Gyurkovics Tibor (1931)

Gyurkovics Tibor műveinek egyik leggyakrabban visszatérő motívuma egy családos ember házasságon kívüli szerelmi viszonya. A férj-feleség, szülő-gyermek kontaktust ez az ellentétes irányú erős vonzás roncsolja, feszélyezetté, olykor egyenesen formálissá teszi. A szerelmi kapcsolatot pedig a család kötelezettségek keresztezik. Mindenki magányossá válik. A magány a közvetlen, természetes kapcsolatok kihűlésében, a társak közötti "inkongruenciában", sőt összeütközésekben nyilvánul meg, amit a résztvevők egyrészt áldozatként sínylenek meg, másrészt rossz lelkiismerettel, a megbánás és a tehetetlenség elegyes érzésével élnek át. A szerelmi háromszög motívumát sok más, Gyurkovics műveiben fellelhető viszonytípussal helyettesíthetjük be, de az "én és ő" közötti intim, magánemberi kapcsolatokban megnyilvánuló idegenség, kontaktushiány ábrázolását az író kezdettől máig életművének központi feladatául vállalja.

Maga választotta írói feladatát az Elcseréljük egymást (1973) kötet novelláiban sikerült leginkább színvonalasan teljesítenie. Szerelmi háromszögek, gyenge összetartó erővel bíró családi együttesek, magányos tanárnők és tanárok, alkoholista orvosnő, izoláltságából állásvállalással kitörni akaró pszichológus, albérletben élő adminisztrátornők népesítik be írásait. Hősei randevúra vagy vendégségbe mennek, alkalmi szerelmi kapcsolatokba menekülnek, céltalanul {1105.} barangolnak a nagyvárosi utcákon, szórakozóhelyeken ülnek, vagy kórházi ágyon fekszenek.

Gyurkovics ebből az életanyagból építi fel írói világát. Sajátos alkotó módszeréről zsákutcába vezető életútjukra (esetleg haláluk előtt) visszatekintő hőseinek monológjai árulnak el legtöbbet. A kései számvetések készítői önkényesen tallóznak életükben. Évtizedeket átugranak, lényeges eseményeket épp csak megemlítenek, apró életrajzi tényeknek tulajdonítanak nagy fontosságot, kinagyítva, esetleg ismételgetve azokat. Élettörténetük keret, amelyben a költői képzelet szabadon mozog. Gyurkovicsot nem az epikai elem, hanem az általa indukált asszociációs mező érdekli, amelyben lírikus módján, merész leleménnyel szemelheti id az emberi kapcsolatokat szétmaró magány megérzékítésére legalkalmasabbaknak vélt motívumokat. Novellái történetekbe foglalt, vagy alakokból, helyzetekből kibontakoztatott, de a költő fölényével elrendezett motívumsorok.

A novellák életanyagát – középpontban a szerelmi háromszög motívumával –, valamint a költői invenciónak az epikai elem feletti uralmát Ne szeress, ne szeress (1970) és Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma (1974) című regényeiben is megtaláljuk. De a lírikusi attitüd, amely a hatásos és beszédes részletek kiválasztásához és a kihagyások nagyvonalú alkalmazásához segítette őt novellisztikájában, regényeit szétfolyóvá, terjengőssé teszi. Nem sikerül bennük elkerülnie az érzelgősség és affektálás veszélyét sem, amely mindenkit fenyeget, aki az extázis és gyötrődés végletei között hányódó hősök intim érzelmi kapcsolatainak regénnyé terebélyesedő, egzaltációjukkal azonosuló leírására vállalkozik.

"Azért lettünk költők, mert embernek nem váltunk be": így fogalmazza meg Gyurkovics lírikusi gyakorlatának alapelvét, a rendetlen bűnbánat költészetének ars poeticáját, amelynek jegyében lehet fogadkozni, odaadását és sóvárgását kifejezni a szeretetért, fel lehet oldódni nagy hőfokon (főleg a szerelmi elragadtatásban) vagy megépíteni a részvét hídját a két ember közötti szakadék fölött. De nem lehet az elmagányosodás előidézőjének, illetve tehetetlen fenntartójának bűntudatától és a szeretethiány okozta kínoktól végleg megszabadulni. Az emberi kapcsolatokat elsorvasztó magány élménye Gyurkovics verseiben ezernyi apró életrajzi tényben objektiválódik. Másrészt kiindulópontul szolgál egy szenvedélyes temperamentum végletes gesztusokban, indulatkitörésekben, túlzó-torzító víziókban és keserű szentenciákban való szertelen kitárulkozásához. Gyurkovics költőként indult és – a vállalkozás szintjén – életműve gerincét verseskötetei alkotják. Ám lírai termésében viszonylag kevés az olyan teljesítmény, amelyet nem szeplőznek kínos nyelvi melléfogások, formahibák, igénytelenebb, erőtlenebb megfogalmazások, nem terhelnek töltelékelemek, és amely ezért méltó lehetne legjobb művei rangjához.

Művei másik leggyakrabban visszatérő motívuma a gyermek szembesítése a felnőttel. Rikiki (1971) és Üveggolyó (1973) című köteteiben nosztalgikus emlékei, a gyermekkor mítoszai azt az életszférát elevenítik meg, amelyben nem érvényesülnek a novellákban, regényekben, drámákban ábrázolt világ ártó erői. Kiskorú képesek közömbösíteni birodalmukban az idősebbek kártételeit, de a rossz a hitvány emberek, a háború ejtette súlyosabb sebek nem hegednek be {1106.} nyomtalanul, egy adott életkoron túl pedig a felnőtt világ magába oldja a gyermeki életszférát, összezúzza annak értékeit. Gyurkovics Tibor otthonossága a gyermeki érzés- és gondolkodásmódban, finom érzéke az idősebbek és fiatalok közötti feszültségek feltárásához indokolttá teszi, hogy gyermektörténeteit "felnőtt-novellái" rokonaiként életműve legjavához soroljuk.

Isten nem szerencsejátékos (1973) című regénye középpontjában is a gyermek-felnőtt viszony egyik határesete, egy nevelési helyzet áll. A regény paptanár főhőse a felnőtté válás küszöbén állandó erőpróbákkal, rendkívüli élményekkel védetté akarja tenni tanítványait a gyermeket felnőtté lefokozó, elidegenítő, egyéniséget és közösséget romboló erőkkel szemben. Az önmaga felülmúlására, közösségteremtésre tett kétségbeesett kísérletnek, amelynek a diákok eszközei és részben áldozatai is, hitele és közösségi pátosza van. A nevelő elit kultusza, transzcendens irányultsága, akaratának állandó görcsös megfeszítettsége, aszkétikus erkölcse azonban kihívja a katasztrófát. Az író nem ad plasztikusan körvonalazott harmadik megoldást, hanem megörökíti az emberi esendőség, a hedonisztikus, langyos életvitel, a szellemi igénytelenség és a vele szembefeszülő tévesztett akarat antinómiáját. A regény szilárd vázát a vádlott paptanár és a vizsgálóbíró dialógusa adja.