{799.} Új korszak, a hatvanas évek

A komoly írói sikert a hatvanas évek hozták meg számára. Nem kevés szerepe van ebben a kor atmoszférájának s a regényirodalom fejlődésének. Az ötvenes évek zárt, monolit rendszere után – bármennyire is felemás, ellentmondásoktól terhes és a félmúlt örökségét is továbbvivő módon – a hatvanas évek némi teret nyitottak a múlt és félmúlt igazi vizsgálatához. Kisregények sora született így, reagálva az aktuális kérdésekre, feldolgozva a régebben tabunak számító témákat. E sorba tartozó kisregénye, a Hideg napok (1964) azonban témája súlyosságánál és megformálása újszerűségénél fogva kiemelkedik a legtöbb kortárs mű közül. A Hideg napok olyan erkölcsi-etikai kérdéseket tárgyal, melyek jelentősége, érvényessége időben nem korlátozott. Maga a téma is új volt még: Magyarország részvétele a II. világháborúban, különös tekintettel az újvidéki lakossággal szemben elkövetett atrocitásokra. Így egyszerre hívja föl a figyelmet a nemzeti múlttal való szembenézés, a tisztázás szükségességére, fontosságára, s az ebből levonható, a nemzeti történelemnél általánosabb jellegű, átfogóbb és elvontabb erkölcsi kérdések súlyára, az egyén és a társadalom történelmi felelősségére, s e kettő egymáshoz való viszonyára. Olyan kérdések ezek, melyek – túl a történelmi konkrétumokon – aktualitásukat az akkor még nagyon is jelenlevő ötvenes évektől is kapják; az egyéni és kollektív felelősség, az egyéni és kollektív bűnösség kérdései nemcsak a háború, a történelmi események kapcsán merülnek fel, hanem az éppen csak elmúlt évtized társadalmi tényeitől is megkülönböztetett fontosságot kapnak.

A Hideg napok négy főszereplőjének egyik leglényegesebb közös vonása, hogy kisemberek, átlagemberek, s mint ilyenek, kiszolgáltatottak. Önálló személyiségek ugyan, de autonómiájuk és szabadságuk korlátozott. Így cselekvéseikben, illetve választási lehetőségeikben is korlátozottak. Cselekvéseik szituációját nem maguk teremtették, hanem az adott volt, mások hozták létre számukra. A modern filozófiai irányzatok szerint az egyén számára a szabadság és a viszonylagos autonómia kategóriái azt jelentik, hogy az egyén képes lehet felismerni egy szituáció erkölcsi tartalmát, hogy léteznek alternatívák, és ezekből individuális választás lehetséges. A Hideg napok hősei számára – eltekintve katona létüktől, amely a helyzetet még tovább bonyolítja – éppen ezek a kérdések nem jelennek meg világosan. Az erkölcs – különböző szinteken, de mindannyiuk számára – nem individuális az előbbiek értelmében, hanem tőlük független, rajtuk kívüli és feletti, mint ahogy ezzel összefüggésben a történelem és a konkrét események is függetlenek tőlük; bármennyire részt is vesznek azokban. A konkrét eseményekben legtöbbször a felsőbb hatalom rendelkezik velük, s erkölcsileg is szinte kivétel nélkül a fölöttük álló erkölcsi normákhoz, erkölcsi kódexhez alkalmazkodnak. Nem véletlen, hogy a történések időpontjában az egész szituáció nem okoz bennük morális konfliktust. A katonai morál és a rajtuk kívüli erkölcsi normák szerint való cselekvés erkölcsileg biztonságot ad nekik; egyénileg nem vállalnak kockázatot, felelősséget. A szereplők így lesznek amellett hogy kiszolgáltatottak, egyszersmind kiszolgálók és végrehajtók. Ebben az erkölcsi modellhelyzetben tipikus mintákat {800.} rajzol föl az író; az újvidéki események résztvevői a regény morális hierarchiájában aszerint helyezkednek el, ki milyen mértékben "veszi ki részét" a kollektív, illetve az egyéni bűnösségből. Heller Ágnes szerint: "kollektív bűnt az követ el, akinek mint végrehajtónak a bűn szituációját mások teremtették meg, s aki mint egy nagyobb néptömeg tagja, ugyanúgy cselekszik, mint a tömeg átlaga." Az egyéni bűnösség mértéke ehhez viszonyítva állapítható meg: a kollektív bűnösségen át lehet lépni, ha az egyén, a számára előírtakat mintegy "túlteljesíti", s így egyénileg is bűnössé válik, ugyanakkor a kollektív bűnösség egyéni ártatlanságot is magával sodorhat. Az író éppen ezen összetett kérdéseken keresztül tud lényegesen újat mondani a múlt és félmúlt történelmével kapcsolatban. A kisregény ugyanis pontosan jelzi a különböző határokat az erkölcsi bűnösség mértékében vagy éppen hiányában. Az egyéni bűnösség az ábrázolás szerint nem lehet egy nemzet minősítője, de a kollektíven elkövetett bűnök sem minősítik az egyes egyéneket azáltal, hogy a korban éltek, netán az események szenvedő alanyai, végrehajtói voltak.

Itt kell megemlítenünk azt is, hogy a kisregény utóélete különös. A kortársi befogadói élmény és kritikai fogadtatás mikéntje főleg a mű elsődleges jelentésére irányult: az olvasók és kritikusok többsége a Hideg napok történelmi dokumentumaival foglalkozott, s e szerint utasította vagy fogadta el a műben felvetett történelmi tényeket. A kisregény előzőekben jellemzett, a korban talán másodlagosnak ítélt, de az idő múltával egyre inkább előtérbe kerülő s valójában időálló rétege csak újabban nyert jelentőségének megfelelő méltánylást. Az évek múltán egyre inkább világos lett, hogy célja nem az úgynevezett "nemzetgyalázás" volt; a Hideg napok éppen modellszerűségében élte túl születése idejét.

A Hideg napok azonban nemcsak erkölcsi kérdésfelvetéseivel, modelljével különbözik az addigi Cseres-művektől. Külső-belső megformálása legalább ilyen lényeges eltéréseket mutat. A szereplők belső világának érzékeltetésére a monológot használja az író, a szubjektív belső időt és teret vázolva. A narrációnak e váltogatott szempontját tovább dúsítják a leíró részek. E betétek tárgyilagos, tömör, érzelmektől, írói közbeavatkozástól mentes szerzői szövegek, melyek egyúttal keretet is adnak az egész kisregénynek. A tárgyias, minősítéstől tartózkodó hangvétel, illetve a szubjektív, belső monológszerű részek a történet különböző oldalait világítják meg, az eseményekben eltérő időben és térben résztvevő személyek látószögét jelenítik meg. E narrációs szempontok együttesen a kisregény drámai szerkezetét, az összeütközések egymásutánjában ábrázolt menetét erősítik. S bár a Hideg napok teljes szerkezete, cselekménye, története dokumentumszerűen áttekinthető, lineáris struktúraalakítása inkább a klasszikus regényépítkezéshez hasonlítható, a történeten belüli filmszerű, idő- és térbeli váltások mégis egy bonyolult, drámai, narrációjában különböző szempontokat érvényesítő, jelentésgazdag, többértelmű és egyetlen szerzői üzenetre lefordíthatatlan művet eredményeztek. Olyan művet, melyet a Hideg napok körül születő alkotásaival legfeljebb megközelíteni tudott, meghaladni, túllépni rajta azonban nem.

A Hideg napokkal egy időben jelent meg a Búcsú nélkül című regény, néhány novella, valamint a Hideg napok első kiadásában még két kisregény, az Ezüstpajca {801.} és a Fenn az égen száll egy sas. A tematikát kiegészítve évekkel később adta ki a Bizonytalan század című regényét (1968).

E regények és novellák egy kitűnő kisregény közelében születnek és jelennek meg. Erényeik így sokszor elhomályosultak, míg hibáik inkább erősödtek. Háborús regényeinek sorozatában fontos helyet kaphat a Búcsú nélkül (1963; megjelenése: 1964). A regény egy novella továbbfejlesztésének eredménye (Búcsú nélkül, Várakozó özvegyek, 1960). A történet idilli magva a regényben is megmarad, az író azonban a cselekményt földúsítja más, a fővonaltól eltérő, ám azt kiegészítő kitérőkkel. A regény alaprétege így egy szerelmi történet a "történelem viharában", a betétek és közbeiktatott részek – ráadásul különféle narrációs szempontokat érvényesítve – e centrális történetet magyarázzák. A novella és a regény közt az a különbség, hogy míg amaz egy lírai-idilli példázatot jelenít meg, addig ez a központi magot kiegészítve, a környezetet is fölvázolja az alaptörténet köré. A Búcsú nélkül is az egyén és történelem viszonyát vizsgálja. A novellával szemben a regény – éppen szerkezete, többszálú cselekménye és elbeszéléstechnikája miatt – veszít költőiségéből. Hiába tágította az író a novella terét és narrációs perspektíváját, igazából egyik által sem sikerült koherens regényszerkezetet kialakítania. Ami a technika, a forma újdonságát jelenti, az egyben a mű kompozíciós esetlegességét, hiányosságait is erősíti. A tizedes alakja a regényben is homályban marad, legfeljebb tisztázatlan sejtetések, találgatások utalnak rá a többi szereplő részéről, s így cselekvései, jelleme is megragadhatatlan lesz; a történelmi-társadalmi környezet, szituáció is feleslegessé válik, ha a személyiség és környezete között ennyire nincs kapcsolat. Szimbólumnak túlságosan is allegorizáló a szereplő. A Búcsú nélkül legköltőibb műve; legszebb, legmegragadóbb líraiságú részmegoldásait itt találhatjuk. Külső narrációjában tükrözi ugyanazt az újdonságot, melyet a Hideg napok – már ami az objektivitás befogadói élményt és szerzői üzenetet látszólag nem befolyásoló karakterét illeti – valósított meg, de kevésbé feszes tartalmi-formai szerkezetében. A későbbi, 1968-as Bizonytalan század című regénye – bár más történelmi utat rajzol föl – lényegében formai megoldásaiban hasonló esetlegességeket mutat. Ha a Búcsú nélkül a kivonulás lehetetlenségét próbálta megfogalmazni, a Bizonytalan század a történelemben élés nehézségeit ábrázolja. Főhőse éppen e történelem menetével próbál szembeszegülni, sikertelenül. A narrációban formai következetlenségeknek lehetünk tanúi. Az eddig személytelen elbeszélő megtöri az elbeszélés menetét, s kiszólások, kommentárok segítségével fogja össze a cselekményt. Észrevehető itt is a filmes módszer hatása, a közvetlen utalás nélküli vágás, "snitt", s az objektivitásra való előadói törekvés – mindezek azonban inkább csak újabb formai kísérleteknek hatnak.

Az alapmű – a Hideg napok – narrációs technikáját, szerkezetépítését más műveiben is alkalmazza. Az objektív, a belső mozzanatokra kevésbé figyelő, szenvtelen előadásmód eltérő eredményekre vezet egyes, hosszabb lélegzetű műveiben. Az azonban mindegyiken érződik, hogy szerzőjük megtalálta azt a különleges formát, mely tematikus határait és jellegzetességeit egyaránt magában hordozza. A megtalált tematika és a kikísérletezett forma, közel tíz évvel a Hideg napok után, ismét jelentős regényt hozott létre. A Játékosok és szeretők {802.} összefoglalása a korábbi regények és novellák tematikájának, azzal a különbséggel, hogy ez a mű már megkerüli a történeti megközelítést; itt nem öltözteti történelmi köntösbe írói üzenetét. A regény szerkezete azonban olyan bonyolult, hogy csak a későbbi Parázna szobrokéhoz hasonlítható.

A hatvanas években más műveket is írt. A főleg dokumentumokkal dolgozó történelmi írások mellett folytatta a jelen ellentmondásait, nyitott kérdéseit immár jóval elmélyültebben tükröző alkotásai sorát; folytatta az elsősorban a falusi-paraszti világ átalakulásának, kisebb és országosabb jelentőségű tragédiáinak megörökítését (Fekete rózsa, 1966). E művek sorát kezdetben főleg két elbeszéléshez köthetjük: a Hatos liszt és az Ember fia és farkasa 1959-ben születtek (kötetben csak később, 1964-ben jelentek meg). Mindkettő az 1950-es évek légkörét, egyéni tragédiáit rajzolja meg, a háttérben 1956 tragikus eseményeivel. A Hatos lisztben mindez még csak háttérrajzként, az ötvenes évek díszletként jelenik meg, de nem igazán lényegi összetevője a novellának. A "szerelmi történet" lélektani motívumai állnak inkább az előtérben, s csak ennek átrajzolásaképpen kap jelentőséget a korszak emberi viszonyokat torzító hatása. Az Ember fia és farkasa kisregény terjedelmű, s így elmélyültebb pszichológiai és társadalomképet tud adni benne az ötvenes évek falujáról. A történet központi magvát 1956-nak a faluban érzékelhető eseményei adják, innen kiindulva, visszamenőleg rajzolódik ki a korábbi évek atmoszférája, valamint a tragédiát követő időszak, utóbbi csak utalásszerűen. A terjedelmes elbeszélés az író egyik legérdekesebb vállalkozása. Alapvetően a szerkezet felől érthető meg igazán. A történet alapját Fábián Gábor sorsának megjelenítése adja; kálváriája az ötvenes években, majd emberséges viselkedése az 1956-os események ideje alatt, mikor is még saját fiával is konfliktusba kerül. A történetnek ez a része nagyjából hagyományos építkezésű; ám az író a szerkezetbe iktat egy kommentátort, a tsz-elnök személyében, aki az alaptörténet eseményeit időről időre – megszakítva a történetet – megmagyarázza. S miután ezeknek maga is többé-kevésbé résztvevője volt, így egy valóságos, egyszersmind elkülönülő narrációs nézőpontot képvisel. Időbeli síkváltást is jelent ez, főleg azonban a két nézőpont egymást kiegészítő, pontosabbá tevő jellege a fontos. Az alaptörténet egyszerű, a szerkezet azonban épp a nézőpontváltásban rejlő lehetőségek megvalósulása révén igen gazdag. A választott kompozíciós megoldásnak van azonban még két másik fontos sajátsága is. Az egyik, hogy a kétféle deklarált elbeszélői nézőpont dokumentarizáló eszközként is érvényesül; azaz, azt a hatást igyekszik kelteni, hogy – mivel az egyik szereplő, a tsz-elnök utólag tekinti át az eseményeket – itt a valósággal van dolga a befogadónak s nem fikcióval. Mindez a ténylegesen dokumentarista művekben (például Hideg napok) kapja meg a jelentőségét. Másik vonatkozása e szerkesztésmódnak, hogy – bár nincs kimondva, még csak utalásszerűen sem az elbeszélésben – általánosabb szinten ez a fajta szerkezet, kompozíció bizonyos szerzői vívódást is leleplez; vívódást azzal, lehetséges-e egyáltalán az elbeszélés, lehetséges-e egyáltalán megírni valamit, ami ilyen összetett, többféle nézőpontból megközelíthető. Az Ember fia és farkasa így kettős értelemben is későbbi két nagy regénye előképének tekinthető. A Játékosok és szeretőkben a téma dokumentarizáló eszközökkel való feldolgozásával, a {803.} Parázna szobrok pedig bonyolult rendszerével fejleszti tovább az itt még burkolt szerzői intenciókat.

A Játékosok és szeretők (1970) legnagyobb vállalkozásai közül való. A szerző maga így ír regényéről, időben visszatekintve értékére és keletkezési körülményeire: "Lelkiismereti válságot aligha kever regényem, mert hol vannak már azok a lelkiismeretek?! Egyéb ellenérzést is csak keletkezése, 1960 táján ébreszthetett volna, ha akkor napvilágra tud vala jutni." A születés és a megjelenés közti tetemes időbeli eltolódás, a befogadást tekintve, nem "tett jót" a regénynek. Amit e mű a hatvanas évek elején problémafelvetésével, ábrázolástechnikai újdonságaival jelenthetett volna, azt megjelenésekor, a hetvenes évek elején már nem teljesen tudta képviselni. A Játékosok és szeretők így is tipikusan olyan mű, mely nem kevés részérték hordozója, s a pálya belső logikai rendje szerint nagyon fontos alkotás, ám megkésettsége következményeképpen esztétikai-poétikai és tartalmi funkcióját csak felemás módon tölthette be.

A regény cselekménye a koalíciós időktől az 1960-as évekig terjed. Középpontjában az ötvenes évek állnak. A Játékosok és szeretők az újabb magyar irodalomban ilyen szempontból igen fontos, hiszen alig említhető mellette még néhány olyan regény, mely ezt az időszakot ilyen intenzitással, mélységben ábrázolta volna. Műve széles társadalmi körképbe ágyazva idézi fel a korszak atmoszféráját, embertelen, könyörtelen vonásait, jellemtorzító, az életeket nem kímélő hatását, módszereit. Három statáriális per (nevezhetnénk koncepciósnak is) és egy főszereplő köré szerveződik a regény története, melynek során bemutatja egy falu, egy megyeszékhely (Técső), valamint Budapest különféle társadalmi osztályainak, rétegeinek életkörülményeit, sorsát. Egyik legérdekesebb szerkezetű regénye. Bár egy központi hős áll az alkotás tengelyében, a sokszereplős regény struktúrájában mégis inkább a főhős körül felbukkanó, jelentős poétikai pozíciókat betöltő többi szereplő lesz a fontos. Gyaraki László, a fiatal újságíró inkább csak a pikareszk hős szerepét játssza a regényben. A különféle eseményeket, történeteket – melyekbe a legkülönfélébb helyszíneken így vagy úgy belekeveredik – az ő személye fűzi, a pikareszk történetalakítás módszere szerint, laza kötésű, laza építésű szerkezetbe. A fiatalember kezdetben elvállal bizonyos szerepeket a korszak közéletében, később azonban egyre inkább eltávolodik, kiszorul, önkéntesen kivonul e pusztító körből. Az író oly mértékben kívülről ábrázolja az újságíró figuráját, hogy végül is fejlődéséből, személyisége belső átformálásából, eszmei-erkölcsi megtisztulásából vajmi kevés rajzolódik ki a regényben, holott e sajátosságainak plasztikusabb megjelenítése köthette volna a művet a fejlődésregény hagyományához. Így megmarad pikareszk funkciója, de a regény egységessége, tömörsége föllazul. Sajátos módon, a többi főbb szereplő – a kivégzett középparaszt Czakó Balázs, a statáriális pereket lefolytató ügyész vagy a kuláknak nevezett Darók József – alakja, s a főszereplő családjának tagjai sokkal árnyaltabb, bensőségesebb pszichológiai ábrázolást nyernek. A hangsúly így természetes módon csúszik el e szereplők felé, akiknek élete különféle eseményeken keresztül összefonódik. A szerkezet laza kötésén túl így a cselekmény oly mértékben szerteágazóvá válik, annyi részlet, nem mindig okkal közbeiktatott kitérő dúsítja, hogy az a regényt {804.} széteséssel fenyegeti. A szerkezetbeli egyenetlenségeket ellensúlyozza, hogy a struktúra többdimenziós, polifon jellegű lesz. A több kitüntetett szereplő megjelenítése a korszak különféle megközelítési lehetőségét adja. A narrációban ez a váltogatott nézőpontok használatát jelenti, az azonos események több szemszögből elvégzett értelmezését. Ezen az elbeszélő technikán keresztül képes igazán érzékeltetni a korszak bonyolult, emberi tragédiáktól barázdált arculatát, ugyanakkor ezen általános képen belül az egyes ember belső, szubjektív reakcióit is megrajzolja. E regényépítkezésben is megfigyelhetünk azonban bizonyos esetlegességeket: részben a szereplők külső megközelítése, a narráció külső szempontja, hangsúlyozottan tárgyiasságra való törekvése itt sem mindig érzékelteti belső világukat; másrészt mozgatásuk, személyük összekötése, élettörténetük, sorsuk egymásba játszatása regénytechnikailag olykor kissé erőszakolt, s helyenként csak az időben többsíkú cselekmény előremozdítását szolgálja.

A narráció és szerkezet polifon jellege érzékelhető a külső forma bonyolultságában is. A Parázna szobrok előtt itt alkalmazza a legerősebben (bár a Búcsú nélkül is megemlíthető még mint előzmény) a különféle stilisztikai és formai jellemzéseket. A központi hős elsősorban külső elbeszélésben megjelenített alakja köré a többi szereplő emlékiratok, naplók, levelek megnyilatkozásaiban rajzolódik föl. E formákhoz alkalmazkodik a stílus. Az író változatos eszközökkel alakítja ki a narráció stilisztikai jellemzőit. A külső, szerzői elbeszélés és a személyes elbeszélésmódok keveredése, olykor formailag szinte szétválaszthatatlan volta, néha már-már parodisztikus stílust alakít ki a regény szövegében, jellemezve a korszak tragikusan groteszk vonásait, melyek a nyelvhasználatban ragadhatók meg különös erővel. Az olyan megfogalmazások, mint például: "átment a vérébe az osztályharc" – szatirikus, humorra is fogékony világ-látásmódját is felvillantják; nyelvének ereje, sokszínűsége e művében érvényesül a leginkább.

A Játékosok és szeretők minden belső gazdagsága, formai eredménye mellett világképének bizonyos tisztázatlanságai s ezek poétikai következményei miatt mégsem vált igazán kiemelkedő művévé. A szerkezet jellegzetességeiből ugyanis látható, hogy az író, bár többféle formai-tartalmi-stilisztikai nézőpontot, megközelítést alkalmaz, mégis inkább horizontálisan, extenzivitásában dúsítja a regényt, s nem vertikálisan, mélységében. Nem a "miértekre" teszi a hangsúlyt, hanem a bemutatásra. Azaz, kevésbé kutatja azt: milyen okok játszottak közre a magyar társadalom ötvenes évekbeli alakulásában, inkább csak azt mutatja meg, mi volt e tragikus kitérőkkel terhelt fejlődés eredménye. Természetesen ez sem kevés, de éppen a széles társadalmi körkép miatt hiányzik belőle a mélyebb analízis, s ez alighanem arra vezethető vissza, hogy nem hatolt mélyebbre a korszak általános és absztrahálható világképének megjelenítésében.