{542.} Rideg Sándor (1903–1966)

Rideg Sándor önéletrajzi elemekben bővelkedő epikáját nemcsak sokszínű, ízes nyelve teszi jelentőssé, nem is önmagának tömbszerű regényalakká formálása, hanem az, hogy műveiben az egyes ember sorsa történelmi és társadalmi jelentésűvé mélyül. Legjobb alakjainak kor formálta arcvonásaiban felsejlik az időhöz nem kötött, a szociológiailag determinált hősben megjelenik az önmagát minden mélységből felküzdő prométheuszi ember. Alakjai, történetei, epizódjai az elnyomott helyzet és az erkölcsi, gondolati fölény feszültségét, a lábonmaradás virtusát, a felemelkedés hitét, az igazság szenvedélyes keresését példázzák.

Falu-városból, cselédhomályból, béresházakból, külvárosi szükségszállásokon, gyárműhelyeken, illegális búvóhelyeken és könyvtárakon át érkezett az irodalomba. Azért lett író, hogy elmondja, milyen világból jött és mennyire igaza van. Őstehetségként, jellegzetes népi mesélőként tartják számon. Rideg Sándor azonban több ennél, nemcsak ösztönös elbeszélő, hanem tudatos művész is. Élményeiből szuverén írói világot teremtett, elbeszéléskötetei tematikai, műfaji sokféleségről tanúskodnak. Az Urak országában (1945) című elbeszéléseiben még a hangot, témát, szerkesztést, modort kereső írót látjuk. Babusa Mihály tragédiája mintha Móricz Tragédia című novellájának az ellendarabja lenne. Rideg Sándor elbeszélése végén a harmincholdas fukar parasztban szorul meg a lélegzet, aki bérese távozása után úgy érzi, visszavonhatatlanul tönkrement. Az Irtás szélén feszes szerkesztésű, párbeszédre épített, sűrített tragédiája Kosztolányi Fürdés című elbeszélésének hatásáról tanúskodik. A befejező romantikus, szimbolikus természetleírás a fiatal Gorkijt idézi. Székely György katonái című történelmi víziója az expresszionizmus stílusjegyeit mutatja. Tájleírásai szinte önálló életet élnek. Impresszionizmust és bizonyos irodalmiságot ötvöz népi realista elemekkel.

A kép dekoratív szépsége, túlírtsága olyan irányt jelez, amelyet nem követett tovább. A negyvenes évek elbeszéléseiben komor színekkel ábrázolta a pusztai emberek föld közeli, kilátástalanul tragikus világát. A cselédházak homályát, ahol a hajnal is fekete, ahol a világosság hivatlan vendég, ahol egymás torkának esnek a szegényemberek is, ahol a béres tehetetlen fájdalmát az állatokra mért "kegyetlenül kemény csapásokban" vezeti le. A fiatal béres kitörési kísérlete pedig céltalan éjszakai bolyongás csupán. Visszakényszerül kripta szagú szobájába, ahol "legyek ezrei dongták a falon" (Boszorkánytánc, Utolsó nap a pusztán).

E sötét tónusú, naturalista stíluselemeket is felhasználó írások mellett az öröm elvét hangoztatja első korszakának legjobban megformált műve, az Indul a bakterház (1943) című regény. Ábrázolásmódja abból a felismerésből fakadt, hogy "az emberek általában öröm, vidámság és nevetés nélkül élnek, tehát, ha jót akarok ... olyan élőnek látszó ábrákat kell kitalálnom, amelyeken az emberek elgondolkoznak és megismerik tőle a jókedv jó ízét, és nevetni is tudnak általa". A regény egy szolgának elszegődött kisfiú, Bendegúz tréfáinak, csínytevéseinek a sorozata. Till Eulenspiegelnek, Tamási Áron Ábeljének, Tersánszky Kakuk Marcijának távoli rokona ez a hős észjárásában, nyelvi leleményességében. Rideg Sándor e regényében új hangot próbált. Az Indul a bakterház nem az átfogó társadalomábrázolás igényével íródott; középpontjában a társadalmilag nem jellemző, a különös áll. Helyszíne is erősen leszűkített – egy bakterház és környéke {543.} –, konfliktusait helyzetkomikumra építette fel az író. E szemléletmód érvényesült a korszak munkás témájú írásaiban is (Munkanélküli Zsiga). Saját hangját és történetépítési módszerét a Magunk szegénysége című, gyermekéveit idéző elbeszélésében találta meg. Mint későbbi rövid írásaiban is, a bevezetés tételmondatát ("valódi szegénynek lenni lélekalkat kérdése") gazdag eseménysorozat fejti ki, s teremti meg egyúttal a fő gondolatot hordozó konfliktust. A Magunk szegénysége kisfiú-főhőse maga veszi vállára a pénzszerzés gondját, kéregetni jár. Betéved Kiró bíró házába, ahol a menyasszonnyal olyan talpraesetten beszélget, hogy az meghívja a lakodalmára. A menyasszony anyja ennivalóval kínálja, majd két kaláccsal bocsátja útjára. Így érkezik haza anyjához, aki vissza akarja küldeni az elemózsiát. A kisfiú már az ajtónál van, amikor rémületes sírással jajdulnak föl a kisebbek. A kalácsot fölfalják. De az édesanya, arcát kötényébe temetve, "megrendült lélekkel sírt, zokogása időnként mély sóhajokba és szívig ható halk sikoltásokba fulladt". A szegényember tragédiája, hogy rászorul az adományokra. Munkájával még a tisztes szegénységet sem tudja elérni. A forma más, mint Móriczé. Egy-egy alak és leírás nem szervesen kapcsolódik a gondolathoz (például a kéregetés, a menyasszony szépségének leírása). Ez a kompozícióbeli lazaság az életrajzi elemek felhasználásának és a mesei szerkesztésmódnak a következménye. Rideg valamennyi művében ezt a komponálási módot követi; a főhős is legtöbbször az író alteregója.

A meselogika érvényesül a valóságos történetekben, így az író szociográfiai hitelességű, a dokumentum erejével ható falurajzában: a Tűzpróbában (1949) is. A főhős hajlíthatatlan gerincével, erkölcsi fölényével kiemelkedik a távlat nélküli szolgaságból: "minden kínban megéreztem a rám eső részt, minden sírásban a magam zokogását hallottam, s ezért lett belőlem ember: szocialista." Rideg egy világnézet szociológiai meghatározóit írja le regényében. Életének epizódjaiból építi a Tűzpróbát. Épp az önéletrajzi jelleg adja a szociográfia, a néprajzi anyag szubjektív hitelességét. A háttér, a környezetrajz a negyvenes évek komor hangulatú novelláival rokon. Az epizódalakok: mindenrendű cselédek, kocsisok, béresek, csikósok, gazdák, intézők. E megkésett könyvet nemcsak valósághitele, a paraszti élet belső ábrázolása, hanem az ésszerű részek ereje, s a történetek művészi megformálása is igen jó falurajzzá teszi.

Rideg Sándor epikája koncentrikus körökben bővül. Alapélménye változatlan: ösztönös lázadás egy embertelen sors ellen. Főhősének küzdelme az emberibb életért, világért egybeesik a történelem mozgásának irányával. Hite és optimizmusa azonban az íróé. Nem az adott helyzet lényegének ábrázolásából fakad, hanem önmagából sugárzik. Ezért marad egyedül az önéletrajzi regényeinek, a Tűzpróbának és a Sámsonnak a hőse. Optimizmusa független marad a történettől, nem erősödik a változó helyzetek során. Művészi, műfaji egyenetlenségeinek is ez az oka. Ez a szemléletmód mossa el az egyes epizódok közötti különbséget. Ebből fakad, hogy alakjai csak történetekben élnek igazán. Az író nem követi végig öntörvényű életüket. Inkább csak a főhős és változó helyzete érdekli. Hőseinek próbát kell kiállniok: az Indul a bakterházban a tehénpásztorság, a Tűzpróbában a {544.} béressors. Ezeknek a regényeknek az egységét a főhős alakján túl az alaphelyzet is biztosította.

Sámson, az író alteregója kulákportákról kulákportákra hányódik, majd a nagy üzletek és a munkanélküliség városába, Pestre kerül; él, ahogy tud, baleset éri, matróz lesz, az Al-Duna táján partra teszik. Kalandos úton hazatér, legutoljára egy gyárműhelyben dolgozik, részt vesz a munkásmozgalomban, s tevékenységéért majdnem halálra kínozzák; de beismerő vallomást nem tudnak kicsikarni belőle, így megszabadul. A regény lírai zárósorai a felszabadulást, a könyv megírásának idejét, Sámson vágyának, harcának teljesülését jelzik.

A mese módszerével alakított valóság, riport, kommentárokban megidézett korrajz ötvözete ez a regény. Rideg Sándor egyre tudatosabb stiliszta, s egyre inkább rabja mindenkinél tökéletesebb, testi és erkölcsi erejénél fogva győzhetetlen hősének. A részletekben remekel. A munkás szemével látja és a munkás szemén át láttatja e gyárműhelyt. A vasgyár költészetét, miként erre Nagy Péter rámutat, ilyen erővel prózánkban csak Móricznak sikerült megírnia a Jószerencsében.

Sámson valószerűtlenné növelt alakja a mese esztétikájának megfelelően hirdeti a munkásosztály, az elnyomott társadalmi rétegek felemelkedését, erejét, igazságát. De Sámson valóságos emberekkel küzd mesei erővel. Innen támad az eszmei és esztétikai problémák egész sora. Sámson minél erősebb, annál egyénibb és egyénieskedőbb; módszereiben, cselekedeteiben egyre szaporodnak az anarchista elemek. Jelleme is ezért lesz egysíkú.

Későbbi regényei inkább tudatosan komponált elbeszélésfüzérek, novellaciklusok. A Daruszegi vasárnapok (1953) tizenhárom novella terjedelmű írást, vasárnap délutáni mesét foglal magába. Egy-egy szálat, alakot ötletszerűen vesz fel vagy ejt el az író. Bár képes atmoszférát teremteni, szemlélete leegyszerűsített: az ellenség, a pap és a kulákok, mint a mesebeli rossz, szélsőséges figurák. Az író a legszegényebbek és a földet ígérő elnök szemével nézi a világot, a falusi eseményeket.

A munkanélküli, majd vándorlegény Szerencsés Kristóf sorsát, kalandjait elmesélő Kristóf rózsafáiban (1960) az író jól megformált, kerek egységekből építkezik. Ez a regény a két világháború közötti korszak abszurditását fejezi ki. A történetekben a szatirikus és ironikus hangvétel, lírai ellágyulás, néha a drasztikumot érintő vaskosság, a kenetes hangú példázatok s a dokumentatív emlékezés elemei váltakoznak. Nyelvi humorát a túlzások és az elrajzolások teremtik, feszültségét a pikareszk kalandozások hozzák létre. Meséiben, a negyvenes évek végén a hűség eszméjét fogalmazza meg. A tükrösszívű huszárban (1950) a történelem, a mese, a csoda és a hétköznapi valóság elemeit úgy ötvözi egységbe a népi realizmus módszerével, hogy az egyszeri és egyedi általánossá, a múlt időtlen jelenné, az emberi magatartás példázata örök érvényű szimbólummá magasodik.

A tükrösszívű huszár a hűség balladája, a származás, a néphez fűző hajszálgyökerek eltéphetetlenségének drámája. A nagy erejű vitéz győz minden csatájában, de falujához közeledve az éhség arra kényszeríti, hogy a mátkájától kapott tükrös szívet odaadja a vidék gonosz úrnőjének. A banyát üdének, fiatalnak mutató szív a költészet jelképe. A huszár kincsét visszaszerezni erőtlen. A klasszikus meseforma {545.} egyéni alkalmazása, feloldatlan tragikuma, a megformálás fegyelme és költői szépsége, gondolati gazdagsága az író legjobb művévé avatja A tükrösszívű huszárt, amely 1950 óta minden elbeszéléskötetében kiemelt helyen szerepel. A kapanyányi Monyó című huszártörténet ennek testvérdarabja, bevezetése a könnyen szerzett gazdagság emberpusztító voltát mutatja, erre válaszol Monyó azzal, hogy világraszóló győzelme után is megmarad szegényembernek; visszautasítja az uralkodást és a királylány kezét.

Társadalmi szatíráiban (Baksisország pusztulása, Halványsárga deficit) a lényegeset és az időszerűt ragadta meg. Képzeletének működését nem köti a dokumentumszerűségre, a hitelességre való törekvés. Az epizódok nem visznek el a történet vonalától, lényegretörő, karakterisztikus ábrázolásai egy korszaknak vagy egy tipikus figurának. Jó koncepciójú, egyetlen nagy fordulatra épített írások, minden mozzanatuk ezt a fordulatot készíti elő. Ami hatalmas, erős volt, az erőtlenné, már-már szánalmassá válik. Egyetlen csendőr nyomorult pusztulásába bele tudta sűríteni az egész úri Magyarország összeomlását. A Halványsárga deficit autócsodája már-már jelkép, egy élet szimbóluma. Bornyu Oszkár alakja pedig egy elvtelen, cinikus vezetőréteg vegetálásának abszurditását mutatja groteszk stíluseszközök felhasználásával. A karrierizmusnak mint jelenségnek, a gerinctelenségnek s a demagógiának ilyen erejű leleplező ábrázolása az ötvenes években jelentős írói teljesítmény. Utolsó írásaiban az emberség, a rendíthetetlen erkölcsi magatartás példáit kereste (Ne ölj!).

Rideg Sándor a hazai szocialista próza jellegzetes és egyéni hangú képviselője. Gyermek- és ifjúkorának élményanyaga a népi írókkal rokonítja, további életútja és eszmevilága viszont a munkássághoz köti. Legjobb műveiben évezredek szegényember-nemzedékeinek hangját szólaltatta meg.