Goda Gábor (1911)

Goda Gábor jellegzetesen "pesti" író: otthona a nagyváros, figurái a pesti kispolgárság típusait keltik életre, írói szemlélete egyszerre lírai és ironikus, stílusa elegánsan fut a csattanó felé. Annak az urbánus irodalomnak az örököse, amely a századforduló óta népszerű a fővárosi polgárság körében, s amelynek Zsolt Béla volt jellegzetes mestere. Ehhez köti a vállalt apai hagyomány; Goda Gézának, a haladó szellemű, bohém újságírónak öröksége is. Az ifjúság radikális eszményeitől az antifasizmuson keresztül érkezett el a szocialista világnézethez, örökségéhez azonban mindmáig ragaszkodik. Gunyoros szellem, a nagyváros különcei iránt megnyilvánuló érdeklődése éppúgy a "pesti" irodalom hagyományaihoz fűzik, mint ábrázolásának időnkénti felületessége vagy gondolkodásának ma is érvényesülő urbánus jellegzetességei.

Műveivel már a harmincas években jelentkezett, elismert íróvá viszont csak a felszabadulás után vált. Ekkor jelenhettek meg kéziratban őrzött írásai; sorra átdolgozta őket, még jobban érvényre juttatva a bennük rejlő társadalomkritikát. A rendes ember (1934, megjelent: 1958) egy burzsoá ifjú groteszk lázadását és csúfos elzüllését ábrázolja; a Flamingók avagy a kredenc halála (1938, megjelent: 1958) egy tönkrement kispolgári család tragikomikus küzdelmeit mutatja be. Bennük s az őket övező novellákban írói magatartásának kettős hajlama érvényesül: a részvét és a szatíra. "Gúny és líra ötvözete nélkül nem tudom már látni e világot" – mondja ő maga is. Kispolgári alakjait e kettős indulattal szemléli; karikatúrái egyszerre váltanak ki együttérzést és ellenkezést a pesti kispolgár sivár gondokba és kicsinyes önzésbe süppedt létformája iránt. Goda nem lázad fel az életre keltett világ visszásságai ellen. Mint Füst Milán megállapítja róla: "nem háborodik fel soha, nem rázza meg a világ hetvenhét oszlopát". Csupán megidézi a fővárosi társadalom középső övezeteiben fuldokló sorsokat, s az olvasóra bízza az ítélkezést. Ám nemcsak a kispolgárság szociográfiája érdekli, igényesebb vállalkozásra is van ereje. Vihar előtt (1937, megjelent: 1946) című regénye önvallatás és számvetés, a {583.} modern tudatregény eljárásaival kísérletezik. Emlékeket idéz, benyomásokat fest, közéleti állásfoglalásra jut, s a cselekvés vágyával tekint a közelgő történelmi viharok elé.

E viharokat az írónak is meg kellett szenvednie. A háború alatt munkaszolgálatos lett, az üldözöttek közé került. A fasizmus természetét később publicisztikai művében: A fasizmus hazugságaiban (1945) írta le. Antifasizmusa révén vállalt szerepet a szocialista irodalomban. Farkasok között (1952) című kötetének leghangsúlyosabb írása: A mama című kisregény azonban az írótól idegen környezetben, angyalföldi munkások között mozog. Nem voltak átélt ismeretei a munkáséletről, témaválasztása és ábrázolásmódja pusztán a sematizmus közhelyeit valósította meg.

Igazában csak akkor talált magára, midőn újra elmondhatta valóságos élményeit, és érvényesíthette szatirikus egyéniségét. Panoptikum (1956) című novelláskötetében ismét ifjúkorának bohém szereplőit idézte meg. A pesti bérházak tenyészetéről, a városligeti mutatványosok furcsa világáról beszélt, egyszersmind arról, hogy hőseinek sorsában miként éreztette hatását a fasizmus és a háború. A kiszolgáltatott kisembereket (Zsigó Mártont, Frangepán Mórt) részvéttel, bár némi iróniával ábrázolja; a szélhámosokat és élősködőket (a Schramm házaspárt) megsemmisítő szatírával illeti. Nosztalgiája kap hangot Családi kör (1959; kibővítve: Volt egyszer egy család, 1967) című anekdotafüzérében. Ez a könyve a család bohém életét, a régi ismerősök különcködéseit, a gyerekfővel megélt történeteket eleveníti fel. Önéletrajzot ír tehát, első számú hőse mégis az apja, aki elszántan és furfangosan lázad a polgári társadalom konvenciói és ostobaságai ellen. Küzdelme inkább jóízű történetek forrása, mintsem tragikus, elsősorban a kellemetlenkedők özönével: házmesterekkel, végrehajtókkal, szélhámos ismerősökkel kell viaskodnia. A családi otthon a "boldog békeidők" hajléka, súlyosabb konfliktusok nem terhelik patriarchális nyugalmát. Igaz, nem széles körű társadalomrajzra törekedett, hanem humoros és tanulságos anekdotákat, oktató célzatú lektűrt kínál olvasóinak. Anekdotáiban találta meg az egyéniségének való műfajt.

A novelláiban testet öltő írói világ a kisemberek galériáját mutatja. Ennek a galériának a gazdagsága a novellista Goda erényei közé tartozik. A kispolgárról adott vázlatait, évtizedes kutatásait e társadalmi rétegről végül is két típusban egyesítette: Gavariniben és Poldiniben. A típusok megszerveződése egyúttal műfaji következménnyel járt: az írói vizsgálódás reprezentatív típusokba foglalása a szatirikus regény formájához vezetett. Gavarini úr, A planétás ember és a többiek (1954, megjelent: 1958) hőse már a családi történetekben megjelent az udvaron feltűnő muzsikus koldusok és szélhámosok között. Amolyan félkókler-félzseni, aki mások hiszékenységéből él; igaz, akiket megcsal, azok talán még nála is kétesebb jellemek. A második típus a Poldini úr (1963) című regény hősében jelenik meg. Poldini a közönyös és önző kispolgárt formázza, aki legfeljebb cinikus kibic szeret lenni a történelem változásainál. Magának az írónak szavaival: "egy negatív tartalmú semlegesség vélt védőpajzsával igyekszik menekülni a robusztus történe{584.} lem elől." Vagyis mindegyikük a kispolgárság valamely határozott karakterű, szociografikusan érvényes típusát képviseli.

E két regény tehát jellemtanulmány, egyúttal meglehetősen széles körű társadalomkritikai kép. Főként A planétás ember és a többiek, melynek hőse nemcsak érdekesen mintázott különc és kókler, hanem rezonőr is, egyféle "sánta ördög", aki átvilágít a látszaton és leleplezi környezetét. A cincefői vásáron teljes tablót kapunk a magyar társadalom közveszélyes elemeiről: kufárokról, reakciósokról, szektásokról, a fejlődés ellenségeiről és vámszedőiről. A vásár zűrzavarát allegorikus módon értelmezték az olvasók és a kritikusok, s Goda maga is arról beszél, hogy a társadalom egyensúlyának megbomlását karikírozta, az anarchia lehetőségére figyelmeztetett. A cincefői vásár képe azonban önmagában is megáll, mint annak a kispolgári és szélhámos tenyészetnek a reprezentációja, amelynek természetrajzán Goda legtöbb műve dolgozik. E vegetáció rajzában természetesen jelen van a fantasztikum és a groteszk elem is. Szalay Károly hívja fel figyelmünket arra, hogy az író csupán a vállalkozás indulatát, figuráinak emberi magját és társadalmi jelentését nyeri a tapasztalattól. Maga a tenyészet, a világ, melyet életre kelt, öntörvényű képződmény, az írói képzelet sajátos műve. Megfigyelései, felismerései a fantáziája által szervezett rendbe épülnek, a szatirikus-kritikai mondanivalónak rendelődnek alá.

Szatírája önálló világot teremt, noha nem szakad el a valóságnak azoktól a jelenségeitől, amelyek kritikai indulatát kiváltották. Átfogó szatirikus programja van: "A szatíra – írja –, ha magát szocialistának vallja, csak az egész társadalom bonyolultságának, ellentmondásosságának ábrázolási szándéka alapján jöhet létre. Nem sokat érnek a kis részletmegfigyelések, amelyek hibákra vadásznak, de a hibák eredetét nem tárják föl." Mint minden szatirikus, Goda is a szemlélődő helyzetéből tekinti át a társadalmat, hideg fővel alkalmazza következtetéseit. Racionalista módon közelíti meg a jelenségeket, az embereket, nagyfokú tudatossággal választja ki a szatirikus ábrázolásba illő mozzanatokat. Gyakran azonban elvont sémákból indul, nem fedi fel a mélyebb összefüggéseket, megtakarítja a gondolati küzdelmeket.

Talán e kétes belső biztonság indította arra, hogy egy időre felhagyjon szatíraírói tevékenységével, s visszatérjen Vihar előtt című ifjúkori regényének feladatához: az önelemzéshez és a számvetéshez. Tóth Flórián-történetei (például Tóth Flórián vallomásaiból) indítják meg az önvallomás folyamatát. Magányos utazás (1965) című regénye már kielégítő, gyakorlati választ kíván megfogalmazni az írói önvizsgálat kérdéseire. A regény, bár az írói előszó tagadja, nyilvánvalóan személyes jellegű. Főhőse: Tóth Flórián író különben maga is azt fejtegeti egy helyen, hogy az elbeszélő nem bújhat el történetei mögött. A könyv Flórián olaszországi utazását beszéli el. Maga az utazás és az itáliai vakáció azonban inkább a filozófiai számvetés kerete. Tóth Flórián életről, halálról, szerelemről, emberi kapcsolatokról, magányról és közösségről gondolkodik. Nincsenek végleges ítéletei, alternatív megoldásokat lát maga előtt. Az író – bizonyára az önvallatás okozza – nem avatkozik didaktikus módon hősének küzdelmeibe. "Író {585.} létemre – vallja ars poeticájában – nem is tehetek egyebet, mint igyekszem hűségesen ábrázolni azt az embert, aki tériszonnyal jár egy ilyen óriás korszak végtelen útjain." Vagyis híven fedi fel előttünk hősének belső vitáit, töprengéseit. Lélekábrázolása ilyen körülmények között sokat gazdagodott; felismerte, hogy az ember társadalmi mozgásának bemutatása megkívánja a lélek benső mozgásának ábrázolását is. E mozgást egyszerre vizsgálja a lélektani regény analitikus eszközeivel és a modern esszéelemeket kamatoztató epika eljárásaival. A belső folyamatok feltárásának eredményét sajnos azonban az érzelgősség veszélyezteti, s a felvonuló gondolatok is gyakran erőtlenek.

A regény folytatása, a Vallomások regénye (1968) az érzelmi élet bemutatása után a hős világnézetének átalakulását ábrázolja. Azt a folyamatot, amelynek során Tóth Flórián átlépi a polgári és a szocialista gondolkodás közötti határt. Kezdetben egyetemes humanizmusról ábrándozik, vitatársa, a tudós Abrabenell Kornél azonban sorra megcáfolja jó szándékú elképzeléseit. Vitákban alakul át és edződik meg Flórián világnézete, a regényben tehát eszmék küzdelme folyik, szerkezete és előadásmódja így az esszéregények poétikája szerint alakul. A vitatársak széles körképet festenek a szocialista átalakulásról, az irodalom, a színház, sőt a szerelmi élet problémáiról, e képnek azonban alig van regényszerű anyaga. A cselekményt az esszészerű monológ és párbeszéd váltotta fel. "Az én számomra a gondolkodás legalább olyan izgalmas cselekmény, mint az úgynevezett kritikai realista irodalom gazdag meseszövése" – jelentette ki Goda. Az esszéregény műfajának valóban személyes értelme s haszna volt: az író általa mérte fel a világgal való viszonyát, próbára tette és igazolta eszményeit.

Ezt követve visszatérhetett ironikus és szatirikus témáihoz. Egy naplopó naplója (1971) című regényében a naplóműfaj paródiáját alkotta meg. Bolondóra (1973) és Mennyei csavargók (1975) című regényeiben azt az ironikus és fantasztikus hagyományt követte, amelyet Swift Gulliver-történetei, illetve a magyar irodalomban Karinthy Frigyes példázatos regényei alapoztak meg. Hősei: Titanovics Gáspár és Viola Antal tanár képtelen kalandok során ismerik meg az anyagi világ gazdagságát, s látják be azt, hogy a legnagyobb kalandot a földi élet nyújtja. Groteszk csodák, panoptikumbeli figurák ejtik őket ámulatba, s mindez azt kívánja tanúsítani, hogy: "a részek érthető logikája még egyáltalán nem bizonyítja az egész értelmét." A regények mellett több elbeszélésgyűjtemény mutatta be novellisztikáját: Ördögűzés (1963), Miért nem nőtt az ember az égig? (1966), Concerto (1969). Több kötetben gyűjtötte össze műhelyvallomásait, irodalmi, színházi és publicisztikai írásait is: Naplófüzetemből (1960), Írás közben (1966), Szelíd zsoltárok (1970). Ezek a könyvek jól mutatják, milyen szerepet vállalt az irodalmi életben, a szellemi élet vitáiban.