Hatvany Lajos (1880–1961)

Hatvany Lajos tudósként, publicistaként és irodalompártolóként él a köztudatban. Pedig költő és író barátai nemcsak a mecénást becsülték benne, mint szépírót is társuknak tekintették. Az utókor azonban nem vette komolyan ezeket a gesztusokat, s maga Hatvany is életművének tudósi termését igyekezett tető alá hozni. Szépprózájának nagyobb részét, elveszettnek hitt kéziratok alapján, nem is ő, hanem hagyatékának gondozói, elsősorban Belia György rendezte sajtó alá. Róluk szólni nem is keletkezésük, hanem publikálásuk ideje okán kell.

Ami keletkezésük idejét illeti, arról csak annyit tudunk bizonyosan, hogy valamennyit a két világháború között írta Hatvany, az emigrációban vagy az itthoni zaklatott viszonyok közepette. Tükröződik ez jellegükben is: ahány mű, annyiféle stílus. A műveken belüli stílusrétegek keveredése és a csonkaság szintén a szuverén epikai világ kiérlelésének nehézségére vall. Külön-külön azonban valamennyi értékes alkotás olyan szándékok megvalósulása, melyek egész életén át foglalkoztatták. Az igény is ehhez méretezett: eszménye a hiteles dokumentumokra, történelmi és pszichológiai tanulmányokra és mélyről eredő személyes élményekre alapozott, nemzedékeket átfogó családregény volt. Vállalkozásának arányai láttán arra kell gondolnunk, a mecénássá degradált író e munkái révén {124.} remélte megalkotni a művet, mely helyét a Nyugat nagyjai között vitathatatlanná tehette volna.

Az eredményben nem a becsvágy aránya a meglepő, hanem hogy a tehetség mennyi ismeretlen képessége rejlett e becsvágy mögött, hogy a szándék milyen közel állt a megvalósuláshoz. Legközelebb az Urak és emberek címen ismert háromrészes regényében. Első része 1927-ben jelent meg (Zsiga a családban), s a másik kettő is akkoriban készült, de csak az 1963-ban közzétett teljes szövegből bontakoznak ki hiánytalanul szépírói adottságai, s általuk a zsidóság magyarországi meghonosodásának nemzedékeken át zajló drámája.

Bóka László fejtette ki, hogy a családi emlékek, a radikális szemlélet racionális szigora, emberközpontúsága és az igazmondás szenvedélye mennyire alkalmassá tette Hatvanyt e folyamat hiteles ábrázolására. A családi hozomány megértésre, az értékek megbecsülésére, a szociológiai és történelmi tudás elemzői fölényre, objektivitásra képesítette, s ezek révén sikerült kényes és gazdag anyagából olyan sokrétű regényvilágot teremtenie, melyben a társadalmi szerep kibontakozása a létezés örök próbáinak – születés, halál, szerelem – hullámverésében zajlik. A társadalmi és emberi szféra teljes kirajzolásának szándéka épp olyan eltökélt, mint a történelmi tagolás, a szépírói ösztön pedig megkapó biztonsággal érez rá a felemelkedés fokozatainak megfelelő emberi jellegzetességekre: üzleti érzék, szerzésvágy, szívósság és érzékenység változataira a még rusztikus ősügynöktől az arisztokráciába nőtt modern pénzemberig. Különös, hogy ezek közül az alakok közül a gettóból alighogy kiszabadult ősöket ábrázolja iróniával, az együttérzés líráját pedig később, a beérkezett Bondy Zsigmond rajzában juttatja szóhoz.

Amilyen különös, annyira természetes ez. Az européer Hatvany, bár avatottan tudja felidézni a hajdani zsidóság zárt világának egzotikumait, nosztalgiát nem érez irántuk, kissé le is nézi a se paraszt, se úr kalmárok élelmességét, az ízlés és az emberi jelleg e felemás képleteit. Ezért az otthonra találás emberi drámáját inkább csak a hozzá közelebb eső intellektuális szinteken érzékeli, s ott is bontakoztatja ki. A megkapaszkodás emlékeit az ellenforradalom fejleményei felől nézve nem is ábrázolhatta pionír-mítoszként – a nemzetből való kivetettség heveny fájdalma árnyékot vet az egész folyamatra. S ez a fájdalom táplálja a regény legmélyebb, legátfogóbb szólamát is: Bondy Zsigmond végül a dacos magányt választja. Ami e kifejlésben tételesen formát ölt – hogy nem lehet itt szeretetre és otthonra találni –, ott kísért már a robosztusabb elődök életében is. Hogy helyüket kivívják, hajszolniuk kell a pénzt szakadatlanul és önmagukkal szemben is kíméletlenül, s közben kirekednek az élet meghittebb örömeiből. Ezzel válik regénye a kényszerű értékrendtévesztés tragikumának példázatává, s ebben a mivoltában a zsidóság problémáin túlmutató társadalmi kórképpé.

Az emberlátás kaján szigora már eleve ehhez a kórképhez stilizálta az anyagot. A főhős találkozása a társadalommal: iskolával, barátsággal, szerelemmel – kiábrándulások sorozata. Kíméletlenség, durvaság, hazugság edzi keményre. De kezdettől annyira nyitott, érzékeny és esendő is, hogy ezeket a találkozásokat ráeszmélésként élheti át. Az alapvető kapcsolatokat, szerelem és halál nagy eseményeit pedig szinte olyan mélyen, mint a 19. századi orosz regények hősei.

{125.} A regény nagy időt átfogó, sok-sok figurát mozgató cselekménye is e nagy események körül sűrűsödik drámaivá. A talmiságokat rikító színekkel festő irónia egy erősebb és komolyabb szólamba tagozódik, villódzó árnyalatként színezi a nehéz sors előtti megrendültség szemérmes líráját. A megfigyelés pontossága, a rajz élessége azonban nem engedi külön szólammá erősödni a lírát. Az Urak és emberek stílusa voltaképpen a szecesszió finom remegéseit lepárló újrealizmus egyéni változata: aritmiásan lüktető, de a koncepció érdekeit következetesen és tisztán érvényesítő elbeszélő stílus.

Merőben más természetű mű, jelleg és érték szempontjából egyaránt, A Draheim-nemzetség. Emberek és korok című posztumusz gyűjteményében jelent meg először 1964-ben, mégpedig egy hiányos kézirat alapján, mivel a szerző megsemmisítette az eredetit. Voltaképpen nem is regény, hanem regényes korrajz, egy általa "végtelen krónikának" nevezett nagy vállalkozás töredéke.

Indítékáról az említett gyűjtemény utószavában Belia György azt írja, hogy a világháború utáni csőd közepette kezdte el az író kutatni, hogy miért és hogyan juthatott Magyarország oda, ahová jutott. Így nyomozott Mohács előtti időkig, s talált rá egy kalandorra, Draheim Sigfried bajor muskatéros főtisztre. Benne s utódaiban a magyar arisztokrácia történetének és jellemrajzának modelljeit vélte felismerni, s igyekezett nyomon kísérni addig a pontig, ahol ezek a Draheimek s a pozsonyi rabbi kései leszármazottja, Herz János ügyvéd találkoznak, s szövetségre lépnek. "Mert – mint Hatvany írja – a Draheim-Battayaknak és a Herzeknek, akiknek ősei között vérség, fajta, érdek egyaránt csak az ellentéteket élezte ki, a történelem egyetlen pillanatában muszáj volt egymásra találniok ..."

E találkozás története, s ezen belül a Herzek gyors felemelkedésének krónikája nem készült el. Elkészült azonban A Draheim-nemzetség története s egy regény, a Gyulus, mely a hajdan oly élelmes Sternek dekadenciáját ábrázolja.

A Herz név a regényben azért változott Sternre, mert a modellek magukra ismertek. Rendkívül gazdag forrásanyagra támaszkodva írta ugyanis ezt a végtelen krónikát. A Draheim-nemzetség természetét is a történelmi dokumentumok határoznák meg, ha az eltökélt koncepció nem kényszerítené rá az anyagra önmagát. A koncepció értelmében annak kell kiderülnie, hogy a történelmi arisztokráciát képviselő Draheim család gátlástalan ritter-erkölcse évszázadokon át mit sem változott, s szövetkezésük a másfelől érkező rabbi ivadékkal voltaképpen azonos emberi minőségek szövetsége. Egy korban, amikor a történelmi arisztokrácia gőggel határolta el magát a zsidó tőkétől, s az aulikusság friss tudományos igazolásáig jutott, Hatvany könyve fontos funkciókat tölthetett volna be. Vitái Szekfű Gyulával arra vallanak, hogy tudatában is volt e funkció jelentőségének. Ítéletét a magyar nemességről Szabó Ervin, Szende Pál, Garami Ernő, a Huszadik Század és a Szocializmus című folyóiratok szellemében alakította ki, s a hazafias frázisok mögött különös érzékenységgel ismerte fel az osztályönzés pőreségeit. Ebben az értelemben műve Nemeskürty Ez történt Mohács után című könyve előzményének tekinthető, bár az erdélyi szabadságtörekvések értéke iránt jóval fogékonyabb, mint Szabó Ervin és utódai, s bírálatának éle nem a kurucos hagyomány, hanem az elvtelen aulikusság ellen irányul.

{126.} A Draheim család krónikáját azonban úgy megterheli a ravaszság, erőszak, a sok gyilkosság, s a vagyonszerzés szenvedélye úgy ránő a történetre, hogy hiába az egyes alakokat elkülönítő, kinagyító képesség – a sok rabló személyes arca belemosódik a birtokszerzés monoton folyamatába. A fikció révén kiélezettebbek a fordulatok, bizarrabb mozzanatok szövődnek a cselekménybe, de sem szervesebb, sem dinamikusabb nem lesz a mű.

Nem válnak javára az esszészerű betétek sem. A bevezető azért sem, mert noha sok leleménnyel, nagy szellemi apparátussal rajzolja meg a Draheimekhez züllött Herz magatartásának emberi és filozófiai motívumait, s szellemesen alakítja az újságíró-szerzőnek ebben a kapcsolatban betöltött szerepét, maga a történet azonban nem jutott el addig, hogy ez a kaján színlelésekkel telített viszony fontos lehessen. A Balassi életéből és műveiből vett elemek pedig túl ismerősek ahhoz, hogy egy Draheim tulajdonságaiként el lehessen őket hinni. A mű ereje azokban a részletekben van, amelyekben az emlékiratok, s az oklevelek hitelével tárul fel a "régi dicsőség" fonákjának sok emberi ténye. A történet elején megidézett boszorkánypör dokumentumairól például nehéz volna eldönteni: egy mai író érzékenységének vagy a forrás gazdagságának, pontosságának köszönhetik-e hitelüket.

A Széchenyi-nemzetség című munkája, mely szintén kéziratból került az Emberek és korok című gyűjteménybe, még gazdagabb tényanyaggal lepi meg az olvasót. Ebben a fikció szerepe is sokkal korlátozottabb, s a szépírói hajlamok inkább az oknyomozás műveleteiben s a személyiség iránti figyelemben érvényesülnek. Lényegében történetírói munka. A gyűjtemény más darabjai pedig, amelyek szempontunkból fontosak lehetnének, a felszabadulás előtt már megjelentek.

A Gyulus című regény azonban, mely A Draheim-nemzetségben megjelenő Herzek történetének utolsó stációját ábrázolja, ismeretlen kéziratok alapján s csak 1968-ban jelent meg könyv alakban. Problematikája A Draheim-nemzetséghez kötné, regényjellege viszont az Urak és emberekhez. Lényege szerint azonban mindkettőtől elüt. Főalakjából, Gyulusból már hiányzik a Bondyak életrevalósága, emberi keménysége. A kényeztető légkör paralizálja, életerejéből már csak a vásárolt szerelem olcsó élvezeteire futja. Pedig vágyik a szeretetre, de tehetetlensége és infantilizmusa kiszolgáltatja őt mindenkinek, aki erősebb nálánál. Beszűkül kapcsolatköre is. Apja, ha hitvány szerepben is, de még országos színpadon játszott. Ő kétes értékű viszonyok eseménytelen közegében tengődik. Ami vele történik, annak nincs történelmi érvénye.

Csökkenti mindez a regény jelentőségét is, mérsékli a Gyulus dekadenciáját tagoló állomások fontosságát is, s ezek között az állomások között túl hosszan időzik az író. A már ismert képlet új és új megnyilatkozásai kevés meglepetést hoznak. Az impotencia látványában a bírálat kíméletlensége dinamikus elem lehetne, ha Gyulus ártalmasabb lenne. Néha azonban már-már csak idióta.

Meglepő, de nem értelmetlen az a figyelem, melyet e lipótvárosi Oblomovnak szentel. Urak és emberek, urak és cselédeik viszonyában a dekadenciának ezen a fokán olyan különös kapcsolatok létesülnek, melyek az Édes Annát ismerve is felfedezésszámba mennek. Sőt, épp az Édes Anna konfliktusához mérten tűnnek ki {127.} itt az egymásrautaltság szánalmas és megható fejleményei. S végül egy képtelennek tetsző vonzalom által a háború gyötrelmei is átélhetővé válnak Gyulus számára. Az életkedv teljes elsorvadásában egy nagyobb arányú depresszió tüneteit teszi tapinthatóvá az író.

A laza alkatú figura története nem szövődik olyan feszesen, mint az Urak és embereké. A merész vágások, kihagyások, a pszichológiai elemzések és metaforikus rávillantások szeszélyeiben könnyű felismernünk a jelenséghez való viszony fesztelenségét. A nyelvi lelemény, a finom árnyalatok bősége jobban elhiteti a figyelem őszinteségét, mint a figura lényege.