlan elemek ama természetellenes zagyvaléka, melyet osztrák birodalomnak neveznek, szétbomlás felé látszott közeledni. - Ez volt a számítás, mely a horvátországi illyr-pártot az ellenünk való fegyverfogásra indította s e számítás láthatárára a világuralomra áhítozó panslavismus vészcsillaga vöröslött.

Meg kell azonban jegyeznem, hogy a horvát pártütés császári vezére: Jellasics az illyr-párt fanatismusát csak eszközül használta. Neki is voltak szlávhatalmi aspiratiói; ő is uraknak akarta a szlávokat, de uraknak az egységes osztrák birodalomban, nem azon kivül. Neki a "birodalom egysége" volt czélja, ezért ajánlkozott eszközül a bécsi udvarnak közreműködtetni nemzetét Magyarország megtörésére, mely az egyesítésnek utját állta.

A tény tehát az, hogy a horvát nemzet kezdettől fogva végig a macska szerepét játszotta, mely nem maga számára kapargat gesztenyét a parázsból. Igaz, hogy kapargatása nem igen volt eredményes más számára sem; csak saját körmeit égette meg: de kapargatott.

A magyarországi szerbek s erdélyi oláhok vezéreinek és a Hurbán-féle szlovák pánszlávoknak pedig Magyarország feldarabolása lebegett mint czél szemük előtt s ők így okoskodtak: "Vágyaink valósításának utjában a magyar áll; az uralkodó ház felhiv: működjünk közre a magyarok eltiprására; használjuk föl az alkalmat, midőn az uralkodó iránti hűség szine alatt s a királyi pártfogás által fedezve, szabad büntetlenül pártot ütnünk. Igaz, hűséget kell szinlelnünk a dynastia iránt s felsőségét elismernünk, - de csak legyen megtörve a magyar nemzet: mi, a horvátokkal egyesülve, majd megadjuk az utolsó lökést az úgyis roskadozó osztrák birodalomnak. S mi szerbek, kiszakítva Magyarországnak azon áldott részét, melyet szerb vajdaság-nak neveztünk el, azt a szomszéd Szerbiához csatoljuk, - mi oláhok, levágva a magyarok jobb-kezét: Erdélyt s azt Moldva-Oláhországgal egyesítve, leteszszük az alapot egy hatalmas dákó-román állam alapításához, mint örökösei Decebalus Dácziájának, mely még nem halt meg, csak aluszik, hiszen még csak ezerhétszáznegyvennégy esztendeje, hogy Trajanus császár által a föld szinéről elsepertetett, - mi pedig szlovák pánszlávok Csehországgal, Morvával, Siléziával Szvatopluk nagy Maharaniáját helyreállítjuk, lépcsőül a panslavismus világuralmához."

Ezen aspiratiók adtak fegyvert a bécsi udvar által ellenünk feluszított nemzetiségek kezébe. Az erdélyi szászok is pártot ütöttek ellenünk; pártot ütöttek, gyámolították az osztrák seregeket, de maguk nem verekedtek. Ez nem igen van természetükben. Nem hallottam hirét, hogy seregeink valaha egy szász zászlóaljjal találkoztak volna a csatatéren, hanem e helyett ők voltak az elsők a szomszéd Oláhországban lesben álló oroszokat be-"invitálni". A szászok magukat mindig a német birodalomhoz s ennek megszűntével az osztrákokhoz számították s nagyon tetszett nekik a gondolat, hogy 1848-iki törvényeink felforgattatnak, mert ezek jogegyenlőséget állítottak fel a hajdani privilegiumok helyébe, melyek a szászoknak uralmat adtak volt a szász földön lakó oláhok fölött.

S mig a nemzetiségeknek ily czélok lebegtek szemeik előtt, a bécsi udvar ekként számított: "Csak segítsenek a Gleichberechtigung eszméje által elámított nemzetiségek a magyar nemzetet levernem; könnyü lesz mindnyájukat a közös szolgaság, a politikai annihilatio Gleichberechtigung-jába összeolvasztanom."

Orosz segítségre volt szüksége, hogy megtehesse, de megkapta a segítséget, s azok, kiknek mi a szabadság egyenlőségét adtuk, most a rémületig élvezik a szolgaság Gleichberechtigung-ját, melyet szegény nemzetemnek nyakára hárítani segítettek.

Így támadt a legirtózatosabb belháboru hazámban, melynek leirhatlan siralmai az őrülés borzalmaival kábítják el az emlékezetet.

Önöknek, uraim, még mindig borzalom fut végig idegeiken, ha az utóbbi indus lázadás történelméből a cawnpoori szörnyüségekre visszagondolnak. Oh! azok a szörnyűségek csak halovány árnyékai annak, a mit az én nemzetemnek szenvednie kellett, nem felbőszült vadaktól, hanem a magukat apostoli királyoknak is nevező s a szeretet vallásának templomát nagyon szorgalmasan látogató[10] keresztény osztrák császárok pártfogásából. Emberek két deszka közé kötve s kézi fürészszel szétfürészelve, miközben nejeik ez irtózatos martyrságot végignézni kényszeríttettek és megőrültek a látvány felett. Mások kapufélfára feszítve, czéltáblául pisztolylövési gyakorlatra. Mások meztelenül fához kötve, hol őket minden női érzelemből kivetkőzött furiák halálig szurkálták, csiklandozták. Voltak, kiket lassú tüznél sütöttek meg. Voltak, kiket szurokkal bevonva, fáklyákul égettek el, mint Nero a keresztény martyrokat. Volt eset, hogy egész családok hidegvérrel irtózatos kinzás közt mészároltattak le, a még rángatózó félholt testek egymásra gödörbe hányattak s a csecsemő élve, a haldokló anya megcsonkított testére dobatott, hogy ott éhen veszszen! - - -

Irtózatos! irtózatos!! Talán nincs eset a történelemben, mely ennyire igazolná a német költő ama rettenetes mondatát, hogy:

"der schrecklichste der Schrecken
ist der Mensch in seinem Wahn".

És miért mindez? Irgalomnak istene, miért? - Csak azért, hogy a jogaira féltékeny, szabadságszerető magyar nemzet hazája az egységes osztrák birodalom tartományává sülyesztessék.

Kétségbe kellene esnie az embernek az erkölcsi világon uralgó örök törvények igazságossága felől, ha ez irtózatok okozói ellen a történelem igazságot nem szolgáltatna.

De a mi azokat az elámított néptömegeket illeti, melyeknek körében amolyan sátánok, furiák is akadtak: én hallgatást parancsolva érzelmeimnek, melyek ez irtózatosságok emlékezeténél lelkemben felháborodnak, én számkivetésem keservei közt is azt kiáltom feléjük: "Bocsáss meg nekik atyám istenem, mert nem tudták, mit cselekszenek!"

Szegény áldozatjai egy gyászos ámításnak! Mit kaptak jutalmul a készségért, melylyel a történelemben példátlan perfidia eszközeivé szegődtek? - Kaptak közös szolgaságot, melynek kötelékei közt a nemzetiségek egyenlősége a szó teljes érteményében keresztül van vive, mert mindannyian egyenlően meg vannak fosztva a szabadságtól, melyet mi mindannyiuknak egyenlő mértékben megszereztünk, mindannyian egyenlőn kizsaroltatnak egy tönkre járó hatalom kapzsi bureaucratái által; mindnyájukat egyenlőn fojtogatja a mindnyájunknak németül kiszolgáltatott absolutisticus központosítás.

Gyarló halandók, a minők vagyunk, mi néha zúgolódunk annak a láthatlan valaminek látogatásai alatt, a mit a keresztény: gondviselésnek nevez! Nem mindennapi önmegtagadásra van szükségünk, hogy vigaszt meríthessünk a gondolatból, miszerint ama törvények végrehajtásánál, melyek az emberiség rendeltetését kormányozzák, a történelem folyama néha irgalom nélkül végigsöpör egy nemzedéken, hogy szertetört romjainak pora a talajt maradandó eredményekre előkészíthesse.

Lehet: ama mult viszályoknak s a jelen közös szolgaságának szenvedéseire szükség volt, miszerint az egykor kölcsönösen féltékeny fajoknál az egymást-megértés ama viszonossága, a szándékok amaz összhangzása s a cselekvésnek amaz egysége magát kiforrhassa, mely a közös szabadságnak mind kivivására, mind megtartására szükséges.

Én itt egy szabad nép hallatára, nemzetem nevében szavamat adom, hogy mi eltemetjük az ellenünk elkövetett vétkek emlékezetét a leszenvedett idők mohos sirjába, - temessék el bajtársaink a közös elnyomatás szenvedéseiben akármi nyelven szólnak, akármi templomban imádkoznak istenhez, temessék el ugyanazon sirba, ha mit ellenük vétkezheténk. Ne czivakodjunk a fölött, hogy mik voltunk: egyesüljünk arra, a minek lennünk kell. Mi kinyújtjuk feléjük az igaz testvériség kezét megszerezni az ő szabadságukat: nyújtsák ki ők is kezüket felénk, visszaszerezni a mienket. Mindnyájunknak volt valami felejteni, volt tanulni valónk. Én hiszem, hogy megtevénk. Okulva a multak hibáin s a jelen szolgaság közösségén, én, hiszem az istent, hogy legközelebb, ha eljövend a percz

"a mint daczára mindennek eljövend"[11]

"ujra végigküzdeni a magas ég láttára a szabadságnak harczát"[12]

az ujjászületés nagy percze egyesülve találand érzelemben ugy, mint értelemben, egyesülve találand ugy akaratban, mint cselekvésben a közös jogért, a közös szabadságért!!

 

VII.
Adatok a császári forradalom politikai történelmének jellemzéséhez.

Megmagyaráztam a czélokat, a melyek végett hazám vérbe-lángba boríttatott. Most még a bécsi udvar bánásmódját kell adatokkal illusztrálnom, miszerint a császári forradalom fokozatos kifejlődésének politikai történelme főbb vonásaiban tisztában álljon hallgatóim előtt.

A lázadás ugy Horvátországban, mint az Al-Dunánál és Erdélyben nyiltan az uralkodó akaratára való hivatkozással fedeztetett. Az uralkodó maga: V. Ferdinánd együgyü, nyavalygós ember, lelki-testi állapotánál fogva jóformán az erkölcsi beszámításon kivül esett s a történteket környezetének, nevezetesen a császári család azon tagjainak kell beszámítani, kik az együgyü fejedelem nevének palástja alatt az uralkodást részint kezelték, mint Lajos és Ferencz Károly főherczegek (ez utóbbi Ferencz Józsefnek atyja, tulajdon az, a ki néhány héttel előbb nekem az osztrák-ház örök háláját fogadta), részint pedig sugallották, ez utóbbiak közt Zsófia főherczegnő (Ferencz József anyja) volt, Jellasics-nak legindulatosabb pártfogója. Azonban a monarchikus intézvény a király személyét annyi nymbussal veszi körül, hogy mi, kik békét óhajtánk, nem mulasztottuk el e nymbushoz folyamodni, kérvén a királyt: ne engedje, hogy saját neve s az uralkodó-ház tekintélye pártütés fedezésére felhasználtassék.

Akkor még nem jött el az álarcz levetésének ideje. Az osztrák-ház dolgai Olaszországban nagyon rosszul állottak s Tyrolt kivéve, az egész osztrák birodalom forrongásban volt. A császári család tehát nem ellenezte, hogy az uralkodó az általa kivánt kárhoztató nyilatkozatokat közrebocsássa. Maga Jellasics is pártütőnek lett bélyegezve s rangjától megfosztottnak, hivatalától elmozdítottnak lett kihirdetve.

De mig e nyilatkozatokkal port szórtak a magyar nemzet szemébe, hogy önvédelmi erejét elzsibbaszszák, a hivatalos hierarchia utján kiadattak a bizalmas utasítások, hogy a császár kárhoztató nyilatkozatával senki se gondoljon, ez csak amolyan forma-dolog, melyet a körülmények szükségei tanácsoltak, hanem a császár akarata az, hogy a "hű szerbek és horvátok" a magyar miniszteriumnak ne engedelmeskedjenek, hanem az osztrák kormány rendeleteihez tartva magukat, a pártütést erélyesen folytassák; biztosíttattak, hogy a császári katonai hatóságoknál közreműködésre, támogatásra számíthatnak s tényleges segítségükről is pénzben, fegyverben, lövő-szerekben gondoskodva van.

Hallatlan dolog ez a történelemben, hanem positiv tény, melynek a kezünkre jutott iratokban minden kétséget kizáró bizonyítványait birtuk.

Engedjék, hogy néhány jellemző vonást idézzek.

Jellasicsot a király nyiltan pártütőnek nyilatkoztatta, - Latour osztrák hadügyér pedig tábori tiszteket, pénzt, ágyukat, fegyvert s lövőszert küldött neki. S midőn a dolog tudomásunkra jutván, az osztrák kormánynak hivatalosan szemére vetettük az árulást: azt kaptuk válaszul, hogy a fegyver-, ágyú- és lövőszer-küldés tévedésből történt, a pénzküldés pedig azért, mert én, mint magyar felelős pénzügyminiszter, nem akartam Jellasicsnak serege ellátására pénzt küldeni, bár erre az osztrák miniszterium által felszólíttattam.

- Miként tetszik önöknek a követelés, hogy még mi gondoskodjunk a hazánk ellen nyilt párttusában álló vezér seregének ellátásáról?

Jellasics fenyegette Fiumét. Mi két magyar zászlóaljat határoztunk küldeni koronánk e drága gyöngyének védelmére s a nyilt lázadásban levő Horvátországon keresztül nem küldhetve, felszólítottuk az osztrák birodalmi kormányt: engedje meg, hogy vasúton, Styria felé küldhessük. - Megengedte, hanem útközben Fiume helyett Olaszországba vitette, Radetzky táborába. A szó szoros értelmében ellopta e két zászlóaljat. Panaszkodtunk s azt kaptuk válaszul, hogy ez is tévedésből történt. De a tévedést nem hozták helyre - Fiumét elvesztettük.

Jellasics pedig, a király által rangjától megfosztott s pártütőnek nyilatkoztatott Jellasics nemcsak folytonos hivatalos érintkezésben állott az udvarral s az osztrák kormánynyál, hanem személyesen vezette fel a horvát küldöttséget, mely Horvátországnak a magyar koronától való elszakadását az udvarnak hirül vitte. S a katonai rangjától megfosztott embert és társait amúgy "magán minőségben" még a császár is elfogadta. A dynastia tagjai nemcsak legnagyobb szivességgel fogadták, de sőt ekkor állapították meg vele az összeesküvés további részleteit, Zsófia főherczegnő pedig könnyekre fakadva biztosította őt és társait, hogy "szive velük van". - Meg is éreztük e női sziv forrongásának rettenetes átkát, le egészen Batthyáni Lajos s az aradi vértanuk legyilkoltatásáig és a vérszomjas dühig, mely eltiport hazámból egy nagy temetőt csinált.

A magyar minisztérium felkérte a királyt: adná ki királyi parancsát váraink s az országunkban tanyázó katonaság parancsnokainak, hogy tartsák tiszteletben az alkotmányt s engedelmeskedjenek a nemzeti kormánynak. A királyi parancsok leérkeztek István főherczeg nádor királyi helytartóhoz s a miniszterelnök által ellenjegyezve, postára tétettek. De a főherczeg, kinek titkos utasítása volt a végrehajtást meghiúsítani, a parancsokat titkon visszavétette a postáról; megtaláltuk a visszalopott leveleket hátrahagyott irományai között, midőn később alkotmányos kötelességeinek teljesítése elől az országból megszökött.

A szerb lázadásra szintugy kárhoztatás lett kimondva a király által, de császári főtisztek vezették ellenünk a lázadó seregeket. Mindjárt első csatáinkban a szent-tamási és földvári sánczoknál osztrák katonasággal találkoztunk a lázadók soraiban; osztrák fegyvereket szedtünk össze a csatatéren és a foglyoknál; Mayerhofer ezredes osztrák főconsul Belgrádban volt az, ki hivatalos minőségben fegyveres csapatokat gyűjtött a szomszéd Szerbiában s küldött a lázadók segítségére, ugy, hogy ezekkel s a császári kormánytól közvetlenül nyert támogatással a szerbek csakhamar erődített állásaikban harminczezernyi fegyveres erővel s ötven ágyuval rendelkeztek; később pedig, midőn gyanakodni kezdve, hogy csak amolyan parázsból gesztenyét kaparó szerepre használtatnak fel a bécsi udvar által, a pártütő szerbek hajlamot kezdtek mutatni, hogy velünk kialkusznak, - a nyavalyás V. Ferdinánd császárral levelet iratott környezete a "kedves Rajacsics érseknek", melyben őt császári tekintélyével inté, hogy velünk "pártütő magyarokkal" ne alkudozzanak, hanem a nyakunkra küldött császári seregekkel összhangzásban működjenek.

Ilyen a császári királyi erkölcsiség szótára! Ők lázadtak s lázítottak, ők ütöttek pártot a jog és a hittel erősített törvény ellen; ők borították vérbe-lángba szegény hazánkat: és minket, az orvul megtámadottakat, kiáltottak ki a világ előtt pártütőknek!

Ez Richelieu herczeg, egykor bécsi franczia követ emlékiratainak eme szavait juttatja eszembe:

"A bécsi kabinet emberei annyira megszokták, ténynek mondani, a mi - tudják, hogy - nem igaz, miszerint még csak el sem pirulnak, midőn rájuk bizonyíttatik, hogy még a legfontosabb okmányokat, a legünnepélyesebb szerződéseket is meghamisították."[13]

Nincs reá példa a történelemben, hogy egy nemzet ily bánásmóddal találkozott volna az országló hatalomnál.

Hozzájárult ehhez, hogy mi az ily perfidiával támogatott lázadás ellenében gyakorlatlan nemzetőreinken kivül jobbadán a hazánkban tanyázó osztrák katonaságra voltunk szorítva, minthogy ennek az osztrák tartományokban elhelyezett magyar katonasággal folyvást sürgetett felváltását mindenféle ürügyek alatt folyvást kijátszották, minek az lett következése, hogy a hazánkban találtatott katonai elemekben védők helyett ellenségekkel találkoztunk.

Véderőről s pénzforrásokról kellvén gondoskodnunk, a magyar miniszterium felkérte a királyt, hogy országgyűlést hivjon egybe.

Akkor még nem állott be az álarcz levetésének ideje; e kivánságot nem lehetett megtagadni. Az országgyűlés összehivatott s a királyi trónbeszédben világosan ki lett mondva, hogy a király megvárja, miként haladék nélkül meg fognak a kormánynak mindazon eszközök adatni, melyek szükségesek, hogy "a megzavart belbéke helyreállíttassék, a magyar szent korona egysége megőriztessék s a törvények sérthetetlensége fentartassék".

Azonban mialatt parlamentünk a had- és pénzerő kiállításának módját s részleteit tárgyalta, a miniszterium pedig a végrehajtást elkészíté: kedvező fordulat állott be az osztrákház dolgaiban Olaszországban. Radetzky visszavette Milanót s Károly Albert szárd király, a harcz folytathatása felől kétségbe esve, hazamenekült. Az olasz háború be lett fejezve.

Ez által és szükség esetére az orosz segélynek biztosítása által felbátorítva, a bécsi udvar elérkezettnek látta az időt az álarczot levetni s a cselszövés mesterségét nyilt erőszakkal felváltani.

Első lépésük az volt, hogy a katonaszállításról s a miniszteriumnak nyitandó hitelről a király saját felhivására hozott törvényektől a királyi megerősítés megtagadtatott.

Megtagadtatott azon számítással, hogy vagy védtelenül fejet hajtunk a reánk mért erőszaknak, vagy ha megtámadott hazánkat királyi sanctio nélkül is védeni mernők, akkor Jellasics s a fellázadt szerbek és oláhok helyett minket fognak "pártütőknek" nyilatkoztatni.

Ezzel egyidejűleg a lázadás mind vakmerőbben garázdálkodott, mind sűrűbben és sűrűbben tüntek elő annak bizonyságai, hogy az uralkodó-ház Magyarország vesztére a pártütőkkel conspirál s Jellasics rég készülő betörése mindinkább imminenssé vált.

E válságos helyzetben megtettük az utolsó kisérleteket a királyt s az uralkodó-házat a hit szentségének s a törvényességnek útjára visszatérítni.

Száz tagból álló országgyűlési küldöttséget menesztettünk Bécsbe, azon megbizással: jelentse ki a nemzet nevében ünnepélyesen a királynak, miként a nemzet tudja, hogy a pártütés fészkét s rúgóját a király közvetlen környezetének összeesküvése képezi s azért joga van királyától megkövetelni, hogy a bűnösöket eltávolítsa s megbüntesse; joga van megkövetelni, hogy a nemzetnek a törvények iránti tisztelet fentartásában s az alkotmányos nagy mű bevégzésében segítségére legyen és e kijelentés folytán biztosítván a királyt, hogy a magyar nemzet őszintén el van határozva a horvát nemzettel való viszályt a szabadság, egyenlőség, testvériség s a közös alkotmány alapján kiegyenlíteni, - kivánja meg a királytól, hogy haladéktalanul Budára jöjjön, az ország védelmére hozott törvényeket szentesítse, a külföldön tartóztatott magyar katonaságot (a mennyiben nem ellenséggel áll szemben) az országba visszarendelje s a Magyarországon tanyázó seregeknek parancsolja meg, hogy kötelességüket lelkiismeretesen teljesítve, védjék a hazát a pártütők ellen, bárminő legyen is a zászló, melyet ezek bitorolni merészelnének.

Utasítva lett a nemzet küldöttsége, azt is tudtára adni a királynak, hogy e jogos kivánságok megtagadása a közbizalmat megrázkódtatná s a nemzetet, nagy sajnálatára, azon útra lépni kényszerítené, melyet az önfentartás szent kötelessége parancsol.

A szegény nyavalyás király ötölve-hatolva hebegte el a szájába adott, semmit nem mondó feleletet. Megjegyzésre méltó azonban, hogy arra, a mi a környezetében forrongó összeesküvésről mondva volt, még csak egyetlen egy szóval sem reflektált.

A tulajdonképeni válasz a magyar nemzet panaszos felszólalására ugyanazon napon a bécsi hivatalos lapban lett kihirdetve. Ez egy, négy nappal előbbről keltezett császári levél volt, melylyel Ferdinánd császár "kedvelt hivének": Jellasics bárónak tudtul adja, hogy rosszakaratú vádaskodások által félrevezetve, őt rangjától s méltóságaitól igazságtalanul megfosztotta ugyan, de azóta loyalitásáról meggyőződött s azért őt minden méltóságaiba örömmel visszahelyezi s neki meghagyja, hogy a maga elébe tűzött úton a birodalom érdekében szilárdul megmaradjon.

Ezzel az álarcz le volt vetve; az udvari összeesküvés meztelenül állott a világ előtt.

Egyszersmind leküldetett Pestre az osztrák császári miniszterium fentebb futólag említett emlékirata, melynek tartalma e szavakba foglalható össze: "Magyarország független kormányzata ellenkezik a birodalom egységével. A királynak nem volt joga az utolsó pozsonyi országgyűlés által megszavazott törvényeket szentesíteni, mert azok sértik a "pragmatica sanctio"-t s azért az osztrák kormány követeli, hogy a magyar pénzügy, hadügy s kereskedelmi ügy az osztrák birodalmi miniszterium kezeibe adassék."

Ez ultimatumkép volt fejünkhöz vágva.

No már, uraim, én hazámnak kétoldalú szerződéseken épült alaptörvényeivel mutattam ki önök előtt, hogy Magyarország s az osztrák birodalom közt az egyedüli közjogi kapocs a fejedelem személyének egysége volt, de "birodalmi egységről", mely hazámat Austriával akármely kigondolható tekintetben kormányzati közösségbe keverhetné, a magyar államjog annyira semmit sem tud, hogy ennek egyenesen ellenkezője: "Magyarországnak egész kormányzati rendszerében semmi más országnak le nem kötött függetlensége" azon alap, mely az osztrák-ház nőági örökösödésének feltételéül volt kikötve. S így minden további szó nélkül önökre bizhatom megitélni: vajjon igazam van-e, midőn azt mondom, hogy a "pragmatica sanctio"-nak (melyhez a magyar államjognak különben is semmi köze sincs) amaz ultimátumban felállított magyarázata egyenes hitszegés, egyike azon hazugságoknak, melyeket Richelieu oly élesen, de oly méltán megbélyegzett.

A magyar pénzügyet, hadügyet, kereskedelmi ügyet az osztrák kormány kezébe adni, vagy annak ez ügyekbe való bármi avatkozását megengedni annyi volt volna, mint Magyarországot a független nemzetek sorából saját kezeinkkel kitörülni.

Nem volt köztünk egy ember sem, egyetlenegy sem, ki az anyagyilkosság e gondolatától vissza nem borzadt volna! Azt mondtuk: "Nem! soha!" Nem volt egyetlenegy magyar sziv, mely másként érezett, egy magyar ajk, mely mást mondott volna. Mint egykor II. Amurat Várnánál ellenünk, úgy mi Austria ellen felemeltük ég felé az ünnepélyesen kötött államszerződést; mint ő, úgy mi is felkiáltottunk: "Isten, keresztények istene, büntesd a hitszegőt!" - s fegyverre szólítottuk a nemzetet és védtük magunkat.

A mi ezután következett, eléggé ismeretes, miszerint csak a főbb momentumok rövid említésére szorítkozhassam.

Jellasics parancsot kapott több mint negyvenezer főnyi rendes sereg élén betörni Magyarországba. Betört a császár nevében!

A hazánkban volt katonaság legnagyobb része az általa lobogtatott császári zászlóhoz pártolt.

Az országgyűlés felszólította István főherczeg nádort, hogy, mint hivatalánál fogva az ország főkapitánya, szálljon táborba és védje a hazát. Elment, de egy értekezletnek Jellasicscsal megkisérlése után egy este visszatért Budára s a következő éjjel titkon elhagyta a hazát; - Bécsbe szökött, levelet hagyva hátra iratai között, melyben hivataláról lemondását jelentve, azzal indokolta eltávozását, hogy "a Jellasics elleni harczot neki a király megtiltotta".

Mindenfelől árulástól környezve, helyzetünk irtózatos volt. De a honszeretet s a nemzet rendületlen jelleme őrködött a haza felett. Jellasics kérkedő hadjárata tizennyolcz nap alatt szégyenletes véget ért. Egyetlenegy csata után három napi fegyverszünetért könyörgött s annak pajzsa alatt elfutott seregével az országból Windischgrätz oltalmazó szárnyai alá. Futott oly sebességgel, hogy a "jönnek a magyarok!" hirére Győrött még ebédjét is félbenhagyta. - Tiz-tizenkétezer főnyi tartalék-seregét nemzetőreink s népfelkelésünk foglyul ejtették.

A legimminensebb veszély ekként el lévén hárítva, sereget gyűjténk nyugoti határaink védelmére. Folytattuk a harczot a szerbek ellen, védekeztünk Erdélyben a császárilag támogatott oláh lázadás ellen s hadsereg-szervezésre fordítók gondjainkat.

E közben Ferdinánd király pártütésnek nyilatkoztatta ki azt, hogy a reánk mért halálos csapást lehajtott fővel nem fogadtuk, hanem védeni merészeltük vérbe-lángba borított hazánkat. Megkülönböztetésnek, dicsőségnek tartom, hogy a királyi hitszegés e kitöréseiben én lettem kiválólag a düh czéltáblájául kiszemelve. - E fenyegetések a népet nem ingatták meg hűségében a haza iránt.

Erre a király október 3-án egy (Jellasics elfogott futárjainak papirjaiból tudomásunkra jutott) manifestumot bocsátott világra, melyben országgyűlésünket feloszlatottnak, minden rendeleteit és határozatait megsemmisítetteknek jelentette ki, a pártütő Jellasicsot, ki hazánkat fegyveres erővel megtámadta s kit mi az országból kidobtunk, határtalan hatalommal királyi biztossá, dictatorrá nevezte ki, neki mindennemű fegyveres erőt alárendelt, alkotmányunkat, törvényeinket, intézvényeinket s polgári hatóságainkat felfüggesztette s Magyarországot ostromállapotba helyezve, haditörvényeknek vetette alá.

Ez annyi volt, mint a pártütést gúnynyal tetézni.

A nemzet törvényesen választott képviselői nem is engedték magukat ez insultus által sem hivatásuk betöltésében, sem kötelességeik teljesítésében megzavartatni.

Mire aztán, látván, hogy néplázítás, horvát és oláh határőrök s ezeknek nyújtott császári segély által Magyarországot igába nem verhetik, elhatározták, hogy császári hadseregük egész erejét reánk vetik.

De mielőtt ezt tennék, előbb palotaforradalmat csináltak. Deczember 2-án (úgylátszik: ez a nap az államcsinyek választott napja Európában) a nyavalygós V. Ferdinánd királyt, ki 1848-iki törvényeinket szentesítette, lemondásra kényszerítették, öcscsét: Ferencz Károly főherczeget, ki e szentesítés korában az országlást kezelte, félretolták s a tizennyolcz éves Ferencz József főherczeget emelték a császári trónusra, miszerint a jognak, erkölcsiségnek minden fogalmát kigúnyoló azon állítást hirdethessék a világ előtt, hogy mert ennek nem volt része a 48-iki törvények szentesítésében, azok őt nem is kötelezik.

A magyar korona nem olyan hányt-vetett portéka, melyről a magyar nemzet hire, tudta, megegyezése nélkül így rendelkezni lehessen. Magyarország az uralkodás e változtatását jogtalannak, törvénytelennek nyilatkoztatta ki s az mind e mai napig csak merő bitorlás; a nemzet által nincs elismerve.[14]

Azonban az osztrák császárrá (de nem magyar királylyá) forradalmilag előléptetett fiatal főherczeg, ki "Austria egybeforrasztását tűzte ki élte feladatául", egy vélt győzelem álhire által elkapatva, Olmützből 1849 márczius 4-én kelt iratával hazánkat az államok sorából kitöröltnek, a magyar nemzetet egyszerűen nemzetiséggé lesülyesztettnek s az ezredéves Magyarországot, mint egyszerű koronatartományt, az egységes austriai birodalomba beolvasztottnak kiáltotta ki.

Mi e "blasphemiá"-ra győzelmekkel - melyek őt segélyt koldulni az orosz czár lábaihoz sodorták - és miután minden lépésünk tisztességes alkura jutni visszautasíttatott, győzelmeink folytán függetlenségi nyilatkozatunkkal válaszoltunk.

Ezek a reánk kényszerített szabadságharcz főbb politikai momentumai és ilyen e harcznak eredete, jelleme, természete.

És én ezeknek alapján felemelt fővel hivom ki isten és emberek itéletét, hogy ki volt a felforgató forradalmár? Austria-e, ki minden legkisebb kihivás, minden ok nélkül, pusztán hatalmi nagyravágyásból mindent, a mi jog, mindent, a minek embereknél szentnek kell lennie, ily hallatlan perfidiával, ily borzasztó eszközökkel megtámadott, - vagy pedig mi, kik mint becsületes emberekhez s hazafiakhoz illik, férfiasan védtük a meggyilkoltatás ellen hazánkat, mely nekünk édes anyánk?

Isten legyen biró közöttünk.

 

VIII.
Egy nevezetes adat a harcz végének történelméhez. -
Az angol kormány magaviselete Magyarország iránt.

Miként küzdöttünk? miként harczoltanak névtelen félisteneink? mi módon buktunk el? - azt tudják önök; de egyről talán nincs tudomásuk.

Ámbár az oroszok czárja minden rendelkezésére álló erejét, még szentpétervári gárdaezredeit is ellenünk indította, s ámbár ez s az elhagyottság érzete a közhangulatra kétségtelenül leverőleg hatott, hazánk ügye mindazonáltal teljességgel nem volt reménytelennek tekinthető, midőn Görgey, rég forralt árulását végrehajtandó, seregét, a szükségnek még csak árnyéka nélkül is, Világosra vezette, s ott a fegyvert letette.

Mondám: "a szükségnek még csak árnyéka nélkül is". Mert legrosszabb esetben nyitva volt előtte az út fel egész Komáromig, melynek bevehetetlen erődjeiben Klapka tábornok vezérlete alatt harminczkétezer főnyi ép s még az utolsó napokban is győzelmes hadseregünk volt s hazánk dunántúli megyéinek bő erőforrásai még úgyszólván teljes épségben rendelkezésünkre állottak. De maga az ellenség sem tekintette Magyarországot legyőzöttnek, annyira nem, hogy mikor Görgey magát megadta, az orosz hadsereg azon ponton volt, hogy Magyarországból hadműködési alapjára: Galicziába visszavonul. Paskievics herczeg, orosz fővezér már útnak indította hivatalos jelentését Szentpétervárra, urának tudtára adva, hogy (ha a czár úgy akarja) jövő tavaszszal újra felveheti a háborút, most azonban kénytelen a visszavonulást megkezdeni, mielőtt az őszi esőzések beállanának, mert különben, mindenütt ellenséges lakosságtól körülvéve s a saját honukban könnyen mozgó magyar seregek által folyvást zaklatva és szorongatva, nem kezeskedhetnék, hogy ellenséges földön csak nehezen mozogható s a sár és tél miatt kiszámíthatlan szenvedésekkel küzdendő seregét a teljes elpusztulástól megóvhatja.

Én e tényt Du Plat ezredes, volt varsói angol főconsultól tudom, ki, midőn az utóbbi krimi háború alkalmából Varsót elhagyni kényteleníttetvén, Angliába visszatért, ezt Milner Gibson úrnál, számos parlamenti tag jelenlétében, azon hozzáadással beszélte el, hogy azt magától Paskievics herczegtől tudja, kivel, mint Lengyelország kormányzójával, a legbizalmasabb viszonyban volt.

Vegyék önök tekintetbe, hogy Görgey fegyverletétele idején még mintegy százezer emberünk volt fegyver alatt; Komárom, Pétervárad, Arad várai kezünkben: és el fogják képzelhetni, minő más volna most hazám sorsa, ha azon lelkesítő befolyás alatt, melyet az orosz hadak visszavonulása úgy seregünkben, mint a népnél a közszellemre gyakorlandott, még egy telünk volt volna fegyverkezésünket kiegészítenünk s honvédőinknek véres csatákban megritkult sorait kipótolnunk!

S ha e mellett még tekintetbe veszik önök a világszerte mindenütt, itt önöknél már hatalmas népies tüntetésekben is nyilvánulni kezdett rokonszenvet; ha meggondolják, hogy az orosz interventio a franczia nemzetgyűlésen immár határozatilag a "szabadság jövőjére veszélyes"-nek lett kijelentve, az észak-amerikai köztársaság pedig már meg is tette függetlenségünk elismerésére az előkészítő diplomatiai lépéseket: bizonyosan nem fogják önök a vérmes conjecturák közé sorozni állításomat, hogy, ha Görgey úgy katonai mint politikai tekintetben teljesen indokolatlan fegyverletételével hazánkat el nem veszti, a magyar szabadságharcz azon egy tél folytán még a diplomatiai téren is számíthatott volna azon politikai előnyökre, melyeket semmi "fontos európai esemény"től nem lehet sokáig megtagadni, pedig ilyennek volt már az oly dicsőségesen védett magyar ügy az angol parlamentben még maga lord Palmerston által is elismerve.

*

A nemes lord nevének említésével értekezésem azon fejezetéhez értem, melyben arról kell szólanom, hogy minő bánásmódban részesült szegény szerencsétlen hazám az angol kormány részéről.

Szomorú emlékű fejezet! Nem is idézném fel ez emlékezetet, ha az nem állana előttem, hogy tanácsos feleleveníteni a multak tapasztalatainak tanulságait, mert a jövendőnek oly árnyékát látom előrevetve az európai helyzet tükrére, mely azt gyaníttatja velem, hogy a szabadságszerető brit nemzet a közelgő események mérlegébe közvéleményének súlyával belenehezedni nemsokára hivatva leend. Ismernie kell azt, a mi nem jó történt a múltban, hogy ismétlésének elejét venni képes legyen.

A mint az osztrák álnokság vihara szülőföldem felett kitört, nemzetem parancsa a kormány élére engem állított.

Intézkedtünk a támadás visszaverése iránt, de óhajtók, ha lehetséges, elejét venni a háború iszonyainak.

E czélból egyrészt az amerikai egyesült államok bécsi követéhez fordultam, kérve őt: vetné magát közbe, hogy fegyverszünet negotiáltassék, - másrészt pedig hazánknak még a volt nádor-királyi helytartó által a német szövetséghez küldött egyik diplomatiai ügynökét Londonba utasítottam különös küldetésben a brit kormányhoz.

E küldetésnél egy nevezetes előzményre hivatkozhattam.

A magyar nemzet a mult század kezdetén kényszerítve találta magát a halhatatlan emlékű Rákóczy Ferencz fejedelem vezérlete alatt fegyverhez nyúlni az osztrák-ház kiállhatatlan zsarnoksága ellen.

Már említettem, hogy Nagy-Brittannia kormánya önként közbenjárónak ajánlkozott.

A magyar forradalom vezérei nemcsak nem kérték a közbenjárást, de sőt kinyilatkoztatták, hogy azt el sem fogadják, hacsak az ajánlat oly szavakba foglaltatik, melyet a fegyverben álló magyarok részére a hadviselő fél népjogi állását világosan elismerik.

A brit kormány nem vonakodott e kivánságot tekintetbe venni, s a megbizó leveleket a magyarok elégedésére módosítva, Sunderland Károly grófot (earl) és a hires Stepney Györgyöt ő brit felségének, Anna királynénak teljhatalmú követeiül Magyarországba küldötte azon megbizással, hogy mint közbenjárók a magyar nemzet s az austriai ház között, tisztességes békét eszközöljenek.

Nem lehetett fel nem tennem, hogy önök most uralkodó királynéjának külügyminisztere ismeri ezen történelmi előzményt s a hires Stepney-iratok sem lehetnek előtte ismeretlenek.

Megbizásom tárgyát meg fogják önök érteni azon jegyzék itt következő kivonatából, melyet megbizottam 1848 decz. 11-én lord Palmerstonhoz intézett:

"A magyar korona és Austria közti viszonyok mindig a nemzetközi jog körébe tartozóknak s azon kérdések egyikének tekintettek, melyeknek a nagyhatalmak hozzájárulásával kell elhatároztatniuk."

"Ez alapon alulirt, Magyarország ideiglenes kormányának elnökétől megbizást kapott Londonba jönni s a brit kormánynak hiteles értesítést nyujtani a magyar királyság jelenlegi állapota felől, miszerint alkudozások indíttassanak meg a végett, hogy a rend a magyar korona területén megszilárdíttassék s az oktalan cselszövények által erőszakosan megzavart nyugalom helyreállíttassék, mely cselszövények Európa állapotára érzékenyen visszahatandó forradalommal fenyegetnek, hacsak a törvények és lekötött hit iránti tisztelet egy reactionárius s egyszersmind forradalmi politikának vakmerő törekvései felett érvényre nem emeltetnek."

"E kérdés európai szempontból való megoldásának szüksége sürgős levén, alulirt ő brit felsége külügyi fő államtitkárától mihamarébbi kihallgatást szorgalmaz."

Ezenkivül utasítva volt a magyar ügyviselő Nagy-Brittannia kormányának szabad kereskedési alapon kereskedelmi szerződést ajánlani, mely ajánlatnak fontosságát el fogják önök ismerni, ha meggondolják egyrészt, hogy gabnaneműek, bor, olajmagvak, kender, len, épületfa, festék-anyag, gyapjú, dohány s mindennemű ércz és ásvány tekintetében Magyarország egyik legtermékenyebb, mondhatnám legtermékenyebb országa Európának, s ha meggondolják másrészt, hogy műipari fejlődése mesterségesen lefojtatván a bécsi kormány által: Magyarország közel tizenöt milliónyi lakosságával többnyire földmivelő ország s mint ilyen, tág térrel is ajánlkozik az angol tőkének iparvállalatokra, tág piaczot is nyujthat angol iparárúk számára, minek fontosságát maga azon egy tény is eléggé illustrálja, hogy a háborúnkat megelőzött évben mintegy huszonöt millió forintot adtunk ki csupán csak gyapotárúkért, mely mennyiségben alig volt egy rőf angol árú, minthogy a Magyarországot Austria javára kizsaroló kormány magas, úgyszólván: tilalmi vámokkal annyira elzárt minden egyenes beviteltől a külföldről, hogy jobbadán a hazánk piaczát monopolizáló Austriára voltunk szorítva s anyagi jólétünk egy valóságos gyarmatrendszeri mostoha politikának áldoztatott fel.

Felhivom a gyülekezetet, megitélhetni: vajjon a magyar ügyviselő által előterjesztett szorgalmazás nem volt-e, szintoly mérsékelt és illemes, mint a minő békés szellemű, tisztességes és jogszerű volt?

Emlékeztetem önöket, hogy mi sem nem csináltunk, sem azon időben nem szándékoltunk forradalmat. Mi a megtámadott fél voltunk, megtámadottak a legünnepélyesebb diplomatiai kötések ellenére, melyek az európai közjog kiegészítő részét képezik s melyeknek fentartására Anglia erkölcsileg kötelezve volt, mert említett önkéntes közvetítés által Angila lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar nemzet megálljon győzelmeinek közepette, midőn - ha azon mediatio közbe nem lép - hatalmában volt örökre szakítani a bécsi udvarral, melyet őseink akkoron szintoly tökéletesen legyőztek, mint a miként mi legyőztük kilencz év előtt.

És emlékeztetem önöket arra is, hogy mi védtük ugyan magunkat a támadás ellen, melyet sem nem provocáltunk, sem reá okot nem szolgáltattunk, - de összeköttetésünket az osztrák-házzal megszakítani azon időben nem kivántuk, még csak bármely új jogot sem követeltünk. Mi csupán öröklött nemzeti szabadságainkat kivántuk fentartani, úgy, miként pár hónap előtt királyunk által szabad akaratából szentesített azon törvényeink által újból meg lettek erősítve, melyek annyira mérsékelt körre szorítkoztak, hogy - a mint már említem - az austriai ház Lombard-Velenczének önként hasonlókat ajánlott, lord Palmerston pedig elfogadhatlanul keveseknek nyilatkoztatott. Mi legfölebb csak annyit kivántunk, hogy ez a "kevés" további sértések ellen biztosíttassék.

És miként fogadta lord Pahnerston a magyar nemzet e loyalis szorgalmazását? Megtett-e még csak annyit is, hogy ha már hivatalosan nem akarta, legalább magánlag meghallgassa a felvilágosításokat, melyeket a magyar ügyviselő neki nyujtani ajánlkozott?

Nem tette. Alállamtitkára: lord Eddisbury által decz. 13-án a következő választ adta:

"Lord (viscount) Palmerston nem fogadhatja el önt. A brit kormánynak Magyarországról csakis mint az osztrák császárság egyik alkatrészéről van tudomása (the British government has no knowledge of Hungary except as one of the component parts of the Austrian Empire) s a mi közleni valója lehet önnek ő brit felsége kormányához, annak az osztrák császár képviselője útján kell történni.

Gondolják meg, uraim, Anglia külügyminisztere minket azon ellenség képviselőjéhez utasított, mely Magyarországot irtó-háború iszonyaival borította el.

Anglia külügyminisztere volt az első széles e világon, a ki azon eszmének hivatalos kifejezést adott, hogy Magyarország az osztrák császárság egyik alkotó-részévé degredáltatik.

Pedig a nemes lord sokkal jelesebb államférfiú, mintsem ne tudta volna, hogy Magyarország az osztrák császárságnak nem alkatrésze s az soha sem is volt. Lehetetlen volt nem tudnia, hogy az osztrák császárság nagyon új alkotás (akkor még csak 42 éves volt), Magyarország pedig közel ezer év óta szabad és független országul foglal helyet Európa államai között. Lehetetlen volt nem tudnia, hogy maga az osztrák császárság keletkezése s az európai közjogaink még ma is alapját képező bécsi congressus is elválasztóvonalat húztak azon császárság és Magyarország között; lehetetlen volt nem tudnia, hogy Nagy-Brittannia kormánya Magyarországot nemcsak mindig önállónak tekintette, hanem Austriától megkülömböztetett állami létére az utóbbi franczia háborúk alatt még különös diplomatiai súlyt is helyezett. És ha - megfoghatlanul - sem ezekről, sem Magyarország közjogáról nem volt volna is tudomása: arra legalább lehetetlen volt nem emlékeznie, hogy alig hét hónap előtt ő maga ünnepélyes hivatalos értesítést kapott V. Ferdinánd magyar királytól, ki egyszersmind Austria császárja is volt, mely szerint ő brit felsége kormányának tudtul adatott, hogy Magyarország törvényes függetlensége egy független, magyar felelős miniszterium alakításával újabb megszilárdítást nyert s hogy jövendőre Magyarország mind vizen, mind szárazon saját külön szineit használandja.

De mindez semmit sem használt, valamint az sem használt, hogy a magyar ügyviselő sietett ő lordsága járatlanságának s emlékező tehetségének egy újabb jegyzékkel (decz. 15-én) segítségére lenni, melyben neki kétségbevonhatlan adatokkal bebizonyította, hogy Magyarország nem alkatrésze az osztrák császárságnak, hanem független, szabad ország. Lord Palmerston, mintha csak nem Anglia, hanem a Magyarországnak az osztrák birodalomba beolvasztása végett forradalmi eszközökhöz nyúlt Austria minisztere volna, mindezt nem vette tekintetbe, hanem ugyancsak lord Eddisbury által decz. 19-én adott második válaszában, előrebocsátva, hogy "nem vehet tudomást a Magyarország s az osztrák tartományok (dominions) közti belkérdésekről", újra csak a mellett maradt, hogy "a brit kormánynak nincs diplomatiai viszonya Magyarországgal, kivéve: mint az osztrák császárság alkatrészeivel és Magyarországot illető közléseket csak az osztrák császár diplomatiai organuma által fogadhat el". S ha valaki a formaságok slendriánját a jognak, igazságnak, erkölcsiségnek fölibe helyezve, azt hozná fel lord Palmerston e szivháborító eljárásának mentségére, hogy másként nem lehetett, mert Anglia nem állt külön diplomatiai viszonyban Magyarországgal, én erre, mellőzve minden más okot, magát Palmerston lordot állítanám fel czáfolatul, mert hiszen Anglia Szicziliával nem állott Nápolytól elkülönített diplomatiai viszonyban, de ezt nem tekintette akadálynak arra, hogy Sziczilia forradalmi kormányával formaszerű diplomatiai összeköttetésbe bocsátkozzék; nemcsak elfogadta a forradalmi Sziczilia biztosait, hanem még angol hajót is küldött értök, mely őket Angliába szállítsa, az admiralitásnak pedig parancsot adott, hogy Sziczilia forradalmi zászlaja ünnepélyesen üdvözöltessék.

Minket pedig, kik a rend, nyugalom, béke szent érdekében kopogtattunk az angol külügyi hivatal ajtaján, minket vérig sértő gúnynyal a hazánkat vérbe-lángba borított ellenséghez küldött!

Bizony bizony mondom: az angol kormány az igazságot nagyon külömböző mértékkel méri.

Pedig van még más, van még nagyobb sérelmünk is. Az utóbbi nyolcz év alatt kiszivárgott diplomatiai felderítések semmi kétséget sem hagytak fenn azon történelmi tény felől, hogy Magyarország megtámadtatása elhatározott szándokkal ki volt csinálva Austria és Oroszország között. Hogy mi indította az orosz autocratát e lépésre? - könnyű belátni. Érezte, hogy szomszédjában az alkotmányos élet példájának lehetetlen lesz ébresztőleg nem hatni saját birodalmának szolgaságra kárhoztatott népeire. Ha 1848-iki törvényeink gyakorlati érvényre jutni engedtetnek: az alkotmányos élet Austriában is valósággá válik s ebben és különösen Galiczia szabadabb életének a szomszéd Lengyelországra visszahatásában az orosz autocrata veszély forrását látta saját kényuralmának biztosságára. Ezért volt kész az osztrák-háznak Magyarország leigázására segédkezet nyújtani, Tudta, hogy Magyarországgal az osztrák-ház birtokaiban: a szabadság fellegvára esik el s ennek elestével vagy nyiltan visszatér az osztrák-ház öröklött absolutisticus hajlamaihoz, vagy ha alkotmányos alakoskodásra szorulna is, ez csak a valóságnak és állandóságnak minden garantiáját nélkülöző amolyan paródiája lenne a szabadságnak, mint az volt, melyet Sándor czár a bécsi congressus után Lengyelországban eljátszatott. Egy ily Austriának sem példája, sem befolyása nem fenyegetheti földindulással az orosz autocratia rengeteg épületét.

Az absolutisticus elvnek épúgy megvan a maga érdeksolidaritása, mint a szabadság elvének. A mi tért emez nyer, amaz elveszti, és megfordítva. Fájdalom, a népek nem érzik oly elevenen ez érdeksolidaritást, mint a kényurak. Amaz átkai az emberiségnek, kik magukat istenkáromló szójárással az "isteni jog" letéteményeseinek hirdetik, egy "kölcsönösen biztosító társulat"-ot (mutual insurance company) képeznek.

Ez volt egyik indok, a másik az volt, hogy az orosz czár czinkost akart magának biztosítani az osztrák császárban a török birodalom felosztására, mint biztosított Lengyelország felosztására.

A Magyarország ellen kifőzött terv az volt, hogy Austria lázítsa a nemzetiségeket, tudjon ámítani, de ne koczkáztasson egyenes támadást a magyar nemzet ellen, mielőtt egy orosz sereg elhelyezkednék a szomszéd moldva-oláh fejedelemségekben, miszerint szükség esetére kéznél legyen.

Oroszország ez elhelyezkedésre azon izgalmat használta ürügyül, mely a franczia forradalom erkölcsi lökése folytán a két oláh fejedelemségben is forrongott.

Mi magyar miniszterium, a mint az orosz seregeknek a Pruthnál összpontosítása tudomásunkra jutott, siettünk annak értelme felől kérdést tenni a bécsi orosz követségnél. Azt kaptuk válaszul, hogy az csak szorosan önvédelmi vigyázatból történik; igaz ugyan, hogy ha Oroszország a fejedelemségek kormányai által a forradalom ellen segédkezésre szólíttatnék fel, e felszólításnak az adrinápolyi békeszerződésben elvállalt kötelezettségnél fogva eleget tenni magát indíttatva találhatná, de azt teljességgel nem ellenséges szándékkal tenné a porta iránt, minket pedig biztosít ünnepélyesen, hogy Magyarországgal jó szomszédsági viszonyban kiván állani s barátságos indulatán csak az változtathatna, ha a szomszéd moldva-oláh fejedelemségekből Oroszország ellen intézett fegyveres csoportosulásokat engednénk saját területünkön.

E figyelmeztetés egyenesen a moldva-oláhországi menekültekre vonatkozott. (Lengyel csapatról még akkor szó sem volt hazánkban.) Mi siettünk kijelenteni, hogy a magyar nemzet vendégszeretőleg fogad ugyan mindenkit, a ki nála menedéket keres, de azt soha sem fogja megengedni, hogy a menekülők a vendégjoggal visszaéljenek, - s hogy igéretünket tettleg is valósítsuk, az oláh menekülteket a határok közeléből bellebbeztük.

Az orosz seregek csakugyan bevonultak Moldva-Oláhországba. Mi akkor saját királyunk által országgyűlésre összehíva, a szerb lázadás és horvát pártütés ellenében a rend és törvény védelmének eszközeiről tanácskoztunk. A magyar jellem őszintesége képtelen volt feltenni saját uralkodó-háza felől, hogy álnokul vesztünkre tör. Az, hogy maga a király szólított fel katonaállításról s pénzről gondoskodni, elég volt arra, hogy összeütközést Austriával nemcsak közelnek nem, de még csak lehetségesnek se vélje nemzetünk, s ennél s az orosz követtől nyert biztosításnál fogva még csak nem is képzeltük, hogy az orosz seregeknek Moldva-Oláhországba bevonulása voltaképen nem más, mint bevezető hadi-mozgalom az ellenünk tervezett támadásra.

De lord Palmerston tudta, hogy az. Ott van a kék könyvekben sürgönye sir Stratford Canninghez, Anglia konstantinápolyi nagykövetéhez, mely sürgönyben következők olvashatók:

"Az oroszok előnyomulása a dunai fejedelemségekbe nincs összefüggés nélkül a magyarországi eseményekkel. Az orosz czár tekintetbe vette a lehetőséget, hogy az osztrák kormány által fel fog szólíttatni, miszerint legyen segítségére a rend helyreállításában Pesten."[15]

A hit szentségének megtörésével támadni meg Magyarországot, hogy alkotmányától, szabadságától, függetlenségétől erőszakkal megfosztassék: ezt Anglia alkotmányos külügyminisztere "a rend helyreállításának" nevezte.

Ez értesítés folytán sir Stratford Canning, bölcsen előrelátva a rettenetes következéseket, melyek a török birodalom jövendőjére hárulandnak, ha területe hadműködési alapul engedtetik használtatni egy senkit nem bántó szomszéd barátságos nemzet ellen: tanácsolta a portának, hogy tartsa fenn semlegességét. De lord Palmerston rosszalta e tanácsot s kötelességévé tette követének egyenesen odahatni, hogy a porta, területének semlegessége végett, összeütközést Oroszországgal és Austriával ne koczkáztasson. S midőn az orosz invasio czélja s természete felől a parlamentben interpelláltatott, Anglia külügyminisztere nem mondta meg a parlamentnek, hogy az orosz invasio czélja: Magyarország szabadságának s függetlenségének eltiprásában Austriát segíteni, - hanem azon nyilatkozattal ütötte el az interpellatiót, hogy a dunai fejedelemségek invasiója tökéletesen rendén van s teljességgel nem bir semmi fontossággal.

Ezekből láthatják önök, uraim, hogy szerencsétlen hazám mennyire le van lord Palmerstonnak kötelezve. A nemes lord (bocsássanak meg e triviális, de a ténynek egészen megfelelő hasonlatért) az orosz és osztrák autocraták irányában egyenesen azt a szerepet játszotta, melyet az ökölharcz terminológiája "palaczktartó"-nak (bottle holder) nevez.

E tények folytán az erdélyi szászok parancsot kaptak Bécsből, hogy invitálják be az orosz seregeket a szomszéd Oláhországból. Az oroszok minden szó nélkül benyomultak Erdélybe. Egyelőre csak tiz-tizenkétezernyi sereggel. Tapogatózás volt: hogy mit mond a népjog e megsértéséhez Európa? mit különösen az alkotmányos elv nagy képviselője, a hatalmas Anglia?

Erdélyi seregeink halhatatlan emlékű fővezére: Bem tábornok megverte az egyesült osztrák-orosz hadat, s itt mellettem ülő vitéz barátomnak: Ihász ezredesnek, ki egy kis csapat élén Verestoronynál állott, egy szép estve a következő classicus parancsot küldte:

"Meghagyatik önnek az ellenséget holnap reggel az országból kidobni"

És vitéz barátom másnap délben jelentést tett, hogy "kidobta."

És az orosz várt, hogy mit fog azon Anglia mondani, melynek nevében alig husz év előtt, midőn a portugál nép szabadságharczát külavatkozás fenyegeté, lord Palmerston dicső elődje: Canning György e szavakkal kiáltott "megállj"-t az avatkozásnak:

"A mig Nagy-Brittania kart emelhet fel, e kar fel fog emeltetni minden hatalom ellen, mely erőszakhoz merne nyulni, hogy a nemzetek szabad választásának utjába álljon s belügyi függetlenségüket béklyóba verje."[16] -

Ha lord Palmerston, e dicsőséges példával szeme előtt, csak e pár szót irta volna fel egy szelet papirosra: "Orosz megállj! Nagy-Brittaniának ellenvetése van minden további avatkozásod ellen Magyarország házi dolgaiba", - a minő igaz, hogy a nap világít, oly bizonyos, hogy többé egyetlenegy kozák lába sem szentségtelenítette volna meg martyr hazánknak vérrel áztatott szent földjét.

Ámde e helyett lord Palmerston szóról-szóra ezt irta Szent-Pétervárra:

"Ő brit felségének kormánya nem tekinti az alkalmat olyannak, a mely Nagy-Brittania részéről valamely formális véleménynyilvánítást tenne szükségessé az ügy felett."[17]

E nyilatkozat egy valóságos büntetlenségi diploma (charter of impunity) volt! Ekként felbátorítva, mondhatnám: neki biztatva, az orosz czár kétszázezer főnyi friss sereget dobott fényes győzelmek közt megritkult sorainkra és midőn Anglia magatartásának váratlan gyászhire, midőn a tapasztalás, hogy ellenünk mindenkinek minden szabad, a közszellemre lehangolólag hatott s e lehangoltság utat egyengetett amaz árulásra, mely nélkül Magyarország "névtelen félistenei" végre is azt tették volna az orosz hordákkal, a mit vitéz barátom előhadukkal tett: akkor, uraim, alig hogy bukásunk hire Londonba érkezett, Nagy-Brittannia kormánya sietett a bécsi udvarnak "elégedését", az orosznak meg épen "örvendezését" jelenteni a háboru "szerencsés" bevégzése fölött!!!!...

A "királyok erkölcsiségének" nemes áldozatát, a szerencsétlen lengyel nemzetet kivéve, nincs példa az ujabb kor történelmében, hogy egy nemzet életének eltiprása körül a népjog égrekiáltó megsértése annyi conniventiával találkozott volna Európa hatalmainál, különösen az angol kormánynál!

Pedig a reánk mért kehely nem csupán az elnyomatás kelyhe; mi nemcsak szabadságunktól: mi nemzeti létünktől fosztattunk meg; kitörölve az élő nemzetek sorából, nemzetből nemzetiséggé sülyesztve, az ezeréves Magyarország, melynek a keresztény polgárisodás annyi hálával tartozik, Európa conniventiája folytán már nem is ország, hanem csak egy természetellenes gyuradék egyik szeletje; "koronaföld"-nek nevezett majorság, melyen az önkény féktelenül garázdálkodik.

És mennyi martyrvér, hidegvérrel kiontott martyrvér még a harcz után is! minő kielégíthetlen boszuszomj! mennyi bitófa, golyó, tömlöcz, száműzetés, vagyonelkobzás! minő megtagadása minden emberi érzelemnek, mely még a hölgyek nyilvános megvesszőzésétől sem borzad vissza! mennyi nyomor! mennyi siralom! mennyi szétdult boldogság! mennyi szentségtelenség! mennyi szenvedés!

Bizony-bizony mondom: ha valaha volt nép, mely elmondhatta, árva nemzetem elmondhatja a Próféta siralmainak ama szivrázó szavait:

"tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-e olyan bánat, mint az én bánatom!"

És miért mindez? Irgalomnak istene! miért?

Csak azért, hogy az, a mit Austriának neveznek, azt mondhassa: "Felemeltem hatalmam egységének épületét a magyar nemzet sirhalmán. Igaz, hogy nem a magam erejével emeltem fel, de felemeltem. Mit jog! mit eskü! mit szerződések! A népek csak kövek családi hatalmam egységének épületéhez, a czél én vagyok!"

 

IX.
Párhuzam európai fontosság szempontjából
Austria s Magyarország közt.

De hát mi az az "Austria" Európának, hogy neki mindez nemcsak szabad, de még conniventiával is találkozik, még azon Anglia kormányánál is, mely az alkotmányos elv nagy képviselőjének hirében áll?

Mi az az "Austria"?

Egy jeles franczia irónak még e szörnyűségek előtt (1847-ben) irott eme szavait adom e kérdésre válaszul:

"Austria még csak nem is nemzet." Neki a politikai philosofia még azt is contestálhatja, hogy joga van élni.

Európa ujjászervezése felbomlása volna ama szörnyeteg csoportosulatnak, melyet a feudális örökösödés véletlenei s még inkább a bitorlások hosszu sorozata alakítottak. A sir, mely a "római szent birodalmat" elnyelte, magának követeli e vampyrt, mely a megcsonkított nemzetiségek ágyékába ragadt."[18]

Vonjunk párhuzamot, európai fontosság szempontjából, Magyarország és ezen Austria között, melyről a szó szoros értelmében igaz, hogy még csak politikai létjoggal sem bir, mert még csak nem is nemzet.

Hogy minő megbecsülhetlen szolgálatokat tett Európának azon Magyarország, melyet angol államokmányok "fortissimum et celeberrimum reipublicae christianae propugnaculum" czimmel tiszteltek meg? - ezt már elmondtam.

De hol van az a titokbuvár, a ki fel birja fedezni, hogy minő maradandó becsü szolgálatot tett valaha Európának az az Austria, mely még csak nem is nemzet? minő jótékonysággal az emberiség iránt, miféle érdemekkel van neve bejegyezve a történelembe?

Azzal, hogy - házasodott. "Tu felix Austria nube!"

Ez minden, a mi ha nem is érdem, legalább nem bün történelmében. Minden egyéb bün. Üssék fel önök ama nagy koreszmék akármelyikének évkönyveit, melyek az emberiség előhaladásában mértföldjelzőkül állanak; üssék fel a lelkiismereti szabadság, üssék fel a politikai szabadság küzdelmeinek történelmét: melyik oldalon találják azt a nem-nemzetet, Austriát? - Mindig, mindenütt a sötétség, az elnyomás, a korszellemmel daczoló erőszak oldalán.

És minő irtózatot gerjesztő lapokat foglal el az osztrák-ház[19] az emberiség e küzdelmeinek történelmében! Csak maga az egy II. Ferdinánd alatt tíz millió emberélet esett áldozatul azon uralkodási maximának, hogy "jobb egy sivatag puszta, mint oly ország, melynek lakosai hereticusok".

Vagy korunkra térve: emlékezzenek vissza önök a carlsbadi, bécsi, troppaui, laibachi, veronai congressusokra, melyek gyakorlati alkalmazást adtak a népszabadság kiirtására intézett ama koronás összeesküvés elveinek, melyet "szent szövetség"-nek neveztek el.

Ez a szentségtelen szövetség két elvre lett alapítva. Egyik az, hogy a fejedelmek az istenség delegátusai, következéskép minden jog az övék, a népeknek csak kötelességeik vannak. A másik az, hogy a hatalom e közös "isteni eredeténél" fogva az uralkodók egy kölcsönös biztosító társulatot képeznek, melynek tagjai egymást viszonosan segíteni kötelesek minden törekvés leverésében, mely határtalan hatalmuk korlátozására intéztetnek.

Ez irtózatos elveknek gyakorlati alkalmazására Troppau-ban szabályul lett megállapítva, hogy bármennyire nyomasztó legyen is valamely kormány, annak megdöntése nem fog megengedtetni. Aztán fokozatosan tovább menve: Laibach-ban elhatároztatott, hogy a fejedelmek semmi egyezményt, semmi concessiót nem fognak kötelezőnek tekinteni, mely népies mozgalmak nyomása alatt engedélyeztetnék, - Veroná-ban pedig azon határozattal lett a mű betetézve, hogy a képviseleti kormányzat a monarchikus elvvel összeférhetlen, a sajtószabadság meg rendellenes, mert aláássa a korlátlan engedelmességet, melylyel a népek uralkodóiknak tartoznak, annálfogva a Veronában összegyűlt hatalmak kölcsönösen kötelezték magukat, nemcsak meg nem engedni, hogy képviseleti kormány vagy sajtószabadság valahova behozassék, a hol még nincs, hanem mindent el is fognak követni, hogy eltöröltessék, a hol már van.

Az "isteni jog" e lélekháborító összeesküvése tölté be az utóbbi negyvenhárom év történelmét.[20] Ez csinált Európából egy forrongó vulkánt, mely minden perczben kitöréssel fenyeget.

És ki volt e conspiratiónak főtényezője, gonosz géniusa? Austria, mindig és mindenütt Austria, az egyedüli hatalom a világon, mely nemcsak nem nemzet, de bármit csináljon is, nem is lehet soha nemzetté.

Vagy vegyék önök vizsgálat alá a történelmi nagy függő kérdéseket, melyek Európát rázkódtatásokkal fenyegetik.

Ott van az olasz kérdés. Ki az oka, hogy van? Austria. Ha ama "vampyr" az olasz nemzetiség ágyékába nem ragad, olasz kérdés nincs.

Ott van a német kérdés. Ki áll útjában, hogy megoldassék? Ki az oka, hogy a német nem nemzet, csak nemzetiség? s Germánia csak földleirati elnevezés? Austria! mindig és mindenütt Austria.

Ott van a keleti kérdés. Hogy e kérdés mind Európa jövendőjére, mind ezen is tul Angliának hatalmi állására Ázsiában oly vészterhes alakot öltött, mint a minőnek lenni tudjuk, ez egyike azon végtelen szerencsétlenségeknek, melyeknek forrását az ujabb kor legrettenetesebb büne: Lengyelország felosztása képezi; mert ez által lett Oroszország oly európai hatalommá, hogy határtalan terjeszkedési vágyával, melynek mint a hógörgetegnek a menve-növés (crescit eundo) természetéhez tartozik, vihartelített felhő gyanánt borul a történelem láthatárára, mely máris annyi siralmat öntött az emberiségre, a jövendőre pedig borzasztón sötét árnyékot vet.

No már én a történelem philosophiájának számtani bizonyosságu axiómáira, az erkölcsi világrend emez örök törvényére: "ilyen ok, ilyen okozat" téve kezemet, állítom, hogy ha Magyarország szabad és független volt volna és nem az osztrák-ház kapzsi, nagyravágyó politikájának horgára fűzve, hanem saját nemzeti érdekei által sugallott irányban, saját erejével szabadon rendelkezhetik; Lengyelország felosztásának gyász éjjele sohasem borult volna Európára, a két nemzet együtt a közös érdek, a közös veszély által szövetségre utalva, el tudta volna e veszélyt s általában az orosz hatalmi sphaera terjeszkedésének veszélyét mind magáról, mind Európáról hárítani.

Austria ellenben, oh! az, mint mindig s mindenütt, a hol prédára nyilt alkalom, ugy e rablásnál is beállott társnak, czinkosnak; beállott, ámbár tudta s be is vallotta, hogy: "a világos jog egekre kiált ellene s minden méltányosság, maga a józan ész is ellene van."[21]

A régibb időkre nem megyek vissza, csak a nagy bölcsész: Leibnitz "Theodicea"-jára utalok, a hol tárgyilagosan ki van mutatva, hogy Lengyelország hanyatlásának kezdete már a XVII. században az osztrák-ház ármányaira vezethető vissza ("sine dubio domum Austriacam gravissimorum malorum Poloniae causam fuisse").

S aztán, hogy Lengyelország felosztása folytán az orosz mindinkább reánehezedett a török birodalomra, mindinkább terjeszkedett dél felé s veté küljebb és küljebb hatalmi befolyásának pánszláv hálóját: volt-e csak egyetlen egy eset is, hogy Austria az orosz terjeszkedés ellen csak egy ujját is felemelte volna? Soha. Sőt conspirált vele; lesben állott, ha kaphat-e valamit a prédából. Orgazdája volt az orosznak s a zsákmányon megosztozkodott.

És ez igy lesz mindig a jövendőben is, hacsak Magyarország vissza nem nyeri függetlenségét.

Minden helyzetnek megvan a maga logikája.

A függő európai kérdések közt nincs egy is, mely oly messzeható veszélyekkel volna terhes, mint az u. n. keleti kérdés, kapcsolatban a pánszláv törekvésekkel.

S ép e kérdés az, melynél Austria a legártalmasabb akadály; e kérdés az, melynek megoldásánál Európának ép oly elkerülhetetlen szüksége van Magyarországra, mint volt akkor, mikor a török fenyegette Európát.

Emlékezzenek önök vissza a minapi keleti háborúra. Nem régen volt; még sajognak önöknek akkori sebei, még nem mult el a gyász. Emlékezzenek.

Akkoron önök külügyminisztere nyilt parlamentben ekként állította fel a háború programmját:

"Mi (angolok) a halandók legbárgyubbjai lennénk, ha letennők a fegyvert, mielőtt Oroszország hatalma Európa szabadságának ártalmatlan arányokra leszállíttatott."

Dicsőséges programm volt. Valósítása kiszámíthatlan szenvedéseket hárított volna el Európa jövőjéről.

Nagy-Brittannia népe felfogta a pillanat fontosságát s e programm valósításának reményében lelkesült készséggel vetette magát alá a vér- s pénz-áldozatoknak.

A törökök vitézsége pedig e programm valósítását önöknek keze érelmébe adta.

Még mielőtt a szövetséges seregek megérkeztek volna Bulgáriába, a törökök egyedül annyira megverték az oroszt a Dunánál, hogy félve az érkező szövetségesek üldözésétől, nyakra-főre futásnak eredt hazafelé.

Önöknek csak üzniök kellett volna a vert ellenséget amarra, a hol az orosz sebezhető oldala: Lengyelország dobogó szivvel várt önökre s az orosz hatalom most örökre le van ártalmatlan arányokra szállítva.

Ki állt önök útjába? Ki akadályozta, hogy ez megtörténjék?

Austria! - Megszállotta Moldva-Oláhországot, közbe állította seregét, nehogy a megvert oroszt üldözhessék - s önök programmja füstbe ment: az orosz meg volt mentve![22]

Hogy ez szóról-szóra igy van, azt önök szövetségese: a francziák császárja nyiltan bevallotta.

Akkor nagy volt az izgalom Angliában. Hangosan követelte a közvélemény, hogy űzni kell a vert oroszt, fel kell szabadítani Lengyelországot.

Erre Napoleon császár azt felelte nyiltan a "Moniteur"-ben, hogy igenis ezt kellett volna tenni, de nem lehetett, mert Austria nem engedte, s csak mivel ezt nem engedte, támadt a főhadiszálláson a gondolat, hogy hát jobbat tenniök Austria miatt nem lehetvén, átmennek önök Krimeába - az orosz medve körmeit tisztogatni (to trim the nails of the bear).

Ez a tisztogatás önöknek harminczezer brit ember életébe, s vagy száz millió font sterlingjükbe került.

És került egy haszontalan lealázó békébe, melynek alkudozásai közben mind angol, mind franczia részről hivatalosan el lett ismerve, hogy "Austria iránti tekintetből" (from considerations for Austria) mondottak le önök minden "jogszerű követelésről" (legitimate exactions), Austria iránti tekintetből fogadták el az alkudozások alapjául azt, hogy "Oroszországnak időszentesítette (time hallowed) területi határai megcsonkíttatni semmiesetre nem fognak". Ezt diktálta önöknek nyakába Austria! Önöknek, a kik a végett viselték a háborut, hogy Oroszország hatalmát ártalmatlan arányokra leszállítják!

Hát szegény Lengyelországra ráüttetett a bélyeg, hogy időszentesítette orosz terület.

Lord Palmerston azt mondja, hogy "Austriára Európának szüksége van", és a nemes lord "derék férfiú".

Szegény Európa, melynek ilyenek az ő szükségei!

Már most képzeljék önök maguknak a helyzetet, ha akkor ott Törökország tőszomszédjában nem ez a minden rosszra kész "kedves" Austria, hanem a független Magyarország áll; könnyű tovább fűzniök a syllogismust, hogy minő egészen más eredménye volt volna e háborunak! Gondolják meg, hogy a keleti kérdés ma már nem fenyegetné kiszámíthatlan rázkódtatásokkal Európát, mert a független Magyarországnak földleirati helyzete, ereje s érdeksugallta politikája elég volt volna arra, hogy a keleti kérdés orosz és osztrák hatalmi terjeszkedés kérdéséből egy tisztán belügyi kérdés szinvonalára szálljon le, mely rokon- vagy ellenszenv tárgya lehetne, de veszély forrása Európára nem. Aztán mondják meg, a józan ész nevében kérem, hogy mondják meg: melyikre van Európának szüksége, arra az Austriára-e vagy pedig a független Magyarországra?

Ez a dolog, uraim, nagy gyakorlati fontossággal bir, mert az a béke, melyet a "szükséges" Austria önök nyakába kerekített, semmi kérdést sem oldott meg; önök kormánya is csak annyival kecsegtette magát, hogy a keleti kérdés vagy huszonöt évig nyugodni fog.

Még csak két és fél éve, hogy a béke aláiratott, s a keleti kérdés már most sem nyugszik. Bosnia heves forrongásban. Bulgária aláásva orosz bujtogatások által. Montenegró orosz előörssé szervezve. Kréta nyilt lázadásban. A görögök Konstantinápolyban s az Archipelaguson állandó összeesküvésben. Szerbia forradalmi állapotban. Moldva- és Oláhországra csak épen három hónap előtt oly, úgynevezett "alkotmányt" tukmáltak a hatalmak, melyről Sardinia miniszterelnöke maga is azt jelentette ki, hogy a forradalom magvát szórta el.

Ilyen a helyzet. Hogy ezt az orosz fel fogja használni, az bizonyos. Önök megsértették, de "Austria iránti tekintetből" nem vették el tőle a tehetséget, hogy árthasson. Mikor lesz készen? mikor itélendi a perczet alkalmasnak arra, hogy a vihart kitöresse? - azt nem tudom, de azt teljes bizonyossággal tudom, hogy mit fog Austria csinálni, a mikor a vihar kitör, ha időközben Magyarország fel nem szabadul: szabad kezet fog hagyni az orosznak, hogy a török birodalmat bomlásba taszítsa s mikor ez meglesz, akkor Austria bemegyen a szomszéd égő házába, de nem a végett, hogy oltson, mentsen, hanem a végett, hogy raboljon; megengedi, hogy az orosz terjeszkedjék, csakhogy ő is terjeszkedhessék; részt kér magának a prédából s ha nem kap, - vészen.

Ezt fogja tenni Austria. Csakhogy a dolog vége az lesz, hogy a mit Austria elfoglal, az nemcsak nem lesz gát az orosz terjeszkedés útjában, de sőt ép az által, hogy Austria foglalta el: a panslavismus egy újabb fészkévé válik; egy újabb osztrák provinczia lesz, mely készséggel fog engedelmeskedni a czárnak, mikor az idejét látandja, hogy azon szavakkal kiáltson bele, melyeket I. Sándor czár Tsitsakoff tengernagynak utasításba adott.[23]

Austria kapzsisága a panslavismus diadalára vezetend.

Ha Austria Törökország szomszédja marad, a keleti szláv népek mind az orosz hatalmi befolyás horgára kerülnek. Mert a kinek csak a közt lesz választása, hogy a törököt vagy az osztrákot ismerje urának, az okvetlenül a harmadikat, az oroszt választja. Független nemzet igy sem, amúgy sem lehetvén, a fajnagyság kilátásában keresend vigasztalást.

Ez természetes következése annak, hogy Austria nem nemzet, csak uralkodás. A mely nemzetre Austria a kezét ráteszi, az önczél lenni ipso facto megszűnik. Rabjává lesz oly érdekeknek, melyek nem az ő érdekei. Építési anyag egy uralkodó-hatalom épületéhez, de maga nem épület, nem nemzet.

Mi egészen más kilátást nyit a keleti kérdés megoldásánál a politikai számtan, ha Magyarország független! Magyarország nemzet, nem uralkodás. Magyarország nem gondolhat arra, hogy foglaljon, hogy terjeszkedjék. Ezt ethnografiai viszonyai nem engedik. Őrültség volna, ha reágondolna. Öngyilkosság. Ez adja meg a kulcsot ahhoz, hogy a magyar nemzet igy szólhat szomszédjaihoz: "Nagyhatalmak vannak közelünkben. Szövetkezzünk, hogy egymást támogatva, mindannyian megóvhassuk függetlenségünket." Tekintsenek önök a földabroszra s meg fognak győződni, hogy ez a combinatio csak egy független Magyarországgal lehetséges. E nélkül lehetetlen. Pedig ez a combinatio áll Európa érdekében. Ez Európa jövendő szabadságának, függetlenségének szüksége, sőt "imperativ postulatuma", mert csak igy lehet a keleti kérdés a népek függetlenségének érdekében megoldva, másképen a hatalmi versengés boszorkányüstje marad, melyben az "urhatnámság" gonosz szelleme Európára veszélyt főz.

Én lelkemből óhajtanám, hogy e combinatióban a török nemzet is helyet foglalhasson. Óhajtanám nemcsak azért, mert hálával tartozom neki - életemet mentette meg, midőn a keresztény osztrák és orosz halálomra tört - hanem óhajtanám azért is, mert a török is nemzet, a legszámosabb minden nemzetek között, melyek európai Törökországot lakják. És derék nemzet. Én laktam köztük; ismerni, tisztelni tanultam a török nép jellemét. Nem ismerek népet, mely nagyobb mértékben birna azzal, a mit "társadalmi erények"-nek nevezünk. - Talán ha Magyarország függetlensége a keleti kérdés legközelebbi válságát megelőzné, a török nemzet e combinatióban még most is helyet foglalhatna, ámbár az aláásás vakondok-mestersége, kapcsolatban a konstantinápolyi romlottsággal már nagyon messze ment.[24] De akármiként legyen is ez, annyi bizonyos, hogy a keleti kérdés csak Magyarország függetlenségének segítségével lehet megoldható, hogy nem idegen hatalom vontató-kötelére fűzött, hanem szabad, független nemzetek legyenek a török uralom örökösei.

Nem kevésbbé szükséges Magyarország függetlensége a panslavismus veszélyeinek elhárítása szempontjából.

A panslavismus ellenszerét a különféle szláv nemzeti egyéniségeknek állami érvényre-juttatásában, azaz minden egyes "nemzet" függetlenítésében kell keresni. Azoknál, a kik csak nemzetiségek, mindig akadandnak egyes rajongók, de szláv nemzet, mely történelmileg kifejlett egyéniséggel bir, nem lesz pánszlávvá, ha szabad, független nemzet lehet. Maga a panslavismus eszméje is a független nemzeti egyéniség eltiprásának kinos érzetéből szülemlett. A pánszláv izgalom azért hódított annyi tért Csehországban, mert Austria (Nabukodonozor álomképének ama parodiája) az oly szép multtal biró cseh nemzetet történelmi egyéniségéből kivetkőztette. - Nem fejtegetem e themát tovább; csak arra utalok, hogy az egyes szláv nemzetek függetlensége csak szabad és független nemzetek szövetkezése által biztosítható, e nélkül, ha mostani függésükből felszabadulnak is, függetlenségüket egyik vagy másik nagyhatalom nyomása ellenében egyenként meg nem védhetnék. Ha a kisebb nemzetek a nagyhatalmak általi elnyeletéstől meg nem óvatnak, Európában nem lesz szabadság, nem lesz nyugalom, csak nagyravágyási, túlsulyra-törekvési vetélkedések lesznek egyfelől, másfelől örökös conspiratiók. Én erősen meg vagyok győződve, hogy a dunavölgyi kisebb nemzetek confoederatiója a történelem logicájának parancsoló követelménye. Ez azonban egy független Magyarországot feltételez. E nélkül lehetetlen.

 

X.
Magyarország önállási képessége.

E vázlatos párhuzam után, melyet európai közérdek szempontjából Austria, a mely csak uralkodás, s Magyarország, a nemzet közt vontam, azon kérdést kell megvilágítanom: vajjon bir-e Magyarország önállási képességgel?

Eléggé sajnálatos dolog, hogy erről csak szólanom is kell, mert ellenségeinknek, kik csak hamis ürügyeken tengődhetnek (false pretences), egy romlott, erkölcstelen "palaczktartó" diplomatia segítségével annyira sikerült a világot elámítani, miként még értelmes körökben is találkoztam azon szajkómódra utánmondogatott ellenvetéssel, hogy "igaz ugyan, Magyarország mellett szól a jog s igazság; irtózatosan gonoszul bántak vele; igénye van minden becsületes ember jókivánataira, rokonszenvére: de hát a politikának is megvannak a maga igényei, Magyarország magában gyönge, nem bir önálló nemzeti képességgel."

Mindenekelőtt az emberiség veleszületett örökös jogának, a népszabadságnak nevében tiltakoznom kell azon káromlás ellen, hogy csak az ugynevezett nagyhatalmaknak van létjoga ebben a tizenkilenczedik században. Nagyot kellett hanyatlani utóbbi időkben a politikai erkölcsiségnek ebben az Angliában, hogy már itt is akadnak, a kik megtagadják a Canning idejében fennen hirdetett ama maximát, hogy a nemzetjogot a gyengénél ugy, mint az erősnél egyaránt tisztelni kell. E maxima akkoron az angol politika vezérdogmájául azon Portugallia alkalmából lett felállítva, mely ugy területi, mint népességi tekintetben csak kevéssé több, mint a magyar korona államtestének egy negyedrésze.

Az a rettenetes tan, hogy csak nagyhatalmak birnak létokkal - az ököljog tana, melyen már mégis csak túl kellene lenni az emberiségnek a tizenkilenczedik században. Irtózatos tan; ellenkezik az erkölcsi világrend törvényeivel.

De ellenkezik a tényekkel, ellenkezik Európa actuális államrendszerével is. Vagy talán Belgium, Portugallia, Svéczia, Norvégia, Hollandia, Svájcz, Dánia, Görögország nem államok?

Pedig hát a magyar korona területe tizenhétezer négyszög-kilométerrel nagyobb, mint Portugallia, Belgium, Hollandia, Svájcz, Dánia, Görögország együttvéve; népessége annyi mint Belgium, Hollandia, Svájcz, Dánia s Görögország lakossága összeadva, közel háromszor annyi, mint Svécziáé és Norvégiáé együtt, három és félszer annyi, mint Portugalliáé! - Az olasz félsziget államairól nem szólok, mert Olaszország szakgatottsága ép oly történelmi anomália, mint a minő anomália az, hogy az együvétartozás kényszeringébe van beletömve az érdekegység vagy nemzeti assimilatio minden képzeletét kizáró ama zagyva gyuradék, melyet "Austriá"-nak neveznek. Sem amazoknak szakgatottságát, sem emennek egybehalmozását nem tűrheti a történelem logicája, mert ellenkezik a természettel; nincsen létoka!

De átmehetek az összehasonlítással a "nagyhatalmak" körére is. A magyar korona területe mintegy tizezer angol négyszög-mértfölddel nagyobb, mint Anglia, Skóczia és Irland együtt, majd húszezerrel nagyobb, mint Poroszország,[25] mely - és méltán - az európai nagyhatalmak pentarchiájában foglal helyet.

És e tág területet hegylánczaival, folyamrendszerével maga a teremtő ujja önálló külön állammá jelölte ki. Ha Londonba vetődnek önök, nézzenek be a Leicester Squaren felállított nagy földgömbbe, hol ugy van a néző, mintha a föld góczpontjából tekintene a körületre. Lehetetlen, hogy szemük önkénytelenül meg ne akadjon Magyarországon, mert az olasz és ibériai félszigetet kivéve, nincs földterület az egész európai continensen, melyet a teremtő oly jelzetesen külön állammá határolt volna, mint a magyar korona területe határolva van.

És ezt az igy határolt tág területet isten megáldotta a természet minden áldásaival, melyeket Európának osztályrészül juttatott s melyek a nemzeti jólét kiapadhatlan forrását képezhetik, ha maga magával rendelkezhető szabad nemzet él rajta, melynek szabad fejlődését egy idegen érdekekhez csatolt idegen országlás mostohasága nem akadályozza.

És ez áldott tág terület annyi pusztító viszontagság daczára most is tizenöt millió lakost számít. Testben, lélekben erős, életrevaló nép, fejlődni képes, szabadságszerető, humánus, a haladó kor befolyásának nyitott nép, melyet isten a józan ész tulajdonságával ép ugy megáldott, mint a minő bátor, vitéz és hős.

És e nép nem gyermeknép, uraim, melynek jogát az élethez bizonyítnia kellene.

Egy ezredév történelme a mi kezesünk, mind arra nézve, hogy jogunk van nemzetnek lenni, mind arra nézve, hogy önkormányzati tehetségünk van.

Ez ezredév hosszú folyama látta a magyar nemzetet előbb Európa s a keresztény polgárisodás paizsának; látta hatalmasnak a nápolyi öböltől a Balti-tengerig; látta, dúlva ezer veszély által s sziklaként állva a veszély között; látta változó szerencsével küzdeni, csatákat veszteni, csatákat nyerni; látta elhagyatva, megcsalatva, elárultatva, de megtörve, meghódítva nem látta soha!

És ez ezredév még többet is látott. Három despota-hatalom által körítve, rokon nélkül, elszigetelten álló nemzetiségünket fenn tudtuk tartani, ezer éven át, fenn alkotmányunkat is, mely legrégibb Európában s minden részleteiben az önkormányzat nagy elvére van építve. Mindig alkotmányos nemzet voltunk; mi egyedül mindig a continensen s bár az idegen országlás a nemzeti önkormányzattal merőben összeférhetlen, mégis olyan szivósság van a magyar nemzet szabadságszeretetében, miszerint azon boldogtalan percz óta is, hogy a Habsburgokat nyakunkba vettük, csak kétszer voltunk megfosztva alkotmányos életünktől, - de egyszer sem tovább tiz évnél. Hiszek Istenben, hogy a rajtunk elkövetett jograblás most sem fog sokkal tovább tartani. A jogérzet szivósságán meg kell törnie még a fátumnak is. Nem lesz mindig orosz mankó Austria hónalja alatt!

És hogyan áll a magyar nemzet életképessége szemben "Austria"-val?

No hiszen arról, a mi igazán "Austria" (s melyet én tisztelek, becsülök) azt hiszem, nem is igen szükség szólani.

Van valahol e nagy sziget partjai körül egy szigetecskén két község: Nagy- és Kis-Comery (Great and little Comeries) néven. Hallottam mondani, hogy ezek papja egykor igy imádkozott: "Áldd meg, uram, Nagy- és Kis-Comeryt s a mellette fekvő Nagy-Brittania és Irland-szigeteket." (O, Lord, bless Great and little Comeries and the adjacent islands of Great Britain and Ireland!) - Ilyenformán "adjacens" az én szülőföldem Austriához. Hát hagyjuk ezt a Comeriest. Szivemből kivánom neki, hogy legyen ő is szabad, s isten áldja meg.

Az az Austria, melybe az angol kormány annyira szerelmes, tulajdonkép nem is Austria. Az csak egy "család". Ama bizonyos vándor cseh mester-legény, meglátván Pestnél a Dunát, azt mondta reá, hogy náluk a Dunát "Moldau"-nak hívják. Hát az a "család" "Austria"-nak hivatja magát - Isten hirével!

Miként áll a magyar nemzet életképessége szemben ezzel a család-Austriával?

Pár száz éven át voltak már a Habsburgok német császárok, mielőtt magyar királyokká is lennének, s örökké sovárogtak Magyarország birtokára, de soha még csak egy faluját sem foglalhatták el, a magyarok ellenben az ő saját Austriájukat is elfoglalták. Dicső nemzeti királyunk: Hunyady Mátyás bevette Bécset s birta mind haláláig. Bécsben halt meg.

A mig egyedül állottunk, a hatalmas hódító szultánok sohasem voltak képesek magukat Magyarországban megfészkelni. Nyertünk, vesztettünk csatákat, de Magyarországból még csak egy falu sem jutott állandóan török birtokba soha, még a mohácsi catastrófa után sem. A Habsburgok uralkodása alatt azonban hazánknak kétharmada török felsőség alá került, mert örökös conspiratiók által jogaink és szabadságaink ellen, örök törekvéseik által Magyarországot német lábra állítani) - a mi erőnket elzsibbasztották, ők pedig nem birtak a töröknek ellentállani, annyira nem, hogy még Bécset is elvesztik, ha Lengyelország hős királya: Szobieszki s a bajorok meg nem mentik. Meg is hálálták a lengyeleknek szokásuk szerint.

Általában a család-Austriának csak saját népei szabadságának elnyomására volt ereje, de ha maga bajba került, sohasem volt képes magát saját erejével megmenteni. Soha egyetlenegyszer sem! Mi ellenben, mi meg birtuk őt menteni legválságosabb szorongattatásaiban. Föl van jegyezve a történelemben saját vallomása, hogy nem volt más paizsa, mint a nagylelkű magyar nemzet vitézsége. Nélkülünk a habsburg-lotharingiai ház azon dolgok közé tartoznék, a melyek voltak, de nincsenek. Meg is hálálták - szokásuk szerint - mint a lengyeleknek.

A ki Austriát erősnek, Magyarországot pedig gyöngének gondolja, tanulmányozza kissé a történelmet. Meg fogja látni, hogy velünk magyarokkal Austria sohasem birt saját erejével megmérkőzni. Öt izben kényszerítettek a XVI-ik, XVII-ik s XVIII-ik században alkotmányunk s nemzeti létünk oltalmára fegyvert fogni, mindannyiszor idegen segítségre szorultak s még így segíttetve sem győzhettek le, hanem közbenjárásokhoz, alkudozásokhoz folyamodtak s a mint kiegyeztünk, az esküvel erősített szerződéseket mindig megszegték és oly irtózatos módon uralkodtak, hogy II. Rákóczy Ferencz hires manifestuma szerint "Magyarország egyhangulag visszaóhajtotta a török uralom napjait, mert a Habsburgok a magyar nemzetnek sóhajokon és könnyeken kivül egyebet nem hagytak".

És bizony méltán sóvárgott vissza Magyarország Austria uralkodása alul a török felsőség alá; mert a török nem bántotta sem alkotmányunkat, sem intézményeinket, sem nemzetiségünket, az nem törekedett a magyart törökösíteni, mint Austria németesíteni, a lelkiismeret szabadsága pedig a török oltalom alatt vert Magyarország földjében gyökeret, mig a "keresztény Austria leirhatlan kegyetlenséggel dühöngött a vallásszabadság ellen s ennek s a magyar nemzetiségnek kiirtásában Austria a Castaldok, Basták, Strasoldok, Caprarák s a magát Attilának, a magyarok isten-ostorának czimező Caraffa által oly irtózatos lapokat irt be a történelembe, melynek párja nincs!

Vagy talán nőtt azon idők óta Austria erőben s mi hanyatlottunk?

Feleljen erre 49-iki szabadságharczunk emlékezete.

Pedig vegyék önök figyelembe a körülményeket. Midőn önök ősei Anglia szabadságharczát vivták, a kormányok még nem rendelkeztek a nemzet testéből kiszakított rendes állandó hadseregekkel. A magyar nemzetet pedig rég leszállították lováról, a kezéből rég kicsikart, szögreakasztott ősi "fringiá"-t a rozsda rágta; a létérdekében megtámadott nemzet kevés kivétellel rendes gyakorlott hadsereg nélkül, fegyvertelenül, olyan ujoncz tüzérekkel, kiket utközben a csatatérre kellett az ágyu mechanismusával csak megösmertetni, - mondom: ez a nemzet Austria egész császári seregével, rendes, gyakorlott s hozzá még idegen hadsereggel állott szemben s ezt az Austriát még négy-öt álnokul felbujtogatott nemzetiség pártütése is támogatta, keblünket a legirtózatosabb polgárháboruval marczangolva.

És mégis azt az erős, hatalmas Austriát, mely másutt háboruban már sehol sem lévén, rendelkezésére álló minden erejét ellenünk fordíthatá, mi egyetlenegy hadjárat alatt az orosz czár zsámolyához sodortuk; kényszerítettük isten s világ előtt nyiltan bevallani, hogy saját lábán nem bir velünk szemközt megállani!

S még akkor is, midőn már az orosz interventio s az elhagyatottság kinos érzete megingatta a nemzet önbizalmát s Görgey áruló ármányai megszakgatták az összetartás kötelékeit, még akkor is, miként állottunk szemben Austriával?

Állottunk ugy, hogy Klapka megverte Győr táján, Görgey pedig, még maga ez az átkos ember is, azon kijelentéssel ajánlotta meg a fegyverletételt, hogy az orosznak megadja magát, de az osztráknak ugyan nem s ha feltételeit az orosz el nem fogadja, ő megfordul, felkeresi az osztrák sereget s a hol találja, ott tönkreteszi. Még Görgey is ilyennek nézte Austriát. Még ő is, a ki hazáját elárulta.

No már, uraim, Austriát nagyhatalomnak nevezik. Negyedik helyre van sorozva az európai pentarchiában. A magyar nemzet, melyet a diplomáczia önállásra képtelen gyöngének kürtöl, ezt a nagyhatalom Austriát ily körülmények közt egyetlenegy hadjárattal a porba, annál is lejebb: a czár lábaihoz sodorta.

Tessék a diplomácziának az erő-összehasonlítás szótárában erre rimet találni.

Ezredéves történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk gyermek-nemzet; 1849-iki történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk elaggott nemzet, mely marasmusban szenved, területünk kiterjedése, népességünk száma, ereje s képessége bizonyságul szolgál, hogy birunk az önálló állami lét minden elemeivel; a helyzet logicája bizonyságul szolgál, hogy Magyarország függetlensége Európa jövendő nyugalmának, biztonságának követelményét képezi, mert e nélkül sem a keleti kérdés okszerüleg meg nem oldható, sem a panslavismus veszélyei el nem háríthatók. Hát e bizonyságokra utalva a józan észre bizhatom: megitélni, vajjon bir-e Magyarország önállási képességgel?

S ha e bizonyságok döntő sulyának még nyomatékra lehetne szüksége, arra utalnék, hogy csak a független Magyarország lehet nyugpontja (hypomochlion) egy oly szövetségi combinatiónak, mely a kisebb nemzeteket a nagy agglomeratiók általi elnyeletéstől megóvhatja, e megóvás nélkül pedig Európa szervezetét, azt, a mit józan értelemben hatalmi egyensulynak nevezhetünk, szilárd alapra helyezni teljes lehetetlenség.

Hanem a diplomáczia furfangos mesterség. A mint látja, hogy Magyarország önállási képessége egy üres hólyag, mely a józan ész érintésére szétpattan, egy másik üres hólyagot fuj fel.

Ez az üres hólyag az, hogy épen mert van erő Magyarországban, szükséges, hogy Austriához maradjon kötve, mert nélküle Austria nem lehetne "nagyhatalom". Pedig, hogy az legyen, arra Európának szüksége van.

Lord Palmerston, e balgatag hóborttól elkapatva, már épen odáig engedte magát ragadtatni, miszerint a szabadságszerető angol nép parlamentjében azt monda, hogy "Magyarország függetlensége közszerencsétlenség lenne, mert Austria integritása szükséges Európának".

Bizony-bizony igaza volt Oxenstierná-nak, hogy a világ kevés bölcseséggel kormányoztatik.

Hanem ez nemcsak "parva sapientia", ez "blasphemia". Egy nemzet függetlensége közszerencsétlenség!? s még hozzá oly nemzeté, mint a magyar, mely oly nagy történelmi súlylyal bir! És ezt egy angol ember szájából kellett hallanunk!

De hát ezek az emberek Európából egy Moloch-ot akarnak csinálni, mely nemzetekkel táplálkozik.[26] Hiszen ha Európa ilyen éhes Moloch volna, akkor imádkoznunk kellene az örökkévalóhoz, hogy siettesse azt a geológiai korszakot, mely azt a vizek alá sülyeszti.

Isten bocsássa meg a nemes lordnak e blasphemiát!

A világrend tényezőit mérlegelve, nemcsak a nyers erő mennyiségét kell számbavennünk, hanem minőségét is.

Tudtomra Európa nemzetekből áll, nemzetek a történelem fejlődésének tárgyai is, czéljai is, nem egyes dynastiák. Ezek belemarkolhatnak a történelem kerekébe, előmozdítólag, ha nemzeti érdekeket szolgálnak, gátlólag, ha magukat velük ellentétbe helyezik, de végre is: országlók jönnek-tünnek, népek és nemzetek maradnak. Ezekre van Európának szüksége, nem jövő-tünő dynastiákra. Népek, nemzetek legitim érdekeinek kielégítése adhat csak biztonságot, nyugalmat Európának, nem egyes dynastiák hatalmának legyezgetése.

No már minden európai hatalmak közt egyes egyedül épen Austria az, a mely nem nemzeti hatalom, csak családi s nemzetivé nem is lehet soha; az a "feudális örökösödés véletlenei s bitorlások hosszú sora által egybekapcsolt" zagyva halmaz, mit Austriának neveznek, oly disparát nemzet-elemekből áll, hogy az együvé tartozás kényszeringébe beleszorítva, csak egymást kölcsönösen paralyzálhatják; csak mechanismus lehetnek, de organismus, mely közös életet él, soha.

Figyelmet kérek a körülményre, hogy "Austria" nem azért nem élhet szerves életet, mert különféle nemzetiségekből áll. Különböző nemzetiségek lehetnek egy nemzet, képezhetnek együtt egy szerves politikai egységet. Austria azért nem lehet organismus, mert alkotó elemeit történelmileg kifejlett compact egyéniségű nemzetek képezik, ezeket pedig nem lehet organicus egységgé összegyurni. Nagy visszaélésre adott alkalmat az, a mit "principe des nationalités"-nek neveztek; "principe des nationités"-nek kellett volna nevezni, ha a philologia megengedné. A nyelvszegénység nagy szerencsétlenséget okozott.

És ép az egybeforraszthatlan nemzeteknek "Austria" név alatt összegyurását, ezt a minden egyes nemzet életerejét paralysáló kényszeringet nevezik a diplomaták Európa szükségének, holott századok tapasztalása, a jelen bajai s a jövő borus kilátásai egyenesen arra mutatnak, hogy ez Európa szenvedéseinek egy soha ki nem apadó forrása, s hogy ez együvétartozás feloszlatása képezi Európa egyik legsürgetőbb szükségét.

Elmondtam, hogy mi volt ez az Austria Európának a multakban; reá mutattam részint mint kútfőre, részint mint akadályra a függő európai kérdéseknél; megmutattam, hogy Austriával a keleti kérdés okszerű megoldása teljes lehetetlenség; megmutattam, hogy Austria nemcsak nem háríthatja el Európáról az egész terjeszkedés veszélyét, de sőt azt egyenesen provocálja, mert Austria az, a mely pusztán a maga létezése által a panslavismust az orosz kezében veszedelmes fegyverré élesíti: még csak a francziára kell reflektálnom, minthogy a világot kormányzó "parva sapientia" Austria "integritás"-ában isten tudja minő hatalmas gátot képzel a franczia dicsőség-szomj utjában is. Erre csak annyit mondok, hogy e részben is Austria létezése nem gát, hanem inger, provocatio.

Austria - Henri Martin ama vampyrja, mely a nemzetiségek (helyesebben nemzetek) ágyékába ragadt - oly kiengesztelhetlen ellentétben áll a hatalmának kényszeringébe kötött nemzetek létérdekeivel, miszerint mathematikailag bizonyos, hogy akármikor lesz oly háboru, melyben az egyik oldalon Francziaország, a másik oldalon Austria áll: a francziáknak csak meg kell jelenni az osztrák által elnyomott akármely nemzet határán és azt mondani: "keljetek fel, itt vagyunk, segítünk, rázzátok le az osztrák jármot," - fel fognak kelni, a felhivás lelkesedéssel fog fogadtatni.[27]

Ilyen "Austria" ereje minőség tekintetében. A mig csak létezni fog, mindig, minden lehető változások közt az lesz, a mit róla ugyancsak Henri Martin II. Józsefről szólva mond:

"- nem egy nemzet, hanem egy mesterséges birodalom főnökének születvén, megbukott a lehetetlen vállalatban: nemzeti egységet teremteni ott, hol nemzet nincs. Csak a materialismus mechanikai egységét alapíthatta fegyverül egy kormánynak, melynek sem joga, sem hite, sem eszménye, sem létoka nincs. "[28]

Nem kevésbbé téves a "parva sapientia" számvetése Austria erejének mennyiségét illetőleg. Ekként számítanak: A magyar korona - mondjuk - 15 erő-egység, Austria 2 1/2, Csehország 5, Galiczia 5 1/2, Lombardia-Velencze 4 1/2 stb. stb., összesen 40 erő-egység; Austria mindennek ura, tehát Austria ereje = 40. - De ez merő csalódás. Kormányoknál, melyek nemzet-fők, akárminő legyen alkatuk, nemzetközi viszonyoknál a nemzet egész ereje számít, de ily kormánynál, a minő Austria, mely nem "nemzet-fő", hanem a nemzeteket a maga családi érdekeinek kényszeringébe szorító uralkodás, ez nem igy van. Épen mert Austria csak ura a nemzeteknek s ezek nem önczélok: a magyar 15 erőegység Austria kezében nem 15, a cseh nem 5, Galiczia nem 5 1/2, az olasz nem 4 1/2 és igy tovább. Kelletlen, kényszerült robot-erő, nem szabad ember-erő; a test, lelkesítő gondolat nélkül, nem eleven erő. Austria, mely csak ur, befogja a nemzeteket igás lovakként saját családi szekerébe s azt gondolja: majd húznak inuk szakadtáig mind egy irányban. Aztán az egyik jobbra, a másik balra, a harmadik meg épen hátra huz, az egyik ágaskodik, a másik kirug, a harmadik elszakítja az istrángot - s a családi szekér a kátyuba ragad, ha - fel nem fordul.

Ilyen "Austria" ereje. Meg is verték jóformán mindig, csak akkor nem, a mikor - szorultságból - a magyarnak addig, a mig a szorultság tartott, "nemzeti lét"-et engedett. Az "egységes" Austriát mindig megverték. Minél egységesebb volt, annál könnyebben megverték. József alatt még a már nem is hanyatló, hanem hanyatlott török is megverte.

Hadd legyen Magyarország független, szabad nemzet; hadd legyenek azok a nemzetek független, szabad nemzetek: akkor, ha az európai nemzetcsalád közös nagy érdekeit veszély fenyegeti, a bennük rejlő 40 erő-egység teljesen számítani fog, sőt az erkölcsi rugók által 80-ra fokozódik. De Austria kezében lelketlen mechanismussá törpítve, nem erő az, hanem az erőnek csak délibábja, mely a megpróbáltatásnak sem napsugarát, sem szelét ki nem állja.

Austria Európának nagy alkalmatlansága (nuisance). Nincsen létoka.

 

Befejezés.

Hálával tartozom Nagy-Brittania polgárainak, hogy nekem, hontalan vándornak, hazám ügyét élőszóval felvilágosítani megengedték, s hogy előadásaimat rokonszenves figyelemmel, fogyatkozásaimat elnézéssel fogadták.

A hat felolvasás, melyet e tárgyban Nagy-Brittania négy nagy városában mind számra, mind értelmiségre jelentékeny közönség előtt tartanom megengedtetett, együttvéve meglehetősen tájékozhatja a közvéleményt az ellenségeink által saját bűneik palástolása végett reánk szórt vádak alaptalansága, a reánk kényszerített harcz eredete s természete, ügyünk szent igazsága, az európai hatalmaktól, még Angliától is szenvedett sérelmek, Magyarországnak önállási képessége s európai fontossága felől, szemben Austriának történelmileg sem a multban, sem a jelenben, sem a jövendőre nézve nem okadatolt "prestige"-ével.

Csak még egy dologra kell reflektálnom s azzal felolvasásaim cyclusa be lesz fejezve és - isten legyen a jó ügygyel. (God prosper the cause!)

Vannak nekem személyes barátaim Angliában, nagytekintetű férfiak, kiket nagyon tisztelek s kiknek itéletére nagy súlyt fektetek.

Ezek azt mondják: "Magyarország mellett szól a jog, az igazság, az erkölcsi érzet, a méltatlan szenvedések égrekiáltó áldozata s minden, mi isten kegyelmére érdemes, ember előtt szent. De hát azt mondja az irás: "béke legyen a földön!" Egy véres forradalom igen nagy dolog. Türjünk! A nyomás nem tarthat örökké, mert végre is következései az elnyomó fejére szállanak vissza. Lessük a kedvezőbb perczet s akkor egyezkedjünk."

Igy szólanak.

És én mondhatnám, hogy könnyű annak békéről beszélni, a ki jólétben élvezi azt a szabadságot, melyet ősei fegyverrel vivtak ki, vérükkel szereztek meg.

A béke szent szó, uraim. Nemesebb ösztöneink kifejezhetlen gyönyörsugárt lövelnek sziveinkbe, ha arra gondolunk, hogy tán jövend idő, midőn a világ minden nemzete a szabadság veleszületett jogának szent örökségébe visszahelyezve, a béke hálaénekére egyesülend s a szuronyok myriadjai ekevasakká, a kardok kertészkésekké kovácsoltatnak.

De az elnyomatás nem béke. A rabszolga-tartó biztonsága sanyargatás a rabszolgának s nyugalom a tyrannusoknak, háborúság a nemzeteknek.

Hanem én mégis elismerem: egy véres forradalom igen nagy dolog!

Magyarország ma egészen azon helyzetben van, melyben a vastagajkunak nevezett I. Leopold alatt volt, kinek nevére az eperjesi mészárlás véres emléke örök átkot kiált. Ama jesuitismussal béllelt osztrák Phalaris akaratának egyik legbizalmasabb végrehajtójáról fel van a történelemben azon mondat jegyezve, hogy "ereit nyittatná fel, ha tudná, hogy azokban egyetlenegy csepp vér találtatik, mely a magyaroknak kedvező". - "Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam" - volt Leopoldnak jelszava.

Ott vagyunk, a hol akkor voltunk. Ama történelmi hitelességű mondatok a Schwarzenbergek és Bachok által szó szerint ismételtettek.[29] Akkor Eperjes, - most Arad s a pesti Ujépület. Akkor Leopold megigérte magának, hogy Magyarországot rabbá, koldussá teszi, - most megtették. Hungária már captiva is, mendica is és concordatumot is csináltak, a jesuitákat is ujra bevitték, a derék hazafias érzelmű piaristáktól elvették az iskolákat s a jesuitáknak adták; a minap rendeletet is bocsátottak ki, hogy minden katholikus pap, akár öreg, akár fiatal, évenkint egy hetet a legközelebbi jesuita-conventben töltsön, miszerint a jesuita atyák megvizsgálják, hogy "egészséges" hitüek-e? - (mert bizony Magyarországon igen sok becsületes katholikus pap van, kinek hite - istennek hála - jesuita értelemben nem "egészséges") s a "nem egészségeseket" kellőleg indoctrinálják.

Hát biz az, uraim, borzasztó egy tünemény, hogy a XVII-ik század a XIX-ik században ily mereven ismételtetik s a családi jellemvonások ily kiirthatlanul állandók.

És én mégis azt mondom: igen nagy dolog egy forradalom!

És vannak irtózatos emlékek, melyeket az idő balzsamos ujjai sem törölhetnek el, emlékek, melyeket, mert felejthetlenek, megbocsátani embernek nem adatott. A legyilkoltak csontjai elporlanak, a könnyek árja kiapad, az özvegyek és árvák gyászruhái elrongyollanak: de az emlékezet megmarad. Odaül az asztalhoz megkeseríteni az árvák morzsa falatját, ürmöt vegyíteni a szomjuhozónak poharába; ott reszket az árnyképben, melyet a házi tűzhely játszi lángja a padlóra vet; belevegyül a szendergőnek kinos álmaiba; hazajár kisértetiesen a nemzet nagy temetőjéből, mint a lelkiismeret marczangolása a bűn lakába; még a szél sivításából is kihallik a hang: "surgat ex ossibus ultor". Hiába, hiába! A szivnek megvan a maga törvénye, mint a világtestek forgásának megvan. A szeretet istene az emberi szivet nem érzéketlen kőből faragta.

És mégis én, ki oly kimondhatlanul szeretem hazámat, hogy saját bánatom keresztje mellett nemzetem összes bánatának keresztjét is érzem vállaimon, még én is azt mondom: igenis, egy véres forradalom igen nagy dolog.

Annyira nagy dolog, hogy hacsak kormányformáról, csak az absolutismus jármának lerázásáról, csak a politikai szabadságnak kisebb-nagyobb adagáról volna szó; ha mi csak oly helyzetben volnánk, mint önök ősei voltak, midőn a Stuartok ellen az elnyomott szabadság "ultima ratio"-hoz, a forradalomhoz folyamodtak: lehet, még én is azt mondanám nemzetemnek: "Ne csináljatok forradalmat. Ez a rettenetes állapot, melynek súlya alatt roskadoztok, nem tarthat örökké. A gőzgép, a villanydelejes táviró korában eszmékkel van telítve a levegő, melyekkel szemben a rideg önkény hosszú időre tarthatatlan."

Igen, de mi nem ilyen helyzetben vagyunk. Önöknek ősei fegyverhez nyultak, számon kérni az angol ember veleszületett jogát, a szabadságot, a Stuartoktól, pedig Anglia a Stuartok alatt is állam, nemzet volt; s bármennyire nyomva, bármennyire sanyargatva, velük is állam, nemzet maradott volna. Önöknek jóléte utjában csak rossz kormányzat, csak önkény állott, nem idegen érdekek praepotentiájának áthidalhatlan mélysége.

Minket Austria az élő nemzetek sorából törölt ki az orosz szuronyokkal; ezredéves állami lételünk fájára mérte ez irtó fejszét.

Ezt vegyék figyelembe angol barátaim, kik az őseik vérével áztatott szabadság fájának árnyékából minket békére intenek.

A magyar nemzetnek joga van egész kormányzati rendszerében önálló, független, semmi más népnek, nemzetnek le nem kötött államnak lenni.

Joga van nemcsak kötések erejénél, hit szentségénél fogva. Oly időket élünk, midőn amazokat megrágja a hatalomvágy molya - emezt elviszi a szellő, mint a sóhajtást s a diplomáczia erkölcsisége még csak meg sem botránkozik felette, sőt tapsol, elégedést, örvendezést jelent s gratulál! A magyar nemzetnek arra, hogy helyét a független nemzetek kerekasztalánál ne adja fel, erősebb czimlevele is van, olyan, melyet sem moly meg nem ehet, sem a hitszegés szele el nem fujhat. E czimlevél az, hogy az idő, a teremtésnek dajkája, a magyart állammá, nemzetté ringatta egy ezredéves történelem bölcsőjében.

Már pedig ezen állami, nemzeti egyediség megtartása közt és a közt, hogy oly uralkodója legyen Magyarországnak, ki egyszersmind osztrák császár is: oly össze férhetlenség forog fenn, melyet kiegyenlíteni absolut lehetetlenség. A ki e kiegyenlítésben törné fejét, ezerszer képtelenebb dolgot mivelne, mint az, a ki a kör négyszögüsítésével vagy az örökmozdony feltalálásával foglalkozik.

A dolog világos, mint a napfény.

Egyéniségtől, családi jellemvonásoktól eltekintve, csak azt az egyet kell fontolóra venni, hogy az osztrák császárnak, mint ilyennek, lehetetlen, hogy ne legyenek érdekei, melyek nem Magyarország érdekei, ezektől eltérők, ezekkel ellenkezők; és az osztrák császárnak, mint ilyennek, van módja, hatalma, tehetsége érvényre juttatni ezen nem magyar érdekeket politikában, nemzetközi viszonyokban, közgazdászati téren, - minden téren.

No már miként lehet azt csak elképzelni is, hogy ily helyzetben Magyarország mint önczél létezhessék?

Lehetetlen az.

Pedig ez a szó: "önczél" az állami, nemzeti lét lényege.

Az orosz szolga nép, de még az is állam, nemzet. Kormánya jól, rosszul foghatja fel az orosz államérdeket, de idegen érdeke nincs; jól, rosszul de csak az orosz érdekek keretében mozog.

Magyar király ellenben, ha osztrák császár is, még akkor sem mozoghatna csak magyar államérdekek keretében, ha született magyar ember volna.

Az uralkodó személyének ily dualismusa az ország állami létével össze nem fér.

Vagy e dualismusnak az uralkodó személyében, vagy Magyarország függetlenségének meg kell szűnni, mert a szövetségesség eszméje oly államok között, melyek egy uralkodó alatt állanak, képtelenség is, lehetetlenség is. Ily államok közt csak a közös szolgaság terheinek megosztása foroghat fenn, de a szövetség nem, mert a függetlenség eszméjét, mely a szövetségnek alapfeltétele, az uralkodó közössége mind a két részen kizárja.

No már, uraim, sok dolog felett lehet alkudni, de a függetlenség felett nemzetnek alkudni nem lehet. Mert minden kigondolható elalkuvás nemzeti öngyilkosság.

Ennius jegyzett fel egy esetet, midőn egy római katona megölte magát, hogy az ellenség elől megmeneküljön,

"hostem dum fugeret se Fannius ipse peremit"

de a költő utána teszi: "kérem, nem őrültség ez? meghalni, hogy meg ne halj!"

"Hic rogo: non furor est? ne moriare - mori!"

Bizony "furor est!" Őrültség!

Nem, uraim, mi magyar nemzet a béke kedveért nem öljük meg magunkat.

Tudunk okosabbat: a küzdést az életért.

Mi egyszerűen azon helyzetben vagyunk, a melyben önök volnának, ha a francziák császárja uralkodnék Anglia felett.

Tűrnék önök? (Hangos felkiáltások: "Nem! Soha! Egy perczig sem!")

Követnék önök azok tanácsát, kik önöknek az irás nevében békét tanácsolnának? ("Nem! Nem!")

Mi sem fogjuk. Ép azért nem fogjuk, mert béke s nyugalom után sóvárgunk sokat szenvedett nemzetünk számára.

"Ense petere placidam sub libertate quietem."

Ez jelszavunk.

Az éj sötét a continensen. De akkor legnagyobb a sötétség, mikor a hajnal közel van.

Van valami a levegőben, a mi sejteti az emberrel, hogy vihar közelg.

Még az évszámítás is arra mutat. Én nem igen szoktam cabalisticával foglalkozni. De hát "több dolog van ég és föld között, mint bölcsészetünk álmodja" - a mint a dolgok természetének ama nagy vizsgálója mondja, a ki "Hamlet"-et irta. S van némi érdek Gervinus tanár amaz észlelésében, hogy a szabadságmozgalmak majdnem geometriai haladvány szerint következnek egymásra e században. - A cadix-i fölkelés öt évvel következett a népszabadságnak a bécsi congressuson lett diplomatiai legyilkolása után. Aztán a juliusi forradalom kétszer öt évvel rá. Erre közel négyszer öt évvel a februári forradalom. Reménylem, a legközelebbi nem fog kétszer annyi ideig magára várakoztatni. De ha mégis ugy történnék, csak egy uj adat volna azon nevezetes chronologiai különösséghez, hogy több századon át a nyolczvanas évek mindig szabadságot hoztak.

1386-ban a svájczi szabadság diadala Austria felett Sempachnál, Svájcz Marathon-jánál, a hol Winkelried Arnold kebléhez ölelve a halálos lándzsákat

"Utat a szabadságnak!" kiálta
És utat csinálva - meghala.[30]

1485. a vallásszabadság diadala Csehországban.

1586. Németalföld nagy korszaka.

1688. Angliáé.

1781-83. Amerika függetlensége bevégzett tény.

1789. a franczia nemzet világraható nagy korszaka.

Tán nem hazudtolja meg magát a nyolczadik tized az ezernyolczszázas években sem.

Hanem az még jó messze van. Addig szenvedni nagy dolog volna s nekem ugy látszik, mintha már leszakadni látnám a követ, mely eltöri vas- és cseréplábairól ama sokféle anyagból összeragasztott állóképet,[31] melynek neve: Austria.

Legyen holnap, legyen évek múlva, de el fog törni, mert nincsen oka, hogy az emberiség nagy érdekeinek kárára, Európa jövendőjének veszélyére állva maradjon.

Sokat megérhetnek önök, de - hiszem az istent - azt nem, hogy a magyar nemzet őseinek szent örökségét: állami függetlenségét akármely tál lencséért is eladja.[32]

Ha tűrnünk kell, tűrni fogunk, ha várnunk kell, várni fogunk, nem elbizakodva, de nem tétlenül: hanem őseink szent hagyományát, utódaink elidegeníthetlen örökségét visszakövetelendjük.

És legyen akármikor, hogy önök a magyar nemzetet felemelkedni szemlélendik ezredéves nemzeti jogának teljes méltóságában, hogy fegyverrel kezében biztosítsa magának a békét s nyugalmat a szabadság tölgyének árnyékában: tiszteljék meg rokonszenvükkel küzdelmeit és legyen Anglia népe őrje a nemzetek közös kincsének, a népjog szentségének, nehogy romlásunkra újból megsértessék, miként a múltban megsértetett.

És ha remélhetném, hogy azoknak emlékezete, a miket önöknek elmondok, ösztönül szolgálhat ez őrködésre: áldanám az órát, melyben önökkel igy találkozám.

 


Jegyzetek

2. Tárgyösszefüggés miatt legelőbb felolvasásaim azon különböző részeit foglalom egybe, melyek az ellenünk szórt rágalmakkal kapcsolatban állanak. [VISSZA]

3. Mégis, oh szabadság, a zászló, bár megtépve, de fenlobogva,
Viharként száll szembe a szélvészszel,
A riadó szava, bár megtör s elhal néha,
Annál erősebben zengi túl a zivatart. [VISSZA]

4. Épen midőn ezeket fordítanám, jutott kezemhez egy hirlapi jelentés a közösügyes új egyezmény tárgyalásáról a horvát-szlavón országgyűlésen, s e jelentésben leirhatlan bámulattal olvastam, miként akadtak szónokok, kik nem átallották azt állítani, hogy a horvátok azért fogtak ellenünk fegyvert 1848-ban, mert mi meg akartuk őket magyarosítani!

De hát az istenért! miként lehet a történelmet ily vakmerően arczul vágni! még pedig rövid harmincz évvel az események után, melyeknek még annyi tanuja él!

Lestem, hogy tán csak akad valaki széles Magyarországon, a ki eléggé érzékeny a történelmi igazság s a nemzeti becsület iránt, miszerint történelmünknek e nem is elferdítése, hanem a szó szoros értelmében: meghamisítása ellen felszólaljon.

Senki sem tette! Senki! - Hát már Magyarországon sem tudnák, hogy mi történt ott 30 év előtt? Vagy az osztrákos közösügyesség annyira elzsibbasztotta volna a magyar szivet, hogy a ki tudja, sem gondol vele?...

Beszédeim Magyarországról, melyeket itt fordításban közlök, arra voltak szánva, hogy a magyar ügyekkel ismeretlen külföld előtt eloszlassam az ellenünk szórt rágalmak ködét s tudomást terjeszszek 1848-49-iki küzdelmeink jelleme felől.

Ezzel, azt hiszem, hogy oly kötelességet teljesítettem hazám iránt, melyet tán jó szolgálatnak is nevezhetnék. De megvallom: itt-ott kétség merült fel agyamban, vajjon nem hordok-e vizet a Dunába, vajjon nem teszem-e magamat nevetségessé, midőn e dolgokat még magyarra is lefordítom magyaroknak szánt olvasmányul?

Hanem úgy látom: bámulatos a feledés vagy az eltompulás Magyarországon. Talán még sem egészen haszontalan az emlékeztetés, még ha az én kopott tollamból kerül is elé. [VISSZA]

5. Váratlan! - 1848. januárban ült össze a franczia törvényhozás. A pairek kamarája jan. 19-én adta át válaszát a trónbeszédre Lajos Fülöp királynak, s abban ezeket mondá: "a világ békéje biztosítva van. - Felséged uralkodásának 17 éve, mely alatt hazánk végre a rend és szabadság egyesülését élvezé, nem pusztán egy phasisa forradalmainknak, egy tartós aerának kezdete az, mely örökségbe hagyja a jövő nemzedékeknek a charta feltartását, felséged uralkodásának jótéteményeit s nevének dicsőségét."

A képviselők kamarája pedig febr. 14-kén adta át válaszát, mely e szavakkal végződött:

"Az 1830-ki charta sérthetetlen letéteményül bocsátva át általunk a jövő nemzedékekre, biztosítani fogja számukra a legbecsesebb örökséget, mely nemzeteknek juthat, a rend és szabadság szövetségét."

Ez febr. 14-kén történt s tíz nap, csak is tíz nap múlva, febr. 24-kén: chartát, királyt, monarchiát már elfujta a fergeteg. - Mennyi tanúságot nyújtanak a történelem ily mozzanatai! [VISSZA]

6. 1811 - 1820 között magán a Sutherland birtokon, északi Skócziában. Stafford marquisnő tizenötezer embert üzetett el, falvaikat elpusztíttatta s földeiket legelőkké alakította, mivelhogy a juh jobban fizet, mint az ember. Olyan esetek is vannak, hogy az embernek helyet kellett adnia az őz számára, mert a földesur jobban szerette birtokát vadaskertnek. [VISSZA]

7. Jól esik lelkemnek jegyzékbe tehetni, hogy valahányszor s a világ akármely részében az 1848-iki országgyülés ez intézkedését felemlítettem, hallgatóim mindig és mindenütt hangos tetszésnyilvánításokba törtek ki s áldást rebegtek a magyar névre. Mégis csak nagy és szent dolog az, a minek felemlítése az emberiség szivének hurjait ekként rezgésbe hozza! [VISSZA]

8. "Das Haus Habsburg, eine Macht, die seit ihr Name zum ersten Male genannt worden, die Erb- und Erzfeindin aller Verfassungen, aller auch gesetzlichen und geschichtlichen öffenttichen Rechte gewesen ist -" (Anemonen, II. köt. 157. lap.) [VISSZA]

9. Fel van jegyezve az udvari emlék-iratokban, hogy 1822. februárban Ferencz Császár-király makacs köhögésben szenvedvén, orvosa Stift báró azt találta mondani, hogy ez őt nem aggasztja, mert ismeri a császár "constitutio"-ját, - "es geht doch nichts über eine gute Constitution". Mire a császár e szavakba tört ki: "Sie Stift! dies Wort lassen Sie mich nicht mehr hören. Mondja ön: dauerhafte Natur, vagy - isten neki! - gute Complexion, hanem constitutio-t ne említsen! Es gibt gar keine gute Constitution! Ich habe keine Constitution! Und werde nie eine haben!" - Ferencz császár-király ez őszinte bizalmas szavaival családja történelmét mondta el. Vérükben van. [VISSZA]

10. Az ostentativ templomjárási szorgalom felől, mely a bécsi udvar öröklött szokásaihoz tartozik, mulatságosan van egy adat feljegyezve Richelieu herczeg emlékirataiban, ki egykor franczia követ volt Bécsben. A herczeg panaszkodott Polignac bibornoknak, hogy virágvasárnaptól husvétkeddig száz egész órát kellett a császárral templomjárásban töltenie. - "Olyan szolgálat - ugymond, - melyet csak egy jól táplált izmos kapuczinus állhat ki." - "Mit akar ön, - felelé Polignac bibornok - Rómában a kardinálisoknak hasonló szolgálatot kell tenniök; csakhogy igaz; ők azért fizetve vannak." [VISSZA]

11. "as come it will for a' that.
                        Burns. [VISSZA]

12. "in the face of high heaven to fight over
that combat for freedom once more."
                        Moore Tamás
                       
ir dalai. [VISSZA]

13. Richelieu ez utóbbi megjegyzése a nő-ági örökösödés felett a bajor-házzal folytatott vitára vonatkozik. [VISSZA]

14. Ez 1858-ban, mikor e beszédek tartattak, még így volt. [VISSZA]

15. "The advance of the Russians in the Danubian principalities is not unconnected with the events in Hungary. The Emperor of Russia has contemplated the possibility of his being asked by the Austrian government to assist them in restoring order to Pesth." (Palmerston - Stratford Canningnek nov. 7. 1848.) [VISSZA]

16. "While Great Britain has an arm to raise, it shall be raised against the efforts of any power, that shall attempt forcibly to control the choice and fetter the domestic independence of nations." [VISSZA]

17. "Her Majestys government have not considered the occasion to be one which calls for any formal expression of the opinions of Great Britain on the matter." [VISSZA]

18. Henri Martin: De la France, de son Génié et de ses destinées. Paris 1847. pag 325: "L'Autriche? elle n'est pas une nation. - La philosophie politique peut lui contester jusqu'au droit de vivre. La reorganisation de l'Europe serait la dissolution de ce monstrueux assemblage qu'ont formé moins encore les hasards de l'hérédité féodale qu'une longue série d'usurpations. La tombe où s'est engloutie le saint Empire romain réclame ce vampire attaché aux flancs des nationalités mutilées." [VISSZA]

19. Osztrák-házat irva, eszembe jut, a mit valahol Hormayr-ben olvastam: "Haus Oesterreich! - Man muss dabei unwillkürlich an den guten alten Schwaben denken, der nachdem man ihm zu Wien das Hasenhaus, Seithaus, Schuckhaus, Praghaus, Streichhaus, Zeughaus gezeigt, endlich fragte: "ja um's lieben Herrgott's Willen, wo ist denn nun einmal das "Haus Oesterreich?" [VISSZA]

20. E beszédek 1858-ban mondattak. [VISSZA]

21. Mária Terézia saját szavai Kaunitz-hoz: "Nicht allein das offenbare Recht himmelschreiend wider uns, sondern anch alle Billigkeit und die gesunde Vernunft wider uns ist." [VISSZA]

22. Külügyek körül a közvélemény nagyon nehezen bir az egyszer felkapott balitéletből kibontakozni. Még mindig vannak, a kik amúgy szajkó módra elmondogatják, hogy Austria hálátlan volt az orosz ellen, minthogy mellette e háboruban fegyvert nem fogott. A tény pedig az, hogy ha Austria részt vesz e háboruban, ő is, de az orosz is el van veszve, mert ekkor a szövetséges hatalmak kénytelenek voltak volna a forradalom segítségéhez folyamodni mind Lengyel-, mind Magyarországon s a mint a körülmények akkor állottak, a kétségnek még csak árnyéka sem forog fenn, hogy ez Lengyel- és Magyarországok függetlenségének helyreállítását, s velük a keleti kérdésnek Európára nézve ártalmatlanná tételét eredményezte volna. A török államférfiak ezt tökéletesen belátták. Határozottan kijelentették szövetségeseiknek, hogy ha Austria harczra kel az orosz mellett, ők ezt Törökországra nézve nemcsak bajnak nem, de sőt a legnagyobb szerencsének tekintendik - Austria ép az által mentette meg az oroszt, hogy nem vett részt a háboruban, hanem mint semleges fél közbe tolakodott a vert orosz s a győztes török közé s ez által a lengyel forradalomnak elejét vette, a háborut pedig minden komoly eredményre nézve meddővé tette. [VISSZA]

23. Lásd "Irataim" I-ső kötetének 266-ik lapját. [VISSZA]

24. Figyelmet kérek, hogy 1858-ban szólok. [VISSZA]

25. 1858-ban beszélek. [VISSZA]

26. Mint nyelvtani curiosumot jegyzékbe teszem, hogy moloch phoenicziai nyelven királyt jelent. Minő jellemző!! [VISSZA]

27. Ez felolvasásaim azon passusa, melyre Irataim I. kötetében (266. 1.) hivatkozás van. [VISSZA]

28. Joseph II. à qui n'a manqué que d' être né le chef d'un peuple, et non le chef d'un empire artificiel, - échoue dans l'impossible entreprise d'établir l'unité nationale là où il n'y a point de nation et ne fonde que l'unité mécanique du matérialisme, armé d'un gouvernement sans droit, sans foi, sans idéal et sans raison d'étre. (Az idézett munkában 226. lap.) [VISSZA]

29. Tény! [VISSZA]

30. "Make way for liberty!" he cried
made way for liberty - and died. [VISSZA]

31. Dániel II. rész, 34. v. [VISSZA]

32. Ezt is megértük. De nem mondom, hogy "de profundis". Talán, hogy "a leányzó nem halt meg, csak alszik". Ha felébred-e? - [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre