IRODALMI IRÁNYZATOK ÉS VITÁK

Az a tény, hogy a szellemi élet elrendeződésének medrei a pártok lettek, korántsem jelentette azt, hogy a pártok és a hozzájuk kapcsolódó alkotók azonosulása teljes lett volna. Illyés Gyula reprezentálta ugyan az NPP-t, de nem volt a szó szoros értelmében parasztpárti író, Kassák Lajos sem tartotta magára nézve kötelezőnek az SZDP stratégiáját, Vas István pedig, noha az MKP tagja volt, legélesebb polémiáit épp a kommunistákkal vívta. S ilyen példákkal bőven szolgált a korszak. A művészek a pártokat inkább támaszpontoknak, politikai bázisnak tekintették, mintsem irányt mutató intézménynek. Ki-ki annak a művészi irányzatnak a folytatására törekedett, melynek áramában korábban haladt. Ezek jelentősebbjei természetesen politikai tartalmakat is képviseltek, politikai akciókhoz, intézményekhez is kapcsolódtak (bizonyos áramlatok például a munkásmozgalomhoz, a népi írók a Márciusi Fronthoz stb.), de kötésük csak az alapeszmékben: a régi rend elutasításában s a demokratikus Magyarország fölépítésének szándékában volt szoros. A pártokkal való együttműködést a {97.} művészek többsége az új helyzetben is így képzelte. A felszabadulás után kibontakozó eszmecserék egyik folyton ismétlődő tétele a művészetek szabadságát hangsúlyozta. Legsűrűbben és legnagyobb nyomatékkal épp az irodalom fórumain.

Ebben az igényben, az írói szabadság ügyében látszólag nagy az összhang az egymástól távol eső írók között is, s a szabadság tartalmában létező eltérések csak az irodalmi folyamatok egészéből olvashatók ki. Az egyik, igen jellegzetes és fontos elképzelést Kassák Lajos képviselte. Az Alkotás című folyóirat programcikkében 1947-ben ezt írta: "Nem sodródunk az árral, a parton állunk, de mint a bámészkodók, vészjeleket adunk le, ha látjuk a veszedelem közeledtét. Nemegyszer szemünkre vetik, hogy félrevonulunk a napi küzdelmektől, holott mi természetünknél fogva semmiből sem tudunk kimaradni. Nincs olyan dolga és jelensége a világnak, ami ki nem váltaná belőlünk a boldogság mosolyát, vagy a bánat könnyeit, bárha igaz, sohasem a felszín tükröződik bennünk: a látszat okait s a törvények forrását keressük. [...] Legigazabb hivatásunk, hogy felfedjük a rejtett összefüggéseket és nevén nevezzük az eddig ismeretlent. [...] Végzetes bűn lenne tehát bírói ítéletet hozni élő művészetünk különböző irányzatai ellen. [...] Nem avatkozunk bele más irányú tevékenységet folytatók szakmai ügyeibe s úgy kívánjuk, hogy bennünket se akarjanak a beavatatlanok formáink, színeink, szavaink, hangjegyeink helyes értékelésére és alkalmazására kioktatni." A Kortárs lapjain Kassák Lajos ugyanebben az évben (1947) már eredményként rögzítette, hogy "Nem zárkóztunk be a sokat emlegetett elefántcsonttoronyba és nem tettünk engedményt a tömegízlésnek". Elhárítva a pártpolitikai érdekeket, kijelentette: "A haladó szellemű népesség testvéri vonzalmát" kerestük. (E témáról Kassák 1945-től többször is írt, például Vissza az életbe, Az író írjon.) A Kortárs című folyóiratban, a Kassák-írások közelében Kállai Ernő még kiélezettebben utasította el azt a műeszményt, mely csak a képes riport vagy a vezércikk közvetlenségével érvényesülő társadalmi-politikai tanulságot képes becsülni (Ember a művészetben, Művészet és tömeg). A kérdés aktualitására vallott, hogy Kállai Ernő cikkeinek szoros szomszédságában Bóka László versben is szükségesnek érezte hangsúlyozni: "mi átlépjük a kis pártházak falát / minden emberért, mi költők, bolondok."

A Válaszban Veres Péter adott hangot hasonló gondolatoknak: Az irodalomnak, művészetnek nem lehet programot adni, az írókat nem lehet felrázni. "A nép, a nemzet újjászületésének ügye hívja az írót, de aki nincs benne egész lelkével, az ne is erőltesse. Mi a szellem teljes szabadságát akarjuk és nem szeretnénk a mi országunkban, a népi demokráciában íróringyókat, író-szolgákat látni. [...] Az író még a népnek, a demokráciának se legyen szolgája. [...] Az író mindent tudhat, az írónak mindent szabad. [...] A politikus is csak az író után jöhet. Amit az írók nem készítettek elő, amit az írók nem éreztek meg és nem szenvedtek meg, azt {98.} a politikus nem tudja megcsinálni. S ha mégis megpróbálja, belebukik." – írta A jövendő gondjairól című cikkében.

A Magyarok és az Újhold vitáiban a nézeteltérések határozottabb és konkrétabb formákat öltöttek. A Magyarok 1945-ben Irodalmunk időszerű kérdései címen indított ankétot, ennek keretében Vas István az újjáépítés napi gondjait "egyes pártok" buzdítására vállaló költők példáját bírálta, és Balázs Béla művészi gyöngeségeit szemelte ki annak érzékeltetésére, milyen veszélyek rejlenek a felszínesen értelmezett időszerűség és szolgálat követelményében. Könnyű csábításról, konjunktúráról beszélt és kijelentette: "Vagyunk azonban néhányan, akiknek sem okuk, sem kedvük mást folytatni, mint amit elkezdtünk." A Lukács György interpretálásával megjelent Irodalom és marxizmus című Marx–Engels-szemelvénygyűjtemény terjedelmes bírálatában közvetlenül is megnevezte aggodalmát. Tagadta, hogy Marx és Engels valamit is "megköveteltek" volna koruk íróitól. Balzactól inkább tanultak, és csak Lukács György értelmezésében ilyen diktatórikusak. S ezt a művészeten túl érvényre törő szándékot jellemzőnek vélte Lukács marxizmusára. Az Újholdban leghatározottabban Major Ottó adott hangot ama véleményének, hogy Lukács György az esztétikájában a vulgármarxizmus eszközeivel dolgozik, s mérlege azoknak kedvez, akik politikai szempontból hozzá közel állnak, különben akadémikusan konzervatív és türelmetlen, mint például az avantgarde-dal szemben (Az esztétikus problémája, 1946; Vallomás a közösségről, 1947).

A szolgálat, a hasznosság, az irányítás követelményével a heti- és napilapok is folyton hadakoztak. Az "egykéz" rendszer ellen a Kis Újság már 1945-ben (A magyar filmvilág tiltakozása...), testvérlapja, a Független Ifjúság pedig Kállai Ernő cikkében nyilvánította ki: a művészettől "elvárhatjuk, hogy ne merüljön a reálpolitika, a közélet, a karrierizmus [...] poshadt vizeibe". A Népszava is több cikket szentelt e kérdésnek, s bár az SZDP-t tartotta az igazságkeresők és szabadságszeretők pártjának (Bóka László előadásáról), a maga pártjának követelményét egyszerűen a "haladó művészet" formulával jelölte meg 1947. május 10-én, s óvást emelt, mikor úgy vélte, kultúránkat némelyek el akarják szakítani az amerikai irodalom nagy alkotásaitól (Szellemi gettó?) A vádra Ortutay Gyula felelt a Hírlapban. Sűrűn hallatta hangját e kérdésekben Zsolt Béla lapja, a Haladás, a Supka Géza szerkesztette Világ, s kivált a Magyar Nemzet, melyben többek között Kunszery Gyula fejtette ki, hogy Horváth Márton azért minősíti "félfasisztának" Babitsot, Horváth Zoltán azért támadja Szabó Dezsőt, Szabó Árpád Kosztolányit (Lefasisztázás, 1947), mert ezek az írók nem férnek el a pártideológia szűkös kereteiben.

A pártirányítás lehetősége, az "irányköltészet" fantomja ellen tehát sokfelől és váltakozó színvonalon zajlott a harc. Némelyek a marxizmusról beszéltek, mások "bizonyos" pártokról, s legtöbbször maga Lukács {99.} György volt a céltábla. Vas István azonban, aki a legmagasabb színvonalat képviselte, Lukács György gondolkodói nagyságát kezdettől tisztelte, s később mások is inkább Lukács György tanítványait vádolták gondolatainak eltorzításáért.

Valójában Lukács György és akkori tanítványai között még majdnem teljes volt az összhang, s bár Lukács többször is jelezte, hogy a vulgarizálás veszélye fennáll, a szóban forgó vitákban az ő elveit alkalmazták tanítványai: Szigeti József, Lám Leó (azután Lázár György néven közölte írásait), Király István, Lakatos Imre s azok az esztéták, publicisták, akik nem tartoztak ugyan szorosan Lukács köréhez, de a marxista irodalomszemléletet elsősorban tőle tanulták: Horváth Márton, Keszi Imre, Lukácsy Sándor és mások.

Összhang volt az irodalommal szemben támasztott követelmény tekintetében is. Lukács György erről szólva világosan kinyilvánította, mit kíván íróitól az új világ: "Nem kívánja múltjuk emberi és írói megtagadását, sem terméketlen meakulpázást. Csupán azt, hogy szívvel-lélekkel, legbensőbb egyéniségükkel mondjanak igent arra, ami ma készül" (Irodalom és demokrácia, 1946). A kérdés jelentőségére mutat, hogy ezekben az években Lukács György többször is kifejtette a pártköltészetről s az irányított művészetről vallott gondolatait. A pártköltészetről szólva Petőfi, Ady, József Attila a példái, a legközelebbi éppen József Attila, akinek pályája már a korszerűen szervezett párt és a költő viszonyának átgondolását is lehetővé, sőt kötelezővé tette, mert az illegális kommunista párt és a költő viszonyának tragikus megromlására a kor sajtója többször is emlékeztetett (Komlós Aladár: József Attila és kritikusai, 1948). Ebben az előadásában (Pártköltészet, 1945) a művészet és párt viszonyának alapelveit fejtette ki. Első helyen azt a gondolatot, hogy a teljesség kifejezésére törekvő költő és a teljes világ ember érdekű átalakítására törekvő párt világtörténelmi stratégiája szükségképpen felel meg egymásnak, hiszen anyaguk és közegük ugyanaz a valóság. A költő viszonya azonban ugyanahhoz a valósághoz sajátos, s ez időnként nézeteltérésekben is kiütközhet, "a pártköltő sohasem vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán. Vagyis, ha igazi pártköltő, mély egyetértésben van a párt történeti hivatásával, a párt által kijelölt nagy stratégiai útvonallal. Ezen belül azonban egyéni eszközeivel szabadon, saját felelősségére kell, hogy megnyilatkozzék." Ebben az értelemben a pártfegyelem – írta Lukács György – "a hűség magasabb, elvontabb foka; a közéleti ember hűsége: mély világnézeti kapcsolat valamely történelmileg adott irányzathoz s hűség akkor is, ha egy pillanatnyi kérdésben nem is áll fenn teljes egyetértés. Egyáltalán nem látható be: miért lenne ez a hűség akadálya a pártköltő egyéni és művészi fejlődésének." Szabad vagy irányított művészet? (1947) című előadásában még határozottabban rekesztette ki a félreértés lehetőségét: "A pártköltő fontos típusa a költészetnek, de távolról sem meríti ki azt, s fogalma {100.} sincs az irodalomról annak, aki azt reméli, hogy az új demokratikus társadalomban majd csupa pártköltő fog írni. Ez nem lehet komoly demokratikus ideál. Nem leegyszerűsítés, egy nevezőre hozás ennek az ideálnak a tartalma, hanem ellenkezőleg, gazdagság, sokrétűség, polifónia, mind az egyes művész életművében, mind a művészetek egészében."

Ha Lukács György kijelentette: "Semmiféle 'intézkedés' vagy 'intézmény' vagy az 'irányítás' nem adhat új fejlődési irányt a művészetnek", annak reményében tette, hogy a társadalom objektív dialektikája, közösség és költő közvetlenné váló viszonyának kölcsönhatása a remélt és kívánt átalakulást úgyis meghozza. Ebben a felfogásban a követelmény: a társadalmi felszabadulás s a nemzeti függetlenség ügyének vállalása összhangban van azzal az esztétikai meggyőződéssel, hogy minden nagy mű a maga korának "objektíve döntő vonásait és áramlatait" ábrázolja, fejezi ki (Új magyar kultúráért). Innen érthető az egykorú marxista vitairatok ama meggyőződése, hogy mikor a marxisták a születőben levő újat tudatosítják, voltaképpen segítik az írót, akinek ugyanez a hivatása. A Vas Istvánnak Lukács-ügyben válaszoló Szigeti József (Marxizmus és írói szabadság, 1945) s a többiekkel vitázó Keszi Imre (Irodalmunk időszerű kérdései) teljesen egybehangzóan fejtették ki, hogy minden felszálló kornak megvoltak a maga követelményei, s minthogy a mélyen értelmezett politikum az emberi haladás öntudatosított formája, írói és politikus érdekei szükségképpen azonosak, mindketten magasabb irányítót követnek: a haladást intéző eszméket. S természetes, ha ezek megvalósításában politikus és költő találkoznak. E gondolat felől vélhette Keszi Imre "gyermeteg"-nek a primátusság kérdését is.

A marxisták tényleg fölötte álltak annak a kérdésnek, hogy ki a kor vezető szelleme: a politikus vagy az író (Irodalmunk időszerű kérdései). Írók és politikusok viszonyában azonban egyre aggasztóbb gond lett a kezdeményezés, a teherviselés aránytalansága, más szóval: az írók passzivitása. Alig volt helyzetelemző írás, mely ezzel ne foglalkozott volna. A politika legkevésbé örült a maga elsőbbségének, gondjait az irodalom ügyeivel közösnek tudván, sürgette a cselekvő részvételt. A passzivitás politikailag is fékezően hatott, az ellenállás látszataival zavarta az értelmiség vállalkozó kedvét. E jelenséget elemző marxista bírálatokban ki is fejeződött bizonyos ingerültség, s az okot a beidegződött ellenzékiségben, az újfajta fogékonyság, a korhoz méltó forradalmi magatartás hiányában keresték Lukács György és tanítványai is. A szabadság semmire nem kötelező, Esti Kornél-i anarchiáját a kapitalizmusban elmagányosodó író rossz örökségeként, az izolált én csődjeként értelmezték (Lukács György: Új magyar kultúráért; Írástudók felelőssége, 1945). Ám Lukács György e magatartás társadalmi gyökereit is elemezte: "Azt hisszük, sok íróban itt van – érthető módon – az újjal szemben tanúsított belső ellenállás igazi, legmélyebb gyökere. Kedvezőtlen viszonyokkal, ellenforradalmi nyomás-{101.}sal, fasiszta terrorral küzdve megőrizte írói integritását; ilyen külső és belső harcok közepette alakult ki emberi és írói egyénisége. Sok íróban tehát igazi, őszinte, mélyen átérzett, szubjektíve jogosult érzések tiltakoznak az ellen, mintha most világszemléleti átállításra, emberi átformálásra, irodalmi áttanulásra lenne szükség" (A magyar irodalom egysége, 1946). Lukács György belső ellenállást észlelt, s úgy tudta: "az ellenállás legtöbbször ellenünk, kommunisták ellen irányul [...], mert mi vagyunk azok, akik minden téren leghatározottabban vontuk le az összes következtetést az új helyzetből és annak szükségleteiből a kultúra és az irodalom terén is." Az integritásukat féltő írók válaszaiban sorra felmerültek a Lukács adta magyarázat elemei, de adódtak más érvek is. Súlyosak is, mondvacsináltak is. Volt, aki az írók nélkülözésére hivatkozott: Örvös Lajos (Fiatal író válasza egy vasmunkásnak, 1945), Kodolányi például a publikációs nehézségeket említette (Szellemi bénaság), akadt, aki a lelki "zűrzavart" okolta, Supka Géza a dogmatizmustól való undorral magyarázta a tartózkodást (Lelkiismeretvizsgálat, 1946), Fodor József az előzetes könyvcenzúrát említette (Ady példája, 1946). Legsűrűbben ismétlődő aggály az új helyzet teremtette konjunktúra veszélye volt, erről Vas István írta a legérdesebb sorokat. A politika hátán fellovagoló kontárok ártalmasságáról Kolozsvári Grandpierre Emil beszélt (Az irodalom öntudata, 1947), Kovács Imre az írói munka természetére hivatkozott, arra, hogy idő kell, míg az író átszűri magán az eseményeket (Ellenforradalom az irodalomban?, 1945), Veres Péter – Kovács Imrével összhangban – a mondandók "megszenvedésének" szükségét állította (Miért hallgatnak az írók?, 1945), Vas István szerint a veszteglésnek a "béketeljesítményű agyak" megfogyatkozása az oka. "Az elszegényedés négyfelől következett be: 1. A nemzet nagy energiatobzódása korán megszűnt, a Nyugat óriásai a háború kezdetére kihaltak [...], 2. A magyar hitlerizmusnak sikerült kiirtani a fiatalabb európai szabású íróinknak körülbelül felét. 3. Az úgynevezett népiesek fele viszont az elmúlt években olyan mértékben kompromittálódott politikával, hogy legalábbis egy időre, kénytelen volt kikapcsolódni irodalmunkból, másik fele pedig most bonyolódik bele – talán végérvényesen – a politikába. Végül nem lebecsülendő az irodalmi elszegényedés kapcsolata az anyagi elszegényedéssel..." (Irodalmunk időszerű kérdései). A helyzetkép nem mindig ilyen sötét, de az írások többsége ehhez hasonló. Komlós Aladár elvi nehézségeket is felvetett, úgy vélte, a forradalmi költészet a forradalom megvalósulásával szükségképpen megszűnik (Irodalmunk időszerű kérdései). Észlelte a közönség megfogyatkozásának szomorú tényét, a kultúrát támogató zsidó polgárság tragikus pusztulásának következményeit. Bízott azonban egy új olvasóközönség, a népből verbuválódó értelmiség kialakulásában. Veres Péter pedig egyenesen ettől remélte a kultúra válságának megszűnését. A régi értelmiséget – írta – "kultúrnihilizmus, cinizmus" jellemzi, és "harcos, cselekvő, gyermekien hivő értelmiség" felnöve-{102.}kedését sürgette (Szellemi válság?). Illyés Gyula többre becsülte a régi értelmiséget, legalábbis azt a részét, mely a népi irodalom "láthatatlan tagkönyveit" őrizte, s bizalmatlanságukat az írókéval érezve rokonnak, megnyerésüket szorgalmazta. Nincs más mód az irodalomban sem – írta –, mert "az írói állás nem olyan, mint a minisztereké, nem lehet cserélni, s főképp kabinet-számra nem. Ha egy nemzetnek egy nemzedékben tíz írója van, az már áldhatja sorsát" (Újévre).

A "lecseréltetés"-től való félelem állandó gondja volt a korszak irodalmának. A pártharcok kiéleződésétől sokan tartottak. Kardos László az elsők között jelezte az ilyen erőtér veszélyeit az irodalomra nézve, s pártok feletti orgánumok létesítését szorgalmazta (Irodalmunk időszerű kérdései). A Magyarok már említett ankétja során Komlós Aladár és Kolozsvári Grandpierre Emil támasztották alá ezt az elképzelést. Tartott a pártharcok kiéleződésétől Kassák Lajos is, s egyfajta egyensúly létrehozását szorgalmazta (Gondoljuk meg). Hasonló szándékot, a polarizálódás elhárítását célozta Bibó István A népi demokrácia válsága című Válasz-beli tanulmánya is. Az aggodalom azonban korábbi keletű, s a felszabadulás után nyomban fel is merült. A fegyveres ellenállás elmulasztása miatti szégyen, s a háború alatti magatartás megítélésének szenvedélyei épp ezekben a hónapokban tetőztek, de a felelősség kérdése s a vele szorosan összefüggő új szereposztás ügye még huzamosan napirenden maradt.

Az a tény, hogy a magyar irodalom az ellenforradalmi rendszerben kényszerült létezni több mint két évtizeden át, a megalkuvás, a túlélés és az ellenállás készségeinek zavarba ejtő összeszövődését eredményezte. A Magyarok új szerkesztője, Kolozsvári Grandpierre Emil a lap harmadik évfolyamában közzétett átfogó igényű diagnózisában (Az irodalom öntudata) a veszteglés, az ernyedtség, a közöny, egyszóval: az új világban való részvétel késlekedését magyarázva, első helyen az elméleti kérdések iránti érdektelenséget, az értelem száműzését rótta fel, aztán az öntudatlanságot, mely lehetővé tette, hogy a magyar irodalom ne ébredjen rá legterhesebb örökségére: szolgai mentalitására. Ami az értelem, az elmélet és a magyar irodalom viszonyát illeti, annak megítélésében Kolozsvári Grandpierre Emil voltaképpen Lukács György nézeteit támasztotta alá, s a szolgaiság vádja is megfelelt nagyjából annak a lukácsi gondolatnak, hogy a magyar irodalom, egy-két kivételtől eltekintve, nem volt képes felmondani a hatvanhetes kompromisszumot. Nem véletlen, hogy Lukács György helyeslően reflektált rá Megjegyzések egy irodalmi vitához című írásában. Kolozsvári Grandpierre Emil azonban sommássá merevítette ítéletét, több tényt figyelmen kívül hagyott, így diagnózisa nem válhatott termékeny önvizsgálat alapjává. Az egykorú Lukács-tanulmányokból összeálló kép maga is kedvezőbb, s az önismeret e lefokozó tendenciája ellen mások részéről is határozott óvások hangzottak el. "Hosszú ideig azzal vádoltak bennünket, írókat és művészeket – írta Kassák Lajos egyik programadó {103.} munkájában –, hogy passzivitásba vonultunk és nem dolgozunk. Sőt, nemcsak a jelent, hanem a múltat is szemünkre vetették, holott mi vádlottak felemelt fejjel jelenthetjük ki, hogy a magyar írók nagy része semmivel sem volt kevésbé ellenzékben, tudatos ellenállásban a közelmúlt rémségeivel szemben, mint bármely más ország alkotó szellemei" (Szemtől szembe). Rónay György egy Aragon-kötet kapcsán emelt szót a nemzeti önérzet megrontói ellen (A ribereci lecke), a Szabad Szóban pedig Darvas József (Új szobrot a ledőlt helyére) és Illyés Gyula fejtették ki a józan és egészséges nemzeti önismeretről vallott elképzeléseiket. Ennek során írta Illyés Gyula: "Szembefordulunk azokkal, akik a maguk kisebbrendűségi érzését bele akarják oltani akár az otthoni, akár a kisebbségi sorban maradt magyarságba" (Forradalmi magyarság). A kérdés jelentőségére vall, hogy az Új Magyarország c. lap 1945 őszén, majd a következő év tavaszán többször is visszatért rá. Szabó Zoltán a szellemi élet Európa iránti hűségéről közölt adalékokat (Könyvek külpolitikája, Politika a könyvespolcokon), Szánthó Dénes a német elnyomásnak ellenálló színházakról emlékezett meg (Külpolitika a színpadon), Boldizsár Iván pedig a népi mozgalom és a Szép Szó körének küzdelmeit méltatta (A másik Magyarország). Kimondva, kimondatlanul Déry Tibor állásfoglalásával is vitatkoztak e cikkek. Déry kevesellte a bűntudatot, mind az írók, mind a nemzet érdekében kívánta "az egész nemzetet megtanítani arra, hogy vereséget szenvedtünk s hogy megérdemeltük" (A nemzeti bűntudat hiányáról).

A nemzeti érvényű számvetés Illyés Gyula Nem volt elég című költeményével, Bibó Istvánnak az antiszemitizmusról írott tanulmányával kezdődött el, de egy idő után félbeszakadt. A népi írók jobbszárnya elleni jogos bírálatok a népi mozgalom egész tevékenységét negatív színben tüntették fel, nemcsak az Új Szellemi Frontot, Erdélyi József, Sinka István, Féja Géza megnyilatkozásait, Szabó Lőrincnek a háború idején vállalt szerepét, Németh László ideológiáját támadták, hanem gyakran a népi mozgalom egészét is az elmúlt rendszer kiszolgálójaként állították be. A számonkérés indulataiba természetesen belejátszottak a háború előtti viták emlékei: Illyés Gyula és a Szép Szó; Veres Péter és Molnár Erik, Révai József; Kodolányi és ellenfelei között zajlott vitákban már akkor ütközőpont volt a faji gondolatnak tett engedmény kérdése. Szó volt – igen sűrűn – Szabó Dezsőről is, akit mind az FKgP, mind az NPP napilapjai az elmúlt rendszer ellenfeleként, mártírként, az új ország őseként tiszteltek. (A Független Ifjúság 1946. június 23-i száma például Szabó Dezső-szám volt.) Erdélyi József maga jelentkezett a hatóságoknál, az ő ügyét bírósági ítélet zárta le. Szabó Lőrinc az írók igazolóbizottsága előtt adott számot tetteiről. Ez az eljárás élezte végletessé az amúgy is elmérgesedett viszonyokat. A szociáldemokrata orgánumokban és Zsolt Béla lapjaiban Horváth Zoltán, Rónai Mihály András, Bóka László, Fodor {104.} József és mások szigorú büntetést követeltek, s felszólaltak a kivételezés, a mentőakciók minden jele ellen. A Népszava és a Haladás nem titkolta, hogy Erdélyi József, Sinka István, Féja Géza, Szabó Lőrinc, Németh László jelenlétét az új szellemi életben nem tartja kívánatosnak.

Azok a szépírók, akik a tehetséget nemzeti vagyonként tisztelték, a számonkérésben is megfontoltabbak voltak. Kivált Szabó Lőrinccel szemben, akinek tehetsége vitán felül állt. A józan hangot Kardos László ütötte meg, aki mérlegelve a szigorú büntetés, a közéletből való kizáratás indokait, arra a véleményre jutott, hogy "szabadságot minden kiváló írónak, akinek korábbi magatartása és munkássága nem gátja abbeli reményünknek, hogy az író – ha nem ma, akkor holnap – pozitív értéket jelent a demokrácia szellemi kincsesházában!" A gond gyötrelmességét a "jövő érdeke" felől nézve találta feloldhatónak, s ennek a "messzebb tekintő bölcsességnek" intenciója szerint írta, hogy "határozott különbséget kell tennünk a művészi hivatás és a világ minden más mestersége és foglalkozása között – s a 'kisebb-nagyobb büntetések'-ről le kell mondani" (Irodalmunk időszerű kérdései). Az értéktiszteletnek ez a mélyre gyökerező hatalma késztette Vas Istvánt is az igazolások elutasítására, noha hangsúlyozta, hogy a "bűnösöknek" el kell nyerniük méltó büntetésüket (Irodalmunk időszerű kérdései). Szabó Lőrinc mellett többek között Illyés Gyula s a kultuszminiszter Keresztury Dezső tanúskodott. Veres Péter, Darvas József, Kovács Imre az NPP nevében léptek fel a költő védelmében.

Ebben a helyzetben perdöntőnek bizonyult az MKP állásfoglalása. Ezt is a jövő érdeke határozta meg. Lukács György, aki a párt álláspontját képviselte, a demokratikus Magyarország érdekében összefogható erők között fontosnak tartotta a népi írók lehetséges szerepét. Népismeretüket, a nép iránt való felelősségüket, készségüket a plebejus demokráciára, tehetségüket és műveik egy részét őszintén nagyra becsülte. Az MKP az előbbieken túl számolt azzal az értelmiséggel is, mely ezekre az írókra figyelt, kivált a népi kollégiumokba özönlő parasztfiatalokkal, s természetesen az NPP konstruktív politikájával is, mely a kiéleződő pártharcokban nagy segítséget jelentett. Röviden szólva: az MKP nem az irodalom szférájának pillanatnyi erőviszonyai szerint foglalt állást, hanem történelmi távlatba helyezve e kérdést, a jövő lehetséges erőivel is számolt, amikor a bírálatot megbecsüléssel társítva a népi mozgalom akkori centrumát – Illyés Gyulát, Veres Pétert – megvédte a kiközösítő szándékokkal szemben; s a visszatérést Németh László, Szabó Lőrinc számára is lehetővé tette. A népi demokrácia érdekeinek elsőbbségét ezek az állásfoglalások vitték be a magyar szellemi életbe s tették uralkodóvá (A magyar irodalom egysége; Népi írók a mérlegen; Egy rossz regény margójára; Elfogulatlan irodalomszemléletért).

Ezzel azonban az irodalomnak csak egy – bár kétségkívül a legjelentősebb – megosztó tényezője küszöbölődött ki. A nézeteltérések többsége {105.} nem mérséklődött, s az MKP megerősödésével párhuzamosan a művészet minden ágában új, elvi jelentőségű konfrontációk alakultak ki. A képzőművészetben az absztrakt, az avantgarde törekvések létjoga vált kérdésessé. Pedig Picasso, Braque ekkor már nálunk is nagy tekintélyei, érvei voltak a modernség esztétáinak. (A Független Magyarország 1946 tavaszán cikksorozatot közölt Picassóról.) A Népszava az absztrakt művészet létjogáért emelt szót (A Kortárs kiállítása elé), hiszen Kassák Lajos uralta a lap képzőművészet-szemléletét, s ő minden modern irányzat szabad érvényesüléséért küzdött a Népszavában, a Kortársban, az Alkotásban, de még a Kis Újságban is. A modernség pozíciói tehát meglehetősen erősek voltak. A támadásokkal szemben azonban mindinkább defenzívába kerültek. Bernáth Aurél 1947 februárjában tartott előadása hivatalosan is napirendre tűzte az elhatárolódás szándékát. Külön szervezetbe, külön zsűri elé kívánta utalni az absztrakt művészet megnyilvánulásait és alkotóit, lévén azok külön világ, s szót emelt a forma további bomlasztása ellen (Bernáth Aurél előadása az "absztrakt' és a "vizuális" festészet harcáról). A vitában, mint említettük, 1947 szeptemberében Lukács György is állást foglalt: Hamvas Béla és Kállai Ernő akkor megjelent könyveiben az absztrakt művészet elméleti alapját ismerte fel, s úgy találta, hogy ez, összhangban a gyakorlattal, meghódol a borzongató, démoni, az embernél hatalmasabbnak hitt természeti, illetve kozmikus erőknek (Az absztrakt művészet magyar elmélete).

A zeneművészetben az SZKP Központi Bizottsága által 1948-ban hozott, a Muradeli, Sosztakovics, Prokofjev, Hacsaturján és mások műveiben észlelt zenei formalizmust elítélő határozat teremtett új helyzetet. Ennek nyomán nálunk is elkezdődött a Bartók-mű revíziója, szétbontása egy vállalható s egy bizarr, formalista rétegre (Szabó Ferenc: A Szovjetunió KP zenei bírálatáról, Mihály András: Harc a formalizmus ellen).

Az irodalomban a Nyugat-örökség körül támadtak a legkibékíthetetlenebb ellentétek, főleg Babits és Kosztolányi megítélésében.

Ezek a viták akkor jobbára az álláspontok megmerevedésével, kiéleződésével zárultak. A legérzékenyebb és legtávlatosabb szempontokat Lukács György fogalmazta meg. Már 1947-ben ő és nyomában Keszi Imre is felszólalt: egyfelől az említett költők alábecsülésének balos megnyilvánulásai, másfelől Vas István Kosztolányit eszményítő védőiratai ellen (A sziget ostroma).

Széles körű visszhangot, s részben a felkészültséggel magyarázható polémiát keltettek Lukács György és Révai József ekkor megjelent könyvei is. Joggal mondható, a korszak elvi kérdései éppen e művek kapcsán kerültek az érdeklődés előterébe. E viták során a magyar irodalmi élet először ismerhette meg és mérhette fel az átfogó világnézet részeként érvényesülő marxista esztétika lehetőségeit. Azok az összefüggések, amelyek Lukács György és Révai József írásaiban a művek mögötti társadalmi valóság, a {106.} művek ideológiai és emberi jelentése és stiláris jellege között feltárultak, tehát a legtávolabbi szférákat együtt látó szervesség az avatottakat is meglepte, őszinte tiszteletre indította. Olyan esztétikai kategóriák, mint a marxista módon értelmezett valóságtükrözés, forradalmiság, pártosság, realizmus – antirealizmus átgondolása ekkor kezdődött el. S mindez a történelem új szemléletének összefüggéseiben öltve formát, az esztétikai gondolkodásnak ez az új iskolája történelmi és politikai iskolaként is funkcionált. Az így napirendre került irodalomelméleti és poétikai kérdések vitájában ezek az irodalmon túli vonatkozások termékeny feszültségeket okoztak, s próbára tették a belterjes okfejtéshez szokott vitafeleket. A szemlélet világnézeti megalapozottságából eredő expanzivitása sokakban az ideológiai, szociológiai szempont elurhodásának benyomását keltette, de így is éreztetni tudta fölényét és erejét. A Magyarok 1946-os évfolyamában lezajlott viták Somlyó György és Lám Leó, Szigeti József és Vas István között, de Révai József Ady-könyvének visszhangja – Földessy Gyula, Sőtér István bírálata – is azért lehettek érlelő hatásúak, mert az esztétikum-központú, szakszerűen kiművelt szemléletet késztették az irodalmi jelenségek filozofikus, egyszersmind politikus átélésére.

E viták irodalomelméleti, poétikai tartalmairól a kritika történetéről szóló fejezetben szólunk. Itt annyit kell még rögzítenünk, hogy a marxista esztétika és az itthoni irodalom széles frontokon lezajló szembesülései ütközésekkel mentek végbe. Ezek heves voltát Lukács György tekintélye sem csökkentette. Gondolatok, magatartások kerültek ekkor egymáshoz termékenyítő-horzsoló közelségbe, az első pillanatban még Lukács György nyelvezete is idegenül hatott, néhány év múltán azonban a magyar esztétikai gondolkodásban meggyökeresedtek az ekkor megismert eszmények, kategóriák. A közegellenállás ereje, térnyerésük formája: az állandó vita csak növelte hatékonyságukat. Azt lehet mondani, ekkor minden kérdés, irodalmunk közelmúltjának és jelenének minden fontos tényezője viták kereszttüzébe került, így az avantgarde, a népi irodalom, a Nyugat öröksége – Babits Mihály, Kassák Lajos, Szerb Antal, Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh László, Sőtér István, Weöres Sándor művei – a világirodalom olyan jelenségei, mint James Joyce, Jean-Paul Sartre, Julien Benda munkássága stb. Az irodalom minden fontos eseménye erőpróbája lett a fogékonyságnak és az elvek érvényességének. A viták jobbára fontos művek körül zajlottak: Nagy Lajos Pincenaplója, Márai Sándor Naplója, Déry Tibor A befejezetlen mondata, Németh László Iszonya, Illyés Gyula műve, a Hunok Párizsban és ekkor írt versei, Szabó Lőrinc Tücsökzenéje, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes kötetei, Rónay György A regény és az élet című munkája, Sőtér István Bűnbeesése, melyeket az irodalom mai tudata is a kor jelentős műveiként tart számon, megjelenésük idején is a figyelem előterében álltak.