Baráth Lajos (1935)

Baráth Lajos első kötetének (Ember fehér bottal, 1962) nyitó írásában mondja Cserei, a rokonszenves bányásztitkár: "Bennünk van még a régi is, de már az új is. Egyszerre mind a kettő ..." Az író egész eddigi munkásságának lényegébe, érdeklődésének centrumába világít ez a mondat: a kétkezi munkások komor hétköznapokban, tragédiákban, küzdelmekben, valamint szépségekben és boldog pillanatokban egyaránt bővelkedő életét, éltük olykor földrengésszerű átala{1143.} kulását, a szocialista életmód sokszor konfliktusokon át előrehaladó térhódítását, az életformaváltás emberi-társadalmi dilemmáit ábrázolta íróként. Aligha túlértékelhetően dicséretes szándékkal, hiszen olyan időszakban lett a munkásélet írója, amikor a korábbi évek sematizmusa magát a munkástémát is szinte lejáratta sokak szemében.

Baráth Lajos pályakezdése a proletárok, mindenekelőtt a Miskolc környéki bányászok világának otthonosan mély, belső ismeretét bizonyítja, ez az alapja a meleg emberséggel, gyöngédséggel átszőtt figurák megkapó hitelességének. A stílus is bizonyít: például a magának élő, zord bányászfiút, Pikolót (Harag) még a tárgyak is szeretettel ölelik körül ("az ácsolatok és a csillék régi ismerősként surrantak mellette tovább, kabátja szára után nyúltak s barátkoztak a fakuló szövettel"). A kritika azonban joggal tette szóvá – a "nyitás" feltétlen méltatása mellett – e korai írások túlzott életképszerűségét, tárcaszerűségét, anekdotisztikus kihegyezettségét, olykor túlcsorduló, heppiendbe bicsakló líraiságát is. Nyilvánvaló volt: tovább kell lépni, az idillizálás nem lehet a korszerű munkásábrázolás fő módszere.

A Házak tábla nélkül (1963) és A díszhal (1963) című kisregények már nemcsak terjedelmileg, de a koncepcióban is jelentős előrelépést mutatnak. Itt már valóban a fenti idézetben megfogalmazott életformaváltás, a munkások előtt álló erkölcsi-emberi lehetőségek közötti választás, az új elfogadásából származó konfliktusok és a kispolgáriasodás, a karrierizmus veszélyei írói tudatosításának lehetünk tanúi – a realizmus vitathatatlan jeleként. A komor proletárönismeret azonban nem érlelődik maradéktalanul sikeres esztétikummá. Az elsőként említett könyvben kitűnő fejezetek keverednek erőtlen, görcsösen fogalmazott részletekkel, az utóbbiban pedig a novellatéma kisregénnyé duzzasztása csak a szélsőségesen romantikus, extrém, sőt patologikus motiválás és a némileg szájbarágó (címben is jelzett) metaforikus "megemelés" révén "sikerült".

Mintha megszállottan keresné az újat az író, úgy tűnik, nem hagy magának időt a kidolgozásra. A Lopakodó prédikátorok című kötet (1966) novelláinak többsége sajnos utánérzése az első kötetbeli eredményeknek: közepes írások ezek nehéz sorsú emberek mindennapi életéről; hol tárcaszerűségük, hol viszont anekdotikus befejezésük a zavaró. Még a legjobb, legmegrázóbb írás, A Kuszenda-lányok című kisregény is túlírt. Hogy mennyire, azt maga Baráth Lajos is felismerte, hiszen öt evvel később átdolgozva, jelentősen megkurtítva, szikárabbá formálva újra kiadta. Hasonlóképpen szembesíthetjük az új telepet építő munkások életéről és Kálváriájáról szóló Tűz és korom című kisregényt (1967) a már korábban említett, hasonló témájú 1963-as kisregénnyel. A második, újabb feldolgozás nemcsak Baráth Lajos eddigi legjobb könyvét eredményezte, de jelentősen gazdagította a közéleti érdekű szocialista irodalom 60-as évekbeli fő sodrát is. Bár elsietett, némileg idillizáló itt is a befejezés, bár néhol feltűnő a túlbeszélés és a szimbolikussággal terhelt líraiság, egészében színvonalas, jó regény: drámai képsorozat egy belsőleg összetartó, de nem homogén, a megpróbáltatásokban repedező-újraerősödő közösség életéről, a munkásérdekek felelős, bürokráciaellenes képviselete jegyében. Míg a téma korábbi feldolgozását statikus hősök és {1144.} helyzetek egymásutánja, némi passzivitás jellemezte, itt már – Kabdebó Lóránt meggyőző érvelése szerint – a közösségi küzdelemtől motivált önteremtés dominál. Az emberek drámai cselekvőként, alanyként élik át az életalakítás gondjait, örömeit és fájdalmait.

Újabb regényeiben az írói eszközkészlet megújításával kísérletezik Baráth. A szándék jogos. Felismerte, hogy a munkásélet, az életformaváltás aktuális gondjainak korszerű ábrázolására már egyre kevésbé vállalkozhat a hagyományos módon: elsősorban nem a munkástéma, hanem a hiteles szocialista világkép minősíti a pártosságot. A megvalósulás azonban egyelőre még nem hozott érett eredményt, nem tudta megismételni – magasabb, korszerűbb esztétikai szinten – a Tűz és korom teljesítményét. A Külső körön (1970) mesterkélten túlintellektualizált könyv, a sporttörténet erőltetett bibliai párhuzama a szándék ellen fordul, gyengíti a regényt, mint ahogy nem sikerült egységessé ötvözni egy másik kísérlet, a Sortűz (1971) dokumentatív és leíró-epikus síkjait sem.

Látható: a dokumentatívan konkrét-egyedi és a parabolikusan extrém-elvont végletek között keresi Baráth Lajos realista szemléletének regénypoétikai fedezetét. E keresés mögött a korszerű világlátás, az érett szocialista intellektus kiművelésének tiszteletre méltó, jogos igénye áll. A félelem földje (1975) című regény műfaji változatosságot visz Baráth Lajos életművébe: ez a történelmi regény a XVII. század első felének parasztmozgalmairól ad színes képet.